A HOSSZÚ ELŐSZOBA   VÉSZI ENDRE (1916-1987)
REGÉNYEK DRÁMAI MŰVEK
KISEBB ÍRÁSOK   SZÍNDARABOK
VERSEK   TELEVÍZIÓS JÁTÉKOK
VISSZA (PRÓZAI MŰVEK)   HANGJÁTÉKOK
VISSZA (MŰVEK)   FILMEK

TARTALOM

 

Novelláskötetek listája
               időrendben
              ABC sorrendben
Novelláskötetek
                  tartalomjegyzékei
Összes, kötetben megjelent
                 novella, kisregény
Lefordított novellák

 

A HOSSZÚ ELŐSZOBA

    Mindenütt ajtók és ajtók, az ajtók mögött szobák, dobozok,
 a dobozokban emberi mozgás, emberi élet. Rovartani elrendezésben
 az emberi világ.

    Mi, nagyvárosiak, akik egy lakáson belül vagy egy lakás
határán túl, egy másik lakásban, ilyen dobozokban élűnk,
nem nézhetjük magunkat, mint egy rovargyűjteményt.
Nekünk ezek a dobozok, legyenek bármilyen szűkösek is
(4x2,8), ezek a dobozok nekünk szaporodásunk, életünk
és halálunk tartományai.

       (Özv. Stáhl Vilmosné főbérlő gyűjteményéből;
        egy volt albérlő hagyatéka.)

Te hallod, s mintha vergődő saját
lelked sötét zengését hallanád;
szárnyát veri, halálos csöpp fogoly,
s repül a Föld, a zengő légypokol.

                                        
(Babits)

Laktam, tehát voltam.
    
(Egy régi albérlő ittmaradt jegyzeteiből.)

 

 

1

Gold Lajos arra ébredt - valójában nem is arra, mert a várakozás amúgy is ébren tartotta -, hogy a hosszú előszoba megtelik híg világossággal, s beszivárog a szobájába, az egykori cselédszoba üvegezett ajtajának négyszögén. A katedrálüveg görcsei lilán felragyogtak. Idegrendszere erre a pillanatra volt beállítva, egy jelzésrendszer villanó figyelmeztetésére, de már előbb a liftajtó kemény csattanása is, mint egy emelődaru, kiemelte a félhomályos zűrzavarból. Néhány bizonytalan, félköríves mozdulat után leakasztotta a faliszögről karóráját, s a foszforos számlapot közel vitte a szeméhez. Éjfél után negyed egy, vagyis most már szerda van. A ringyó, gondolta, a züllött piszok, ilyenkor jár nekünk haza ez a gyönyörű, míg engem görcsbe húz a kínlódás, a féltékenység, hogy merre csavaroghat, kinek adja oda magát, és amíg a férje, itt a szomszéd dobozban, amit csak egy tizenöt centis fal választ el az enyémtől, gyűrötten, ráncosan és agyondohányozva forgolódik ágyában. A katedrálüveg gyengén megvilágított rücskös síkján átúszott egy kékeszöld folt. A kékeszöld pulóverjét viseli a dög, este mindig ilyen chagalli színeket húz magára, és mindig pulóvert, amiben a melle olyan plasztikusan csúcsos, mint egy ipari remekmű. Lányos melle van.

A szomszéd szoba kenetlen ajtaja felsír, a férj bizonyára dünnyög valamit, és piros foltos arcával a falnak fordul.

Klapp, klapp, klapp, klapp, a papucsa, a kopogó papucssarok, pontos futam a csönd fekete-fehér klaviatúráján! Az édes, illatos papucsa, a szattyántermészetű műanyag, amely a viselésben, a testmeleg hatására, keskeny, hosszú lábfejéhez igazodott, gyengéd ráncokkal követve a láb formáját.

Sikoltó, vékony zaj a fürdőkádban. Bádogsugarak. Hideg zuhany a rózsaszínű, kihevült testnek, az egyenes vállnak, a halványan világító, hosszú nyaknak, melyről kontyba rántotta melegszőke haját. Hideg zuhany az oválisan esztergált tompornak, amely páraburokban tűri a zuhogó víz vékony ostorcsapásait.

