VARRÓGÉP HOLDFÉNYBEN  VÉSZI ENDRE (1916-1987)
REGÉNYEK DRÁMAI MŰVEK
KISEBB ÍRÁSOK   SZÍNDARABOK
VERSEK   TELEVÍZIÓS JÁTÉKOK
VISSZA (PRÓZAI MŰVEK)   HANGJÁTÉKOK
VISSZA (MŰVEK)   FILMEK

TARTALOM

 

Novelláskötetek listája
               időrendben
              ABC sorrendben
Novelláskötetek
                  tartalomjegyzékei
Összes, kötetben megjelent
                 novella, kisregény
Lefordított novellák

 

 

VARRÓGÉP HOLDFÉNYBEN

 

1. Irén története

A főorvos úr mondta, ha kedvem van, megnézhetem a vitorlaversenyt, még ennél hosszabb sétát is engedélyezne, de én nem szórakozni jöttem ide, hanem gyógyulni, és nem megyek azokkal se, akik ellógnak a Baricskába, megtömik magukat paprikás hallal, vedelik a bort, és másnap majd kiszakítja a mellüket a szívük! Én inkább, amint látja, kedveském, itt ülök magamnak a korzón, virágok között, és nézem, hogy jönnek-mennek az emberek. Nem vagyok már egészen fiatal, most léptem át a negyvenediket, de még ilyen nagy semmittevésben sose voltam, pláne hogy nyaralóhelyen, ahová azelőtt csak a ruháim jutottak el, amiket az asszonyaimnak varrtam. A főorvos úr nagyon biztat, gyógyulgat az ember, a sok jó doktor meg ez a gyenge, jó szagú levegő. Na, meg hogy szép tavaszi az idő, jól süt a nap, nemhiába mondogatta szegény édesanyám, a test is könnyebben gyógyul ilyenkor, de a lélek is megkapja a magáét. Látom, magácska is egész másképpen érzi magát, össze se lehet hasonlítani a múlt hetivel az arca színét. És az ember örül az ilyesminek, mert a mások javulásán méri a magáét is.

Hát nem mondom, az elmúlt egy év alatt történt velem valami, nem is csoda, hogy én is szíves lettem. Jó, jó, túl vagyunk a nehezén, magácska is, én is, igaz, hogy magácska még fiatal, friss, erős szervezet, én meg, hát szóval, negyven év! Egy asszony életében az nem kevés, pláne hogy én már nagyon sokat küszködtem, és amikor abban voltam, hogy elértem valahová, akkor tessék, akkor itt ez a Marica, a kislányom, bizony nem kevés szomorúságot okozott, de mit tegyek, viselni kell. Hiszen láthatta, kedveském, a múlt vasárnapi látogatáson mindenki megnézte, mert egyenesen olyan, mint a feslő rózsa, az arca is a régi már, visszatért belé a lélek. Igaz, hogy most egy évig szünetel neki az egyetem, kihuppant belőle, de hát még így is! Az én kislányom és egyetem! Nem tudom, mit szólt volna ehhez az édesapám, aki még a betűvetéshez is alig értett, az életét is csak úgy mellékesen tengette, mert hogy a háború, de még az első háború! - elvitte a fél lábát, s így csak olyan leltári ember volt a vasútnál, ócskavaskerülő - hogy mit szólt volna szegénykém! Az ő unokájából, mégpedig leányunokájából mérnök lesz - ha lesz. Mert megmondva nyíltan, ez a kislányom kicsit elrontotta magának... Csak magának mondom így, mivel hát összemelegedtünk a közös bajunkban, mint jó ágyszomszédok. Hát azért mondom magácskának, hogy Maricától én ezt nem érdemeltem. Mert minden időmet neki áldoztam, soha egy perc szabad, pedig hát míg el nem kopott a szívem, én elég jó forma asszony voltam, mondogatták is mindig a családjaimnál: Irénkém, mint az őszibarack, magának olyan az arca... Hát igaz, az én arcomat nem fércelte összevissza az idő, a szemem környéke se gyűrődött össze, mint olyan sok negyvenéves asszonyé! - pedig sokat gürcöltem evvel a két kezemmel, és mindig másoknak, mások örömére! Mert kérdem én, mi marad egy házivarrónőnek? A munka. Meg a vevőköre. Én nem váltogatom a házaimat, nekem családjaim vannak, jó, hosszú éveken át, újakra nem is pályázom. Azért ha magácskának szüksége lesz valamire, nagyon szívesen, mert akit én megszeretek, szóval a szimpátia! - majd ha elbúcsúzunk, megadjuk egymásnak a címünket, jó lesz így?

Szóval, Marica! Gondolhatja, nem könnyen hoztam össze a pénzt; mindig más és más háznál dolgozni, egyszer itt, máskor ott, bár a jobb házaknál egy hétig is ott tartottak - nem csoda, hogy vasárnapra mindig kifulladtam, de akkor sem heverésztem délig az ágyban, pedig a testem kívánta volna. Mióta Marica az egyetemre járt, mármint a műegyetemre, vasárnaponként mindig akadt egy-két diáktársa, akiket ebédre hívott. Ezt én jó szívvel vettem, mert jobbára vidéki fiúk jártak hozzánk, olyanok, akik otthonban laktak, és menzán éltek. Így hát jólesett nekik egy kis otthoniasság. Lassanként egész odaszokott két egyetemista, két jó barát, a Sukora Pali meg a Szöllősi Andris. De különösen a Szöllősi Andris, mert ő tetejébe még szombathelyi gyerek, legalábbis ott laknak a szülei, én pedig kőszegi vagyok, így hát összekötött minket a Gyöngyös patak, mert az Kőszegen is, Szombathelyen is átfolyik; Ausztriában ered, vagyis Burgenlandban. Megkedveltem ezt az Andrist, szemre is az ember szívébe lopta magát; komoly képű, magas, mandulaszemű fiatalember, s egy évvel idősebb Maricánál. De össze is illettek. Láthatta, kedveském, Marica is magas meg nyúlánk - na, én, az anyja, ne dicsérjem! - a bőre, szeme, haja, mind-mind aranybarna, mintha átsütne rajta a nap, legalábbis így mondják nekem, akik ismerik. Andris pedig avval is a többiek elé vágott, hogy segítette Maricát a műszaki rajzban, örökké ott ültek a rajztábla mögött, körzővel, vonalzóval, logarléccel - gyönyörű krómozott készletet vettem a kislányomnak... - De hát az anya sorsa, hogy csalódjon, isten se tudja, miért? Mert az én jó édesanyámnak is csalódnia kellett bennem, így igaz!

Milyen szép volt az a pár hónap, amikor még semmi és senki nem nyitotta ki a szememet, éltem mint egy világtalan! Nekem legalábbis ünnep volt a vasárnapi ebéd, hallgattam a fiatalok jókedvét, megkacagtam Andrist, aki olyan komolynak látszott, még az orra fölött is mindig árnyékot rajzolt a serkedő bajusz, bárhogy borotválkozott is - olyan kimondott bajuszos típus -, de a tréfához elsőrangúan értett. Maricám pedig mindig frissen, illatosan! Például a krém shantungruhájában, pulóverszabású blúzzal, hát olyan volt benne, mint egy hindu hercegkisasszony, elhiheti. Sukora Pali meg - zömök, szőke, nagyszájú gyerek -, szóval a Sukora Pali egyenesen rám vetette ki a horgát, ha nem nézem, hogy szinte a fiam lehetne, hát a vért is az arcomba kergeti egyik-másik bókja; higgye meg, kedveském, szemtelenkedett szünet nélkül, udvarolgatott. Mindig ő ment el előbb, becsomagoltam neki buktát, fánkot, kakaós süteményt, ami éppen volt, esküdni mernék, hogy férjes asszonyok körül verte a port, a csibész! Én meg ezután kiültem a konyha elé, a kiskertbe, mert a mosónő-fertályban minden lakáshoz kert tartozik, már ameddig tartozik, mert új házakkal építik be az egészet. Marica és Andris ilyenkor bent ültek a szobában villanygyújtásig, és tanultak, duruzsoltak. A fejük egy kicsit összeért, de ki gondolta, hogy nemcsak a közös figyelemtől van ez! És különben is! Fiatalok.

Estefelé elengedtem őket sétálni vagy táncolni a kultúrotthonba, de csak tízig, fél tizenegyig; én meg leülhettem a lámpa alá a noteszommal, nézni, beosztani, kihez kell menni a jövő héten, majd az utána jövő héten - fél hónapra, hónapra elrendezni, igazságot tenni a sorrendben.

Mert igazságot kell tenni, ezt kívánja a lelkiismeret, de a megélhetés is. Nézni kell a szimpátiát, meg azt, hogy miből él az ember. Akárhogy vesszük, a sorrend nem mellékes. Az ember azt nézi, milyen az a hely, ahová hívják, régi-e, állandó-e, vagy csak olyan máma-sürgős-holnap-nem-ismerlek-féle emberekről van-e szó? Aztán, hogy jóakaratú-e az asszony vagy rigolyás, mert megmondom nyíltan, nem bírom az olyan asszonyt, aki mindent előír nekem, mindenbe beleszól. Az se mellékes, milyen a koszt: van-e szívük beleadni a belevalót, és hogy az asztalhoz hívják-e az embert, maguk közé, vagy csupán a Singer mellett terítenek. Mondtam már: megvannak az állandó családjaim, a többi csak töltelék, ahogy az időből futja. Tizenkilenc év alatt, mióta így házakhoz járok varrni, pár család megmaradt állandónak, ragaszkodunk egymáshoz. Ezeket úgy ismerem, mint a tenyeremet, még rokonnak is tekinthetném őket. Igaz, hogy az évek alatt sok ember eltűnt. Ki meghalt, ki disszidált, ki máshová költözött, ahogy az életben megesik. És volt akitől én maradtam el, az természetes. Az emberek szíve joga, hogy megválogassák egymást, csakhogy az nem mindig sikerül.

Ha visszaemlékszem, tudja, alig több mint egy éve: tavasz elején kezdődött minden, ami rossz. Abban az időben szokott hozzánk Szöllősi Andris, azon a címen, hogy Marica első éves, és segítségre van szüksége. Mikor szóvá tettem a lányomnak, hogy túlságosan sokat van nálunk ez az Andris, idegeskedve rám kiáltott, és azt mondta, ő nem tud daru-futókereket rajzolni. Ez a szó is bennem maradt. Jó, rajzolgassatok, gondoltam, teli voltam gonddal, a családjaim úgy rám zúdultak, hogy éreztem, mégsem tudok igazságot tenni közöttük. Itt voltak például Kormos Kálmánék. A legjobb helyem, azt mondhatom, meg hála is köt hozzájuk. Az asszony, Gabika expressz írt: "Irénke, hétfő reggelre várom, egész hétre... " Igen ám, de akkor én már Csonkáékhoz ígérkeztem, mert a kislány, aki az én Maricámmal egyidős, a Csonka Ibi, váratlanul menyasszony lett, és a stafírungját kellett kiegészíteni. Hát a sürgősség, de a szívem is: Csonka Ibinek, aki olyan szép és telt, tejbőrű, szőke hajú nagylány lett, akár egy szépen formált kalács, még a szalagos pólyáit is én varrtam annak idején! De Kormosékat nem lehetett csak úgy félretenni, sok mindent köszönhetek nekik, még kölcsönnel is támogattak nehezebb években. Éppen húsz esztendeje annak, hogy az öreg Indigné, Kormosné édesanyja magához vett újszülött kislányommal együtt. Mert megmondva nyíltan - ha már benne vagyunk -, a kislányom apjával nem voltunk megesküdve, és mikor úgy maradtam, ott is hagyott szépen, később eltűnt a fronton, azóta se tudok róla semmit. Haza nem mertem menni, legfeljebb a Dunának mehettem volna. Akkor karolt föl Indigné; finom fehérnemű-szalonja volt az Aranykéz utcában, odavett és kitanított, kenyeret adott a kezembe, mindmáig abból élek. Abban az időben ment férjhez Gabika Kormos Kálmánhoz, aki nagyon stramm ember - mérnök volt, de rettenetesen szegény, most pedig a Mintagépgyár igazgatója, tanácstag és isten tudja, még egy időben mi minden! Az külön nagy szerencse volt, hogy Indignéhez kerültem, mert gyorsan összeszedhettem magam; itt nem a fizetés, de a mellékes volt a lényeg, a borravaló. Igaz, hogy a felső úrivilágnak dolgoztunk, és nem tömegárut. Erre a hölgyek különösen kényesek voltak. Sem a snitt, sem a csipke nem lehetett olyan, mint a másiké, bugyi, kombiné, ing-nadrág, hálóing - mind-mind külön tervezés. Pláne a kokottoknak volt ez lényeges, nehogy a barátjuk megjegyezze, ezt a kombinét vagy éppen bugyit már máson is látta... Saját parasztasszonyaink voltak Halasról, Ceglédről, azok verték nekünk a csipkét, varrták a kézimunkát, megadott minta szerint, színben, ízlésben...

Mondom, kedveském, ezen a tavaszon nagy rumliba kerültem, és ez úgy látszik, évről évre jobban így lesz. Mert amióta a hölgyek levetették a lódent és a fejkendőt, egyszerre szeretnének mindent kipótolni. Aztán általában a böjti szelekkel jön a tavaszi láz, az asszonyok nagy rohama, felkészülése a nyár elé, már a divatot tekintve. Még a szelíd, csendeske Bozóné is írt egy levlapot, ha lennék szíves két-három napra őket is beiktatni... A múlt években ritkán jártam hozzájuk, leginkább a gyerekek fehérneműjét kellett rendbe tennem, egy-egy gatyácskát, kis kombinét megvarrnom... és hogy lássa, kedveském, mennyire nem egyszerű az én helyzetem... mert mondhatják, egy házivarrónő! annak mi a gondja! - szóval, hogy megértse a dolgot, azt is elmondom, hogy Kormos Kálmánék meg Bozó Lajosék valaha nagy barátságban voltak. A két férfi még a háború előttről ismerte egymást, együtt kezdték az egyetemen, és ahogy tudom, Bozó volt, aki Kormos Kálmánból pártembert csinált. És mégis, úgy fordult, hogy ötvenhat után elszakadtak egymástól, de Kormos Kálmán előtt még azt is titkolni kellett, hogy járok Bozóékhoz. Mert nézze, én egyiküket se akartam elveszíteni. Egyikhez is, másikhoz is ragaszkodtam. Azonkívül, a házivarrónő szentsége, hogy ne járassa a száját, tudjon mindenről, de ne mondjon semmit. Én ezt, kedveském, alaposan megtanultam, pedig amúgy nem szerettem a fogam között tartani a szót. Beszélni lehet, de csak olyat, ami se hús, se hal, ez így igaz!

De akárhogy is volt, Csonkáékat kellett sorra vennem, már mondtam, miért, Ibike miatt. Mert nem volt az olyan egyszerű, szabályos esküvő. Ibike egy külkereskedelmi vállalatnál dolgozott, érettségi után odament titkárnőnek. Már jól tudott oroszul, angolul is meglehetősen, a gyors- és gépírást pedig mindjárt iskola után végezte el, kurzuson. A felfogása valami elsőrendű volt!

A Krisztinában laktak, az utcájuk egy öreg, sárga templomra nézett, nem tudom, járt-e arra, ki van írva rá, de márványtáblán: a Széchenyi István, szóval, a legnagyobb magyar ott esküdött meg valami Crescentiával, hogy milyen Crescentiával, azt én nem tudom, de elég annyi, hogy a vőlegény lóháton jött le a Várból a templom elé, legalábbis így beszéli Csonkáné, ő pedig tudja, na nem azért, mert ott volt, de mivel tanárnő a felső általánosban.

Mintha vidéken volna az ember, kisvárosban, de Csonkáéknál is minden olyan vidékies volt. Nagy kétszobás lakás, a bútor mind koloniál, nem az a gyufaszál-modern. Csonka Dezső, az asszony férje, még negyvenhatban kiment, itt hagyta a feleségét, pici lányát, állítólag főportás egy mulatóban, és saját háza van. Azóta ők itt élnek magukban a nagymamával, csodálkozni fog: a férfi anyjával, és egész jól megférnek egymással. Az öregasszony, az külön szám, de most nem róla akarok beszélni.

- Igazán boldog vagyok, hogy segít rajtunk, hogy megteszi ezt nekünk, édes Irénkém - így várt, ezekkel a szavakkal a tanárnő, aki még most is szép, termetes asszony, szőke, mint a napsütés, azzal a nagy, puha kontyával! - Igazán boldog vagyok, mert nagyon sürgős ez nekünk.

Csak később tudtam meg mindent az esküvőről.

- Váratlanul jött ez Ibikével, hogy férjhez megy, ez az áldott, jó gyerekem, de hát...

- Ha vinni akarják a lányt, vigyék - mondtam rá gondtalanul, de Mimi arca - otthon csak így nevezték a tanárnőt - nem akart fölvidulni.

- Sajnos, hogy viszik, én nem így gondoltam, de mit csináljak? És maga, édes Irénkém, most a segítségünkre lesz. Nem küldhetem a gyerekemet pucéran a férje mellé...

Csonkáék is a régiek közé tartoztak, ezt már elmondtam, de őket igazánból nem szerettem. Mindig úgy adódott, hogy amikor bejárónő vagy házivarrónő volt náluk, akkor paprikás krumplit főztek - kétforintos kolbásszal, ha már nagyon gavallérok akartak lenni. De hát minden negyedévben két-három napot dolgoztam nekik, és Ibikét igen-igen szerettem.

Majd az egész hetemet lefoglalták most. A leány délután öt óra tájt ért haza, utána mindjárt be a fürdőszobába; csupa tisztaság és jó szag ez a lány, gondozott, kemény húsú, és ahogy mondani szokták a férfiak - már ne haragudjon a kifejezésért -, igazán ágyba való. A haja az meg külön szenzáció! az átszűrt kamillateának van ilyen színe, nem az a geil szőke, puha és fénytelen ez a haj, én mondom, ha férfi volnék, magam is bolondulnék az ilyen kis nő után! Kíváncsi voltam a vőlegényére, kiféle, miféle? Mert Ibike, amint átöltözött, már futott is; gondoltam, igaza van, úgyis ez a legszebb idő, amikor még jegyességben jár az ember, bár én ezt, sajnos, soha nem tapasztalhattam, a szerencsétlen sorsom miatt.

- Ez a boldogság, tessék elhinni, Panni mama - így nevezték az öregasszonyt a családban, a Csonkáné anyósát -, ilyesmire nem lehet befizetni.

- Mit poldog? Hogy poldog? Mit gondolja maga, esz a lány poldog?

Panni mama osztrák nő volt, egy Wels nevű városból származott, messziről, fentről, ő hozta a családba ezt a kamillatea-szőkeséget.

- Poldogtalan, talán eszt akarja mondani?

Leginkább ővele beszélgettem, ő adott a kezem alá mindent; ilyenkor délután Mimi és Ibike sehol. Mindegyik a maga útját járta.

Már megkérdeztem volna, ugyan micsodáért boldogtalan ez a csupa egészség leány, ez a jó szagú szépség, de valaki csöngetett. Leverdestem a köpenyemről a cérnaszálakat, férceket - mert munkaköpenyben szoktam dolgozni -, és siettem ajtót nyitni, nehogy Panni mama megelőzzön. Mert bár hetvenhét éves a nénike, de fürge, mint a csík!

A küszöbön egy ismeretlen asszony állt, vékony, madárcsontú, de amúgy formás. Különösen az arca volt szép, mintha sütné a nap, de az nem naptól van, az valahogyan belülről jön. És a haja majdnem hogy csupa ősz! Keveredett benne a barna meg a szürke. Pedig nem volt öreg, kevéssel lehetett nálam idősebb. Ahogy megszólalt, alig lehetett hallani a szavát.

- Kérem szépen, Csonkánét keresem.

Tudja, az ember megérzi, ez az asszony nem a házkezelőségtől jött vagy az Állami Biztosítótól - ez valamiért jött, én az ilyesmit mindjárt észreveszem.

Már felelni akartam neki, de addigra odasietett Panni mama a kivarrt házipapucsában.

- A lányomat keresi? Őt?

- Csonkánét.

- Csakhoty ő nincsen idehasza. De azért csak tessék, peljebb, peljebb, parancsoljon!

Ilyen volt ő, nem engedett el senkit, lesben állt, mint a pók.

Az idegen asszony lassan beljebb lépett, de látszott rajta, csak udvariasságból teszi. Panni mama meg tovább kérdezett, épp csak hogy leültette a nőt.

- Milyen ütyben? - amúgy jól rakta egymás mellé a szavakat, csak a kiejtéssel volt bajban.

- Azt hiszem, ezt csak ővele beszélhetem meg.

Panni mama arca megkeményedett, ahogy hozzám fordult:

- Irénke trága, lesz oly szíves talán egy percre kimenni?

De az ősz hajú asszony már föl is állt.

- Szükségtelen. Csonkánéval van beszédem.

- Akkor talán egy téa? Nem? Kávé? Nem?

Semmiképp sem boldogult vele. Az ismeretlen nő elindult az ajtó felé.

- Mégis, kit mondhatok neki, a lányomnak? Hogy ki kereste? Kicsodát?

- Latinovicsné vagyok - mondta a küszöbön az asszony, és nyújtotta vékony, hosszú kezét.

Úgy látszik ez a név sokat mondott Panni mamának. Egészen megcsöndesedett, valamin törte a fejét, de nekem nem mondott semmit róla.

Ez valahogy bántotta az önérzetemet is. Az ember nemcsak úgy tartozik egy családhoz, hogy a gatyájukat foltozza, vagy ócska kacatokból divatos holmikat spekulál ki, hanem úgy is, hogy elmondják azt, ami nem tartozik idegenre. A paprikás krumpli meg a titkolódzás, ez Csonkáéknál egy rugóra jár.

Még három napom volt az ötből. Gondolhatja, fúrta az oldalamat, kicsoda is ez a szomorú, sovány Latinovicsné, és mért hallgatott el hirtelen Panni mama? Mert azért értettem valamit, de csak úgy a ködben.

Másnap délután ráparancsoltam Ibikére, erre a jó szagú bocira, maradjon veszteg, ezen az estén ne menjen sehová, mert próbálni fogunk. Akárhogy is húzta az orrát, maradnia kellett. Különben szeretett is engem, mert hiszen ismertem palánta korától fogva, azonkívül jó disznó vicceket meséltünk egymásnak; velem lehetett. De mivelhogy ő otthon maradt, szabadságot adtunk Panni mamának, akinek a Déryné cukrászdában volt találkozója öreglány barátnőivel, csupa osztrák nénikével. Így hát magunkra maradtunk Ibikével. Jöttek, persze, sorra a viccek, a süketnéma-nászéjszakáról, az egyetlen hűséges asszonyról, miegymás - majd csendeskúra alatt elmesélem őket, de most maradjunk csak a fődolognál. Szóval, én nem voltam szívbajos, megkérdeztem az én Ibikémtől, ki az a Latinovicsné? Hát Ibikében is megakadt a szó, de aztán szépen, sorra válaszolt. Neki nem volt titka előttem, soha.

- A vőlegényem mamája, özvegy Latinovics Zsigmondné. És mért kérdezi, Irénke néni?

- Itt járt maguknál, tegnap este. Nem mondta Panni mama?

- Nekem egy szót se.

- Az édesanyjával akart beszélni. Csakis vele. És érdekes, ugye, nem haragszik, Ibike, ha kimondom, mindent elhinnék róla, csak azt nem, hogy jövendőbeli rokon. Panni mama egyszerűen nem ismerte. És ő is úgy lépett be az ajtón... szóval idegen volt... ahogy körülnézett, ahogy nagy óvatosan leült... és ahogy sietett elfelé.

- Egészen jól mondja, Irénke néni: nem is rokon! - Ibike a rekamiéra dobta magát, csak úgy zenéltek a rugók a szép, testes lány alatt. A jókedvnek egyszerre beborult. Vörösre, foltosra sírta a szép fehér arcát. - Unom ezt az egész nyamvadt helyzetet! Higgye meg, Irénke néni, nem vagyok ehhez elég ócska!

De amilyen gyorsan jött a sírás, olyan gyorsan el is múlt. Gyors zápor után gyors napsütés. Igen, ilyen aranyos természete volt Ibikének, ezt még kislány korából ismertem. Vele nem lehetett haragba lenni, de ő se állta soká a bánatot. Egyszerűen elnevette magát, amilyen borúra-derű fajta volt az a lány!

De aztán olyat mondott, ami végképp felizgatott, pedig tudja, kedveském, én sok mindenhez hozzászoktam ebben a hepehupás életemben.

- Irénke néni, megkérem magát valamire.

- Ugyan mire, maga kis bolondos?

- Szeretnék elmenni Latinovicsnéhoz, a jövendő anyósomhoz, de nem merek csak úgy egyszerűen a szeme elé kerülni. Arra kérem, kísérjen el... mondjuk, ha magának is jó, holnap este, amikor nálunk végzett. De anyusnak, Panni mamának egy szót se!

Képzelheti, kiderült az is, hogy nem ismeri a saját jövendő anyósát... De most aztán elmondott mindent. Neki tulajdonképpen a főigazgatóságon, ahol dolgozik, viszonya van a főnökével, aki azonkívül, hogy tekintélyes ember, még nős is, három gyermek apja... Szegény Ibike mentegette: negyvenkét éves ez a férfi, de huszonegy éve házas, a szegénységben nősült, az asszony elapadt mellette, már csak erkölcsi kötelesség ez az asszony neki, semmi más, az tartja mellette.

Én meg, tudja, szeretek a dolgok mélyébe nézni, ezért megkérdeztem tőle, hogy szereti-e azt az embert?

- Mit tudom én! Most már magam sem tudom! Csak annyit tudok, hogy ezt a nyomorúságos Latinovicsot, aki egy hét múlva az anyakönyvvezető elé visz, egyáltalán nem szeretem. Sőt, ki nem állom, mert egy utolsó puhány, mert tudva, amit tud, mégis feleségül akar venni! Az ilyen ember nem érdemli meg a levegőt.

Én megint csak kérdeztem, éspedig így: akkor mégis, mért veszi el őt a férfi?

- Mert gusztustalan disznó! Karrierizmusból! Azt is tudja, hogy én a másiktól várok gyereket. Igen, Irénke néni, gyerekem lesz, és akarom is, hogy legyen!

Ezt olyan becsületesen mondta Ibike, szerettem volna megcsókolni érte, bár belefájdult a szívem. Erre az egészre, megértheti, nagyon érzékeny vagyok... Ha nem is bírtam Csonkáékat, mert láthatja, nem az én embereim voltak, Ibikét nagyon is kedveltem. Nemcsak azért, mert én varrtam meg a szalagos pólyáit, de azért is, mert mindig gusztusos, jókedvű volt, és ami a szívén, az a száján. Az őszintesége miatt. A harmadik hónapban volt, és nem az veszi el, aki a gyerek apja. Akkor meg hiába lesz asszonyneve, a gyerek csak törvénytelen félárvának születik. Nekem mondják? Én már kijártam ezt az iskolát...

Este kilenc volt, mire végeztem, és mentem lefelé a gödrös, régi lépcsőkön, a fejemet kegyetlenül szorította valami. Egész napon át csak úgy ömlött a meleg, nem tavaszi módon, de inkább úgy, mint augusztusban. Most alkonyat után a falak visszaadták a meleget, kisóhajtották magukból, kemenceszagú volt a levegő, az ég pedig halványzöld s a csillagok is, mert azokkal teli volt a mennyboltozat, halványak, majdhogy fehérek. Már javában beesteledett, de igazánból nem lett sötét, mintha nyitva felejtettek volna egy fedelet, ami elzárná a világosságot.

Nem tudom, hogyan, de amint kiléptem az utcára, egyszerre úgy éreztem magam, mint egy hintán, pedig nem szédültem, és mégis, hol fölöttem, hol alattam láttam himbálózni arcokat, fejet. A kis utca végén megjelent csupa feketében, mint a halál madara, fején fekete zsirardi kalappal, Panni mama, ezüstfogantyús bottal koppintva maga előtt.

- Á, szervusz Irénke, tiszta kánikula! - kiáltott rám olyan különös magas hangon, mert ha jókedve volt, mindig sikítozva beszélt.

- Csókolom, Panni mama! - adtam vissza a köszönést, s a vállam mögött visszanézve láttam, abban a pillanatban slisszelt ki a kapun Ibike, könnyű abroncsszoknyás ruhájában. És mikor elmentem Panni mama mellett, megéreztem, az öreglány rumot vagy ilyesfélét ivott.

- Pá, pá, szervusz! - így kiáltozott még visszafelé is a mama. Ritkán adódott, hogy tegezzen, de most úgy látszik, sokáig nyalogatta a rumos poharat.

Mentem tovább a fasor alatt; a gesztenyefák kövérek, húsosak voltak, elhízottak. Behunytam a szemem, és egyszerre csak, megmondom nyíltan, nagyon megirigyeltem Ibikét, aki most egész biztosan a főnökéhez szökött, és jól érzi magát vele. Hanem a fejfájás nem hagyott el. Nem volt kedvem hazamenni. Arra gondoltam, Kormosék itt laknak a közelben, a Naphegyen, megnézem őket, hogy s mint vannak, mert náluk kellett volna dolgoznom, ezt elmondtam, de Ibike miatt nem lehetett. Így legalább haladékot kérek Gabitól. Megörültem, hogy ez így az eszembe jutott, és nekiindultam a hegynek, ami csak a nevében hegy, a valóságban a dombnál is nullább...

 

Kormos Kálmánék a legrégibb embereim minden családom közül, azt hiszem, erről már beszéltem. Villában laktak másodmagukkal, bár a másik lakó, ha nem is hivatalosan, olyan házmesterféle volt, olyan legyenszíves-miveltartozom-ember. Az összevissza vert házat - ezen a részen az ostrom még nagyon meglátszik - a házkezelőség szépen rendbe hozatta (persze, a Kormosék miatt!) sőt a kertből épített, nyitott lépcsőfeljáróhoz üvegfalat is szereltek, mert a Jánoshegy felől rettenetesen erős a szél. Az előkertet Kormosék gondoztatták, ők vették a fűmagot, a palántát minden évben, és a jó lakótárs ásogatott, nyesegetett, mert hát gyümölcsfák is voltak, a termést fele-felébe elosztották maguk között. Nem mintha Kormos nagyon rászorult volna arra a pár szem barackra vagy körtére, de az anyós, Indigné igen-igen őrködött, hogy rend legyen ekörül is. Kormos Kálmánnak erre nem volt gondja, őt az üzem izgatta, a mindenféle rajz, ahogy ő mondta: a prototípus, meg aztán erősen igénybe vették mindenféle társadalmi munkába is, tanácstag is volt, miegymás. Hát elgondolhatja, kedveském, több volt a rangja, mint a ráérő ideje.

Most is Indigné nyitott ajtót, aki, ha bármilyen is, fukari, kicsinyes, mégiscsak olyan nekem, mint egy rokon, ha meglátom, a szívem is jobban dobog. Mégiscsak ő vett magához annak idején, adott kenyeret a kezembe, és a saját természete szerint jól bánt velem.

Jó, erős asszony Indigné, nagy csontú, széles arcú, nekem mindig egy levelibékát juttat eszembe az arca. A beszéde igen kényelmes, lassú, elnyújtja a szavakat, nagyon ráérősen, tudálékosan mond ki valamit, de amit kimond, ahhoz köti magát, erős akaratú asszony.

Még a vejével is szembeszáll, de csak mellékes dolgokban, ami fontos, lényeges, abba nem szól bele, tudja, hiába tenné - ilyenkor elhallgat.

De velem már nem bánt ilyen kímélősen. Jól elhalmozott szemrehányásokkal.

- Édes tubicám, maga alaposan átcsúsztatott minket - ezzel, így fogadott, de már a küszöbön. Bevezetett a saját szobájába, nagyon finom, gyöngyházberakásos, régi bútorai vannak, még az Aranykéz utcából, a fehérneműszalon idejéből. Ahogy leültem az öreg, ripszbevonatú karosszékbe, egyszerűen elgyengültem. Ebbe ültetett akkor is, húsz évvel ezelőtt, amikor megbeszélte velem, hogy beállhatok hozzá, szerencsétlen leányanya létemre! Ezt sose tudom neki elfelejteni, lehetne olyan rossz, amilyen csak akar...

Beszélgetni kezdtünk, elővette a nagy, pléh kekszes dobozát, és ánizsos süteményt kínált, mindig ezt adta a vendégeinek, ennek sose volt szabad kifogyni nála, egy szomszédasszonyával süttette. Mentegettem magam, elmondtam Csonkáékat, csak annyit, amennyi rá tartozott, de Indigné puha békaszája szélesre húzódott. Ismertem én ezt a mosolyát, azelőtt féltem is tőle.

- Jó kis firma ez az Ibike, finom kis portéka... Korán kezdi!

Az én családjaim úgy szegről-végről ismerték egymást. Egyik ajánlott a másikhoz, körforgás volt az életem. Aki meg nem ismerte a másikat személyesen, annak is volt csekély fogalma, ki kicsoda, mert ennyit azért tőlem is megtudhattak.

Még mindig az Ibikével foglalkozott, pedig már indult, hogy szóljon a lányának, Gabinak. Engem azért nem vezethet be hozzájuk, magyarázta, mert éppen vendégeik vannak... Kormosék nagyon szerették a vendégeket, és olyankor a legfinomabb csemegéket adták az emberek elé... Az öregasszony gyorsan kihozott egy tányéron mindenféle felvágottat, szardíniát, salátát; nézni is szép volt!

- Gyönyörű svédtálunk volt - mondta Indigné nagy járás-kelésben, mert visszament, hogy bort is hozzon. - Egy kis kéknyelű - egymás után kétszer töltött a poharamba. - Egész nyugodtan, Irénkém, legföljebb hazafelé elcsábítják.

De jött már Gabi. Egy-két évvel lehetett nálamnál idősebb. Az élet megkímélte az erősebb munkától, régebben gyermekóvónő volt egy privát óvodában - nem akarta az anyja mesterségét folytatni -, háború után megszerezte a tanári diplomát, és most igazgató-helyettes egy leánygimnáziumban. Igen-igen szép asszony ez a Gabi!

Képzeljen el, kedveském, egy hollófekete hajat, amelyik szinte szikrát vet, olyan sűrű, egészséges; ahhoz egy egész halványfehér bőrt és egy karcsú magas alakot. És a formái, a feszes, kemény csípője, erős de mégis rátarti melle... és nehogy azt higgye, fűző teszi meg melltartó! Á! Én minden asszonyomat levetkőzve ismerem, ahogy az isten teremtette! Ezt ilyen feszesre szerkesztette a jó szerencséje meg az okossága, mert amióta ismerem, háromféle sportot is űz. Mondta mindig Indigné, csúfolódva, maga-magát csipkedve: adhattam volna egy mágnáshoz is Gabriellát, de szerencsére ő egy börtöntölteléket választott... Márminthogy egy kommunistát, így gondolta az öregasszony, az pedig többet ér manapság, mint egy őrgróf.

Gabi is mondott egyet s mást, hogy elhagytam őket, hűtlen vagyok, de csak a maga kedves módján, nem erőszakosan, mint a mamája. Gyorsan megegyeztünk, mikor leszek náluk, közben megint töltöttek, koccintottunk Gabival.

Ezután Kormosné Bozóékról kérdezett, Ágiról, az asszonyról, aki azelőtt barátnője volt. Kormosné tudta, hogy járok Bozóékhoz, csak a férfi előtt hallgattam róla. Mert az ő szívében megmaradt a csendeske Bozóné, az a szelíd, okos kis asszony. S bár Gabi igazi úriasszonyforma volt, aki értette a nagy életet, Bozóné meg az a kimondott munkásasszonytípus - vidékről származott, az apja kubikos volt -, a két nő nagyon összemelegedett a múltban, különösen Gabi vonzódott Ágihoz, ezt mondhatom...

Most is megkérdezte tőlem:

- Elvinne egy kis apróságot a gyerekeknek? - néha-néha figyelmességből küldött egyet-mást, játékot, édességet a Bozó gyerekeknek. Ezzel talán azt törlesztette, hogy neki magának nem volt gyereke.

- Talán a jövő héten elnézek hozzájuk - válaszoltam -, már nagyon esedékes...

- Jó. Akkor mindjárt jövök. Addig csak szórakozzanak a mamával.

Hamarosan elkészítette a formás kis csomagot, és aranyosan elbúcsúzott tőlem; mind a két arcomat megcsókolta, mintha testvérek volnánk.

Tíz óra már jóval elmúlt, mikor kényelmesen a villamoshoz sétáltam. A közeli vendéglő konyhájából elég fáradt ételszag dőlt ki. Hiába, ez már nem a régi jó hely; állítólag lebontják, és a helyére nagy kombinát kerül, lesz abban étterem, bár, de még szálloda is...

Isten bizony, mondom magának, kedveském, a fejemből elszállt a nyomás, nem tudom, a kéknyelűtől volt-e, de könnyűnek éreztem magam, szinte nem is bántam volna, ha szembekerül most velem egy jóképű férfi, ahogy az öreg Indigné jósolta... De hát nem jött senki, akadály nélkül ültem a villamosra. Senki sem akart elrabolni...

De most az is élvezet volt, ahogy a kivilágított dobozban végigrepültünk a sötét tabáni park mellett, át a Szabadság-hídon, ki az Üllei útra, egészen a Nagyvárad térig, ahol át kellett szállnom, de onnan már nem hosszú az út hazáig.

Észrevehette, kedveském, én sokat tartok a szagokról: hát ez az éjszaka olyan szagos volt, Kőszegen, a szelídgesztenye-ligetnek volt májusban ilyen szaga! Amikor kigyúlnak a gyertyák - így mondta ezt a nagyapám... Megmondom nyíltan, szerettem volna akkor éjszaka, hülyeség! de szerelmes lenni, vagy legalább gondolni valakire, hiszen húsból-vérből vagyok én is. De én mindent-mindent mindenkor Maricának áldoztam. Mondhatom, nincs sok köszönet benne, jó, jó; az ember nem a köszönetért szereti a gyerekét.

A telep már csöndes volt, fűszagú, de már itt-ott a petúniákat is lehetett érezni. A jó, nagy, otthonias hold mindent bevilágított, szabályosan a kirakatba tett. A barakkputrik a régiek, de látná csak, mennyi a tetőkön a televíziós antenna! Mint valami villanegyedben.

A mi lakásunk ablaka világított, mégpedig jó messzire. Erős égőket használunk, szeretem a príma világítást, a munkámban is így szoktam meg, ebben otthon sem spórolok. Gondoltam, Maricám engem vár, vagy éppenséggel még tanul. Örültem neki, de határozottan, hogy a mi ablakunk így teli van világossággal, mintha az is az én tiszteletemre volna, személyesen.

A kulcsot a zárban felejtette Marica, vagy talán szándékosan hagyta így. Leánygyerek, vigyáznia kell. Elég sokáig kopogtam, míg ajtót nyitott. Mondtam már, kedveském, milyen szép kreol lány ez az én Maricám, de most még szebbnek láttam, mint bármikor. Az arca tüzelt, a szeme körül olyan volt az árnyék, mintha festékkel tették volna oda.

- Te vagy az, anyu? - kérdezte.

- Én hát, nem is a János pápa.

Mentünk befelé, s mielőtt még beléptünk volna a szobába, Marica ennyit mondott:

- Andris van itt. Kértem, maradjon, míg hazajössz. És addig is rajzolunk, így gondoltam.

Hát igen, az asztalon szanaszét rajzok, vonalzók, miegymás, ahogy ilyenkor szokott. Nem tehettem mást, jó arcot vágtam a dologhoz, pedig belül valami nem tetszett.

- Jól tette, hogy megvárt - mondtam a fiúnak -, legalább nem volt egyedül Marica. - De azért nem tudtam szó nélkül megállni. - Mért nem nyitottatok ablakot? Tisztára balzsam a levegő, mért vagytok a fülledtségben.

Erre egyik se válaszolt, de Marica mindjárt kitárta az ablakot.

- De most már sietnie kell, Andris, mert nem lesz villamosa. - Ebben is benne volt az elégedetlenségem, ha nem is kimondva. A diákotthon, ahol a fiú lakott, Budán volt.

A fiatalember nem mozdult erre, sőt, Marica szemében akaratosságot láttam.

- Majd elmegyek gyalog, hajnalig csak hazaérek - nevetett Andris, és a lányom is vele nevetett. Akkor úgy éreztem hirtelenében, hogy az a nevetés ellenem van.

- Jó, jó, elhiszem, de azért magának is igyekeznie kell, holnap is nap van. Nem szeretném, ha Marica elaludná az egyetemet.

Megint egymásra néztek, és én ebből is kívülmaradtam.

- Azt hiszem, a legjobb volna... - Marica elkezdett valamit mondani, és én tudtam, hová akar elérni.

