NOVELLÁK  VÉSZI ENDRE (1916-1987)
REGÉNYEK DRÁMAI MŰVEK
KISEBB ÍRÁSOK   SZÍNDARABOK
VERSEK   TELEVÍZIÓS JÁTÉKOK
VISSZA (PRÓZAI MŰVEK)   HANGJÁTÉKOK
VISSZA (MŰVEK)   FILMEK

TARTALOM

 

Novelláskötetek listája
               időrendben
              ABC sorrendben
Novelláskötetek
                  tartalomjegyzékei
Összes, kötetben megjelent
                 novella, kisregény
Lefordított novellák

 

 

A konzervmester vasárnapja

1.

Már a napkelte órájában is forró bura feszült a házak fölé, de olyan anyagszerűen, hogy beleütközött az ember. Izzó némaságban álltak az egyforma telepi épületek, rongyolt lombozattal a fiatal fák, a gyermekjátszótér békaszájú szökőkútjából meleg kis sugár csordogált. Némi ezüsttel lágyított kékségbe fúlt az egész világ, s a napfény keményen dörömbölt a leeresztett rolókon.

A konzervmester, bár vasárnap volt, most is a szokott időben ébredt, hajnali fél ötkor, akárcsak hétköznap. Pizsamanadrágban és fedetlen, sápadt felsőtesttel az ablakhoz lépett, zsibbadt kézzel fölhúzta a műanyag rolettát, és egyszerre csak arcon, mellen csapta a hőség és a levegő átfűlt kemenceillata. Testes ember létére nem hápogott ettől a bura alatti forróságtól, inkább kellemesen csípte a húsát, fölgerjedt tőle, kemény arca kicsattant, megpirosodott. Kihajolt az ötödik emeleti lakás ajtaján, kibuktatta széles mellkasát a reggelbe. Vékony szálú, szőke haja már alaposan megritkult, kopasz homlokán aranysárga szeplők. Kitárta vaskos karjait, mintha be akarná rántani a szobába a tropikus mozdulatlanságot, beleértve a színes műanyag roletták mögött lélegző emberiséget is. Gömbölyű válla mögé pillantott, arcát kifeszítette a mosoly.

A váratlan drasztikus fény nem ébresztette föl a feleségét. A fiatalasszony erős, cigánybarna melle kibuggyant a világoskék hálóingből, egyforma ritmusban emelkedett és süllyedt, tömör, kékesfekete haja félig az arcába hullt.

Két hónapja, hogy újból megnősült, anya kellett a hétéves Gábor mellé, és neki is, igen, neki is kellett valaki társnak az ikerágyba, a korán meghalt asszony helyére. Nem volt nőre éhes, az üzemben kétszázhúsz nőnek parancsol, de életfelfogása megkövetelte a rendszerességet.

Újra átdőlt az ablakpárkány fölött, úgy érezte, ráfeküdhetne a forró levegőre, a mozdulatlan hullámokra bízhatná magát. Egy pillantással befogta a gyár új épülettömbjét, amely világoskéken lebegett az arany mozdulatlanságban. Látta a nagy ablakok tiszta síkján a gyémántélű napot, a párlótorony cementszürke oválisát, s a kemenceillaton áttörtek a vegyi bomlás izgató szagai, amelyek tizenhárom éves kora óta kísérik.

A billenően könnyű műanyag rolót ismét leeresztette, s a szobát betöltötte a színes félhomály. Ő maga lábujjhegyen a fürdőszobába ment, de még egy pillantásra benézett a félszobába, így nevezték a benyílót, amelyet keskeny mennyezetablak világított meg. A hosszú, vörösesszőke, áttetsző bőrű kisfiú, lerúgva magáról a könnyű paplant, széttárt karokkal feküdt, mintha sűrű, sós víztömeg tartaná a hátán, és lebegtetné az időtlen csöndben.

Már nyolc óra felé járt, amikor nyáriasan nekiöltözve ott álltak a kapu előtt, a férfi kezében diplomatatáska az ennivalóval, a kisfiú kék-piros-sárga óriás labdát egyensúlyozott az orrán, az asszony pedig szalmaszatyrában a strandholmival. A forróság még nem rohanta le őket. Testük friss volt, harmatos a zuhany sokáig folyatott vizétől. Ott álltak a tetőző vasárnap reggelben, arcukon egyforma mosoly, jól érezték magukat.

A konzervmester újra körülnézett, ráérősen, mint akinek csontrendszerévé lett ez az otthonos, tulajdonosi önérzet. Itt született harminchat évvel ezelőtt, az egykori nyomorkalyibák egyikében; ezeken a gyomgubancos, gödrös réteken zajlott a fiatalsága, messze a várostól, még a villamos-végállomás is fél kilométernyire volt tőlük. És ahol a konzervgyár modern hangárai emelkednek, oda járt apjával egy bélzsírolvasztó üzembe, alighogy betöltötte tizenharmadik évét. A leventéktől is ide szökött vissza negyvennégy késő őszén, a bombatölcsérek közé. Itt választott asszonyt magának először, egy cérnázóüzem előmunkásnőjét, innen is kísérte kórházba, majd a temetőbe. Itt született Gábor, a vörösesszőke, karcsú, csont nélküli kisfiú, aki úgy lobog a mindennapokban, mint egy kis lángoszlop.

Elindultak a buszmegállóhoz. Az egyik szélső ház ablakából Kellerék integettek. A magasból sötét, vasfényű hang szabadult el a vasárnapi csöndbe:

- Akkor hát este hétkor - kiáltozott Keller, és a vállába csimpaszkodó pici, fekete Kellerné megtoldotta -, a bort mi visszük!

Keller gyerekkori barátja volt, együtt dolgoztak a förtelmes bűzű bélüzemben, és bár ezt az időt már elhömpölygették az évek, akaratlanul is megrándult az orruk, bármikor találkoztak, a régi szagot érezték vissza.

- Kíváncsi vagyok, milyen bort hoz Ede - ezt is csak a régi, hagyományos ugratások jegyében mondta a konzervmester, okkal, ok nélkül fukarsággal vádolva barátját. A fiatalasszony ökle nagyot csattant a húsos háton.

- Te mindig olyan kicsinyes vagy! - nevetett teljes jókedvében.

- És apu, lesz csónak is? - kérdezte rekedt kis hangján Gábor, akit a szomszédok közül valaki Gábriel arkangyalnak nevezett el, és ez a név még az iskolába is elszivárgott, hogy aztán mindenki csak így hívja őt.

- Csónak és minden! - az apa fölmutatta a víkendház kulcsát. - Megalhattunk volna ott, de hát Kellerék - a hangja megfanyarodott, pedig örült a szokásos vasárnap esti együttlétnek, Ede nemcsak barátja, de példaképe is. Ha nincs Ede, elhajtják a leventékkel Nyugatra, utána ki tudja, mikor keveredik haza, sőt, ha nincs Ede, akkor nem is sikerül meglépni a Rákos-pataknál, ahol fogságba került. Ede mondta rá az áment első és második házasságára. Gábornak Ede adományozta a nevét, ugyanis ő szeretett volna Gábor lenni, de mániákusan, mert ennek a névnek kis szárnyai vannak! - Igen, csónak és minden! Komplett vízi élet.

2.

A víkendháznak szárazfaillata volt, s azon belül méz- és gyantaillata. Egy vastag kötélen különböző színű trikók függtek. Az ablakdeszkán feketére szívott pipa és szétszórt dohányszálak, az emeletes priccs mellett kitaposott, nagy bőrsaruk. A hajópadló minden lépés alatt zeneien megroppant, és az ablak fénysugarában könnyű por reszketett. A deszkaszálakból összerótt falon fotók, főleg bikinis, kövér nők.

- Csere Bandi a húst szereti, de mázsán felül! - a konzervmestert csöndesen rázta a nevetés, miközben a cipőjét húzta lefelé.

- Az egész kégli azt mutatja, hogy döglik a nőkért! - a fiatalasszony ügyesen a fiókba sodort néhány aktfelvételt, mielőtt még Gábor fölfigyelne rájuk.

- Döglik, mindenki döglik, aki nem múlt el huszonöt.

- És aki elmúlt?

A konzervmester a szekrényajtó mögé állt, hogy felhúzza új, cápamintás fürdőnadrágját.

- Az már csak egyvalakiért döglik.

- Mindig egyvalakiért.

- Lehetőleg huzamosan.

Az egész faalkotmány megroppant, mélyen, gordonkahangon.

- Szél? - a konzervmester előlépett a szekrényajtó mögül. - Csak nem kezd fújni a szél?

- Hál' isten. Legalább megmozdul a levegő.

- Bírom a kánikulát - a konzervmester elégedetten végigsimította mellét.

- Olyan fehér a bőröd, hogy pecsenye leszel, mire hazamegyünk.

- No csak vetkőzzetek - szólt a férfi a nyitott ajtóban -, és igyekezni, egykettő!

Elindult a szitált fövenyen, a finom homok ellepte lábfejét. A Kis-Duna-ág tükrén olajszivárvány remegett, az egész vízhát enyhén lúdbőrzött. Könnyű kis szél sodorta a forró levegőt. A konzervmester megborzongott, akárcsak a víz. Visszapillantott a faházra, és arra gondolt, most vetkőzik a felesége és a kisfia Csere Bandi bűnbarlangjában. Még egy sóhaj: mennyi nőt terelhetett ebbe a vigvamba az a szikár, fekete gorilla. Éli a világát, munkán kívül a fusi, vagy inkább fusin kívül az a kis munka, hogy minden legális legyen, dől hozzá a pénz! De rendes fiú, megérdemli, szíve van.

A fiatalasszony és a kisfiú most lépett ki a faházból, mindketten hunyorogtak a fényben. Milyen szép ez az asszony, milyen telt, a bőre milyen szép kreol és hibátlan! - a konzervmester elégedett volt.

A dühítően kék égre két kis könnyű felhő úszott. A kiöblösödő part itt néptelen, csak a láthatár peremén ült egy szikár horgász, egyenes derékkal, a végtelen várakozás bűvöletében. Most váratlan szél lökte meg az ezüstzöld füzeket.

- Ez éppen jól jön - legyezte kihevült arcát a fiatalasszony -, a legjobbkor!

- És a csónak, apu?

- A csónak, Gabikám, persze!

Ott volt a szemük előtt a szürkésbarna, szétszáradt, négyüléses ladik, orrával a víz felé.

- Csakhogy ez oda van láncolva, vagy mi a csuda - szólt várakozással a kisfiú.

- Majd szerzünk valami fogót vagy ilyesmit - a konzervmester ki akart tenni magáért, ez az első közös családi kirándulás, és lám, a gyerek mennyire megbarátkozott az új mamával. Csere Bandi szerszámosládájában a sok kulcs között megtalálta az idevalót, már csattant is a lakat, repült a sárga fövenyre.

- Ügyes vagy, apu! - a kisfiú rajongva nézett a fehér bőrű, kövér emberre, aki rátolta a ladikot a csöndes vízre. A konzervmester testén kiütött a veríték, a túlzott mozgékonyságtól-e vagy a növekvő belső feszültségtől, maga sem tudta volna megmagyarázni.

Az ég ezalatt, a folyamatot meg sem figyelhették, teli lett szakadozott felhővel. Ezek a felhők hártyaszerűen terjeszkedtek, majd puhán körülfonták a napot. Az erős kontúrok élei kicsorbultak, tompa lebegés töltötte fel az eddigi mezítelen, nyílt látóhatárt.

A konzervmester a szükségesnél több erőt fordított az evezőkre. Érezte, hogy álláról a mellére csordul az izzadság. A víz sűrűbb, mint az olaj, mintha hínármezőkön át kellene utat nyitni a ladiknak. Nehezen tudta megosztani figyelmét kisfia kérdései, a fiatalasszony egy-egy jókedvű fölkiáltása és a vállalt feladat között. Az utóbbiban kevés a gyakorlata, az ilyen kiruccanásokon mindig Ede kezében volt az evező.

- Nézd, apu, egész sötét lett - Gábor hangját az elragadtatás dobta a víz fölé -, csuda gyönyörű sötét!

Valóban, most már furcsa, szürkéspiros alkonyati színe volt a világnak. Hosszú, kékesfekete kémények, korombarna gáztartályok és egy magasfeszültségű vezeték megcsillanó huzalai. És valahol messze, de nagyon messze, a merev testű horgász.

- Kicsurogtunk a Nagy-Dunára - lobogott a kisfiú -, ez már igen, ez már csuda gyönyörű, ennyi víz!

Összekoccant a fejük, mert a hirtelen szélroham, mint egy nyitott tenyér, lecsapott a vízre. A víz, amely arcon csapta őket, langyos volt, pocsolyaízű.

Újabb színváltozás történt. Lilásfekete minden: a hosszú kémények hátráltak a feketeségbe, a horgászt ellepte a korombarna félhomály.

- Menjünk kifelé - szólalt meg a fiatalasszony aggodalommal-, vidd ki a csónakot, hallod? Gyerünk kifelé!

- De éppen most - a kisfiú vékony karjaival összevissza kalimpált -, most, amikor minden olyan igazi?

A konzervmester nem emelte föl az arcát, és így mondta csöndesen:

- Nem tudok vele megfordulni. Erős a hátunkban a szél.

- Ejnye, hát akkor add át nekem, majd én kiviszem! Cseréljünk helyet.

Lezúdult az eső. Az eső, ellentétben a folyó vizével, borzongatóan hideg volt.

- Mondtam, hogy most jön az igazi! - kiáltozott fölkorbácsolt örömmel a kisfiú.

- Cseréljünk helyet, nem hallod?

A konzervmestert valami görcs az üléshez tapasztotta.

- Cseréljünk helyet, te süket!

Az eső befalazta őket. Már sem hallani, sem látni nem voltak képesek, csak Gábor elragadtatott kiáltásai törtek át a gyűrűn.

A fiatalasszony fölállt, erőszakkal a konzervmester mellé ült, arrébb lökte. A ladik megbillent.

Ekkor tört rájuk a harmadik szélroham, amely egyúttal a nyílt folyóra dobta őket, és a szájuk újra megtelt pocsolyaízű vízzel. A nő erőszakos mozdulattal az evezők után nyúlt, gyűlölet gyorsította mozdulatait. A negyedik szélroham most érte utol a ladikot, az súlyosan megbillent, és utasai a szennyesbarna, fénytelen hullámokba zuhantak.

A konzervmester hallotta fia vékony kiáltozását, majd a fiatalasszony telt, lázas üvöltése is eljutott hozzá. Kézzel-lábbal küzdött a szennyes sötétség ellen, tudott úszni, téglagyári gödörben tanulta meg valaha a kalimpáló kutyaúszást, akkor is Ede vitte többre. Mozdulatai most elernyedtek, a félelem kiszívta az erőt izmaiból, lefegyverezte az ellenállást. A víz épülő falain túl többször hallotta az asszony és a kisfiú kiáltozását, a gyerek nem tud úszni, betegsége miatt elmaradt az oktatásról, és az asszony? fogalma sincs róla. Nem tud semmit az asszonyról, semmit az égvilágon, a gyermekkorát nem ismeri, kedvenc virágairól sem kérdezte soha, összefeküdtek egy ágyban, ismeretlenül, szó nélkül, és most megint hallani a telt hangot, de már nagyon messziről. Fölépültek a szennyesbarna falak, a folyó összemosódott a magassággal, nem is létezett már magasság, csak mélység, hideg örvény. És most mégis meghallotta a nő szörnyülködéstől magas hangjait.

- Az isten rohasszon meg!

3.

A rendőrőrszobában nem tudott megmozdulni a levegő, hiába kaszálta elfogyhatatlan köreit a kis műanyag ventilátor. A jegyzőkönyvvel már elkészültek, de az alhadnagy, gyűrött arcú, feltűnően sápadt ember, újra meg újra visszatért a kérdéseihez. A konzervmester szeme a frissen mázolt ajtón függött, s ha valaki szolgálati ügyben belépett, fölpattant, eléje ugrott.

- Semmi. Azt én előbb tudnám - intette le az alhadnagy fáradt kézmozdulattal. A konzervmester visszaült, vörösre dörgölte homlokát.

- Szóval, maga tud úszni - kérdezte újra meg újra az alhadnagy. Arra gondolt, ezt már lerögzítették a jegyzőkönyvben. - És milyen viszonyban voltak a feleségével?

A konzervmester szünet nélkül izzadt és szipogott. Lucskos volt az egész teste.

- Már megmondtam. És mért csak voltam? Még lehetek is.

Választ várt, de az alhadnagy egy tintafoltos vonalzóval kicsorbult körmeit ütögette.

- Szeretem, mint az életemet.

Húsos kezével a mellére csapott, lilászöld legyet rebbentett föl.

- Szeretem, és ő is szeret engem.

Az alhadnagy erősen töprengett, mit is kérdezhetne. Szerette volna összetépni a jegyzőkönyvet. A jegyzőkönyv hazudik. Megint csak visszatért az előbbihez, a hangja végtelenül keserű volt.

- Szóval, maga tud úszni?

Egy tiszthelyettes lépett a szobába, az alhadnagy füléhez hajolt. A konzervmester félig fölemelkedett.

- Megvannak? - hallotta saját hangját, de kívülről, mint egy idézetet.

Az alhadnagy csak a fejét rázta. Vastag szemüvege mögül nagy, domború szemgolyóval vizsgálta az előtte ülőt. Lassan mondta, elgondolkodva: - Szóval, maga tud úszni? - Felcsattant. - És hogyhogy nem próbálta kimenteni őket? Legalább a fiát?

- Nem tudom. Mindent elborított a víz.

- De maga kifelé kapálódzott.

- Nem tudom. Semmit sem tudok. Szeretem őket.

- Elmehet, kérem - a konzervmester görcsösen ült a széken -, elmehet, kérem, megmondtam. És ha tudunk valamit, majd értesítjük.

- A telefonom...

- Mondja be.

A konzervmester képtelen volt arra, hogy fölálljon. Ő még szeretne mondani valamit. Valamit még kell mondania.

- Elmehet, kérem-hallotta harmadízben is.

A húsos ember felnyöszörgött.

- Szeretem őket. Ők a mindenem. Az életemet...

Az alhadnagy arca eltorzult a tehetetlenségtől.

- Maga egy gyáva szar! Hordja el magát!

4.

Az egész világ olyan, mint egy forró bádogdoboz. A nap engesztelhetetlenül süt, a föld láthatóan párolog. A gödrökben, amiket a kőművesek hagytak itt maguk után, lilásbarna víz. Rezzenetlen vasárnap délután, kánikula. Narancspiros vászonrolók, fényes műanyag redőnyök, vakító ablaksíkok. De a fák, bokrok felüdültek.

A konzervmester sétálva ment, állapota kívül helyezte időn és téren. Átlábalt a régi gyerekkoron, szegényes papírsárkányok lebegtek a magasban, rongylabdák puffantak egy-egy kalyiba falán, és a téglagyári gödrök mélyében a halál várakozott. Mindig, örökkön-örökké rettegett a víztől. Ede tanította meg úszni, Ede vékony, hosszú kezében voltak az evezők, Ede talált rá hadifogságukban a rejtett kijáratra. Túlságosan is Edére bízta magát egész életében.

A lakásban megcsapta a kellemes hűvösség, a fiatalasszony előrelátó gondosságból mindent elsötétített, aztán megérezte Klári levendulakölnijét. Órák óta most először jutott eszébe feleségének neve. Igen, Klári. A szekrényhez sietett, kiszakította az ajtót, ott lebegtek Klári nagy virágos nyári ruhái s a steppelt, kék pongyola, amely felidézte az asszony bőrének sima felületét, tömören sötét, szinte már zenei orgánumát. A haja kékesfekete, és nem festi! Valódi kékesfekete a haja, olyan, mintha vegyészek találták volna ki. A szekrényajtóval együtt megnyílt a soha vissza nem hozható élet kapuja, a soha vissza nem hozható örömöké.

A telefon fél ütemet csengett. Az iker beszél. De azért odarohant a készülékhez, leemelte a hallgatót, fülelt, fülelt a süketségbe. Iszonyatos, száraz csönd vette körül. Mozdulatlan csönd, amely rátérdel az ember mellére, nem is a mellére, a gégéjére. Végül is nem kétséges, a rendőrségről kell hogy telefonáljanak. Végül is nem kétséges, bármilyen halálos erővel zúdult is le a vihar, őket föltétlenül megtalálják, szárazra dörgölik, és egy dzsipen hazaszállítják! Egy dzsipen - tagolta, és hangosan fölnevetett. A nevetés ebben a zsibbadt lakásban ijesztően hatott. Egyszerre sokan nevettek körös-körül, elmosódott arcok nevettek, majd gyertyák lobogtak, és vékony hangú gyermekek kezdtek énekelni, olyan megbicsakló szoprán hangon, mint a Gáboré.

A telefonnak meg kell szólalni. Az a vihar nem volt olyan vihar.

A padlón ült, a mohazöld subaszőnyegen, amit múlt héten vettek a Kossuth Lajos utcában. Lefeküdt a szőnyegre, szétterjesztett ujjakkal simogatta a gyapjúillatú gubancokat, és sírt. Csöndesen rázta testét a sírás, felolvadt benne.

Az idő már teljesen kívül rekedt gondolkodásán. A szomorúság a szívétől a lábujjáig hullámzott. Lassan alvásba billent. Ott feküdt kiterítve, a subaszőnyeg csomóiba kapaszkodva, és nemsokára már horkolt is, mint amikor jóízű fáradtság dönti le a lábáról.

Többszöri csöngetés riasztotta fel. Helyzetét kábultan azonosítva föltápászkodott. Hazajöttek, végre megkerültek! - erre gondolt megkönnyebbülve. De az előszobaajtó mögül egészen más hangok törtek a lakásba. Kellerék. Szaggatott, jókedvű csöngetések. Végül Keller vasfényű, erős hangja.

- Ezek a disznók átejtettek minket. Kint felejtkeztek a Dunán.

A kis Kellerné szokásához híven ellenkezett.

- De igen, igen, láttam én a sunyi pofájukon, hogy kint felejtik magukat. - Keller szilárdan hitt ebben, de mulatott rajta. - A pofájukon láttam - erősítgette újra -, és most itt állunk evvel a marha nagy demizsonnal. - Nagyot nevettek. - Az ég rogyassza rájuk a pontosságukat!

Csönd, majd néhány szaggatott csöngetés.

A konzervmester négykézláb a konyhába kúszott.

- Talán csak szundítanak egyet - vélte Kellerné.

A konzervmester reszkető kézzel kinyitotta a gáztűzhely valamennyi csapját, még a sütőét is.

- Ezek nem alusznak, ezek nincsenek itthon.

A gáz szivárogni kezdett. A konzervmester azonnal úgy érezte, hogy már a szívét és a gyomrát markolja a gáz. Szeméből kicsurrantak a könnyek. Kellerék éppen akkor mentek lefelé a lépcsőkön, hangosan, nevetve. Fölegyenesedett kuporgásából, kirohant az előszobába. Ingó padlaton járt, fekete hullámok csaptak fel körülötte. Odakint senki, semmi, idebent a halál. Nyirkos kézzel a kilincshez nyúlt, szükségtelenül feszítette, a kisablak kinyílt, és ő egész arcával a nyíláshoz tapadva ordítani akart valamit, de csak suttogni tudott, ezt azonban nem hallotta meg senki.

 

Az utolsó lakó

Ilyen már nincs is, szó szerint, ilyen utca, a nevezettet még szilveszter előtt szanálták, édes apukám!

Tartós bódulatából kitekintve, egy állampolgár mondta ezt, egy éppen arra járó férfi, azon a határvonalon, ahol kezdődik a bontási terület. Az új postás, már nem fiatal ember, fáradt szemmel követte a távozót. Egy ideig még tétován álldogált a romsivatag peremén, ahol más, mitológiában vagy hitbuzgalomban járatos egyénnek talán Szodoma és Gomorra jutott volna az eszébe. Táskájában összemarkolt néhány olyan levelet, amely ilyen címzéssel már soha nem kézbesíthető. Örökké gyulladásos szeme előtt (esténként kamillateás borogatás!) a kőpusztaság látomása, egy-egy magányos oszlopfő, tűzfalmaradvány, kígyószerűen nyújtózkodó kiszaggatott kábel, s az egész fölött a sárgán lebegő por, amelyet időnként összehurkol a Duna felől áramló északnyugati szél. Itt már nincs ilyen utca, mondogatta ő is olyan keserűen, amely túlnőtt beosztása és jogköre határain. A dög levélelosztó, a kurva levélelosztó! - ez a formula gyakran visszatért nála a hosszú évek során, mert inkább indulatainak levezetésére, semmint stiláris változatosságra törekedett. Hátat fordított a bontási területnek. De gyakorlati ember lévén, otthon, kopár szobájában - nős fiával osztotta meg özvegyi lakását - listát készített azokról az utcákról, amelyeket a bódult állampolgár fogalmazása szerint még szilveszter előtt szanáltak. Ezek szerint nyilvánvaló, hogy Bodor utca nincs, Kelemen Özséb utca nincs, sem Vasas, sem Szeszláng, sem Búvár Kund utca. Mindezt ábécé szerint följegyezte a noteszébe.

Egyik nap, a nyárelő egy szeles, tágas délelőttjén megint olyan boríték akadt a kezébe, amely egy már nem létező utcába irányította volna. S hozzá még a levél tértivevényes, és küldője a kerületi tanács. Barnabás Gyula, Sodrony utca 11/b. A jóöreganyátokat! Egy szanált utcában 11/b! Vissza a levélosztónak, lecsapni a bádogpultra, botrányt csinálni! De hamarosan tisztázódott, a nagy bontási területen ez az egyetlen ház, a Sodrony utca 11/b., amely még mindig létezik. Ki tudja, miért?

Ott lebeg múlt és jelen között. S benne az utolsó lakó.

*

Barnabás Gyuláék úgy tettek, mintha költözködnének, megraktak egy teherautót semmivel, nyüzsgött, lármázott a család, de alighogy esteledett, szépen, ravaszul visszaszivárogtak. Másnap, mikor a robbantók már kitűzték a fehér zászlót, egyikük észrevette, a harmadik emeleten emberek mozognak. Így aztán kiszedték a furatokból a paxitot, föltekerték a gyújtózsinórt, és jelentették az esetet a vezetőségnek.

A ház körül sok száz négyzetméteren már lebontottak minden lebonthatót, a kis robbantások rongysárga pora is elült, a fölszaggatott területre súlyos dömperek gurultak, ám a háromemeletes ház, vörösfekete tűzfalaival, homlokzatán a megvakított ablakokkal még mindig ott állt a helyén, szemben a cementszürke panelnegyed arcvonalával. Megszabadulva az utcasortól, amelybe egykor beépítették, a hozzátapadó többi háztól, arányaiban is megnőtt. Sötét tömege körül a délután sivatagi fénye, kis tornyain, rácstól megfosztott erkélyein, homlokzatának griffmadaras reliefjén az idő fekete guanója.

*

Mire a postás átgázolt a bontási területen, már sárga délután volt. Körös-körül városalapítás előtti magány. Szerteszét a közelmúlt elhagyott tárgyai; egy teljesen ép galambszürke keménykalap, könyékig érő báli csipkekesztyű, fehér betétes sárga cipő, sőt, egy téglahalom tetején kézzel festett bölcső, belekövült oltott mésszel. Vödrök, tükörcserepek, edények, függönyrudak: akár egy menekülő hadsereg eldobott fegyverei. És mindenütt por, amelynek érdes, édeskés szemcséi ropognak a fogak között.