A kenetlen ajtó újra felnyöszörgött. Istenem, most lebocsátja ezt a nemes, bűntudat nélküli testet a félálom izzadságában forgolódó férj mellé! Az együttélés micsoda barbársága, hogy két embert erre kényszerít - hogy egy ilyen nőt kényszerít erre! Szóval, a közös ágy mint a nyűgeiből föl nem szabadított emberiség címere. És benne ez a pompás címerállat, ez a dög, ez a ringyó, aki ilyenkor jár haza, amíg ketten is kínlódnak miatta, kétféle jogcímen, kétféle feszültségben. A dög!

*

Nyolc ajtó nyílik a hosszú, derékszögben megtört előszobából. Az egykori ötszobás lakás nyolc részre osztott világa ez, de a megosztás arányai természetesen mások és mások. A főbérlő, özvegy Stáhl Vilmosné egykori szalonja; a Szalon, 8x5,5 méteres helyiség, megmaradt régi állapotában, és csak annyit változott, hogy eredeti bútorzata kiegészült a hálószoba szükségszerű darabjaival. Épségben maradt mellette egy másik szoba is az utcai fronton, ennek összekötő ajtaja van a Szalonhoz.

Stáhlné, már több mint húsz éve szerencsés, sőt jövőbe látó pillanataiban úgy döntött, hogy maradék aranyát és ékszereit nem kímélve átépítteti a korszerűtlen nagy lakást, s vékony közfalak segítségével megteremti az albérlők Manrézáját. Mindez még az építési engedélyhez nem kötött korszakban történt, az anarchikus szabadságban. A főbérlőnő ily módon, mint később kiderült, jól kamatoztatta történelmi megérzéseit. Más ember aranyba fekteti romlandó vagyonát, ő aranyát fektette ércnél maradandóbb albérleti rekeszekbe, a nagy pusztulás, a háború után olyan következtetésre jutva, hogy ember még valahogy maradt, de a maradék emberiségnek laknia is kell valahol, és a lakások szaporítása bonyolultabb, mint az embereké. Ő ugyanis nemcsak a párosodás gyönyörében látta a fennmaradás biztosítékát, de számolt azzal a fekete sorompóval is, amely a legszikrázóbb gyönyört is kettéosztja, a bizonytalansággal.

Az igazságnak tartozunk annyival, hogy Stáhl Vilmosné sokat fejlődött az utóbbi tíz esztendőben, s hogy bölcsességét nemcsak megalkuvás táplálta, de növekvő emberi érzékenység is.

*

A gyenge fény elszivárgott a hosszú előszobából, vagy majdnem teljesen elszivárgott, mert azért a Bíró üvegezett ajtaja még kibocsát némi világosságot. A Bíró éjjel-nappal, mint az köztudott, beadványokat fogalmaz nem létező ügyfelei érdekében.

*

Gold Lajos lecsúszott a hevederágyról, amit a belkereskedelmi kölcsönzőtől bérelt, lenyomta a kilincset, legalább az illatát érezzem ennek a dögnek, gondolta, és kilépett a hosszú előszobába. Itt azonban majdnem felbukott egy vastag kábelban. A padlót teljes egészében, mint őskori hüllők, kábelek, drótok foglalták el. Valami áthúzott a fiatalember agyán, de csak egész ködösen, persze, a filmesek. Hogy holnap valami lesz, úgylehet, már hajnalban, idegen emberek nyomulnak a lakásba. Népünnepély a művészet jegyében. Igen, a reflektorok. Mi volna, ha fénybe borítaná most a lakást ezekkel a reflektorokkal? Mindez azonban keresztülszáguldott a tudatán, és el is tűnt, mert az előszoba fanyar állottságszagának felületén valóban ott gyűrűzött Hédi hajának, bőrének és előbbi testostorozó zuhanyának langyos illata. A központi villanyóra - mert volt még vagy három - zúgása váratlanul megduzzadt, mintha rézpiros szálak izzottak volna föl benne.

Ajtók és ajtók, sűrűn megszakított falfelületek és üresség. Még egy szippantást ebből az illatból, egy utolsót. Odakint a lépcsőházban felgyulladt az automatikus villany, újra csapódott a liftajtó, hangok torzói keringtek egy ideig a lépcsőházban, aztán egytagú csend.