- Induljon, kérem - ezt mondtam Andrisnak, nagyon komolyan.

A fiú újra csak mozdulatlan maradt, s helyette Marica válaszolt.

- Mi baj lenne abból, ha kitennénk a konyhába a nyugágyat, Andris egészen jól elalhatna rajta - szemtelenül rám nézett -, itthon vagy te is, nem szakadna le a csillár.

Úgy látszik, ezt így előre megbeszélték, mert Andris még mindig várt. De nekem ebből elegem volt.

- Tessék, kérem, azonnal hazamenni! De azonnal! Legyen szíves, kérem! - úgy emlékszem erre a szóra, hogy mindig hozzá mondtam: kérem - benne volt az egész elkeseredés.

Andris meghúzta a vállát, de alig mozdult.

- Ahogy tetszik gondolni, én csak segítettem Maricának, mert géprajzban gyenge. Ennyi az egész.

És higgye meg, kedveském, egész éjjel bántott a lelkiismeret a fiú miatt, gondolatban elkísértem; most ér a Nagyvárad térre, most lehet a Körútnál, közeledik a hídhoz - így meg így. Már szürkült lassan, amikor egyszerre hallom, hogy Marica sírdogál, szinte zokog, belefullasztva magát a párnába. Talán nem is a fülemmel hallottam a sírást, hanem a nyugtalanságommal, mert félálomban olyan hangokat is hall az ember, amikre ébren oda se figyelne. Leszálltam az ágyról, hogy Maricához menjek. Életemben először olyan nehéznek éreztem magamat, mintha külön cipelném a lábam, a kezem. Megérintettem a kislányom vállát, de nem felelt, csak még jobban belefúrta magát a párnába. Nem akart szóba állni velem.

- Te, Marica, ide hallgass, Marica! - kiáltozni kezdtem, de még erre sem válaszolt. Most már csak tehetetlenségemben mondtam: - az a fiú ide be nem teszi a lábát, többé soha, megértetted?

Marica fölült az ágyban, és mintha csak beszélgetnénk, egész nyugodtan a szemembe mondta:

- Én ahhoz a fiúhoz ma délelőtt feleségül mentem.

Ennyit és így.

Nem csináltam botrányt, valahogy elnémult bennem minden.

- Akkor igazán itt maradhatott volna, csakhogy ő idebent, én meg kint a konyhában, a nyugágyon.

Erre is úgy felelt Marica, mintha ellenségek volnánk, mintha minden keserűségét nekem köszönhetné.

- Nem kell gúnyolódni. Ne félj, nem leszünk a terhedre. Majd ő továbbra is ottmarad a kollégiumban.

- Hogy mondhatsz ilyent, kislányom, és éppen nekem? Ha így fordult, majd megleszünk valahogy így.

- Hogy megint föláldozd magad a lányodért! Hogy telesírd a világot!

- Hát így beszélsz velem, Marica? - a szó is elakadt bennem, mert égetett a lélegzés.

- Mindent utálok, érted? Ezt az egész nyomorúságot!

Megint csak a párnába nyomta az arcát, mint aki szalad előlem. Reggelre mégis fölengedett kicsit, megbeszéltük, hogy elmegyek a fiúhoz, elrendezek mindent.

Nem mondom, akkor már nem szomorúságot, de kis büszkeséget is éreztem. Férjhez ment a kislányom, a vőm sikerült gyerek, és ki tudja, hátha a nászomék is... szóval egyszer az életben nekem is lesz családom!

- Tízig megtalálod Andrist, csak tizenegykor van órája - Marica hangja idegen volt, nyugodt, mint aki hasznos tanácsot ad egy idegennek. Ez visszaszorított bennem mindent, nyugodtan feleltem én is.

Hát igen, kedveském, idejutottam, ezt kaptam én a sorstól. Tudja, nem vagyok vallásos, a templomból is régen kimaradtam, de ez büntetés volt, a múltam miatt.

 

Ahogy beléptem a kollégium kapuján, hát úgy éreztem magam, mintha pályaudvaron volnék, olyan visszhangos, nagy huzatos volt az a kapualj, a diákok olyan zajjal jöttek-mentek, hogy csak kapkodtam a fejem, és másodjára értettem meg a kis, öreg portás szavát. Mert azt kérdezte tőlem, hová, hová, jóasszony? Elakadt a szavam az izgatottságtól, elhiheti. Nem mondhattam, hogy a vőmért megyek, hazaviszem, a kislányom részére. Csak dadogtam inkább, mint beszéltem.

- Csakhogy a lakószobákba idegeneknek nincs bemenés. És milyen ügyben?

Hát ez volt, amire nem tudtam pontosan felelni.

- Fontos ügyben. Igen-igen fontos ügyben, az természetes. A kis öreg megvakarta a koponyáját. Azon töprengett, hogyan kerítse elő Andrist, mivel engem föl nem ereszthetett, a fiú meg az óriási hodály harmadik emeletén lakott. A végén beültetett a várakozóba, ez is végtelen nagy szoba volt, mint egy lovarda. Úgy látszik, ebben a házban minden ilyen nagyra sikerült.

Ültem, ültem egymagamban, csúszkáltam a széken idegességemben. Előttem kis, kerek asztalka, azon egy óriás hamutartó, telis-tele hamuval, csikkel. Úgy látszik, még nem járt itt a takarítónő. És ebben a nagy ürességben dobogni kezdett a szívem. Ne nézzen, kedveském, én egészen addig életemben nem bírtam tudomással a szívemről. Így mondtam én ezt pontosan a professzor úrnak is itt a kórházban, mikor sorra kikérdezett, hogyan tapasztaltam először a szívemet? De nem is az volt a furcsa, hogy a szívem olyan kegyetlenül kongat, mint egy teljesen idegen, mint akinek én nem parancsolhatok - de az, hogy abban az ürességben dobolt, abban a nagy szobában, ami körül újabb ürességek voltak, úgyhogy semminek nem éreztem a határát. Akkor félni kezdtem, hogy hirtelen meghalok.

Sokáig ültem így az ügyetlen széken, egészen a peremen, és nem tudtam segítségért kiáltani. De közben az öreg portás is megfeledkezhetett rólam, ez is megfordult az agyamban, mellékesen.

Akkor nyílt az ajtó, beléptek többen egymás után. Abban a pillanatban már nem volt üresség és a szívdobogás is elmaradt. Fölálltam, és a belépők elé mentem. Ott állt Marica, mellette Andris, őmellette pedig Sukora Pali, az a vicces, szőke fiú, akiről már beszéltem. Mögöttük még néhányan.

- Kezit csókolom, édes Irénke - így szólt bátran és tisztességesen Andris, és megcsókolta a kezemet. Láttam, Maricám szeme csupa könny, ismertem ezt a tekintetét, az volt benne: ne haragudjunk egymásra.

- Ha meg tetszik engedni, Irénke, én voltam az egyik tanú, a tízkerületi anyakönyvvezetőnél - ezt Sukora Pali mondta; ő is Irénkének szólított.

- Én meg, kedves engedelmével, a másik tanú - állt elő egy harcsabajszú, nagyon fekete fiatalember, aki jóval idősebb lehetett Andrisnál és Palinál, később tudtam meg, éppen harmincéves, gyárból került vissza az egyetemre.

Még olyan idegen volt nekem, ahogy Andris rokoni szóval beszélt.

- Irénke, édes - mondta nagy biztosan a vőm -, az igazgató elvtárs szeretne bennünket köszönteni. Legyen szíves...

Fölmentünk az első emeletre. Emberszaggal, fiatalszaggal volt teli a széles folyosó, a fiúk tréningruhában, klottnadrágban futkostak, minden mozgott és mindenfelé. Mikor beléptünk az igazgatóhoz, utánunk tódultak vagy húszan. Úgy kellett őket kihessegetni.

- Ne szentségezzetek, fiúk! - kiáltott rájuk Sukora Pali - ez komoly dolog!

Az igazgató maga is fiatal ember volt, nem sokkal idősebb a gondjaira bízott fiataloknál. Már az első szempillantásra is szimpatikus volt, én mondom, kedveském, maga is olyannak találná. Kalácsképű, bumfordi fiatalember, tej meg vér, a fehér bőrén csak úgy átsüt a piros élet. Palóc gyerek, mondják róla a fiúk, bányász gyermeke, és ennyire vitte! Hát nem szép ez, kedveském?

A fiatal igazgató nagy tisztelettel leültetett, és a titkárnőjétől feketét is hozatott.

- Kérem, elvtársnő - így mondta és igen komolyan -, Szöllősi Andrisban lelkiismeretes fiút ismertünk meg. Másodéve lakik otthonunkban, tanulási átlaga négyegész kéttized, nem mondom, ami a fölfogását illeti, ez az eredmény lehetne jobb is, de amúgy nagyon kielégítő. Kicsit elhamarkodták a fiatalok, az igaz, de az ilyesmibe nem lehet beleszólni, pláne, ha már az anyakönyvvezetőnél is voltak. - Erre mindnyájan nevettek, mint egy viccen, ami jól sikerült. - És még mindig szerencsésebb, hogy így és nem az utólagos kellemetlenségek... - Értettem, mire gondol az igazgató, és egyszerre elvörösödtem, nagyon elszégyelltem magam. Hát csak azért is, hogy lássa, engem ez nem érinthet, nyíltan a szemébe néztem.

- A gyerekeknek, igazgató elvtárs, kérem, jó helyük van nálam. Hiányuk nem lesz semmiben.

Erre az igazgató nagyon hosszan és jólelkűen szorongatta a kezemet. Valami ilyesfélét mondott:

- Tudom, elvtársnő, hogy egész életében sokat dolgozott és megküzdött mindenért. Azonkívül is, Andris sincs jövedelem nélkül, szerződése van az Izzóval havi ötszázért, és ha végez, hát a jövője biztos. Márpedig ebből a fiúból mérnök lesz, annyi szent. Azt is tudom, hogy magánál, elvtársnő, meleg otthonra talál ez a fiú.

Így beszéltünk egymással, és valahogy büszkék voltunk. Nem, ilyenkor nem szabad sírni, a legjobb ilyenkor a másik ember szemébe nézni és bólintani.

Hát így intéződött a fiatalok ügye, még ünnepi beszéd is volt. De ünneplésre nem volt idő, mert a napi kötelesség nem ereszti el az embert. Sietnem kellett Csonkáékhoz, hiszen már reggelre vártak, és jó dél lett, mire odaértem. Na, a Panni mama beolvasott egy kicsit: "Maga, Irénkém, kezd kicsit megpiszhatatlan lenni... " - ezt mondta, de mindjárt rummal is kínált a lapos üvegből.

Én meg leültem a gép mellé, de nem voltam képes egy hajtással sem előbbre menni, csak ültem, ültem, és bámultam magam elé. Mert az öröm meg a szomorúság úgy jön néha, mint a villámcsapás, de utána le kell ülni, és gondolkozni kell. Nem tudtam magamban tartogatni a szót.

- Tessék elképzelni, Panni mama, anyós lettem! Maricám férjhez ment. Ilyet csinált az a kislány!

Megint csak rettentő büszke voltam. A lányom férjhez ment, írás van róla, a vőm pedig mérnök lesz.

Ebédre hazajött Mimi, mind a két kezében kékkötésű irkákkal, úgyhogy a kezét se tudta összecsapni a meglepetéstől.

- Azt hittem, ez csak volt úricsaládoknál meg előkelő kádereknél divat - hangosan kacagott, és azontúl egész délután arról kérdezgetett, hogyan történt ez, kicsoda a fiú, volt e viszonyuk és mióta? És én megmondom nyíltan, ültem mint a hülye gyerek, és nem tudtam válaszolni.

- Hát nem vett észre semmit?

- Semmit, semmit, semmit!

- Akkor ezeknek mégiscsak viszonyuk volt. Azt érdemes olyan nagyon titkolni.

Könnyen mondják ki az ilyesmit, viszony, nem gondolkodnak rajta. Elfutott a harag.

- Micsoda viszony! Az én Maricám...

- Jó, jó - nevetett Mimi -, a szeplőtlen fogantatás nagyon praktikus, de nincs benne semmi öröm. - Ilyen volt mindig, nem lehetett rá haragudni.

Aznap estére Ibinek is le kellett mondanom Latinovicsnét, már hogy elkísérem hozzá, mert együtt akartam lenni a gyerekeimmel. S ahogy a villamosra ültem, nem tudtam elhinni a mai napot. Tudtam a történetét ennek a mai napnak, de hogy is mondjam, kedveském... nem hittem el. De amikor leszálltam a villamosról, és a rétnek indultam, kerülgetve a sok építőanyagot, mert itt sorra új házakat húztak föl a barakkok helyén - abban a nagy csöndben és ürességben újra rákongatott a szívem, az ürességet verte, nem a mellemet. Erre pontosan emlékszem, világoszöld volt az ég, és a csillagok színe is világoszöld. Mellettem ott állt egy toronydaru, de olyan hosszú, hogy nem láttam föl a tetejéig. A lakásunk felől jöttek a fiatalok, aztán futni kezdtek, és mindenfélét kiabáltak.

Andris vitt be a lakásba, cipelt a karján, s én mégis mindent világosan láttam. A szomszédok kint ültek a küszöb előtt, ez már így szokás mifelénk, minden olyan vidékies.

Jöttek a szomszédok egymás után, főleg az asszonyok, megtelt velük a szoba, én meg feküdtem Marica rekamiéján, blúzom alatt a vizes kendővel, cipőstül, kezemben a retikül meg a villamosjegy, mint akit hirtelen, útközben ér a halál. Szégyelltem magam, nem bírom a feltűnést, mindig a nevetést szerettem, a jókedvet. De a szégyennél is jobban izgatott, hogy nem tudom megmagyarázni Maricáék dolgát. Azt nekem kellene először elmondani az embereknek, mert nem is rosszakaratból, de mindent kiforgatnak, azt sem akarják elhinni, ami rendes, szabályos... A dörömbölés elmúlt, megszűnt az üresség is. Egy jó szomszédasszonyom, Monokiné, aki a csepeli szülőotthonban bába, és így hát félig-meddig orvosnak számít mifelénk, megtapogatta a pulzusomat, aztán a szívemre csúsztatta a kezét, a szemében volt valami, de nem mondott semmit. Köröskörül meg csupa arc, most mindegyik idegen: jóság, kíváncsiság, pletyka - ez mind meglátszott rajtuk. Akkor már tudtam, mit kell mondanom, s igen-igen nyugodt lettem. A hangom is szépen, érthetően csengett.

- Maricám, mutasd meg nekik a házasságlevelet.

Láttam, Marica dühöng, de azért fölmutatta, s belenevetett az emberek arcába. Erre összevissza gratuláltak, még az én kezemet is rázták, szorongatták, már régen elfelejtették a rosszullétemet. Mert mégiscsak ez a fontos, ami előremegy, az élet, a fiatalság. És vitték szét a hírét, szerettem volna velük küldeni a fülemet, miket is beszéltek azon az estén, hogy nézd csak, férjhez ment a Galamb Irénke kislánya, és micsoda sebességgel!

Mikor megüresedett a szoba, akkor éreztem csak teljes erővel a szégyenemet. Mit gondol rólam Andris?

- Szokott ez lenni magának, Irénke? - kérdezte jó, szelíd hangon. De nekem csak az járt a fejemben, hogy mért nem szólít úgy: mama. Marica sietett felelni helyettem is.

- Még soha nem fordult elő.

Fölálltam, a lábam remegett. Kinyitottam a kredencet, ott tartottam egy dobozban édesanyám jegygyűrűjét. Mikor meghalt, elküldték nekem.

- Ez a tiéd, Marica, légy most már igazi asszony. És legyetek boldogok!

Erre Andris fölvidult, és mindjárt megemlítette, hogy a fiúk vacsorát rendeznek nekik az Aranykerékben, várnak mindnyájunkat.

- Abból én most kimaradok - feleltem, de mosolyogva, hogy lássák, nem kell komolyan venni a bajt. - Ez a buta rosszullét.

Marica, mintha csak ezt várta volna.

- Igen. A mamának jobb lesz, ha pihen. - Nem kímélettel mondta ezt, inkább haraggal, hogy megint elrontottam neki valamit. - Te csak menj, Andriska, én itt maradok a mama mellett.

Muszáj volt vitatkozni vele, a végén Marica úgy tett, mintha az én kedvemért, de csakis az én kedvemért mennének arra a vacsorára. Gondolhatja, kedveském, tiszta szívemből küldtem őket. És azt is gondolhatja, mennyire fájt, hogy ezt a szép estét, amilyen csak egy van az életben, én rontottam el.

Amint elmentek, mondhatom, virulóan szépek voltak így ketten, bömböltettem a rádiót, nehogy megint visszajöjjön az üresség. Átmehettem volna egyik vagy másik szomszédhoz, de akkor magyaráznom kellett volna, és ahhoz nem éreztem elég erősnek magam. A lelkem volt gyenge hozzá.

Éjfél is elmúlt, mikor megágyaztam, magamnak a konyhában, egy régi vaságyon, nekik odabenn a szobában, s már készülődtem lefeküdni, mikor nagy kacagással, zajjal megérkeztek. Spiccesek voltak, de csak egy kicsit, az én Maricám nem szereti az italozást! Nem, nem és nem, a mama a szobában marad, ők meghúzzák magukat a konyhában - kötötték magukat ehhez. Én is becsíptem, de a kedvességüktől, a jókedvüktől, a fiatalságuktól!

- Ti ketten a vaságyon? - nevettem hangosan, és hol volt ez a nevetés attól az ürességtől! A szívem megint átmelegedett, s leginkább attól, hogy Marica a réginek mutatta magát, jóakaratúnak, engedelmesnek, kislányosnak.

Szóval úgy volt, hogy megmaradtunk az én akaratomnál. Minden elcsöndesedett, a holdvilág meg úgy elöntött mindent, hogy úsztunk a fényben. A párnát a fejemre húztam, még így se zavarjam a fiatalokat, hogy véletlenül kihallgatom őket - de a vastag párnán is átsütött a hold, a könnyű tollakon, legalábbis így éreztem.

Korán keltem, lábujjhegyen öltözködtem, mert ahogy bepillantottam a szobába, láttam, a két gyerek egymást átölelve alszik. A paplan lecsúszott róluk kissé, azt szépen visszaigazítottam, de úgy, hogy nem vettek semmit észre. Nagyon csöndes tudok én lenni, ha kell!

Ezen a napon szünetjük volt, elengedték az előadást nekik, ez volt a mézeshetük, a nászútjuk, mindenük!

A villamosról visszanéztem a telepre. Éles napsütés volt, olyan, hogy lehámoz minden gubancot, piszkot. Igazi, friss, tavaszi nap. A szemem ottmaradt egy percig a lakás ablakán. Hát csak aludjatok, gyermekeim, egymás karjában, addig vagytok boldogok.

Ezt kívántam nekik, és nem is tudtam még akkor, hogy jósnak is beválnék, mert a gondolatom alján ott volt a félelem, és nem is ok nélkül. Mert a boldogság igazán csak addig tartott, amíg egymás karjában voltak. Nem tudom, érdekes-e, hogyan romlott el a fiatalok dolga, lehet, hogy majd később elmondom...

 

Latinovicsné, az a kis, sovány asszony, Ibike jövendőbeli anyósa a nagycsarnok mellett lakott, a Pipa utcában. És akár hiszi, kedveském, akár nem, annak a csupa-lélek szemű asszonynak kozmetikai szalonja volt, és amikor elmentünk Ibivel, éppen vastag krémpakolást rakott egy hölgy arcára. Ez a foglalkozás sehogyan sem stimmelt a finoman őszülő hajához, az intelligens beszédéhez, de hát, nem az én dolgom.

Ibike nagyon határozott volt, sőt, harcias is.

- Azért jöttem magához, asszonyom, hogy elmondjam, tudja meg az igazat...

- Én csak azt tudom, hogy lezüllesztették a fiamat. Megvásárolták. Bocsásson meg, de éppen elég ennyit tudni. Magáról meg különösen, kisasszony...

- Rólam aztán semmit! De a kedves fiát is rosszul ismeri. - Ezt már nekem magyarázta ez a telt szőkeség. Tejfehér bőre csak úgy lángolt, tiszta, zöldesbarna, nagy szeme megzavarodott, a fölindult egészség sütött belőle. - Hát férfi az, tessék megmondani, Irénke néni, férfi az, aki tudván tudja, hogy a nő, akit elvesz, másvalakit szeret... hogy az egész csak falazás, amit csinál? És mért vállalja ezt a kedves fia? - most már újra Latinovicsnénak beszélt - mert az én tisztelt csábítóm olyan állásba dugja, ahol sok a külföldi kiküldetés, és még az előmenetelt is biztosítják neki!

Latinovicsné már tiltakozni sem tudott, annyira lerohanta őt Ibike. Elég messzire jutott ő, szegénykém, a szalagos pólyától, legalábbis jól megtanult beszélni Ibike!

- Azért vagyok itt, asszonyom, hogy tudja meg a teljes igazságot, és ne járjon hozzánk sírni! Utálom a kedves fiát, gyűlölöm és megvetem. És az anyámat is gyűlölöm, aki ezt az üzletet megkötötte. Eladtak, mint egy borjút. Ez az igazság. Maga pedig mit tesz? Tördeli a kezét, kétségbe van esve a fia miatt, hogy lezüllesztették, és minden marad a régiben. Ismerem ezt az úriasszonytempót, az én anyám is úriasszony!

Hosszú ideig csak Ibike hangját lehetett hallani, Latinovicsné egészen összetörve ült a tégelyei között, és egy pálcikával a keze fejét csapkodta. De a végén a lány is lecsöndesedett, úgy látszik, már megbánta a nagy hangoskodást.

- Csak azt szerettem volna, asszonyom, hogy tudja meg a teljes igazságot, és ne higgye rólam továbbra is azt, amit hitt. A gyerekemet úgyis megszülöm, akár így, akár úgy, tőlem nem lehet elvenni a gyereket.

Most már megint kiabált, őrjöngött, csapkodta a combját, egészen megijedtem tőle.

Latinovicsné fölnézett a tégelyekről, csupa nedvesség volt a szeme.

- Milyen kár magáért, gyermekem, mennyi lélek, mennyi őszinteség van magában... milyen aranyos kis menyem lehetne...

Egészen megfőzte Ibike a föllépésével.

Másnap, ez volt az utolsó napom Csonkáéknál, a vőlegényt is megismertem. Bemutatkozó látogatásra jött Panni mamához, éppen jókor, nehogy az anyakönyvvezetőnél kelljen bemutatkoznia. Nyeszlett kis fiatalember volt, csak az ádámcsutkája volt nagy. Seszínű, barna haját jól megnövesztette, hátul a gallérját verdeste. Olyan elzárkózott művészfélének látszott, nálunk Kőszegen volt egy látomásos, aki festegetett, de mindig meztelen, parázna asszonyokat, és a képeit kislányoknak mutogatta - szóval ahhoz hasonlított.

Amint Ibi az ablaknál állva látta, hogy jön, egy-kettő gyorsan elslisszelt, az anyja sem volt odahaza, és így mi Panni mamával magunkra maradtunk az ifjú Latinoviccsal. Leült ott nekünk a rendetlenség kellős közepébe, a ruhája perc alatt tele lett cérnával, férccel, de ez nem zavarta. Lapos, kis melle mögül erősen, mélyen szólt a hangja, az olyan férfias volt, hogy egyenesen meglepő! Mindjárt rohamozni kezdte Panni mamát.

- Tudom, hogy Ibolynak nem kellemes a véleménye rólam, de én szeretem őt, és előbb vagy utóbb, de boldoggá teszem!

Így mondta ezt az a majom, ilyen komolyan, majdhogy elkacagtam magamat.

- Az idő majd engem igazol. A szerelmem időálló. És türelmes is vagyok. Krivoly elvtárs bízik bennem, szemmel tartja az utamat. Úgyszólván a nevelőapám ő.

Krivoly volt az a bizonyos szerelem, Ibike babája, a születendő gyermek apja, aki ilyen szépen elrendezte a dolgokat.

- Ibolynak is így jobb, mert legalább a rágalmazókat is elnémítjuk - folytatta nagy komolyan a kis ember.

- Na, hiszen - felelt Panni mama, mintha ő is komolyan venné, csak a szembogarában bujkált az ördög, de az ilyesmit csak én vettem észre -, maga egy kárákter, direkt a családpa való!

Minden más ember megsértődött volna, mert a végén elnevette magát Panni mama, de az ifjú Latinovics úgy tett, mintha szentkomolyan venné ezt a beszédet. Bólogatott, találkozott az ádámcsutkája és az álla a nagy igenlésben.

- Igyekezni fogok megfelelni a bizalomnak.

Hát ő se volt utolsó zsivány! Még sokáig ott üldögélt Panni nagymamával, a végén már egészen összeédesedtek, mert egymásnak való emberek voltak. Aztán már nem szóltak semmit, ő meg ült, ült, valahogyan nem tudta, hogy keljen föl a helyéről. Azt is megvárta, míg Panni mamával elszámolunk. Egy napommal lógva maradt az öregasszony, de kint a konyhában nyújtotta a lapos üveget a rummal.

- Sokpa van az esküvő! - kacsingatott, és ebben minden benne volt.

Már megszokhattam, valamivel mindig adósak maradtak. Ezt már így számíthatták ki magukban, előre, így rendezték be az egész életüket. Amit lecsíptek, az volt a biztosíték, abból lehetett tovább élni.

A fiatalember elkísért a villamosig. Újra csak beszélt, beszélt, beszélt!

- Képzelem, most mi lehet a véleménye rólam - megállt, rám nézett. - Micsoda utolsó, piszok trógernek gondol engem. - Nem engedte, hogy közbeszóljak. - Igaz, igaz... az is vagyok. Egy utolsó tróger. Iboly továbbra is Krivoly nője marad, az százszázalékos. Engem külföldön utaztatnak, és Krivolynénak is be lesz tömve a szája, mert ő csinálta a tüzet. Az asszony szaladt Ponciustól Pilátusig - így hát azután fölhívták Krivolyt illetékes helyre, és alaposan figyelmeztették. És nehogy azt higgye, Iboly érdekből csinálja... Iboly szereti azt az embert, ilyen mázlista ő!

Hogy mennyi mindent tudtam meg öt perc alatt!

- Én, persze, majd hozzá se nyúlhatok Ibolyhoz. Az nekem tilos. A főnök megmondta nyíltan, nehogy azzal a szennyes mancsommal Ibolyhoz érjek, mert akkor elintéz.

Piros nyúlszeme volt ennek a fiatalembernek, pokoli gonoszul tudott vele hunyorogni.

- Hacsak Ibolyka stikában meg nem csalja velem! De sajnos, erre sok reményem nincs.

Már szálltam volna a villamosra, de még mindig visszatartott a szavaival.

- Tudja, mi volt az én apám? Katonai ügyész volt a Margit körúton. Nem egy kommunistát tett hidegre. Látja, édes egy asszonyom, így bűnhődnek a fiúk! Nem bottal ver az isten!

Ez az ember saját magán is gúnyolódott, csupa romlottság, mint egy ördög, olyan! Sajnáltam Ibit, nem ezt érdemelte. És azt sem tudtam megérteni, hogy egy tanárnő, aki erkölcsre tanítja a fiatalságot, személy szerint olyan lehet, mint Ibike édesanyja!

Nem akarok sokat beszélni erről, de annyi idetartozik, hogy hetek múltán gyászjelentést kaptam, postán. Latinovicsné Csonka Ibolya váratlan haláláról szólt ez a jelentés. Hát halálba kergették ezt a kedves, nagydarab üszőt! Mert hogy kicsodák a gyilkosai, az nem kétséges. Elég annyi, Csonkáék nevét áthúztam a kis naptáramban. Ibike volt az egyetlen, aki hozzájuk kötött.

Maricám is rettentően meggyászolta. Láttam az arcán, egyszerre volt szigorú és bánatos. Nemcsak hogy ismerték egymást, de sok minden összekötötte őket. Például az, hogy teljesen egyidősek. Jól emlékszem rá, ez első májuskor volt, háború után. Ibike épp úgy mint az én Maricám, hatesztendős. Mentünk a Ligetbe Maricával, vittük magunkkal Csonka Ibit is. Hármasban szórakoztunk, de nagyszerűen. Később akadt egy lovagom, egy oroszlánidomár, csak éppen akkoriban oroszlán nélkül maradt, az oroszlán éhen pusztult ostromkor - hát, az pompás egy pofa volt, amit az a gyerekekkel művelt, nem mindennapi! Dobálta őket a magasba, mint a gumilabdát! És csodálkozni fog, kedveském, ahogy földobja és elkapja Ibit, s csak úgy lobog a kislány rövidre nyírt szöszi haja, az idomár a gyerekre bámul, majd odasúg nekem: "ennek a kislánynak rossz vége lesz!" Persze, komédiás, járt a szája, így akart föltűnni - de azért nem különös?

A gyászjelentés után Marica pár napig egészen megcsöndesedett.

2. Irén története

Ez a nyaram igazán jól indult, régen nem kezdődött ilyen szépen a nyár!

Én végleg kiköltöztem a konyhába, a fiatalok meg odabenn rendezkedtek be. Hogy mit tesz a férfi a házban! Megjavult a rossz konyhacsap, ami éveken át csöpögött, mármint Andris javította meg; a vaságyat is szépen kikalapálta, aztán fehérre mázolt minden mázolhatót, nem tudott pihenni a kezével! Ilyesmi, hogy faaprítás, a nagymosásnál a nagy darabok facsarása, öblítése - ezt mind-mind kivette a kezemből a vőm. Szerettem így mondani: a vőm. Nekem az olyan dolog volt, nem tudom, lehet-e érteni, hogyan gondolom?

Vizsgák után a kollégium nagy bált rendezett a Halászbástyán, és oda engem is elvittek a gyerekeim. Kicsit hűvösre sikerült az időjárás, de igen szép estém volt, gyönyörű szép estém, körülfogtak kedvességgel. A vőm minden pillanatban kérdezett valamit: mit parancsol, Irénke? Bambit vagy virslit vagy Erdőgyöngyét? A lányom meg: ugye, nem látszik mamának, ugye, olyan az én anyám, mint egy fiatalasszony? Hát így hízelegtek nekem. És micsoda szépek voltak a gyerekeim! Szegény nagyapám mondása volt: sugárfiatalok! Meg az a nagy jókedv, ahogyan belemelegedtek a táncba, ahogy cicáztak egymással, szóval, szemmel, meg a színes papírlámpák meg girlandok - mint a mesében, mintha álmodnám az egészet. Éjfél felé közébük tolakodott egy banda fiú, a lágymányosi galeri, így mondták róluk. Kezdték a párokat molesztálni, szemtelenül szólítgatni a lányokat, de bizony a mi fiataljaink, mármint a műegyetemisták egykettő lesöpörték őket a placcról; nem mondom, rettenetesen féltem, de ment minden a maga útján rendesen.

Hanem tudja, kedveském, még engem is fölkértek táncolni, nem mondom, hogy a rokinál - a keringőnél. Ott ültem egy mama mellett, aki a kislányát vigyázta. Rettentő nagy vízfeje volt az asszonynak, de amúgy igen rendes, a múzeumban dolgozott, odafenn a várban. Ezzel a nővel beszélgettünk, az ifjúságról, mindenféléről. Fél tizenegy felé járt az idő, mikor odajött a kis Sukora Pali. Egy keveset ihatott már, az ilyen fehérbőrűt mindjárt kicsípi az ital, a kevés is.

- Szabad egy fordulót, édes Irénke? - így állt meg előttem, kicsit vidéki-formán, de amúgy nagyon kedvesen.

A vízfejű múzeumőrnére néztem, ő visszatekintett, de szigorúan, mintha azt mondaná, ne menjek, nem illik.

- Már meg tetszik engedni, Irénke! - szólt újra a fiú, és forró kezével értem nyúlt. Nem tudom, mért, de még egyszer vissza kellett néznem, és láttam, az az asszony, a szomszédnőm, még szigorúbb arcot vág, de amúgy mindene mozdulatlan.

A fiú ebből semmit se vett észre, vitt a táncba, bele a forgatagba, aminek olyan átmelegedett kölniszaga volt. És közben énekelt a mély dudahangján, nem tudom, kedveském, ismeri-e azt a nótát, hogy... aminek a vége mindig az a bolondság: csacsacsa.

Egyszer eltáncoltam a gyerekeim mellett, egymásba voltak kapaszkodva, és jó nagyokat kacagtak. Sukora Pali bevett szokása szerint mindenféle csacskaságot beszélt össze: hogy szebb vagyok, mint a lányok, mindenesetre a legtöbbnél gusztusosabb satöbbi. Mikor megálltunk, hogy kicsit kifújjuk magunkat, hívott a büfépulthoz, inni kellett vele, ha nem mást, mert a röviditalt nem bírom, hát unikumot. A másik fordulónál már olyan bolondságokat beszélt, hogy égni kezdett a fülem. S a végén még randevút is kért a szemtelen, de hát én jót nevettem rajta. Igaz is, a mamája lehetnék! De azért nem tagadom, jólesett a tánc meg a fiatalember sok csacska beszéde.

Hazafelé, az Üllei útig mentünk, ott a vőm fogott egy taxit. Mondom, szép volt az az este, még most is a bőrömben érzem, de azért, tudja, másra is gondolnom kell ilyenkor, nemcsak a jó érzésre. Mert volt valami más is.

Azokban a napokban, sőt még többet mondok, azokban a hetekben én úgy voltam, mint még soha addig. Családban éltem, a saját családomban. Marica elég jól vizsgázott, hármas és négyes között, Andris meg erősen súrolta a kitűnőt. Mondta is nekem a kollégiumi igazgató, az a tej-vér arcú fiatalember: ő sose volt a korai házasság ellen, ő megbízik a fiatalok érzéseiben. Ezt akkor mondta, amikor egyszer meglátogatta Andrist egy vasárnap, minálunk. Kiült velünk a küszöb elé, és jól kibeszéltük magunkat. Olyan helyes volt, mint egy kedves szomszéd; nem csodálom, hogy a vőm annyira a szívébe zárta, hogy annyiszor emlegette!

Már a nyári vakációról került szó; igaz, Andris idejét most nagy részben az üzem foglalta le, az Izzó, ahonnét a pénzt kapta. De azért gondolni kellett a nyaralásra, ráfér a fiatalokra, ilyen nehéz esztendő után.

- Vagy én megyek haza, úgysem jártam otthon már vagy húsz éve - mondtam nekik -, és akkor ti itthon szabadon gazdálkodtok, nem zavar benneteket az öregasszony. Vagy pedig talán ti mennétek a nászomékhoz. Mégiscsak furcsa, hat hete, hogy házasok vagytok, és a nászuramék még nem ismernek minket.

Ezt én minden szándék nélkül mondtam, de Andris gyorsan magyarázni kezdett, hogy az édesapját, aki tanárember, lekötötte a vizsgaidő, a mamája pedig beteges, az epéjével bajlódik, úgy gondolták ők is, majd a vakációban lesz alkalom az ismeretségre. Nem tudom, mért, hogyan, de én csak makacskodtam, Maricának nagyon is illenék bemutatkoznia, ez így lehetetlen állapot. Kényes voltam erre, egészen pontosan érthető, hogy miért.

Eltelt néhány nap, talán egy hét is. Éppen szabadnapot csináltam magamnak, hogy elvégezzem a fölgyűlt otthoni munkát. A lakás előtt mostam a kisteknőben, a szívem csordultig tele volt, higgye meg, boldog voltam, igazán: ilyen szépen elrendeződik a kislányom sorsa. Még a zajt se hallottam, amit az építők csaptak, csönd vett körül. A toronydaru közelebb került a mi házunkhoz, az árnyéka ráfeküdt a falra, a tetőre, de már nem féltem. A kőművesek falták egymás után a gyomverte grundokat, emelték be a daruval a paneleket, nőttek a házak, a szélső, új házsoron már lakók is voltak, az ablakokon függöny, a kis erkélyeken mosott fehérnemű, pedig még út se vezetett a kapuhoz, félig kész volt ott még minden. Mondom, kiabálással, a betonkeverő gépek lármájával, hangos énekléssel meg füttyel volt tele a levegő, de engem az a jó csönd vett körül! Igazán nyáriasnak éreztem mindent. A kislányom is akkor kezdett üzembe járni, két hónapba állapodott meg, és havonta hazahozza az ezer forintot, jól jön az a fiatal házasoknak. Andris pedig kint volt Újpesten, az Izzóban, ezt már elmondtam. Ha végez, odakerül mérnöknek. És ezt a fiatalok tudják jó előre, építhetnek rá. Hát nem biztos az életük, kedveském? És mégis! Mire képesek! Boldogtalanok, elégedetlenek, elrúgják a jót!

Szóval, amint álltam ott a teknő fölött, látom, a villamosról leszáll egy idegen férfi, valakit megállít, kérdez, és jön közelebb. Semmi közöm nem volt hozzá, de mégis odafigyeltem, kit keres, hová igyekszik. Mert ilyen a megérzés. Kissé botlatva jött, mint aki nem biztos, jó helyen jár-e, de láttam, oda tart hozzánk. Ebben most olyan biztos voltam, hogy megtöröltem a szappanhabtól a kezem, és kiegyenesedve vártam rá. Nem volt még idős ember, csak a komolyság tette olyanná, mintha az lenne. Cigánybarna, sovány arca volt, a haja, bajusza már deres, és ez volt az érdekes rajta. Fekete ruhát, fekete kalapot viselt. Gyakran használja a kefét ez az ember, a ruháján a cipőjén meglátszott. És ahogy közelebb ért, már tudtam, hogy kicsoda. A szeme miatt. Az a szem, abban a sápadt arcban, még feketébbnek látszott. Úgy állt meg, mint aki mindjárt kész rá, hogy elinduljon.

- Nem tetszik tudni, kérem... egy Galamb Irén nevű asszonyt keresek... hogy vajon merre lakik?

- Én vagyok Galambné - így mondtam: né, és nem is tudtam abban a pillanatban, hogy miért így.

S mert már kitaláltam, hogy ő kicsoda, és legalább fél perce készültem rá, hogy feleljek neki, s mivelhogy a kérdést is előbb hallottam a fejemben, engem nem ért meglepetés, de mégis nagyon ideges voltam. Az idegen férfi, bár amúgy nagyon nyugodtnak látszott, a barnasága alatt még sápadtabb lett, ahogy váratlanul bemondtam neki: én vagyok Galambné... Megfényesedett a homloka, úgyhogy zsebkendőt vett elő, és itatta a verítékét.

- Kihez van szerencsém? - kérdeztem én nagy ravaszul, mintha nem tudnám.

Lassú, kicsit továbbrezgő beszéde volt, mint a jó kántoroknak.

- Idősebb Szöllősi András vagyok, asszonyom, Andriskám apja.

- Nagyon örvendek. Tessék beljebb fáradni.

- Talán itt is jó lesz, a kellemes levegőn - válaszolt idősebb Szöllősi András, és gyűrűsujját kicsit magasabbra emelte.

- Akkor tessék talán... - mutattam helyet az öreg padon, amit nemrég a vőm támogatott meg két kis juharoszloppal. Maricával lopták a kiserdőből, így mesélték nagy nevetés közben... Mert ilyenek voltak ebben az időben, örültek annak, hogy pénzt keresnek, hogy fát lopnak a kiserdőből, mindennek örültek.

Idősebb Szöllősi szó nélkül leült, még a deszkát se porolta le maga alatt; ezen, ahogy néztem a pedáns személyét, eléggé meglepődtem. És akkor odanyújtotta hideg, tiszta kezét, én egy pillanatra megérintettem a gyűrűt, a köves gyűrűjét.

- A kollégiumból jövök egyenest - így kezdte nagyon hidegen -, tulajdonképpen ott kaptam ezt a címet.

Tudtam én, most jön a gyalázkodás, a lenézés, a pocskondiázás, merthogy ő olyan rátarti ember, én meg olyan vagyok, amilyen. Válaszoltam is neki, mielőtt belefoghatott volna.

- Micsoda címet, kérem? Nem apróhirdetést tettünk mi az újságban, hogy cím után jöjjön. A kedves fia lakásán van itt, én ezt így tudom.

- Talán hibát követtem el, hogy így mondtam ezt - kezdte újra, lassan, elfehéredett szájjal; láttam, cudarul érzi magát. - Semmiképpen se akartam megbántani, de elgondolhatja, milyen nagy volt a meglepetésem... Az én fiam bennünket nem értesített semmiről.

Úgy gondoltam, megfulladok a szégyentől. Ha így van, nem ő a hibás. Hát szégyellt minket a vőm? Vagy más oka volna? Most már egyenesen könyörögtem neki:

- Tessék mégiscsak befáradni. Tessék meghallgatni engem is. Én nem tudtam, hogy a vőm... hogy Andris a szülei tudtán kívül... - már valamennyire ismerhet, kedveském, tudhatja, hogy nem fogásból, trükkből, de elsírtam magam. Erre ő megsimította a kezemet, és jött befelé. Leült.