Kereste a kaput, de kapu nem volt, a kovácsoltvas szerkezetet rég elszállították, s a helyére nehéz deszkaácsolat került. Gázt, villanyt, minden közszolgáltatást kikapcsoltak, kivéve, tűzrendészeti okokból, a vizet, így hát a kapucsengő sem működött. Szecessziós fémszobrocskákat, díszes ajtó- és ablakkilincseket, rézpántos küszöböket, kovácsoltvas falifáklyákat szállítottak a szanálás raktáraiba. Gyors, jutányos kiárusítás. Egy jól tájékozott férfiú például beépített marienbadi porcelán fürdőszobát (kék fürdőkád, kék vécékagyló, kék bidé) vásárolt a hagyatékból, épülő bungalójába, egy másik jól tájékozott számos nyílászáró szerkezetet, kovácsoltvas díszkilincset és ugyancsak egy kék vécékagylót szerzett be előnyös áron, sőt volt az érdeklődők között egy műértő, aki egy sisakos szürkemárvány Periklész-fejre és egy Diana-mellszoborra jelentett be igényt.

A postás, gyakorlati ember lévén, dörömbölni kezdett egy tégladarabbal. A szétporló délutánban egy apró, fekete alak. Hosszan verte a kaput, míg végül a nehéz ácsolat fordult a sarkán, és vékony sikoltással kitárult. Arcába csapott a bejárat barlanghidege. Alacsony, széles vállú, negyven év körüli férfi állt a küszöbön, csúcsos, horgolt sapkával a fején. A száj durcás húsossága és a fölfelé gyűrt áll egy hirtelen megvénült csecsemőt idézett.

- A cuccot már kiárusították, legalábbis a javát. Maradt itt még, úgy tudom, a padláson, egy csomó repedt klozetcsésze, tolókocsi nyomoréknak, ilyesfélék. De a dolgokat nem én intézem.

A postás türelmesen végighallgatta, s csak azután szólalt meg.

- Barnabásékat keresem - mondta -, ajánlott, tértivevényes - átadja, és ezzel vége a fárasztó napnak, a lábában érezte a távozás örömét.

Barnabás átvette a borítékot, egy pillantással megkereste a feladót. A postás nyújtotta az elismervényt s a ceruzát, de a levegőben maradt a keze.

- Mondja, hogy nem talált itt senkit, hogy verte a kaput, de hiába. Hogy nincs mozgás a házban - arca kifényesedett a rábeszélés igyekezetében.

- Én ezt, uram, ha akarnám, se tehetném. De nem is akarom.

- Nem akarja. Ha nem, hát nem. De mit kérek én? Egy kis időt, elvtársaim. Maga, szakikám, nem tudja, miről van szó. Nem ismeri a helyzetet. - Nyúlt a ceruzáért, igazoló szelvényért. - Kérem, átveszem, aláírom. Nem akarok én zűrt magának. Nem bánom, költöztessenek erőszakkal. Egy melegüzemi dolgozót. Ha van hozzá pofájuk. De azért... - húsos arcát kerekebbre rajzolta egy ártatlanul napsütötte mosoly - most kaptam bort vidékről, tőkén termett, megihatna egy pohárral velünk. A családommal. Ha már átverekedte magát ezen a... - válogatott a bőséges készletből - ezen a rohadt senki földjén! Pedig tudja, milyen jó kis élet folyt itt, uram? Még szilveszter előtt. Itt üzletek voltak, kerékpárbolt, presszó, lottófogadás, önkiszolgáló étterem! Azelőtt nem maga járt ide levelekkel, ismertük volna egymást. Nekem mindig jön bor vidékről.

*

Barnabás előrement, zseblámpával világított, a fénysugár síkosan csúszkált a korláton. - A lépcsőkön jó lesz vigyázni, leszedték a szép márványlapokat, így az ember kitörheti a nyakát.

A postás, aki természetesnek tartja, hogy ő mindenütt vendég; megtöltött pohár és süteményestálca várja, most balsejtelemmel kapaszkodik a másik után. S csak azért szólal meg, hogy mondjon valamit.

- Kint az a dög kánikula, hogy azonnal meg kell fulladni, idebent meg a jó hűvös!

- Pinceszag ez, uram. Egészen a padlásig penész meg pinceszag! Az emberek, ugye, ki akkor, ki ekkor, szépen kimentek a házból, és akkor azonnal elkezdődött ez a szag. Először csak a kapualjban. A sarkokban. Aztán följött az első emeletig. Mindig följebb és följebb. És most már a ruhánkban is. Az egész család pinceszagú. És ezt irigylik az embertől! Pedig mit mondtam én a lakáshivatalban? Egy kis türelmi időt, elvtársaim!

Széles hátával eltakarta a fényt, a postás riadt keze a korlátot kereste.

- Felajánlottak egy kétszobás lakást, két kis modern lyuk, na! Jól van. Majd elfoglalom, ha elfoglalom, de volna itt még valami elintéznivaló. - A harmadik emeleten rávilágított a magas, díszes kiképzésű ajtóra. - Nem lehetne mégis azt a levelet?...

Abbahagyta a mondatot, előreengedte a vendéget. Már az előszobában, amelyet két gyertya világított meg, nyoma sem volt a pinceszagnak, friss pecsenyeillat fogadta őket. - Éppen jókor! - a házigazda húsos orrával a levegőbe csippentett - uram, itt marad velünk vacsorára!

A nagy szoba sarkait legömbölyítette a homály, Barnabás meggyújtott néhány gyertyát.

- A feleségem - mondta, s a magas, szőke asszony, aki puha mozdulatokkal megterítette a hosszúkás, sokszemélyes asztalt, szelíden biccentett. - A postás úr hozott egy levelet nekünk. És velünk vacsorázik. - Ez előbbi hiába emelte föl a kezét, a házigazda derűs erőszakkal megismételte: a postás úr velünk vacsorázik.

Bejött egy vézna, mellkasban fejletlen, nagy fejű fiatalember, s szó nélkül leült.

- A legfiatalabb öcsém.

Megint nyílt az ajtó - az apám - mutatott Barnabás a gyűrött arcú kis öregemberre, aki fémszilánk-szemével élesen körülnézett, és azonnal pipára gyújtott. Pillanatok alatt megtelt a szoba nőkkel, férfiakkal. Mindenki hozott magának széket, zsámolyt, volt, aki hintaszéket is, körbeülték az asztalt.

- Összejöttünk egy kicsit, a család, vidékről, mindenhonnan - egy nagy pohárba szódavizet nyomott, és mohón megitta -, esküvő lesz. - A gyűrött arcú kis öreg vékonyan fölnevetett. - És keresztelő! - mondta sejtelmesen. Az asszony, szinte nesz nélkül, fénylő poharakat tett az asztalra, a férfi megbuktatta a fonatos üveget, töltött. - Egészségünkre - körbeemelte poharát, arcán, amelyet sárgára festett a gyertyafény, kiütött az izzadság. A család szó nélkül, fegyelmezetten ivott, a vendég ugyanúgy. - A postás úr hozott egy szerelmes levelet a tanácstól - a házigazda újra teletöltötte a poharakat -, ki tudnám találni, hogy mi van benne, de annyira nem izgat egyelőre, hogy kibontsam - a pohárürítés megint szó nélkül történt, fegyelmezetten. - Jó, nincs villany, nincs gáz, nincs közművek, semmi, de mi azért jól megvagyunk, egymás közt, a család.

A postás gyakorlottan ivott, a nyugdíjkézbesítési napok normáján még innen volt. De a feszültség, sőt amit megfogalmazni képtelen lett volna: a szorongás az agyából a szívébe lökődött. Úgy érezte magát, mint akit egy eleven izzó gyűrűbe forrasztottak.

- Kértem a postás úrtól egy kis illegális szívességet, de hát aki tiszteli a törvényt, az tiszteli. Én is tisztelem, de létezik kivétel.

- Ön mondja, Barnabás úr, hogy itt se gáz, se villany - az asszony gyengéd mozdulatokkal mindenki elé terítéket rakott, szinte odarajzolta a tányérokat és az evőeszközöket -, szóval hogy nincs komfort, semmi. Nem is szólva, hogy a házat nem tudják lebontani, megakad a szanálás. Ismerem én a helyzetet. Először: ajánlott levél, aztán másik ajánlott levél, a végén szabálysértés, büntetés - az arca vasszürke hajáig kivörösödött -, minek ez önöknek?

Az állott csöndbe, amely pincétől tetőig betöltötte a házat, éles telefoncsöngetés hasított.

- Alattunk az irodák! - Barnabás nem is a szájával, húsosan begyűrt állával nevetett - ez odalent valami nemzetközi artistaügynökség volt. Micsoda nők forogtak a lépcsőházban, bűvészek, tűznyelők, csodalények! Az egész ház őket figyelte. Az iroda ment el legelsőnek, de a telefonokat elfelejtették kikapcsolni. És így aztán csöngetnek, csöngetnek.

- Néha még éjjel is - szólalt meg most először a magas, szőke asszony, aki a pára mögött merőkanállal osztotta a húslevest. A szavai éppoly puha rajzúak voltak, mint a mozdulatai.

A látogató, valami belső kényszerű figyelmeztetésre, fölfigyelt a nő sápadtfehér arcára és súlyos hajának játékos fényeire. Csupa szenvedés ez az asszony, csupa áldozat és odaadás! Kereste a szót.

- Igazán nem azért jöttem... szóval nem akarok én itt senkit rábeszélni, de tudom a következményeket - a székek nyikorogva közeledtek, a gyűrű még jobban összezárult. - Én ezt jóakaratból mondom. Önöket ki fogják költöztetni innen, hatóságilag. Erőszakkal. - Az asztalon a bontatlan boríték, fülében a házigazda kérése - küszködött magával, és elöntötte a harag. - Kérem, asszonyom... Önhöz fordulok, asszonyom - megint a nőre nézett, s hirtelen világosság gyulladt az agyában. Ez a szép, óvatos vonulás, ez a bő, redős háziruha! Ez a nő viszi a hasát, ez a nő gyereket vár. - Nem begyulladásból mondom, de nem csinálhatom! A levelet ki kell kézbesíteni - a hangja elszabadult, kisiklott, csodálkozva hallgatta kívülről önmagát.

A többszólamú mű folytatódott, mindenki mondta a magáét, a házigazda is.

- Három hetet kértem a tanácstól, ennyi türelmi időt kértem. - A postás gyulladt szemmel követte a szép nő vonulását. Értem, értem, feje ingázva járt a nyakán, értem. Ez a nő viszi a hasát, ez a nő itt akarja megszülni gyermekét. A helyzet teljesen világos.

Az asztalon, Barnabás előtt a bontatlan boríték fehér izzást bocsátott ki magából, foszforeszkált. Puha mozdulatok a levegőben, bolyhos fények a gyertyák körül. A kör, mintha még jobban összezárulna: embertestek szoros illeszkedése, szerves melege.

- Én fokhagymával készítem, ha nem bántja a gyomrát - az asszony nagy szelet sültet és burgonyát tett a tányérjára. Barnabás kezében megcsillant a pohár.

- Életemben először úgy vagyunk, hogy együtt a család, az egész család, lefoglaltuk magunknak a harmadik emeletet - a családi köztársaság evett és bólogatott -, sokat szenvedtünk, háború, meló, szegénység, halál, de a családi érzés... - a boríték kétujjnyit emelkedett, majd visszacsúszott a terítőre. - Meg kell hogy nézze, postás úr, hogyan rendezkedtünk be ebben a bagolyvárban.

A kör mintha tágulna, a székek reccsenve visszakoznak.

- Persze majd ha megvacsoráztunk. Mert mi erre sokat adunk. Asztalnál ülni, friss vacsorát enni, nyugodtan, lassan. Ilyenkor él az ember, nem igaz? Van még valamid, gyöngyöm?

- Káposztás kocka - felelt az asszony mollra hangolt szelídséggel.

Később mindenki gyertyát fogott, mindegyik családtag egy-egy eleven gyertyatartó. Processzió az esti körfolyosón. Az udvar fekete odva barlangszagot lehelt, fölöttük a pontosan záruló ég, mint egy ezüst dobozfödél. A menetet Barnabás vezette, mögötte apró lángok láncolatában a család. Ünnepélyes, gótikus kétszárnyas ajtó, sarkig kitárva - ez itt az apám lakosztálya, nősülni fog -, a menet továbbcsoszogott a gangon. Újabb ajtó, az előszobában lilakék hajólámpa. Egy nő lépett eléjük, fényes pongyolában, magas és kövér. Apró szeme előcsillant a húspárnák mögül. - Az öcsém menyasszonya, nem vacsorázott velünk, mert diétázik. - Újabb gótikus ajtó. Itt megállt, szembefordult a társasággal, de valójában csak a postással törődött. - Ez az én lakásom folytatása. Persze csak most, ezekben a hónapokban. Tessék, parancsoljon - előrelépett, és mutatta az utat. Két üres szobán mentek keresztül, míg kitárult a harmadik ajtó. A nagy teremben, amely valaha egy úri család szalonja lehetett, az intarziás parketta közepén egy anyadisznó feküdt, ápolt, túlhizlalt állat. Rózsaszínű húsa átderengett a hófehér, kemény szőrök közül. Mellette, mint eleven húscsapok, a malacai.

Az elbűvölt társaság, a lobogó gyertyák sárga fénye s az anyaállat mozdulatlan méltósága, mindez egy különös szekta, egy időtől és kortól független kis közösség erejét sugározta magából.

S most maga a főpap, a melegüzemi dolgozó, kifényesedett arccal:

- Hát erről van szó, uram. Tessék elképzelni, amíg ezt létrehoztuk. Még három hét, és elválasztjuk a malacait az anyától. Ezt kell kivárni, ennyi az egész. A koca kés alá kerül - legyen majd szerencsénk! -, a malacokat már lekötötték, már van helyük, viszik. És akkor legyen a tanácsnak igaza, jöhet a hurcolkodás.

Áhítatos gyűrűben a család, az eleven abroncsok összeilleszkednek. A gyűrű közepén, az intarziás parkettán, a gyönyörű hústömeg, a természet csodája.

- Persze az ember nem mondhatja el nekik, hogy erről van szó. Meg se értenék, nem igaz?

Mikor kint találta magát a kékezüst romsivatagban, csonka oszlopfők és ledőlt boltívek között, csöndes derűt érzett a szívében. Leült a faragott kőre - medúzafej -, fölötte északkeletre egy csillagtengely, körülötte a tágas, harmóniát sugalló éjszaka. Megtalálta magában egy másfajta elrendező elv örömét. És köpenye zsebében a bontatlan borítékot.

 

Az illetéktelen

Végre az este küszöbéhez értek, a szentséges, kivilágított küszöbhöz. Platinaizzása van. Mögöttük a zsúfolt, tél végi nap, mint egy pályaudvarcsarnok, benne ismeretlen arcok, sután emelkedő kezek, ügyetlen félmondatok. A jóakarat csődtömege.

 

Tessék talán ide parancsolni.

Tessék szíves megkóstolni, de ne ilyen szerényen. Igazán, annyira örvendünk, hogy végre megismerhettük.

Minél forróbbak a szavak, a fogadtatás szavai, annál sutább az ő szerepe. Az ünnepelt fiatalembernek, a hazaérkezőnek, a város szülöttének ő csupán mellékalakja, akire némi fény hullik a főalakról. A tárgy nélküli jóakarat túlméretezettségében vergődik. Ő a kíséret, barátja kísérete. Mit tudnak róla? Semmit. Ő írta az ifjú szobrászról, a rapallói koszorúzottról az első teljes igényű monográfiát. És mit tudnak a koszorúzottról? Értik-e az azbesztpofájú szörnyeit? Aszfalthullámait? Márványerezettségű megszállottságát? Mit értenek ebből a lélekszaggató elvontságból, ebből a pusztulás ellen ágaskodó harsonahangból, amely szétfeszíti a süttői márványt? Azt értik az ünneplő kisváros emberei, hogy az ő gyermeküket emelte a világhírnév fényébe az a hatalmas tenyér, amelynek kétségkívül apai redőzöttsége van, s amelyet a művészet nemzetközi felhajtó erejének is lehet nevezni.

A város szülötte konokul ragaszkodott hozzá, hogy kísérje el, részt kell vennie a szoborleleplezésen - fölemelt kéz az aranyborjút ünneplők ellen -, részt kell vennie az ankéton, amely egyben a helybeli intelligencia teleszkópja a világmindenségbe. Részese kell hogy legyen annak a napnak, amely a város szülöttének, a negyven körüli, szikrázva őszülő fiatalembernek diadalmas hazatérése lesz.

És valóban az volt. Amiből vétettél, egybeolvadsz újra azzal. Idős anyád, a nyugalmazott elemi iskolai igazgatónő, annyi félreértés után, anyai hiúságának annyi sérelme után, teljes alakjával az előtérbe lép. Minden utcának, szögletnek jelképes értelme van. A nagy, piros arcú férfiak és a csontos öregasszonyok, a múlt megmozduló sövénye.

Végre az este küszöbéhez értek. Késő délelőtt, amikor kigubóztak az alacsony autóból, és ott álltak mereven a ködben szétfolyó téren, nem hitte volna, hogy valaha is elérnek ehhez a platinaküszöbhöz. Arcok, homályos bronzkorongok, húsba szorult szemek sötét pillogása, homlokredők végtelen rovátkái, az egyik folytatja a másikat több kilométeres vonulatban, szájvonalakat szétmosó párák, szem körüli mosolyráncok. És mindez most kezdődik, topogva a sárban, az idő sarában, a nem múló idő dagasztójában. Lesz-e valamikor délután, alkonyat, este? Lesz-e valamikor visszatérés a megszokott ágyba?

 

Legfeljebb itt alusznak az elvtársak, szállásról gondoskodva van!

És valamelyik szépasszony megcsapkodja a párnájukat.

Ó, kérem, a rekonstruált szállodánk minden kritikát kibír.

*

Az este küszöbének halvány platinaizzása. A szállodában foglalt különterem, az asztalok damasztterítőjén, mint vadásztrófeák, az enyhe fagytól megperzselt szegfűláncok. Megvolt a leleplezés, a bazaltból faragott intelem kettémetszett egy harmonikusnak szánt háztömböt. Lement az ankét a helybeli gimnázium tanárainak és tanulóinak tevékeny részvételével, ellátogattak a mamához tejszínes mokkára és vaníliás kiflire, aztán az egykori rajztanárhoz, aki a szenilitás furcsa mosolyába burkolta változatlan véleményét, hogy tanítványa mind a mai napig nem tanult meg rajzolni.

A monográfia szerzőjét annyi előlegezett és meg nem okolt szeretet fogta körül, mintha egy óceániai szigetre érkezett volna, jelekben és jelképekben gondolkodó szigetlakók közé. S mindez őt, a rokontalan ősvároslakót, kőlabirintusok konok gyalogosát mérhetetlenül elszomorította, s minél inkább bekerítette a személyétől független, csakis a város szülöttének szóló szeretet mellékterméke, a tapintatos gondoskodás, annál inkább vágyott az igazira, a kiérdemeltre.

Az ankét végén átadták a helybeli hegyszövetkezet ajándékait. A város szülötte óriási dobozt kapott. A szikrázva őszülő fiatalember izgatottságában fel sem bontotta, arca halványan izzott a kékre borotvált szakáll körül.

A monográfia szerzőjéhez is odajárult egy fiatal lány, kurta fémbarna haja harangozott. Celofánba csomagolt asztalkendőket nyújtott át kecses zavarral. A csillogó műanyagon átparázslottak a hímzések vérvörös motívumai, az indázó virágok.

 

Hát ide is elérkeztünk, uramatyám, a vacsora előtti zsivajhoz, házisüteménytől, hivatalos konyaktól, likőröktől elnehezült gyomorral, az érdem nélküli gyámolított tiltakozásával a szívben.

*

Az újjáépített szálloda jól sikerült hibrid, de természetében benne van a régi, soklépcsős, indázó folyosóival és a racionálisan új, földig érő üvegablakokkal, szőnyegpadlóval, a szobák okos rendjével. Itt lesz a vacsora, az egyetemi aulaszerű, új étteremben, szikár pálmák között, ipari-éles neonvilágításban. Az egész társaság bezúdult ide, a kabátokat szívó kezek tüntették el, fogadtatásukat az üzletvezető személyes jelenléte tette nyomatékossá.

Az étterem előtere egyben a söntés, de nem álló vendégeknek. Innen adják ki az italokat. A söntéspult, ha nem is rézborítású, de alumínium-lemezekkel fedett.

Mikor bevonulnak, valami szeszes, rendetlen örömben, a monográfia szerzője egy nőt pillant meg a söntéspultnál. Jellegtelen szoknya, tojáshéjszínű blúz. Ami fölhívja a figyelmet rá, a testhelyzet, a testtartás könnyed féloldalassága, amint beledől egy időtlennek látszó, évezredes beszélgetésbe, háború és béke nehéz füstje alatt. A könnyed tartás páratlan ideg- és izommunka eredménye. Ebben a szándéktalanságban a szándék tragikuma rejlik, nem észrevenni saját helyzetét, függetleníteni magát az idegenség szorításától. A monográfia szerzője légszomjas fáradságában közel érzi magához a nőt. A tartás azonban semmi. A csomagolópapír-színű arc, benne a késsel hasított szemek befelé forduló fénye vállalja is ezt.

Még nézné, de valaki belékarol. Ezek a tapintatos belékarolások: a figyelemnek ez a tolakodó módszere.

*

Asztalszomszédjául őt választotta a szobrász édesanyja, mintegy bizonyítva, hogy az idős asszony figyelmességi rendszere a maga kiválasztó érzékenységével megközelíti a legfontosabbat. A rövidre nyírt vasderes haj, az arc metszett csontozata s a két erős csont fölé ékelt, barna sugárzású szem közel került a vendéghez.

- Fáradtnak látszik. Hogyan is szólíthatom, művész úrnak vagy író úrnak, vagy hogyan is?

Valóban nehéz meghatározni ezt, inkább tartalmilag lehet körülírni, hogy egy monográfia szerzője, némileg fölfedezője is a fiatal szobrásznak, milyen módon rögzíthető egy lexikon vagy névjegy tömörségében?

- De remélem, tetszik ez a mi városunk? Attila rajong magáért, és én is olyan hálás vagyok, amiért abban az okos könyvben megmagyarázta az én Attilám művészetét. Hogy képes volt kielemezni az én Attilám rögeszméit, bolondériáit. Most már én is értem, a maga jóvoltából, lelkemből lelkedzett fiam művészetét. Nehéz az ilyet kiértékelni? Fantázia kell hozzá, vagy rátalálás? Vagy egy kis belemagyarázás is?

 

Bazaltomlású testek. Aszfaltmosolyú szeretők. A leomló anyag küzdelme a zuhanással.

- Tudni kell együtt látni a művésszel. Együtt szenvedni vele.

Az ezüstszürke anyai arc ovális ámulása. Az egymást metsző térképfinom ráncok széthúzódása.

- Az én fiam szenved?

- Folyamatosan.

Odakint a söntéspult mellett az a nő. Az arca csomagolópapír-színű. És a több ezer éves mozdulatlansága, ahogyan beledől az eszmecserébe.

- Visszatérve a szenvedésre. Valamikor én mondtam neki, olyan szomorú, rosszul sikerült fiatalsága volt... mennyit szenvedsz te, kisfiam. És erre ő rám nézett azzal a nagy, őszinte szemével, és azt mondta, enélkül nem lehetnék művész, enélkül nem tudnám megérteni az emberi életet, ami csupa szenvedés.

Az ezüsthomályú arcon finom mosoly úszik.

- Néha az a képzetem, ugye, nem haragszik, hogy maguk, művészek egy nagy raktárban ülnek, és az a raktár tele van szenvedéssel. És minél zsúfoltabbak a polcok, így képzelem, a szenvedéstől, maguk annál... hogyan is fejezzem ki... maguk annál elégedettebbek.

- A szörnyet táplálni kell, az igaz, vérrel, hússal, látomással.

- Akkor maguk, hogyan is fejezzem ki, az apostolok leszármazottai.

- Nem, kérem, mi... vagyis a művészek, saját esendőségük foglyai.

- Érdekes - az idős asszony fárasztónak érezte a permanens elmélkedést, és ezért engedte, hogy az utóbbi mondat elússzon mellette, mint egy tartalom nélküli sejtelem.

*

A konyha felől, a tágas előtéren keresztül bő hullámokban - ó, a szagelszívó berendezés még mindig nem készült el! - rántott szeletek illata úszott, a zsírban barnára perzselődő liszt és a rózsaszínű karaj egyesülésének illata. A virágfüzérrel díszített asztalok mellett megélénkült a mozgás.

A legfürgébb vendéglátó asszony, pisze arcú, kemény húsú, fehérre mosdatott ujjainak hegyén ibolyaillattal, a monográfia szerzője fölé hajlik, és közli, ha a kedves vendég óhajt kezet mosni, a mosdóban, a söntéspult mögött, állandó meleg víz áll rendelkezésre.

 

Ennek a nőnek rézkontya van, mint József Attila mondotta volt, rézkontya és violettmilk kézfinomító-illata. A kézmosás minden lakoma előtt ősi rituálé. Jöjjön a kézmosás!

A mozdulatlan nő, csomagolópapír-színű bőrével még mindig ott áll a söntéspult mellett. Törzsbeli nő, nem kétséges, mögötte emberlakta odúk, meztelen gyermektestek, fürtös fejek, szembogarak rézfekete érmei. A monográfia szerzője a pultra ereszti celofáncsomagját a benne lángoló asztalkendőkkel. A nő észreveszi nyílt tekintetét, és egy pillanatra ő is odavillantja a szemét.

 

Az arcbőre érdes, nagy pórusú, így közelről, és szürkésbarna csomagolópapír-színe van. A szemeit konyhakéssel metszették az arcába.

Mindez egy vízcsepp-pillanat foglalatában.

 

A hajának felszín alatti fénye.

*

Az asztalfő irányából guruló nevetés. Régi, helybeli hagyományok szerint egy hatalmas nő, pirosra lobbant arccal, szájon csókolja a város szülöttét, az ünnepeltet, és aztán útnak indul, hogy sorra szájon csókoljon minden férfivendéget.

- De hiszen ebben egy tucat kendőcske volt! - hallja a monográfia szerzője az ibolyaillatú asszony tömör, fényes szavait. A hófehérre sikált ujjak újra meg újra végigszámolják a kendőket. - Ebből három hiányzik. Éppen három.

Már előtte áll a nagy termetű nő, kosztümje nyílásaiból meleg csapódik a férfi arcába.

- Éppen három.

A telt ajak a szájára tapad, az idegen nő káprázó arcközelben.

- Hol járt maga ezekkel a kendőkkel?

A monográfia szerzője zsibbadtan tiltakozik. Szeretné magát kivonni az egészből. Valaki segítőkészen közbeszól.

- Nem a pultra tette, a mosdó előtt?

- Na persze. Az a cigány nő! - a violettmilk-illatú asszony csücsörített szavai elformátlanodnak. - Megmondtam, az ilyeneket nem szabad beengedni.

A nagy testű nő az asztalsor végén jár csókjaival.

- Na de én utánanézek ennek. Tessék csak velem jönni.

- De kérem szépen. De nagyon szépen kérem.

- Nem, ezt most kell elintézni, mert különben, mit mondjak, ön vendég itt nálunk, ön ezt nem értheti.

A puhára fürdetett kéz beleakad a karjába, mint egy horog. Mint a megmásíthatatlan akarat.

- Ennek az úrnak itt hiányzik három asztalkendője - a rézkontyon hideg neonfények siklanak.

Szavait nem a pult mellett álló nőnek szegzi, de a sok ember közül, beleértve a pincéreket, csapost, csak ő mozdul meg, alig észrevehetően.

- Míg kezet mosott, letette a pultra a csomagját, és most három kiskendő eltűnt.

Az arcokon inkább derű, mint megdöbbenés, de a pult melletti nő, a tojáshéjszínű blúzban, lassan feléjük csavarodik.

A monográfia szerzője csöndes iszonyattal eloldódik a beléje karoló asszonytól, és hátrál visszafelé. Ruháját, ingét, bőrét perzseli a törzsbeli nő pillantása. Orra alatt a bőre s a hónalja csupa lucsok, amint hátrál a kijárat felé. Az asszony felnyüszít, nyers, szűk a hangja, fölvérzett torokból.

Valaki loholva jön a különteremből, sodorja magával a benti emberszagot, s mint vidám szalagok, hangfoszlányok lengik körül. Kezében a három kendőcske.

- Ott voltak az asztal alatt.

A törzsbeli asszony egy mozdulatmágia különösségével fölveszi kabátját. A violettmilk-illatú nő arca rendezett, üde. Nincs benne bűntudat.

A celofánzacskó lefejthetetlenül a monográfia szerzőjének tenyeréhez tapad. És újra enni kell, és koccintani. És a szálloda előtt, a csöndes hóesésben, a várakozó autók, mint megdermedt állatok.

 

Lekérés

- Nézed azt a barnát?

- Melyik barnát?

- A bögyöset. Akit az a hosszú forgat.

- Ja. Nézem.

- És? Szakvélemény?

- Szép.

- Szép? Lekérhetős.

- Az.

- Tudod, mit gondoltam? Odalépsz eléjük. "Szabad?" - ezt kérdezed, és viszed. A hosszú leadja, de ne félj, én majd átveszem.

- Itt nincs lekérés. Ki van írva. Tánc közben nincs lekérés.

- Kéretik nem lekérni. De van! Van lekérés! A kiírás - kiírás. Odamennék én magam, de a hosszú felderítette, hogy leltározom a nőt. Nem ügy, hidd el. Teszem azt, a múltkor öten voltunk fiúk. Néztünk egy nőt. És a nő partnere konstatálta a horgot. A szeme lyukat égetett a haragtól. Láncrendszer. Egyikünk lekéri a kis gömbölyűt, ananászarcút. Két lépés. Viszi a másik. Megint két sasszé. Jön a harmadik. Jön a negyedik. Eltűnnek a nyomok. A végén én szorítom magamhoz, de úgy, hogy érzem, a szíve szabályosan dobog. És a pók csak szédül. Most ki visz el kicsodát? Néz, mint a hülye, és blokkol az agya. Így. Gőze sincs. Na, eridj.

- Mondom már, nincs lekérés. Tánc közben nincs. Nem szabad.

- Nem szabad. És lélegzeni szabad? Vagy azt is előírják neked? Arról nincs felirat?

- Nincs kedvem, na.

- Kedved. Kétballábas vagy, és azonkívül begyulladós. Csak oda kell menni, eléjük állni, átveszed, és a többi az én dolgom. Ha valami baj van, itt vagyok.

- Mondom, hogy nincs kedvem.

- Vagy teszem azt, egy másik eset. Láncrendszer. Viszem a nőt, érzem a mellemen a jó melegét. Mintha tollba csomagolták volna, olyan puha és meleg. Odalép a lovag. Deltás. Az orra, mint a kard. "Óhajt?" - kérdeztem tőle. "Óhajtok." "Kimenjünk?" "Kimehetünk." Odakint sörszag, a kertben kugliznak, az égen reflektor, repülőt keresnek gyakorlatból. A haverok egyenesen neki. Csattog a pofája. Szép vékonyan fölreped az arca.

- A haverok?

- Négyen. Szétmasszíroztuk az orrát. Szép sötét vére volt. Mit bámulsz?

- Négyen?

- Négyen. Miért?

- Semmi.

- Húzod a nózidat? Van valami?

- Négyen egynek?

- Járt a pofája. Ő akarta. Kimenni a sötétbe. Van valami kifogás talán?

- Egyáltalán nincs.

- A pasas olyan pofonokat kapott, hogy nem tudta kiválogatni az égi csillagokat a sajátjai közül. Amik ott röpködtek a szemében. Untatlak? Mit szólsz hozzá?

- Mihez?

- Mihez? A kis bögyöshöz. Ahogy kétfelé bök a melle. Jó szagú portéka lehet. Szétkenődtél a nagy ijedségtől? Ahogy megnéztelek, bizisten azt hittem, másfajta vagy. Mindegy. Teszem azt, ez a történet... A múltkoriban például a művezető elküld a lakására, rakjak föl neki egy tv-antennát. Tetőre, a hetedik fölé, város fölé, isten tudja, mi fölé, az ember a fejével kilyukasztja az eget, olyan magasan. Lent villamosok, emberek, buszok. De mint a homokszemek. A végén randevút beszéltünk meg. Igen, nem mondom, a nőről senki se mondaná, hogy elmúlt harminc. A bőre meg a járása. Ez nálam a legfontosabb, hogy e körül hiba ne legyen. És a teste, mint az ebonit. Na, lépj eléjük, én aztán, ahogy megmondtam, átveszem tőled.

- Nem.

- Marha vagy. Mióta laksz Pesten?

- Én? Itt születtem.

- Itt? Bemeséled a mesét. Vidéki vagy te, fiam. A legvidékibb. Vályúban ringattak. Fejed fölött lucerna, miegymás, majdhogy megettek a tehenek. Megjegyzem, a nyelvük, mint a smirglipapír.

- Az Akácfa utcában születtem, de voltam már nyolcéves, mikor virágzó akácfát láttam. Aranyos méhek csüggtek a virágokon. És ha tudni akarod, még nem voltam a Balatonnál.

- A legvidékibb, az vagy te, fiam, nem pesti, még akkor is, ha itt születtél. Mit látsz te a világból? Semmit.

- A Hűvösvölgyben lakik egy nagybátyám, annak valódi rókája van. Szelídített. Most kutyának van bejelentve a róka, és adót fizet utána, mint házőrző után.

- Fejedbe szállt a harminchat hét... Megfigyelted?

- Mit?

- Ide figyelj, te ilyen hülye vagy, vagy alakítod? Nem hívtak még meg a filmbe? A nőt, azt kérdeztem, a bögyöst, hogy megfigyelted-e. Hiába keríti be a hosszú a karjaival, a szeme idecsúszkál, rám néz, vagy nem látod?

- Nem.

- Mert a vízvezetékbe ejtetted a szemed. Alig várja, hogy átvegyem. Na menj, menj.

- Mondtam, hogy nem.

- Ácsorgunk itt, mint a galambok a bádogon. Maradj magadnak! Szevasz.

- Szevasz.

- Te, ide figyelj, és ha én kérem le neked?

- Ne kérd.

- Talán nem megfelelő?

- Van itt lány más is. Aki várja, hogy vigyék.

- Verebek a dróton. Nem látod, hogy a kis bögyös ideragasztotta azt a mazsolaszemét? Benned nem mozog semmi vér? Hány éves vagy, fiam? Na lépj oda, de ügyesen. "Szabad?" És a hosszú átadja. Na.

- Mondtam már egyszer, hogy nem.

- Csak állsz itt, mintha ideraktak volna. Mit bámulsz? Menj a francba innét!

- Mi közöd hozzá, hogy itt állok?

- Tudod, hogy mi vagy? Nem vagy meghatározható.

- Az lehet.

- Majonéz vagy. Zselatin. Kiizzad a homlokod, és bámulsz. Látnád csak magadat! Röhögni kell rajtad, egyenesen. Minek állsz itt? Ha lenne benned szégyen, mennél az utadra. Mit tudsz így nézni?

- Nézem a forgást.

- De forogva jobb nézni a forgást.

- Menj, forogj.

- Gyere, megiszunk valamit. Harapunk egy vodkát. Vagy dzsinfiszt. Ittál már grogot? Négy cent konyak és forró víz.

- Mindegy.

- Veitlédit is lehet.

- Mindegy.

- Ha mindegy, akkor minek az egész. Van, ami nem mindegy? Te hol dolgozol egyáltalán?

- Az Izzóban.

- És mi vagy ott az Izzóban?

- Betanított vagyok a csőgyárban.

- Olyan is vagy, mint akit jól a csőbe húztak.

- Az lehet.

- És mit csinálsz, ha éppen csinálsz valamit?

- Vidikoncsövet.

- Azt eszik vagy isszák?

- Képfelvevő cső. A képeket elektromos jelekké alakítja.

- Nagy ügy!

- Nagy. Van olyan jó, mint az amerikai.

- ... mondták neked a szemináriumon.

- Mondják a külföldi gyárak.

- Ettől vagy olyan nagyra? Egész héten állsz a koszban, mit tudom én, miben, csinálod azt a csövet.

- Koszban? Egy porszem, annyi sincs. Kondicionált levegő, huszonöt fok. Mindig ennyi. A bejáratnál porszívós lábtörlő. Műanyag munkaruha. A tisztaság, ez a legfontosabb, a munka miatt.

- A bejáratnál porszívós lábtörlő. Látom. Kiporszívózták az eszedet. Állsz, bámulsz. Mire gondolsz? Gondolsz valamire? Mi kell neked?

- Minden tiszta és fényes. És a nagy csönd.

- És nem unod? Az rettentő lehet. A tisztaság meg a csönd. Abba bele lehet dilizni.

- A kezem nyugodt. Mert biztos kéz, az kell hozzá. Mikroműszerek. Gyorsan kiöregszik belőle az ember keze. Fiatal kéz kell hozzá.

- Ezért töröd magad? És ha kiöregszel? Ha egyszerre csak remegni kezd a kezed? Ha egyszerre csak összebogozod azokat a finom drótokat vagy szálakat? Azt hiszed, nem tudom? Láttam híradóban. Tiszta téboly. Tudod, mi vagy te? Gép vagy te is.

- A vidikoncsőnek esze van. Anélkül nincs televíziókamera. De tenélküled még sok minden lehet.

- Az agyad, fiam, az a vidikon, meg a szíved! Gép vagy, mondom, nem ember. Amíg a kezed még fiatal, addig gép vagy. Mit bámulsz? Még egyszer megkérdezem tőled...

- Ne kérdezz, jó?

- Annak a kis bögyösnek mindig idegurul a szeme. Menj, pajtás, szépen megkérlek, állj oda eléjük. Nem mintha izgatna, de mégis. "Szabad?" - csak ennyit mondjál. A többi rám tartozik.

- Hagyd abba.

- Nem mintha izgatna az a kis kócos, de most már, tudod truccból, mert semmi értelme, és mégis! Van benne valami. A szája körül... És amúgy te hogy élsz, kivel laksz? Az öregeiddel, persze.

- Az anyámmal.

- És jóapád?

- Elváltak.

- Elváltak. Jó. Máma például mit csináltál? Szent vasárnapon.

- Uszodában voltam. A Lukácsban.

- Nő?

- Mit nő?

- Megfürdetted a tagjaidat, és nő semmi?

- A bátyám tizenöt évvel idősebb nálam, ő járt gyerekkorában a Lukácsba. Vasárnap vitte az ebédet.

- Azt kérdeztem: nő semmi?

- Beszélgettem egy lánnyal, még múlt vasárnap. Aztán most is találkoztunk. A fekvőpadon már nem jutott hely, leterítette a lilapiros frottírját, ott feküdtünk egymás mellett. Most még nincs árnyék, az ágak csupaszok. Nagyon éles a fény, az embernek be kell hunynia a szemét.

- És legalább megvolt?

- Mi?

- Mi! A nő. Neked.

- Nem. Hosszú, vékony csontú, egész fehér bőrű. Hívott úszni, de nem tudok.

- Nem tudsz. És?

- Semmi. Ezzel vége.

- Marha! Ilyenkor azt kell mondani, hogy elviszed táncolni a Szigetre. És kérdezni kell, hogy milyen fagylaltot szeret, vagy milyen kevertet?

- A víz kemény volt, zöld, a testével kettévágta, aztán más fiúkkal sétált a lépcsőkön. Szép, hosszú lába van, a derekát átfoghatnád a két tenyereddel, de a combja erős.

- Lefektetnéd?

- Mi közöd hozzá?

- Kétballábas állat!

- Nem hagynád?

- Nőd nincs? Szerzek én neked olyan nőt... még olyat is, akinek lakása van. Megszerzem neked azt a kis bögyöset.

- Nem kell.

- De kiesik a szemed.

- Mondtam, hogy nézni akarok.

- Kitüzesedett a kis pofája. És a szeme, mint a mazsola. Még egyszer kérdezem: lekéred?

- Nem.

- Nem?

- Nem.

- Dögölj meg! Minek élsz te egyáltalán? Egyáltalán minek?

 

Lábvizit

- Mit csinál a tintahal, ha már nagyon molesztálják? Tintát ereszt.

A fiatalember, Kántorovics Kamill, maga válaszol saját kérdésére. A különös keresztnév onnan, mint gyakran magyarázza, hogy balkézről született, mert az apja tulajdonképpen arisztokrata volt. Egyébként ő a törzsbarakk szpíkere, vagyis fődumása. Száznyolcvan centi, valamivel több is. Széles váll, keskeny csípő, izmos lábfej - a csontok tökéletes trapézszerkezete, az erős koponyán fényesre kefélt, kékesfekete hajtömeg. És az arca - mint egy ökölbe szorított bokszkesztyű - olyan égettbarna, mintha nyár vége volna, és nem május közepe.

Az elbeszélés csapong, de mégis áttekinthető.

- Úgy képzeljétek el, hogy egy ilyen bagatell dolog miatt lenyomattak velem négy mázsát. A Csillagban!

A hallgatóság nagy része tudja, hogy nem másról, az oly népszerű Csillagbörtönről van szó.

- Úgy bántak velem, mint egy közönséges bűnözővel! - ezt minden felháborodás nélkül mondja, az indulati töltés az idők medrében elapadt.

A sztori ígéretesnek indul, a sárga lámpafényben lassan feléje fordulnak a fejek. Van, aki a hosszú, gyalulatlan asztalnál ül, és levélírással bajlódik - már erősen nyöszörög a honvágy a népben -, van, aki ágya mellett guggolva a kemény kérgű csizmát fényesíti, más pedig aprólékos műgonddal hajtogatja a még félig nedves kapcákat.

Az emberek a néhány hét alatt eléggé összezötykölődtek. Pár hétig tart az egész, légókiképzés olyanoknak, akik valamilyen okból kimaradtak a demokratikus hadseregből. A fiatalabbja is harmincon túl, a korhatárosok negyvenöt körül. Legtöbbje háborút járt, volt frontkatona, munkaszolgálatos, hadifogoly, deportált - de ez most nem számít bele. Ahogy Kamill mondja, öregfiúk a történelmi pöcegödörből. Van itt egykori Horthy-tiszt, rangját veszítve, volt jutasi őrmester (néhai magyar idegenlégionista altiszt), egykét sávval lejjebb minősítve, kuláklistáról szabadult kisiparos, vásározó, telekspekuláns, sikkasztásért elítélt főkönyvelő, szellemi dolgozó, sőt még egy kivénült zsoké is, akinek eddig egyetlen hadseregben sem sikerült megütnie a mértéket.

Kamill keskeny résű héjaszemével körülnéz, és folytatja:

- Szóval, az még ötvenegyben volt, télen, Kopasz-király idejében. Amikor a nép egyenes követelésére visszahozták a zsírjegyet. Emlékeztek rá, ugye.

Valaki belép, és hozza a hírt, a jehovistát elvitték a Fő utcába, a katonai törvényszékre. A történetet mindenki tudja. A töppedt arcú, vézna kis susztert látásból ismerik. Az első héten még nem volt baj. Sőt, a szalmazsákot ő tömte a legsarkosabbra, az ő ágya sikerült a legjobban, elvágólag. De amikor kiosztották a fegyvereket - második világháborús karabélyok, súlyosak és lökősek -, ő hátraszorította mindkét kezét, mintha maga Jehova kötözte volna hátra: nem, ő fegyvert nem érinthet, tiltja a lelkiismereti meggyőződése, tisztelete az emberek iránt. Jóember, kérlelték a törzstisztek, gondolja meg, maga itt éleshez csak a lövészeten jut, a fegyverét is csak akkor tarthatja magánál, amikor a gyakorlat megköveteli, és néhány órára kiadják magának, maga itt semmiben és senkiben nem tesz kárt. Nem és nem. A fegyvert azért csinálták, hogy valakinek vérét ontsa. Béke van, magyarázták neki türelmesen, céltáblára lövöldözünk, nem emberekre. Megint csak nem. Akárhány hittestvérét kivégezték a háborúban, vagy rács mögé dugták, de ezek nyugodtan szembenéztek a halállal, vállalták a börtönt, mindent, csakis a meggyőződésük miatt. Minden agitáció hiábavalónak bizonyult. A végén nem maradt más, mint a fogda, onnan nézte, saját hitének fedezékéből, a gyakorlatra vonuló századokat. A törzstisztek még itt is megkísérelték jobb belátásra bírni. Szinte kihallgatásra jártak hozzá a kapuőrség mellé, a fogdába, valóságos világnézeti viták folytak a rács mögött, az amúgy szerény szellemiségű, inkább megszállott, mint tudatos felsőrészkészítővel. Miután a legvégső figyelmeztetések is leperegtek róla - szemében egyre boldogabb nyugtalanság! -, kénytelenek voltak elkészíteni a tényvázlatot, amely a további, súlyosabb eljárás alapja lesz.

S most, ezen az estén, minden mentő kísérlet meghiúsulván, őrség kíséri Budapestre, föltűzött szuronnyal.

- A hülye állatja! - ezzel kommentálja a hírt doktor Haynal, aki az utóbbi évtizedben valamilyen oknál fogva kimaradt az ügyvédi kamarából, s most a hivatalos jogrend perifériáján beadványokat, kérvényeket, fellebbezéseket fogalmaz, valamint válóperekben és bonyolult adóügyekben segíti az eligazodást. (Fogad, mármint civil életében, minden délelőtt tíz és tizenkettő között, valamint minden délután négytől ötig a Vén Diófa bisztróban, a nagy körablak melletti törzsasztalnál, ahonnan Angelikaváros egész forgalma megfigyelhető.)

- Látjátok - doktor Haynal megforgatja vastag nyakán a fejét -, ide visz a fanatizmus. A primitív lélek. A barom! Mintha nem venne részt mindennapos embergyilkosságokban, anélkül hogy tudná! Modern társadalomban ember embernek farkasa. Bitóra juttatod felebarátodat. És ez talán így is van rendjén. Most aztán ráhúznak egypár évet. Ahelyett, hogy részt venne a hivatalos békemozgalomban, abból még profitálna is. Fogadni mernék, hogy analfabéta!

Kamillnak viszketni kezd a bőre, ha félbeszakítják, ha eléje tolakodnak. Az ügyvédre is olyan utálattal néz most, mint egy százlábúra.

- A tintahal, ahogy mondtam, vagyis a zsírjegy, vagyis a Csillag! - Karjának kerítőháló-mozdulatával újra magához rántja az érdeklődést. - Énnekem abban az időben ugyanaz volt a melóm, mint máma: emeld meg és vidd. Anyagmozgatás. - Az egyik emeletes ágyon valaki sziszegve horkol, mintha kígyókat bűvölne. - Egy szaktársammal íróasztalokat szállítottunk a jegyhivatalba. Az akkoriban ott létezett az Akadémia sztríten. - Előadásmódjának sajátos fogása, hogy időnként kiválaszt magának egy arcot, ott, a sárga, szórt fényben, és kizárólag annak beszél, a homlokának, a szemének. - Mire végeztünk a kultúrmunkával, odalent az étkezőben a fasírt meg a kelkáposzta éppen delet harangozott. A dolgozók zöme és java teljes rohanásban.

A sziszegve horkolót erélyesen ébresztik, nemsokára őrségbe megy.

- Tudjátok, hogy van az ilyen magamfajta szabad ember beidomítva? Mielőtt eltávozik, egy kicsit körülnéz. A lépcsőházban lefelé menet látom, az egyik irodaajtó nyitva, az asztalon nagy kötegek. Megnézve közelebbről: zsírjegyek. Szép vízjeles papíron, finoman összezsinegelve. Úgy, ahogy a nyomdából kikerültek, még rajtuk a friss szag. Ilyenkor a magamfajta ember agyának forgási sebessége az átlagosnál nagyobb. Elő a zsákot, ami, ugye, a dolgozó vállát védi a feltöréstől, aztán belesüllyeszteni jó pár köteget. Ez volt az igazi nagy magyar tranzakció. Most már nem is tudom, hány tonna zsír! Az én jogos fejadagom. A szétosztás úgy ment, mint a parancsolat. Csak úgy kapkodtak utána a boltvezetők, a húsértből. Ők kápé átveszik a jegyet, nem mondom, megnyúzzák az embert a dög kizsákmányolók, de a kezükben vagyok! - aztán elpasszolják a zsírt feketén. Csináltunk egy kis szabadpiacot. Igen, igen, de a jegyhivatal is rájön a hézagra, ha nem is abban a szent pillanatban. A zsernyákság is rákapcsol. Na, mit csinál a tintahal, ha már túlságosan molesztálják? Tintát ereszt. Én is a szaktársammal elpotyogtatunk kapualjak alatt, mozikban, közértekben, miegyéb helyen egy csomó zsírjegyet. A nyomorult háziasszonyok szépen fölszedegetik, be akarják váltani - és akkor a hekusok, akik figyelnek, rájuk csapnak, de, nem tudják megérteni, hogy kerül ebbe a dologba ez a sok privát! Értjük már, hogy tintahal?

Kamill, mint minden vérbeli elbeszélő, akinek a szerkezet is fontos, elérkezik a motívumhoz. Látni való, nagyon élvezi ezt a hasonlatát. S még inkább a visszaemlékezés bűvös sodrát, amely egyre közelebb visz élete nagy művéhez. Rémült háziasszonyok, elbávult nyomozók: a teljes zűrzavar gyönyörűsége.

Sokáig tartott, míg kinyomozták a titkot, amelynek ő volt a gerjesztője, a hőközpontja, a magva.

- És kinek köszönhettem a lebukást? A szaktársamnak. Egy nőnek zsírjeggyel fizetett. Negyed mázsa zsírral honorálta a csaj odaadását. Akit én nem hogy lefektetnék, de azonnal elzavarnék a legközelebbi nemi gondozóba.

Valaki köhögésszerűen fölnevet, ezt türelmesen kivárja.

- A bizonyítási eljárás nem sikerült neki. Nincs közvetlen bizonyíték. Elítéltek anélkül. Na és?

- Láthatjátok ti is, bajtársaim - doktor Haynal nagy feje megint leír egy félkört -, íme, ilyen a jogi helyzet Magyarországon. Az embert bármikor, bármiért, minden bizonyíték nélkül bekasztlizhatják. Szerencsére - itt magára utal - a védelemnek is van némi lehetősége. A tiszta logika. A jogi érzék.

*

A sorok írója, az egyik gyakrabban kiválasztott arc, élete negyvennegyedik esztendejében, háta mögött különböző előjelű háborús barakkok vasvázas szörnyeivel, csak éjfél után képes alvásba süllyedni. Amikor is a fáradtság, mindennapi beidegződés szerint, emeletes ágyáról leereszti a víz alatti világba, szeretett emberei és gyűlölt üldözői közé. De most még: nehéz emberszag, gyér lámpafény a naposügyeletes asztalánál, sárga gömb az éjszaka összecsukódó tenyerében. S körös-körül a rossz garatok, a ferde orrsövények, a lobos hörgők sípolása. Akarva, nem akarva, jól ismeri már az álomból fölkiáltó, motyogó, sóhajtozó, nyögő, nyöszörgő együttest, a szólistákat és az egész zenekart.

Valakit kergetnek vissza a barakkba, rajtakapták a hideg holdfényben jógagyakorlaton, és egy katonai táborban sosem lehet tudni, az égbe lendülő karok kinek jeleznek, és mi célból? De a túlnyomó többség, a sarkosra gyömöszölt szalmazsákon, az ágy elrendezett fegyelmében, nyugtalan álmát alussza.

Kamill, aki testére tapadó klottgatyában most jön a mosdóból - két sor betonvályú oxidált rézcsapokkal -, megáll az ágyak között, a sorok írója fekhelye mellett, és halkan fölszól neki: - Nem alszunk, kolléga úr? Nekem se akaródzik. Gyere már egy szóra, kaptam egy kis cseresznyét hazulról, a nőtől, megkóstolod?

Nem ez az első alkalom. Kamill szeretné kifejezni, persze a maga szikár, érzelemmentes módján, érez valami közösséget ezzel a távoli emberrel, akinek kéretlenül is a segítségére siet a beöltözésnél, a szalmazsáktömésnél, a fegyvertisztogatásnál, mindenütt, ahol a másik bukdácsolása - e titokzatos rokonszenv hiányában - csak gúnyt és mosolyt válthatna ki.

- Nekem az tetszik, pajtás - mondja, miközben előhúzza katonaládáját az ágy alól -, hogy te, aki, ugye, nem haragszol, mégiscsak úriember vagy, én meg, mondjuk ki, tróger, valahogy egy cipőben járunk. - Kiveszi a ládából a laposüveget, húzd meg, kínálja a pálinkát, és szemmel kíséri a slukkot.

- A Csillagban összebarátkoztam egy bizonyos személlyel, aki olyan, mintha az édestestvéred volna. Na, nem külsőleg. Ahogy nem húzta ki magát semmiből, ahogy a másikat nem érezte kisebbnek, mint saját magát... - elővesz a ládából egy fényképet, női akt. - Ez itt Piroska. - Piroskáról már eddig is tudni lehetett, hogy Kamill felesége, dobozgyári nő, fűzőgépnél dolgozik. - Mit szólsz a melleihez? Állnak, mint az Eiffel-torony. El tudom képzelni, hogy itt nálunk, amikor átnézték a levelet, milyen csemege volt ez a cenzúrának! Mert mondhatom, nekem, kérlek szépen, már voltak jó nőim, gondolhatod, úrinők meg dolgozók, de Piroska egyből lesöpri az egész társaságot. És nézd, itt a levele, két oldal telis-teli.

A sorok írója csak annyit lát, hogy az aláírás helyén ott van a nő ajka, ahogy rúzzsal kirajzolt szép száját a fehér papíron hagyta lenyomatként.

- Na, pajtás, ez a nő nekem itt lesz vasárnap, élőben. Mert azt tudod, hogy vasárnap kimenőnk van. Megírtad az asszonynak? Jön egyáltalán az asszony? Van benned annyi vonzerő? Mégiscsak, százhatvan kilométer.