- Ha így történt - mondta szomorúan -, erről egyikünk sem tehet. A fiatalok... háború, felfordulás... ez nyomot hagy mindenütt. - Újból megtörölte a homlokát, aztán összehajtogatva a zsebkendőt, még egyszer azt mondta: - mit tehetünk? Maga igazán rendes asszonynak látszik... Erre az én szívem mindjárt megolvadt, mint a bolondé; elkezdtem reménykedni. Kedveskedni akartam neki, olyat kérdezni, amiről szívesen beszél.

- Sok munka volt, ugye, a vizsgákkal?

- Hiszen volt. Nem is kevés. Ki kellett hoznom egy bizonyos százalékot, amit tovább jelentenek a járásnak, az meg a megyének - és oroszból ez nem könnyű.

- Oroszt tetszik tanítani? - kérdeztem csodálkozva, valahogyan nem illett hozzá.

- Eredetem szerint nagyszöllősi vagyok, rutén gyerekekkel nevelkedtem, így gyerekkoromtól fogva beszélem az oroszt.

- Nehéz nyelv, mert a betű is más, mint a miénk - mondtam, s közben a torkom egészen kitikkadt.

- Hanem a fiam, az bizony jól elbánt velünk, szüleivel. Ezt nem vártam volna el tőle. - Megint csak ezt beszélte, pedig reméltem, hogy már túlvagyunk rajta.

- A pályaudvarról egyenest a kollégiumba mentünk, mit sem sejtve, és ott kellett megtudnunk a való helyzetet.

- És a nászasszony? - kérdeztem én váratlanul, nagy bátran.

Rám nézett, üres szemmel, mintha másra gondolna, aztán igen kelletlenül felelt.

- Amúgy is gyenge lábon áll. Ez a hír teljesen lesújtotta, úgyhogy ágyba kellett fektetnem a szállodában... Egyébként üdvözletét küldi, szeretné megismerni.

- Ha nem tud, szegényke, idejönni, elmegyek hozzá én! Örömmel! - izgatottságomban kiáltozni kezdtem, elfelejtettem minden szorítást, rosszat. - Majd meg tetszik látni, milyen kislány az én Maricám! Milyen aranyos gyermekük lesz! Okos, engedelmes, azonkívül az egyetemen is... szóval az eszével sincs baj!

Csodálkozva nézett, nem értette a nagy lelkesedést.

- Kérem, örülni fogunk. A Continentalban szálltunk meg, a Dohány utcában. Talán holnap, estefelé, gondolom vacsoraidő előtt... a feleségem kifejezetten mondta, hogy beszélni akar önnel. Igen, ez így lesz jól.

Felállt, a kezét nyújtotta, és közben megkérdezte:

- Hol láthatom ilyenkor a fiamat?

- Kinn van az üzemben. Telefonálni is lehet neki. Elővettem a kis noteszt, mert én mindent rendben fölírok magamnak, és megmondtam a telefonszámot.

- Nagyon szeretik ott Andrist, már most is úgy kezelik, mint végzett embert, mint egy mérnököt! Szívesen a telefonhoz küldik...

És ahogy elmondtam neki ezeket, olyan büszke voltam a vőmre, mint a saját gyerekemre; az a telefonszám is olyan kedves volt nekem, hogy elfelejtettem, ami egész idő alatt a torkomat szorongatta: ez a fiú mindent elhallgatott, lehet mondani, letagadott a szülei előtt! Akkor pedig vagy mi vagyunk szégyellnivalók, vagy őbenne van a gyávaság!

Idősebb Szöllősi fölírta a számot, és nyújtotta a kezét. Megint a hideg, köves gyűrűhöz értem. Kis port vert maga körül, ahogy sietve távolodott fekete ruhájában. És akkor, különös ez, kedveském, közeledni kezdett az az óriás emelődaru, egészen magam fölött láttam, és retteneteset dobbant a szívem, de csak egyet, éppen úgy, mint akkor, a váróban, a nagy ürességben.

Andris és Marica valahol a városban találkoztak; egyszerre érkeztek. A vőm nem hagyott szóhoz jutni, magyarázta, hogy nem kell komolyan venni az öreget, s hogy az ő családjuk különben is kicsit régimódi, rigolyás... Neki az volt a szándéka, egy szép napon betoppan a szüleihez Maricával, úgy akarta hazavinni az asszonyát, meglepetésnek. Az arca csupa buzgalom volt, igyekezet, s olyan kisfiús lett ettől. De én csak annyit feleltem neki, komolyan és érthetően:

- Nem jól tetted, ez így nincs rendben! Én érzem a felelősséget.

A gyerekek gyorsan vacsoráztak - lecsó volt idei paprikából és hozzá marhapörkölt, aztán sietve átöltöztek, a nászomékhoz kellett menniük.

Magamra maradtam mindennel, ami ezen a napon történt. Láttam idősebb Szöllősit, a kezemben éreztem a köves gyűrűjének hidegségét, és átjárt a félelem. Mi lesz ebből?

Hátat fordítottam az óriásdarunak, nevetni fog ezen, kedveském, azt hittem, hogy mindjárt lehajol értem, és kitépi a szívemet. Most már sosem jut ilyesmi az eszembe, azelőtt se igen gondoltam rá, de akkor féltem a haláltól. Nem mertem magamban maradni, vállamra terítettem egy kendőt - könnyű, tiszta gyapjú holmi, csak egy kicsit föltűnő, narancsszíne van, az egyik családomtól kaptam, nekik meg csomagban érkezett -, szóval ezt a kendőt magamra kaptam, és átmentem az egyik szomszédhoz, egy bulgár családhoz, azok már ki tudja, hány éve itt kertészkednek ezen a homokon, és most nemrég szövetkezetet csináltak maguknak. Azért kívánkoztam hozzájuk, mert ezek mindig jókedvűek, mindig lármáznak, sok a gyerek náluk - szóval élik az életet! Ott aztán eltöltöttem az időt. Pláne hogy volt is miről beszélni, mert a férfi, Volko, egyszerre csak azt kérdi éntőlem, hogy megkaptam-e az írást a tanácstól? Aztán kitudódott, hogy jövő tavasszal bontani kezdik a Mosónőfertályt, és nekünk meg el kell költöznünk innen. Lakásról gondoskodik a tanács... Nem tudom, hogyan, hogy nem, de a szemem könnyes lett. A háború végén kerültem ide, mert az albérletemből kibombáztak. Ez a telep csupa rom volt, csupa szemét. Én magam hordtam a téglát, a maltert, a kis Marica ott topogott a lábam alatt. Szoba-konyha, spejz, sufni, kis kert a küszöb előtt - nekünk ez nagyon megfelelt, nagyon is! Olyan ez, mintha a saját kis házában lakna az ember; belép, és kint felejti a bajokat. És most innen menjek el? Most, mikor már hárman vagyunk hozzá? Nagyon fáradtan indultam hazafelé.

A gyerekek ott ültek a kispadon, egymás mellett kuporogtak, hűvös, csillagtalan este volt. Marica szólt valamit, a hangja nem tetszett nekem. Andris mondta, de nem túlságos jókedvvel:

- Nem találtuk a kulcsot.

Én meg vártam valamit, szót, magyarázatot, mi volt a nászoméknál, de erről nemigen beszéltek. Nem mertem megkérdezni, mi volt?

Csak az ágyazásnál mondta el Andris, de nagyon röviden, hogy nem tudta bemutatni Maricát, az anyja csillapítót kapott, korán elaludt.

 

A szállodában már tudta a portás, hogy jövök, idősebb Szöllősi előre bemondta.

- A tanár úrék a szobájukban tartózkodnak - mondta, és átadott a liftes fiúnak, hogy vigyen föl.

Álltam a szűk, linóleumszagú skatulyában, a liftben, és azt kívántam magamban, bárcsak ne kellene kiszállnom belőle. De a második emeleten a fiú kibocsájtott, és mutatta a szobát. Sokáig álltam az ajtó előtt. Miért kell félnem a nászoméktól? Mért volt bennem ez a félelem? Ha nem restelltem volna, visszafordulok. Már ketten, hárman elmentek mellettem, kopognom kellett. Belülről azt mondták: szabad. A nászuram hangja volt. A belépéskor mindjárt erős szegfű szagát éreztem. A szegfű az egyetlen a virágok között, aminek a szaga idegesít. Nem bírom. Mikor annak idején megszültem a kislányomat, egyik ágyszomszédom nagy csokor szegfűt kapott a férjétől. Attól a perctől fogva tudtam, én a szegfűt nemcsak hogy nem bírom, de egyenesen szégyen fog el, ha csak megérzem a szagát. A sápadtrózsaszín vadszegfű ott volt a mosdóban és lassan csöpögött rá a víz.

Szöllősiné a rekamié szélén ült, talán hogy így is mutassa, félig az ágyban a helye. Majdhogy úgy köszöntem neki, mint a régi, tekintélyes asszonyaimnak szoktam: kezit csókolom. Mert az idősebbeknek így szoktam köszönni, a fiataloknak meg egyszerűen: csókolom, és ők mindjárt vissza, csókolom, Irénkém!

- Isten hozta - felelte elsőnek idősebb Szöllősi, aki a fülledtség miatt ingujjban ült, de most fölvette a kabátját, azt a tiszta, fekete kabátot.

Az asszony kicsit fölemelkedett, féloldalasan. Erős csontú, nem kövér, de hatalmas termetű nő volt. Annyi bizonyos, Andris inkább az apjára fajzott, semmint az édesanyjára. Úgy beszélt ez az asszony, mint az asztmások, időnként hallani lehetett a lélegzetét, amint végigkarcolt benne.

- Isten hozta nálunk - ezt mondta, de nagyon kedvetlenül, a kezét is csak félig nyújtotta oda.

Akkor mégiscsak kiszakadt belőlem, nem tehetek róla, a kezit csókolom. Nem lehetett másképp.

- Tessék, üljön le - a férfi megmutatta a széket. Úgy voltam vele, hogy őt már nem éreztem olyan idegennek, mint az asszonyt, hozzá már kötött valami, nem tudnám megmagyarázni, micsoda!

Az asszony lassan, majdnem fájdalmasan eligazította a haját. Nagy, de gyönyörű keze volt, mintha szobrász faragta volna a kézfejét, az ujjait és a nagy tükrű körmeit, külön-külön! Indigné tanított meg erre, hogy figyeljem az emberek kezét, a kéz a legfontosabb! Ennek az asszonynak még nem őszült a haja, az arcán is keményen állt a hús, de igazánból csak a keze volt szép.

Leültem, bár attól féltem, hogy nem tudok megszólalni. Mégiscsak én voltam az első, aki beszélni kezdett.

- Nagyon sajnálom, hogy még nem tetszettek megismerni Maricámat... hogy a tegnap esti rosszullét miatt...

- Én már megnéztem - szólt Szöllősi -, szép lány. Különben is, holnap együtt ebédelünk, meghívtuk őket a Szondy sörözőbe, valamikor az volt a törzshelyünk.

Szerettem volna megkérdezni: és én? Talán ki tudok fizetni egy ebédet...

- Remélem, sor kerül arra is, hogy valamennyien együtt legyünk. Ehhez azonban az kell, hogy a feleségem egészségi állapota...

Ezután elakadtunk a beszélgetésben. Idősebb Szöllősi megemlítette, hogy majdnem földiek vagyunk, bár ő csak a háború befejezése után került Szombathelyre, de azért az én szülőhelyemen is járatos. Az asszony csak néha bólintott, semmilyen arccal. Furcsa volt, kiszámíthatatlan, mert egyszerre csak elővett a kézitáskájából egy narancsot, és a kezembe nyomta.

- Egye meg egészséggel.

- Köszönöm szépen - mondtam én, és visszatettem a narancsot a táskára.

Úgy látszik, a narancs kellett hozzá, hogy az asszony is nyilatkozzon.

- Elhamarkodták.

- Az igaz, kérem, de összeillenek.

- Mi erre a bizonyíték?

- A bizonyíték, nagyságos asszony, amit az ember lát és hall. Együtt vagyok velük. Szeretik egymást.

- És meddig? Ezen már gondolkodott? Hány napig tart egy ilyen szerelem?

Szöllősi fölállt, elment közöttünk, mint egy árnyék.

- Ilyenkor már az ágyban a helyed. És különben is, az orvos megmondta, semmi izgalom. Az epének az a halála.

Én is fölálltam. Az asszony két kezével segítve magát, föltápászkodott, ekkor volt csak igazán hatalmas. A mosdóhoz ment, s megtöltötte a fogmosópoharát vízzel, aztán hajhálót vett ki a szekrényből. Idősebb Szöllősi a kezét nyújtotta.

- Nagyon örültünk.

Az asszony félig felém fordult, ő is kezet nyújtott.

- Igenis, elhamarkodták - mondta köszönés helyett. - Az ember fölneveli a saját gyermekét, és nem ismeri. A testéből kiszakad egy idegen! - megint a narancsért nyúlt - ezt tessék hazavinni!

A lábam reszketett, ahogy mentem lefelé a piros szőnyegen. A lépcsőház keskeny volt és sötét, azt vártam, hogy rám omlanak a falak. Az egyik szobában rettenetes csikaró hangon német nótákat énekeltek.

Kiléptem az utcára, és szerettem volna szétkiabálni: ezek nem rokonok, ezek rossz emberek, szívtelen emberek, ezek nem tudják, mi a fiatalság!

Hosszú volt az út, míg hazaértem. A Mosónőtelepen alig-alig világított már egy lámpa is! Csak az óriásdaru volt kivilágítva, nehogy valami kocsi nekimenjen. Egyszerre kiszaladt az erő a lábamból, és leültem a daru talpazatára. Mindenfélét mondtam neki, mint egy részeg: "Csípjél nyakon és vigyél magaddal, hallod!" Nem tudom, mit felelt, de válaszolt, abban biztos vagyok.

Kicsit hangosan nyitottam ki az ajtót, és villanyt is gyújtottam a konyhában, bár ilyen későn nem szoktam, nem szeretek zavarni. De most azt akartam, hogy ébredjenek föl, hogy elmondhassak nekik mindent, mindent! Benyitottam a szobába, és ahogy a konyhából a villany egy kis részt megvilágított, láttam, hogy a fiatalok egymást átölelve alusznak, mégpedig szuszogva, mélyen, egészségesen. Gyorsan visszaléptem, az ágyamhoz mentem, és akkor nézem csak, a narancs még mindig ott van a kezemben.


3. Amiről nem tudott

Itt érdemes lesz visszatérni az előző napra.

Idősebb Szöllősi András, egy szombathelyi általános iskola orosz nyelvtanára, akit az Irénnél történt látogatáskor és a továbbiakban is megismertünk, taxival ment ki a fiáért az Egyesült Izzóba, és vitte a szállodába, lesújtott édesanyjához. Az anya nem zokogással fogadta, de tárgyilagos érvekkel. Szigorú elhatározása volt, hogy véget vet a meggondolatlan házasságnak, s mivel döntéseiben eddig sem riadt vissza a drasztikus eszközöktől, az ismeretlen kis asszonynak, menyének helyzetét figyelembe se vette.

- Nem is kérdezem, kicsodák, micsodák - teljesen érdektelen. A lány nem hozzád való. Az anya megesett, leányanya, a lány a mai napig is az anyai nevet viseli. Ez még ebben a világban is szégyen, gyalázat! Apád elmondta, hogyan laktok, egy cigányputriban! Dédnagyapád cselekedett így, mint te, egy tót paraszt lányát vette feleségül, engedelem nélkül. A helyzete sok mindenbe belevitte, a Martinovics-lázadás után börtönbe dugták - no, nem a vezetők között! Egy kis senki volt, a kutya se tud róla! A végén elvitte a tüdőbaj.

- Mit akar ebből kihozni, édesanyám? Az én feleségem egyetemi hallgató, és jövője van.

Érezte a méltatlanságot, hogy cigányputrinak nevezik azt a kis lakást, s ha nem is tudta, mennyi küzdelem és mennyi szenvedés fűződik minden darabjához - már-már a saját otthonának érezte.

Az apa most szólt közbe először:

- Persze, az ösztöndíj, a havi ötszáz forint, ettől kaptál szárnyakat. Így vadítják meg a fiatalokat. Azt a pénzt mi is összekaparnánk neked!

Az anya elégedetten bólintott, legalább ennyit elvárt a férjétől, akit egyébként túlságosan passzívnak tartott.

- Neked kétszeresen kell gondolnod a jövődre. Neked annyi a tőkéd, amennyit megtartasz magadból, az igazi értékeidből!

- Majd ha megismeri, édesanyám...

- Mi szűkségem arra, hogy megismerjem, mikor nekem erről pontos és kialakult véleményem van! Nekem is, apádnak is az a kívánságunk, hogy válaszd el magad attól a lánytól - nem is a lánytól, a helyzettől!

- És az mellékes dolog, hogy szeretem?

- Szereted! És ha egy-két hónap alatt megunod? Ha megtudsz valamit?

Szöllősiné nemcsak kegyetlenül, de férfiasan fogalmazott.

- Most van az ideje, hogy szót fogadj. Ha gyereket csinálsz neki, akkor már nehezebb lesz a visszakozás!

- Milyen visszakozás? Én ezt nem értem.

- Érted vagy nem érted, ennek véget kell vetni! Tönkreteszed magadat, és tönkreteszel bennünket is!

Idősebb Szöllősi nem annyira indulattal, mint inkább némi iróniával vett részt a beszélgetésben.

- Persze, házasodni könnyebb, mint válni. Az igenhez nem szükséges különösebb szellemi erőfeszítés. És aztán mi kell manapság egy házassághoz? Két személyazonossági és két ember az utcáról, aki aláírja az anyakönyvet.

Ebből az asszony azonnal kiragadta a maga erkölcsi igazát.

- Jól mondja apád! A házassági szentség - nulla! Ha ránk bízod, mi megbeszéljük az asszonnyal, esetleg kártalanítjuk valamivel - holnap este itt lesz nálunk, az édesapád meghívta.

A fiú nem válaszolt. Egész életében ez lebegett előtte, mint erkölcsi tízparancsolat: visszakozni, kitérni valami elől, várni, vesztegetni, megszegni az adott szót - és mindezt olyan erkölcsi fensőbbséggel, amelybe már-már komikum is vegyül. Igen, mióta valamennyire gondolkodni képes, ilyen labirintusokba kényszerítették. Mennyi ravaszkodásra volt szüksége már kisgyerek korában, hogy rezzenetlen arccal helyeseljen a fordított előjel életformájának. Mert a kimondott szó mögött más szó lapult, s egy-egy mosolyt ellentétes indulat is kiválthatott. Nehéz volt eligazodni a látható s a láthatatlan között.

Az anya a megadás kezdetének fogta fel a hosszú hallgatást, és titkolhatatlan mosollyal a férjére nézett.

- Nincs jobb barátod nálunk. Hidd el, mi azt akarjuk, ami leginkább a javadra válik. Nekünk, ami bennünket illet, mindegy lenne. A mi életünk! De legalább te, kisfiam! Csinos vagy, a pályád kezdetén állsz, az agyad mint a borotva - családunk legjobb tulajdonságait örökölted. Apád igazán mindent a te érdekedben áldozott. Államosították az iskolát, azonnal oroszt kezdett tanítani. Így átmentette magát, az orosszal. Talán boldogan vállalta ezt? Mit gondolsz? Csak miattad, hogy jövőd legyen. Hiszen ötvenhatban meg akarták lincselni, mint orosz ügynököt, a te apádat, az előéletével, a nézeteivel együtt! És így él szegény, tanítja azt a nyelvet, csak hogy neked utat nyisson. És akkor te meglepsz bennünket azzal, hogy egy nyomorúságos varrónő lányát veszed a nyakadba - még ha még oly szép is! nem érdekel! - Egy rongyos házivarrónő lányát, aki még ma is, az ő világában, szegénytelepen lakik, egy barakkban És te is hozzájuk alacsonyodol!

Andris szűkszavúan, de erős határozottsággal szólt közbe:

- Én Maricát nem hagyom!

- Akkor takarodj innét a szemem elől! - Szöllősiné felcsattanó hangja élesen visszaverődött a szűkösre méretezett szállodai szoba falairól. Andris nekilódult, boldog volt, hogy kimenekülhet innen, de apjának józan, száraz és ugyanakkor jóindulatú hangja a küszöbön megállította.

- Várj csak, fiam. - A feleségéhez fordult: - Nem úgy van az, anya. Gyere csak vissza, Andris. És ülj le.

"Következik a meggyőzés", gondolta fanyar szívvel Andris.

- Ha te ellenünk fordulsz, fiam, nekünk még akkor is az a kötelességűnk, hogy kitartsunk melletted. Édesanyád, ezt jól tudod, beteges. Ezzel az engedetlenséggel sokat rombolhatsz. A hitét gyöngíted. Mert rajtad keresztül látta ebből a világból azt, ami jó, amiért egyáltalán érdemes életben maradnunk.

Andris elcsodálkozott apja ékesszólásán. Még a türelmetlensége is elillant. Az effajta, nemes gondolatfűzést általában idegeneknek tartogatta. Otthon megtette egyszerűen a kényszerítő okok felsorolása is.

- Édesanyádnak te vagy az életben tartója.

Szöllősiné félig lehunyta nagy szemhéjait, megkísérelt nyugalmat erőszakolni magára, s tűrte, hogy a férje beszéljen, bár nem bízott benne eléggé.

- Talán nagyon kevés ez neki! - robbant ki végül is az asszonyból a keserűség.

- Nyugodj meg, anya. A végén majd azt mondja, amit a lelkiismerete diktál, és nem a fiatalos felelőtlenség. Mi, fiam - beszélt Andrishoz kényelmesen, tempósan, de fekete lobogású szemében értelmes jóakarat fénylett -, mi, fiam, nem akarjuk feldúlni senkinek se a boldogságát. Szerintem előbb vagy utóbb te úgyis meggondolod magad, és hidd meg, jobb, ha előbb történik ez, már a kislány érdekében is. Egyébként nekem nincs kifogásom az anyósod ellen; primitív, egyszerű asszonynak látszik, de bizonyára nem rosszlelkű. No, maradj csak a helyeden, megiszunk egy feketét - fölemelte a kagylót, és rendelt két szimplát.

- Így ni. Azonkívül, mindentől függetlenül, szeretnénk megismerni az asszonykát. Holnap, szombat lévén, gondolom, víkendetek van, így hát alkalom adódnék, hogy együtt ebédeljünk. Legyetek a vendégeink. A Szondy sörözőben annak idején jól és olcsón lehetett enni. Rég volt, elég rég... remélem, még ma is ehető ételt főznek.

- Csak arra kérem, édesapám - mondta végül is Andris, miután felhajtotta a langyos feketét -, ne legyen Irénkéhez kíméletlen. - Ez a szó: kíméletlen, apja szókészletéből öröklődött át.

- Kicsoda az az Irénke?

- Hát az anyósom. - Nehezen mondta ki, hogy anyósom; neki Irénke volt.

- Látom, máris van benned családias érzés - nevetett az apa.

Szöllősiné magához ölelte a fiát.

- Szegénykém - panaszolta -, alaposan behálóztak.

 

Mikor Andris kora délután hazaért, nem talált senkit a lakásban. A kulcsot megkereste a petúniaágyásban, és belépett a nyári melegtől átfűlt kis lakásba. Megeresztette a vizet, alaposan megmosakodott. Még sosem maradt itt egyedül, de a szokatlan helyzet mégsem feszélyezte, nem hatott rá idegenül. Szeretett volna körülnézni, sorra venni a bútorokat, amelyek között egy-két tűrhető darab a szegényessel vegyült; kihúzni a sublód fiókjait, kutatva a kacatok között; Marica szekrényében leltározni, egy fiatal lány érzelmi életének, gyermeki múltjának tárgyi emlékeit - ám mégsem vitte rá a lelkiismeret, egy sajátos szemérmesség visszafogta kezét. Pedig valamivel el kellett foglalnia magát, mert a kínos találkozás szüleivel az agyában zakatolt, és alig várta, hogy Marica hazaérjen: mindent el akart mondani neki, gondjait megosztani vele. Arca, homloka, szeme környéke tüzelt. Kiült a kis padra a ház elé. A délutáni nap sűrű volt, érett, minden égni látszott: a kőművesek kormosra barnult, mezítelen felsőteste, a sápadt betonfalak hosszú vonulata és a messziségben elhúzó villamos, melynek ablakai élesen felszikráztak - ezek mind-mind a délutáni máglyán lobogtak. Sorra elvonultak a szomszédok a villamostól jövet; a jóságos, barna óriás, a bolgár kertész és három kis cigánybarna fiacskája, Platina Bözsi, egy kávéfőzőnő, akinek a valódi nevét senki se tudta, Pál atya, magánhittérítő, koldus és elmeháborodott, Kovacsics Józsi nagyüzemi öntő, Monokiné, bába a csepeli szülőotthonban - Andris már valamennyit ismerte, legalábbis látásból, mint egy film mellékszereplőit, ahogy feltűntek a hepehupás nyomdokon folytatólagosan, mindennap. Az alakjuk, a jellemzésük Irénke jelzőivel, rögzítő jeleivel örökítődött meg benne.

Ült, mintha mindezt felfogná, osztályozná, pedig most nem rájuk gondolt. Apja állt előtte, félelmetes jóindulatával és nyílt dühével, elemi haragjával édesanyja. Ő pedig olyan közel érezte magához Maricát, mint eddig soha, a két karja tele volt vele, fiatal, jószagú testével, mellbimbóinak anyagszerű, kemény recéivel. S egyszerre az opálos csillogásból, a tündéri vonalkákkal erezett délutáni ragyogásból kibontakozva ott állt előtte a kicsike asszony. Amióta ismerte, s ennek már több mint egy esztendeje - milyen nehezen mérhető nagy idő ez egy húszéves fiatalember történelmi tudatában! -, ilyen szépnek még nem látta, mint ezekben a napokban. Sárgásbarna bőre átszínesedett, átlényegült, illatos karamellbarna lett. Vékony karjaival átfonta a fiú nyakát.

- Úgy drukkolok, édes - mondta Andris arcához simítva a magáét -, anyám ma este találkozik a tieiddel. Csak megértsék egymást! De mért ne? Az én mamám tud nagyon kedves lenni, és mindig rendes rokonságra vágyott.

Ott álltak a ház előtt, s közben az építkezésen fejrontot kongattak. Marica kivonta magát a fiú karjából és előrement. Könnyű szoknyája apró rengésekkel mozdult szép, telt csípőjén. Andrisnak kigyúlt a szeme, amint nézte. Mikor a konyhába léptek, kulcsra zárta az ajtót.

- Mit csinálsz? - csodálkozott Marica.

- Egyedül vagyunk!

Már a konyhában vetkőztetni kezdte, s ahogy ideges kézzel lerángatta róla a nagy virágú ruhát, a varrás hasítéka fölfeslett. Siettek, most övék volt a lakás, nem kellett suttogniok, félniük. Andris összevissza kiáltozott örömében.

- Micsoda sima a bőröd! És milyen forró vagy! Fázol? - kérdezte más hangon, tapasztalatlanul.

- Soha ne engedj be senkit! - súgta váratlanul Marica. - Senkit! Nem akarom, hogy itt legyen!

- Miket beszélsz?

- Nem tudlak szeretni, ha ő itt van a konyhában, és hiába tömi be a fülét, azért mindent hall, minden nyikorgást! Andris! Ha kopog, ha dörömböl, akkor se nyiss ajtót!

Csupa könny volt az arca. Aztán elfáradt a furcsa, marcangoló szeretkezéstől, attól a sok felszabadult gyönyörtől, amit eddig így nem tapasztalhatott, s aminek módjait nem ismerte. Elaludt a fiú mellére hajtva fejét.

Lassan besötétedett. Előbb narancsszínű volt az alkony, majd egész sötétpiros, végül hamvaskék homály szívta fel meztelen testüket. Később Marica rémülten felugrott, rendet teremtett, megágyazott, és visszafeküdt Andris mellé. Egymáshoz tapadtak, s így is aludtak el, ahogy elernyedt idegeik és fáradtságuk az álomba zuhantotta őket.

Marica korán ébredt.

Valójában nem is aludt, csak a kábulat tartotta fogva sokáig, férjének testi közelsége. Magára kapta pongyoláját, kiosont a konyhába édesanyjához. Úgy látszik, ő is éberen aludt, mert mindjárt felnyitotta szemeit.

- Mi volt? - kérdezte sürgetve Marica.

- Hogyhogy mi?

- Nem érted? Andris szüleivel! Mit mondtak?

- Semmit.

Maricát átjárta a méltatlankodás. Szerette volna megrázni az édesanyját.

- Nahát, mama! Mondhatom, levizsgáztál!

Könnyes szemmel visszament Andrishoz, aki most ébredezett, és gyanútlan kábultsággal nézett az ömlő világosságba.

- Mit mond Irénke? - kérdezte lassan visszatérve a tudatos világba, a gondokhoz.

- Mit tudom én! Végre is, csak mi ketten számítunk egymásnak! Én nem vállalom senkiért a felelősséget, a saját anyámért se, nem igaz? Te meg én, Andris, nem igaz?

S akkor kinyílt az ajtó, és belépett Irénke. Arca duzzadt volt a nemalvástól.

- Kedves, finom emberek a szüleid, Andris - ennyit mondott, és leült a rekamié szélére.

- Nem tudom, mért jössz be így, mért nem teszed magad rendbe! - kiáltott rá Marica ellenségesen.

- Ugyan, hallgass, te kis szamár! - csitította szelíden Andris. - Nagyon utálatosak voltak a szüleim?

- Mondom, finom emberek, kedves emberek. Igazán, de igazán!

- Szegény mama - sóhajtott lemondóan Marica, mikor Irénke gyötrötten felemelkedett és kiment.


4. Irén története

Tudja, kedvesem, a legjobb, ha nem is gondol vissza semmire. A szívvel nem lehet viccelni, hiszen hallotta, mondta a főorvos úr is: magának, Irénke, nem az emlékezés a legfontosabb.

Szóval, mikor Andris szülei elutaztak, nagyon megkönnyebbültem, azt mondhatom. Azt már tudja, kedveském, hogy a fiatalokat meghívták ebédre, de nagyon spórolósan, a végén Andris hozatott a maga pénzén egy üveg bort, hogy koccintsanak. Nem bántam én, fő, hogy mentek haza, ez volt a lényeg. Az ebédről nem sokat meséltek a gyerekeim, de annyit beismert Andris, az öregek nem nagyon békéltek meg a helyzettel, bár Marica tetszett nekik. Hát igen, a fiatalok ilyenek, ha valamit elhatároznak, végbeviszik. Nekem is csak az anyakönyvvezető után szóltak, pedig képzelheti, milyen boldogság, sőt, jutalom lett volna ott állni mellettük, és hallgatni azt a pár ünnepélyes szót, ami ilyenkor szokás, meg a Lohengrint magnóról. És utána én olyan ebédet rendeztem volna nekik, kicsit különbet, mint a tanár úrék!

De hát nem érdemes erről sokat beszélni. Elég annyi, nekem el kellett vinnem azt a kis ajándékcsomagot a Bozó gyerekeknek, elmondtam ezt, ugye, emlékszik rá? A hét végére nem jutottam el hozzájuk, de a másik hét elején, egyik este mégiscsak sikerült. Igazat szólva, szégyelltem magam, amiért elhanyagolom őket, mert tudja, az ember elvész a sok dolga között, és éppen arra nem jut idő, amit igazán szeretne. Bár azt hiszem, ez is csak kifogás: én most már szigorú vagyok magamhoz.

Bozóék azelőtt a Gábor Andor utcában laktak, az egy szép hosszú utca, ami a Pasarétről megy fölfelé a Rózsadombnak. Általában komoly emberek laknak arra, az őrbódé se kevés. Ők is, úgy tudom, a párttól kapták a lakást, na, nem villát, negyedmagukkal laktak. Ötvenhét végén elcserélték ezt, beljebb költöztek, a Szilágyi Erzsébet fasorba. Mondhatom, ez is szép hely, de azért mégis más. Azonkívül a négyszobásból háromszobásba mentek. Nem kényszerítette erre őket senki, de hát az asszony is elment dolgozni, bérelszámoló lett a takarítóvállalatnál, és így jobban jöttek ki, hogy nem kellett hegynek cipelni a sok holmit.

A kis Bozóné - mert én csak így hívom őt - úgy megörült nekem, hogy csupa könny lett a szeme szegénykémnek. Vékony asszonyka, szőkéspiros, alföldi parasztlányok között látni ezt a fajtát. És okos, világokos! Mert tényleg zsellérek, földhözragadt nyomorultak voltak mind, mind, a szülei, és fölfelé mindenki, ő meg elvégezte a főiskolát, megtanult oroszul, most meg képzelje a franciát meg az olaszt gyúrja, műszaki fordító akar lenni, azt jól megfizetik. És emellett két gyerek, igaz, már nagyocskák; az egyik tizenegy, a fiú, a kislány tíz - de ellátni a családot, törődni a férjével, és hogyan törődik! Az nem mindennapi, milyen figyelmes az a kis Bozóné, a Zsuzska, mert ez a keresztneve.

Olyan volt ez a kis asszony, mindent és mindenkit megértett, vagy legalábbis vigyázott rá, hogy mindenkinek úgyszólván a szívébe lásson.

- Ugyan, Irénke, azok a foszlott inggallérok megvárják magát! Sőt, csakis magát várják.

Nevetett, pedig a könny még ott volt a szemében. Azért ez változás benne; azelőtt sose láttam könnyezni. Mindjárt leültetett az ebédlőben, a szoba dugig van könyvvel, mert dolgozószoba is, de amúgy meglátszik rajta a kis Bozóné keze nyoma. Varrottasok, csipkék, de minden egyszerűen elrendezve, lámpák, falikarok, a lámpaernyőket is maga festi, igen ügyesen.

- Gabika csókoltatja - adtam át a lehető legcsendesebben az üzenetet, és letettem a kis csomagot. - Sokat gondol magára.

Zsuzska nem válaszolt, a csomagot is ottfeledte az asztalon.

- Tudja, úgy vagyok ezzel - szólalt meg később -, én is szeretem őt... de nem bírom azt, hogy az ajándékait dugdossam az uram elől. És Attilát meg Klárikát mindenféle képmutatásra szoktassam. - Mert az apjuk semmiképp sem tűrné az ilyesmit. Ugye, megért engem?

- Értem, értem, és semmit se értek. Mért kell két régi barátnak így állni, szemben egymással? Az én egyszerű eszem ezt nem tudja felfogni. Ha nem tudnak megegyezni a politikában, hát istenem, legfeljebb Bozó elvtársból nem lesz miniszter, de azért a barátság megmaradhat.

Bozóéknál általában úgy szoktam meg, hogy elvtárs. - A kettőt, úgy látszik, nem lehet elválasztani - sóhajtott a kis Bozóné. - Nemcsak mi vagyunk így.

Akkor el kellett mondanom Maricát, az egész dolgot, Andrist meg a szüleit, mindent.

- Igazán olyan finom emberek a tanárék, olyan nagyon-nagyon finom emberek - nem akartam így mondani: úriemberek, mert erre a kis Bozóné szájat biggyesztett volna.

Sokáig beszélgettünk így, én mindent kikerekítettem, megszépítettem, már csak azért is, mert röstelltem is magam, meg abban sem voltam biztos, hogy igazam van abban, amit Szöllősiékről gondolok. És aztán, tudja, olyan jólesett úgy beszélni róluk, hogy a nászomék, meg hogy olyan finom emberek.

A kis Bozóné a szemembe nézett, azzal a pirosbarna, nem is szép, de jó szemével, a szemem közepébe nézett, mintha keresne valamit benne.

- Egyáltalán nem vagyok olyan nyugodt a maga dolgában - ezt mondta.

Erre majdnem elsírtam magam, és mindent, de mindent kipakoltam neki. Akkor lépett be Bozó. Már elmondtam róla, hogy mérnök, de aztán ötvenhatban benne volt valami forradalmi bizottságban meg előtte újságcikkeket is írt, úgyhogy aztán pár évig mint földmérő dolgozott, de már majd egy éve, hogy visszahívták a szakmájába, egy másik üzembe, ott aztán megvan magának. Különben is, ő volt a makacs, többen is akartak segíteni rajta, Kormos is; Gabi mondta ezt, de csak mellékesen.

Ez a Bozó olyan velemkorú ember, na, férfiban az még nem öreg, vidékről való, de nem parasztgyerek, az apja állítólag megyeházi ember volt, és ő még iskolás korában szembekerült az apjával, más volt az elvük, elköltözött hazulról is, így került mint szegény diák Pestre. Sőt, az apja még az egyetemről is kimarta, csak a háború után tudta befejezni, addig mint technikus dolgozott, nem is gépgyárban, pedig gépész a szakmája.

Mióta én ismerem, Bozó Lajos nem sokat változott, tudja, kedveském, olyan nem romló anyagból van: elég magas, a válla egyenes, erős csontú, de az arcán nem látni meg az éveket, akár egy kamaszfiúé, olyan. Nem tudom, mitől van ez - talán attól, hogy a haja olyan sűrű, erős, és semmit se őszül? Elég annyi, hogy most is olyan nekem, mint tíz-tizenkét évvel ezelőtt.

Persze leült mellém viccelődni, tudja, kedveském, csöndes, de állandó humora van, inkább csak a szürke szemével mosolyog ravaszul. Neki is elmondtam a gyerekek ügyét, s már ott tartottam lassan, hogy panaszkodni kezdek egy kicsit, de visszaszívtam, mégpedig viccesen, az ő módján.

- Különben nem mondok semmit, mert mindjárt rám süti, hogy kispolgár vagyok.

Azelőtt mindig így tréfálkozott velem: "Maga, Irénke, csak megmarad klasszikus kispolgárnak." Vagyis hogy én nem haladok a szocializmussal előre, ezt értette így.

- Én már leszoktam a gyors ítélkezésről - válaszolt nagy komolyan.

- Máma meg úgyis maszeknek hívják az ilyesfajtát - próbáltam visszavezetni a jókedvéhez, de ő már felállt, kezet nyújtott.

- Megyek vissza a rajztáblámhoz. - A hálószobában volt egy szöglet, amit viccesen atomsaroknak hívtak, ott dolgozgatott az újításain, a találmányain, bele az éjszakába. Zsuzska ugyanakkor vele virrasztott, kényszerűségből olvasott szegényke, mert mit tehetne, ha amúgy is ég a villany?

Mi pedig a kis Bozónéval megállapodtunk két közeli napban, s ezzel a szívem is megkönynyebbedett.

Ezt a két napot még azon a héten, ha jól emlékszem, pénteken, szombaton sorra vettem.

Szerettem hozzájuk járni, mert egyszerű emberek, pedig a férfi is meg az asszony is, már mondtam ezt, sokat tudnak és a tanulást még most se hagyták el. És azt is szerettem, ahogy a gyerekeket nevelték, olyan - hogy is mondjam csak - felnőtt módra bántak velük, megbíztak a szavukban, és mindig vicces volt a hangulat. Ez a viccesség, ez nem jókedv náluk, hanem valahogy mindenben meglátják, még saját magukban is... hogy magyarázzam ezt meg, kedveském, hogy megértsen engem! - ami tótágast áll, azt veszik észre, na! Nem jól mondom ezt, tudom, de hát valahogy így van.

S ha látta volna, hogy Attila meg Klárika mennyire megörültek nekem! Jó növésű, karcsú gyerek mind a kettő, a fiú is, a kislány is. És mind a ketten olyan róka-szőkék, mint a mama, de az alakjukat az édesapjuktól örökölték.

Úgy adódott, hogy délután a férfi jött korábban haza. Mindjárt behúzódott az atomsarokba, de aztán mégis kijött hozzám. A gyerekek kint játszottak az utcán, csak mi ketten voltunk a lakásban.

- Szeretnék valamit megbeszélni magával, Irénke - ezekkel a szavakkal ült le mellém a géphez, és a torkomban mindjárt gombóc lett, mert ilyen komolyan sose szólt hozzám. Nem amit mondott, ahogy mondta, attól lettem izgatott.

- Maga időnként vállalja a postás szerepét Kormosék között és miközöttünk, mégpedig a csomagpostásét. Nagyon kérem, ne vegyen át többé ilyen kis csomagokat, mert ezzel engem megaláz.

Ezt mondta csöndesen, nem volt sem a szemében, sem a hangjában szikrányi harag. De olyasmi volt a nézésében, hogy sírnom kellett volna.

- Nekem Attila mindent elmondott, mert mi már régen megállapodtunk a kisfiammal, hogy soha nem titkolunk el semmit egymás előtt, és ő, mint látja, korrekt kis férfi.

Tudtam, így akar megszabadítani a rossz érzéstől, mert már nyelni sem tudtam az izgalomtól. Bozó most már hunyorított és mosolygott.

- Tudom, Gabi jóindulatból teszi, de mégis arra kérem, maga ne vállalja el a közvetítést.

Megveregette a kezemet, mint a doktorok szokták.

- Semmi baj, Irénke! És a feleségemnek egy szót se! - megint csak hunyorított - ez meg a mi titkunk lesz, jó?

Újra csak visszament a rajzaihoz, és csak vacsoránál láttam megint, mert az náluk természetes, hogy együtt vacsoráztunk. Én meg úgy röstelltem magam, hogy így rajtakapott, a viccein sem mertem nevetni, pedig mindenkit ugratott vacsora közben, a feleségét, a gyerekeit, de főleg engem csipkedett, valóságosan udvarolgatott, olyan jópofa dolgokat mondott.

És amikor hazamentem, fájt érte a szívem. Sajnáltam ezt az embert, nem is tudnám megmondani, miért. Mert annyi bizonyos, hogy valahol abbamaradt nála valami. Még álmomban is láttam őt, ahogy ott ül a gép mellett, és a gépről lelógó lepedőt csupa szórakozottságból a maga ölébe veszi, és úgy mondja:... ezzel engem megaláz. "Megaláz, megaláz, megaláz, megaláz" - ezt hallottam mindig, úgy zörgött ez a szó a fülemben, mint a varrógép szokott, ha nagyon ideges vagyok.

 

De akkorra már erősen benne voltunk a nyárban; ilyenkor a nap kiégeti a telepet, olyan a forróság, hogy elviselhetetlen. Ez megszokott dolog. Különben is, megkaptam az értesítést a tanácstól, hogy tavasszal lebontják a lakásunkat, és lesz másik, szép, modern helyette. Beszéltem az előadóval, mondom, hogy mi közben megszaporodtunk, mivelhogy a lányom férjhez ment, és kérek két szobát, ennyi megillet minket. De az előadó azzal válaszolt, hogy Andrist mint különálló jogosultat legfeljebb csak előjegyzésbe veheti, mert ő tulajdonképpen vidéki lakos és a kollégiumban a helye. Türelmes, kövér ember volt az előadó, beleizzadt a magyarázásba, hogy hát évek kérdése még, amíg mindenki, aki jogosult, megfelelő lakáshoz juthat. De sokszor megizzadhatott ez a derék ember egy évben, csak egy hónapban is, a nagy magyarázatban, mert neki ez hivatali kötelessége.

- Akkor hagyjanak meg a régiben, ott valahogy csak elférünk. Ki a fenének kell a modern lakás? Kis lyuk, teakonyha, mint a szardíniásdoboz! - lármáztam vele, nem tagadom, de értheti, kedveském, nagy volt a tét. - Az ember megszokja, megszereti a lakását, a kis kertjét, a lakás előtt a két rongyos akácfát - és akkor tessék, kirakják! A saját kezemmel hoztam össze ezt is, romból csináltam valamit! Mért nem kaphatok én kétszobás lakást? Jár az nekem!

Megint csak elmagyarázta a helyzetet, az elosztást, a tízéves lakásépítési tervet, és a homloka még jobban kifényesedett közben. Szóval nem végeztem semmit, ezt kellett szégyenszemre elmondani a gyerekeimnek.

De Andris, mert annak olyan aranyos a természete, nagyokat, hangosakat kacagott.

- Nem baj, Irénke - mert neki még mindig csak Irénke voltam -, majd összehúzzuk magunkat. - Ami igaz, az igaz, nekem megmondták jó előre, mikor fölvettek az egyetemre, saját lakásra Pesten ne számítsak, azt csak évek múlva kaphatok, nincs szó átejtésről! Azért van a kollégium. Ha pedig megnősül az ember - törje a fejét.

Megvigasztalódtam kicsit, derék gyerek ez az Andris, erre gondoltam. Fiatalok, előttük az élet, és azt nem lehet mondani, hogy nem kapnak meg mindent az égvilágon, ha kicsit is szorgalmasak! Ó, csak így lett volna az én koromban! - Na, ez unalmas.

Hanem azért én észrevettem a Maricám szemében valami kis duzzogást, egy kis árnyékot, nem tudtam, mire magyarázzam ezt. Különben is annyi volt a munkám, hogy nem értem rá sokat spekulálni. Még azt a furcsa ürességet, a szívdobogást is elfelejtettem, pedig a daru már egész a szomszédunkba került; ásták a fundamentumot, persze géppel húzták föl a házakat; az első házsoron - ezek már tavaly óta készen vannak - sorra nyitottak ki a különféle üzletek, még eszpresszót is kaptunk, de elegánsat, képzelje csak el!

Egyik napon végre jött a levél, amit annyira vártam, nem magam, hanem a gyerekek miatt - Szöllősiék meghívták Maricáékat magukhoz nyaralásra. Még engem is nagyon szívélyesen üdvözöltek, az asszony maga írta a levél aljára a külön üdvözletet. Mint a tyúklábnyom, olyan hegyes az írása, szép úriasszonyírás. Ez különben is jó napunk volt, mert új paplannal és két váltás finom vászon ágyneműhuzattal leptem meg a fiatalokat, és együtt volt a pénzem egy Zsolnay étkészletre, amit jó előre kinéztem nekik. Mondom, kedveském, örültem a levélnek, de Andris annyira boldog volt, hogy felkapott, és úgy táncolt velem, majd elejtett. Neki az több mint meghívás, neki az annyi, hogy a szülei megbékültek. - Értettem én. Én is erre gondoltam. Hogy az ifjúság hogy megtölti a lakást a jókedvével!

- Na, Irénke, ha megjöttünk Szombathelyről, összeállítom a televíziót! - Andris már erősen tervezte ezt, az alkatrészekre is megvolt a pénze, most hát eljön az ideje, hogy nekiüljön.

Monokiné, a csepeli bába aznap májat kapott ajándékba az egyik kismama férjétől, aki a vágóhídon dolgozik. Mikor elsírtam neki, hogy ilyen nagy napunk van, és nem tudok húst kapni, hogy jó vacsorát készítsek a gyerekeimnek, átadta a máj felét, vagy egy kilót. Mert ez a Monokiné nem irigy asszony, igazán mondhatom, de a telepiek nagy része nem irigy. Tudja, sokat gürcöltek az életükben, szenvedtek is eleget, így hát megtanulták, a legelső: embernek lenni, ez a fontos?

Én meg olyan vacsorát csaptam nekik, resztelve és rántva is készítettem a májból, sőt, pástétomnak is jutott bőven másnapra. Andris bort hozott, domoszlóit, dugaszolt bort, de azonkívül is, nem győzte a kedvemet keresni. Elég annyi, csak dörgöltem a szemem, én vagyok-e az a boldog anya? Bár Maricám, már említettem ezt, kicsit furcsán viselkedett. Gondoltam: szórakozott, az forog a fejében, hogy lesz, mint lesz az anyóséknál, hogyan készüljön az utazásra, milyen ruhákat vigyen - ahogy ez ilyenkor természetes is.

Az a pár nap, míg mindent elrendeztek; szabadságot, bevásárlást, miegymást - én egy nagyon szép steppelt ágykabátot varrtam a nászasszonyomnak, világoskék matlasszéból - szóval az a pár nap már csak a sürgés-forgás miatt is gyorsan elrepült, úgyhogy egy vasárnap reggel azon kaptam magam: állok a Keletiben, és integetek a gyerekeim után; a kezük még sokáig repdesett a vonat ablakából, míg aztán már nem láttam semmit belőlük. Le kellett ülnöm, és várnom, sok idő telt el így, míg annyi erőt gyűjtöttem, hogy hazamehessek. Akkor éreztem, milyen semmi vagyok nélkülük, hogy minden süket, és nincs értelme az egésznek.

Talán tíz napot lehettek összevissza Szombathelyen. Ötödnapra kaptam egy képes levlapot, azontúl semmit, míg aztán, előbb mint gondoltam, megjöttek; késő este volt, mikor beállítottak. Akkor nemigen tudtunk beszélgetni, a fáradtság jól megtörte őket, elvette a szavukat: be az ágyba! Másnap pedig nekem kellett már szinte úgy mondva, hajnalban elsietnem, ők még édesen aludtak. Estére hoztam karajt, a bulgár szomszédnál uborkát is vettem, legyen jó vacsoránk. Boldog voltam, hogy újra idehaza vannak. Hanem az én Maricám a nyaralás alatt megsápadt, megsoványodott, pedig amúgy is túl divatos az alakja, az a szép slank, akire öröm varrni, de hiszen látta is, kedveském, hogy milyen.

Míg én a húst klopfoltam meg a krumplit tisztítottam - újkrumpli volt még, inkább csak kaparni kellett -, a gyerekeim kijöttek a konyhába, úgy beszélgettünk. Engem állandóan az furdalt, mért jöttek korábban vissza.

- Csak nem vesztetek össze valamin? - kérdeztem Maricától, de nem a pletyka miatt, inkább hogy rettenetesen izgatott a dolog.

- Ugyan, mama, hagyd már ezt! Összevissza beszélsz! - Maricából megint kicsapott a harag, nem értettem, miért. Andris megsimogatta a kislányom nyakát, nyugtatta, engem is békítgetett.

- Hiszen tetszik látni, ideges szegényke.

Erre Marica úgy nézett föl rá, mint egy árulóra.

A karajt megkapta a láng, túlságosan kiszárítottam, zsírt kellett alátenni. Az erő kiszaladt a kezemből, néztem, hogyan vet gyöngyöket a zsír, elment a jókedvem, az uborkasalátát már nem is készítettem el.

Vacsora után Marica kicsomagolta a bőröndjüket, rakta vissza a szekrénybe a holmikat, és akkor láttam, hogy visszahozta a matlasszé hálókabátot. Csak úgy véletlenül néztem oda, a lányom pongyolája félig eltakarta, de mégis észrevettem, igen, ez az a világoskék, steppelt hálókabát, amit a nászasszonyomnak küldtem. Nem mertem kérdezni róla, de egész éjjel ez járt a fejemben. Megint csak azt a gombócot éreztem a torkomban. Pálisékhoz voltam bejelentve, el is indultam hozzájuk, a Pozsonyi úton laknak, a Szent István parknál, de amikor leszálltam a villamosról, egyszerre csak azon veszem észre magam, hogy megyek a Duna-part felé. Olyan fátyolosan sütött a nap, mintha odakozmálták volna, olyannak éreztem az egészet, a nap fényét, a levegőt, lélegezni is nehéz volt. Húzott magához a csend. Minél lejjebb jártam a rakparton, annál jobban örültem neki, hogy lépést lépés után, megyek ki a lármából. Közel a vízhez leültem, kibújtam a cipőmből, és a lábamat a meleg sóderba dugtam, mint régen, gyerekkoromban, a Gyöngyös patak partján. Se éhséget, se szomjúságot nem éreztem. Csak nevettem magamban, hogy így múlik el a nap, ilyet se csináltam még soha, na, a Pálisék se győzik elgondolni, mi lett Irénkével? Biztosan felhívják Kormosékat, merthogy Pálisné és Kormos Kálmán első unokatestvérek. Mondtam már, hogy családokba vagyok begubancolódva.

Ha még csak így lett volna! De mire estefelé hazaértem, Andris nem volt odahaza, három címemre is elment keresni engem, mert Pális Bandi, Pálisék nagyfia, motoron eljött hozzánk megnézni, mi történt velem. Monokinénál hagyott üzenetet, a jó bába meg - mert megszokta egész életében, hogy cselekedni kell - azonnal telefonált az Izzóba Andrisnak, ő meg Maricát vette elő.

- Hol voltál? - támadt rám zokogva a lányom, kétségbeesve, haraggal - hol jártál egész nap? - és mert nem tudtam mindjárt válaszolni, megrázott, mint egy gyereket. - Csak csinálod a bajt nekünk.

Andris elég későn jött haza. Sápadt volt, de a füle égett; italszagot éreztem rajta. Találkozott egy egyetemi kollégájával, azzal ittak meg valami két féldecit. Amúgy nem ivott, töményt meg pláne nem.

Ahogy a vőm megérkezett, Marica bevonult a szobába, engem otthagyott. Andris is utána ment. Nem bírtam sokáig a csendet, rájuk nyitottam. Elmondtam nekik, hogy hol jártam.

- Mert elkeseredtem. Nekem egy szót se szóltok, nem tudom elgondolni, mi volt odahaza? Mi vagyok én, kutya? Ezt érdemlem én tőletek?

Andris szépen karon fogott, kivezetett a konyhába.

- Feküdjön csak le, Irénke. Majd holnap mindent elmondok, szép nyugodtan, de láthatja, Marica ideges...

De se másnap, sem azután nem volt szó erről. Megcsöndesedett minden, még a fiatalok között is mintha elapadt volna a szó.

Egyik délután egyedül maradtam Maricával. Ott ült az ablaknál, ferdén ráesett a nap, a nyakát világította meg: sovány, kedves kisgyereknyaka van - gondoltam szomorúan. Nagyon megfogyott. Éreztem, ha kérné, az életemet is odaadnám. Megfogtam az álla alatt az arcát.

- Mi van veled?

- Semmi. Igazán semmi.

- Mért hoztad vissza az ágykabátot?

A haragtól elfehéredett.

- Kutattál a szekrényemben?

- Miket gondolsz! Láttam, amikor kipakoltad. És gondolhatod, nem mindegy.

Elsírta magát.

- Temiattad, érted? Mindig temiattad! Pedig olyan boldog voltam, mikor odaértünk. Úgy éreztem, most hazautazunk Andris gyerekkorába, és ehelyett az én gyerekkoromba mentünk vissza. Juj, de utálom! - ekkor már kiabált, s a nyakán kiugrott egy kis ér. Ez nekem ismeretlen volt.

De akkor már mindent tudtam. Tudja, vannak dolgok, amik sosem múlnak el. Jöhet ilyen világ, olyan világ, nem múlnak el azok a dolgok. Tudja, mire gondolok? Az emberek nem engedik.


5. Amiről nem tudott

Maricát az első pillanattól kezdve vonzotta meg félelemmel töltötte el Szöllősiék meghívása. Megszólalt benne egy figyelmeztetés: ne menj, baj lesz! Édesanyja szülővárosában, Kőszegen is csak egyszer járt, de még kislány korában, és tudta jól, nincs ott semmi keresnivalójuk. Pest felszívta Irén múltját, a szülőváros mikroszkóp alá tette. Alig volt kapcsolatuk az anya múltba süllyedt világával, csupán egy öreg nagybácsijuk, nagyapa öccse élt még a rokonság közül ott, a városon kívül, a Rőtvölgyben. Az öreget is időtlen idők óta nem látták, legutóbb nyolc évvel ezelőtt járt náluk, ritkán fordult meg Pesten. Derék, erőteljes, gondozott bajszú férfi volt a nagybácsi, s bár akkor is közelebb járt a hatvanhoz, mint az ötvenöthöz, Marica élénken emlékezett rőtesbarna, szép hajzatára, melyet nem kezdett ki az őszülés. A tekintélyes külsejű bácsi a határvidék búvópatakszerű anyagcsere-forgalmából élt: csempész volt, mióta az élet szigorú törvényei önálló kenyérkeresetre szorították. Így hát sok esztendős múltra tekinthetett vissza. Az ötvenes évek fordulóján kitiltották a határövezetből, de aztán megint csak visszatérhetett, neki ott vannak a gyökerei. Galamb Alajos - ez a neve - egyedül, de hűségesen tartotta a rokonságot unokahúgával, Irénnel, mert olykor-olykor azért levelet is írt - az írása szép, kerek hajlatú -, karácsonyra minden esztendőben csomagot is küldött, üveg pálinkát, osztrák csokoládét, amiről lefejtette a márkajelző, külső burkolatot. A rokoni érzésnek e konok jelei egyetlen évben sem maradtak el.

Negyedik hónapja voltak házasok Andrissal. "Szeretek vele lenni, örülök, hogy hozzátartozom, boldog vagyok!" mondogatta magában Marica, de az igazat megvallva egyetlen pillanatra sem távozott tőle a bizonytalanság, a félelem, hogy boldogságát könnyen elveszítheti. Még az éjszakánként megismétlődő szeretkezésekben, a testi összekapcsolódás, sőt eggyé válás ájult pillanataiban sem tudott egészen felszívódni a boldogságba, megszabadulni a gyanakvás kényszerétől. S mindez az édesanyjával függött össze, melyről egyszer sem beszéltek Andrissal. Egyszer már erről is beszélni kellene - a származásáról, mindarról, ami végigkísérte idáig; az iskolai szégyenekről, az apa hiányáról, a törvényen kívüli állapot szorongásairól. De csak halogatta, napról napra, éjszakáról éjszakára, holott Andris már mindent tudott az irataiból és a Galamb Irén név pőre vádaskodásából.

S most, hogy készülődtek az útra, megint csak a nyomasztó szégyent érezte, mint mindig, amikor az anyakönyvi kivonatát kellett valahol bemutatnia. Nem szólt Alajos bácsiról sem, pedig hát a szomszédságban lesznek.

A vonatút megszabadította félelmeitől. Amint eltűnt édesanyja a füst mögött, elmosódott az integetésbe dőlő női alak, kellemesen könnyűnek érezte magát, elmúlt a félelem is. Szeretett vonaton utazni, s a kénes szagokkal a kalandosságot szívta magába. Jókedvű emberek közé kerültek, egy gyerekek seregével utazó házaspár mellé. Jó volt csúszkálni a tisztaságérzést erősítő műbőr ülésen, jó volt nézni, amint az összekötő vasúti hidat elhagyva, tüstént előkerült a sokgyerekeseknél a sült csirke meg a kovászos uborka, s látni, hogy szerte a nagy kocsiban hogyan terjed el láncolatszerűen az evés dühe. Valóságos kislányos fecsegéssel árasztotta el Andrist, akit meg egyenesen elbűvölt Marica eddig nem tapasztalt szertelen jókedve.

- Tudod, azért vagyok boldog, mert most vagyunk igazán egyedül! - mondta kigyúlt arcocskával a kis asszony, s bár a fiatalember a maga tapasztalatlan esze járásával nem értette pontosan, hogyan lehetnének ők egyedül egy zsúfolt vasúti kocsiban, a szertelen jó hangulat meghódította. - Csak az a kár, hogy ez az utazás is véget ér, leszállunk, és nincs függetlenség, fuccs neki! - folytatta hosszú szünet után Marica, és ezzel rövid időre mindketten megkomolyodtak. De ez csak rövid ideig tartott. Andris elővette kis útisakkját, és tanítgatta Maricát, aki most már mindent rettenetesen érdekesnek és rettenetesen izgalmasnak tartott, az egyszerű vasúti berendezéseket is, az eseménytelen dombvonulatokat, mindent. Fokozta a kalandosságot, hogy Győr után igazoltatták az utasokat. "Vigyáznak ránk, nehogy elkallódjunk" - mulatott az eseten egy kövér bácsi, még a hatósági emberek is elmosolyodtak. - Én, aki menni akar, engedném, menjen - szólt közbe egy keskeny arcú, ősz asszony -, nekem két fiam ment ki ötvenhatban, az egyik visszajött, a másik kinn maradt. Kinek hogy. - Egy másik férfi a demizsonját kínálta körbe. "Mindig könnyebben vagyok, ha megúszok egy igazoltatást." Kínálta a tisztelt felebarátokat, hogy igyanak. Maricának Alajos bácsi jutott az eszébe, az egyetlen ember, aki ragaszkodott ahhoz, hogy ő a rokonuk. Neki vajon hány igazoltatást kellett megúsznia?

A pályaudvaron Andris szülei várták őket. Idősebb Szöllősi a már ismert, fekete öltözéket viselte, cipője lakkosan fénylett - a fényesítés céljára kis szarvasbőrdarabkát hordott magánál. Arcbőre most egészségesen barna volt, s még inkább hasonlított a fiához, s ezért Marica hirtelen nagyon megszerette. Szöllősiné különvált a környezetétől; olyan jelenség, aki szinte hátrébb nyomja maga körül az embereket, a peront, az újságos pavilont, a resti asztalkáit. Lilás, laméfényű ruhát viselt; erős dekoltázsában ametisztköves függőt; lilás nylonkesztyűt s hasonló árnyalatú félcipőt.

Idősebb Szöllősi a lassító vonathoz sietett; az asszony a peron előtt állt, s úgy várta őket. Marica már csak az asszonyt látta, amint ott állt magányosan, a peronjárda szélén, kimozdíthatatlanul a gyors rángással elömlő tömegben. Hozzásietett, és a keze fölé hajolt, hogy megcsókolja. A félelem körülfogta, és anyagszerű burokba vonta.

- Isten hozott - mondta kurtán, de nem ellenségesen Szöllősiné, s fiával éppoly röviden végzett.

Idős Szöllősiék tágas, új házban laktak a Perint partján; a vízszegény időszakban inkább meder volt az, mint folyó, szemgödörüresen. Két éve építették ezt a nagy házat, benne három szobával s minden mellékhelyiséggel. A háborúban szőnyegbombázás vert végig ezen részen; a flóra szegényes és elvadultan burjánzó. De a ház világos falaival, magas homlokzatával, patriarkális nyeregtetejével s a tető alá húzódó oszlopos tornáccal sikeresen ellensúlyozta a környezet sivárságát. Az udvaron fiatal suhángok álltak katonás rendben, formásra nyesett kis koronájukkal a bennlakók esetlen pedantériáját példázták.

Az út menti virágszegélyből Andris letört egy magas szárú, húsos levelű növényt, amelynek sárgásfehér, viaszos szirmai erős, támadó illatot lövelltek magukból.

- Tubarózsa! Édesanyám kedves virága - mondta lelkesülten, és átnyújtotta Maricának a letört szárat.

- Te barbár virágpusztító! - támadt rá korántsem kedvesen Szöllősiné. Meglódult, sietni kezdett, ruhájának lilasága szinte sávot húzott a kerti utacska fehér kavicsain.

- Én, a virágpusztító! Ez a melléknevem, ha nem tudnád. - Andris fogai megvillantak az erős nyári fényben, nem szívta mellre anyja korholását.

Már a tornác feljárójához értek, amikor a felső lépcsőfokon megjelent valaki.

- A nagypapa - mutatta be kissé zavartan Andris -, tudod, hiszen sokat meséltem róla. - Ezt inkább a szüleinek szánta igazolásképpen, mert Maricának eddig soha nem szólt az öregúrról. - A Miksa nagypapa.

De az öregember önmaga is bemutatkozott. Valószínűtlenül hosszú termetű volt, vékony pipaszárlábú, -törzsű, akit az idő kétrét hajlított. Kosáry Miksa, egykori fővadász, az asszony édesapja. Célzóállásba helyezkedett, és megfakult basszusán elkiáltotta magát.

- Dürrög a kakas? Durr! Bőgnek a szarvasok? Durr! Dirr-durr! A legnagyobb csapda a szerelem, akkor a legkevésbé óvatos és puskavégre kerül! - Megcsipkedte a rémült Marica arcát. - Isten hozott, fiatalasszonyka!

- A papa... a papa... - idős Szöllősi motyogott valamit, de az asszony már az apja mellett termett, és karját megragadva, brutálisan befelé lódította.

- Menjen a cirkuszaival, atyus! Megrémíti ezt a lányt! Odabenn a fogadószobában, mely ebédlőül is szolgált, maga elé állította Maricát, és zavartalanul végigvizsgálta.

- Nyeszlett vagy - mondta Szöllősiné -, meg kell híznod!

A friss szagú házba sehogy sem illettek Szöllősiék; állandó ingerlő ellentmondásban éltek a világos falakkal, nagy ablakokkal, sárga eszlingeni rolókkal. Ormótlan, sötét bútoraik is más környezetet követeltek volna maguknak.

A fiatalok az egykori fővadász szobájába kerültek. A szoba magában foglalta Kosáry Miksa elmúlt életének néhány emléktárgyát; trófeákat a falon, agancsokat, megfeketedett, de azért valamiképpen konzervált tölgykoszorúkat és egyetlen fényképet: a szarajevói Ferenc Ferdinándét.

- Egykori fenséges gazdám - mutatott a képre gyökérujjaival az öreg, aki ide is követte őket. - Az ő vadásza voltam, nem tagadom. Megölték, meggyilkolták - közölte lesújtottan, fogai közé szorítva szavait, mintha csak tegnap történt volna. - Mindenki gyilkos - fűzte még hozzá, és himbálózó léptekkel kiment a szobából.

- Nagypapa az utolsó ember, aki Ferenc Ferdinándot még gyászolja. Egy kicsit gyagyás - Andris mutatta is -, normális, csak nem egészen - nevetett, majd kiment. Marica a furcsa szobában maradt, érzékeny orral körülszaglászott; a falakba bevette magát a nagypapa pipafüstje.

Ekkor lépett be, még mindig fényes lilában Szöllősiné. Intett a fiatalasszonynak.

- Ülj le. - Szünetet tartott. - Azt akarom, hogy mi kapcsolatban legyünk egymással. Nemcsak mint rokonok, mint észlények. Az én áldott emlékezetű anyám annak idején elmulasztotta, hogy az életemet figyelemmel kísérje, befolyásolja, hogy úgy mondjam: kormányozza. Ezért sok szenvedéssel járt házasságom első tíz esztendeje. Én most szeretném pontosan meghatározni az utadat. Megmondtam már, elsiettétek, meggondolatlanok voltatok, akadályozzátok egymást a tanulásban, az előrejutásban. Nem vagyok arról sem meggyőződve, hogy számodra Andris a legmegfelelőbb férj. Gyenge, határozatlan, befolyásolható. Te sem látszol túlságosan szilárd egyéniségnek. Anyád pedig egyáltalán nem biztosíték arra, hogy jó kezekben vagy a jövőre nézve. Ne vedd ezt sértésnek, ne hunyorogj, ne is szomorodj el, kicsikém, ezt tudnod kell, ezzel szembe kell nézned. Tekintsd ezt bevezetőnek. Lesz még módunk beszélgetni. Talán megkedveljük egymást. Én mindenesetre a fiam kedvéért sok mindenre hajlandó vagyok. Meddig akartok maradni?

- Húsz nap a szabadságunk.

- Tehát itt maradtok két hétig. Vagy tizenhat napig. Majd meglátjuk. Most öltözz át szépen, a fürdőt begyújtottam, megfürödhettek.

Biccentett, halvány mosoly szökött az ajkára, de alig látható, és kiment. Nagyon hosszú időnek tűnt, míg Andris újra visszajött.

- Az öreg lelkiklinikázott, az apám - fejével kifelé mutatott. - Anyám mit akart tőled? Nagyon erőltette, hogy egyedül maradjatok.

- Kedves volt, nagyon kedves, de igazán - Marica megszeppenten válaszolt, nehogy valami kikívánkozzék belőle. - Azt mondta, igyekezzünk, hogy jó barátok legyünk.

- Ezen csodálkozom. Nem szokott így beszélni. Sokkal keményebb, csípősebb. Egyébként is nem kell mindent komolyan venni, amit mond. Egyetlen dolog létezik a világon: hogy szeretjük egymást. - Magához ölelte Maricát, sokáig a karjában tartotta, mint aki így akar az ismeretlen ház helyett, az ismeretlen falak helyett otthont teremteni köréje. - Aztán, ha meggondolom, egyenlő esélyekkel indulunk, mert ez a ház nekem is idegen. Csak tavaly nyáron laktam benne rövid ideig, mert tudod, a Hanságra kellett mennem. Igaz, én arra gondoltam, hogy idén megyek Hanságra, de apám rábeszélt, nekem muszáj, nálam ezt jó néven veszik, szükségünk van rá... Most aztán örülök is neki, hogy mögöttem van. - Marica még mindig aggódó arcát vizsgálgatta. - Ide figyelj, kicsi, ha nagyon únjuk magunkat itt, szedjük a betyárbútort és megszökünk. - Arcát Maricáéhoz simította. - Sajnos, már én se vagyok itthon idehaza. Szeretem őket, az ember köteles szeretni a szüleit, pedig az anyámmal nem könnyű... - s látva a kis asszony eltűnődő arcát, megismételte, amit az előbb mondott: - Szóval, ha valami nem tetszik, bemondjuk az unalmast, és megyünk. Jó? Ebben akkor megállapodtunk.

Gyorsan eljött az este, a közös vacsora. Tejfeles paprikás csirke került az asztalra, óriás porcelán tálban. Andris bizalmas otthoniassággal a májdarabkákat halászta ki - ebben azért odahaza volt. - Kosáry Miksa, az egykori fővadász eres, reszkető kezével zúzát, szárnyat keresett magának. Idős Szöllősi hűvösen férfias udvariassággal Maricát látta el, vézna combocskát rakott a tányérjára; a csirkecomb rostos volt, rágós, de erről nem illett megemlékezni. Később, amikor lefeküdtek, Andris nevetve mesélte, hogy édesanyja voltaképpen minden ebédet és vacsorát elrontott eddig, de ezt soha senki nem merészelte megmondani neki, még Miksa nagypapa sem, és így ő változatlanul abban a gőgös hitben él, hogy szakácsművészeténél már csak emberismerete nagyobb.

Torta is került az asztalra, diós torta tejszínhabbal, ez nagyon jó volt, dús, keleties, nagy diószilánkok nyomultak a fog alá; ebből Marica kétszer is kért.

Kosáry Miksának ilyenkor szavát se lehetett hallani. A nyolcvanadik születésnap küszöbén az egykori vadászlakomák hőse az étel szétszaggatásának és megőrlésének műveletével volt elfoglalva. Az olyan puhább konzisztenciájú anyagokat, mint a bőrke, hamarosan elszopogatta, a gumis zúzát rágógumiként dolgozta fel, aktívan, hangosan. Megmaradt fogainak és állkapcsának túlterhelése kizárta az egyéb eseményekkel való törődést; az anyagcsere előkészítő gépezete volt testileg-lelkileg.

A habos torta kedvező hangulatot teremtett; a két cigányképű, izmos férfi, idős és ifjú Szöllősi derülten mosolygott. Angéla asszony, vagyis a mama, a paprikás csirke mítoszának utolsó visszfényét élvezte, bár volt oka dühre is, mert Miksa nagypapa, aki mindig a csontok ragacsos nedvtartalékait igyekezett hangos szopogatással magába szippantani, fokozottabb lármával fejezte be a vacsora ráeső részét.

Ebben a pillanatban, amely meghittnek tűnt, Marica férjének füléhez hajolt.

- Édes - mondta először így, s ettől megfényesedett a szeme, Andris pedig kellemesen megborzongott, mert felesége puha, meleg ajka csiklandozta -, most átadhatnánk a hálókabátot, amit anyám varrt az édesanyádnak.

Andris nem értette először, miről van szó, de aztán gyorsan kapcsolt, és mandulabarna szeme megélénkült, intett, hogy nem, most nem, ráérünk még azzal.

- Hagyjuk holnapra - súgta vissza, megfényesedett ajkával Marica apró fülét érintve.

- Ezek még mindig nászutasok! - vihogott paprikás szájkörnyékkel az egykori fővadász, aki, megküzdve a nehezével, most szólalt meg a vacsora során először. Magasba emelte poharát. Zöldessárga rizlinget ittak, a kőszegi hegyek lankáinak termését. - Búgat a vaddisznó? Durr! A szerelem a legnagyobb csapda, mi vadászok csak tudjuk. Éljen a fiatalasszonyka! Csuda édes, mint egy feketerigó! - motyogta sebesen nekiiramodó szavakkal, teljes bizonytalansággal.

- Igyon és hallgasson! - szólt rá Angéla asszony. - Maga tökrészeg!

- Becsíptem a csirkezúzáktól! - Az öreg vékony radírgumiajka szélesre húzódott, hogy megmutasson néhány sárga ragadozófogat. - A jóságodtól vagyok részeg, Angéla!

- Papa, kérem! - szólt rá idős Szöllősi, csak a rend kedvéért. Az ilyen kis csatározások napirenden lehettek.

- Bocsánat, bocsánat! - Kosáry Miksa egyáltalán nem ijedt meg az intéstől, de a lánya olyan sötét pillantással nézett rá, mint aki nem bocsátja meg az illetéktelen fecsegést.

- Azonnal menjen a szobájába! - parancsolt rá az asszony.

- Akkor hová? - nevetett az öreg - a fiatalokhoz? A szobámban ők laknak.

Nem kétséges, ebben megint volt valami a zavarkeltés szándékából, de hagyták elmenni a fülük mellett. Neki a tágas, tiszta padláson ágyaztak, saját tábori ágyán, melyet minden stációjára magával cipelt.

Így aztán gyorsan felbomlott a vacsora, bár formailag még nem ért véget; adhattak volna tempósabb befejezést neki.

Marica egyre csak arra gondolt, miért nem lehet átadni a hálókabátot itt, vacsora közben vagy vacsora után, amikor a hangulat is derűs, és így illik. A mamája biztosan így képzelte el. Gyanakvása visszatért.

Az éjszaka teli volt idegenséggel, nyugtalanító s nem leltározható neszekkel. Miksa nagypapa szarvasagancsai beleökleltek a ritkás holdfénnyel kevert sötétbe. De Andris egészséges szuszogással aludt, arca átforrósodott az intenzív, majdhogy kamaszos alvástól, Marica viszont nem tudta lehunyni a szemét, szíve a bordái közt lüktetett.

Andris álmában is átölelte, hozzányomakodott a keskeny kanapén, kissé megnyirkosodott testével. Fel kellett hogy ébressze, mert nemcsak az idegen éjszakától félt, de rettegett a rájuk virradó holnaptól is. Andris nehezen szabadult ki a mély alvás hálójából. Ellenszegülő kábultsággal bámult feleségére.

- Mi az? - motyogta nyűgösen.

- Mért nem adhattuk át az ágykabátot?

Andris haragosan dünnyögött, és igyekezett a másik oldalára fordulni, de Marica a vállába kapaszkodott.

- Mikor a mamám az egész szívét beletette! Finom matlasszé, és az ujja csupa steppelt.

- Steppelt? - kérdezte vissza a fiatalember, egy holdlakó zavarával. - Steppelt? - mintegy csipeszbe fogta ezt a szót, mely fennakadt kábulata ágbogain. És az is mulatságosan visszhangzott benne: matlasszé. Matlasszé? Mitlasszé? Micsoda-lasszé? Lasszé, passzé, sasszé... A dolgok fonákját érezte a torkában viszketni, és minden összefüggés nélkül fölnevetett. Ez úgy tűnt, mintha kinevetné Maricát.

- Miért nem lehetett átadni az ágykabátot? - makacskodott most már a kis asszony, s az ágy szélére ült; ajka úgy remegett, mintha egész testét rázná a hideg.

De Andris ekkor már visszahullott a jó alvásba, melynek tengerfenéki mélységei csak az ilyen fiatalokat fogadják be.

Marica megalázva didergett az ágy szélén, nem tudta, mitévő legyen, majd ő is visszabújt férje mellé, s a sütő melegtől magához térve addig sírdogált, míg maga is elaludt.

Jó későn, majd tíz óra tájt ébredtek; élesen sütött a nap, rájuk zúdult, a fiatal fák soványka lombjai nem akadályozták ebben.

Délfelé sétálni mentek, de mindjárt csáklyaként utánuk kapott Angéla asszony figyelmeztetése.

- Egy órára ebéd!

Nyugatnak tartottak a síkságon, egy téesz széles táblái mellett haladtak. Valahol gép dünnyögött álmos egyhangúsággal.

- Azok már ott az Alpesek - mutatott Andris a hegyvonulatra. - Az Írottkőt innen nem látni. Ott a határ.

- Arra van Kőszeg is? - kérdezte Marica váratlan izgalommal, és földerengtek benne édesanyja történetei.

- Arra.

- Tudod, hogy a mamám odavalósi?

- Tudom.

- Van ott egy rokonunk is, Alajos bácsi. Egy fura öreg, de nagyon jópofa ember. Úgy hívják, hogy Galamb Alajos. Ugye, meglátogatjuk? Képzelem, milyen boldog lenne! Az egyetlen rokonunk.

- Majd meglátjuk - felelt Andris, Maricának úgy tűnt, hogy kissé kedvetlenül. De hát maga is tudta, az érzékenység mindent eltorzít. Erről megint eszébe jutott a hálókabát, és nem tudott hallgatni róla.

- Tudom, steppelt és matlasszé. Ugyan, mit csinálsz olyan nagy ügyet belőle? - heveskedett ok nélkül a fiatalember.

- Utálatos vagy! És undok vagy! És egyáltalán nem értesz engem!

Andris elkomolyodott.

- Hát így kezdjük, Maricám? Ilyen buták vagyunk?

A fiatalasszony nem tudott megengesztelődni. Szó nélkül ültek asztalhoz. Angéla asszony egyenletes mozdulatokkal tálalt.

- Csak hárman leszünk. Apád - fordult a fiához - Sárvárra ment, valami analfabéták tanfolyamát vezeti. Aztán egy füst alatt mindjárt megtanítja őket oroszra. Így lesznek az analfabétákból tudósok. Szabad ezt előtted is mondanom? - kérdezte Maricától éles gúnnyal, de kis sajnálattal is, hogy most óvatlan volt. A fiatalasszony nem válaszolt. - Nagyapátok is megebédelt, a borát is bevette, most kint szundikál a kertben, vagyis éli világát. - Kegyetlenül, külső idegenséggel beszélt apjáról.

Megint csirke volt, de most tyúklevesként és főtt húsként.

Ebéd után Marica megszédült, meg kellett fogóznia a feljáró mellvédjében. Andris, akiben dolgozott a bűntudat, karjába kapta, és vitte a szobába, hogy lefektesse. Marica lehunyt szemmel feküdt, szemhéjain átszúrt az erős július eleji nap. Hirtelen lilás félhomály szitált behunyt szemére, s erről tudta, hogy az anyósa lépett a szobába, pedig Angéla asszony most nem a lilás laméruháját viselte. A szobrászian szép, hűvös asszonykéz Marica homlokára, majd ruhájának kivágásába csúszott. Mintha egy pontos műszer tapogatná végig.

- Émelyedsz is? - kérdezte Szöllősiné minden bevezetés és átmenet nélkül, némi felhős hangsúllyal. - Délután elmegyek vele Ábrahámhoz - szólt oda a fiának. Mióta itt laktak, ez volt a család orvosa.

Öt óra tájt maga jött a fiatalasszonyért, s mikor Andris is felkészült, hogy elkísérje őket, anyja egy kézmozdulattal visszaparancsolta. - Semmi közöd hozzá! Maradj a fenekeden! Vedd elő a rajzaidat, a padláson megtalálod valamennyit. Olyan régen rajzoltál. - Ez utóbbit gyengéden, nosztalgiával mondta.

Andris felmászott a padlásra, amely áttüzesedett a délutáni naptól. Az égett padlásszag felkorbácsolta a szívét, gyerekkori nyarak, nagy padlásbujkálások, erotikus papás-mamás játékok lüktettek fel az agyában és a vérében. Egy pillanatra megfeledkezett Maricáról, az édesanyjáról, mindenről. Gyerekkori kislányokat látott, pipaszárlábú szépségeket.

Az egyik rézsútos ablakszem alatt tábori ágyán ott szuszogott Miksa nagypapa. Tömör arany porszemecskék keringtek körülötte, fölötte, a fénypászta átlójában. Csupasz, nagy lábfeje feketebarna volt, mint a föld. Egész lényében, ahogy erős karját, amely kibuggyant a feltűrt ingből, feje alá szorította, s ahogy sűrű, hamuszín hajából arany szalmaszálak csillogtak elő, volt valami paraszti. Nem az eszelős, egykori fővadász aludt ott, hanem egy öreg, megfáradt paraszt, munka után, elbújva a világ elől. Andris arra gondolt, ő is ilyen mélyen, magatehetetlenül szokott aludni. Leült az öreg mellé, a megszürkült lenvászon lepedőre, de Kosáry Miksa még most sem ébredt fel. Meggyötört arca öregebbnek, szenvedőbbnek tűnt, mint éber állapotban. Lentről hallani lehetett, amint idősebb Szöllősi érkezik meg. A kisegítésre felfogadott napszámosasszonytól hangosan kérdezett valamit, majd Andrisról tudakozódott, de a fiú nem szólt le neki, nesztelenül ült nagyapja mellett. "Az orvoshoz?" - szökött fel a csodálkozó kérdés Andrishoz. Hagyta, hadd menjen el.

Akkor aztán felült a nagypapa is, csúfat, hosszút ásított.

- Útjára engedted, mi? - nevetett cinkosan; mint kiderült, már ő sem aludt egy idő óta. - Jobb is nekünk így kettesben, mi? Jobban megértjük mi egymást. Nem baj, holnap elviszlek titeket kirándulni. Emlékszel még a sokféle gombára? Főzünk jó gombapörköltet szabad tűzön, annak legalább lesz emberhez való íze.