*

Másnap reggel az egyik szakasz gyakorlatra vonul, egy feltételezett gáztámadás feltételezett helyszínére, teljes harci szerelésben. Vállukon a nehéz karabély, arcukon gázálarc, furcsa, ormányos állatok. Közöttük Farkas Antal, a század cigánya. Bal hóna alatt megkopott hegedűtok, benne a hegedűje, frissen megírt végrendelete a fekhelye alatt, a katonaládában. Egy százados megállítja a menetet.

- Maga hová viszi azt a hegedűt, ember?

A megszólított mond valamit a gázálarc ormánya mögül.

- Vegye le azt az álarcot. Szóval hová?

- A gázba, tisztelettel. - Kis szünet után. - Ővele akarok meghalni - az álarcból kihámozott arc szürke, a szeme ugyanilyen. Az egész ember csupa félelem meg görcsös elszántság. Nagy, fekete madarak szállnak a szívéből, csak annyit tud, a háborúban cigányokat is vittek gázkamrába.

- Meghalni? - kérdi a százados, többen elröhögik magukat, furcsán, tompán az álarc mögött. - Csönd legyen, hallgassanak!

- Vinném magammal - mondja a szürke arc, a szürke szem -, tessék megengedni.

- Nem megmagyarázták magának, hogy ez gyakorlat? - odainti a szakaszparancsnokot, tőle is megkérdezi.

- Szóról szóra mindent.

- Vigye vissza a körletbe a hegedűjét. De futólépés! - a vézna ember nem mozdul - azt mondtam magának, vigye vissza! Nem lesz semmi baj. Nem érti?

*

Még öt nap hiányzik a nagy jelenéshez. Ennek jegyében folyik minden. A fölhajtó erő Kántorovics Kamill várakozása, amit úgy kezel, mint súlyzóit az erőművész, senki sem lehet beavatottja az idegmunkának, az erőfeszítésnek; izmok, érzelmek a mutatványnak alárendelve. Fölény és férfias nyugalom, ennek kell most látszania.

Bevonulás után a klubszobában folyik a gondtalan játék. Kamill a céllövőkészüléknél verhetetlen. A tízkörös céltábla helyére teszi Piroska levelét a rúzsos száj lenyomatával. Tízes! - mutatja a tűhegynyi lyukat a két hússzirom lenyomata között.

- Erre a poénre kijárna nekem huszonnégy óra szabad! - mondja a sorok írójának. Leül az asztalhoz, atlétatrikóban, bőrének augusztusi barnaságában, mint aki leckét ad a nyamvadt emberiségnek. - A sitten is azért bírtak a szaktársak, mert nem süllyedtem nyakig a szoáréba. Nézd, pajtás - vitatkozik egy kiválasztott arccal -, nekem ne magyarázd, hogy milyen minőségi különbség van sitt és sitt között. Megvan a törzskönyvben a számod, és ki vagy jelölve. És itt nincs elévülés, mint a katonaságnál, ahol, ha vén ramaty lesz belőled, ünnepélyesen kitörülnek vagy törölnek. Ebben a nyilvántartóban úgy benne vagy, hogy még a halálos ágyról is berendelhetnek kihallgatásra: hol volt ekkor és ekkor? igaz, hogy a Május 1. mozi előcsarnokában annodacumal ezt és ezt a kijelentést tette, erről vagy arról a szivarról? Vagy lehet, hogy éppen azért zavarnak le a matracról, mert dögrováson vagy, és - most megint a sorok íróját célozza meg -, mondjuk, megdobnak egy Kossuth-díjjal. - Sötét arcán kifeszülnek a finom ráncok, szeme megvilágosodik. Hirtelen fölkiált, élesen, erős, sárga fogait mutatva.

Három kiló nullásliszt
Megdobott egy román tiszt!

Farkas Antal érkezett, hóna alatt a hegedűtokkal.

- Na! Elő azt a hegedűt! Három kiló nullásliszt! Rajta, öreg!

A riadt kis ember megtorpan, de nem válaszol.

Elindultak a cigányok
Hencidából Boncidába,
Utánuk ment egy kapitány,
Hová hová mentek cigány?
Állj meg cigány meg kell halnod...

Váratlanul elnémul, előveszi a laposüveget, és odanyújtja.

- Igyál belőle, öreg! Rád fér - s ezt most már a hallgatóságnak szánja. - Hallom, reggel kegyetlenül betojtál. - Nincs a hangjában gonoszság, inkább az erősek kegyetlen derűjéből valami. Farkas hátat fordít, megy az ágya felé, de Kamill vállon ragadja. - Hallod, ne mutasd nekünk a seggedet! - Most már végig kell csinálni a dolgot, mindenki őket figyeli. - Neked beszélek, te. Ha kínálnak, igyál. Be voltál tojva, hogy ott maradsz a gázkamrában, mi?

A sovány kis ember kibújik a vállával Kamill nem túl erős fogásából.

- Hallom, végrendeletet is írattál. Na, kire hagyod a bolháidat? Te írtad neki? - fordul a sorok írójához. - Mi van abban a végrendeletben? Lássuk! Csak azért kérdezem, mert itt van a doktor úr - most már Haynalt is szeretné bevonni -, majd ő megmondja, ha ott maradtál volna a gázban, érvényes-e a papiros? Tanúkkal aláírattad?

Farkas most szólalt meg először. Sajátosan rekedt a hangja, csöndesen beszél, de mindenütt hallani a barakkban.

- Te anyagmozgató, olyan vagy, mint egy szép nagy állat - csak ennyit mond, és megint hátat fordít Kamillnak, aki nyúlna utána, ám a keze ott marad a levegőben. Valamit mégis muszáj mondani.

- Találkoztál a roma Jézussal? A roma Szűzanyával? És mit mondtak neked? Hogy itt a világ vége?

A cigány visszapillant: mintha körös-körül csupa gázálarc nézne rá. A szem, a homlok és az orr helyén ormány és tasak. Fölmászik az emeletes ágyra, végigheveredik.

Doktor Haynal, részint azért, hogy föloldja a feszültséget, de azért is, mert szokása szerint mindent összefoglal, a maga krétaszínű tárgyilagosságával, levonja a tanulságot.

- Szóval tegyük fel, hogy nem politikai taktikából csinálják, mármint ővelük ezt az egyenjogúságot... akkor is, a kérdés megoldhatatlan. Sok évszázad beidegződését, hogy a cigány cigány, a zsidó zsidó, az úr úr, a szolga szolga, nem lehet sem pró, sem kontra néhány törvénnyel, rendelettel, újságcikkel, brosúrával megváltoztatni. Ez a mi barátunk - a párás, kövér arc fölemelkedik, szinte úszni kezd az emeletes ágy irányába - nem véletlenül gondolt arra, hogy őt most igazi gázkamrába viszik. Mert, ugyebár, Hitlernek volt egy ilyen gondolata, és abból sokat meg is valósított. - Kicsit latolgatja nyelvén a szavakat. - Az volt a nézete, hogy itt is ez a megoldás. De hol vagyunk már ettől! Több mint tizenöt éve! De ennek a mi barátunknak az ilyesmi megragadt az idegrendszerében. És fogadni mernék, még az unokája is komolyan veszi, ha csak játékból, ugratásból azt mondják neki: irány a gáz!

Csönd. Mintha elfáradt volna bennük az összetartó erő, ezeknek az estéknek a varázsa.

*

Elérkezett a vasárnap. Acélkemény huzalos fények. A tábor előtt, a kapuőrségen túl már délelőtt ott sétálnak az asszonyok. Jönnek-mennek a kemény napsütésben, színes kabátok, tupírozott hajak, fejkendők, kalapok mindenféle szalaggal, s az arcokon zavart mosoly. De csak ebéd után van kimenő. Nagy vasárnapi ebéd lesz, babgulyás, túrós bukta, két deci bor.

Négy-öt hét, hogy idebent vannak, gondolja magában az őrség parancsnoka, de azt hiszik, itt a világ vége! Na és a háború? Mi volt a háborúban? Meg a hadifogságban! Igen, csakhogy ebbe a négy-öt hét távollétbe, elszakítottságba most már minden beleszámít. Az összes eddigi elválás. Úgyhogy még sokára lesz délután kettő. Annak a legjobb, akihez nem jön senki, aki leszámolt ezzel a hülye várakozással. Nincs szorongás, lámpaláz, délután kimegy a faluba, megiszik három nagyfröccsöt, beül a moziba, és este üdén, tiszta lélekkel bevonul, zuhanyozik, leül sakkozni, csizmát pucol, könyvet olvas, és kihúz egy rubrikát a naptárban. A vasárnap egyébként is a válogatott kínszenvedések napja: ragyogóra sikálni a klozetkövet, a folyosókat, gyönyörű rendet a körletekben, hosszú seprővel patyolatra söpörni a barakkok környékét, az utakat, finom hullámokat a porba! Azt meg különösen megverte az isten, akit éppen ezen a napon osztottak őrségbe, polgári fején acélbilivel, órákon át lépések föl-alá, a sisak olajszürke keretében polgári pofával.

Valójában mindenki Kamillt figyeli. Jókedvű, délceg, igazi katona. Még ezek a kiselejtezett göncök is úgy tapadnak rajta, mint a saját bőre. "Ezen a fogason - mutat a vállára - semmi sem lötyöghet." Haját fényesre kefélte, fémgombjai összegyűjtik a napot. Persze, délelőtt a szabóműhelyben járt, kivasaltatta a zubbonyát, és előző nap sapkát is cserélt. Olyan tökéletes, mint a híradóban egy tengernagy. Nem veszi észre maga körül az izgatottságot, repetát kér a babgulyásból, Farkas Antalt jóakaratúan a hóna alá szorítja: "Na, öreg, jön az asszony? lesz ketymety?" De a cigány nem akar barátkozni, most is kibújik az ölelésből.

S ebben a pillanatban, a kerítésen túl, a falusi utca laza porában megjelenik a legendák asszonya, akinek aktfotója már széles körben ismert. Nem, Kamill nem túloz, az asszony valóban gyönyörű. Magas és olyasfélén sudár, mint egy fiatal fa. Skótkockás kosztümöt visel, bogárpiros tűsarkú cipőt, amely szinte a talaj fölé emeli, rézbarna haja a vállára bontva. Tömör és rezzenékeny melle, tomporának izomritmusa a kerítéshez gyűjti a bámulókat. Jön és megy, mint egy látomás, barbár, kékesbarna szemében leplezetlen kíváncsiság, ő is megnézi bámulóit. De Kamill még nem mutatkozik, ő majd csak akkor lép színre, amikor a kaput kétfelé nyitják. Akkor viszont mindenki megnézheti őt is, majdnem tiszti kimenőjében, amint sapkája pereméhez érinti mutatóujját, miközben alighogy megvillantja a körpecsétes kimenőcédulát. S azt is láthatja majd mindenki, hogy szájon csókolja a gyönyörű nőt, aki hosszú karját a karjába fűzi, és fölnéz rá oly sokszor jellemzett rajongásával. Mert minden úgy történik majd pontosan, ahogy azt elképzelte és elmondta esténként az asztal mellett, az ágyon, elalvás előtt, aprólékos részletezéssel. Belecsókolok abba a telt szájába, értitek? A rúzsnak, amit használ, ananászíze van, el tudjátok ezt képzelni? És az a jó nőszaga! Naponta fürdik, alulról meg többször is lemosdik, mert ez egy betegesen tiszta csaj! Igen, igen, ezt már mindenki tudja. És a legtöbben az orrukban érzik az illatát is, a hibátlan bőrnek, a szikrákat villantó hajnak, a szappannak és a kölninek ezt a vadító kompozícióját. Persze a túlnyomó többség azt is tudja, hogy Kamill a múlt héten, amikor szalmát vételeztek a faluban, szobát bérelt erre a délutánra, mert Piroskát nem szabad éheztetni, igaz, hogy a szülei emlékére megfogadta, nem izél félre. Tehát minden együtt. Piroskával a gyújtópontban a kint sétáló asszonyok, s idebent a kerítés mögött az idétlen félkatonák, hadseregtől levetett, kiselejtezett egyenruhában, csizmában, egy nyüszítő árnyékgarnizon! Az éles napfény leleplezi az izgatott arcokat.

Kamill, előzetes terv szerint, épp hogy tiszteleg, amint kilép a kapun, Piroska odarohan, érett, illatos száját a szája alá fordítja, s ott, a falusi por sárga fátyolában összeolvad a csókjuk. A beígértnél is jobban sikerül minden.

*

Nyolcig van kimenő, csajkafedélen a hideg vacsora, még délben vételezték.

A lapos barakktábort, amely még a múlt században, a Monarchiában keletkezett, zárójelek közé fogja a távoli hegyek kékje és a borzongatóan hűvös, tárgyilagos este.

Sorra jönnek vissza a tagok, egyikét, másikát az őrparancsnok kiemeli a rajzásból. Nemrég vette át a szolgálatot, és jóval kukacosabb, mint az elődje. Kifogásai többrendbeliek: tisztelgés, ruházat, zubbony- és nadrággombok állapota. A magánéletben, úgy tudják, diploma nélküli tanár egy közeli város iparitanuló-iskolájában. Háborús rangját - főhadnagy volt - évekkel ezelőtt törölték, és most alhadnagyként szolgál. Rosszkedvű, kötekedő. De lehet, hogy csak egyszerűen irigy. Izzadságmirigyei párologtatják az irigységét. Nézi ezeket a félkatonákat, ezeket az idétlen, bódult hímeket, akik civil szagot hoznak magukkal odakintről. Mennyi baj lesz velük holnap, holnapután, míg újra gatyába rázza őket! Ilyen rövid behívási idő alatt nemcsak szükségtelen, de káros is kimenőt adni, sőt - ahogy megtudta - egy-két ügyes beszerzőnek, dörzsölt kisiparosnak még szabadságot is! Hosszú, pörsenéses arcát még inkább megnyújtja a düh, a keserűség. Ennek az indulatnak a folytatása lesz, hogy holnap vagy holnapután, mint gyakorlatot vezénylő tiszthelyettes, föltűzeti a karabélyra a szuronyt, és szuronyt szegezz! - díszlépést vezényel, ami csak több hónapos kiképzés után engedélyezett. Ám ez még csak elkövetkezőben.

*

Fél kilenc előtt már majdnem mindenki ott van a helyén. A kivétel egyetlen személyre vonatkozik: Kamill még nem futott be. A pontosan érkezők, az óvatosak, a gyávák, a rendszeretők előre megérezték ezt. Szívük mélyén csöndesen mosolyognak. A rendbontó jelen esetben őket is képviseli, a rendbontásra képteleneket. Ebben a bizsergető érzésben kitárul a szívük, zsírpapírból kínálják egymásnak a hazait, a hideg sültet, a rácsos linzert, a diós tortát. Nyugtalanok és földobottak, a közlékenység csereforgalma a te tőponton. De mégis visszataláltak a megkövetelt rendhez, semmit sem kockáztatnak. Még doktor Haynal is nagy gondot fordít arra, hogy beszürkült csizmáját kifényesítse, zubbonyát kikefélje, ágyát szabályosan elrendezze, ő sem eszik eleven parazsat. Egy távoli sarokban valaki szájharmonikán Strauss, Lehár és Kálmán segítségével a beilleszkedést segíti. Akad olyan ember is, akinek nem volt látogatója, holott a felesége megírta, hogy jön, és most hanyatt fekve az ágyán tűnődik. De foglalkozzék bárki bármivel is, az emberek valójában az ajtót figyelik. Végre kilenc felé belép Kamill. Érkezése olyan, mint egy győzelmi jelentés. Érzi maga körül a feszültséget, majd a megkönnyebbülést, de úgy tesz, mintha nem venne észre semmit. Leül az asztalhoz, a helyére, tehát a főhelyre, maga elé teszi a sapkáját, és figyeli, ahogy lassan köréje gyülekeznek. Borral, süteménnyel kínálják, ám ő a fölényes lélek derűjével mindezt visszautasítja.

- Kitehetem a táblát, hogy megtelt - mutat a hasára -, gondolhatjátok, be volt itt dobva minden! Pezsgő, libasült, indiáner - körülnéz és tovább fokozza -, aztán újra pezsgő. A kútban hűtöttük - figyeli a hatást, az emberek fáradtak, ernyed az érdeklődés. - Ja, hogy késtem egy kicsit? Az őrparancsnok, az a büdös szájú pávián, kiverte a balhét, de megmondtam neki: rólad, pajtás, mindenki tudja, azért hagyott vízben a feleséged, mert impotens vagy. Látni kellett volna azt a pofát! Persze hogy kihallgatásra rendelt. Na és! Hanem gyerekek, az volt a nagy hancúr, Piroskával! Ránk zörögtek a háziak, hogy összedől a viskó. Ha összedől, társadalmi munkában fölhúzom nekik. Itt szerelem folyik, nem bibliaolvasás. Vagy van magánélet, vagy nincs. Na és ha rám nyomnak pár nap zárkát, a kincstári idő telik, nem az enyém. - Kiválaszt egy arcot, majd egy másikat. - Na, mi a véleményetek, milyen csaj? Túloztam én nektek, hogy a feleségem veri az egész mezőnyt? - sorra behajtja a nyilatkozatokat, sürgető, türelmetlen. - Milyenek voltunk mi ketten, na úgy premier planban?

- Ahogy elhúztátok itt a csíkot a kapu előtt, az tisztára flottatüntetés volt - vélekedik a maga választékos humorával doktor Haynal. - Csakhogy, kérlek szépen, az ilyen magot el kell vetni, hogy szaporodjon. És nektek, legjobb tudomásom szerint, nincs gyereketek. Ha tudni akarod, kolléga, nálunk már unokák készülnek.

A megjegyzés fedetlen ideget érint. Kamill fölkapja a fejét, egy pillanatra szinte kiszolgáltatott.

- Nem akar gyereket a kurva - szakad ki belőle -, vagyis hát azt mondja, előbb a lakás - elhallgat, túl közel engedte magához az embereket.

- Ja, kérlek szépen, a lakásviszonyok! Már ami a mi kis magyar glóbuszunkat illeti. - Doktor Haynal észbe kap, igyekszik az általános nemzeti gond síkjára helyezni a beszélgetést. - Ennek a kérdésnek olyan fontos a társadalmi, mondhatni, a szociológiai vetülete, amely, meglátjátok, a következő évszázadokra is kihat.

Kamill úgy érzi, túl messze kerültek a dicsőségtől, attól az arany sugárzástól, ami az embert élteti.

- Mellettem csak ilyen nő lehet - mondja minden logikai kapcsolat nélkül -, nekem csupa ilyen nőim voltak, amióta csak vagyok. Ezen a szinten.

- Gyönyörű egy példány! - hagyja jóvá az ügyvéd.

- Ennek aztán olyan a bőre, doktorom, hogy a sötétben világít, mint a foszfor. És a combja, az a jó, kemény, egybefogott húsa! - szétnéz, látja, helyreállt a figyelem. - És most szétosztom nektek Piroskát, álmodjatok róla! - igen, ez nagyon jó, vigyék magukkal az ágyba, ő nem irigy, ő nem kicsinyes. Szívében csöndes, kellemes elégedettség. Mint amikor a parázs ontja tartós melegét. Ott áll Piroskával egy talapzaton, fejük fölött egy sárga korong, a délutáni nap. Ádám és Éva, mondaná, ha jobban a vérében volna a mitológia.

Takarodó után már csak az ügyeletes fénygömbje világít. S amikor leoltják a villanyt, mintha bekapcsolták volna a horkolást, a nyöszörgést, a nyugtalanságot. Az emeleti ágyakon bizonytalan éjszakába tutajoznak az emberek. Hol van már a délután, a sok furcsa, kapkodó párbeszéd, a szeretkezés gyors villanása ott fönt a dombon, a bozótosban!

Váratlanul fény hasít az alvásukba, vetkőztető világosság. Hallani az ügyeletes pattogó jelentését, a bedugult fülek kiengednek. Szemle. A laktanyaügyeletes tiszt, az ezredorvos, egy beosztottja és néhány tiszthelyettes.

- Egészségügyi ellenőrzés. Mindenki a helyén marad.

- Lábvizit - sziszeg a cigány az emeletes ágyán -, istenverése! - Nem tudja megfogalmazni, de arra gondol, az ember lába magánügy.

- Na, mutassa csak! - hallani az egyik tiszthelyettes hangját - feszítse szét az ujjait! - a vizsgálat ágytól ágyig halad; közelednek.

- Gombásodás. Fölírni a nevét.

- Maga reggel nem vonul ki, jelentkezik kezelésre a rendelőben.

Kamill jókedve megtámadható, bizonytalan.

- Százados elvtárs, én egész délután hazafias kötelességet teljesítettem. Mért nem hagyják dögleni az embert!

A szakaszparancsnok rámordul.

- Elhallgasson, ember! Mutassa a lábát.

- Tessék, kérem, a lábam. Se gomba, se más.

- A maga lába egyszerűen piszkos - mondja élesen a főorvos. - Maga napok óta nem mosott lábat.

Kamill ott áll az ágya mellett, rövid alsónadrágban, elkezd dideregni. A háttérben szétrongyolódik a kép, a csodálatos nő, aki illatos, húsos ajkával a szája alá fordul. Tolakodó arcok - ez most a valóság, minden arc itt van az ágya mellett; szétnyílt szájak, a szemek házkutatása.

- A maga francos édesanyja, az! Az a piszkos! - elbődül, mint egy üldözött állat.

Derékig a földbe ásná magát - szétlökné az embereket és menekülne. De tudja, ez már mind nem ér semmit.

 

A zsaroló

A kutya úgy került hozzájuk, hívatlan, egy lucskos őszi napon. Kaparta az ajtójukat.

A kaparászásra a férfi felállt, és idegesen az ajtónál termett; még nem tudta, mire vélje.

A küszöb előtt, az elmocskolódott, de pedánsan az ajtófélfához rögzített háncsszőnyegen egy kis fekete kutya ágaskodott a hátsó lábán, ügyetlenül.

Értetlenül nézte a házigazda, furcsálkodva, s mivelhogy érzelmekre nehezen gyulladt, gyanakvással. "Mars!" - mondta röviden, és örült, hogy a kellő szót, amely véleményét és ítéletét egy tagban fejezi ki, megtalálta.

Leült ismét az asztal mellé, s türelmesen várt a vacsorára, melynek közeledtét a sűrűdő illatok, a vastag, paprikás lé és a sóktól gazdag hús párás beáramlásai jelezték.

Igen, az ilyesmikre, reggeli, ebéd, vacsora, friss fehérnemű másnaponként, az éjjeliszekrényre készítve, erre pontosan számítani lehet Aranynál.

Nem kétséges, az ilyen egyenletes élet biztonságot sugall, anélkül hogy a fantázia idegpocsékoló fűtőanyagára szorulna az ember.

Nyílt az ajtó, s karján a tálcával, feje körül a rostélyos csípős, vad illatával és gőzével belépett Arany.

Néma istentisztelet volt ez a mai vacsora is, akárcsak a többi.

Csend. Zúduló eső. Felszisszenő ablaküvegek.

Aztán az előszobaajtó felől egy kaparászás. Heves, kétségbeesett körmök támadása. Arany felkapta a fejét: hát ez micsoda?

- Az a dög! - mondta a férfi, s egy recézett csont üregéből szürcsölte a velőt. - Az a dög lesz az! - Felállt, egész teste izzott, kimelegedett az evéstől.

- Várj csak... - tartóztatta Arany - majd én.

Nyitva hagyta a szobaajtót, s ügyetlenül kitárta az előszobáét.

Ezt felhasználva, mint valami fekete villám, a kutya egyetlen ellenállhatatlan rohammal a szobában termett a házigazda papucsos lábánál, s az átmelegedett barna filcre hajtotta kedves, fénylő fejét.

Arany rettegő mosollyal tette be maga mögött az ajtót. Mosolya lárva volt, mögötte sötét ijedelem, mi lesz most? Szíve rendszertelenül vert a keskenyre szabott mellkas mögött, amely olyan volt, mint egy fejletlen kamasz lányé. Harmincesztendős asszonysága során sokszor félt a férjétől, megmagyarázhatatlan okból, mert az ember nem bántotta őt, de annyit érzett a rostjaiban, a hibákat sosem bocsátja meg. Csak feljegyzi őket egymás alá, és a végén mindent összead.

- Nem tehetek róla, hogy ez a dög... - csúszott ki belőle az akaratlan szó, csak hogy férjének kedvezzen. Megborzongott, mert fizikailag bántotta a durvaság. - Ez a dög... - ismételte elszántan, s megint csak szenvedett tőle. De a férfi nem mozdult, sőt félszegen elhelyezett bal lábát, amelyen most a méltatott jövevény pihent, mereven tartotta, míg csak görcs állt belé, akkor lependerítette magáról.

Ekkor a kis fekete dög lábra perdült, s megint csak rávetette magát a férfi papucsos lábára.

Erre, mert itt valami különös történt, Arany is odapillantott, s meglátott a férje arcán egy mosolyt, amely csak ritkán rajzolt árkot a húsos ajak köré. Ez a mosoly a ritkás szőrű bajusz minden egyes szálán is ott függeszkedett, mint a zsinórra húzott üveggyöngy.

- Te, Arany, ez a dög... ez a kutya... ez vonzódik hozzám...

Ennyit mondott percek múltán az ember.

Most már meg lehetett vizsgálni a kutyát.

Szép, arányos törzse volt, és törzséhez mért nem kurta, erős, tappos lábai, praclija. Orra szurokfekete és finoman recézett, s ugyanilyen fekete, de lakkosan csillogó volt a szeme. Örökös fekete lobogás. Bolyhos, matt szőr borította, enyhén kunkorodó hajlandóságú, s a mellényét hófehér minta díszítette.

Igen, jól pedzette a férfi, a kutya - mely a Lelenc nevet nyerte el -, igen, a kutya az állatok rejtelmes érzületeivel, beleszeretett ebbe az emberbe, gazdának, parancsolónak, elnyomónak választva őt.

- Meglátod - szólt félénken a nő -, ebből puli lesz.

Az ember kis tűnődés után, mert szerette elhatározásait egy sűrű fonatú szűrőn, a saját kétkedésein átbocsátani, így szólt Aranynak:

- Tegyél le neki az előszobában valami rongyot.

Ezzel aztán befogadta.

Egy ebéd alkalmával, melyet a hivatali étkezőben fogyasztott el beosztottjai között, az ünnepi alkalomból tálalt rántott csirke csontjait papírba csomagolta, igénybe véve ehhez szomszédai szalvétáit. Erre felfigyeltek. "Miért csomagol ez csontokat?" S noha ismert volt arról, hogy a közvetlen kérdésre kitérő választ szokott adni, mégis megkérdezték ezt tőle, mire arcán megjelent az az önmagát tagadó mosoly, és azt motyogta: "A szomszéd kutyája... " A többit nem lehetett megérteni, de hiszen nem is foglalkoztak vele ezután; napirendre tértek felette. S ő ekkor úgy érezte magát, mint aki feladott valamit a sérthetetlenségéből, rést nyitott benső, gondosan őrzött folyosói felé.

Földúltan érkezett haza. Lassan gyűlt benne egy elhatározás: gondolatok, mint egymást követő vízcseppek, amelyek végül is még a márványban is üreget vájnak. Ezek a gondolatcseppek még csak meggyorsultak bizonyos külső cselekmények következtében.

A kutya ugyanis, levetvén a kölyökállapot fizikai és jellembeli jegyeit, kezdte kialakítani végleges formáját. Szokásai támadtak, és ezek lassan csontozattá, anatómiai valósággá szilárdultak. Ezek közé tartozott például a fárasztó s előbb-utóbb kárhozatossá váló szeretetnek olyan gyakorlata, mely arra kényszerítette, hogy kísérje el útjain gazdáját.

Ez a gazdát rendkívül kellemetlenül érintette. Több oka volt erre. Először is: a nyilvánvaló szeretet, amelyet frivolnak és leleplezőnek tart. Másodszor: e tolakodó érzelmek tüntetéssé fokozódtak immár az egész világ előtt. Nem kellett ez az érzésdömping, mely ventilátorszerű farkcsóválásban, nyüszítő félhangokban, mereven fénylő tekintetben fejezte ki állandó, megsemmisíthetetlen jelenlétét.

És tetejében nemcsak a lelki rigolyák állandósultak a kutyában, de kölyökkorában oly harmonikus alakja is elvesztette szép arányosságát. A törzse szükségtelenül megnyúlt, lábai viszont elcsökevényesedtek, rövidek maradtak. A statikai egyensúly e kínos felbomlása azt eredményezte, hogy járása billegőssé vált; úgy döccent a földi tereken, akár egy parafa dugó a duzzadt hullámokon.

Egyik őszi reggelen a gazda kissé megnáthásodva, sápadtan ért hivatalába, s mivel éppen próbafűtés volt, kellemes meleg fogadta a főosztály szőnyeggel zajtalanított előszobában. A következő pillanat felborított mindent.

Az óvatlanul nyitva hagyott ajtón besurrant a kutya. Hogyan sikerült átszöknie a portások védővonalán, hogyan nem, de itt volt. Egész riadalom támadt körülötte. Ideértek az üldözők: a portás, egy altiszt és egy kutyabarát tisztviselő. Megállt az ajtóban a hivatalvezető helyettese is, aki éppen szobájába ment volna.

A lárma földre sújtotta a kutyát, lelappadt, akár egy gubancos szőnyegdarabka, s fejét két mellső lába közé hajtva, izgatottan sunyított.

- Hogy került ide ez a kutya?

- Át kell adni a sintérnek.

- Kié ez a dög?

Semmi válasz. A gazda sápadtan hátat fordított a társaságnak, és lenyomta a kilincset. Ő a maga részéről befejezte. A kutyát némán, minden megrendülés nélkül átadja az igazságszolgáltatásnak, mely nyilvánvalóan az állati fehérjéket feldolgozó vállalat képében jelentkezik. De a dolog másképpen sikerült.

A gazda mozdulatára a kutya kis szíve megugrott, mint a döglött békáé, ha villamosság éri. Egyetlen ugrással nála termett, s egész testével a félmagas szárú cipőre ugrott, akárcsak esténként a filcpapucsra. És onnan nem távolíthatta el semmi. Ez a nyílt vallomás megsemmisítő hatású volt. A gazda életének új, tragikus szakasza kezdődött.

De a kutyát ő maga vitte még aznap a sintértelepre. Csakhogy az ilyen hűség legyőzhetetlen. A kutya megszökött hóhérai karmából, s még aznap este megint az ajtót kaparta.

A gazda botot tört ketté a visszajáró kutyán, de hasztalanul.

A kutya ott ült reggelenként a lépcsőházban, és tisztes távolságból ugyan, de egészen a hivatalig kísérte. Az előszobába nem merészkedett többé.

Téliesre fordult az idő. A kutya, szerencsére, néhány hét óta nem jelentkezett. Talán úgy hozta a sors, hogy befejezte földi pályafutását, ami elegendő ugyan a hűség epigrammatikus példázatára, de kevés a tisztességes megélhetéshez.

A volt gazda a télelő egy havat ígérő estjén engedett Arany hallgatag kívánságának, s moziba ment vele. Tizenegy óra tájt, valamivel kapuzárás előtt értek az ismerős szagú lépcsőházba.

De alighogy megkezdték a lépcsőfokok meghódítását, az alvásra térő kis bérház csendvilágán vad lárma s kutyaugatás ömlött el.

Arany, valami kétségbeejtő sugallat hatására nekilódult, majdnem fulladásig fogyasztva a lépcsőket.

Igen, az ő ajtajuk! Tárva-nyitva, s most hirtelen két férfi rohant kifelé, félrelökve a vékony asszonykát.

Ezalatt a férfi a házmesterhez futott segítségért.

Mikor minden tisztázódott, kiderült, hogy a betörők -, mert azok rohantak ki az első szobából - éppen csak megkezdték volna munkájukat: de a kutya, a Lelenc, aki megbocsáthatatlanul rossz szokása szerint most ismét visszatért sikertelenségei színhelyére, rajtakapta őket, s szembeszállt velük. Igaz, hogy a kutyát egy széklábbal agyonütötték.

Csapzott volt és sovány, az utóbbi napokban nyilván sokat nélkülözött, s a feje csupa vastag, meggypiros vér.

Az előszobába betolakodott a részvétteli külvilág.

A volt gazda állt, állt, integritása romjain, lábánál egy kutyával, akihez immár pusztulásában több köze lesz, mint eddig, mert a kutya hűségének története makacsabb, lerázhatatlanabb, mint maga a kutya volt.

 

A legközelebbi vonattal

Az előszobában fűszeres aromakörök szálltak: saját keverésű pipadohányának illata. Aszódi nem értette. Ha ő most jött haza, tehát nincs - ahogy a feleség nevezi - a nappaliban, akkor ki szívja az ő dohányát? Jött eléje a felesége, finom porcelánbőre az arccsonton kigyulladva. - Képzeld - mondta -, vendégünk van, egy öregúr - nyújtotta hűvös, a házimunkától kicsit érdes kezét, és bevezette a szobába.

Az öregúr fölemelkedett - Aszódi foteljében ült -, vastag, rovátkált bőrét széthúzta az érdeklődő mosoly. Ott volt az egész család, az anyós, aki vasárnap délelőtt átjött segíteni, a két hároméves, lángpiros ikerfiú - mire megnőnek, szépen megsötétedik a hajuk - és Aszódi agglegény öccse, vasárnapi ebédvendég.

- A bácsi valaha itt lakott - magyarázta az asszony. Az öregúr bólogatott, hogy itt, itt.

- Itt is születtem, ezelőtt hetvenhárom évvel.

- Képzeld, egy deszkabódéban - egészítette ki az anyós. Ők már az egész történetet tudták, másfél órája hallgatták az öreget. - És még egyszer életében látni akarta ezt a helyet.

- Ön keveri ezt a dohányt, uram? Nincs ez kicsit túlfinomítva?

Az anyós tovább sorolta.

- Több mint kétszáz kilométert utazott ezért a félóráért. A vendég most már kívülről figyelte a róla szóló elbeszélést, átélte, mint egy idegenét, teljesen meghatódott.

- Itt gyerekeskedtem. De nem ismertem rá - újra megtömte pipáját a házigazda dohányával. - Ott, ahol most a városi házak vannak, ott volt a sorompó meg a járványhatár. Ott vizsgálták a marhákat meg a sertéseket, nincs-e bennük nyavalya. - Apró, fekete szeme a mesés távolba úszott, a hangjába baljóslatú szín keveredett. - Hát megy előre a világ. - Vizet kért, lehetőleg szódavizet, mivel a pipa kiszárítja az ember torkát. - Hát csak bejöttem, engedélyt kértem, hogy belülről kinézzek, mert én mindig kintről láttam a kintet. Belül nekem nem volt.

Az asszonyok kimentek a konyhába, ebédet főzni.

Az ebéd hosszúnak ígérkezett, mert becsinált csirke volt, és a vendég aggályosan átvizsgált minden csontocskát, hogy leszopogassa. Nagy zsebkendőjével hosszan törölgette a száját, a csokoládékrémet apró kenyérdarabkákkal itatta föl az üvegtányérból. Hosszan, ráérősen, mintegy kitágítva az idő határait.

Az asszonyok kimentek a konyhába mosogatni, a két gyereket lefektették, a vendég maradt a helyén. A lakótelep házai közé köd, majd eső nyomult. Az asszonyok, végezve a mosogatással, visszajöttek, s mert a vendég még mindig ott volt a helyén, leültek hozzá.

- Hogy eleredt! Nálam meg nincs kabát. Így jár az ember, ha legénykedik. Ebben az időben elindulni!

Az asszonyok biztatták, hogy csak maradjon.

Aszódi átment a másik szobába, telefonálni, szabadulni tőle, s mire visszatért, az öreg feje már súlyosan félrebillent, elaludt a házigazda foteljében. Állán, a rőtes tüskékben, megcsillant a lámpa fénye. Lábujjhegyen jártak körülötte, betakarták pléddel. Mire fölébredt, odakint a gödörben már feketék voltak a tócsák. Előhúzta zsebóráját.

- A közvetlen vonatom elment. A legközelebbi csak éjfél után. - Az éjfél után úgy hangzott, mint egy távoli hegycsúcs megjelölése.

Vacsoránál újra együtt ültek, utána a vendég kiment sétálni. Ahogy ő mondta: kiszellőztetni a fejét. Mire visszatért, arca megfényesedett az esőtől.

- De a földnek - mondta - ugyanolyan szaga van, mint hetven évvel ezelőtt. Fura egy valami!

Aszódi dühei kiélesedtek.

- Éjfélig majd csak elüti valahogy az időt. Amíg megy a legközelebbi.

- Itt is kihúzhatom, uram. Csak tévézzenek maguknak nyugodtan.

Elment az anyós, elment a férfi agglegény öccse is. Az asszony csöndes, könnyű mozdulatokkal ágyazott.

- Az öreg újra elaludt.

Az ablakot vastagon mosta az eső, a tócsákban higanyfényű idegbaj reszketett. A vendég vastagon gyűrt arca különválni látszott a törzsétől a csillár világításában.

- Képes vagy és ágyazol neki.

- Nem lehet, hogy itt, ebben a székben törődjön egész éjjel.

- Éjfélkor megy a vonatja. Én tízkor ébresztem - mire megfogalmazta ezt, kioldódott belőle az indulat - Csinálj, amit akarsz, megyek aludni.

Előhúzták a kinyithatós ágyat, keményen suhogott a mosószerillatú lepedő.

- Tessék lefeküdni - ébresztette az asszony az öreget.

A lakásban, a férfi ezt félszegen tapasztalta: kisebb-nagyobb változások történtek. Az öreg ittléte több volt az ittlétnél, iszonyú tenyészet volt. Kis zugok keletkeztek, apró használati tárgyaival. A falra fölkerült egy régi fotó, menyasszony és vőlegény vagy férj és feleség. Kartonpapíron, barna előhívásban.

Az öregember napjait a városban töltötte, de vacsoránál pontosan ott ült az asztalnál. Aszódi módszeresen megkérdezte, hogy mikor megy a vonatja. A legközelebbi. - Éjfél után, mondta ilyenkor az öreg.

Lassan a környezet is tudomásul vette ittlétét. Volt, aki úgy tudta, a valóságos főbérlő az öregember, aki valamilyen beláthatatlan ok miatt befogadta Aszódit és családját. Eltartási szerződés - vélekedtek mások. Megint mások: tulajdonképpen az öreg az asszony igazi apja, mert az asszony, ez tény, csak persze titkolják, házasságon kívül született.

- A vonatja? - kérdezte most már beidegződött szokása szerint egyik délután Aszódi, de minden fenyegetés nélkül.

- Igyekszek, nehogy lemaradjak.

Aszódi megkönnyebbült. Ismerte a szavak súlytalanságát.

- Igyekszek - ismételte az öregember minden tréfa nélkül, inkább kis fenyegetéssel.

Egyik vacsoránál az öreg nem jelentkezett, üres maradt a helye. Új trükk, gondolta Aszódi, emelkedő haraggal. Az asszony elsírta magát.

- Most aztán elment, és nem jön vissza. Soha. Tudtam én! Mert a te célzásaid!

Este tíz után szisszent a kulcs a zárban, nyílt az ajtó is. Bejött az öregember.

- Reszeltettem magamnak egy kulcsot. Minek csöngessem ki magukat. - Leült, nyakába gyűrte a szalvétát. - Végigjártam a régi kollégákat. A játszótársakat. Hát, képzeljék, kedveseim, már csak egy él közülük. Velem együtt kettő. Hát elmentem a temetőbe. Mind az öt temetőbe. Még a zsidótemetőbe is. - Rágyújtott a házigazda dohányából.

Aszódi likőrt tett az asztalra, fölgyújtottak minden villanyt, a lakás kontúrjai meglágyultak a fényektől. Odakint, mintegy a ház tövében, hosszú szerelvény dörömbölt, a mozdony még sípolt is. Ez volt az öregember vonatja.

 

El nem küldött levelek

Az el nem küldött levelek titka, ha ez ugyan lehetséges, még több tiszteletre kötelez, mint az elküldötteké. Ez a fajta levéltitok olyan méltóságot kényszerít őrzőjére, hogy megközelítése csak a képzelet segítségével történhet, vagyis az írói fantázia világában. Így aztán megfogalmazódhat a kérdés: minek a kerülő út? Azért, egyrészt, mert az el nem küldött levelek nem ismeretükben is hatnak, összeadatlan összegükkel egy általánosabb közérzet mélyebb rétegeibe világítanak; másrészt, mert az író kiváltsága, sőt kötelessége, az effajta titkok megsértésével, sőt kitalálásával, az emberi fellebbezésnek ezt a formáját nyilvánossá tenni. Mert mi az el nem küldött levél végül is? Protestálás vélt vagy valódi sérelmek miatt, önmagunk bírói fölmagasztalása, házi oltár igazságainknak, fékezhetetlen grafománia, álelégtétel, olykor győzelem is, de megalkuvás azzal, amin nem lehet változtatni: jognak, becsületnek, szerelemnek, esztétikai gyönyörnek vagy elutasításnak letéti cédulája a fehérneműszekrény alsóbb polcain, elsüllyedt, száraz illatú sublótokban. De az el nem küldött levél, mentegessük bárhogyan is, a nemcselekvés szférája, vagyis bizonyos értelemben, életünk szorongatóbb szakaszaiban, csődtömeg.

És mégis hányan vagyunk, akik el nem küldött vagy éppen meg nem írt leveleket őrzünk lelkünk homályos fiókjaiban!

*

- Önnek föltételezhető szenvedélye, uram, legalábbis így képzelem, az emberi természet tüzetesebb vizsgálata. S ezen belül a lélek úgynevezett rejtélyeinek fölszínre hozása, e rejtélyek alakváltozásainak körülhatárolása, e körülhatárolások megokolása. - Ezzel a túl bonyolult mondattal lépett be hozzám egy idősebb férfi, hatalmas, csontos alak, nagy fej, őszvörös oroszlánsörény. A bevezetésben olvasható elmélkedést, mint majd kiderül, neki köszönhetem. Kezében érettbarna, henger alakú orvosi táska, mögötte, ahogy a küszöbön állt, a lépcsőház utolsó nappali világossága. Bejött a szobába, körülnézett, az ablakhoz ment - szép kilátás! - mondta - mennyi lakbért fizet? - kérdezte, és száraz ujjait végigcsúsztatta a könyvek bordázatán, fölemelt egy hímzett terítőt, közel vitte tasakos arcához, amelynek krátergyűrűjéből hideg pilótaszem figyelt, s közben egy-két röpködő kézmozdulattal meggyőződött a könyvespolcok és egy alacsony uzsonnázóasztalka faanyagának mineműségéről. Ha nem ellenőrizné tollamat a kötelező ízlés, azt is ide írnám, volt a lényében valami baljóslatúan leltározó, mint aki egy félelmetesebb hatalom előőrseként, puhatolódzó megbízottjaként érkezett ezen a kárpitlila alkonyon, hogy aztán másnap jegyzőkönyvbe foglalja, magnóba mondja sorsdöntő észrevételeit.

Vizsgálódó útján, amely csapongásában is módszeres volt, íróasztalomhoz érkezett. A zománckék pilótaszem összefoglalta a látnivalót, és ez, a villanásnyi betáplálás után, így fogalmazódott meg az ismeretlen idős úr rovátkált baritonján:

- Ez a rendetlenség itt, úgy vélem, nem a bőség zűrzavara, ez egyszerűen zűrzavar, még inkább tanácstalanság, vagyis - a száraz ujjak sorra megemelték a papírlapokat, amelyek, ha csak mennyiségileg összegezném is őket, kiadnának egy kisregényt, de a látogató, rendkívüli megfigyelőképességgel, azonnal fölfogta, ezek variánsok csupán. Hangot is adott e véleményének.

- Ezek bizony csak töredékek, uram, egynek és ugyanannak az újrakezdései, vagyis, ha szabad következtetnem, küzdelem a kifejeznivalóval. Akkor pedig én a kellő pillanatban jöttem. Igen, igen: elérkezettnek láttam az időt.

Ha volna bennem elég anyagias cinizmus, valami a betűk szerint honorált önkiárusítók lelki sivárságából, hosszan eltűnődnék azon: mi az, hogy valaki elérkezettnek látja az időt? Saját elmarasztalásomul el kell mondanom, eddigi életem során az idő sohasem mutatta elérkezettnek magát, vagyis cserbenhagyott az önmagára vonatkozó hasznos információkkal. Nem mutatta meg alabástromtestének, vaníliaillatú bőrének, holdkráter-köldökének legcsábítóbb varázslatait, nem fogalmazta meg sorsdöntő pillanatban az igét: a tiéd vagyok, élj velem!

A hatalmas termetű vendég még egy búcsúpillantást vetett papírjaimra, de a pilótaszem, amelyet állandóan magával hordozott, meg sem rezdült. Leült az egyik fotelba, lábát átvetette a másikon, két iszonyú csontbuzogány! Barnára érett bőrtárcájából kiválasztott egy közepes nagyságú szivart, rézkerekes öngyújtójával rágyújtott, és kibuggyantott a száján egy füstcsomót.

- Így ni. És most, ha megengedi, látogatásom okáról. Röviden. Kérem, én mindent tudok önről. A pályafutását, a magánéletét, a konfliktusait, helyét az irodalomban, helyét az érvényesülésben. Finoman fogalmazok, uram. Képes vagyok teljesítményét viszonyba hozni azzal, amit elért - nagyon kérem, ne szóljon közbe, rövid leszek -, másfelől, amit elért, viszonyba hozni azzal, amit érdemel. Ennek a hatalmas életrajzi anyagnak birtokában is közölhetem önnel, nem vagyok az olvasója. A szemlélete, úgy látom, engem deprimálna. Márpedig ahhoz a szakmához, amelyet a magaménak mondhatok - már a stílusomból is láthatja, hogy inkább a vereteshez vonzódom -, ép és sérthetetlen energiákra van szükségem, olyan töretlen életkedvre, amelyet a többi között az optimista irodalom, a szépséget árasztó képzőművészet táplál. Még rövidebben, uram, én hagyatékokat vásárolok fel - újra elhárította kísérletemet, hogy közbeszóljak -, de azon belül is megvannak a magam hobbijai.

Súlyos kandeláberfüst, a füst mögött sárga arcok, hirtelen befestett gyászfekete ruhák, örökösök, jogtanácsosok suttogása; az elhunyt ágya mellett, az éjjeliszekrény márványlapján még ott van cigarettájának hamuja, (s ha nő), szekrényében kedvenc kölnijének most már megáporodott illata, kitárt fiókokban - az álkulcsos halál jóvoltából - napfényre hozott titkai. S mindezek előterében a csontos, hatalmas férfiú, szivarjának tömjénfüstjével, gyorsan surranó, kíváncsi kezével, pilótaszemének összefoglaló erejével.

Mikor végre egy lélegzőszünetben szóhoz jutottam, már csak szorongásból, de jogos önvédelemből is, meg kellett kérdeznem:

- És most úgy értesült, hogy már a hagyatékom van napirenden? Talán híre járt annak is, hogy elhunytam volna? Csakugyan?

Szivarjával két energikusan tagadó vonást írt le.

- Hogyan is képzeli! És mire értékeli előbb már vázolt informáltságomat? Lehet élőktől is hagyatékot vásárolni. Az igaz, hogy Illés szekerének, Kháron ladikjának utasai általában nem viszik magukkal földi kacatjaikat, és hogy távozásuk nyomán itt marad ízléshiányuk vagy szegénységük tárgyi csődtömege. Nos, ebből tehát lehet szabadon válogatni. De az én specialitásom, ha csak egy mód van rá, hogy leendő hagyatékokból szűröm ki azt a nekem, hangsúlyozom, inkább csak nekem értékeset, amely jelen időben, ilyen vagy olyan okból, alig értékesíthető, de majd egyszer, egyszer, az én gyűjteményemből napvilágra kerül.

Saját szavai furcsa izgalomba hozták, rovátkált mély hangja elfulladt. Előrehajolt a fotelben, ízületei sorozatszerűen megroppantak.

- Olyan leveleket gyűjtök, uram, amiket egyszeri indulatban, keserűségben, felbuzdulásban, örömben megírnak ugyan, de aztán mégsem küldenek el. A lélek megtorpan. Vagy a gyávaság? Az ember hirtelen kijózanodik, de még a fülében vannak azok a szavak, amelyeket részegen kimondott. El nem küldött levelek, uram! És ezért fordulok önhöz is. - Újra csak megelőzött, mint aki ismét kitalálja gondolatomat.

- Önnek vannak el nem küldött levelei! Életéből, amelyet jól ismerek, erre tudok következtetni. Sőt, nem kerülne nagyobb erőfeszítésembe, hogy ezeknek a leveleknek némely címzettjét is megnevezzem. Nos?

- Jó. Tegyük fel, hogy a sok-sok év során írtam ilyen leveleket. De honnan gondolja, hogy nem téptem őket apróra, mint alulmaradásom gyötrő bizonyítékait?

- Mert föltételezi, hogy egy másik létezési formában, amit hagyatéknak szoktunk nevezni, egyszer napvilágra kerül ez az anyag, és hozzájárul, hogy az utókor az ön igazi arcát megismerje. Azt pedig ne tagadja, hogy hisz az utó korban, mint az olyan rátarti ateista, aki titokban isten kegyelmét reméli.

- Jó. Tegyük fel, hogy ezek a levelek megmaradtak. Sőt, itt lapulnak valahol a fehérneműszekrény alján. Jó. De miből meríti azt a reményét, hogy amit rábíznék esetleg az utókorra, letenném az ön kezébe is?

- Kötelezném magam, hogy el nem küldött leveleit életében nem publikálom.

- De hiszen, uram! Ön jóval idősebb, mint én. Azzal nem számol, hogy túlélem magát?

- Nem vagyok meggyőződve róla. Ezen túl: vannak örököseim. Továbbmegyek tehát. Belátható időn belül én lennék leveleinek egyetlen olvasója. Egyetlen, mondom, de mégiscsak valaki. Befogadó közeg. S mert irodalmi ízlésem eléggé ismert, önt, uram, csábítaná az a tudat, hogy lesz még az életében valaki, aki ezt a kétségtelenül legőszintébb és legmélyebb alkotását megismeri, mégpedig olyan kortársi elfogultságtól mentesen - mint ha az utódok egyike olvasná. Jelenkorban az utókor. Ez nem csábító? Nos?

A sajátos elmejáték láthatóan kimerítette. Vizet kért, és lenyelt egy tablettát.

- Egészen ártatlan szer, közönséges aszpirin - mentegette magát, nem akart gyengének mutatkozni. - És fölajánlok még valamit. Ha úgy tetszik, cserébe. Ugyancsak el nem küldött leveleket. Persze lezárt hagyatékból, vagyis olyan anyagból, ahol az elmúlás, hogy úgy mondjam, feloldozást adott a levéltitok szentsége alól. - Felállt, hóna alá szorította henger alakú orvosi táskáját. - Az asztalhoz ülhetek? - a választ megelőzve leült mögéje, papírlapjaimat gyengéden bár, de határozottan félrenyomva, helyet csinált magának. - Mert én azért nemcsak ebből a kézirathalmazból következtetek. Nem vagyok csak impresszionista. Pontos értesüléseim vannak jelenlegi - kis gondolkodás után kimondta -, jelenlegi pangó állapotáról. Ezt finoman így lehetne kifejezni: ön alkotói életének apálykorszakába jutott. A kritika még nem figyelt föl erre, hiszen még az ezt megelőző föllendülési szakaszát sem vette észre, én azonban erről is, arról is adatokkal rendelkezem. Ön az elmúlt negyedévben két novelláját megmásított címmel újra megjelentette. Ön erőtlen kísérletet tett, hogy egy sikeres művét újra kiadják. Ön elhíresztelte magáról, hogy háromkötetes nagy művön dolgozik, s ezért a csend. Erről mindmind tudok, s látom: elérkezett az idő. Gondolom, önök, írók, jobban félnek a kiüresedéstől, mint az elnémíttatástól. - Meggyújtotta az asztali munkalámpát, amely fehér tányérjára emelte hatalmas fejét, az őszvörös oroszlánsörényben fölizzottak bizonyos rézfonalak, a horgas, rozsdabarna orr megnövekedve előreugrott, s a pilótaszem mélyebbre húzódott a tasakok mögé. Száraz ujjaival érzékien végigsimogatta a henger alakú orvosi táskát. Telítetten csattant a kis biztonsági zár.

- Ebben két kollekciót hoztam magammal. Íróik neve, s ezek csak növelik felhasználhatóságukat, ismeretlen, sorsuk, s ez csak növeli a levelek értékét, drámai, sőt, tragikus. - Műszerfinom ujjaival kiemelt egy levelet, s a fehér fénybe tartotta. - Itt van például ez. Kórházból írta valaki - még eléggé rendezett ceruzaírás -, föltehetőleg a halálos ágyán. A levél egy nőhöz szól, akit a sorok írója évek óta távolról figyelt. Látta őt utcán, közeli parkban, üzletekben, vásárlás közben és így tovább. S miközben felesége és három felnőtt gyermeke aggódva ül az ágya mellett, ő ennek az utolsó vallomásnak a mondatait fogalmazza, és azt a ravasz, közvetett formulát keresi, amelynek révén megkérheti feleségét, nyomozza ki a nő nevét és címét. - Gondosan visszacsúsztatta a papírlapot eredeti helyére. - Mit szól ehhez, uram? Egy ápolónőtől vásároltam. - Előrehajolt, a pilótaszem, mint valami ezüstszilánk, felszikrázott arca mélyeiben. Megnyalta nikotintól sötét, duzzadt ajkát. - Vagy itt van például egy rehabilitációra váró férfi sürgető levele az igazságügyminiszterhez. Nem küldte el. És van itt példának okáért... - rám nézett - ezzel szemben mi az, amit ön kínálhat nekem? Nos?