Fölkelt, leporolta magát. Finnyásan szedegette ki ruhájából, hajából a szalmaszálakat.

- Kár értetek, gyerekeim.

- Hogy érti ezt, nagypapa?

- Én csak azt mondom, kár. - Egyebet nem akart mondani.

Az orvos után Szöllősiné karon fogta menyét, cukrászdába vitte; a cukrászda régi, hírneves hely, nemzedékek keresték itt emlékeiket. Az ötvenes évek derekáig édes világától távoli célokat szolgált, de nemrég helyreállították, mégpedig eredetiben.

- Mindenekelőtt két kávét - Szöllősiné határozottan rendelt, bal kezét mellmagasságba emelve. - Azonkívül tortát, puncsost és dobost, kettőt-kettőt. Na jó - fordult vissza Maricához. - Szóval az orvos, látod, még nem tud biztosat, még hat héten inneni a dolog. Egérreakció, miegymás - arra nincs szükség. Várunk. De addig is, amíg biztosra megyünk, szeretnék veled megállapodni valamiben. Mondtam neked, lányom, a mi kapcsolatunkon sok múlik. Rám kell tehát hallgatnod. Ez a te állapotod különben is nők dolga.

- Igenis - bólintott Marica, s félelmetesen egyedül érezte magát.

- Értesz engem?

- Igen.

- Ne mondd mindig, hogy igen, ez nem hangzik értelmesen. - Közelebb húzta kárpitozott székét, kivárta, míg a felszolgálónő elhelyezi a kávét és tortát. - Idd meg a kávéd, csak forrón igazi. - Hosszú kortyolgatások után szólalt meg ismét. - Ha valóban állapotos vagy, lányom, az még, nézetem szerint, mindenképpen korai volna. Mármint az, hogy gyereket szülj Andrisnak. Arra csak akkor szabad gondolni, mikor mind a ketten egyenesben vagytok. Vagyis: egyetem után. Értesz engem? - S mert Marica úgy vélte, hogy nincs mit mondania, az asszony ellenkezést sejdített meg a hallgatásban. Erélyesebben folytatta: - Semmi szükség egy gyerek életét a véletlenre bízni, és esetleg a teljes jövőjét tönkretenni.

Marica szembogara kitágult, és rézsútos szeme sarka megtelt könnyel.

A nagy hideg kéz a fiatalasszony vékony karjára csúszott.

- Mégsem értesz engem. Azt hiszed, ellened vagyok, pedig csakis a te érdekedet nézem. Nézd, mi informálódtunk, ez természetes. - Ez a szó: informálódtunk, elviselhetetlenül hangzott. - Informálódtunk - ismételte -, a férjem járt Kőszegen, anyád szülőhelyén. A véletlen is így hozta, közel vagyunk egymáshoz.

Mindig így mondja: a férjem, Andris, mindig ilyen elválasztó és nem rokonító módon. Nem a papa, nem az apósod, nem a férjed...

- A férjem tehát informálódott, ez természetes. Értesz engem?

- Nem. Nem értem!

Szöllősiné kiemelte arcát az intim tartásból. A délutáni fény most teljesen bevilágította az arc nagy felületét, megfosztva a zugok, az orrtő, a szemgödör finom satírozó árnyaitól: ez az arc most brutálisnak tűnt.

- Mi az, amit nem értesz ezen?

- Semmit sem értek.

- Informálódni, ez annyit tesz - válaszolt gunyorosan tagolva, adagolva szavait Szöllősiné -, ez annyit tesz, mint tájékozódni, valakiről ismereteket beszerezni, valakinek felderíteni az előéletét, a származását - a pereputtyát! - vágta ki nyersen.

- És mit akar tőlem? - Marica nyakán kilökődött egy kis ér.

- Hogyan beszélsz te? Milyen hangot használsz te velem? Nézd csak!

Marica Andrisra gondolt, a fiúsan komoly, barna arcra, szilvamagmetszésű szép szemére, ami koránál érettebb jóakaratot tud kifejezni.

- Ne tessék haragudni, de nagyon fáradt vagyok. - Elsírta magát, s most azt se tudta, kiszabadul-e valamikor is ebből a vaníliaillatú cukrászdából, a botlasztóan sok cifra szék közül... Otthon szeretne lenni, a Mosónőtelepen, heverni a rekamién, bámulni az alacsony plafon göcsörteit, és hallgatni, amint időközben elpottyant egy-egy kövér cseppet a vízvezeték. - Nagyon fáradt vagyok. - Erős arccsontján vörös folt ugrott ki, egész lénye lüktetett. - Tessék elhinni nekem, hogy így van.

- Légy szíves és húzódj egy kicsit beljebb - szólt rá váratlanul Szöllősiné, s ugyanakkor kezével beljebb nyomta. - Itt ment el az ablak alatt Andris és apám. Senkinek nem kell tudnia, hogy mi itt megbeszélünk valamit.

Marica felpattant, nem tudott ellenállni a kényszernek, hogy Andris után fusson.

- Maradj. Kicsit hóbortos vagy, lányom. Ülj szépen vissza. Az emberek idenéznek, és ilyen kisvárosban mindjárt megindul a pletyka.

Ott maradt lecövekelve, tehetetlenül. Még sokáig beszélgettek, bár a beszélgetés teljesen egyoldalú volt. Körbe-körbe jártak: a gyereket, ha lenne, el kell venni. Még korai.

- Gondolkodj ezen, lányom. Majd még beszélünk. Sétáljatok, kiránduljatok, érezzétek jól magatokat. És egy szót se! - hosszan vizsgálgatta Marica arcát, mint aki azt lesi, hogy megbízhat-e benne. - Esküdj meg! Mire esküszöl?

- Nem tudom.

- Ami a legszentebb, arra. Mi a legszentebb neked?

- Nem tudom.

- Hogy lehet így élni? - kérdezte elhűlve Szöllősiné.

 

Másnap Maricát ágyba szorította - nem a betegség, nem is a kimerültség - egy számára ismeretlen felkelni-nem-akarás. El kell hogy titkolja, ami boldoggá teszi, nem szólhat Andrisnak, nem suttoghat róla titokzatosan, gyengéden, bolondosan a fiú fülébe. Sőt, azt akarják, hogy irtsa ki a boldogságát. Mert a kis asszony bizonyos volt abban, hogy állapotos.

- Gyengélkedik, előfordul az ilyesmi - mondta be ebédnél Szöllősiné. Maricának a szobába vitték a gombával tűzdelt csirkét, mert most ez került az asztalra. - Istenem, női hisztéria - fűzte még hozzá az asszony -, szeszély, ilyesmi. Fiatalasszonyoknál nem ritka.

A délután mégis olyan szép volt, meghitt. Szöllősiék visszavonultak sziesztára, Miksa nagypapa is felkapaszkodott a padlásra, zümmögő csend töltötte színültig a házat s a fiatal kertet. Andris megkereste rajzait, egy padlássarokban végül is rájuk talált. Marica mellé kuporodott az ágyra, lapozgatva mutatta ezeket a színes krétarajzokat. Tájak, madarak, furcsa emberi portrék gyűjteménye... Barátcinege vadrózsaágon... kis kék sipkával a fején, barna szárnytollain átsugárzó rózsaszínnel... Kerti rozsdafarkú, a bögye míniumpirosba játszik... A rémítő pofájú macskabagoly... Gyerekkora madarai. Marica a megsárgult lapok között egy rajzra akadt, amiről utóbb maga is azt hitte, hogy voltaképpen ezt kereste eddig, és meg kellett, hogy találja. Nyolcadívnyi rajzlapról kisfiúarc nézett rá, egy kis ember kialakult, cigányos, szilaj képmása, mintha feketeszénből metszették volna.

- Ha igaz, ez én vagyok. Miksa nagyapa műve.

- Ezt add nekem.

- Éppen ezt? - nevetett Andris. - Mind a tiéd, az egész paksaméta.

- Csak ezt.

A fiút sértette a kérés különválasztó hangsúlya. Abban az életkorban járt, amikor a gyermeki múlt már kezd nosztalgia lenni.

- Hogyhogy csak ezt? - kérdezte vissza, most már fonákul ismételve Marica szavait. - És hogyhogy neked adjam? Amink van, közös. A rajzot elvisszük magunkkal, az természetes.

De Marica gyerekes titkolódzással mosolygott magában.

Andris belefáradt.

- Nem vagy jól? - kérdezte kedvetlenül.

- Dehogynem! Annyira jól vagyok, hogy mindjárt felkelek, és megyünk sétálni.

Este moziban voltak, másnap pedig elkövetkezett a kirándulás, amit Miksa nagyapa megígért.

Könnyű nyári reggel volt, súlytalan áradása fénynek, szelíd levegőhullámoknak. Az egész világot tisztára mosdatta a hajnali harmat; ragyogott a türkizkék horizont. Házak, tornyok, fák kontúrjai vésnöki pontossággal metsződtek a pasztell háttérbe. Marica is átvette ezt a könnyűséget, a test és a lélek kellemes, rögösségből szabaduló harmóniában olvadt össze.

Hajnalban keltek, a változás legszebb pillanatában, mikor a nap még csak fölsejlik, s a hideg felhők váratlanul megfényesednek, megdagadnak, hogy aztán fölszívódjanak egy rőtlila hasadásban. Miksa nagyapa már a kertben fényesítette bakancsát; hosszú állán külön-külön fénylettek a kemény ezüstsörték. Látszott, ez a kirándulás elsősorban az övé, sokáig várhatott rá. Mikor a tornác ajtajában megpillantotta a fiatalokat, szájához emelte meggörbített nagy tenyerét - a keze is nagy parasztkéz volt -, és kukorékolt egyet, de olyan madárhűen, hogy egyszerre mindenfelől érkezett válasz: fényesen és rezesen kukorékoltak a kakasok, sikerült becsapnia őket.

- Micsoda gyerekes butaság ez megint! - méltatlankodott Angéla asszony, aki egy laméfényű, lila pongyolában lépett ki közéjük. - Elkészítettem az ennivalótokat. - Aztán az öreghez fordult: - És vigyázzon, nehogy az aknáknak vezesse őket!

Elindultak, s a kerti kapu küszöbét átlépve, az öreg megfakult basszusát hallották.

- Aztán sokáig ne nézzetek hátra, nehogy sóbálvány legyen belőletek.

Kisnyomtávú vasútra szálltak, Kőszeg felé mentek. Marica anyja elbeszéléséből ismerte ezt a tájat, de mást mondott az anyai szó, és másként festett a valóságos tapasztalat. A kettőt nehéz volt összepászítani. Szerette volna szóba hozni édesanyja gyerekkorát, a régi történeteket, de Andrisból a múltkori eset óta ellenkezés áradt; bármennyire is szerette volna, nem beszélt. De megnőtt a szorongása: mi lesz, ha szembetalálkoznak Alajos bácsival? Micsoda szégyen, hogy eltitkolja!

Leszálltak a vonatról, Kőszegre értek. Régi, megsárgult, boltívhajtásos házak között haladtak, hidacskán kopogtak a lépteik. Egy helyen igazoltatták őket, határsáv-igazolványt kellett felmutatni.

Elmentek a Kálvária együgyűen balladai jelképei mellett, megálltak az erdei forrásnál, ahol a víz fortyogva lökte fel a sódert - mindez ismerős volt az anya történeteiből. De mégis hallgatott.

Késő este értek haza, jóval a házirend vacsoraideje után. Idős Szöllősi már visszavonult, reggel megint korán kell indulnia. A fiatalok elpilledve, szinte belezuhantak az ágyba. Marica a fáradságtól elbódulva s szégyentől megkeseredett szívvel még sokáig nem tudott elaludni, a nagyapa szörnyű trófeáit bámulta; ezek most is rohamra indultak a sötétség ellen.

Másnap megint csak szóba került a matlasszé ágykabát.

- Mégis át kellene adni - csökönyösködött a kis asszony. Nem tágít tőle, ez a próbatétel.

- Majd a búcsúestén. Jó hangulat lesz, iszunk egyet, mindenki örül, hogy már megyünk, és akkor, majd akkor. Anyám gyűlöli az ajándékokat, úgy kell hozzá becsempészni akármit. Még az apám is kétszer meggondolja...

- Én pedig átadom neki.

- És különben is, anyám nem visel hálókabátot.

- Akkor eldobja, nem érdekel. Neki küldték.

Andris vállat vont.

- Ahogy akarod.

És mégis eltelt három-négy nap, már benne jártak a második hétben, anélkül hogy a hálókabát előkerült volna a bőröndből. S e néhány nap csöndes volt, majdhogy idillikus, nem felhőzte be semmi: a fiatalok független életet éltek, kedvükre jöttek-mentek, strandoltak, moziba jártak, csupán a főétkezések kötelmeit kellett betartaniuk. Mindennap, az érkezés estéjétől kezdve, ebédre-vacsorára csirke került az asztaira, a variánsok ellenére egyforma ízekben. Szívtelen képzelethiány jellemezte Szöllősiné főztjét. Az úristen az első napon megteremtette a csirkét, és az mind a hét napon át kitartott. Egyszer szószban, máskor natúr.

A második hét közepén, amely már a vakáció alkonyati időszakának kezdete volt, egy délután csak Angéla asszony és Marica maradt a házban. Idős Szöllősi meg Andris rokoni látogatásra voltak hivatalosak a környéken, Miksa nagyapa pedig valamelyik szőlőhegyi barátját kereste fel. A kisegítő asszony, végezvén a mosogatással, beszólt valamit Szöllősinének, és ő is elment.

Marica hézagosra engedte az eszlingeni redőnyt; a szoba falain izzó fénycsíkok és árnyszalagok feküdtek. Könyvet vett elő, s a nagyapa vedlett kárpitozású, rossz karosszékébe ülve olvasni kezdett. A Jacaranda-fa című könyvet olvasta, még odahaza fogott bele, de nem jutott idő rá, pedig a történet kalandossága, érzelemmel feszített romantikája és ugyanakkor fanyar modernsége vonzotta, sőt izgatta. Most, hogy újra belemerült a könyvbe az arany és fekete vonalzású falak között, könnyen és gyorsan beleélte magát a trópusi világba, és gyengéd együttérzéssel rezonált a burmaiak szelíd alázatára, a bennszülött testvérpár nyájasan fennkölt emberségére; boldog volt, hogy magára maradt velük. De váratlanul nyílt az ajtó, s a bántóan szétporló fényben ott állt Angéla asszony, a szokásos lila derengést árasztva maga körül, noha most drappos délutáni ruhát viselt. Beljebb lépett.

- Mit olvasol? - kivette a könyvet Marica kezéből, megnézte, majd szó nélkül az ablakpárkányra tette. Leült. - Biztos, hogy terhes vagy, ma délelőtt beszéltem az orvossal, most már nincsen kétség, hogy így van.

Marica elszántan a bőröndhöz ment, felkattintotta a krómozott závárt, amely megvillant a félhomályos szobában. - Ezt az édesanyám küldi, és üzeni: viselje egészséggel.

Hangja erőteljes volt, tiszta, fiatal.

Az asszonyt meglepte a váratlan fordulat, maga elé tartotta az ágykabátot, majd szándéktalan mozdulattal letette a könyv mellé.

- Nagyon figyelmes az édesanyád - mondta. - Bizonyára a saját keze munkája. - S minthogy erre a fiatalasszony nem válaszolt, visszatért a maga mondanivalójához. - Mivel hamarosan visszamentek Pestre, meg kell, hogy állapodjunk valamiben, lányom. Nem akarsz bejönni hozzám? Beszéljünk inkább az én szobámban.

- Nem. - Telten, határozottan csengett ez a hang. Angéla asszony erre már felfigyelt. Ez a múltkori nemek folytatása.

Marica visszakalandozott a könyvhöz. Azt mondja az író, tűnődött, a bennszülött lány testének édes, friss thanaka-illata volt... milyen is lehet az az édes thanaka-illat?

- A gyermeket nem szabad megszülnöd, ez természetes - hallotta valahonnan a fény és az árny arany-fekete rácsozata mögül Szöllősiné szavait.

Mégiscsak el kellett volna mondani Andrisnak: nézd csak, innen a Kálvária hegyről nézte az anyám, hogy megy le a nap, innen mindent látni lehetett, a várost, a Rőtvölgyet, a Jurisich-várat, a sörgyárat... a sörgyárnak, így mesélte az anyám, tűzoltósisak-kéményei voltak. És ezen mindig nevettünk, kacagtunk rajta!

- A te kötelességed az, hogy vigyázz! Hogy ne akadályozd Andriskát az előmenetelben.

Szöllősiné váratlanul a rolóhoz lépett, s néhány erőteljes rándítással felhúzta. Nyers, ipari világosság zúdult a szobába.

- Kérlek, hogy adj most erre kezet. Amint hazaérsz, elmégy a nőgyógyászatra és elintézed. Két-három napra befekszel, diáknak engedélyezik minden további nélkül, beszéltem róla az orvossal, ennek nincs akadálya. Semmi értelme, hogy egy életre tönkretegyétek egymást. Tudom, nem kellemes, de gyereked még lehet, akár egy tucat is. Rendben? Becsületszavadra?

Végigsimított Marica kemény szálú haján.

- Hidd el, ez így lesz jól. Ha engem valaki így irányított volna! Nézz rám, és ne sírj!

Marica fölemelte az arcát, az asszony hűvös szemébe tekintett, de egészen másra gondolt. A háttérből előlépett az anyja. Neki szólt az egész. Őneki volt tilos szülnie, és ezért most Maricát küldik a bizottság elé meg a nőgyógyászatra. Az anyjától kellett volna elvenni a magzatot, és ehelyett neki engedélyezik majd az elvetélést, továbbtanulása érdekében.

- Add a kezed, lányom, és senkinek egy szót sem. Legkevésbé Andrisnak.

Vacsora előtt megérkezett apa és fia. Láthatólag jól összehangolódtak; a közös élmény, a vendégeskedés meg az egyenrangú férfiborozás megerősítette barátságukat. Őszinték és derűsek voltak egymáshoz. De Andris gyanútlansága szétfoszlott, mikor észrevette a napmelegtől átforrósodott párkányon az ágykabátot. Kérdezett is valamit, Marica nyugodtan válaszolt, majd minden kapcsolat nélkül megjegyezte:

- Azt hiszem, holnap utaznunk kell.

- Holnap? Ugyan, miket beszélsz! Van még egy hetünk. Nem kerget senki.

A vacsorán a celldömölki élmények vették át a szót; idős Szöllősi jókedve betöltötte az estét, olyannyira, hogy csak a szokásos diótorta után jutott eszükbe: Miksa nagyapa nem vacsorázott velük. De az ijedtség gyorsan elmúlt, mert a padláson, a tábori ágyon rátaláltak az öregre, hortyogva aludt, úgy látszik, a présházi barátkozás hosszabbra nyúlt a kelleténél.

- Ilyen volt ez mindig, mennyit szégyenkeztem miatta! - szólta el magát indulatában Szöllősiné. Férje már hozta is a demizsont, a celldömölkiek küldeményét.

- Hagyjuk a gondokat. Ezt ti is megkóstoljátok, és akkor megértitek a jókedvünket. Andris, szaladj poharakért. - És Andris futott, úgy, mint rövidnadrágos korában.

Idős Szöllősi töltött, töltött mindenkinek, koccintottak.

- Egész jó kis menyem vagy - derült a férfi, mert a bor megengesztelte -, istenem-atyám, az ifjúság! És micsoda jópofa rokonod van ott Kőszegen! - idős Szöllősi közelebb húzta székét Maricához. - Isteni egy pofa! Nála nincs aknazár! De bérlete van a dutyiba, az biztos! - átcsapott rajta a részegség, éppen ez az utolsó pohár bor hiányzott hozzá. - Vicces egy család, bizony isten!

Marica nyugodtan felállt, visszatette poharát az asztalra, s butácskán csengő leányhangon ennyit mondott, de Szöllősinének címezve:

- Én a gyerekemet megszülöm, ezt tessék tudomásul venni!

"Ezt tessék tudomásul venni!" - ez a csacska mondatrész még meggyőződéssel visszhangzott benne, így hallotta ezt valahol - de a választ már nem várta meg, futott a szobájába. A kitárt ablakban ott volt az egész nyári égbolt. Ettől megdöbbent, kijózanodott, s ráébredt, hogy mit is csinált!

Visszafojtott lélegzettel hallgatózott, mit mondanak most róla az ebédlőben, s hogy merre dől el a sorsa? Végül elfáradt, szomorúan, magányosan levetkőzött és elaludt.

- Ne haragudj, de lehetetlenül viselkedtél! Elment a józan eszed! - Ezekkel a szavakkal ébresztette hajnalban Andris. - Mélyen megbántottad az anyámat.

Marica átkarolta férje vállát, és forró kis arcával a fiúhoz nyomakodott.

- Gyerekünk lesz, Andris, nem érted, saját kisgyerekünk! Törvényileg engedélyezett gyerekünk. Ebbe nem szólhat bele az anyád.

Andrist a felszökő sírás fojtogatta: milyen gyalázatosan viselkedett tegnap, magára hagyta Maricát, ott maradt csatározni az öregekkel.

De a kis asszony nem mutatott semmi megbántottságot. Vidám volt, határozott, majdhogy kemény.

A délelőtti vonattal utaztak vissza. Ez a vonatút majdnem szó nélkül telt el közöttük. Marica elégedetten nézett maga elé, de ugyanakkor érezte a fiúból kiáradó bizonytalanságot. Nem baj, majd rendbe jön minden.

De hirtelen fullasztó lett a hallgatás. Rossz pályaszakasz talpfáin zötyögött a vonat, keszeg vékony fák meneteltek visszafelé. Marica a fiú kezébe kapaszkodott.

- Te, Andris, ha te is ellenem vagy, én bizisten kilépek a vonatból! Te még nem ismersz engem, én ilyen vagyok!

Ujjai meglazultak, lecsúsztak a kedves, jól ismert kézről. Milyen is vagyok egyáltalán? - tűnődött el saját szavain.

- Emlékszel, hogyan ismerkedtünk meg? Ha emlékszel, mondd el most rögtön, hogyan!

Az egyik adjunktus hamarabb fejezte be az órát, összeverődött egy társaság, közöttük volt Marica. Elindultak a hídon át, gyalog a Kálvin térig. A Vörösmarty mozinál megálltak. Andris egyre Maricát nézegette. A mozinál előállt hetykén, cigányos arcával, lobogó szemével: "Még be lehet vágódni a délelőttire!" - mondta, de egyes-egyedül Maricának. A többiek értettek ebből valamit, magukra hagyták őket. Mozi után elindultak gyalog a Mosónőtelep felé, de nagy kerülővel. Valahol Kispesten ugyancsak beültek egy moziba, jégrevüt láttak. Nem tudtak késő estig elszakadni egymástól.

Idáig eljutottak az emlékezésben.

- "Hol voltál?" - kérdezte kétségbeesve az anyám, én meg azt mondtam neki: mit tudom én!

- Anyáddal is mindig fölényeskedsz? - szólt bántóan Andris.

Erre Marica hangosan felzokogott; a kocsiban mindenki odanézett.


6. Irén története

Két vagy három hétig, én már nem is tudom, nem történt semmi, vagyis történt mindenféle, de a fiatalok dolga nem változott. Mert amióta Maricáék visszajöttek a nászoméktól, és a lányom nekem támadt, hogy mindennek én vagyok az oka, semmit, de semmit nem tudtam kiszedni belőlük. Annyit sejtettem, hogy nem vagyok megfelelő a családnak, és ezért szégyell engem a lányom. Tudja, kedveském, nem vagyok az a fajta, de a vőmet is elkaptam: mi bajotok velem? És mi bajotok egymással? Mert azt is észrevettem, náluk sincs béke. De Andris olyan kedves tud lenni, hogy mindjárt megfőzi az embert, habár megnyugtatni nem tudott. Igaz, közrejátszott, hogy ebben az időben összetorlódott a munkám: Kormos Kálmánék egyszerűen nem engedtek máshová, Gabi és az öreg Indigné nagyon is elkényeztettek. Szóval tíz napra lefoglaltak maguknak, este fél tizenegy körül volt mindig, mire hazaértem. Pedig ebben az időben - hiába mondom, hogy semmi sem történt - történt velem is valami. Már említettem Monokinét, a bábát, aki a csepeli szülőotthonban dolgozik. Özvegyasszony a Monokiné, mokány, fekete asszony, én csak úgy nevezem: feketebors. Nagyon gyakran meglátogatta őt az öccse. Egy olyan mogorva bükkfaember, nem magas, de vállas, széles mellű, és fekete, akár a nővére. Ha frissen borotválkozik, akkor is kéklik a szakáll helye. Nem tudom, ezek szerbek vagy ilyesfélék, legalábbis az ősük az lehetett. Szóval, kedveském, egy napon azt mondja Monokiné, megint lesz máj, majd vasárnap délelőtt küld az öccsétől. Úgy is volt, megtartotta a szavát, vasárnap délután beállít az öccse, bizonyos Boján Demeter. Boján abban az időben egészen a nénjéhez költözött, mert úgy mesélte a bába, hogy szakított a feleségével, az asszony állítólag megcsalta. Ez a Boján hajós, kormányos, uszállyal jár a Dunán, így hát sokat volt el az otthonától, az asszony meg kihasználta ezt. Mondom, bekopog ez a Boján, kezében mint egy virágcsokor, nagy csomagolópapírban a máj. Még addig csak úgy látásból ismertük egymást, hát bemutatkozott, mondtam: fáradjon be a szobába, még likőrrel is megkínáltam. Nagyon divatos ruhát meg szép, fehér betétes cipőt hordott, mondhatom, elegáns volt, és amúgy is, elég jóképű ember.

Magam voltam csak otthon, a gyerekek strandra mentek, jobban mondva Andris egy barátja elvitte őket evezni. Magam sem tudtam, mit beszéljek ezzel az idegen pofával, ő is elég tuskó módon viselkedett, úgy látszik, túlságosan szilárdnak érezte a talpa alatt a földet, és azt mondják, az ilyen hajósembert ez zavarja. Hogy nem imbolygott a padló.

A végén ő is ezzel kezdte.

- Tetszik tudni, az ember napokig nem szól senkihez, mert a matrózzal már unja a beszédet, a ki- és berakodásnál pedig a munka nem engedi, így hát lassan elszokik a szótól.

Óriási, gömbölyű, barna szeme volt, és olyan bánatosan tudott nézni vele.

De azért lassan mégiscsak elmondott egyet-mást, hogy milyen Bécs, és hogy zuhog a víz a Vaskapunál, és oda külön révész kell, aki vezeti a hajót. A végén úgy belejött, s mert minden férfiban ott bújik a disznó, még azt is elmondta, mennyiért kapható a nő Bécsben és Nyugat-Németországban.

- Nahát akkor maga se az a nagy ártatlan! - mondtam oda neki, de csak viccből. Erre megkomolyodott, még jobban megsötétedett az arca, valami az eszébe juthatott. Úgy látszik, a feleségére gondolt. Gyorsan el is búcsúzott.

Attól fogva, mesélik a gyerekek, többször is beszólt, keresett, a következő vasárnapon megint eljött, mozijegyet hozott. Dehogyis megyek én evvel a vademberrel moziba! Megmondtam, nem érek rá. Nekem nem kell az ilyesmi, már a pletyka miatt se, pláne most, amikor annyi gondom-bajom Maricáékkal! És mit bámul avval a nagy, fényes szemével? Nem mondom, vágyakoztam valaki után, férfi után is, még nem vagyok abban a korban, hogy ne! De engem senki se nézzen olyannak, akit csak leakasztanak a szegről, és kész, mehet a vonat!

Elmondtam én ezt Gabinak is, de ő csak rám nézett és csodálkozott.

- Nem jól teszi ezt, édes Irénkém! Magának is van joga az élethez. És a szerelemhez.

- Jogom, nem jogom! Az ilyen vad matróz, mint ez, csak azért áll meg az ember mellett, hogy jól kihasználja és otthagyja.

- Hogyhogy kihasználja?

- Férfi a nőt mind kihasználja.

Gabi jó nagyot nevetett ezen. Makacskodott, valósággal kitüzesedett a nagy magyarázatban.

- A férfi is szerelmet ad, a nő is - hol itt a kihasználás? Nekik is jó, nekünk is. Csak az a kérdés, hogyan csináljuk, mint a disznók-e vagy mint az emberek. Vagy különben, tudja mit, még ez se érdekes!

Mindig ilyen szabadszájú, szeretik is az őszinteségéért. Hozzá valahogy illik. Még a férje is olyan kövér ember módjára nevetett Gabikán, bár ő, mielőtt kimondott valamit, kétszer is megrágta. Ez a nagydarab ember, a kurtára nyírt, vörösesszőke hajával és a rózsaszínű arcával inkább régi kocsmárosnak látszott, mint ilyen nagy tudású mérnöknek, gyárigazgatónak, miegymás. Vidámabb a kinézete, mint amit benn hordoz magában. Csak Gabival tudott nagyokat nevetni, de akkor szívből.

Szóval Gabi sehogy sem adott igazat nekem, mert ő azt mondja: életpárti.

Ezekben a napokban a szalongarnitúrára varrtam új huzatot; Kormosék valami csudálatos olajzöld-sárga csíkozású anyagot szereztek, valódi olasz köpert - mert mindig változtatták a lakásukat, újították. Gabival meg azért beszélgettünk olyan sokat, mert az iskolában vakáció volt, az egyik nyaralás, a révfülöpi már mögötte, de még a párizsi utazás előtte. Így aztán, hogy ott ült a gépem mellett - olyan szép volt, hogy magam is megcsodáltam, akkoriban halvány rózsaszín csíkot festett a hollófekete hajába - hát elmondtam neki a Bozó gyerekeknek küldött csomagocskákat is, és azt, amit Bozó Lajostól tudok.

Indigné sem volt odahaza, ilyenkor Gabi olyan őszintén beszélt velem, mintha édes testvérek volnánk.

- Látja, Irénkém, Bozóék! Ez a dolog nemcsak zavar, de fáj is nekem. Nem tudom letudni, elfelejteni.

Nem kérdeztem semmit, nem szokásom a kíváncsiskodás, meg aztán megtanultam, hogy kérdés nélkül gyorsabb a válasz. Itt pedig én is velük éreztem: nekem Bozóék is, Kormosék is jó embereim, már megmondtam, családtagnak érzem magam náluk.

- Bozó Lajos igazán nagyszerű ember - kezdett bele újra Gabi -, bár ő is elrontotta a dolgát. - Messzire nézett, kipirult. Hát igen, Bozó Lajos... Nem tudom, nem Zsuzska-e a hibás benne, hogy itt tart? Zsuzska tisztességes, okos, szorgalmas, de mindig egy kicsit olyannak képzelte magát, mint aki mártírnak született. Már az is, ahogy mindenkit ellát maga körül, és ő alig nyúl az ételhez.

- Az igaz, így van. Amikor jól ment nekik, és mindenkinek volt már az asszonyaink közül teljes tavaszi garderobja, ő csak spekulált, átalakítassa-e az ötéves tropikál kosztümjét... amin pedig rajta volt az évszám, annyira kiment a divatból.

Viccnek mondtam ezt, de nem nevetett. A Bozó Lajosék dolga, a sok emlék megcsendesítette az én csupa tűz Gabimat.

- Azt hiszem, mégiscsak Kálmánnak kellene közelednie. Ez az embertelen állapot...

- Igen, igen - szóltam én közbe, mert egyébként nem szokásom -, ki kellene hogy béküljenek.

Gabi arca megint csak megszomorodott.

- Ez az, ami nehéz. Rettenetesen nehéz. Mert mind a ketten nyakasak. Egyik se enged - sóhajtott -, pedig az igazság nem olyan gömbölyű és átlátszó, mint egy üveggolyó. - Szórul szóra így mondta, ezt eltettem magamnak.

Nem beszélhettünk tovább kedvünkre, mert berobogott Indigné, barnán, mint a csokoládé. A Palatinuson üdült egész nap a barátnőivel. Hát igen, vitte a régit, de azért nem lógott ki a Kormos Kálmánék családjából, á, dehogy! Végzett ő társadalmi munkát is, de még mennyit! A kerületi nőtanácsban ő volt a tótumfaktum! Még divatbemutatót is rendezett nekik.

 

Ezen az estén korábban mentem haza Kormoséktól, s habár féltem is tőle, de elhatároztam, beszélnem kell a gyerekeimmel. Lehetetlen az, hogy csak hallgassunk, hallgassunk. De nem találtam őket odahaza, ellenben megint csak jött Boján Demeter, látta a világosságot, hát beszólt. Leült, hallgatott, bámult a nagy ringlószemével. Engem nem érdekel Gabi véleménye, hogy ő életpárti, miegymás, kidobom ezt a mamlaszt, aki mellettem akarja elsiratni rossz házaséletét.

- Mit néz mindig?

Meglepődött, nagyokat nyelt, mint akinek egyszerre kiszáradt a torka.

- Magát - mondta mégis -, mindig magát. Tudja, mi úgy vagyunk, elmegyünk két-három hétre, aztán jó hazagondolni, valakire, aki otthon maradt.

Gonosz voltam, nem mondom.

- Pláne egy jófajta, kis asszonyra, aki ezalatt férfiakkal lófrál, ugye? Minek magának asszony, állandóra, jóember, örüljön, hogy egyszer letette, és kész.

Azt hittem, felugrik, és jól képen töröl. De nem. Megint csak rám nézett, ahogy tudott, bánatosan.

- Az olyan nő, mint maga, aki így nevelte fel, saját erejéből a lányát, még egyetemre is adta... az olyan nő nem képes a rosszra.

Aztán megint arról beszélt, neki igenis kell valaki, a szándéka egyenes, meg hogy lakás is lesz, mert az asszonnyal úgy egyeztek meg, hogy a kétszobás, nagy lakást elcserélik két egyszobásra, neki van spórolt pénze, majd kipótolja a lakáscserét. A kereset az mindenképpen jó, mert ahogy az uszályra lép - még el se indultak -, már jár neki valami behajózási pótlék meg élelmezési pénz, szóval havonta a kétezren felül, az a normális.

Nem mondom, meghatott ez a keményfából faragott uszályos, ez a vad szerb a nagy barna szemével, ami úgy csillogott mindig, mintha benne maradt volna egy kis dunai napsütés. És így nézte az embert.

De választ én nem adtam neki. Pláne, megjöttek a gyerekek is, így hát ő lassan búcsúzkodni kezdett, én meg az asztalra tettem a vacsorát.

Mondtam már, az én Maricám arcán valami megváltozott. Most is így láttam. Haragszik, durcás.

Alighogy megvacsoráztak, kijött hozzám Andris a konyhába, átfogta a vállamat.

- Jöjjön csak be, Irénke. - Fölnéztem rá, bementünk. - Magának unokája lesz - mondta csak egyszerre, s a kislányom úgy elsírta magát, mint egész kicsi korában. Még én is sírva fakadtam.

- Hát ezért volt minden, hogy idegeskedtél, Rica!

Már régen hívtam így: Rica. Ha jól tudom, Gabitól ragadt rá ez a név, ő becézte ezzel.

- Rica? - nevetett Andris. - Rica? - Fölkapta a kislányomat, és körülhordozta a szobában.

Úgy elfáradtam, hogy csak ennyit tudtam mondani:

- Jaj, de boldog vagyok!

És a szívem megint belevert az ürességbe, s most nem értettem ezt az ürességet, mert minden jóra fordult körülöttem, igazán, mondhatnám, rég voltam olyan boldog. Kinéztem az ablakon: a holdsütésben ott állt a daru, már egészen közel a mi ablakunkhoz.

- Ilyen buta jószág egy anya - még csak ezt mondtam -, minden előveszi, még az öröm is!

Másnap elmeséltem Gabinak, képzelje csak, lesz egy unokám, így mondta a vőm is!

- Ő csak tudja - nevetett.

Komolyan megharagudtam rá; ebből azért nem kell viccet csinálni. Alaposan beolvastam neki.

- Ne haragudjon, Irénkém, ismerhet engem, ez a természetem. Nevetek, másképpen nem tudok élni.

De persze az öreg Indigné, akit az esős idő isten csudájára itthon tartott, már hozta is az ánizslikőrt: erre innunk kell, ez nem mindennapi dolog. Hát végeztünk néhány stampedlival, még a fejembe is szállt. De Indigné is kivörösödött. És jókedve lett, járt a szája, be nem állt.

- Képzelje - mesélte -, itt járt a Csonkáné mamája, a Panni mama, és maga után érdeklődött. Azt mondta, hogy Ibolyka tragédiája óta maga, édes Irénkém, elkerüli őket, pedig sok mindent tudott a dologról, és ha idejében kinyitja a száját...

- Ugyan, anyu! - kiáltott rá Gabi Indignére.

Látja, kedveském, ilyeneket mondanak az ember háta mögött. Pletyka, pletyka. Hogy én mindent tudtam és hallgattam. Hát mit tettem volna?

Kóválygott a gyomrom, de a kezem járt, a kezem megszokta ezt, neki nem szabad eltérni a munkától, ő a családfenntartó.

De erre a napra, úgy látszik, semmi se volt elég. Mire hazaértem, vendéget találtam otthon. Olyan zsibbadtságot éreztem a fáradtságtól, hogy még a meglepetés sem tudott helyrerázni: ott ült a szobában a nászuram, a gyerekekkel beszélgetett.

- Gyakori vendég vagyok, ugyebár? - szólt finoman, tréfásan, de a szeme komoly maradt.

- Örülök, hogy látom a nászuramat, mindig örülök neki és a gyerekek is.

- A feleségem is ide készült, de szegényke megint elakadt a félúton. Elővette a kimerültség, vissza kellett vigyem a szállodába.

Sajnáltam ezt a derék asszonyt, hogy belülről ilyen gyenge, hogy az egészsége ilyen kevés.

- A gyerekek már megmondtak mindent? - nem tudtam hallgatni, az öröm elöntött.

De képzelje, kedveském, mind a hármuk arcán kedvetlenséget láttam. Én meg szinte elvesztettem a fejem ettől, és újra megkérdeztem: - Már tudja nászuram a nagy újságot?

- Igen - felelt komolyan, kicsit szigorúan is -, mi már tudjuk ezt. És éppen ezért vagyunk itt Pesten.

Nem akart semmit elfogadni, pedig hát olyan nagyon kínáltam süteménnyel, kis borunk is volt odahaza. A végén mégis megkóstolta a bort, sőt kétszer is újra töltött magának.

Pénteki nap volt, erre jól emlékszem, hát meghívtam a nászomékat vasárnapra, ebédre.

- Igen, igen, beszélnünk kell egymással, de mi másképpen gondoltuk ezt. Azonkívül, minek fárasszuk, meg aztán itt nagyon szűken is lennénk.

Persze, én egy szót se fogadtam el abból, amit mondott. Majd Andris és Marica elhozzák taxin a mamát. Erre már a nászuram se tudott mit mondani.

Már későre járt az idő, mikor újra csak benyitott Boján Demeter. Köszönt, és leült szó nélkül. A nászuram nézte, nézte, ki legyen ez, én meg rettenetesen szégyelltem magam. Szerettem volna a fészkes fenébe küldeni, de ő nem mozdult, kérdezem, kedveském, mit képzelt ez magában?

Másnap Gabi nem győzte mentegetni magát a fecsegése miatt. Ez még csak jobban elszomorított. Hogy én segíthettem volna, és nem segítettem!

Délután Kormos Kálmán is bejött hozzánk; kérdezte, hogy vagyok, mi újság, szokása szerint, de valahogy átnézett rajtam. Gabi meg mindjárt elmondta, hogy unokám lesz.

- Unokája? Hogyan?

- A Ricának gyereke lesz.

- A Ricának? Hiszen az még szintén csak gyerek!

Látszott rajta, nemigen figyel oda, egészen másra gondol. Egyszer csak odahúzza a széket, közel hozzám és leül.

- Maga olyan különösnek látszik, Kálmán - jegyezte meg Gabi, mert újabban magázták egymást.

- Fáradt vagyok, ennyi az egész.

- Csak azt ne mondaná, ennyi az egész. - Megszoktam náluk, hogy előttem is megtárgyalnak egyet-mást. Na persze csak Gabi. Mert ő különben se tudott lakatot tenni a szájára. - Biztos megkocsikáztatta a titkárnőjét, attól fáradt.

Máskor nevetett volna ezen, de most egész megdühödött a férfi.

- Hagyd ezeket a csacsiságokat! - Rám nézett, aztán a feleségére. - Volt egy kis beszédem Lajossal. - Mindjárt tudtam, hogy Bozó Lajossal. - Egy értekezleten összefutottunk. Három éve, hogy nem találkoztunk, most aztán... kibeszélgettük magunkat.

Megint rám pillantott, de olyan fáradtan és keserűen, hogy megsajnáltam. Aztán felállt.