- Uram, nem árulok zsákbamacskát, az én el nem küldött leveleim elvesztették időszerűségüket. A címzettek meghaltak, vagy átalakultak, eltűntek, vagy csempészsírokban feküsznek, jelentősebb hivatali funkció híján a lélek és alkotás titkait kutatják, sőt, akad köztük olyan is, az isten bocsássa meg neki, aki absztrakt képek festésére adta a fejét. És különben is! Visszatekintve leveleimre, ezek nemcsak vereségeim vagy győzelmeim, de mindenekelőtt izgágaságom és minden okos taktikától idegen türelmetlenségem dokumentumai. Csakis én használhatom fel őket, mégpedig az önirónia jegyében. A történelmi visszatekintésben világosság derül gyógyíthatatlan naivitásomra: én ugyanis mindig bíztam abban, hogy végül is ellenfeleimet, sőt érthetetlen üldözőimet munkámmal egyszer csak meggyőzhetem. Ez az oly szánalmas meggyőződésem azóta sem vesztett titkos erejéből. Éppen ezért nem szolgálhatok levelekkel. És arra is megkérem, nekem se kínáljon. Ön ugyanis, mint nagyszámú nem olvasóim egyike, aki mindent tudni vél rólam, de semmi lényegeset nem tud, azzal sincs tisztában, hogy én a magam el nem küldött leveleit kitalálom, megírom, és ha lehet, közzéteszem.

A nagy fej hátradőlt, félig kikerült a lámpa kemény fényköréből. Szemhéja, mint redőzött kagyló, rácsukódott a szemüregre. Hallani lehetett a lélegzését is. Ez azonban csak rövid ideig tartott.

- Ha lenne szíves, még egy pohár vizet - kért csöndesen, lenyelt újból egy tablettát, kattant a henger alakú orvosi táska miniatűr zárja, aztán felállt. - Elvétettem az időpontot - mondta az ajtóban, hátában a lépcsőház világításával -, egy ütemmel korábban jöttem - nyújtotta száraz kezét -, majd figyelni fogom.

 

Forró drót

1.

Ahol a két kórházi osztályt lengőajtó választja el - ütemes, száraz nyikorgás, szabályos huzatlökések -, a folyosó váratlan hegyesszögben megtörik. És éppen itt, ebben az éles könyékben található az a bizonyos telefon. Bedobós készülék, az emelet betegei használják. Hívni is lehet, természetesen.

Elcsöndesülve a munkanap, ahogyan az este váltja a délutánt, megkezdődik az ügyelet. Ebben a naprendszerben külön bolygó. Belső fényeivel, kordába fogott zajaival burokba zárja ezt a közösséget, végképpen kiszolgáltatva önmagának. Ilyenkor, mint egy alulról megvilágított üvegpadló, kifényesedik az a keskeny ösvény, amely az említett telefonhoz, sőt talán azon túlra is vezet. Itt nincs három perc, ezt az elszigeteltek, a kifelé vágyakozók ragadozó illemtana a szükség szerint tágítja, szélesíti. Talán ezért is, a telefon örökké foglalt. Valaki, itteni szóhasználat szerint, mindig ül a dróton.

*

Szerda van, látogatási nap. Csak sose lenne! Két hete fekszem itt, kötéssel a hasamon, már lábadozom. De amikor kitárják az ajtókat, egyszerre ki vagyunk rakva az utcára. Idegenek böngészik tiszta unalomból a kórlapomat. Ma is, a látogatók! Behozták a kabátjukon a füsttel, korommal kevert esőszagot. A szén-dioxidos párát. Szék persze kevés, mindenki ágyán ül valaki, és lévén már háromnegyed hat, a képlet tiszta: hozzám már nem jön senki, viszik a széket az ágyam mellől. Nagyon udvariasan. Csakhogy én a feleségemet várom. Kolléga urak, vigyázat! Tudom én, hogy ti is tudjátok, Ilona túlórázik, év végi zárlat, leltár, miegymás, karácsony előtt. Fáradt Jézuska jön az idén, eléggé kizsigerelt. Mondta Ilona tegnap a telefonba, év végi zárlat, leltár, ami szokott. Holnap, édesem, ne várj, legalábbis nem biztos. Én talán értem is a helyzetet, de a hasamon a kötés, az nem ért semmit.

Szóval a látogatók tömege. Vesszőfutás, pellengér. Akinek irodalmibb a szókincse, mondhatna még sok egyebet. Hogy az ember ott marad a többi ember szeme láttára, mint akire a kutya se kíváncsi. Bár van egy kutyám, egy öregrongyszőnyeg pulim, az biztosan meglátogatna. Emberek tömegében, járművek között megtalálná azt az egyetlen ösvényt. Mondjam azt, hogy egy ilyen kutyában az ösztönök sokfélesége nemcsak az önvédelmi reflexben, de elsősorban az úgynevezett hűségben összegződik? Közhely, de súlyosan igaz.

Ilona tartja a frontot, töri magát; a táppénzem, pláne karácsony előtt, nem dob föl egy családot. Szerencsére a két gyerek, az első házasságomból, a nagymamához utazott karácsonyra. Lehetne úgy is látni ezt az asszonyt, hogy áll a viharban, fekete éjszakában, lakkfekete, viaszosvászon köpenyén szétterül a sűrű, szőke haja! Nő a kormánykeréknél! Persze tudom, ez a kép gyerekesen romantikus, illusztrációértékű, ponyvaregényből, de talán egy kis késő délutáni láz is bedolgozik. Látogatás után majd jön a nővér, és gyors mozdulatokkal szétosztja a hőmérőket.

Ilyenkor gyűlölöm ezt a sok hangos embert. Hát ilyen formátlan torzó az egészségesek világa? És vajon mind olyan biztos abban, hogy egészséges? Az a lány például, aki a szemközti ágyon ül. Ül? Rádől egész pompás hústömegével arra az élőhalottra, akiből ma szedték ki a csöveket. Mit tud az a lány arról, miközben széttárja füstszürke harisnyanadrágos combját, mit tud például arról! Paraván, utolsó órák, kicsempészik a halottat, mintha éppen vizsgálatra vinnék.

*

Tessék elhinni nekem, a telefonnak ottan a csapóajtó mögött több a kára, mint a haszna. Én ezt nemegyszer megmondtam a gondnok úrnak is, amikor erről szó volt. Mert szóba került. Mondjuk, mint példát. Na. Máma ugye látogatási nap van, de ömlik az eső. És van, akinek nincsen autója. Azt meg jól tudjuk, hogy ilyenkor autóbusz, villamos, szóval az tisztára emberkínzás. És elkínlódni ilyen messzire, az erdők alá! Van látogató, én ezt megértem, aki ilyenkor nem látogat. Éppen azért, amiért. Erre a beteg, aki várja azt, aki nem jön - rettentően tudnak várni! -, máris rohan a telefonhoz. Ami ott van a csapóajtó mögött. Csakhogy. Tetszik tudni. Ahogy itt mondják, valaki mindig ül a dróton. És ez a valaki, az egyik, egy orrhosszal megelőzte a másikat. És tessék elhinni nekem, ebből adódnak a csúnya dolgok. Amit szó szerint értek. Rohan le az illető, akinek kimaradt a látogatója, az első emeletre. Ott is a helyzet ugyanaz. Valaki már ül a dróton. Rohan le a földszintre, alagsorba. Dettó. A végén bekéredzkedik az irodába, képzelje, van ilyen erőszakos is! De irodai telefon betegnek tabu. Már csak higiéniai okokból is, amit megint csak szó szerint értek. Ha én lennék az igazgató, Köjál, minden, nem vagyok kegyetlen, de én is tiltanám.

Szóval azok a csúnya dolgok. Mizériák. Megtörténik, mert megtörténik, hogy a tagok. Szóval egymásnak mennek. És nem is olyan nagy ritka az egy-két pofon. Tessék most elképzelni egy ügyeletes nővérkét, aki mégiscsak egy nő, tessék elképzelni például engem. Mert nekem a főnökség előírja, meg kell akadályozni a tettlegességet. Nézze, én megtanultam kerek tizenkét év alatt, hogyan kell kiosztani a kiosztanivalókat, de azért, ha ez sebészet, és nem elmeosztály, ne tessék azt gondolni, hogy egy bizonyos ponton a szabályos beteg fejében nincs zavarodottság, szmog, ahogy mondani szoktuk. Most bírjon az ilyennel. És nálunk nincs veszélyességi pótlék. Engem már egy megdühödött beteg simán fölpofozott. Ezt szó szerint értem.

*

Háromnegyed hat múlt két perccel, a karórám itt függ a falon, a fejem mögött, és mivel öt nap múlva karácsony, számíthatok egyetlen jó fiam látogatására. Ő egy külkereskedelmi szakember, ez a fiú. Éppen olyan ezüstszőke lenne, mint én, de az én orrom vékony és finoman hajlott, az övé meg húsosan tömpe. Szóval várható, hogy öt perccel hét előtt, amikor már arra biztatják a látogatókat, hogy távozzanak, a maga gyors lendületével megáll az ajtó keretében, és magasra emeli a kezét. Ő ezt mindig kiszámítja, hogy pár perccel a finis előtt érkezik, és úgy liheg a sietéstől, hogy már nem is tud mit mondani! Mióta szegény nejem (éppen nyolc éve) itthagyott minket - őt is! -, a fiú egyszer egy évben, öt-tíz perccel karácsony előtt mindig megjelenik, valahogy kilépve a műanyag karácsonyfák közül, kezében egy túl fényes csomaggal. A műanyag karácsonyfát azért említem csupán, mert a kedvencem: nem hullatja a tűleveleit, el lehet tenni jövő karácsonyra és még jövőbb karácsonyokra, van benne valami állandó és folytatólagos. Mert a leöldösött valódi fenyők idő előtt meghalnak, szálkásan teleszemetelik a szobát, és a végén marad egy lecsonkolt törzs. Egy természeti lény ripacs halála. Ezt az utóbbi jelzőt azért iktatom ide, mert harminc esztendő óta stabilan közepesen értékelt színészi státusban működöm. Ezüstszőke hajam hosszú évekig nagyon is kellett a színpadon. Majdnem minden rendező harapott rá egy bizonyos elképzelésben. Ma délben azonban jött az ajánlott levél. Ezt most inkább nem folytatom.

Visszatérve külkeres fiamhoz, aki jövőre lesz harminckilenc. És mondhatom, hál'isten, az élete szinte már sikeres. A nősülést, mint az életet bonyolító valamit, sőt ami esetleg utódokkal is fenyeget, okosan elkerülte. Ahogy kifejezte, ő nem egy kenguru. Nincsen család, nincsen érzelmi-anyagi kötöttség, s halál esetén, amely egy családban előbb-utóbb emberileg elkerülhetetlen, nincsen személyes gyász, csak néhány szál virág az idegeneknek. Szóval ő lefejtett magáról minden fölösleges micsodát. Hínárt. Igaza volt. Igaza van.

Szemközt az a sorstárs, mondhatom: teljes gyógyulásban. A hét végén leveszik a hasáról a kötést, ő most a nejét várja. Bár a nő előre beharangozta, hogy túlórázik, év végi zárlat, leltár, miegymás. A sorstárs már jó előre fölmentette, ne hajszolja magát, ne jöjjön. De ahogy kiült itt az ágya szélére (a látogatási idő előtt félórát borotválkozott a mosdóban), csak a hülye nem látja, ez az ember kitartóan várakozik. Hogy magyarázzam? Ahogy a betegek várni tudnak, abban benne van, hogy azonnal, és hogy soha. Összekeverve. És a szemközti sorstárs! A tenyerével fölsegítve magát, elimbolyog a folyosón, ahol az összegubancolt szerelmespárok, úgy is mint betegek és úgy is mint látogatók, szorongatják egymás kezét. A sorstársnak, túlnézve a párás ablakokon, a szeme csupa keresés! Láttam a nőt, nem is egyszer, az arcbőre világít, mint a vékony porcelán, és avval a kibontott szőke hajával! Elmehetne egy vidéki Ophéliának. A kolléga vegyészmérnök, glicerint gyárt, örökké és mindig csak glicerint.

Tíz perc múlva hét, azaz tizenkilenc óra. Most kell becsapódnia, mint egy rakétának, a külkeres fiamnak. Az ezüstszőke bozótjával a fején. De én - szeretnék vele máma nem találkozni. Szeretném nem megköszönni a fényes papírba csomagolt ajándékot. Amit fillérekért szokott vásárolni külföldön, kiárusításokon, bazárokban. Áldrága, álgyönyörű, álelőkelő ajándékokat! Mondom a nővérkének, aki már rakosgatja a tálcát, most készül kiosztani a vacsorát, ha keres a fiam, maga, édesegyvirágom, nem tudja, hová mentem. Felszívódtam valahová. És elnevetem magam. Erre ő is nevet. Félrevonulok egy doboz Symphoniával a klozetra, de mindkét fülke foglalt. Ott is csak várni kell. Valaki kilép az egyikből, és kér egy cigit. De tüze sincs. Ki az, ki nem az, a vizavim! A mérnök. A gliceringyártó. "De hát maga, sorstársam, nem bagós!", mondom neki.

*

És most, szó szerint képzelje el, letelt nekik a látogatási idő, a földszinten megverték a kisharangot, és a látogatók, mert azért - eső, nem eső! - volt belőlük máma is elég, ernyő, orkán, kapucni, ki az esőbe! Mert az még mindig zuhog. A művész úr is, aki nemhogy egyszerűen megmondta volna, de a lelkemre kötötte, tolmácsoljam a fiának, ő nincs, ő egyszerűen fölszívódott, rám rohan, mint egy vadember, hogy mit üzent neki a fia! Mondom, nem üzent semmit, annál inkább, mondom neki, mert itt se volt. Látta volna, uram, azt a hisztériát! Két szem csillapítót kellett belédiktálnom. De így is rohan a telefonhoz. Hogy neki! Hogy ő! És öt perc múlva már összeugrik ott valakivel a sorban. "Ócska ripacs!" "Vén lánykereskedő!" Így.

*

Zsuzsa két hétig volt a nőgyógyászaton, de szerencsére feküdni alig feküdt. A telefonnál futottunk össze. Hol is, ha nem ott? Ő égszínkék steppelt pongyolában én a bordó frottírköpenyemben. Két jó ízlésű ember. Én egy kisebb hasműtét után, ő valami női kellemetlenség miatt. Nem tudom ezt másképp jellemezni, de így: kórházi romantika. Folyosóidill, de állítom: egymásba szerettünk. Ahogy vasárnap délután a két kis szőke gyermeke gömbölyű feje fölött átmosolygott hozzám. Neki aranyszürke szeme van, és egyike a legkarcsúbb nőknek, akiket láttam. Lányosnak is mondható, de az kevés. Múlt szombaton kiszöktünk egy közeli vendéglőbe. Elmúltam negyven. Négy gyermek apja vagyok. "Tisztában vagy te a szépségeddel?", kérdeztem tőle. Hagymás rostélyost ettünk, és megittunk fél liter burgundi vöröset. A cigány lassan, riszálva közeledett. Belemuzsikált a fülembe. Azt mondta Zsuzsa: "Gyönyörű, piros füled van. Olyan, mint egy furcsa gomba."

Éjszaka sikerült belógnunk a kerítés egy nyílásán. De másnap megtudtam, hogy hajnalra belázasodott. Harmincnyolc-hét, írta másnap délben egy kis cédulán. "Szerelmem bizonyítéka." De később, amikor összefutottunk, megszorította a kezemet, és azt mondta, sebaj! Volt a lényében valami szép, tiszta vállalás. Két kis szőke golyóbis, két kerek emberfej, és ő azok fölött átküldi a mosolyát. A mosolyát? Nem akarok én itt lírizálni, racionális ember vagyok, de mégis, több ez, mint mosoly. És odakint, ha meggyógyulok, sokszor találkozunk.

*

Kibírhatatlan, amit a nővérke mondott, kicsit bizalmaskodva, hogy Zsuzsa kérem... Ahogyan a fülembe súgta. És miért éppen nekem? Mert látott egyszer-kétszer beszélgetni vele? Milyen jogon bízta ezt rám? Hogy fölnyitották és visszavarrták. Mert reménytelen. Én holnapután hazamegyek. Most mit mondjak neki? Hogyan búcsúzzam tőle?

*

Megint sort állnak a drótnál. Amit szó szerint értek. Mondom nekik, türelem, kedveskéim, több megértést egymás iránt! Látják, az eső zuhog, és a látogatók, akik nem látogattak, ezért nem látogattak. Pár nap, itt a karácsony, lesz maguknak kimenő, eltávozás, már akinek megengedhetik. Ott ülnek majd a fa alatt, családi kör, Jézuska! Mert hát ez ugye családi ünnep, szeretet, megbocsátás, kimossa a szíveket, mint a patyolat, aki vétett ellenem, én annak megbocsátok - boldogult jó mamám szavai! De látná csak, uram, az emberek oda se bagóznak, arcuk összehúzott, undok, látom, egymásnak esnének legszívesebben, képembe vágnák a tejbegrízt, és nem éreznek semmiféle fenyőszagot. A művész úr is ott toporog a telefon körül, de mire sorra kerül, hagyja a fenébe az egészet, nincs annak kitartása, ingázik kórterem és csapóajtó között, mint akinek higany van a fenekében. Megnézném legszívesebben, nincs-e a párnája alatt laposüveg, mert a kedve mindig csak dühöngősebb. Iszik, vagy a rosszkedve hajtja? Elém áll, és megkérdezi, mért nem teremtek rendet. De milyen rendet teremtsek én? Mért nem vár a művész úr a sorára türelmesen? Erre elkezd üvöltözni, hogy ő be van zárva ebbe a skatulyába, börtönben él itt.

*

Csak tolongjanak, tiporják egymást. Nekem nyugodtan kell várnom. Én ismerem Ilonát, ő aztán kitartó, makacs. Ott ül a telefonnál, a pergamenernyő alatt, gyötri a horgolt csipketerítő bojtjait, és kivárja, amíg lesz vonal. Pedig ilyenkor este már eléggé fáradt, és melegítené magának kis vacsoráját, amit kora reggel a hűtőszekrénybe rakott. De azt is tudja, hogy én ott ülök az ágyon, és várom a telefonját. Nem beszélünk tovább, mint két percig, és én akkor szépen visszamegyek a kórterembe, mert beteljesedett a nap, más fénye lesz. Aztán később elindulok a mosdóba fogat mosni, és a végén, fülhallgatóval a fülemen, éjfélig hallgatom a rádiót, miközben ő már eloltotta a kislámpát, és a sötétség kisimul az arcán. Hét év óta élünk egymással, hallgatjuk egymás lélegzését, azt hiszem, tudunk egymásról minden fontosat vagy legalábbis a legdiszkrétebb testi dolgokon kívül mindent.

2.

Ezen a szerdai látogatási napon, ahogy a nővér is említi, az elérhető telefonokat megszállták a pizsamások. Egy dobhártyarepedéses férfi (metróépítés, túlnyomás), alacsony, zömök, testileg egybekalapált ember, föltornyosuló, hullámos, aranybarna hajjal, üvöltve számol be édesanyjának, jelenlegi legfőbb baja a székrekedés, mert nem mer erőlködni, és hogy még mindig szereti azt a riherongy Jucit. Ezt már betéve tudják a két osztály betegei. Mondhatnák a szöveget, ha éppen kedvük tellene ebben, mint egy nagy, vidám szavalókórus. Nem mondják, persze, de röhögnek. És ez a kívülről figyelők röhögése. A negyven év körüli tuskóember minden nyavalya-bajával anyjához menekül. Egy mosodában hívatja a telefonhoz ezt az anyát, az idős asszony még mindig gépkezelő, és gyakori nála az esti műszak. A mosódob tömör harci zaja miatt az anya is ordítozva mondja a magáét, ami keményen kicsörömpöl a kagylóból, a fanyarul résztvevők vad örömére. S mert a nagyothalló vájár minden mondatot elmond kétszer is, és mert minden választ repetában is meghallgat, az üvöltő dialógus elhúzódik. S amennyire szórakoztatja ez a kívülállókat, annyira vad haraggal is eltölti őket. Süket fiú, üvöltő anya, néma szentlélek - hogy hová küldenék őket!

*

Ezen a szerdai napon, mint erről már többször is említés történt, de az újságok is lerögzítették, az eső már kora reggeltől zuhog. Mint egy százezer fogú, tűhegyű perforálógép, amely finoman átlyukasztja a bőrt, az idegeket. Esőszag, ecetszag, bőrszag, ázottkutya-szag. És ennek összefoglalása: az általános rothadás szaga. Mindez túl a bőrön és túl az idegeken harapódzik a csontokig. A csontokig és azokon túl is talán! Mindez (micsoda szószaporítás!) meghatározza a közérzetet, furcsa cikcakkban szétszabdalja a gondolkodást, és kedvez bizonyos kényszerképzeteknek. Időzzünk tehát még egy-két mondat erejéig az esőnél, amely a rögeszmés képzeletben betölti egy körkörösen épített börtönfal szuggesztív látomását. Kőfal, tetején rozsdásan tündöklő drótsövénnyel, s a drótsövény ágbogaiban reflektorok cikázó fényei. Féldrágakövek ragyogása.

Az eső különös szerepet vállal szaggatott történetünkben. Ám erről, ahogy a gyakorlott elbeszélők szokták mondani, a későbbiekben. Itt most egyszerűen a szerdai eső természetét szeretnénk jelezni. Kezdődött tehát a kora reggeli sötétben, egyöntetű, rongynehéz zuhogással. Minden a halvány, gyöngyszürke reggelben szépen elcsöndesedett. Délután aztán különös felhőket tolt az égre a délnyugati szél. Ezek a felhők színüket tekintve sötétlilák, majd kékesfeketék voltak. A drámának megfelelően pillanatok alatt leszakadt az esti félsötétség. Ezután egy korombarna, majd inkább aszfaltbarna esti éjszaka. És egyidejűleg lezúdult a jéghideg eső.

Íme a szerdai eső különböző szakaszainak rövid összefoglalása.

*

Mindenki sustorog, izgalomszag van a levegőben, verítékmirigyek kicsapódása, ezt én az orromra bízva nyugodtan állíthatom. Ülök az ágyamon, fülemen rádióhallgató. Ilona kivárja azt az egyetlen pillanatot, azt a keskeny nyiladékot, megtalálja azt a rést, amikor éppen nem foglalt a telefon, és (a betegtársak ebben igazán pedánsak) jönnek is értem a lengőajtó mögül, hogy telefon, telefon! Az első lendületben még örülni is tudnak ennek.

Nem nézegetem az órát, de háromnegyed nyolc, a vacsorán is túljutottunk, a várakozást semmi sem zavarja. Ilona egészen közel van most hozzám, mintha itt ülne az ágyam mellett, érzem az illatát, a haján átsüt a lámpafény. Tizenkét évvel vagyok idősebb nála, na és! Ez most hogy kerül ide, ebbe a szótlan csöndbe? Az emberek vagy a telefonnál ácsorognak, vagy zsírpapírból eszik a hozott rántott szeletet, vagy a laposüveget szopogatják. Igen, igen, én negyvenhét, ő harmincöt. Na és! Szép, mutatós nő, igazi érett asszony, ahogy mondani szokás. Benne minden kiteljesedett, ami női. Egy kevéske fölös hús talán rakódott a combjaira, a derekára, a mellére, de szervesen, a csontjaival, izmaival harmóniában. És a hajának a sűrű puhasága! Legjobban a hajának jó szagát szeretem! A test és a lélek valahogy kiegészíti egymást ebben a jókedvre hajlamos asszonyomban. Amikor itt van nálam a kórházban, szinte körültapogatják a szemükkel. Mintha napsütést hozna a szobába, mondja az egyik, egy cigánygyerek, aki pedig alig mer megszólalni. "Szóval, amikor süt a nap a Dunapartra." Közvetlen ágyszomszédom (azóta áthelyezték a sugárterápiára) még ötletesebben fogalmazott. Mintha jó pár wattal világosabban égnének a lámpák. És mondanak még ilyeneket is: nem félti ezt a gyönyörű asszonyt? Nem olyan, akit félteni kell! Van egyfajta hűség, amit csak az értelmes ember tudatosságával lehet jellemezni.

Ilona egész évben gyakran túlórázik, és mégsem elnyűtt, mégsem fáradt. Sőt, mondhatom, a jókedven túl, ami azt hiszem, a természete, mintha boldog is volna. És ahogy jön-megy, ez a boldogság úgy marad utána, mint egy jó illat a szobában.

*

Tessék elhinni nekem, ezt szó szerint mondom, öt perc múlva nyolc, de én már kétszer olyan fáradt vagyok ettől a dög telefontól, mint egy egész kórtermi műszaktól. Ahol ugye a helyzet normális. Mert utasítani egy beteget, nyelje le a gyógyszerét, vagy beadni neki azt az injekciót, vagy hívni az orvost, vagy ágytálat vinni, ez mind normális. De igazságot tenni ott a telefonnál, amikor egyik a másik arcába liheg az izgatottságtól, amikor minden porcikájuk remeg a dühtől, nem, az ilyesmiért nem fizetik az embert. Hogy őneki életbe vágó. Csak neki, a másiknak nem. Ilyenkor, ha beleszól az ember, örökre megutálják. S még hozzá ez az idő! Lassan mindenki agybajos lesz tőle. Még én magam is. Pedig hát én nem borulok ki egykönnyen.

*

Unalmukban mindent összekotyognak az emberek. Szerencsére nem vagyok féltékeny természetű. Bár tizenkét év korkülönbség! S ha nem őszülnék nagyon hirtelen, és nem hullana csomókban a hajam! Egy nő legfeljebb megfesti a haját, parókát vesz, de a férfi öregedése ott történik a nyilvánosság előtt. Mindenki szeme láttára. Megtöretik. Megaláztatik. Anyámnak is az volt az egyetlen ellenérve, a korkülönbség. Hogy az nem vezet jóra.

Mondom, nem vagyok féltékeny természetű, de két évvel ezelőtt, karácsony másnapján vendégségben voltunk Asztaloséknál. Miklós a barátom, együtt léptünk le a leventéktől, amikor Nyugatra akartak vinni. Egészen apró mozzanat volt az, amit megfigyeltem. Nem, nem megfigyeltem, hiszen a gyanútlanságomhoz nem férhetett kétség. Észrevettem akaratom ellenére. Miklós tenyere Ilona kézfejére csúszott, és egy pillanatra ott maradt. Egy kivárhatatlan pillanatra. Az idő térfogata minden helyzetben más és más. Ennek, ezt nem is kell magyaráznom, tartalmi okai vannak. De mondhatom minőséginek is. Egy gömb alakú pillanatba beleférhet a teljes nyugalom. A biztonság. De vannak tűhegyű pillanatok. Beleszúrnak egy kényes ideggócba. A fájdalom, a gyanú vagy a felismerés átvillámlik az egész szervezeten. Az ember belső vegyi háztartása felbomlik, az arányok megváltoznak. A körkörös védettség egyszerre megszűnik.

Furcsa volna, ha most, a szokás ellenére, én telefonálnék haza? Legalábbis megpróbálhatom.

Elindulok a folyosón a lengőajtó felé. A hasamba fájdalom nyilallik, minden lépés külön művelet. Emelnem, tolnom, löknöm kell a testemet. "Hívja a felesége?" - kérdi a nővér, akivel szembetalálkozom. "Igen" - mondom neki. És már itt az ajtó. Nyikorgás, huzat, beszélgetés. Az emberek sorban állnak a drótért. Aki éppen beszél - az illető tenyerével fedezi a szavait, és suttogni próbál -, a többiek céltáblája. Minden arcon ugyanaz a fintor. Röhögés? Gyűlölet? Irigység? A kívül maradás ráncai.

"Ne hozz semmit!", suttog a kövér, kopasz emberke. "Semmit!", suttog áthatóan. "És ne is gyere!", sziszegi. Az emberek egymásra néznek. Ezért várt több mint félórát a telefonra? Talán ezért. Talán ez az egyetlen fegyvere.