- Kivételesen korábban is abbahagyhatnátok. Ha nem tudnád, vacsorára vagyunk meghíva.

Korábban? Annál jobb. Nekem se árt. Holnap úgyis készülődnöm kell, a vasárnapi ebéd, a nászomék - a lakást is helyre kell pofozni, kicsit kidekorálni. Siettem én is haza.


7. Amiről nem tudott

Kormos Kálmánék jóval éjfél után értek haza a vendégségből. Bozó Lajosról, a találkozásról egész este nem beszéltek, nem is volt rá alkalmuk. Most aztán alig várták, hogy ágyba kerüljenek, mindketten fáradtak voltak, az idegrostjaikig hatolt a fáradtság. De Gabi nem lett volna Gabi, ha nem áll a férje elé, az olvasólámpa meghitt körébe, s nem hívja fel a figyelmet kénsárga nylonpizsamájára, amely leomló fekete hajának festői kontrasztot adott.

- Abból az ócska hálóköntösből varrta Irénke. Az ilyen asszony megfizethetetlen. És fillérekért dolgozik.

A férfi gyűrötten ült az ágy szélén, mint aki még nem határozta el magát, mihez fogjon, de erre megélénkült.

- Nagyon megkérem, Gabi, mondja meg Irénnek, hogy vagy hozzánk jár, vagy Bozóékhoz. Válasszon.

- Egy házivarrónőt is válaszút elé állítasz? - Gabi szája játékos csúfolódásra görbült.

- Nem akarom, hogy ezt most elvicceljük.

- Hát mi volt Lajossal?

- Nézd... De tudsz rám figyelni most? Gyerekes közbeszólások nélkül?

- Csak amilyen vagyok, úgy tudok figyelni is.

- Én hosszabb idő óta látom, hogy te sok mindenben kívül helyezed magad az életemen.

- Igaz. Nem vagyok már teljesen azonos veled.

- Fölényes vagy, kívülálló. Kicsit idegen is.

- Arról beszélj, mi történt délelőtt?

- Ez válasz arra, amit mondtam?

- Talán. Nem tudom. És miért kell Irénnek választania? Micsoda történelmi konfliktus kényszeríti őt erre?

- Úgy, ahogy mondod, történelmi konfliktus.

- Nézd, én Bozó Lajos dolgában sosem adtam igazat neked.

A férfi tűnődve nézte a feleségét, lassan rágyújtott, aztán eldobta a cigarettát.

- Tudom. És ő is tudja.

- Mióta nem találkoztok, én sem találkozom vele. Újabb nagy csönd, amelynek denevérszárnyai alatt nem születik nyugalom.

- Odamentem hozzá az értekezlet szünetében... az ő üzemük fejlesztési tervét vitattuk meg a minisztériumban. Azt mondtam neki, mert rád gondoltam: nézd, már három éve, hogy elkerüljük egymást - nincs semmi értelme. Majd beszélünk, vitatkozunk.

- Szép volt tőled.

- Megint gúnyolódsz!

- Egész komolyan mondtam. - Gabi leült az ikerágy szélére. - Légy szíves, fordítsd a lámpát a falnak, a szemembe süt.

- Igen, én azért szóltam neki, hogy... hogy feloldjuk. Erre ő azt feleli: "Ne küldözgessetek a gyerekeknek semmit, nem érdekel."

- Megmondhattad volna, te nem tudsz erről, minthogy ezeket a kis ajándékokat én küldtem. És nem is a te... nyugtalan lelkiismereted nevében.

- Az én nyugtalan lelkiismeretem? Szóval az előbb mégiscsak gúnyolódtál, amikor azt mondtad, szép volt tőlem... Nem kétséges, hogy Irén itt az összekötő kapocs. Hát én az otthonom nyugalmát nem áldozom föl egy házivarrónő miatt! Kétszer is megkíséreltem, hogy segítsek rajta, de egy kommunista, aki átmegy a barikád másik oldalára...

- Ötvenhétben jelentkezett felvételre a pártban. Te akadályoztad meg a felvételét.

- Megakadályoztam? Kötelességem volt feltárni az igazságot. És különben is, akkor te egy szót se szóltál.

- Igaz. Hallgattam.

- Mert akkor talán miniszterné akartál lenni.

- Talán. Ez is igaz. De ti sokáig barátok voltatok, még ötvenhatban is. Ha jól emlékszem...

- Csak a válaszútig.

- Nem. Sokkal előbb cserbenhagytad. Már a forradalmi bizottság alakulásán.

- Hogy én cserbenhagytam? Nem követtem az árulásba!

- Együtt mentetek a kerületi forradalmi bizottság alakulására.

- Igen. Mentünk, mint olyan kommunisták, akik nem kompromittálódtak. Mentünk, mert az volt a tendencia, a helyi pártszervezet utasítása, hogy mi legyünk ott a hangadók. Miért kell ezt most újra elismételnem? Ez teljesen tisztázott közöttünk. A nagy tanácsterem tele volt mindenféle emberrel... de hát azokat választották meg, akik a mi embereink voltak... És akkor betódultak a fegyveresek... A feje tetejére állt minden... A tömeghangulat megfordult... ordítozni kezdtek, mint az epilepsziások. Én akkor odasúgtam Lajosnak: "Gyere." De ő maradt.

- Azt mondta neked: "Ilyenkor nem lehet meglépni. Ki kell tartani." Így mesélted akkor nekem.

- Igen, így mondta. És akkor másnap, jól tudod, elmentem a lakására, és azt mondtam, ebben nem vehetsz részt, ez már nem az, amit mi gondoltunk el. De neki, úgy látszik, a karrier volt a fontos.

- Akkor ő azt mondta neked - tőled tudom: - "Ha mindenünnen kimegyünk, akkor mi lesz ebből?"

- Igen, igen, mondta, de együtt sodródott a csahosokkal.

- Nagyon jól tudod, ő volt az egyetlen a forradalmi bizottságban, aki nyugodtan felállt, és kommunistának vallotta magát, pedig az ajtóban, kapuban géppisztolyosok álltak.

- Lehet. Nem voltam ott.

- Másoktól tudom, olyanoktól, akik ott voltak, és ma is párttagok, sőt, van köztük funkcionárius is.

- Akkor miért nem segítettek rajta?

- Mert biztosan nem kérte őket. A te kezedben volt, hogy segíts. Jelentkezett a pártnál, és te a taggyűlésen elvágtad. Te, aki október végén nem merted hangosan kommunistának mondani magad, aki szedted a cókmókod és elbújtál az Indig-rokonságnál, a mama kispolgári, sőt deklasszált, sőt osztályidegen fivérénél, akit azóta sem látsz szívesen a házadban. Emlékeztet valamire. És elvágtad azt az embert, aki a legjobb barátod volt, és nem tud a munkásmozgalom nélkül élni, lélegzetet venni.

- És ezt te évek óta egy mosoly mögé rejtegeted? A párnád alatt tartogatod ezt a titkot, miközben az ágyban engem ölelsz?

- Úgy látszik, igen.

- Látod? Ezt csak egy Indig tudja így megcsinálni!

- Néha magam is hitványnak érzem magamat.

- Te engem már régóta nem szeretsz, igaz? Mióta?

- Nincs évszám róla. Nem szeretlek, ez igaz. Most nem szeretlek. Sőt, már évek óta nem szeretlek.

- Tudom.

- Akkor mégsem tévesztettelek meg.

- Ez csak az én éleslátásom.

- Nem. Ez a reflexeim őszintesége.

- És azt is tudom, ne tagadd, te szeretted Lajost.

- Egy időben igen. Szerelmes voltam belé. De sajnáltam Zsuzskát. Ő olyan okos és olyan vékony.

- Most mit csináljunk? Valamit tenni kellene. Én nem tudom ezt így megemészteni. Ha te annyit nem értesz meg az egészből, legalább annyit - ha már nem is szeretsz, hogy itt nem az aprólékos részletek a fontosak, nem is az én állítólagos gyávaságom... hanem az egész... hogy itt valamit ki kellett kaparni a romok közül... és azt nem lehet kétkedéssel, fenntartással, csak az egész vállalásával... annak a vállalásával is, amit tegnap még én is elleneztem...

Váratlanul elhallgatott, kifehéredett, gyűrött arccal nézett az asszonyra.

- Elválunk?

- Nem gondolkoztam rajta.

- Nézd, oldjuk meg kompromisszummal. A legtöbb házasság ilyen. Éljünk egymás mellett függetlenül, de szolidárisan. Ne nyissunk rést a családi otthonban. Az egész életünk összeszövődött, gyökereket kellene kitépni, én legalábbis úgy érzem.

- Milyen tudatos vagy. És milyen tervszerű.

Most történt először, hogy Gabit elhagyta kedélyének gunyoros vibrálása. Keserűséget, kietlen fájdalmat érzett. - Hát nem látod, hogy esztendők óta ez a kapcsolatunk? Amit nekem most felajánlasz.

- Ami pedig Irént illeti, ahhoz az egyhez ragaszkodom. Vagy ők, vagy mi.

- Milyen heroikus ez az elviség.

- Ebből a heroizmusból élhetsz te most gondtalanul. És egyben nagyon tévedsz - a férfi megkeményedett, szavai határozottá váltak. - Ha azt hiszed, hogy én opportunista, vagy még rosszabb, karrierista vagyok, akkor tévedsz. Ami most történik, pártban, országban, az nekem a legteljesebb mértékben megfelel, ügyem, sajátom. És nevess, vagy biggyeszd a szád: ezért már meghalni is tudnék. Idáig jutottam én, mit szólsz?

- Ezen nincs mit gúnyolódni - válaszolt fáradtan Gabi. - Ez sajátos, meglepő benned, de nem kételkedem. És azt is tudom, hogy neked sincs bánkódásra okod. Már te sem szeretsz. Jól látom?

A férfi nyöszörögve a paplan alá bújt, kereste a helyét.

- Aludjunk.

Néhány percig szó nélkül feküdtek egymás mellett.

- Olthatok? - kérdezte Kormos Kálmán.


8. Irén története

Hát igen, a vasárnapi ebéd, azért az gond volt nekem. Húst még előző nap szerzett Indigné, annak volt a Mészáras utcában egy protekciós segédje, gyönyörű rövidkarajt hozott, és egybesültnek való combot. Salátának valót a bulgártól vettem, és a tűzhelyem olyan ügyes, hogy - igaz, réteslapból - de túrós rétest is sütöttem. Marica is segített mindenben, Andris beöltözött szobalánynak, az én kötényemben takarított. Az idő is olyan volt - úgy emlékszem rá, az a kellemes, nyári idő, eső utáni napsütés, mikor minden ragyog a tisztaságtól, minden egyes falevélnek külön-külön fénye van. Még nem volt dél, mikor elkészült az ebéd, csak a húst hagytam szép szeletekben, bepanírozva, hogy majd frissen sütöm ki, mikor a nászomék megérkeznek. Magamban elgondoltam: azért milyen jó, hogy minden munkát nekem kellett elvégeznem az életben, így hát értenem is kell mindenhez. Most is egy-kettő egyenesben voltam az ebéddel. Tizenegy óra után elküldtem a gyerekeimet, üljetek villamosra, menjetek a nászuramékért! Egy óra lesz, fél kettő, mire visszaérnek, addig én damaszttal megterítek, előszedem a Herendit, nem kell majd szégyellnünk magunkat.

A fiatalok mentek is, én meg kiültem az ajtó elé, hogy kifújjam magam, mert azért alaposan elfáradtam a nagy hajrában. A nap finoman sütött, olyan könnyű volt lélegezni. Tudja, kedveském, jóakaratú tavaszias volt az a levegő, az ember úgy érezte, a szíve röpdösni kezd benne. De az idő mégis lassan múlott, hiába, izgatott voltam: milyenek lesznek a nászomék, mit szól a jövendő unokához a szigorú asszony, és hogy egyáltalán megenyhült-e már? Meg aztán, hogy ízlik-e majd az ebéd? - én sokat jártam és járok finomabb házakba, tudom, milyen az úri konyha, de hát ízlés meg ízlés között nagy a különbség. Szóval ez mind nyugtalanított.

A konyhai vekker már fél kettőt mutatott, de még sehol senki. Két óra, fél három, de sem a nászoméknak, sem a gyerekeknek nyoma sincs. Ott álltam a küszöbön, mint egy mamlasz, és vártam, vártam, már a szomszédok előtt is röstelltem magam. Megsavanyodott a szám, a hátam is belefájdult. Bementem a szobába, leültem a rekamiéra, elbóbiskoltam lassan. Csak arra kaptam fel a fejemet, hogy valaki belép a konyhába; inkább csak az árnyékra ijedtem fel. Ahogy az illető bedugja a fejét a szobaajtón, féloldalasan, akkor látom, hogy Boján Demeter.

Felugrottam, kiabálni kezdtem, erre ő gyorsan eltűnt. Még most se tudom, miért kiabáltam vele, de tudja, kedveském, a keserűség!

És ahogy álltam ott, a kezemet olyan nehéznek éreztem, a levegő is befülledt, és láttam, a szép szeletekbe kikészített hús fölött egy nagy zöld légy repdes körbe-körbe, s még annyi erőm se volt, hogy felemeljem a karom és elkergessem.

Már javában esteledett, mikor megjöttek a fiatalok - a nászomék nélkül. Még csak nem is nagyon mentegették magukat, hogy így elmaradtak, otthagytak magamban. Inkább jókedvűek voltak, bár a nászasszonyomról nem jó hírt hoztak: szerencsétlennek eperohama lett, reggel utaznak is haza, és ezúton küldik az üdvözletet.

- És ti? Ti itt hagytatok magamban, várni, míg belém szárad a lélek?

- Nem olyan nagy ügy ez, anyu - Marica végigsimított a karomon. - Fázol? - kérdezte.

- Inkább csak elfáradtam.

Akkor észbe kaptak valahogy, azon voltak, hogy vigasztaljanak, mindenféle viccet meséltek, de lassan észrevettem rajtuk, hogy őket is nyomja valami.

Leültünk a vacsorához, kisütöttem a húst; nagyon ízlett a fiataloknak minden.

- Kár, hogy ezt nem kóstolhatta meg az édesanyám - mondta Andris, aki a szülei helyett is evett, annyira ízlett neki a hús.

- Nem is tudtam, hogy az édesanyádnak baja van az epéjével.

- Van - szólt közbe Marica -, talán nem hiszed?

- Már nem szóltam egy szót se.

Egyszer csak Marica minden ok nélkül szóba hozta Boján Demetert; hogy rendes embernek látszik, s hogy állandóan a házat kerülgeti.

- Még a végén Irénke meglep minket egy férjjel - nevetett Andris, de nekem nevethetett, én mérges voltam, és mondtam is, ezen ne vicceljenek.

- Miért, Irénke? Maga nagyon is csinos asszony. Ha akarja tudni, még Sukora Palinak is tetszik. Ő mondta nekem, személyesen.

- Hát ha ti így beszéltek összevissza, felállok és kimegyek innen.

Erre megint kedveskedtek, és levettek a lábamról. Újra békesség lett, sőt, belülről is megnyugodtam. Mert én arra gondoltam, hogy a nászasszonyomnak derogál nálam ebédelni, hát kitalálták az epegörcsöt. De mondom, most megnyugodtam. Nagydarab asszony, de beteges. Ez így igaz. Mióta csak hallok róla, mindig gyengélkedik.

Hátradőltem a széken, behunytam a szemem, jó volt hallgatni a fiatalokat. Egyszer csak Marica odajön hozzám, átöleli a nyakam; ez az én régi kislányom. Ha mindig így maradhatnék!

- Mikor fogsz neki a televíziónak? - kérdeztem a vőmtől, de amikor éppen felelni akart, Marica belekezdett valamibe. Az elejére oda se figyeltem. Andris cigarettát vett elő, rágyújtott.

- Tudom, Irénke nem szereti a füstöt, elszívom odakint.

- Énmiattam ne menj ki, fiam.

Sétálni volt kedve, mégiscsak kiment.

Marica odahúzott egy széket mellém és leült. Milyen komoly most az én kislányom; gyönyörködtem benne. Tetszett ez a szép, nyugodt komolysága.

- Van egy ötletem az új lakással, amit tavaszra kapunk, - így kezdte, és akkor vettem észre magam, hogy ezt már az előbb is elmondta, csak nem figyeltem oda.

- Az új lakással? - lássa, már elfelejtettem, hogy jövőre ki kell mennünk innen.

- Még nincs meg a kiutalás?

- Milyen kiutalás? - Első pillanatban nem értettem, mire gondol.

Maricát elfutotta a türelmetlenség.

- Mért adod a naivat? - de aztán mindjárt észrevette magát. - Na, ne haragudj, anyukám. Tudod, mire gondoltunk? Az az új lakás olyan jó lenne nekünk, fiatal házasoknak való az ilyen lakás. Pici, gusztusos, kétszemélyes. Andris meg én, és ha meglesz a gyerek, hát ő... Olyan szépen élhetnénk benne.

Akkor már pontosan tudtam, mit akar, és visszafelé is megértettem mindent.

- És én mit csináljak? Menjek az utcára lakni?

- Te az anyám vagy, az édesanyám, miért beszélsz így velem?

- Én beszélek így veled? Én? - De mindjárt arra gondoltam, sok keserűséget okoztam ennek a gyereknek akaratomon kívül. - Jó, jó - hagytam rá -, a lakást akarjátok... Miért ne lakhatnánk mi együtt? Andris megmondta, majd összehúzzuk magunkat.

Láttam, Marica erővel hallgat, nehogy nagyon megbántson.

- Úgy jöttél vissza onnan is, hogy tönkretettem az életedet. Most meg azt akarjátok... mert tudom én, az ő kigondolásuk az egész, azt akarják, hogy elszakadjunk egymástól. - Nagy keserűséget éreztem, és ettől, nem is tudom, hogyan, megkeményedtem. - A lakást nem adom, megmondhatod nekik, hogy ilyen gonosz az anyád.

- Nem? - kérdezte a lányom, és kiment Andris után.

Nem és nem. Ezt már csak magamnak mondtam.

Még napokig, csukott szájjal, befelé ezt hajtogattam: nem és nem! De mindig gyengébben és gyengébben. Eleinte úgy láttam magam előtt Maricát, hogy az arcán, a szája mellett kiugrik egy éles vonás, s hogy a szeme megvilágosodik a haragtól. De később csak egy kérő arcot láttam, s azontúl mindig csak azt. És mindenhova elkísért ez az arc!

Különben nem volt harag köztünk, csak Marica jelzett valamit, de inkább úgy, hogy nem beszélt. Így akartad, meglásd, mi lesz ebből - ezt mondta a hallgatása. De én elhatároztam magam, s egy este elővettem őket.

- Maradjatok csak, beszédem van veletek. - Már az ajtóban álltak, készültek menni. Andris mindjárt visszafordult, de Marica csak legyintett. - Gyere vissza, ha mondom! - kiáltottam rá. - Nézzétek csak, gondolkoztam a dolgon... A lakás, ha megkapjuk, a tiétek.

Andris összevissza ölelt, aztán ijedten rám nézett.

- És Irénke?

Helyettem Marica felelt.

- Tudtam, hogy anyu ezt megteszi nekünk. - De csodálatos módon a hangjából nem annyira az örömet éreztem ki, mint inkább szomorúságot. - Most aztán már megszülhetem a gyerekemet.

És nem az öröm, a szomorúság ült le mellénk az asztalhoz. A fiatalok megírták a jó hírt a szülőknek, nekem is hozzá kellett írnom a magamét. S közben eltelt vagy tíz-tizenkét nap, már augusztusban jártunk, igaz, még az elején. Elvégeztem Kormoséknál a munkámat, befejeztem a szalongarnitúra-huzatot és néhány más, kisebb varrnivalót. Most jön az alkudozás, hogy maradjak még két-három napig - így képzeltem el -, de nem tartottak vissza. Most pedig jó lett volna maradni, nem volt mozdulhatnékom, nehéz lett a testem meg a szívem. Menni kellett tovább, és így legalább sorra vehettem Szomolányiékat. Már vagy két hónapja halogatom ezt a munkát - gondoltam -, pedig náluk is otthonosan érzem magam; nagyon jó emberek.

Szomolányiékról még nem beszéltem magának, kedveském; ez egy munkáscsalád, de valódi munkások, az ember öntő, ugyanazon a helyen, mint nyolc évvel ezelőtt, amikor először jártam náluk. Hozzájuk annak idején egy író ajánlott, egy bizonyos Alcsuti Gyula nevezetű, biztos olvasott már tőle valamit, van egy-két egész jó könyve, csak az a kár, hogy leginkább rövid dolgokat ír, én meg a regényt bírom.

Ez a Szomolányi amúgy híres ember, mert öntő létére Kossuth-díjat kapott, és egy időben az újságok is sokat írtak róla. Hát éppen a Kossuth-díj idejében kezdtem járni hozzájuk. Nem mondom, rettentő ügyes lehet a szakmájában, kitalált egy újfajta eljárást, amivel jó pár milliót megspórol az államnak.

Szóval Szomolányiék. Tavasszal szülte ötödik gyerekét az asszony; olyan, mint egy óriás, gyönyörű almafa; a gépgyárban dolgozott ő is sokáig, nő létére magkészítő, de ez a sok gyerek most odakötözte az otthonához. Régimódi nagy bérházban laknak, a lakásuk is hodály, két szoba alkóv, de olyan a beosztása, hogy csinosítgatni nem is lehet. Mindig cserélni készültek, egyszer - a Kossuth-díj idején - kaptak is volna szép villalakást a Szabadság-hegyen, de akkor még az asszony is dolgozott - az öt gyerek közül csak egy volt a világon és így nem akartak elmenni a gyár közeléből. Hát ittragadtak, úgy látszik, végleg.

Most is, mint mindig, főleg a gyerekeknek kellett varrnom, azokat csodálatosan ellátta testi fehérneművel, játszóruhákkal. Szívemhez nőttek ezek a gyerekek; három fiú, egy kislány, s most a legkisebb, a Márti, az is kislány.

Ahogy beléptem hozzájuk, úgy megörültem nekik, akkor láttam csak, milyen jó lesz nekem pár napig fülig gyereklármában. Meg aztán Szomolányiné is fényes pofa. Vele mindjárt elejétől fogva tegeződtünk. "Mit rázzuk a rongyot, mit magázzuk egymást?" - így kezdte, ahogy csak megismert. "Te is proli vagy, én is!"

Most is átölelt, magához szorított, megcsókolt. Magas, nem kövér, de ahogy mondani szokás, termetes. A férje mindig ezt mondja róla: "dörgedelmes nőszemély"... Váltig húzták, ugratták egymást, mint két óriás bébi. Mert Szomolányit se spórolósan tervezték, száznyolcvan magas, a lába csekély negyvenötös. Szóval, itt méretek voltak. S a gyerekek is ehhez a formához tartották magukat. "Ha egyszer azt látod, hogy felemelkedik a háztető, akkor tudhatod, hogy a srácok kinőtték a házat." Így tréfált ezzel is Bori, mert amúgy Borbálának hívták Szomolányinét.

- Jókor jöttél, már vár a hadsereg! - karon fogott, és vitt a szobába, aztán egy szempillantás alatt asztalra került a reggeli, na, nem olyan karlsbadi módra, hanem ahogy egy ilyen házhoz illik, szalonna, házi kolbász, hegyes paprika meg tea. Náluk először enni kellett, ezt nagyon komolyan vették.

- Már megint kinőttek mindent, és képzeld, a kicsik olyan iramban fejlődnek, hogy nem tudják örökölni a nagyok holmijait. Egy ütemmel gyorsabban megy minden náluk.

A délelőtt azzal telt el, hogy centiméterrel a kezemben sorra méretet vettem a gyerekekről. Az egészség jó szagát érezni ezeken a pockokon. Bori olyan anya, hogy ebből aztán egyetemi tanár is lehetne. Könyvekből tanulja a modern gyermeknevelést, előadásokat is hallgatott, mert későn, harmincéves korában szült először, őmaga pedig hároméves volt, amikor elveszítette édesanyját, ki tanította volna ilyesmire?

Egykettő elrepült a délelőtt, és már újra asztalnál ültünk; finom házias ebéd volt, töltött paprika, mert Borinak az az elve, mindig a legfrissebb szezoncikket kell főzni, mindig azt, ami éppen beérett. Ezt az előkelő hölgyek is megtanulhatnák tőle. Zsíros, fűszeres a főztje, igaz, meg kell szokni, és ebben a vándorszakmában ez a legnehezebb, megszokni más-más főztjét - de nála úgy éreztem magam, mintha vendég volnék, nem házivarrónő.

Jó délutánra hazajött Szomolányi is, megropogtatott, szokás szerint, nagyon közvetlen ember, és mindent erőből csinál.

Szóval, most már örültem, hogy ide hozott a jó szerencsém. Eldolgozgattam volna egész nyáron nekik. És hiába beszélnek annyit az előérzetről, nem éreztem semmi rosszat előre, pedig a baj a levegőben lógott.

Egyik nap jött a válasz a szülőktől, rettenetesen örülnek, hogy igazi anya módjára viselkedem - ez volt a levélben -, mert csakis így kerülnek egyenesbe a fiatalok. Ezt nekem írták, még a nászasszonyom is megdicsért. Jó - gondoltam, nagy az örömötök, hogy elszakadok a gyerekeimtől, én magam pedig a levegőben maradok, minden nélkül. Mert attól a perctől fogva, hogy a lakást odaadtam, olyan félelem maradt bennem, amilyet még sosem éreztem. Képzelheti, kedveském, micsoda örömet éreztem, amikor hazajövet megállít Monokiné, és azt mondja: megváltozott a terv, mert a Mosónő-fertályt csak három év múlva, hatvankettő tavaszán kezdik bontani. Így hát egyelőre nem lesz költözés sem. Jobbat nekem senki sem mondhatott volna! De örültek a szomszédok is mind! Hiába, a megszokás és a havi tizennyolc forintos lakbér! A féleszű hittérítő még táncra is perdült ott a porban, és folyton azt kiáltotta: "Íme, a bizonyság! Íme, a bizonyság!" De hát neki nincs esze, ő csak pörgött maga körül, mint az üvegre került légy.

Mégiscsak rendbe jön minden. Együtt maradunk Maricáékkal, nekem meg lesz módom, hogy spóroljak rájuk, bútorra, miegymásra. Aztán, hogy mi lesz három év múlva? Kicsit összeszedjük magunkat, megtöltöm a szívemet örömmel, eljátszadozom a kis unokámmal, szép lesz. Akkor aztán el is válhatunk.

De azon az estén még nem szóltam a fiataloknak. Meg kell keresni ennek is a módját.

Mondhatom, olyan jókedvű lettem ettől a hírtől, hogy másnap késő estig elbolondoztam Szomolányiékkal, pláne hogy ők is ünnepi hangulatban voltak, mert a férfit érte öröm.

- Mit szólsz, Irénke, az uram brigádjából szocialista brigád lett. Ez a megtért bárány megint belekerül az újságokba.

Ismertem a történetet, azért a férfi orra alá dörgöltem, hogy kicsit ugrassam:

- Akkor Alcsuti Gyula is készítheti a töltőtollát. Írhatja magáról az új regényt.

Évekkel ezelőtt úgy barátkoztak össze, hogy Alcsuti anyagot gyűjtött egy regényhez, és Szomolányit választotta ki modellnak.

De erre, amit mondtam, a nagydarab ember komolyan felelt.

- Alcsuti megjárta velem, pedig nem akartam átejteni, elhiheti. Sajnos, ő mindenáron olyan embert akart látni bennem, aki nincs. És igaz, a brigádom is kussolt, engedték hogy agyba-főbe dicsérjenek. És nem mondom, én is tűrtem a dolgot.

Bennem csak dolgozott a bolond jókedv.

- De most már nem tartja odabenn a gyárban az ünneplőjét? - kérdeztem tőle grimaszozva, és kipukkant belőlem a nagy nevetés. De sem a férfi, sem az asszony nem tartott velem, ezen kicsit elcsodálkoztam, mert Szomolányi nem az az ember, aki kíméli magát. Bori meg éppen hogy nem. Megmondják az igazságot magukról is, másokról is.

Ennek az ünneplő öltönynek persze története van. Mondtam már, kedveském, Szomolányi nagyon is jó öntő. De úgy fordult, amikor megkapta a nagy kitüntetést, az addigi élete olyan kényelmetlen lett neki, mint a szorítós cipő. Ezt nem is tagadta. Hagyta a munkát másokra, csak a dicsőség kellett neki. Pedig Bori de sokszor megmosta a fejét érte! Elég annyi, hogy helyette is a brigád dolgozott, ők hozták ki a teljesítményt. Pláne, mikor egy fogadáson azt mondta róla valami vezető ember: "A mi munkásaink olyan elegánsak, mint a diplomaták... " - és ezt az újságban is kinyomtatták - attól kezdve jöttek a meghívók, ilyen fogadás, olyan fogadás, ennek a külföldi vendégnek a tiszteletére, amannak... Bori maga mesélte, a sötétkék ünneplőt is a gyári öltözőben tartotta, és telefonhívásra ment pályaudvarra, repülőtérre, nagyszállóba.

Csak hosszú hallgatás után felelt a férfi, de még mindig komolyan.

- Nem volt könnyű, higgye meg, eljutni idáig. Azt tudja, hogy ötvenhat nyarán engem letett a brigád. Megmondták kereken, a képembe, elegük van belőlem. Megértettem a dolgot, igaz, hogy nem könnyen. Én köztetek nem maradok. Vettem a kalapom, átmentem egy másik brigádba - beosztottnak.

Csak most nevette el magát, de jókedvűen.

- Nincs már protokollruha - így mondta: protokollruha. Mindig ilyen különleges kifejezései vannak. - Nyugodt lehet, most már nincs.

- Ezt az egyet meg kell hagyni - Bori is hozzátette a magáét -, akkor észhez tért a jóember. És hogy újra brigádvezető, s hogy ez most szocialista brigád lett... azt úgy érte el, hogy a saját szívébe nézett. Mert ötvenhétben azt mondták neki: nézze, magát azért tették le a társai, mivelhogy akkoriban... De ez a jóember nem hagyta továbbmondani. "Kispricceltek - igazuk volt." És megmaradt a helyén, dolgozott, le is adott tizenkét kilót, de egy napon a volt brigádja érte jött; visszahívták maguk közé.

Ez mind-mind elfért most ebben az estében, az ő örömük meg az enyém. Jó későn értem haza, de a gyerekek még nem aludtak, sőt Marica elém tett egy papirost, délután jött postán a tanácstól. Azt írták benne, amit már amúgy is tudtam: a költözés egyelőre tárgytalan - valahogy így. Újra meg újra az öröm.

- Látjátok, gyerekek, így fordult. Mégiscsak megmaradunk egymással.

- Tudtad ezt, anyu, akkor is, amikor olyan nagylelkű voltál. Amikor ajándékba adtad a lakást - a nagy semmit! Mindig így, mindig így! - Marica felugrott az asztal mellől, és berohant a szobába. Utána akartam menni, de Andris elém állt.

- Tessék őt hagyni, Irénke.

- De ilyet mond nekem, az anyjának, mintha ravaszkodnék neki, hazudnék, becsapnám - mondtam, mondtam, de már én se hittem magamnak.

- Ez csak idegesség tőle. De mi nagy bajban vagyunk - egyszerre kifakadt a vőm, még sosem volt ilyen. - Iderángatnak, odarángatnak! - kiabált az idegességtől. - Mégiscsak a szüleim! És ebben igazuk van.

- Miben? És mit tegyek? Menjek el?

- Mit tudom én, mit tegyen, Irénke! Azt se tudom, hogy én mit tegyek.

- Tényleg azt hiszed, hogy tudottan becsaptalak titeket? Minek gondoltok ti engem? Azért, mert egyszer... mert egyszer megtévedtem, mi? Az én időmben nem úgy volt, hogy feliratkozott az ember és másnap mehetett az anyakönyvvezetőhöz.

- Tessék megérteni, Irénke, ez így nem lesz jó. Zavarjuk egymást.

- Ti engem nem zavartok.

- De te igenis zavarsz minket! - kiáltott az ajtó mögül Marica; ott állt és hallgatott minket.

- Akkor tessék, keressetek jobb lakást! - elkeseredtem, nem is tudtam, mit beszélek. Tudom, nem lett volna szabad, nem is így gondoltam, de kimondtam ezt.

Másnap Szomolányiékkal is elszámoltam; közben el is sírtam magam.

- Ha nagy a tűz nálatok, gyere csak hozzánk, majd szorítunk neked helyet, Irénke - így mondta Bori, és tudom, komolyan gondolta. Ezek ilyen emberek. És ettől még inkább elfogott a sírás. Mentem haza, tudtam, az én bajomon nem segíthet senki.

 

Kis idővel a veszekedés után a fiatalok megint kivettek szabadságot maguknak, és hazautaztak Andris szüleihez. Azt a szégyent, amit akkor éreztem! - most úgy maradok, hogy én mutattam ajtót nekik, én, aki... hogy mondjam el, kedveském, mit éreztem akkor! Legszívesebben kifutottam volna a világból.

Mindjárt az első este, alighogy hazaértem a munkából, mintha csak kileste volna, jött Boján Demeter, pedig őt már elég csúnyán elküldtem egyszer. És megint a nagy szomorúság a szemében. Nem kínáltam hellyel, raktam ki a neccből a dolgokat. Ő megállt a szoba küszöbén, egyik lábával úgy, mint aki még beljebb akar lépni. El kellett mosolyodnom. Igazán nem akartam ugratni, de a nevetés kiszaladt belőlem. Ő meg csak türelmesen ennyit mond:

- Milyen szép maga, Irénke!

Éppen ez hiányzott nekem, hogy udvaroljon. Nem is válaszoltam, de ő csak tovább beszélt, nagyokat hallgatva közben.

- Kaptam egy dízelmotoros vontatót, most ment át generálon.

Erre legalább még odafigyelni se kellett. A fehérneműszekrénybe rakosgattam. Fájt most ez is; kettéválasztva benne a kislányom holmija meg az enyémek. Istenem, a szememet is elfutotta a könny, mikor a kezembe akadt Marica pici hálóingecskéje, három-négyéves korában viselte. De ha nem is figyeltem erre a nehéz beszédű hajósra, a fülemben mégis ottmaradt, amit mondott. Dízelmotor és generál.

Két lépéssel beljebb jött, megállt a nagyasztal előtt, mint egy sóbálvány.

- Ilka, ez a vontató neve. Ilka. Három-négy megrakott uszályt is képes kötélre venni, olyan motorja van.

Hátat fordítottam neki, mint aki oda se figyel, szegélycsipkét rajzszögeztem a polcok szélére.

- Tizennegyedikén fölszedjük a horgonyt, és aztán gyerünk fölfelé. - Valami német városnevet is mondott, már nem tudom, mit. Két hét. Ez lesz az első utunk. A második, augusztus végén, le a tengerig.

Én meg arra gondoltam: menj, ahová akarsz, a tengerig vagy nem a tengerig, isten hírével!

- Van még öt napunk, addig elintézhetünk mindent. - Ezt se mondta másképp, mint a vontatót meg a horgonyt, de erre meg kellett fordulnom.

- Micsoda mindent? - Csupa kíváncsiságból kérdeztem ezt, nem komolyból.

- Kell az asszony - inkább nyögött, mint beszélt -, kell, aki várjon odahaza. Akiről tudom, hogy vár. - Egész megcsöndesedett. - Akire lehet gondolni.

- Hát szerezzen magának! Vannak elegen! Aztán én már megmondtam, jóember - eszembe jutott a Bori szava: jóember -, magának nincs más baja, mint hogy újra asszonyt szerezzen?

Az arca majdhogy világított a sápadtságtól.

- Ne bántson - könyörgött -, ne bántson mindig. Hát csak olyan asszonyok vannak? Én csak olyan asszonyt érdemlek?

Közel lépett hozzám, megfogta a karomat, de elhúztam tőle.

- Maga biztos mást is érdemel, de nem mérik érdem után.

És ahogy ezt kimondtam, megtelt a mellem sóhajtással, mert eszembe jutott a magamé, az én keserves sorsom. És ez a szomorúság, az, hogy ő is sóhajtott meg én is, egymáshoz hajtott minket. Észre sem vettem hogyan, de már a karjában voltam, rám hajolt, megcsókolt. Kicsit eltoltam magamtól, de nem haraggal. Közelről olyan a szeme, mint a sötét víz, amiben megcsillan egy lámpafény. Nem tudom, mi mindent éreztem, de azt mindenképpen, hogy nagy jóság van benne. Meg türelem. Ő meg csak a magáét mondta.

- Van még öt napunk, szívem. - Tegezni kezdett, de nem gorombán, nem is lenézésből. - Föliratkozunk, aztán kijössz az induláshoz. A hónap végén meg csinálsz szabad időt és leviszlek az Al-Dunára. Kérvényezem a vállalattól, hogy vigyelek. - Nem tudtam mit felelni. Ebben a percben minden megváltozott, és nem értettem azt sem, mi volt a nevetnivaló ezen az emberen. Még mindig a karjában fogott, de lazán. Éreztem, a mellkasa olyan forró, mint a kályha. - Én nem akarok tőled most semmit. Én csak arra kérlek, szívem, gondold meg. Majd holnap megmondod, aztán föliratkozunk, és tizennegyedikén kijössz az újpesti kikötőbe, onnan megyünk Csepelnek, ott rakodunk, még ott is integethetsz. A szobakulcsomat is megkapod. De állítólag télre lesz lakás is; az már a mienk lesz, egészen.

Ezt mondtam neki, pedig akkor már egészen mást is felelhettem volna:

- Én még semmit se tudok.

Akkor meg erre kért:

- Mondd nekem, hogy Demeter.

De én kibontottam magam a karjából, pedig nem volt könnyű dolog. Nem azért, mintha erővel tartott volna: megéreztem benne valakit. Talán szeretni is tudnám.

- Most pedig arra kérlek, szívem, öltözzél át, és ünnepeljük meg ezt az estét. Hogy megmondtam, és hogy végighallgattad.

Kimentem a konyhába, pucérra vetkőztem, és nem féltem, hogy rám nyit ez a vadember. Nem, nem, várt türelmesen. Mondom, kedveském, hogy sóbálvány!

Nem mondom, a jókedvtől, a készülődéstől, meg a jól kicsurgatott hideg víztől más lettem egyszerre. Más lettem, mint eddig voltam. Beszóltam Demeterért. Lassan, mosolyogva jött kifelé, mintha nem akarná, hogy ez véget érjen, ami most történik. Kilépett a konyhába, és nagyot szippantott. Kivörösödött az állandó barnasága alatt.

- Jó szappanszag. Szeretem a Caola-szagot, nagyon csudás! - mondta csupa örömmel. Mert az igaz, csak azt használok, mióta önálló vagyok, Caola szappant. - Bojánnak a csodálkozástól fennakadt a szeme fehérje. - Micsoda csini egy asszonyka! - kiáltott fel örömében.

Igaz, szépen felöltöztem neki. Tavasszal varrtam azt a ruhámat, vagyis csomagból alakítottam. Vad kék, inkább lilás és tiszta selyem. A mintája teljesen absztrakt - így mondja a segéd a különlegességi boltban. Szóval, a selyem meg a jó snitt kiadja az alakot. Hát ettől kábult el az én hajósom. És tudja, kedveském, örültem ennek én is. Hát nekem is van életem? Hát én is tetszem valakinek? Akkor néztem csak végig rajta. A ruhája sötétbarna, alig látható pirosas csíkokkal; príma a szövet, ezt mindjárt látni, de a szabás! Rettentő régimódi. A nadrágszára meg dupla széles. Ő meg úgy vette ki a szememből, hogy nagyon tetszik az öltönye.

- A szövetet Jugóból hoztam. Valódi angol. Szalámit adtam érte.

A kulcsot a szokott helyre tettem, a petúniaágyásba - hátha váratlanul megjönnek a fiatalok. De ettől elvesztettem a jókedvemet is. Egyszerre csak a hátamon éreztem Boján Demeter erős kezét, ami olyan tüzes volt, mintha lyukat égetne a finom selyembe. Az arca egész közel az enyémhez. Eltoltam magamtól a bolondot.

- Mindenki meglátja.

Alázatosan, majdnem könyörögve kérte:

- Maradjunk itthon, olyan csudás lesz. - Az egész ember perzselt a nagy melegségtől.

De én csak a kulcsot láttam a petúniák között, a nagy, nehéz kulcsot, ami a gyerekeimre várt. Ő pedig újra azt motyorászta, hogy maradjunk itthon.

- Magának ez nem az otthona, én meg nem vagyok a macája! - ezt válaszoltam neki. - Ezt jól elrontotta. Most már mehet egyedül, ahova akar.