Állok a furcsa, ismert, gyűrt pizsamás figurák között, és én is kívülről látom őket. Egy gonoszul foncsorozott tükörben. És magamban, ahogy itt toporgok, érzem megnőni - a gondolatot? - a vágyat! Hogy ne találjam odahaza. Hogy biztos lehessek. Hogy dőljön össze az egész hazugság. És ezért is hagyom ott a sort. Hogy tovább képzelhessem a legrosszabbat.

*

Már fél kilenc is lehet, amikor a portás személyesen (hálapénz!) fölhoz egy könnyű csomagot. Hogy adjam át a művész úrnak. Aranyfényű papír, bojtos, lila zsinórral át kötve. Na, mondom, ez a kedves fia lesz. A művész úr éppen a körmeit nyesi - hetenként kétszer szokta, és ilyenkor, késő este. Még lakkot is használ. Átveszi a csomagot, beledugja a horgas orrát. Azt mondom, micsoda jó illat! De neki most nem lehet elég jót mondani. "Hát mégis utolért. A csomagocskával." Kezén hintálja az ajándékot, a nagy tenyerén, mint aki azt várja, hogy elrepül. Ismerem én a lelkiállapotot, ezt ilyenkor borogatni kell. Mondom neki: "A csomagocskának finom, sőt előkelő illata van. Olyan igazi előkelő illata." Várom is, hogy fölbontsa, vagy legalább válaszoljon nekem valamit, mert az szokás. De ő nem. Mutatja a hátát, s a párna alá csúsztatja az aranyfényű, lila bojtos csomagocskát. Az ilyen ember nem érdemli, ezt nem bosszúból mondom, de nem érdemli meg a lelki törődést. Tessék elhinni, én annyi mindent láttam, olyan nagyon ismerem a hálátlan emberi természetet. Bárki beteg, legyen az szerény, egyszerű, kisigényű ember, azt hiszi, körülötte, őérte forog ez a világ. Az ő kizárult sérve körül vagy aranyere körül! Vagy: az ő tumora körül. Ezt is ki kell mondani. A lila bojtos zsinór kilóg a párna alól. Ki tudja, mi van abban a csomagocskában. Valami tengerentúli? Kígyógyűrű? Parfüm? És ő most úgy tesz, mintha nem volna kíváncsi rá. Hagyja, hogy én legyek a kíváncsi, talán még kérjem is, bontsa már ki! Visszaül az ágy szélére, kenegeti az óriási lapos körmeit, nyugodtan. Nem vagyok szadista, de most szeretném jól fölpofozni. Az ilyent. Aki úgy tesz.

*

Persze nekik ez az eső, az eső. Az kifejezetten. Mintha dézsából öntenék. Ezt tessék szó szerint venni. Az embernek kicsinálja az idegeit. Fölborzolja, vagy fölbolyhozza? Még én is érzem saját magamban, pedig én tudom: ne dőljünk be a hisztinek! Érzem ezt a nyugtalanságot. Mert az úgy terjed, mint a nátha. Csakhogy gyorsabban. Fönt a harmadikon összevissza futás, ordibálás, valahol beázott nekik a plafon. Komplett bolondokháza. Azt mondtam már, de ezt is tessék szó szerint venni. És ez még mind nem elég, a telefonnál újra összeugranak az emberek. Futok oda. Mert a gondnok úr szigorú rendelkezése szerint. Szóval a rend helyreállítása miatt. Meg lehet ezt fizetni nekem? A csapóajtó jól hátba vág. Mint mindig. Az egyik tag éppen üvölt. "De értse meg, nincs vonal! Töksüket!" Akinek a képébe pofázik, az persze egy szót se hisz belőle. Átveszi a kagylót, belehallgat. Az arca olyan furcsán puffadt, mint amikor a gyúródeszkára csapják a tésztát. Szóval nincs azon az arcon semmi, ami lehetne. És izzad fényesen! Ennek a kezéből kikapja a kagylót egy harmadik. Az is odaszorítja a fülére. Annak is olyan az arca, mint az odacsapott tészta. Az is izzad. És a füle vörös. De most már jönnek a többi emeletekről is, és mindenfélét összevissza ordibálnak. Hogy náluk sincs vonal! Hogy itt is bedöglött? És hogy ez szándékos. Emberkínzás meg ilyesmi. Hogy mi így akarjuk letörni őket. De hogy nekik is van eszközük. Vagy eszközeik? Látni kell ezt a zsinatot! Van itt egy kisöreg betegem, éppen a múlt héten volt ötvenéves, valami színesfémöntő. A bőre úgy száradt a csontjaira, ahogy a falevél hervad, mielőtt szétesik. Mondta az osztályvezető főorvos, de ezt szigorúan magunk között: már csak napjai vannak. Őközöttük, itt, ő a legnyugodtabb. Mikor mindenki kidühöngte magát a kagylóval, szép nyugodtan belehallgat. Azt mondja: "Alighanem beázott a kábel." Sejtettem! Amíg ezt megjavítják! Akkor napokig süket lesz minden. Hogy bírok majd velük?

3.

Hát igen, rajta felejtette a kezén a tenyerét. A lámpaernyő rovátkált fénye alatt. És Ilona ugyanakkor fölemelte az arcát, és egyenesen belenézett a szemébe. A finom összehangoltság pillanata. Olyan zárt és áttetsző, mint egy vízcsepp, amely legördül az ablakon. És ha visszagondolok még távolabbra, mintha lettek volna ilyen apró jelek a múltban is. Időben mennyi is lehet? Két-három év. De a boldogság és az idő mint viszonyítási párhuzam vagy ellentétpár eléggé megbízhatatlan. Boldogság? Hűtlenség? Ez így nagyon mechanikus. Nincs igazi lírai szerkezete. De mintha mégis. Mintha kapcsolatban volna vagy lehetne Ilona élénk, derűs, sőt elégedett korszakával! Ki lehet számítani egy boldogság kezdetét? Lehetséges a tüneteket, mert a boldogságnak is, éppúgy, mint egy betegségnek, vannak tünetei, dátumszerűen rögzíteni? Két zárójel közé rakni, mint egy közbevetett gondolatot? Védekeznem kell. Azt mondom, a bezárt ember izgatott rémlátása. A klausztrofóbia egy jelentkezési formája. Amikor gyermekkoromban gyufaskatulyába gyűjtöttem a legyeket, ez jut eszembe. Mit gondoltak azok a legyek? Mindig és mindig nekiütköztek a skatulya oldalának. És tovább? És azután?

*

Jön a színész, keserű bagószagot vonszol magával, húsz-harminc - ki tudja, mennyi! - cigaretta kátrányos bűzét sodorja. Mint akinek ez a lehetséges légköre. Nem szoktunk mi beszélgetni, én mint színészt nem sokra becsülöm, vagyis alig ismerem, de most egyenesen idejön hozzám, és leül az ágyam szélére. Lapos, sárgás fogait vicsorítva elkezd beszélni nekem. "Képzelje, sorstársam, mondja, kinyiffant ez a lepra telefon. Képzelje, sorstársam, teljes és általános beázás." Összezárja vastag ajkát. Van az arcában valami durván - dehogyis durván! - szenvedően elnagyolt. Megint a fogait vicsorítja. "Pont akkor, akkor mondta be a nullát, amikor én kerültem sorra. Mit szól?" Van bennem, érzem, valami fölszabadult öröm, hogy ez a lehetőség is megszűnt. Nincs bizonyíték se pró, se kontra. Gondolhatok, amit akarok. Ahogy a saját belső döntésem követeli. A színész most kicsit közelebb hajol. "Mondja, maga mint civil, mint közönség, na, mondja csak: igaz, hogy baj van a sziszegő hangjaimmal? Beszéljünk magyarul, selypítek én?"

*

Képzelje, sorstársam, ha én már egyszer odaállok a leprások közé! Nincs annál rohadtabb, sőt kivéreztetőbb, mint ezekkel egy sorba állni a drótnál! Az ember utálja kiadni magát! De én most rá akartam csöngetni a direktoromra! Ez lett volna a jutalomjátékom. Megpendítek neki néhány kínos dolgot. Más. Megszerkesztem a pofájába a vádiratot. Húsz év óta vagyok az eszköze, a rabszolgája, képzelheti, van tárgyismeretem! Vagyis a vizenyős szemébe olvastam volna egy-két épületes dolgot. Egy-kettőt? Egy listát azokról, akiket - és ez nem szónoki fordulat! - ő kergetett a halálba. Akiktől megvonta az oxigént. Akiket kisöprűzött a színpadról. Akiket soha többé nem engedett be a próbaterembe. Akiknek levette a nevét a plakátról, a transzparensről. És most döglik be ez a telefon! Szépen a lakásán hívtam volna, a színes fényei alól, a bordó foteljéből, az illatos felesége mellől rántottam volna a készülékhez, hogy beolvassam abba a nagy lóképébe: Te rohadt temetésrendező, ezt és ezt és ezt, akinek a lábát megmosni nem vagy érdemes, te hajszoltad az idegbajba, a diliházba, a pokolba! A te gonosz kíméletlenséged, a te szadizmusod! De engem nem, barátom, engem nem! Mert kirúghatsz ugyan, meg is tetted szép ajánlott leveledben, de én elfogulatlan zsűrivel bizonyítom, hogy a sziszegő hangjaim tiszták, pontosak, szabatosak. És hogy az én mondataimat a nézőtér utolsó soraiban is hallani! Ezt egy tekintélyes szakmai zsűri fogja leszögezni. Bele a pikkelyes pofádba. Engem te elbocsáthatsz ugyan, mint ahogy voltál szíves, te rohadék, de kezedről a vérmocskot nem tudod lemosni. Ezt akartam neki ugye mondani, és erre jön a fejünkre ez a büdös árvíz, ez a kátrányszínű kloáka, ez a soha véget nem érő eső! Persze a kábel se bírja örökké, akárhogy szigetelték is, bemondja az unalmast, szép csöndesen beázik. No de hát, kedves sorstársam, van még kórházon kívül is telefon! Akad. És van még főkapun kívül is távozás. Ott, azon a szent helyen, ahol az előttem járó nemzedékek, ugyancsak hurokkal a nyakukon, megbontják-befalazzák, befalazzák-megbontják a kőkerítést. Arccal az erdő felé. Tulajdonképpen, sorstársam, magával diszkréten közlöm, amit később úgyis megtudna újságból, rádióból, azt a szörnyeteget - bánja a franc a telefont! - én igazánból személyesen óhajtom fölkeresni. Szépen becsöngetni hozzá - gyönyörű kis harangjáték -, és a felesége, a híres szépasszony, üres óráiban művészetpártoló, egyébként fontos beosztás tisztségviselője, nyilván a csodálkozástól tehetetlenül kitárja előttem az ajtót. Én meg kérdezés nélkül, de nagyon határozottan és amilyen hosszú csak a lábam, olyan nagy léptekkel bemegyek őszentségéhez a szentélybe. Ott ül az én gyilkosom, kasmírköntösében, fennkölt lóarcának minden ünnepélyességével a narancsszínű lámpafényben, és kiguvad a szeme. Nem, egyszerűen nem hisz a szemének. Ez lehetetlen! Ez egyszerűen! Ez voltaképpen! Én odamegyek hozzá, rászorítom a két tenyeremet a pikkelyes torkára, és lassan, folyamatosan kinyomom belőle az életet. Gyilkosság? Nem hiszem. A színészi cselekvés egyik gyönyörű példája. Na mit szól?

*

Hogy mondja, művész úr? A kőfalon van egy nyílás? Arccal az erdő felé?

 

Ember a retikülben

(Szó szerint igaz történet)

... hogy egy ember mennyi helyet foglal el a világban, fogantatásának spermacseppjétől ama két marék hamuig, melyet földi maradványaként egy kétes határidejű utókor megőrizni tart érdemesnek, teljességgel nem általánosítható. De itt-ott találkozunk különös esetekkel, s ezeknek talán nem is a fizikai térfoglalásuk, inkább a lélektan szempontjából érdemes némi figyelmet szentelni. Különös esetek, ismételjük, s hogy irodalmi példára is rámutassunk: egy Dosztojevszkij nevű múlt századi író például odáig ment egyik elbeszélésében, hogy úgynevezett hősének följegyzéseit egy egérlyukból címezte, bár pillanatig sem kétséges, hogy egy egérlyukat, ha jelképesen is, az emberi lélek mozgásterének nevezni írói abszurditás, túlzó sötéten látás satöbbi satöbbi. Mint ahogyan az ilyen szemlélet a haladó irányzatok képviselői részéről kellő visszautasításra is talált. Annyit azonban még a legépítőbb szellemek is elismertek, bármennyire szorgoskodott a bölcselet, az orvostudomány, a kriminológia: a lélek zugai még rejtenek konok titkokat, ám mindez kellő tudományos felkészültséggel, közigazgatási figyelemmel ellensúlyozva, egy haladó szellemű, tehát egészséges társadalmon belül, elhanyagolható mennyiségként jelentkezik. No de félre az okoskodással, amely expozíciónak nem elég sokat ígérő és irodalmi módszerként is korszerűtlen, ennek jellemzésére hadd idézzünk egy már-már klasszikus mondást: elrepült fölötte az idő vasfoga. Elég is a szószaporításból, mert vagy van sztori, akkor minden összejött, ha pedig nincs, olyan áthidaló technikát kell alkalmazni, hogy a szöveg fölülről lefelé, derékszögben és átlósan is értelmezhető legyen, s akkor a mindenre nyitott olvasó, rövid begyakorlás után, elnyeri fáradozása jutalmát. Szerző csak annyit jelenthet ki, de becsületszavára, ő a legjobbat akarta, és hogy története, amit most önök elé tár, szó szerint igaz.

*

Szinte minden estén az a rohadt kívülről figyelés! Hányszor lesi, vizsgálgatja Bertók saját feleségét, saját lakásukon belül, mintha egy ablakon lesne befelé, egy idegen szorongásával, félve a tettenéréstől. Kilenc éve házasok, és még mindig akad fölfedeznivaló; újabb rejtettségekre talál, megfejtendő titkokra, amelyek nemcsak bizonytalansággal töltik el, de megalázzák. Szeretném nem észrevenni, nyöszörög magában, fohászkodik, ha ezt az utóbbi régimódi igét egyáltalán használni illenék. Kényelmesnek mondható viszonyok között, gyermektelenül élnek egy kétszobás, étkező-benyílós zuglói öröklakásban, amelyhez Nóra jómódú, korán elözvegyült édesapja, Schmidt János építőmester, később dunaújvárosi kemencefalazó, majd elismert brigádvezető és tanácstag jóvoltából jutottak. Kényelmesen, de ami a férfi zaklatott túlérzékenységét illeti, az előbb említett okoknál fogva nem gyanútlanul. S ebben nem az a fő ok, hogy Bertók néhány hét múlva tölti be a negyvenhatodik évét, s hogy Nóra csak harminchét; a kilenc év különbség kellemesen ritmikus házastársi aránynak is fölfogható, bár lehet, hogy az idő múlása változtat ezen. Most is, ezen a szaggatott füstöt, szén-dioxidot hengergető estén, fölismerve Nóra pontosan koppanó lépteit a folyosón, egész lényével úgy fordult az ajtó felé, mint aki egy rejtett kamerát irányít. Megint a leselkedés gyomorremegtető állapotában. A kívülről-befelé-figyelő-kényszer - amely már mióta is tart? Egy-másfél-két év óta? Talán attól a pillanattól, amikor Nóra a Tudományos Titkárság vezetője lett, s ez, ő maga sem tagadja, életét, munkáját, időbeosztását gyökeresen megváltoztatta. Az asszony külső - Bertók fogalmazásában -, ellenőrizhetetlen élete végtelenül kitágult: az otthoni, jó esetben, néhány szűkös órára zsugorodott, az elalvás előtti szférába. Hazaérkezés, gyors, legtöbbször rögtönzött vacsora, s eközben már-már fecsegésszerű beszámoló a nap elhanyagolható eseményeiről; lefekvés előtt egy-két pohár vodka, kísérőként sör, s egyre szeszélyesebb távközökben szeretkezés kábult félálomban. S ha én szeretnék neked beszámolni a mai napról, amikor nem történt semmi, és a várható holnapiról, amikor ugyancsak nem történik majd semmi? Most, hogy másfél-két órája várta Nórát, gyomrába szorult izgatottsággal, olyasmire szánta el magát, amit legszívesebben önmaga előtt is eltitkolna. Átkutatta az asszony szekrényeit. A ruhákból, fehérneműkből hűvös parfümillat áradt (mennyire meggyűlölte később ezt az illatot), tombolt benne a vizslaszenvedély: találni valamit! S már egy kézitáskában keresgélt, tegnap ez volt Nóránál: rengeteg kis tárgy, mindenféle női holmi, parányi notesz, följegyzések, telefonszámok. Ki kell borítani az egészet az asztalra, sorra venni minden egyes darabot. De ettől is visszarezzent, sőt ettől félt igazán: a bizonyítéktól. Megizzadt kézzel elrendezte a szekrényt, visszatette a helyére a retikült, furcsa megkönnyebbülést érzett. Mert nézd, ha én most, ma, holnap, holnapután rád bizonyítom, hogy a legrohadtabb módon átversz, megcsalsz, ha én, szerencsétlen állat, elkezdem megfejteni a gyanúimat, telefonjaimat, amikor nem találtalak a helyeden; ha nem engedem el a fülem mellett azokat a félmondatokat, hogy a Schmidt Nóra karrierje!, akkor, könyörgök, mi az, ami megmarad nekem, egy félbemaradt matematikai lángésznek, egy látványosan kopaszodó komputer-kulinak, akit már nem vesznek be semmi buliba, aki már csak olyan, mint egy vigéc, kijár üzemekbe, megbeszéli, hogy a programcsomaghoz milyen követelményrendszert képzelnek el, visszamegy az intézetbe, leül az IBM elé, és elkezd vele FORTRAN-nyelven társalogni. Szóval, mondjuk, hogy leleplezlek, rajtakaplak - akkor velem mi lesz? akkor még te is kilépsz az életemből? Csak azért, mert az önérzetem ezt így követeli? Hol jegyzik és milyen árfolyamon az én önérzetemet? De amikor az asszony melegen fénylő hajzuhatagával besodorta a szobába a maga surrogó frissességét; a szmog kesernyés szagával keveredő Chanel-parfüm fanyar-édes illatát, az odakint nedvesen ragyogó kora estét, Bertókban darabokra omlott az eddig jól felépített vád- és védőbeszéd: itt maradt érvek nélkül. Az asszony, ahogy minden este szokta, a hazaérkezés lendületében egy fotelbe vetette magát, lerúgta lábáról a túl magas sarkú cipőt, és szép lábfejét a magasba nyújtóztatta. Egyszerre világosabb lett a szobában, mintha több wattal világítanának a körték! Bertók, megszabadulva a várakozás lidércnyomásától, föladta minden ellenállását, a féltékenység ellenzékiségét, gyönyörködve nézte a nőt, és kétszeresen érezte a szégyent, hogy az előbb, mint valami műkedvelő nyomozó, átkutatta a holmijait. S mint aki a vezeklésnek ezt a módját választja, kiment, hogy megsüsse az előkészített karajt, elkészítse a mustáros salátát, de közben kibontott egy vodkásüveget, és hozott a hűtőszekrényből kísérőnek néhány üveg sört is. Ha továbbra is működteti a rejtett kamerát, ha saját magát is kívülről figyeli, a túlbuzgó futkosást a konyha és étkezőfülke között, egy burleszkjelenet humorát élvezhette volna. - Mire kitöltötte a vodkát és a sört, már egy másik Nóra ült az asztalnál, a gyors átváltozás artistavarázslatában, mint azok a nők, akik egy helyzetet és annak ellenkezőjét is szinte egy időben képesek átélni. Csuklyás, fehér frottírköpenyét viselte, s a gyors tusolás langyos illatát párologtatta bőre; a hibátlan test illatát. A pofacsontnál jellegzetesen kiszélesedő, halványbarna arca kipirult, és ázsiai metszésű szemében zöldesbarnán villódzott a hazaérkezés jókedve.

Később furcsán, ciripelve, messziről megszólalt a telefon, mint egy üvegbe zárt tücsök; ekkor már majdnem ittasak voltak. A férfi vette föl a kagylót, s egy zárójelbe tett igen után átnyújtotta Nórának. "Téged." A nő röviden, tárgyilagosan, minden saját dallamát mellőzve válaszolt a telefonba. "Igen." "Nem." "Természetesen." "Nem felejtem el." "Korán." Bizalmas, egymás közti morzejelek, minden töltelék szó nélkül. "Ki volt az?" Az asszony csak mellékesen válaszolt. "A főnököm." Észre sem vette férje hangjában a támadó csodálkozást. "Ilyenkor? Tíz előtt öt perccel?" Nóra nem figyelt oda, megélénkülve mondta a magáét. "Ez ilyen ember - mintha dicsekedne -, azoktól tudom, akik régebbről ismerik. Nagyvonalú, könnyed. A tudományos világban rangja van. Amióta ő az igazgatónk, észrevehető a változás. Legyünk rá elkészülve, ha neki eszébe jut valami, egy ötlet, egy gondolat, mit tudom én, még éjfélkor is képes felcsöngetni az embert." Bertók agyából kezdett fölszállni a könnyű, szénsavas szédülés; kezdett szorongást érezni, türelmetlenséget: hogy ez a nő hagyja most már abba, igenis, azonnal hagyja abba! "Zárd el a csapot!" Ám Nóra ezt nem értette, és valami viccet sejtett a szavak mögött. Mohón, kortyolva sört ivott, majd rövidet töltött magának. Bertók durván kivette az asszony kezéből a poharat. "Jobb lett volna, ha megmaradsz azon a gyönyörű fenekeden, és azt csinálod, amire képesítettek, amiből diplomád van, hogy ott maradsz a rajzasztalnál, házakat tervezel, városokat, mit tudom én!" Nóra még mindig nem figyelt fel az ideges, zaklatott hangváltozásra. Könnyedén, viccelődve válaszolt. "Panelnegyedeket, összerakható falansztert? Ezekről álmodozzak? Engem nem ilyesmire hitelesítettek. És itt legalább vagyok valaki. Ez az úgynevezett tudományos titkárság, ha nem tudnád, fejek gyülekezete." Bertók szokása ellenére idézőjelbe tette felesége szavait. "Vagy valaki? És fejek gyülekezete? Egy jól összetoborzott maffia, érdekszövetség. Szimpozionok állami pénzből, vagyis az én pénzemből, luxushotelekben, szuperüdülőkben, rezervátumokban - külföldi és belföldi potyalesőknek." Könyökével fölborított egy sörösüveget. "És megmondjam, hogy mi vagy te? Igazán megmondjam? Egy csúcsizében egy kiglancolt csaj, egy osztályon fölüli stewardess, nagymenő, elkényeztetett utasok szolgálatában!" Nóra szó nélkül fölállt, egész testében megfeszülve, hogy fegyelmezze magát; kiment a konyhába egy szivacsért, s kezdte fölitatni a terítőről a megsötétedett sörhabot, de amikor az asztal fölé hajolt, hirtelen megrázta a remegés, s az arcát elöntötték a könnyek. Milyen szépen, elemien tud sírni, mint akiben megmaradt a gyermek készsége a nagy mutatványra; a pillanatonként váltogatható nevetni és sírni tudás. Bertók kiismerhette volna már, hogy a felesége képes ilyen varázslatokra, de most mégsem tudott elfogulatlan lenni, hűvös ítélkező; a könnyektől fényes, annyira ismert és szeretett arc megrendítette, mint aki kővel bezúz egy ablakot; már csakis magát érezte kicsinyes, szűk agyú figurának, aki belecsavarodik rohadt gyanúsításokba, és a félelembe, hogy bármikor elveszítheti Nórát. Letérdelt az asszony elé, átkarolta a lábát, és fejét meleg ölébe fektette. Olyan ügyetlen, kapkodó vágy fogta el, mint amikor először vetkőztette le egy kölcsönkapott hétvégi házban.

Hajnalban ébredtek a szőnyegen, a hűvös fény végigömlött rajtuk. Egymásba kapaszkodva, a rossz fekvéstől zsibbadtan, szájukban az indulatos szavak és az elfogyasztott alkohol keserűségével. Nóra két kezébe vette a férfi fakuló, öregedő kamaszfejét, ujjaival belefésült gyérülő szőke hajába. Szeme egészen közelről, mintha a férfi szemének mondana valamit. Sápadt ajkának szögletében rossz sorrendben torlódtak a félszavak, de volt mégis megfejtésük, a szánalom.

*

Az az este s a dideregtető hajnal a szőnyegen megmaradt a tehetetlen ember szégyenének. Mert a belső világban, a ki nem mondott szavak és meddő dialógusok zárt terében nem tudott megszabadulni a szünet nélküli töprengéstől, a kétfelé húzó érvektől, a mérlegkészítés gyötrő kényszerétől. Végiggondolta kettőjük sorsát, de nem érezte meggyőzőnek a magyarázatot, az ellentét abban rejlik, hogy a felesége sikeres ember, neki meg nem sikerül semmi. Mert a szíve mélyén érezte, Nóra is tudja, kettőjük közül ő a tehetségesebb. Csak éppen hogy nem vagyok nő. Ez is csak szánalmas önigazolás. Nóra nem titkárnőtípus, aki megigazítja száján a rúzst, mielőtt a főnöke szobájába lép, kávét főz villámgyorsan, tálcán viszi be a finomra fölszeletelt étvágyfalatokat. Nóra több annál; személyiség, önállóan gondolkodó ember, az agya gyors, azonnal kapcsol. Ez az, hogy azonnal kapcsol. A jó végszó megint rossz következtetést vonz magához. Ha rajtakaplak, például, hogy idegen férfiakkal szemezel, hátraveted a fejedet, sűrű hajad a válladra zuhan, és egész testeddel nevetsz! A válasz ilyenkor fölényes, enyhén csúfolódó. "Te szegény kis páviánom, neked aztán jó párszor megcsavarhatták az orrodat a hölgyek, az elődeim, hogy ilyen gyanakvó pitiáner lettél. Ami nálad szemezés, nálam egyszerű érdeklődés. Érdekelnek az emberek, egy pillanatra visszanézek rájuk." De ezek a dolgok végül is kicsinyes csatározások, játékok voltak. EGÉSZEN ADDIG. Igen, amíg az asszonyból, az esztétikai és szociális ábrándokkal fölfűtött kezdőből nem lett IDEGEN ANGYAL, akit fölfedeztek, kiemeltek a hétköznapi sorból, hogy reprezentatív hölgy legyen egy fontos intézményben. Okos szerénységén mindez nem változtatott, kissé szórakozott figyelme férje iránt sem csökkent, de előtérbe kerültek nem is túlságosan érdekes események, a tudományos titkárság működésének elhanyagolható részletei, és itt-ott fölbukkant, ha szándék nélkül is, de mégis aláhúzva, egy-egy érdekes férfi. Ilyenkor Bertók izgatott lett, szembenálló, de mint aki titokban gyűjti az adatokat, a bűnjeleket, nem csapott le a kisebb-nagyobb ellentmondásokra, Nóra finom logikájának ritka kihagyásaira. Hallgatott és várt, holott gyomra reszketett a türelmetlenségtől, de a következő pillanatban átjárta az öröm, hogy hallgatni tudott. Nagyobbra készült. Szerencsére, ha rövid időre is, ez a feszültség fölengedett, s az oldódás óráiban (vacsora után szinte cinkos poharazgatások) az úgynevezett bűnjelek nevetségessé váltak. Néha torzítva látok mindent, felnagyítom, mert olyan fontos vagy nekem, annyira szeretlek! Gyönyörű, laza szombat esték, lámpafények színes halacskái a plafonon, vodka és sör, néha televízió. Az a baj, hogy nincs kivel megbeszélnem a dolgaimat, az agyrémeimet; a szüleim vidéken. Mindezt az IBM-gépnek magyarázta egy magára hagyott gyermek panaszos hangsúlyával és persze FORTRAN-nyelven. Különböző ravasz kombinációkkal választ akart kicsikarni a gépből, de csak ezt a szöveget kapta: MINDEN SZINTEN SZINTE MINDEN!