Hátat fordítottam neki, és kizártam az ajtót, de ő csak nem mozdult mögülem. Kértem, lépjen vissza a küszöbről, mert nem tudom becsukni az ajtót. Hiába beszéltem akármit, egy helyben állt, és az arcán is láttam valami különöset, úgyhogy elfogott a félelem. Borús idő járta, éles, nem nyári szél fújt. Nem jött most erre senki, csak egy távolabbi új házban danoltak erősen, úgy látszik, lakásavatás volt.

- Menjen, vagy kiabálok - szóltam rá, de nagyon csendesen.

- Nem kiabálsz te, szívem. Egyáltalán nem. És ne is ugrass, jó?

Tenyeremmel a mellére csaptam, de meg se érezte. Csak halkan nevetett, aztán elkomorodott.

- Na, jóccakát - mondta, hátat fordított, és jó sebesen elindult, vissza se nézett.

Engem meg elfogott a rémület, hogy elveszítem ezt az embert is, kiabálni akartam, de nem tudtam, csak visszabotlattam a konyhába, fejemet a tenyerembe hajtottam, és jó keserveset sírtam. Magam se tudom, azt hiszem, elaludtam ott a nyitott ajtónál a nagy egyedüllétben. Egyszerre csak arra ijedtem fel, hogy valaki megérinti a vállamat; hát ő volt, Boján. Engem olyan, de olyan boldogság járt át, táncolni szerettem volna. Borral jött vissza.

- Csak nem gondolod, hogy én úgy itthagylak, hogy én olyan neveletlen paraszt vagyok, szívem? - Ezzel ült le, én meg kibontottam az üveget, poharakat tettem az asztalra. Később még egyszer elment borért, s de hosszúnak tűnt, míg újra visszajött! Hogy elgyengül az ember.

Így maradt nálam hajnalig: hosszú idő óta először férfi, igazán mondom, hosszú idő óta először.

Mikor kilépett az ajtón, látni lehetett, gyönyörű, jószagú reggel ígérkezik. Ment a villamos felé, csak a széles vállát figyeltem, a zömök alakját. Úgy ment, hogy lóbálta a kezét, a járása csupa jókedv. Én is kezdtem hinni, mindenben, amivel csak biztatott. Ott áll majd a hajón, és én integetek utána. Aztán tíz nap múlva visszajön. Jó volt, nagyon jó.

Másnap estefelé már vártam őt a küszöbön, és megörültem neki, hogy láttam jönni, láttam a széles vállát, a tömzsi alakját, olyan erős, egy kis házat is elbírna magán! De éjszakára nem engedtem ottmaradni. Most már csakugyan megérkezhetnek a fiatalok. Így is égett az arcom, ha arra gondoltam, hogy beengedtem a lakásba valamit, ami ezentúl mindig ott lesz, ha nem is látják Maricáék, de én tudom, hogy van. Úgy beszéltük Bojánnal, hogy másnap délre itt lesz nálunk, és megyünk feliratkozni. Reggel elszaladtam, lemondtam a munkát; három napot tettem szabaddá, legyen igaza, maradjunk együtt, amíg Boján behajózik - vagyis hát elindul az Ilkával fölfelé. Nahát, készülődtem, takarítottam, öltözködtem, repültem, mint a madár; gondolhatja, nem vagyok pehelysúlyú madár! Úgy tizenegy felé járt, amikor nyílt az ajtó. Még bosszankodtam is, miért jön korábban az a kelekótya hajós, nem tudja kivárni? De öröm is volt bennem. Pedig nem ő, Marica jött. Fáradt volt, az arca összegyötört, s a szeme világos, mint mindig, ha izgatott. Csak egy kis neszesszert szorongatott; néztem mögéje, kifelé, a szemem is kérdezte: hát Andris?

- Az anyja beteg, és ő kívánta, hogy mellette maradjon.

- De ugye, hamar hazajön? - összevissza kiabáltam - ugye, nincs baj veletek?

Erre Marica nem válaszolt; leült a rekamié szélére. Szegénykém, milyen sovány, a térde megcsontosodott, szép hosszú lába is pipaszár.

- De jön, ugye, jön?

- A lényeg az, hogy elvétetem a gyereket. A többi nem érdekes. Azért is jöttem előbb haza, hogy segíts. Megígértem nekik, a szavamat adtam. - Úgy nézett rám, hogy félnem kellett. Olyan furcsa, de most már megmondom, gyakran féltem a lányomtól.

- Mi ez a nagy puccparádé? - kérdezte. "Puccparádé" - ez a szó Alajos bácsitól került hozzánk. Marica sosem mondta ki, nem tudtam, hogy eltette magának ezt a szót. - Csak nem udvarlót vársz?

A sötétkék kosztümöm rám forrósodott, égette a bőrömet, és egyszerre olyan nevetnivalónak láttam magam, hogy itt állok fényes hétköznapi délelőtt puccparádéban, pontosan így. Nem tudom, meddig álltam ott megnémulva, mikor egyszerre csak megszólalt a régi telepi kápolna vékony kis harangja. Sehogy sem értettem ezt, mivelhogy a kápolnát az ostromban lebombázták, én is csak hallottam róla, hogy létezett, de látni nem láttam soha. A helyét hívták Kápolna-gödörnek; volt benne mindig egy kis víz, és a partján büdöske virított. De nem is ez a fontos, hanem hogy dél volt, és Boján nem késett egy percet se. Nagy csokor szekfűt is hozott magával. Én ezt nem is láttam, csak az illatát éreztem a virágnak; nem mertem odanézni, de a kezem meghidegedett az izgalomtól. Boján is begyulladt, mert ahogy köszönt, az inkább volt dadogás, mint beszéd. Marica leeresztette az ölébe a neszesszert, erre én pontosan emlékszem, és összecsapta mind a két kezét, úgy kacagott. Felállt, kérdezett valamit Bojántól, aztán rákiáltott:

- Most már nem kell lakás. Most már nem kell, hogy anyu feláldozza magát. Mehet a fenébe! A fenébe, nem érti? - rettenetesen kiabált, a nyakán kiugrott az erecske, attól féltem, hogy mindjárt rosszul lesz. Boján úgy állt ott, mint aki megzavarodott. Megfogtam a karját.

- Menjen, legyen szíves - kértem csöndesen -, nagyon megkérem magát.

Elment, de olyan erővel csapta be az ajtót, hogy az üveg megrepedt. Én pedig ottmaradtam Maricával.

- Elküldtem azt a nagy maflát. Nincs rá szükség, hogy feláldozd magad, megmondtam. Gyerek egyelőre nem lesz, Andrissal meg... majd csak kialakul. A szülei nem bírnak engem. Mindegy, hogy mit mondanak, nem bírnak, ez a lényeg. - Nyugodtan mondta ezt, s ettől a higgadtságtól még jobban féltem.

- Megszerzem az engedélyt és elvétetem.

- Ne hagyd a gyereket! Ne hagyd! Itt vagyunk mi, majd fölneveljük.

- Apa nélkül? Te képes vagy erre, de én nem! - Sírtam nagyon, megsajnált. - Ne haragudj, nem akarlak én bántani téged. - Váratlanul fölnevetett. - Jaj, ez a hajós, ez a mamlasz! De buta ember lehet, de tökfejű! - Ezzel is csak megalázott, megszégyenített.

Nem is maradt otthon sokáig, nem volt nyugalma hozzá.

Harmadnap hozta a bizottság engedélyét, hozzájárultak, elvehetik a gyereket. Megint csak a nagy nyugalmat láttam benne, még mosolygott is.

- Te csináltad az adósságot, én fizetem vissza - csak ennyit mondott.

Elvittem a kórházba, s amikor már nem hatott az érzéstelenítés, az én kezem után kapott, a körmeit belém vájta szegény. Szót se szólt Andrisról, de tudtam, mindig csak őt várja, miatta lesi az ajtót.

Csak másnap, műtét után mondta ki, amire addig is gondolt.

- Megírtam Andrisnak, expressz, hogy vasárnap meglesz a dolog. Nem jött.

- Talán nem kapta meg a leveledet.

Rám kiáltott, hogy miket beszélek itt összevissza; a kórteremben mindenki odanézett.

Már három napja volt otthon, mikor egyik este megjött Andris. Ott állt az ajtó előtt, kopogott többször is, de Marica kiszólt a szobából:

- Nehogy beengedd!

Értettem a haragját, mégis ajtót nyitottam a fiúnak. Nem tudom, mit beszéltek odabenn egymással, de egyszer-egyszer tisztán hallani lehetett Marica hangját. Pedig olyan csöndesen beszélt, mint kislány korában, mikor mandulagyulladása volt.

- Menj szépen, Andris. Nincs semmi értelme. - Úgy látszik, Andris ellenkezett, nem akart menni. - Azonnal menj: takarodj! Takarodj! Anyu, engedd ki, de mindjárt! - Összevissza kiáltozott. - Dobd ki, de azonnal!

Megfogtam Andris karját, és kivezettem.

- Nincs jól - ennyit mondtam -, majd talán holnap.

Megint becsukódott az ajtó. Tőlünk mindenki elmegy, azt gondoltam. Eszembe jutott Boján Demeter is. Nem integettem utána, pedig az Ilka kifutott. Az újságban is benne állt a hír. Mentek fölnek a Dunán.

Pár napig pihent Marica, aztán újra kijárt a gyárba, a nyári gyakorlatra. Andris nem mutatkozott, kérdezni nem mertem felőle. Szegény kislányom se szólt. Mintha kicserélték volna, a hangját se lehetett hallani. Nem mutatott se szomorúságot, se haragot. Hazajött, segített a vacsoránál, evett is valamit, aztán éjfélig olvasott. Az ágyamat vissza kellett állítani a szobába, nem akart egymagában aludni.

- Ha valaki kopog... ne nyiss ajtót, semmi esetre se. - Csak erre kért, de senki se kopogott.


9. Amiről nem tudott

Jó volt beszívni a boltíves folyosók mész-, ember- és tornateremszagát. Már amikor a hűvös kocsibehajtó-szerű kapualjba ért Andris, s a portás egy évődő mondattal csak megérintette, nagyot sóhajtott, s egy pillanatra szabadnak érezte magát. Háta mögött szüleinek terrorisztikus gondoskodása, Marica hisztérikusan érzékeny kitörései - az őrlődés otthon meg házasság között. Két boldog, gondtalan év emléke fogadta az épületben.

Nyár vége volt és ebben a nagy, visszhangos házban, amely télen, egyetemi időben a kaptár zsúfolt, sűrű életét éli, az idény előtti állapot különösen érezhető. Az állandó téli bennlakók, ha gyéren is, de már kezdtek visszaszállingózni: vidéki szülői házból, különböző alkalmi, nyári munkákból, építőtáborokból - nemsokára kezdődik az egyetemi év, jó egy kis megelőző tréning. A nyári festés, mázolás is befejezéshez közeledett. A földszint meg az emelet lakószobáit, folyosóit, irodáit újrafestették, a falak megnyugtató pasztellszínt kaptak, s ameddig a festés elért, megszűnt a meszeléses kaszárnyajelleg, sőt az ablakokra kétoldalt varrottas függönyszárnyak kerültek, s ez még növelte az otthoniasságot.

Mikor Andris fölkaptatott a széles lépcsőkön, már lassacskán esteledett.

Kigyúltak a sárga, apró égők, amelyek túlságosan magasról, gyér világosságot hintettek, az első emeleti, homlokzati folyosón már ezüstfehér fénycsövek világítottak, mintát adva abból, milyen lesz majd jövőre az egész otthon világítórendszere.

Egyre több ismerőssel találkozott. Ezek javarészt olyan bennlakók voltak, törzsbeliek, akik úgyszólván sosem lesznek hűtlenek az otthonhoz; ösztöndíjasok, akik a nyarat is a fővárosban töltik, mert ezekben a hónapokban kell egész évre folyósított pénzüket megszolgálniuk a szerződés szerinti gyárban.

A vacsora előtti időben a fiatalemberek sűrűn közlekedtek a folyosókon, melegítőben, tornacipőben, fedetlen felsőtesttel, nyakukban törülközővel. Szappanszagot sodortak magukkal, ahogyan jöttek a tusolóból, hangosan, a hideg víztől pirosra csípett testtel. Milyen ostobaság volt kilépni ebből a nagy védettségből - vissza, a szülői ház felé és előre, a házasságba, egy ismeretlen esetlegességbe. A pótolhatatlant érezte magában fölsajogni. Ebben a zajos sodrásban fájdalma egészen vegytiszta volt.

Befordult a második emelet hideg szagú szárnyfolyosójára, melynek számos ajtaja a diákélet egy-egy belső rekeszébe nyílott. A fordulóban, egykori szobájához igyekezve, a fiatal igazgatóba botlott. Kénytelen-kelletlen megölelték egymást, hogy elkerüljék az összeütközést.

- Maga az, Szöllősi? - kiáltott a fiatal igazgató, hangjában őszinte öröm érződött. - Azt hittem, már elfelejtett minket. Hogy állunk a házassággal? És az asszonyka? Csinos kis asszonyt választott magának, az már biztos! - És így tovább, a jó érzés sodrában. - A régi komákat keresi, ugye?

Belékarolt, vitte magával, s közben egyre azt kérdezgette: szépek lettünk, mi? Ugye hogy szépek lettünk! És magyarázta, hová kerülnek sárga neccfüggönyök, hová színes reprodukciók. Becipelte egy telezsúfolt, kis szobába, ez lesz a házi stúdió, télen minden vasárnap délelőtt önálló műsort adnak. Az irodában feketét főzetett, a fekete híg volt, gyenge, de az igazgató csak úgy feszült az energiától, az évadnyitás előtti izgalomtól.

- Tulajdonképpen azt kérném az igazgató úrtól - kezdett bele a lecsillapító szóáradat után Andris -, anyósomék vidékre utaztak néhány napra... hogy addig engedné meg... szívesebben aludnék itt, mint egyedül odahaza.

- Nem kell azt annyit cifrázni! Most még van hely. Melyikben is lakott?

- Kettőszázharmincnyolcas.

- Jó. Jó. Persze hogy tudja. Negyvenkettes - ez volt az én kollégiumi szobaszámom, még nékoszista koromban. Az ember az ilyesmit éppúgy nem felejti el, mint a születési dátumát.

S minthogy a régi szobatársak szabadságon voltak, még Sukora Pali sem volt itthon, az igazgató meghívta Andrist magához vacsorára. Nemrég nősült, s a fiatalasszony, aki zöldpaprikás rántottát akart készíteni, zavarba jött a váratlan vendégtől, sajnálkozott, hogy nem kínálhatja igazi vacsorával, csak ilyen agglegényi koszttal.

- Meséltem neked Szöllősi Andrisról - mutatta be az igazgató -, hogy micsoda bátor gyerek, milyen merészen belevágott a házasságba - és látod, boldogok.

Bort is hoztak, koccintgattak. Az igazgató Andris önállóságában a maga elveinek igazolását látta. Kifejtette, hogyan kellene felszabadítani magunkat mindenfajta előítélet alól, mert az előítéletek akadályozzák a szocialista etika kialakulását.

- Azt mondják, a korai házasodás önmaga ellentmondása. Nem igaz! Azt mondják egyesek - így fogalmazott, szónokias lendülettel és retorikus naivitással -, lehetetlenség egy érzelmi felső fokot jogilag rögzítve állandósítani. - Ebbe a mondatba kétszer is belebonyolódott, megbicsaklott a nyelve, elölről kezdte, és úgy mondta el még egyszer.

Az asszony csöndes mosollyal figyelte a világos pirosra gyúlt férfiarcot, aztán megjegyezte:

- Tudtommal a második feleséged vagyok. Az első neked se sikerült.

- Ez demagógia! - tiltakozott a fiatal igazgató, és újra töltött. - Személyeskedéssel nem lehet egy tudományos általánosítást megcáfolni. Tudni kell felülemelkedni.

Végül ő kísérte Andrist a kijelölt szobába, megmutatta az üres ágyat.

- Első emelet egy! - szólt az emeletes ágyra célozva; jó éjszakát kívánt, és átadta Andrist önmagának.

A fiatalember kusza mosollyal nézett utána, szégyen és zavar viaskodott benne ennyi derék jóhiszeműség láttán! Ez a naiv hit, úgy látszik, ez a gyenge pontja.

A szoba nyolcszemélyes, egy-egy fal mellett négy emeletes ágy. Most csak hárman voltak odahaza, ketten már lefeküdtek, a harmadik a hosszú asztalnál ülve önmagával sakkozott, pontosabban sakkfejtörő megfejtésén tűnődött. Egyik-másik éjjeliszekrény mellett a falat külföldi képeslapokból kivágott sztárfotók díszítették. A lámpa gömbje itt is elvesző magasból világított. Amit a kapuban és a folyosón érzett, a bizalmas otthoniasságot, ebben a szobában nem találta meg, még emlékek formájában sem. Bemutatkozott, ideiglenesen, az átmenet mozdulataival. Ezek a fiúk gépészkariak, ő meg villamoskari, nem ismerték egymást.

- Pár napig ittmaradok - egészítette ki a bemutatkozást -, azelőtt itt laktam én is.

Az ágyban fekvők morogtak valamit, a sakkozó ködös szemmel fölnézett rá, aztán újra táblája fölé hajolt.

- Megkérlek, pajtás - szólalt meg valaki a sarokágy mélyéből -, igyekezz levetkőzni, nemsokára lámpaoltás. Reggel korán kelűnk.

Sietni kellett a lefekvéssel. Akkor jutott eszébe, hogy csomagját visszavitte a pályaudvari megőrzőbe, még hálóinge sincs, semmije, amire szüksége volna. S most elcsodálkozott, hogy mi vezette ide? Visszafelé gombolyította az elhatározást. Ott állt a Mosónő-fertály kigyomosodott ösvényén, és nem tudta, mit kezdjen. Hát igazán vége? De ugyanakkor apja higgadt tanácsát is hallotta: "Csőd, most már beláthatod, hogy csőd! Ha mindezt tisztán látod, legjobb lesz visszaköltöznöd a kollégiumba... " Az apja józansága irányította ide. Pedig éppen ettől a józanságtól szeretett volna megszabadulni. Kérni kellene a gondnoktól egy inget meg egy tornacipőt...

- Olthatom? - kérdezte az előbbi fiú a sarokágyból.

- Fenét olthatsz! - a sakkozó fiú kiáltotta ezt; pizsamában, nagy, borzas, vörösesszőke fejével visszaült a sakktáblához. - Nem tudom félbehagyni!

- Akkor nem lesz durmolás, na! - a sarokágy tulajdonosa, egy vékony, hosszú fiú leugrott emeletes fekhelyéről, és bekapcsolta magnetofonját, amit saját maga készített. - Néger. A Riasból vettem le - kommentálta a felsikoltó fúvós hangszerek vad, magas kavargását.

Ekkor lassan nyílt az ajtó. Elsőnek egy nagy, sima arc jelent meg az ajtónyílásban, majd egy papucsba bújtatott, rózsaszín láb, végül az egész alak. Az igazgató volt. Nyílván az ágyból kelt már ki, és most pizsamában, papucsban egy hatalmas, frissen fürdetett gyerekre emlékeztetett. Kezét félmagasba emelte.

- Jöjjön csak, Szöllősi - szólt be majdnem suttogva. - Azt mondja a feleségem - Andris füléhez hajolt -, hogy maga... hogy biztosan bajok vannak maguknál odahaza. Ugye csacsiság? - S engedve, sőt, elvárva, hogy megcáfolják, sóhajtott egyet, és megnyugodva kicsoszogott.

Még éjfélkor se oltottak lámpát.

- Gyere csak, koma - a sakkozó a táblához vonta Andrist. - Ide süss! - magyarázott valamit. Utána hajnalig a tábla fölött töprengtek mindketten.

Mikor végre ágyba került, megint elébe tolakodtak a képek s a kérdések. A távirat idejében érkezett, és mégsem ült vonatra. Miért? Az anyja hozta be a táviratot, és ennyit mondott: "Kibontottam, ne haragudj. Újabb trükk." És ő nem rohant Maricához, magára hagyta. "Mert gyáva vagyok" - szögezte le ott a kékesszürke félhomályban, de hangosan. Valaki félálomban fölmotyogott: "Kuss!" Tovább mondogatta, most már hangtalanul: "Én nem tudom megérteni az anyámat, és most milyen könnyen megértettem őt."

Mikor fölébredt, a nap éles szögben kihasított egy szeletet a falból. Délfelé járt az idő. A sakkpartner hajolt föléje. Rezes sörték verték ki az állát, szinte csillogtak.

- Beteg vagy, kolléga? - kérdezte együttérzően.

 

Aztán lassan arra eszmélt, hogy be kell rendezkednie, mégpedig a bizonytalanságra, az átmeneti helyzetre. Elhozta bőröndjét a pályaudvarról, s ebben legalább megkapaszkodhatott. Másnap az üzembe is kiment, hogy folytassa, vagy befejezze a nyári gyakorlatot. Volt nyár, nincs nyár, hamarosan nyit az egyetem. Ez megint Maricát idézte. Látta, amint együtt sodródnak be a kapun, látta, hogy egymás mellett ülnek a könyvtár végtelen csöndjében, apró olvasólámpák úsznak, imbolyognak körülöttük, mint különös mikroszkopikus bolygók. Aztán változott a kép: víz fölött repültek, kétoldalt futott a part, Marica evezett... gyengéd, kissé csapott válla és mellének ovális íve mögött zöld háttér. Hosszú lábára gondolt, a vékony bokára és az izmosan kiszélesedő lábikrára. Látta meztelenül; hibátlan bőrét megfodrozza a borzongás. Csöndes sóhajait hallotta, és gondolatban lágyékára hajtotta arcát. Annyira kívánkozott utána, hogy egyik este villamosra ült, akármi lesz, könyörög, kiabál, fenyegetődzik, nem számít semmi, csak az, hogy újra együtt legyenek! A lakás ablaka messzire világított, s a gyöngyházszürke ég alá szoruló Mosónő-fertály olyannak tűnt, mint egy földhöz lapuló kutya. De ahogy közeledett a házhoz, mindig tétovább lett, s nem mert bekopogni. Megfordult, futott a villamoshoz.

Mire hazaért, már többen voltak a szobában, hazai csemegék illata, kolbászok támadó fokhagymája és sütemények édes vaníliaszaga kavargott a levegőben.

Két vagy három nap múlt el így, mikor az igazgató behívatta magához.

- Ne haragudjon, Szöllősi, de megkérdezem, hogy meddig marad, mert a maga helyére is visszajön a diákunk. - S mikor nem kapott választ, felvillanó szemmel hozzáfűzte: - Szóval, mégis? Vége a dolognak? Elromlott? Nem akarok belekontárkodni, de hát... mi történt magukkal?

És Andris nem tudta megmagyarázni. A kettősség - szerette volna mondani -, ami ide-oda rángat. Az egész életem kettőssége.

- Nem lehetne segíteni? Beszéljek én az asszonykával? - kérdezte odaadó szelídséggel a fiatal igazgató.

Megint csak azt felelné: a kettősség. Örökké az. Eszmélkedő kora óta érzi: egy belterjes világ s a külső valóság kettőssége. Kompresszor.

- Majd én... majd megpróbálom. Majd megpróbálom én, igazgató úr. - Ezzel, jól tudta, a tevékeny jóindulatot hárította el magától, talán fájdalmat is okozott az igazgatónak.

- Mert nem vagyok bürokrata, de tudja, a kollégiumi rend... Maga már nincs nyilvántartva nálunk. - Nem mondta ki: magának már nincs helye nálunk. - Nem hajszolom én, de valahogyan rendezni kell ezt.

Néhány napig senki se zaklatta. Már minden ágynak megérkezett a lakója, s ezek a fiatalemberek célokkal, elhatározásokkal, nekibuzdulással néztek az új egyetemi év elé, míg Andrist a kötetlenségnek ez az állapota még egyszerűbb dolgokban is bizonytalanná tette. De a gyár zajlásában némiképp föloldódott a görcsös állapot, és olykor gondjairól is megfeledkezett.

A lámpaüzemből a televízióképcső-gyárba osztották be a maradék időre, s bár ez hosszabb vonatúttal járt, mégis örült a változásnak. Egykori huszárlaktanya területén épült az új üzemrész; itt valóban minden új volt, a gyártási csarnok éppúgy, mint a különböző eljárások technikája. Frissen szerzett ismeretek nivellálták az itt dolgozók szakmai színvonalát: mérnök és munkás legalább abban megegyezett, hogy egyik is, másik is csak rövid idővel ezelőtt ismerte meg ezt a gyártási ágat. Ez a légkör, amelyben a tanulás, a megismerés mindennapi gyakorlat volt, kedvezett a harmadik évbe lépő mérnökhallgatónak is. A fürge fogékonyság, ami egy huszonegy éves fiatalember természetes sajátja, itt valóságos kvalifikációnak bizonyult. Andris arra vágyott volna, maradhatna itt időtlen időkre, maga mögött hagyva mindent! Csakhogy ez is pillanatnyi érzés volt. A valóságban nem találta helyét, nem tudott sorsában döntést kicsikarni, s a rövid fél hónap, melynek medrében ez a valóság örvénylett, végtelennek tűnt.

Ezekben a napokban ismerkedett meg Bartucznéval, aki a szerszámkészítő műhelyben dolgozott, olyan gép mellett, ami Wolfram-szálat sodor spirális menetben. Munka után akadtak össze a kapu előtt. Bartuczné, akit rövidesen csak Erzsikének hívott a fiú, szemrontó aprólékos munkával bíbelődött, mert a Wolfram-szál a pók fonalánál is finomabb, szabad szemmel alig látható. Nagyító alatt vizsgálgatták, vajon az egy milliméteres spirál ötven fordulata megfelel-e az előírásnak? Az ismerkedés is úgy történt, hogy Erzsike hunyorgó szemmel tétovázott az éles délutáni napsütésben, mikor a vonathoz siető Andris vaktában nekiszaladt, majd ugyanő kapta el, nehogy a földre kerüljön. Amint kiderült, a gyors beszédű Erzsike látásból már ismerte Andrist, a "mérnökbébit", így nevezték a lányok maguk között. Erzsike aranyszürke szemével csúfondárosan rácsodálkozott a fiúra, aki zavarában kicsit hosszabban a karjában tartotta.

- Maga is jópofa, mérnökbébi, leveri az embert a lábáról!

Így kezdődött az ismeretség. Újpesten Andris is leszállt Erzsikével a vonatról, a megyeri csárdánál leültek a kertbe, sört ittak. Jókedvű, sőt fergetes teremtés volt Erzsike; magas, vékony, jó alakú. Évődtek egy darabig, s amikor kezdett a játék érdekessé válni, kezét a fiú napégette erős kézfejére csúsztatta.

- Én asszony vagyok, kisfiú, s méghozzá Újpesten lakom. Ha meglát az uram - kitépi a maga fülét! Viszlát! - fölpattant, perdült a derekán a szoknya, s már kívül is volt a sörkerten.

Ezután már rendszeresen megvárta munka után, s nem ültek mindjárt vonatra, a Duna-parton sétáltak, motoron átmentek a kis szigetre, két nap se kellett hozzá, hogy szerelem, viszony, nagy barátság legyen az ismeretségből. Segítette ezt, hogy az asszony férje anyagátvevő volt egy gépgyárban, s munkaidejének nagy részét vidéki kiszállásokon töltötte, Ózdon, Diósgyőrön, nagy kohászati üzemekben.

- Nagyon beléd estem, mérnökbébi, szeretném, ha látnának veled karon fogva sétálni - így beszélt Erzsike, és valóban belé is karolt az állomáson. Andris félt az ilyesmitől, idegen volt neki. Erzsike meg ráfüggesztette aranyszürke szemét, de úgy, hogy egyszerre bohócos vidámságot és tragikus bánatot tudott kifejezni. - Aztán, ha mérnök leszel, dobod Erzsikét, á, nem kell ahhoz megvárni a diplomát, dobod te még előbb is!

Erre semmit sem tudott válaszolni Andris, mert mindjárt Marica jutott az eszébe, meg az, hogy az igazgató most már komolyan fölszólította: tisztázni kell a helyzetet.

- Min töri a fejét, mérnökbébi? - Erzsike hol tegezte, hol magázta a fiút - azon spekulál, hogyan lehet engem vízbe hagyni? Ismerem én magukat!

Andrisnak tetszett a dolog, felkavarta, izgatta - de félt is tőle. Kellemesen zsibongott a teste-lelke, mert kiszívta, elfárasztotta ez a néhány nap, a tomboló cicázás, szeretkezés, de amikor magára maradt, még csak jobban előtte állt a megoldatlan jelen.

Hét végén megérkezett Sukora Pali. Ropogós barnára sült, felfokozott hangossággal beszélt, még este is napsütést árasztott magából, és mivel az ideiglenes szoba fölmondta a vendégbarátságot Andrisnak, Pali addig erőszakoskodott, míg csere révén helyet szorított barátjának az ő szobájukban.

- Édes egykomám, rigójancsim, az első, hogy békességet csinálunk köztetek. Barmok, állatok, ahelyett, hogy boldogok lennétek! - Így kiáltozott a programcsinálás lázában a folyosón. - Elmegyek Maricához, egymáshoz pofozlak titeket. Így nem lehet évet elkezdeni. Ha pedig Irénke az utatokban áll, elveszem feleségül, és hazaviszem a muterékhoz. Isten bizony!

A bolondozásnak mégis az lett a vége, hogy csakugyan elment Maricáékhoz, s ezalatt Andris egy közeli cukrászdában várakozott. Két óra is eltelt így, de Pali Maricával jött vissza, aztán magukra hagyta őket.

- Nem kell semmit mondani, Andris. - Marica szelíden végigsimított a fiú kezén. - Semmit.

Még aznap este Andris hazaköltözött, s a mama újra kikerült a konyhába.

Ennek a vasárnapnak volt még egy másik története is. Az előzmény Erzsike és Andris együttlétéhez fűződik.

A Duna-parton hevertek; Erzsike a fiú mellére csúsztatta arcát, majd hirtelen felült, kurta haja hátralódult.

- Ugye, most seszínű a szemem? - kérdezte - estefelé mindig seszínű. - Ült egyenes derékkal, szemben a hússzínű nappal. - Te, ide figyelj, mérnökbébi - szólalt meg nagy szünet után -, én úgy beléd estem, a falra festhetsz girlandnak, rózsának a plafonra, én olyan semmi vagyok. Bírod még ezt a nagy szerelmet? És nekem olyan hosszú a vasárnap, mikor ott ül az uram a nyakamon. Ő meg egyszerre az egész hetet szeretné kipótolni, s úgy hív: csillagvirágom, gyöngyömbogaram. - Elhallgatott, mert a fiú arcára a rosszérzés árnyékot húzott. Telt ajkával Andris mellét csiklandozta. - Egyetlen vasárnapot kérek tőled, mérnökbébi! Egyetlenegy vasárnapot. Megmondom az uramnak, hogy az ő gyöngyebogara vasárnapos, inspekciós.

- És ha odatelefonál? Nem félsz?

Erzsike fölugrott, rázta a nevetés.

- Te óvó néni! Hol a perkálszoknyád? A nadrágod alatt hordod? Hát nem érted, hogy nem lehet... nem lehet ingyenbe kapni az ilyesmit... egy ilyen napot, aminek se eleje, se vége! Esküdj meg az anyád életére, hogy találkozunk. Bejövök buszon reggel, esküdj meg, hogy megvársz a tejcsárdában. Esküdj meg, hogy olyan legyen az egészséged!

És valóban, Erzsike szavának állt, ő ott volt a találkozón. Több mint két óra hosszat várt Andrisra. Megivott két tejes kávét, megvett egy tejberizst, aztán egy gulyáslevest. Végül átment a szomszédos étterembe, fölhajtott három féldecit. Dél volt éppen, mikor beállított a kollégiumba, ismerte Andrisnak ezt a címét - kiáltozott a portással, aki nem akarta fölengedni, végül megkereste az igazgatót a magánlakásán. Éppen ebéd közben érte.

Még aznap, mikor a fiatalember visszatért a holmijáért, a portásnál üzenet várta: az igazgató elvtárs okvetlenül beszélni akar vele. Mit sem sejtve bekopogtatott az igazgatóhoz; Marica egy közeli eszpresszóban várakozott rá.

- Ide figyeljen, Szöllősi! - az igazgató arca sötétpiros volt a haragtól - ide figyeljen... Maga egy... teljesen megbízhatatlan ember. Csalódtam magában, de nagyon. És örülök, hogy elmegy tőlünk!


10. Irén története

Hát igen, kedveském, úgy látszott: helyrerázódunk. Nem mondom, a fiatalok kicsit magukban éltek, korán oltottak villanyt, de korán is keltek, igaz, megkezdődött az egyetem, Andris pedig egy héten kétszer, háromszor eljárt a gyárba, bár tudom, Marica furcsállotta. Nekem meg a nyakamon volt az ősz, rám nyomták a sok munkát, mint mindig, amikor változik a szezon, kitört a pánik az asszonyok között. Attól félnek, hogy lekésnek valamiről. Kevés asszony nyugszik bele, hogy csak úgy, elmenjen mellette az élet. Mert mit gondol, hogyan végződött az a dolog Boján Demeterrel is? Igen-igen keserűen, azt megmondhatom.

Egyik vasárnap délelőtt, mikor ráhúzott a lassú pocsék eső, úgy éreztem magam, mint a kiöntött ürge, nem volt maradásom odahaza. Templomba én már régen nem járok, mert amúgy katolikus volnék, de megmondom nyíltan, nem az, hogy istentelen vagyok, de én annyit könyörögtem neki, és annyit térdepeltem előtte, de sosem segített. Egyszerűen mondva: csalódtam benne, csakúgy mint egy emberben szokás, így hát a templomból is kimaradtam. Mise helyett már régóta délelőtti matinékra szoktam menni, a moziba. Beülök egy nagy zacskó karamellával, azt nagyon szeretem, és nézem, nézem - már azt se tudom, mit nézek, hová figyelek. Hát mondom, ezen az esős vasárnapon is elindultam mozit keresni, mert a gyerekeim már korán elmentek hazulról, valami úszóversenyre a fedett uszodába. Nagy nehezen kaptam is jegyet a Rákóczi úton, rém hátulra, de nem bántam ezt se, beültem a sötétbe, mert már elkezdték. Rossz volt a levegő, az emberek ruhájából párolgott a nedvesség. Ismeri ezt a fajta szagot? A sietségben elfelejtettem cukorkát venni, de szünetben kimentem az előcsarnokba, a büfébe. Az első ember, akibe beleütközöm, Boján Demeter. Hatalmas, rózsaszínű nővel. Ő is meglepődött, láttam rajta. Köszönt, szólt is, bemutatott a nőnek. Mit gondol, kije volt ez a nő? A felesége. És míg az asszony kristályvizet ivott, Boján nagy csöndesen odamondta nekem: "Maguk kidobtak, nekem meg kell az asszony... Nem tudtam várni." Később Monokiné is elmondta, hogy milyen nagy fájdalmat okoztam az öccsének. És hogy az a vadmarha másnap elment a régi szerelméhez, és vitte az anyakönyvvezetőhöz. Hogy legyen, aki integessen utána.

Ezt csak azért mondom el, hogy lássa, kedveském, hogy így jár az olyan asszony, mint amilyen én vagyok. Nem tagadom, napokig nem ment ki a fejemből Boján Demeter dolga. De mindent elvállaltam volna, csak a fiatalok legyenek egymással rendben.

Lassan közelgett a karácsony, gondoltam, szépen megünnepeljük. Talán újra összemelegszünk. Mert azért, ha nem is mesélt semmit a lányom, azt észre kellett venni, valami továbbra sincs rendben közöttük. Nem kiáltoztak egymással, inkább csak vita, szóváltás hallatszott ki a szobából, leginkább villanyoltás után. És amin meglepődtem: Andris volt a haragosabb. Szemére vetette Maricának, hogy nem készül komolyan a vizsgára, hogy a géprajza még mindig rendetlen. "Ha ilyen vagy, elveszik az ösztöndíjadat, akkor aztán mehetünk a fenébe!" Furcsa volt ilyen szavakat hallani Andristól, bár megértettem, most, hogy a szülei nem küldtek egy fillért sem segítségnek, vigyázni kellett a pénzre. Marica pedig megkötötte magát, nem, nem képes órákig a rajzlap fölé hajolni. A keze se nyugodt a rajzhoz. Igaz, mióta elvették a gyerekét, csont-bőr volt, étvágytalan, enni is csak annyit evett, amennyit belé tudtam erőszakolni.

No de éppen ezért készülődtem úgy a karácsonyra, pénzem is volt, mert mondom, szépen dolgoztam. Ajándékra is gondoltam. A vőmnek vettem egy csinos, divatos félcipőt, Maricának meg ruhára való anyagot. Ez mind bekerült a szekrénybe, eldugtam a szerencsétlen steppelt hálókabát alá.

Mondom, kedveském, én készülődtem, de közöttük csak romlott a helyzet. Marica egyre dacosabb lett: "Nem, nem magolok, nincs kedvem!" - ilyesféléket hallottam az ajtón keresztül. Megesett, hogy az ilyen vita után Andris vette a kabátját, és elment hazulról. Marica ottmaradt a könyvnél, a rajztáblánál, ült, ült magában, és ha nagy csöndesen rányitottam az ajtót, a pillantásával kikergetett. De egyik este, amikor ugyanígy voltunk magunkban, már nem tudtam befogni a számat.

- Nem küldhetsz ki, érted? Mit tettem én neked? Mindig csak jót akarok, jót és jót.

Milyen buta voltam. Mert mit értem el ezzel? Nem küldött ki a szobából, de az asztalra borult és sírt. Föléje hajoltam, vigasztalgattam. Rám nézett, és nagyon szelíden csak ennyit mondott:

- Olyan jó sírni. Már olyan régen sírtam.

- Sírni? Amikor minden okod meglenne, hogy örülj?

Megrázta fejét, már nem sírt.

- Nem ért engem. Senki sem ért. Azért is kínoz Andris a tanulással meg a vizsgákkal meg az ösztöndíjjal. Más van emögött.

- Micsoda más?

- Andris mostanában iszik. Érzem rajta a rumszagot. És letagadja.

Többet nem akart erről beszélni.

Még mindig a sértődöttség dolgozott benne. Nem tudtam közeljutni hozzá.

De a szenteste jól sikerült, a fiatalok is úgy cseverésztek egymással és velem, hogy egyszerre legurult a nagy kő a szívemről. A jókedvnek az is oka volt, hogy a nászoméktól üdvözlő lapot kaptunk, rányomott fenyőgallyal, szépen, vastagon ezüstözve. Igaz, hogy egy kicsit megbarnult az ezüst, de Andris elmagyarázta, ők még háború előttről tartogatnak ilyen levlapokat, sok tucat van nekik a fiókban, de csak annak küldenek ilyent, akit meg akarnak tisztelni. Előkerültek az ajándékok is, de olyan bután csináltam, hogy a matlasszé ágykabátot is elővettem, de csak egy pillanatra.

Még pezsgőt is ittunk, jobban mondva habzóbort, Andris hozta. Vacsora után átjött egy kis beszélgetésre Monokiné, süteményt hozott a fiataloknak. Nagybeszédű asszony ez a bába, egész világrekordot beszélt össze arról, hogy milyen csodálatos kis csecsemők vannak ott a szülőotthonban, és hogy aki szilveszterkor éjfélkor születik, azt Petőfi után Sándornak nevezik el, ha fiúgyerek. A keresztszülőséget legtöbbször a gyári szakszervezet vállalja. Ezen jót kellett nevetni, csak későn vettem észre, hogy Maricának éppen ettől fogyott el a szava.

Boján Demeter is szóba került. Monokiné szerette az öccsét, de úgy sajnálkozott rajta, hogy a könnye is kicsordult a nevetéstől.

- Azt a kövér asszonyt nem vitte magával az Al-Dunára, magát elvitte volna, Irénke.

Ezzel a jókedvvel mentünk aludni.

Másnap, vagyis karácsony első napján későn ébredtünk. Száraz, szürke volt az idő odakint, mindenütt nagy csöndesség, a fiatalok se mocorogtak. Már jó tíz óra felé járt, mikor megérkezett Sukora Pali, ünnepet kívánni. Aztán meg Andrissal volt valami dolguk, egy beteg társukat kellett meglátogatniuk. Süteményt csomagoltam a szegény betegnek, szaloncukrot és karácsonyfadíszt. Marica segített a takarításban, az ebéddel sem volt sok bajom. Szellőztettünk, csapkodtuk a párnákat, a szoba tele lett füstszagú, hideg levegővel. Marica arcán se rosszkedv, se jókedv. Egyformaság.

Erre úgy emlékszem, mintha itt történne most előttem. A vekkerem elkezdett csörögni, de rettenetesen. Tévesen volt beállítva. Éppen akkor kopogtattak az ajtón, de a csörgéstől nem hallottam ezt, csak később vettem észre, valaki áll odakint. Fiatal nő, vékony, magas. Olyannak látszott a konyhaajtó bepárásodott üvege mögött, mintha odarajzolták volna.