*

A maradék este a készülődés jegyében telt. Holnap délelőtt nemzetközi konferencia kezdődik egy erdőgazdaság vadászkastélyában: Panelkivitel - emberi tartalom. Nóra még a múlt hét elején mondott erről valamit, s csak tegnap került újból szóba. "És nehogy nekem itthon papírkoszton élj, legalább este ülj be egy vendéglőbe, és vacsorázz meg tisztességesen. Elég nyúzott a képed mostanában." A férfi ravaszkás helyesléssel bólintott, de nem tudott odafigyelni. Végül is a dolognak a végére kell járni, drága egyetlenem. A végére kell járni, micsoda ponyvafordulat, mondaná máskor, micsoda ócska közhely.

Nóra gyakorlott, gyors kézzel csomagolt. Előkészítette meggypiros útibőröndjét, ujjheggyel keresgélt a pizsamák között, majd ötletszerűen egy bokáig érő hálóinget választott, világoslilát, áttört sötétlila hímzéssel, amely kiemelte bőrének sápadtbarna egzotikumát. A hercegnő belép az éjszaka csarnokába. Papucsai közül egy ünnepélyes ezüst pántost és külön estélyi szandált is tett a bőröndbe. A férfi szeme nyugtalan gyönyörködéssel követte a gyors, szép rajzú mozgást, amely olyan könnyű és rebbenő, mint egy madárcsontú nőé, holott az utóbbi években valamivel több hús rakódott rá, mint amennyit a fürdőszoba földig érő tükrében vizsgálva magát, szívesen látott volna. De ettől vagy te olyan kiteljesedett, olyan egyénien eredeti! Ázsiai metszésű szemének sötétbarna fénye, a pofacsontnál kiszélesedő, sajátos rajzú arc, tömör, erős szálú, belső fényű hajának telt rugózása - mindez a figyelő férfi szemében egyszerre volt annyira szeretni valóan ismerős és újra felfedezni való. S noha küszködött az ellenérzéssel, hogy mindez, ami szépség és vigasz, nem neki, a holnapi szeánszra készülődik, nem tudta elhallgatni: "Milyen gyönyörű vagy!" - mondta csöndesen, belső örömmel, de szívfájdalommal is, mint aki mindezt talán már el is veszítette. Nóra egy meleg pillantással fölnézett, és folytatta a csomagolást. Korán lefeküdtek, és az asszony azonnal elaludt, halkan lélegző, kipirult alvásba gömbölyödve. Bertók egy titkos merénylő félálmában gyötrődve, alig mert megfordulni a közös franciaágyon, holott gyötörte a helyváltoztatás kényszere. Zsibbadtan feküdt a fél oldalán, vizsgáló szemmel nézte feleségét, hogy milyen nyugodt az alvása, mint valami egyenletesen működő szerkezet. Az ablakra feszülő ég kékesfeketéből kemény alumíniumszínűre váltott, a szobában hideg volt, kihűlt a lakás. Közelebb húzódott Nórához, érezte testének egyenletes melegét, s szinte belékapaszkodva, fél kézzel átölelte. Az asszony nyöszörögve ébredezett, nehezen vált meg az alvás anyaméh-melegétől; fátyolos szemét félig fölnyitotta, majd lazán nyújtózkodva, mint aki a hátára fekszik egy csöndes vízen, újabb alvásba úszott. Bertók lassan, óvatosan, szinte álnokul kibontakozott az ölelésből, amit ő kezdeményezett, lecsúszott az ágyról. A fémanyagú hajnal bevonta a bútorokat, a tárgyakat, merevvé galvanizálta a meghitt környezetet. Mintha beosont volna egy idegen lakásba, s bármikor tetten érhetik. A másik szobában, erre egész éjszaka gondolt, ott fekszik a fotelben Nóra retikülje, amelybe átrakta szükséges dolgait. A RETIKÜL MINT RÖGESZME. Fölkattintotta a nagy bőrtáska zárját, fuldokló izgalmat érzett; orrába szállt a Chanel illata. De hirtelen megszólalt a telefon; a kemény csöngetés, mint egy horog, az agyába kapaszkodott! És ott állt mellette mezítláb Nóra, szétrázott hajában a reggel fényeivel. Elnézően, szelíden mosolygott. Hétre megérkezett a főigazgató Mercedese; Nóra az autóból intett a férjének, aki az ablakból nézte a járművek oszlopába soroló ezüstszürke kocsit. Egész teste dermedt volt még a hajnali jelenettől: kezében a táska, kitátott szájjal, mintha harapásra készülne, s az irgalmas mosoly, az asszonyé. Ha magaddal vinnél a retikülödben! Kapkodva sietett, bár volt még ideje bőven; ő is útra készült.

*

Bertók vonata, a gyorsított személy, kora délelőtt indult S. felé, ahol majd még autóbuszra kell átszállnia. A félig megtelt szerelvény egyik kihűlt, bagószagú fülkéjében eleinte maga ült, a visszafordíthatatlan kockázatának rossz előérzetében. Szánalmasan csomagolt: csak egy zoknit, alsónadrágot és egy doboz Sire-Sire kekszet (miért? minek?) tett az aktatáskájába; pizsamáról, fogkeféről megfeledkezett, újságot sem hozott a hosszú útra. Mint a rossz úszó, aki valami végzetes félreértésből trambulinról ugrik, úgy szánta el magát erre az utazásra. A hol nekilóduló, hol döcögő vonat mellett elmaradó lapos vidéket, a sátortetős házak képzeletszegény szomorúságát lassan elfüggönyözte a lyukacsos hóesés, amely meggyorsult ugyan, de nem tudott összeállni. A vonat majdnem mindenütt megállt, valójában mindenütt. Az egyik állomáson, még közel Budapesthez, fölszállt egy paplankabátos, kipirult fiatalasszony - maga a jókedv és az egészség - két virgonc, hatesztendős, sárgába-lilába csomagolt, hajfonatos kislánnyal; ikrek lehettek. A jól táplált gyermekek energiája szétfeszítette a fülke falait; a padra kapaszkodva leszedték Bertók mulatságosan nagyképű, széles pántokkal fölszerelt aktatáskáját, és mindenképpen ki akarták nyitni. Amikor édesanyjuk, háttérben a férfi kényszeredett, nem tiltakozó mosolyával, erélyesen, de jókedvűen rájuk szólt, dobálni kezdték a táskát. Az anya néhány szeretettel teli popsira csapkodás kíséretében a táskát visszaadta Bertóknak, s az üvöltő sírással tiltakozó kislányok (az üvöltés is, sírás is játék volt, mutatvány, szórakozás) csak akkor hagyták abba, amikor a vonat újra megállt. A lapos állomásépületen úgy ült a korom és a füst, mint valami vastag prém egy hosszúra nyúlt állaton. Csattanással kinyílt a tolóajtó, és elsőnek egy hajlott, száraz, sísapkás ember lépett a fülkébe, kezében élénkzölddel tartósított szalagos babérkoszorú; őt egy fejkendős, középkorú, sápadt-sárga, zárt arcú asszony követte, majd egy derűsen kigömbölyödött negyvenéves férfi, élesre vasalt gyászfeketében, láthatóan a szikkadt asszony férje. Szó nélkül elhelyezkedtek, szemben Bertókkal és a gyerekes anyával, magukkal hozva a külső világ kénszagú, keserű hidegét. Érkezésük és elhelyezkedésük olyan volt, mint egy nyomasztó szertartás kezdete, amely mindenkit részvételre kötelez. A szerelvény lökésszerűen nekilódult, majd elakadt; a már jókedvre derült iker kislányok kórusban biztatták: hórukk, hajrá, hajrá, hórukk! Végül is újra elindultak, talán éppen a leánykák varázsszavára; elúszott lassan mellettük egy rendezetlen ipartelep, a maga szennyesfekete barakkszerűségében és két sárgáskéken lobogó gázfáklya is. A hajlott hátú férfi szőrmével bélelt posztókabátjából elővett néhány ünnepélyes papírlapot, és összehúzott drótos szemöldökkel olvasni kezdte a gépelt szöveget, itt-ott fennhangon is, egy-egy érthetetlen mondatrészt, nehezen betűzhető szót tagoltan megismételve. A rítus párbeszéddel indult. Az iker kislányok emberszerető édesanyja kezdte: "Temetés." A fejkendős asszony bezárkózva bólintott. A derűs, hízásnak indult férj, aki örült, hogy a köteles hallgatás véget ért, boldogan, már-már mosolyogva szolgált bővebb felvilágosítással, már csak azért is, mert a fiatalasszony elnyerte tetszését. "Sajnos, drága asszonyom, úgyszólván utolsó tiszteletadás. Az elhunyt, úgyszólván a sógorom, a nejem bátyja." Az említett asszony sovány válla megrándult, de a szeme száraz maradt. Átlátott a férjén: barátkozni akarsz, te szemét! A hajlott hátú férfi hangja, amint a szöveget olvasta, olykor erőszakosan fölerősödött. "Születésedtől fogva - drága édesanyád mosónő, drága édesapád köztisztasági - a dolgozó nép fia voltál, és magad is jó férj, jó apa, jó elvtárs és önkéntes tűzoltó is." Hangja újra lehalkult, szavai elmorzsolódtak. "S.-ben temetik?" - érdeklődött gyanútlanul a két ikerlány édesanyja. A sovány nő még inkább elutasítóan felelt. "G.-ben." A kislányok anyja nem fogyott ki a részvétteljes érdeklődésből. "Kohász volt biztos. Ráömlött az acél? Az én szerencsétlen első uram is így végezte." A hízásnak induló, sejtjeiből is jókedvet sugárzó férfi gyorsan válaszolt felesége helyett. "Fodrász volt a néhai. Férfi- és női fodrász. Hajfestés, dauerolás, minden. Vitte az infarktus. A harmadik. Ilyen, úgyszólván könnyű testi munka mellett is." Megint betöltötte a fülkét a sírbeszéd egy fölhangosodott részlete. "Helytálltál tisztességgel, kedves halottunk, a munka barikádján." Az egyik kislány, a kettő közül a még élénkebb, a beszédet gyakorló férfiúhoz lépett. "Ide tetszik adni ezt egy kicsit?" - elvette a kérdezett öléből a szalagos koszorút, s a fején keresztül saját nyakába akasztotta. A derűs férj jólesően mosolygott, de a szikkadt asszonyt elöntötte a féltékeny düh. "Na de ilyen piszkosságot, ilyen neveletlenséget, hogy ilyesmire tanították!" A koszorú után nyúlt, de a kislány ügyesen elkerülte, kiszaladt a folyosóra, és a vécébe zárkózott. Csak nehezen lehetett visszaszerezni a kegyeleti tárgyat. Bertók mindezt a sarokból szemlélte, egy távollevő érdektelenségével, s kezdte nem érteni, mit keres ő ebben a fülkében, ezek között az emberek között, ebben a gyászruha-szagban; az egész úton csak Nórára tudott gondolni, a vadászkastélyra, a díszteremre, ahol a fénylő csillárok alatt most éppen a feketét és a konyakot szolgálják föl, s hogy valakinek a lába hozzásúrlódik a felesége lábához. Az is biztos, a szobákat tervszerűen osztották el, hogy éjféltájban ki-ki közel legyen a szeretőjéhez, erre egy tudományos szervezőnek ügyelnie illik, pláne ha ez éppen az ő neje. S minél élénkebben képzelte el ezt a szánalmas vígjátéki jelenetet, és minél inkább közeledett ahhoz a pillanathoz, amit a röhögni való leleplezni ige jelöl, annál inkább rettegett tőle. Igen, igen, lelépni innen, elmenekülni ebből a büdös fülkéből, hazamenni - nyüszített benne az önvédelmi ösztön. A fergetegesen kavargó hófüggöny mögött vörösen átderengett a pergamenthomályú délutáni nap. A vonat lassított, és kihagyó lélegzettel megállt. Ezúttal egy bekecses, csizmás, perzsakucsmás emberke érkezett, s vele betódult a tiszta levegő illattalan hidege is. Pókhálószerűen ráncolt almaarcán kicsípett pirosság, kezében fedeles gyékénykosár. Mint aki egy zengőbb akusztikából lép ebbe a bedugult csöndbe, harsányan köszönt, még a gyors mozgása is arra vallott, hogy kitágult térségből érkezik. Rendkívül körülményesen elhelyezkedett, külön helyet készített a kosarának, amelyet gyengéd figyelemmel kezelt. Elővett egy vörössel és kékkel szegett nagy szalvétát, szétterítette a térdén, majd zörgetve kosarának zsírpapírjait, különböző sülteket, szalonnákat, savanyúságokat rakott ki egymás után, majd gyakorlottan fölkattintotta az ablak alatti műanyag lapot. Minden lekerekített mozdulatában benne volt az otthonosság. Hajszálráncai mosolyra húzódtak szeme körül, mint aki azt mondja az utastársainak: tetszenek látni, én komfortos ember vagyok, odahaza, mindenütt. A fülkében szétáradt a füstölt és fokhagymás húsok illata. A száraz asszony nyeldeklője megrándult, fejkendője kifeszült az álla alatt. A gyászbeszédet gyakorló férfi fölnézett papírjaiból, s tekintete egy ideig elidőzött a húsokon; a hízásnak induló férj, akinek természetesen működő jóindulatú kedélyét a kötelező gyász már képtelen volt fegyelmezni, leplezetlen kíváncsisággal a kosárba bámult. Az anya egy-egy száraz pogácsát adott a nekivaduló kislányoknak, de már ők is a kosárból sorra előkerülő falatokat nézték, irigység nélkül, a kisajátítók nyílt érdeklődésével. Az apró ember megszabadította csúcsos, fénylő koponyáját a perzsakucsmától, gyors, ügyes mozdulatokkal elrendezett maga körül mindent, láthatóan egy nagy lakomára készülve. Fölkattintotta hosszú pengéjű, sokszor élesített bicskáját, és a szertartás ünnepélyes ritmusában, lassan, önmagát fékezve, mint aki a zabálás minden mozzanatát át akarja élni, nekilátott az aktusnak. Oldalas, sonka, tokaszalonna, sült karaj, tepertő, kolbász: egy ételáldozat csodálatos tételei. Meghámozott egy gömbölyű lilahagymát, amely formában-fényben tökéletes volt, mint egy gyönyörűen esztergályozott díszgomb. A fülkében kezdett mindenki bénultan figyelni. Nóra, nyöszörgött magában még egy ideig Bertók; a szobák, az éjfélkor nyikorgó ajtók: egymásba kapaszkodtak az önkínzó gondolatok, de váratlanul elsöpörte fájdalmát az itt létező valóság, s miközben Nóra valahol a vívódások hátterében engedte besurranni szobájába a menő fejet, akit a tudós eszmecserén túl egy kis lopható öröm reménye is fölajzott; Bertókot váratlanul és szentségromboló alpárisággal megrohanta a zabálás vágya, még pontosabban: a zabálni akarás dühös agresszivitása. Az egyik kislány, a koszorútolvaj, kiszakította magát anyja kezéből, a kis ember kosarához lépett, és minden körülményesség nélkül kiemelt egy pirosra sült húsdarabot, s nehogy elragadják tőle, azonnal falni kezdte. A sírbeszédes ember, elidegenedve szövegétől, izgatott szívélyességgel megjegyezte: látott ő már az életben csemegeizéket, de hogy ilyen kiállításra való izét, disznóságot! "Gyász?" - kérdezte teli pofával az aprócska ember, hajszálráncaival a szeme körül. "Gyász?" - ismételte, és egy dunsztosüvegből kivett egy hegyes paprikát, beleharapott, megszopogatta, fölszisszent. "Mi az, hogy gyász?" - ez már a gömbölyded férfi volt, az élni vágyó, a száraz nő szenvedő hitvese. "Ugyan már, tessék ezt a kis éhezőt megkínálni" - protezsálta a másik ikergyermekét az anya. Bertókban eluralkodott a dühítő éhség, elővette táskájából tüntetően a Sire-Sire kekszet, és mint aki vádbeszédre készül, kezdte bontogatni. "Ugyan, uram! Nehogy!" - kiáltott rá az apró ember, odanyújtva bicskahegyen egy rózsás tarjafalatot. A száraz asszony meglazította szorosra kötött fekete kendőjét. Néhány perc, s már mindenki zabált. Az apró ember sorra kínálta pálinkás demizsonját, s mire a gyászolók G.-ben leszálltak, már az elhunyt nővére is röhögött.

*

Az emberszag büdös, fokhagyma- és gyümölcspálinka-párolgású fülkéje, már-már bundamelege s a rosszul világított autóbusz ellenséges, merev belvilága után, most az erdő égig érő csöndje, a fák rendezett tömege, s a gyorsan leszálló estében a hó világító derengése! Ilyenek lehetnek a fehér éjszakák a Sarkkörön túl. Az autóutat, amelyet nemrég tisztíthattak meg hóekével, tárcsafelirat és sorompó zárta el az idegenek elől. CSAK AZ ÉSZ. ÁLL. ERDGAZD.-NAK! Bertók megkerülte a sorompót, a tiltó tárcsára csapott az öklével, és elindult a kristályosan muzsikáló úton, amely a csakazészállerdgazdnak! Káprázó szemmel ment a kígyószürke gyertyánfák sima oszlopai között, a természetnek ebben az építészeti remekművében, egy-egy Henry Moore-i, simára csiszolt kőalakulattal szembetalálkozva. A kemény fagyra nem figyelt oda, a szorongás növekedett benne, az illetéktelenség érzése, amely már a vonatra szállással kezdődött, s csak a zabálás idején szünetelt némileg. Az autóút váratlanul kiszélesedett, átszelt egy platinásan ragyogó műremek tisztást; mintha egymás kezét fognák, köröskörül a karcsú, fiatal nyírfák. Itt az erdő hűvös tartózkodása megszűnt, a látvány személyessé vált. Bertók valahonnan, emlékei mélyéről ismerte már ezt a képet: körös-körül, kéz a kézben fiatal lányok, és ő ott áll középen, kamaszgyönyörűségtől lenyűgözve, leírhatatlan zavarban. Egy közeledő gépkocsi riasztotta föl, a fák közé menekült, s szinte derékig süllyedt a szemcsés hóba. A fényszórók távozása után nem volt kedve a helyéről elmozdulni; ha így marad fél óráig, átadva magát a nála erősebbnek, feje búbjáig ellepi a hó, és majd tavaszig biztosan tartósítja ez a csillámpólya, s így csak olvadáskor kerül elő, egy tökéletes épségben megőrzött ember: FÉRJ GYANÚS FELESÉGE NYOMÁBAN, s már vihetik is, mint megőrzendő példányt, egy kellően hibernált vitrinbe. Az ötlettől olyan viszketeg nevetés fogta el, hogy halaszthatatlan szükségét érezte az élve maradásnak. Kiküzdötte magát a testére tapadó hótömegből, lihegve ért a simára kotort útra, amely csak a satöbbiek számára használható. Majdnem jókedvűen haladt előre, nem tagadva, mennyivel egyszerűbb lett volna az utazás Nóra retiküljében. De a humornak ez a kis forrása hamarosan elapadt, szó szerint beléje fagyott. Az erdő sötétedett, sűrű fenyves következett. Heilige-Nacht, stille Nacht és Mennyből az angyal! - a sötétzöld kórus előlegezte a karácsonyi hangulatot, de addig még három hét hiányzik; hitvesi puszik, ajándékcsere a színes villanykörték füzére alatt. Az összehajló fák sátrában mintha egy sötét alagútba ért volna. Visszatért a szorongás, elveszettnek érezte magát ebben a támpontnélküliségben. S ekkor mintha fölvonnának egy fekete függönyt, váratlanul előtte világított a vadászkastély, óarany reliefszerűségében.

*

A kihagyásos emlékezés nagyon irgalmasan foglalja össze a dolgokat, a gyötrelmek perceit, óráit; Bertók küzdelmét a magas kőfallal, az idétlen falmászó burleszkbe illő kísérleteit, hogy a tiltott területre jusson.

Összekarmolva kezét, arcát, kapaszkodott fölfelé, de többször is visszaesett, s álmélkodva ült a földön, a kavargó hóesésben, mint aki nem tudja, hogyan került ide. Miközben te odabent a szalonban konyakozol, édes mindenem, esti átváltozásod ragyogásában, mert esti virág vagy te, Nóra, akkor bontod ki magad, amikor a többség már nem képes ilyen teljesítményre! Persze, amit egyszer bolond jókedvünkben fölajánlottál: ha én most a retikülödben lehetnék! De mindegy, itt vagyok, és meghívás nélkül vagyok itt; belépek a hölgyek és urak, az elvtársak és elvtársnők közé. Kérem, jogom van ehhez; mint állampolgár megfizetek érte, és azonkívül gyönyörű nejemmel is hozzájárulok az est fényének emeléséhez.

Ki tudja, mennyi idő telt el - a kihagyásos emlékezet, amely valamilyen fölfelé zuhanás, nem méri az időt -, de mégis följutott a fal tetejére, hogy onnan azonnal a park bokrai közé zuhanjon, egy komposzthalomra, amely erjedve összeérett, sűrű volt és ragacsos. Meddig feküdt ezen a dombon, nem tudta meg soha. Egy nagy testű, barna vizsla forró lihegését érezte az arcán; a kutya ott volt szorosan mellette, értelmes, ragyogó szemében őrző várakozással. Aztán hallani vélt egy karcosan rövid, zárt, de az öregségtől már elvékonyodott férfihangot, majd egy idős nő reccsenő szavai következtek; mintha egy régi lemez forogna a tű alatt. És megint az összefoglaló emlékezés félhomálya, jótékony kihagyásokkal. Hogyan került a kertészházba, egy öblös fürdőkád meleg vizébe, egy tágas, gyengéd fényű konyha asztala mellé? Mindezt képtelen volt pontosan visszaidézni, messziről nyöszörgő, gyámoltalan szavaiban sem ismert a sajátjaira. "A feleségem odafönt. A kastélyban." Kikefélt öltözéke egy vállfán függött, a műszőrmével bélelt ballonkabát, a sártól megtisztított penészzöld öltöny. Az egész jelmeztár. S külön a műanyag talpú, nehéz cipő, amely mintha megtorpanna éppen a fal, egy drótsövény, egy köddé vált asszony emléke előtt. Bertók, elfuserált matematikai zseni teljes szerelése. De mindezt, csakúgy, mint az öregeket, a konyhát, magába szívta egy elemezhetetlen sötétség: nem lett belőle kép a tudat fixíroldatában.

Valami egészen más történt. A sötét, amely körülzárta, nem volt fenyegető, inkább ismerősen otthonos. Kezdett tájékozódni. Kesernyés parfümillatot érzett, izgalmas illatot, amelyet annyira szeret: úristen, de hiszen ez Nóra Chanelja! Tapogató ujjai végigsimítottak egy elegáns és jellegzetes parfümflakont: úristen, ez is Nóráé! Ezután hosszúkás, lapos fémtárgyhoz ért, de hiszen ez Nóra Dunhill öngyújtója, amelynek kis lángja fénybe borítja a száj környékét s az orr finom gerincvonalát. Az érzékeny ujjak tovább azonosítanak. A mini bevásárlószatyor, a személyazonossági szattyánbőr tokban, az illatosan hűvös batiszt zsebkendő! Úristen, akkor én most oda kerültem, ahová kívánkoztam, a sors meghallgatta könyörgésemet: NÓRA RETIKÜLJÉBEN VAGYOK. S most éppen hozzám ér a keze, cigarettát keres. Körös-körül, fölöttem hangok kavargása, zúduló fény. Hohó, ezt ügyesen összehoztam, örök szerelmem, nélkülem ezentúl nem történhet veled semmi ezen a világon. És kedves főigazgató úr, én ezennel megpaskolom az ön rózsásra borotvált arcát, és annyit mondok csupán: szia, öregfiú, ugye tündérien elragadó csaj az én asszonyom, a mi asszonyunk. MIASSZONYUNK. ÁMEN.

*

Töltött ön már órákat, sőt napokat egy retikülben? Kérem, ne húzza félre a száját, ne fojtsa vissza a röhögését, arra meg kifejezetten megkérem, ne tartson buggyantnak. Nem vagyok pszichiátriai eset. Ha mond ez önnek valamit az a bizonyos retikül, amelyet kijelölt nekem a sors, ez a kényszerlakhely, a feleségemé, bizonyos született Schmidt Nóráé. Ugye megkértem, hogy ne provokáljon a röhögésével, és könyörgök, ne akarjon a telefonhoz rohanni, nem vagyok közveszélyes. Önveszélyes is csak annyiban, hogy egy veszekedős éjszakán, jól becsípve, elfogadtam Nóra bolond ajánlatát: "Ha ilyen hülye féltékeny vagy, tessék, elviszlek minden értekezletre, kiküldetésre a retikülömben. Bújj bele, ellenőrizz." Alku az ördöggel, mondhatná Goethe, Madách, Thomas Mann, a világirodalomból sok mindenki. Nem tagadom, az a tény, hogy belekerültem, eleinte boldogsággal töltött el. De most már a szünet nélküli émelygés gyötör. Krónikus szénanáthám van a sanelszenktől. Képzelje, nonstop ebben az illatban élni! Illatban? Szagban! Bűzben! Nem is szólva egy ilyen retikülrémség túlzsúfoltságáról, a belegyömöszölt tárgyakról, amelyek mind-mind nélkülözhetetlenek. NEM BÍROM MÁR EZT A KÖRNYEZETET! Soroljam, uram? Pudrié, ajakfényesítő kihúzóceruzával. Az a bizonyos parfüm, abban a bizonyos flakonban. Intimdezodor. Hajlakk, retikülméret. Buszjegyek. Kent cigaretta. Kent-morzsák. Összegyűrt levéldarabkák. Notesz, retikülméret. Tokban varrókészlet, retikülméret. Kiesett lazuritkő, valami gyűrűből. Ovidon antibébi-tabletták. Miért visz magával egy értekezletre ilyen tablettákat? Még most is rángatja a száját a röhögés, uram? Azért én mondom tovább. Elárulom önnek a legfőbb titkot: nem akarom megtudni az igazságot! Iszunk még egy konyakot? Hogy én már amúgy is rosszul vagyok? Ugyan, uram! Ez az egyetlen lehetőség, ha rövid időre is, hogy kiszabaduljak abból a rohadt retikülből. Főúr, legyen olyan szíves! Mit szaglászik? Ez, ha nem tudná, sanelszenk!