Ajtót nyitottam. Az igazat mondva, ijedség látszott az arcán.

- Kit tetszik keresni? - Itt a Mosónő-fertályban nem könnyű eligazodni, nincs kapu, nincs névtábla, házmester, ilyesmi.

- Én, kérem szépen, Szöllősi András egyetemi hallgatót keresem - mondta a kis nő, de erős zavarban.

Csak utóbb visszhangzott a fülemben vagy inkább a fejemben, amit mond.

- Szöllősi András itt lakik.

Erre ő belépett, de előbb a vas lábtörlőn megcsiszolta a cipőjét.

- Kérem, én egy ismerőse vagyok. - Odabenn a szobában Marica letette a partvist, és az ajtóhoz lépett. - Otthon van ő? - és még beljebb jött.

- Nincs, kérem. De itthon van a felesége. A kislányom.

Nem kellett Maricára mutatnom, mindketten úgy emelték a fejüket, mint akik ismerik egymást.

- Igen - mondta az idegen nő nagy erélyesen, de nem szemtelenül -, ilyennek képzeltem el magát. - Ez már egyenesen Maricának szólt: velem már nem törődött.

- Én is magát - felelt nem izgatottan, inkább kíváncsi szemmel nézegetve őt Marica.

Erre az idegen nő fölkapta a fejét, látszott, hogy meglepődik.

- Talán beszélt rólam Andris.

- Magáról? Egy szót se. Tessék beljebb lépni.

Marica gyors mozdulatokkal helyretolta az asztalt meg a székeket, a terítőt is lecsapta. - Bejöhetsz, mama, te is. Egész nyugodtan.

Hellyel kínált minket, nekem is széket adott, mintha vendég volnék.

- Na, most tessék - fordult az idegen nőhöz. Kicsit mosolygott is. De hogyan? Ismertem ezt a mosolyát.

- Ne haragudjon - szólt hozzám a nő -, maga rémesen zavar engem.

Marica válaszolt helyettem:

- Nem hiszem. Magát semmi se zavarja.

- Látja, ez jó! Igaza is van - hátradobta haját. - Maga igazán jópofa. Nem bánom, maradjon benn a mama. Ha volt képem a férjemnek kipakolni, karácsony estén, megtehetem itt is. Nézzék csak, negyedéve, nem számolom, talán több, talán kevesebb - ennyi ideje tart köztünk a dolog.

Odakint nagy csend. Iszonyú tud lenni az ilyen csend ünnepkor, pláne télen. És akkor megint csak látom, hogy a daru közelebb jön az ablakhoz. A szívem belevert, majdnem szétdobta a mellem, és elfogott a félelem.

- Ennél édesebb kölyök nincs - itt tartott éppen az idegen asszony. - Én megmondtam az uramnak is, megfojthat, kirúghat, nem tudok meglenni nélküle.

- És mit mond ő, Andris? - kérdezte Marica, mintha egy idegenről volna szó.

Az asszony fölugrott.

- Ide figyeljen, ne flegmáskodjon! Magának se mindegy, mit adja a felnőttet?

- Én csak azt kérdezem magától, hogy mit mond Andris.

Leült, megcsendesedett.

- Erről még soha nem beszéltünk. - Egész fáradtnak látszott. - Azt hiszem, szereti magát. Még nem mertem megkérdezni tőle. - Sírással küzdött. - Nem vagyok ringyó, nehogy azt higgye! Megmondtam az uramnak is, ez egészen más. Ez a fiú nem hozzám való, fiatalabb is, mint én... Nem is tudom, mért jöttem ide. Na, megmondom mért: nem bírtam ki, látni akartam Andrist. Mindennap látni akarom. Érti ezt? És magát is látnom kellett. Hogy milyen. És épp ilyennek képzeltem. Nem szokott pillangós napszemüveget hordani?

- Még mindig nem tudom, mit akar.

- Mit mondjak? Hogy adja nekem a férjét? Az a csuda benne, a fiúban, hogy nem lehet odaajándékozni. Mit akarok? Csak azt, hogy tudja, hogy vagyok. Hogy ugyanúgy tudjon rólam, mint én magáról. Hogy ugyanúgy jussak az eszébe, mint maga nekem. Érthető?

Megint láttam és hallottam mindent. Nem volt értelme, de megkérdeztem:

- Mondja, részeg maga?

Rám nézett, nevetett, jókedvűen, mint egy gyerek. - Annak lát? Vagy csak gorombáskodik?

Megint elszomorodott, felállt.

- Ha az ember nem követel semmit, azt hiszik, hogy ivott. Ne haragudjanak rám. Sajnálom, hogy nem láthattam Andrist. Édes, drága, drága gyerek. Viszlát, fiatalasszony. Isten bizony, hogy nem ittam.

Elment, gyorsan, higgye meg, kedveském, azt hittem, az egész valami rossz vicc, Sukora Pali találta ki... vagy hogy képzelődöm.

- Mert részeg volt ez - mondtam Maricának -, milyen ocsmány egy nő, ha berúg! Egy ilyen kis megvadult dög!

- Nem részeg.

- Ezt úgy mondod, mintha írásod lenne róla!

- Hagyjuk a vigaszokat, jó? Az a nő semmiről se tehet. - Az arcomhoz érintette a kezét. - És ne beszéljünk erről az ebédnél. Nem tartozik Sukora Palira. Majd Andrissal ketten elintézzük.

Így hát Andris nem tudott semmiről, de alig lehetett hallani a hangját ebédnél, csak Palinak járt a szája.

- Szeretném, ha estefelé elmennél sétálni - erre kért később Marica. Látta szememben a félelmet, elmosolyodott. - Ugyan, ne csacsiskodj! Nem csinálok bolondot, ne félj!

Elcsavarogtam, csak úgy cél nélkül. Elég sűrű köd volt - karácsonykor köd! Fehér karácsony, de a köd benne a fehér. Végiggyalogoltam a Körúton; a gondolatom csak odahaza maradt, mi történik most közöttük? Megálltam a Rákóczi útnál, a kereszteződésnél, a villanyrendőr már régen zöldet jelzett, de nem tudtam elmozdulni onnan. Zöld, sárga, piros - csak az ugráló színeket láttam, és nem tudtam, lelépjek-e a járdáról vagy sem. Akkor valaki nagyon finoman megérintette a karomat. Zsuzska volt, Bozóné. Olyan kicsi és idegen, mintha az erdőből tévedt volna ide. Rajta is ugráltak a fények: zöld, sárga, piros. Ha nem is voltak vallásosak, de a karácsony a gyerekeké - mit keres itt este nyolc órakor a Körúton?

- Csellengünk mind a ketten? - kitalálta a gondolatomat. Hegyes kis orra megrándult. - Iszunk egy feketét?

- Hát ha van időnk... mert nekem van.

Beültünk egy eszpresszóba; fény meg üresség. Hozattunk feketét meg tortát. Beszélgettünk elébb mindenféléről, csak arról nem, ami a szívünket nyomta. Én voltam a gyengébb, elmondtam neki mindent. Okosan válaszolt, rám nézett.

- Vagy van bennük erő, vagy kellenek annyira egymásnak, vagy pedig... - legyintett.

Csöndben haladtunk egymás mellett. Megállt, fölnézett rám.

- Különben... mi is úgy vagyunk Lajossal. Szeret valakit. - Nyújtotta erős, kis kezét, hosszan szorongatta. - A viszontlátásra, Irénkém - és lássam!

Mire hazaértem, a fiatalok már eloltották a villanyt. De reggel jó korán keltek. Reggel? Még nem is virradt. Hallottam, hogy öltözködnek. Gyorsan kiugrottam az ágyból, tűzet raktam, és föltettem melegedni a kávét meg a mosdóvizet. Aztán szokásom szerint beszóltam: lehet mosakodni... Én meg kiálltam a lakás elé, hogy ne zavarjam őket a mosdásban, kiálltam a sötétbe. Csak úgy gurult a sűrű köd, mindjárt a föld felett. De hamarosan behívtak. A fiú odalépett hozzám, megfogta a kezemet és megcsókolta. Nagyon szépen elbúcsúzott tőlem: ők ezt így beszélték meg. Nekem hirtelen Zsuzska jutott az eszembe. Egyszerre olyan harag fogott el, hogy rákiáltottam Andrisra:

- Jó is, hogy elmégy! Rongy kell nektek, nem asszony! Mondd meg ezt az anyádnak is, én üzenem neki. És azt is üzenem, ne legyen olyan nagyra magával, nincs rá oka.

Láttam Marica arcán a haragot, így hát elcsöndesedtem. De nem bántam meg, hogy kimondtam, igenis kimondtam azt, amivel én első pillanattól fogva adósa vagyok, hosszú évek óta, a születésem óta!

Andris elvitte a dolgait, még hallottam, hogy Marica megkérdi:

- És most hová mégy? Amíg helyet találsz, maradhatsz a konyhában.

Andris elment.


11. Irén története

Hiába mondtam Maricának: menj moziba, itt vannak a diáktársaid, járj közébük, itt a régi társaságod - Andris miatt mindenkit elhanyagolt -, menj velük szilveszterezni, ne üldögélj otthon... Mosolygott, rázta a fejét, jól van ő így magában, nincs szüksége senkire. Ha meg véletlenül eljárt a szám, és azt találtam mondani, még Andrissal is rendbe jöhet minden - olyankor komolyan megharagudott, kiabálni kezdett velem.

Szilveszterre mozijegyet váltottam, éjszakai műsorhoz, Maricának meg nekem. Nem szabad beengedni a csöndet, az egyedüllétet.

De estefelé váratlan vendéget kaptunk, a nagybátyám érkezett Kőszegről, tudja, már említettem, Galamb Alajos. Az öreg alig változott. Az igaz, a haja már őszül, de megvolt egészben - zömök, jól összedöngölt ember, mint húsz évvel ezelőtt! Szegény apám már mióta halott, Alajos bácsi pedig éli világát. Mert nem mai gyerek, úgy tudom, a hetvenötödiket is betöltötte már. Igaz, hogy nehéz testi munkát még sose végzett, a határból élt, amit a két ország dugva átadott egymásnak, tűzkőből, karórából, ilyesmiből.

Nem is írt, nem is táviratozott, egyszerűen beállított. Mi szél fújta ide Alajos bácsit? Rettentő elegáns volt, szőrmével bélelt, régi, városi bundát viselt és a fején keménykalapot, amilyent már nem is látni. Minket éppen vacsora előtt talált - korábban akartunk enni a mozi miatt. Nagy patentzáras orvosi táskát hordott magával, mint a régi doktorok. Kattintott a záron, tejcsokoládét tett az asztalra, vagy öt táblával, tehenes osztrák csokoládét. De mindig ilyen volt, gavallér, nagyszívű. Maricát pedig különösen szerette.

- Lejöttem Pestre a derekam miatt - nem feljött, lejött. - A Rácfürdő kell neki. Hiába, előveszi az embert a reuma. A derekam! Sokat feküdtem vele árokban, pocsolyában - a mesterség megköveteli. Inkább feküdni, mint ülni - szeretett a saját sorsán elviccelődni.

- A múltkor is két óra hosszat gyalogoltam egy patakmederben, a lábnyom miatt, hogy eltüntessem. De közben még az eső is zuhogott. A mesterség így kívánja: rossz időben kell dolgozni, mikor más ember fedél alatt.

Ha csak lehetett, szóba hozta a mesterséget. Marica kipirosodott, hallgatta Alajos bácsit, nagyra nyílt szemmel. Az öreg vastag zsírpapírokba csomagolt sült húst vett elő.

- Coca - nevetett Maricára -, vaddisznó. Ártány. Spékelve, pácolva, ahogy illik. Előbb ezt kóstoljuk. - Kulacsot tett az asztalra. - Szederpálinka.

Olyan az öreg, mint egy gazdag nagybácsi, pedig amúgy az előkelőségén folt esett, pár évet már lenyomott a mesterség miatt, és hiába adta ki magát régebben adóügyi számtanácsosnak, a saját pátriájában csak úgy hívták: csempészali. De ő sokat adott a formaságra, divatlapokból és illemkönyvekből nézte ki az úri modort meg az úri föllépést. Igaz, nem figyelte, milyen újságok ezek, maiak-e vagy tíz-húsz évvel ezelőttiek.

Meg kell adni, a vaddisznópecsenye olyan volt, hogy szétolvadt az ember szájában. De nekem egyre csak az járt a fejemben, mit akar itt nálunk az öreg. Talán csak nem szállást? Nem mintha félnék ettől, de ő olyan ember, aki mindenhová magával viszi a mesterséget. Mert biztosra vettem, hogy nem a derekát jött fürdetni. Nem hagyott sokáig kétségben.

- Itt maradok nálad, Irén, négy-öt napra, de gondolom én, nem dobsz ki, ha egy hétre is!

- Rosszkor van ez, bácsi, mert még nem tudja, de Marica férjhez ment, és így hely dolgában bizony...

Marica haragosan közbevágott.

- Minek ez? Alajos bácsinak van helye itt, százszor inkább, mint bárki másnak!

Sőt, úgy alakult, hogy csak én mentem moziba, Marica otthon maradt az öreggel, annyira fölvidította őt. Mikor hazaértem, ők még mindig az asztalnál ültek, és jó vidáman voltak. Az öreg telefüstölte a lakást régimódi, hosszú vergóniával, biztos az is odaátról való. Éjnek idején ki kellett nyitni az ablakot. De nem bántam meg. Olyan makulátlan csillagos volt az ég és szinte bejött a szobába! Az öreg szívta a vergóniáját, mint annak idején édesapám, még a közös huszároknál kapott rá, legénykorában. Gyerekkoromba képzeltem magamat, éppen ennek a szivarnak a füstjétől!

Én nem tudom, mit művelt itt Pesten Alajos bácsi, milyen üzletei voltak, de az biztos, hogy szegény kislányomat nagyon fölvidította. Elrepült az a pár nap, de hogyan! Míg aztán az öreg nagy előkelően megköszönte a szállást, a szívességet, azzal, hogy ő másnap reggel utazik, persze gyors első osztályon.

Amennyire megijedtem tőle, amikor belépett, annyira sajnáltam, hogy elmegy. Kiszellőztettem a szivarszagot, a tejcsokoládé ezüstpapírjait szétsimítottam, és eltettem a fehérneműk közé - így szoktam meg kislány koromban. Bizony, az öreg már nem volt sehol: ki tudja, melyik harasztosban bujkál, esőben, hóban, viharban. Ilyen az élete szegény öregnek. És egyszer majd eltűnik valahol, és nem kerül elő soha többé... De bizony, hogy is mondjam, kedveském, azért elég nagy bajba sodort az öreg!

 

Olyan bizonytalan volt az időjárás, úgy indult a tél, hogy semmilyen formát nem mutatott. Sütött a nap, mint nyáron, zuhogott az eső, akárcsak ősz elején: se hús, se hal ez az idő. Kiszámíthatatlan, mindennek nevezhető, csak télnek semmiképp.

Maricám mosolya kitartott az öreg elutazása után is. Nekem megint Szomolányiéknél volt egy hetem, jól éreztem magam náluk. És képzelje csak, Boján Demeter újra előkerült, most nem az asszony lett hűtlen hozzá, ő tette be az ajtót maga mögött. Úgy látszik, ez így váltogatja magát ennek a vad hajósnak az életében. Egyik este beállít, és mit gondol, mit tart a kezében? Egy kiló sertésmájat, amit a nővére küldött. Úgyhogy itt a sertésmáj meg a szerelem össze volt bonyolítva. De én most igazán nem foglalkozhattam vele, furcsa is lenne, éppen akkor, mikor Maricám magára maradt! Bár annak örültem, hogy Boján otthagyta a kövér asszonyt, és megint csak engem kerülget. De egyelőre szó se róla!

Az egyetemi szünetnek is vége, Marica nekiült a könyveknek, a rajztáblának, egyedül, szótlanul.

- Hívhatnál valaki segítséget - mondtam neki, de minden mellékgondolat nélkül.

Felkapta a fejét, mint akit megcsípnek. Elintézett kegyetlenül, úgy, hogy védekezni se tudtam. De mindjárt megbánta, bocsánatot kért, kezet csókolt, és elsírta magát szegénykém. Hiszen értettem őt!

Azt hiszem, ez másnap történt, de nem vagyok biztos benne... annyit tudok, hogy korábban értem haza, mint ahogyan szoktam, és bár januárban jártunk, rózsaszínű száraz, kellemes volt a délután, egész jókedvűen szálltam le a villamosról. Mivel az idő engedte, az építkezés is nagy erővel folyt tovább. Ahogy lelépek a villamosról, ki áll előttem? Andris. A meglepetés elvette a szavamat. De ő finoman karon fogott, és indultunk hazafelé.

- Hát gyere be - szóltam az ajtóban eléggé félve -, gyere csak be.

Leültettem, és vártam, mit mond nekem?

- Nem voltam rendes, az biztos... szóval én kimondottan piszok voltam... - gyakran elakadt, gyötörte az asztalterítőt. - Marica mellé kellett volna állnom - a szüleimmel szemben. És a másik dolog, azzal az asszonnyal.

- Elmúlt?

- Nem. De nekem csak Marica kell. Ezen lehet mosolyogni, de így igaz. - Egyszerre fölugrott, elvesztette a türelmét saját magával szemben. - Mert nekem nincs tartásom. Az a baj, hogy nincs tartásom. - Megfogta a kezemet, erősen szorította. - Hogy lehetne mindent rendbe hozni? Segítsen, Irénke.

Észre se vettük, hogy elmúlt az idő, a nyolcórás híreket már rég elmondta a rádió. Egyszerre valami nagyon nem volt rendben.

- Hol marad Marica? - ezt kérdeztük mind a ketten.

Vártunk, de most már szó nélkül. Tíz óra már elmúlt. - Valahová telefonálni kell - mondta.

Együtt mentünk kifelé. A fertályon, a régi házakban senkinek sincs telefonja. Átvágtuk magunkat a téren. Egy vendéglőből akartuk fölhívni a rendőrséget. A helyiség tele volt részegekkel, úgy kellett keresztültörni rajtuk. Egy férfi utánam nyúlt, a karomba kapaszkodott olyan közel volt hozzám, hogy éreztem a forró leheletét. Ellöktem, és könyörögve mondtam neki: "Hagyjon, a lányom... " "Az is jöhet, a kedves lánya... " - az arcomba röhögött, nem akart előbbre engedni. Andris fél kézzel ellökte. Telefonáltunk mindenfelé, sehol semmi.

Négy vagy öt nap után jött az értesítés - máskor belehalnék, de most már ennek is megörültem: behívtak a rendőrségre. Egy tiszt beszélt velem, elég röviden: akit keresek, megkerült, úgy fogták el a határon, ki akart disszidálni. Láttam a tiszt arcán a bizalmatlanságot, de ki is mondta, amit gondolt.

- Hát így nevelte a lányát, hogy kiszökjön az országból?

Vékony, szürke ember volt ez a tiszt, nagy, lapos körmei csupa sárgák a cigarettától.

- Hogy mondhat ilyent, hogy én? Van olyan anya, aki erre neveli a lányát? Talán nem harcoltam érte, hogy meglegyen mindene?

Erre csak bólintott, de én nekimentem.

- Akkor mért vág ilyet a fejemhez? Talán ő mondta ezt?

- Mi egyelőre nem tudjuk, hogy mit mondott. Másutt hallgatják ki.

Kihallgatják.

- És mikor láthatom? És hol láthatom?

- Majd az ítélet után.

Mindig csak a megsárgult körmét néztem, az olyan mint egy asztalosé, akárkié, innen vettem a bátorságot. Könyörögtem neki, hogy láthassam a kislányomat, de ő nem tudott erre mást mondani; egyelőre nincs mód erre. Most már neki szerettem volna bebizonyítani, nem mert féltem, hanem mert ez volt az igazság: én mindent megadtam a lányomnak, kiharcoltam neki, hogy érettségizhessen, hogy egyetemre jusson, én, az egyszerű házivarrónő, a puszta két kezemmel. Nem tudom, hogy jutottam vissza a múltamig, a szerencsétlen sorsomig: védekeztem, pedig hát nem támadott. A fiókjában cigarettát sodort, a sok beszédem meg átúszott rajta. Aztán hosszú idő után felállt.

- Majd értesítjük. Ne aggódjék, hazakerül, ez a fontos.

Úgy magamra maradtam ezekkel a szavakkal! Most már mindent rossznak, tűrhetetlennek találtam. Andris mindennap meglátogatott, de ebben sem telt örömem. Mégis, mondott valamit, amibe belekapaszkodtam.

- Nincs olyan embere, akinek szava van a rendőrségen?

Így gondoltam ki magamban, hogy elmegyek Gabihoz. Kormos Kálmán, ha akar, segíthet rajtam.

Egész pontosan emlékszem arra az estére; fagyos, csúszós idő volt, és ahogyan mentem föl az Ág utcának, jól leültem. Ottmaradtam a földön, mint egy kölyök, nem is tudtam magamtól lábra állni. Mikor fölsegítettek, csodálkoztam, hogy nem fáj semmim. Akkor mért kellett megvárnom, amíg fölsegítettek? Hiszen gyenge se voltam, és nem is ütöttem meg magam.

Mint mindig, most is Indigné engedett be. Csakhogy nem volt olyan nagyhangú, mint rendesen. Sőt, még az ánizsos szárazsüteményt se vette elő; furcsát láttam az arcán. Elmondtam neki mindent, Maricát, a rendőrséget, mindent!

- Az én kis Ricám? - Indigné csúnya, szürke szeme megfényesedett. - Hát ő is?

És ettől ő kezdett beszélni, az egész úgy szakadt ki belőle, mint a sírás.

- Hát maga is rosszkor jött, szegény Irénkém. De milyen rosszkor! Nem tud semmit! Gabi itt hagyta az urát. Mit néz olyan maflán? Itt hagyta! És én megmaradtam a vejem mellett. Gondolhatja, ismer engem. Nem a kényelem miatt. Gabinak, sajnos, nincs igaza. Ez most külön őrület, hogy férfiak meg asszonyok, akik benne vannak a korban, egyszerre megvadulnak! De hát mit beszélek annyit, van magának gondja elég. Negyvenkét éves korában, azt mondja, mint egy kamaszlány: szerelem! És a szerelem jogai! Olyan, mintha maskarát venne magára. Egy okos, művelt nő, és nem szégyelli magát! Kálmán ezt nem érdemli meg. Mi az, hogy szerelem? Micsoda szerelem? És tudja, hogy kivel? Na, üljön le...

De nem tudta végigmondani, mert Kormos Kálmán jött be, biztosan felfigyelt a hangos beszédre: Indignénak alaposan fölfutott a hangja. Még nem láttam embert, aki bánatában hízik, de ez sokkal kövérebb volt, mint legutóbb. A kövérség meg a szomorúság! Mert a kövér arcán rajta ült a szomorúság. Csak úgy dagadt a bánattól, így lehetne mondani. És a szeme, mint egy nagy, kisírt gyerekszem. Bizisten úgy megszántam, hogy a saját szerencsétlenségemről is megfeledkeztem.

- Hallotta, mi történt! Hallotta, hogy Gabi... - ezt is olyan gyámoltalanul kérdezte. - Húsz év után! Mit szól ehhez? Maga ismer engem... rossz férj voltam én? - Milyen különös, hogy az ilyen okos ember ugyanazt mondja, mint egy kocsikísérő, vagy mit tudom én! - Nem adtam meg mindent neki? Nem lestem ki a gondolatait? Mit szól ehhez maga? Hiszen maga ismeri Gabit is! - Ahogy kimondta a felesége nevét, láttam az arcán, az is jólesik neki, hogy beszélhet róla, hogy a nevét mondhatja. - Elment az esze! - vágott közbe szigorúan, még kicsit gorombán is Indigné. A varrólányaira szokott így rászólni annak idején, az Aranykéz utcában.

Kormos Kálmán leült mellém, tanácstalan szemmel, mondhatni, egész ijedten. Piros, lázas volt a nézése.

- Irén azért jött, hogy segítsen rajta, Kálmán! - Indigné mindig ilyen vakmerő volt, azonkívül láttam, hogy unja a veje szomorúságát, szeretne másról beszélni. - Marica olajra akart lépni, de elkapták a határon!

- Rica? - csodálkozott Kormos Kálmán, de olyan családiasan és olyan jószívvel, hogy megint csak felolvadtam tőle. - Rica? Hisz még csak öt percre sincs, hogy férjhez ment az a kis borjú!

Neki is el kellett mindent mondanom, de nem untam, a szívemnek jólesett. Figyelemmel meghallgatott, okos szemmel.

- Jó. Majd felhívok valakit.

Ettől ő is megnyugodott kicsit, hogy kérnek tőle valamit, hogy dolga akad.

- Tudja, ki vitte el Gabit? - Ezt olyan meglepően kérdezte, hogy még a lélegzetem is elakadt - a volt barátom: Bozó Lajos. Nem maga volt a szerelmi postás? - megszorította a karom, de komolyan. - Jó, jó, csak vicc. - Náthás volt a hangja a szomorúságtól. - Megéheztem, mama. Vacsorázzunk!

Velük kellett hogy vacsorázzam.

Később Kormos bement a szobájába, hogy telefonáljon. Sokáig maradt odabenn. Mikor kijött, az arcán vörös foltok, mintha sírt volna. Néztünk rá mind a ketten, sajnáltam, de vártam, hogy mit mond. Ő szórakozottan visszabámult, aztán fölkapta a fejét.

- Ja, a telefon! Ezt aztán jól elfelejtettem! Micsoda állat vagyok. - Visszament, de jött is gyorsan. - Lesz valaki, aki utánanéz. Holnap hívjon fel.

És újra leült enni, mert az étvágya nem hagyta nyugton. Azt hiszem, ez is a szomorúságtól volt.

 

Ezt úgy hívják: beszélő. Mikor a magamfajta anya beszélhet a lányával, aki itt akarta hagyni. És nagy kedvezmény ez, hogy sikerült, még az ítélet előtt. Azt hiszem, Kormosnak köszönhető. A nagy futkosásban elfelejtettem megköszönni neki, most már csak akkor kerülhet rá a sor, mikor innen hazamegyek. Mondom, kedveském, a beszélő. Ez is új szó nekem, elteszem a többi mellé. Mert már kislány korom óta ez a furcsaságom, a különös szavak belém ragadnak, mint a bogáncs.

Mindene rab volt, a teste, a keze, az arca, csak a szeme maradt az enyém. Én csak a szemével beszélgettem. Így hát sok szóra nem is volt szükség. Jó is ez, mert mellettünk ült az őr, és bár nem szólt közbe, de hallgatta a szavainkat, és ez mindkettőnket bántott. Eddig bármilyen nehéz volt cipelni a rosszat, most mindenért kárpótolt a kislányom. Én kérdeztem, és ő felelt, de úgy, mint annak idején, amikor nem állt köztünk senki. És egyszerre csak vége lett, lejárt az idő. Mikor én az őrhöz fordultam, és kértem, adjon hosszabbítást, azt felelte, neki nincs módja rá. A többit már csak saját magától mondta, de eléggé csodálkozva, hogy hát mit hosszabbítsanak meg, eddig is, alig beszéltünk egymással. Jó, akkor nem vett észre semmit, hogy én Marica szemével beszélgettem. Ez nekem elég. Mindenki ment az útjára. Persze, én pontosan tudom, mit kérdeztem akkor, és szegény kislányom mit válaszolt. Ne nézzen rám ilyen furcsán, kedveském, nekem csak a szívemmel van bajom, az eszem tiszta.

Meg kellett hogy látogassam Alajos bácsit is, őt is leültették. Mert hát ő akarta átvinni a határon Maricát. Nem is a börtönt bánta az öreg, inkább rettenetesen szégyellte az ügyetlenségét. "De csak a reumám miatt, hidd el, Irén, csak a reumám miatt... " A végén csak ennyit mondott, de nagyon letörve:

- Ha még két hétig veszem a fürdőket, akkor Maricánk most Bécsben vagy Párizsban éli a világát, és küld egy képeslapot az öreg Alajosnak.

Mikor én azt feleltem neki erre, hogy mennyire örülök ennek a reumának, úgy nézett rám, mint egy bolondra. A csempész csak abban él, hogy amit odaátra szán, az átmegy, s amit átküldenek, az ideér.

De nem is ez a lényeg. A lényeg abban van, amit Marica mondott, vagyis, amit én Marica szeméből megtudtam. Az, hogy szeretne mindent újrakezdeni. Mert fiatal. Idősebb ember már nem képes hinni abban, hogy sikerül. Mondtam neki, de én is a szememmel csak: te még olyan, de olyan boldog lehetsz. Tudom, hogy megértette. Jó, jó, most már ideje, hogy bemenjünk. De azért egyet mondok: szombaton újra vitorlaversenyt rendeznek. Attól még ez az apácaélet nem borul fel, ha leülünk szépen a mólon, és végignézzük, nem igaz? Odahaza úgyse látni ilyesmit.


12. Aki végighallgatta Irén történetét

Engem csak úgy ismernek, hogy végighallgattam mindazt, amit betegtársnőm, Galamb Irén elmondott; én vagyok az a bizonyos "kedveském". Foglalkozásom gyógyszervegyész, kutatómunkát végzek több mint másfél évtizede. Szakmám, de létezésem feltételei is olyan szigorú módszerességre szoktattak, amelyben nagy szerep jut a képzeletnek, így tehát, az elbeszélés szüneteiben is tovább folytattam tűnődéseimet, s ezek mögött, hogy úgy mondjam, engedtem csobogni szegény Irén szavait. Eleinte alig figyeltem oda, később rákényszeredtem erre. Naptáram szerint április utolsó napján kerültem a kórházba, súlyos szívattak után, s május 7-én már olyannyira lábra kaptam, hogy Irénnel a mesélő s a hallgató viszonyába kerültünk. Hogy történetének elmondására inspiráltam, abban szerepe volt a felelőtlen oda nem figyelés perspektívájának. Persze, ez egy laboratóriumi ember elképzelése. Hamarosan tapasztalnom kellett, hogy az elvont tűnődések sorozatát egyszerűen szétszórta egy szerény sors elemi hatósugara. Nem lehet büntetlenül megközelíteni az emberek legbensőbb életét!

Jól emlékszem arra a május 7-re, amikor Irén úgy vélte, megbarátkoztunk kissé, s ezért megpendült benne egy kívánság, hogy beszélni kezdjen. Igen, pontos az emlékezetem. Délutáni ligézés után leültem a sétány egyik padjára, és Irén csatlakozott hozzám. Volt a lényében valami vonzóan derűs, kellemesen gusztusos. Világosbarna, majdnem szőke haj, szép, makulátlan bőr, vízkék szem; a hangja is kellemes, gyorsan felívelő, nevetésre hajlamos. Őt már jó egy hónapja kezelték itt, egész lénye javulásról, felfrissülésről tanúskodott. A Balaton felől idevillantak a vitorlások - szezonnyitó versenyük volt, vagy csupán treníroztak, de nagyon mozgalmasnak mutatkozott a délután. Irén vágyott rá, hogy végignézzen egy ilyen vitorlásparádét, de akkor határozottan lebeszéltem, mert a mólót és az egész partot égette a nap; egyelőre jobb nekünk árnyékban. A platánlevelek még világoszöldek voltak, frissek, tavasziak, de már jókora árnyékot terítettek szét, s a fehér sóderon csak itt-ott fénylett kis foltokban a nap. Szóval így sodródtam bele a hosszú történetbe, amely csak később vált kényelmetlenné, amikor felborította elképzeléseimet, majd szorongatóvá, mint egy nem törvényesített, de annál szorosabbra vett kötelék. Kezdődött május 7-én és abbamaradt június második harmadában, tizenhatodikán. Ez mintegy ittlétem és nagyon sokunk ittlétének története is. Az elbeszélés félbeszakadásának napjától kerek két hét választ el, ma harmincadikát írunk. Ezt a két hetet csak úgy tudom jellemezni: valaminek a felismerése.

Itt ugyanis a történet utolsó napját említve el kell mondani: ezen a délutánon veje és lánya látogatását várta Irén. A fiatalasszony még március végén szabadult, anyja idejövetele előtt, egy ízben már járt itt látogatóban, magam is találkoztam vele. De most arról írt egy rövid levélben: kibékült a férjével, és együtt nézik meg a mamát. A hozzátartozók általában rosszul gazdálkodnak a beteg idejével, nem is szólva, hogy milyen terhet rónak néha arra a belterjes világra, amit idegrendszernek, agynak, szívnek és egyéb címszavak alatt emlegetve neveznek meg. Nem szabad várakozással terhelni azt, akinek amúgy is várakozás a mindennapja! És Marica oly rosszul számította ki ezt a várakozási időt, hogy nyolc napnyi tért szorított a levélbeli közlés az ígért látogatás közé. Csak a fiatalos tapasztalatlanság mentheti! Észrevehették, hogy a napirend egyetlen biztos alapozású programját, az elbeszélést is, ha közvetve, ha a dolgok mögött, de milyen félelmetesen dezorganizálta, szétrágta a várakozás. Nem is szólva az olyan kevésbé kényszerűen jelentkező, tehát előírásszerű, parancsszerű követelményekről, mint az orvosi munka fegyelmezett támogatása, a gyógyulási folyamat elősegítése. Ez utóbbit Irén türelmetlensége nemhogy támogatta, de gátolta. És ez a türelmetlenség, ami a várakozás megjelenési formája volt, bennünket, betegtársait is demoralizált, a gyógyulási fegyelem előnyei helyett annak szigorát hozta előtérbe. Egy meggondolatlanul korai értesítés hatása tehát általánosítható.

Ezekben a napokban Irén elmulasztotta a köteles óvatosságot, és hosszú sétákat tett a pihenésre korlátozott időkben, sőt, egy kiránduló társasághoz csatlakozva, több órás gyaloglásban vett részt. Aki látta Irén telt, vidám arcát, világoskék, mosolygó szemét, könnyen kapcsolatot találhatott volna Marica sorsának elrendeződése és a fölpezsdülő asszony örömteli lénye között. Életöröm! - Ez a szó illett Irén egész lényére. Optimizmus! Én azonban tudom, hogy az ilyen váratlan felfutás milyen kémiai változásokat képes előidézni. A kémiai változás pedig, ha nem a tudomány irányítja elemeit, olykor kiszámíthatatlan.

Nem tudom, mért engem választott ki Irén. Egyszer megmondta, jóságos figyelmem, együttérző pillantásom volt az, amitől fokról fokra bizalmasabbá vált. Ebben a megítélésben, persze, tévedett, de az valóban igaz, hogy egyre jobban magával sodort a története. Alighogy eloszlottak a pletykaízek és akarva, nem akarva egy ember sorsa került az előtérbe, nem tudtam kivonni magam a hatása alól. Nem kétséges, itt-ott szépített a történeten; nekem például túlságosan naivnak tűnik, hogy semmit se tudott lánya és Andris kapcsolatáról, holott mások dolgában nagyon is élesen látott. Arról sem voltam meggyőződve, hogy olyan nagy meglepetésként szakadt-e rá Szöllősiék ellenkezése. Amíg nem mondta el, fogalmam se volt arról, hogy a házasságon kívüli származás még ma is, mikor jogilag eltörölték ezt a fogalmat, él és létezik, ürügy lehet az igaz szerelem elleni intrikára. Persze, közben jót mulattam azon, milyen büszke a maga csodabogár szavaira, amiket eltett, gyűjtött, mint a szenvedélyes bogarász. Szellemi önállóságát védelmezte ezzel. Olykor fölfedezte szememben a figyelem mellett az ellenőrző szkepszist, bár nem szóltam közbe soha: ilyenkor fölvette a hitetlenség ellen is a küzdelmet.

Most már az a határozott érzésem, hogy Irént teljesen magára hagyták a gondjaival, bajaival, s hogy egy-két tevékeny családon kívül valójában nem figyeltek rá. Közrejátszott ebben ő maga is, panaszkodást kerülő természetével. A civilizált társadalomban sok a gátja annak, hogy egyik ember a másik dolgába beleavatkozzék. Ezt nem vádként, legkevésbé vádlóként mondom - nincs rá jogom, bár Irénnel szemben nem terhel különösebb mulasztás: meghallgattam amit mondott, s ez volt a legtöbb, amit tőlem kívánt. Most már tudom, hogy így van: Irén tudatosan rám bízott valamit. Eleinte bőbeszédűségnek véltem azt, amiről később kiderült, hogy nem más, mint egy várakozás jelzése, a kétségbeesett zavartól az elrendezésig. Mert Marica sorsa láthatóan elrendeződött. Az a bizonyos látogatási nap, július tizenhatodika, úgy zajlott le, ahogy a levél előre megígérte. Eljött a fiú is, és az ifjú házaspár között a harmónia teljesnek látszott. Andris valóban a bájos fiatalember típusa, az olyan ifjú férfié, akiben még frissen őrződik a gyermekkor néhány kedves vonása, és ez korántsem hat infantilisan.

Igen, ez a nap tehát teljes volt, tisztázó és elrendező.

Irén elkísérte őket az állomásra, noha többen is óvták az odavezető emelkedőtől, ám derűjével, nyugalmával és lelki frissességével vidáman visszautasított minden jótékony beavatkozást. Vártam volna, hogy körülmutogatja a viruló fiatal párt, az ifjú szerelmeseket, hogy eldicsekszik, ahogy ő mondta mindig: a gyermekeivel - de nem, igen mértéktartóan viselkedett, velük és körülöttük. Nekem természetesen bemutatta őket, de láttam a szemében a zavart: ők nem tudják, mennyi mindent megismertem az életükből, ha önkéntelenül is. A szeme azt mondta: számít a tapintatomra, a hallgatásomra.

Aki csak saját elbeszéléséből ismeri Irént, csodálkozik, mennyire hiányzott most a felfokozottság, az érzelmesség ennek az asszonynak a magatartásából. Még az idejükkel is takarékosan bánt, sőt, leküldte őket a mólóra, nézzék meg a vitorlásversenyt - erre a napra is esett egy -, s majd meséljék el, milyen volt, az ő szájukból szeretné hallani.

Az állomásról visszatérve csendesen megvacsorázott. Vártam, majd kérdi a véleményt, milyennek láttam az ő gyermekeit, de nem, erről se szólt. Komolyság érzett rajta, a fontoskodás minden nyoma nélkül. Másnap reggeli után siettem hozzá, nem tudom, mi sürgetett, de siettem, holott mindig ő keresett meg, ez volt a viszony közöttünk... most én hívtam sétálni, de nem volt rá hajlandó, néhány apróságot szeretne kimosni, ezzel küldött el. Ebédnél szóba hoztam Maricát, Andrist, külön beszéltem a fiatalember sajátos szépségéről, bájáról, s a látnivaló szeretetről, amellyel körülvette az ő Irénkéjét. Bólintott, de korántsem komolykodva, inkább egyfajta beletörődéssel, ám ezt is a szomorúság minden árnyalata nélkül. Ezután, nem mondta, de éreztem, tudatta, hogy szeretne magára maradni. Leült valahol a park mélyében, estig ott üldögélt, tudom, hogy az uzsonnát is elmulasztotta. Vacsora után gyorsan el akart tűnni, de rátaláltam, ismét csak a parkban.

- Mi lesz a történettel, Irénke? - ezt kérdeztem tőle, persze tréfásan, nevetve. Rám nézett, a szeme világos volt, tiszta és vidám.

- Maga már tud mindent, kedveském. Az egész Irént tudja, úgy ahogy van!

Alváshoz erős altatót kértem, mert nyugtalanság hullámzott bennem: éjszaka vihar lesz, érzem, ezt mondtam a nővérnek. Aludtam is jó sokáig, késő reggelig. Betegtársaim már valamennyien ébren voltak; nagy részük felöltözve. Oldalt tekintettem, a harmadik ágyra tőlem, üres volt, az ágyneműt is kivitték. Ebben feküdt hajnali fél négyig Irén.

Irén halála nem keltett pánikot, inkább csodálkozást; a halál egy szép, teljes értékű asszonyban járt közöttünk. De ha nem is a pánik, a megrendülés, az ámulat át- meg átjárta nemcsak a mi kórtermünket, de az egész kórházat. Most egyszerre világossá vált a nem filozofikus elme előtt is, mi tartotta eddig életben Irénkét: dolgainak rendezetlensége. Úgy emlegettük ezután magunk között, de az orvosok is úgy emlékeztek meg róla, mint egy emberről, aki eleget tett a kötelességnek. Heroikus díszletek között várakozott, szuggerálta a történteket. Egyszerű, napsütötte arccal, világoskék szemmel.

Azt hiszem, az ő sorsa megerősített. Kértem a professzor úrtól az elbocsátásomat; úgy érzem, jobban vagyok. A kórház hozzájárult kérésemhez, hétfőn vonatra szállok. Dolgom van odahaza.

 

 

(1962)