*

A fiatalember ott állt a hosszú előszobában, sok mosástól kifakult, testére szűk zefírpizsamában, a sokórás várakozástól még mindig fölzaklatottan. Forró talpa alatt érezni kezdte a piros kókuszszőnyeg kemény rostjait. Kétfelől is szilánkos reccsenés hallatszott, erre visszamenekült a szobájába. Az udvarra nyíló keskeny ablak téglalapját most töltötte be rózsáskék fényudvarban - megint csak a chagalli színek! - a telihold. Hédi ablakában is ott van ez a laposra kalapált rézműves remek, hideg pecsét a hallgatásukon.

A hosszú előszoba telis-teli törékeny csenddel és foszforeszkáló sötéttel. A Bíró ajtajáról is leolvad a világosság, az üveglap kiszürkül, fényét veszti.

*

A hold nincs többé az ablakában - a fiatalember erre a hiányra riad. Fülét a falhoz nyomja, a szomszéd rekeszben csend. A tizenöt centis téglafal úgy választja el Héditől, mint tizenöt év. Mikor ravasz keresztkérdések árán megtudta, hogy a házaspár ágya a fal mellett áll, ő is odahúzta a magáét, de amikor azt is megtudta, hogy a férfi fekszik a falnál, az ellenkező oldalra költözött. Sokáig kísértett benne a gondolat, megkéri Hédit, feküdjön a fal mellé, akkor csupán tizenöt centiméter választja el őket egymástól. Arra is gondolt, ácskampóval lyukat fúr, Hédi a másik oldalon odaszorítja a fülét - és viszont. A száj és a fül érintkezése, a lehelet érintkezése, mert az is lehetséges, hogy a szájukat teszik a nyíláshoz és egymásba lélegeznek.

Most azonban, hogy Hédi megint éjfél után jött haza, a züllött, és a léptei, klapp, klapp, klapp, klapp, előbb tűsarok, majd papucssarok, végigxilofonoztak a zajérzékeny előszobában, majd az ő kifeszített szívén - igen, a léptei azt bizonyították, a nő ivott, vedelt a nő, a ringyó!

A fiatalember néhány nappal ezelőtt azt írta róla jegyzetfüzetébe: mint egy sétáló margaréta. Olyan egyenes a tartása, egyenes hátú, a lába végtelenül hosszú, és a törzse úgy szökken a derekából, mint egy vízsugár. Sétáló margaréta. Végül is kitépte ezt a lapot, még a csalódás kezdete előtt. Az ember előlegezze magának mindig és mindenütt a legteljesebb nyugtalanságot.

 

Úgy kértem, de úgy kértem ezt a gyönyörű ringyót, ne tegye ezt velünk. Még a férjével se. Két hét óta éjfél után jár haza. Ne csinálj ilyet, te Sétáló Margaréta!

De mindehhez az is szükséges lett volna, hogy végre már beszélő viszonyban legyenek.

 

Elhatároztam, hogy bemutatom neki magamat. Folyton összeakad a szemünk, közös a röppályánk.

Pofonnal kell kezdeni. Föl kell pofozni az éjszakai kimaradások miatt. Felelősségre kell vonni! Utána azután évekig csak szépet mondani neki. De a goromba nyitány elkerülhetetlen. A brutalitás.

*

Felhördült a lift a visszhangos liftaknában, az automatikus kapcsoló itt, a hatodik emeleten is világosságot teremtett. Csattant a vasfonatú liftajtó. Az előszoba zárja két ritmusban kattogott, aztán valaki belépett.

*

Tóth Rózsi jött haza az éjszakai ügyeletből. Az Irodaház gépkocsija hozta, inspekció idején ez a telefonkezelőnek is kijár. Dobozában rózsaszín fény gyulladt, az ajtóüveg négyszöge átszűrte az előszobába. Lábujjhegy-surranás, a nagy, nehéz test küzdelme a föld vonzerejével. Ilyesmit gondolt a fiatalember, s kábulatában is fölnevetett. Rózsi teste foltszerűen átúszott a katedrálüvegen. Áhá, a bíborpiros pongyoláját viseli - a fiatalember száraz torkát újra nevetés csiklandozta. Éjnek évadján, amikor tudja, hogy nincs tanúja ennek, bíborpiros pongyolába bújik. Bíborpiros szex.

Lábujjhegyen vándorló neszeit puffanás tépte ketté: megbotlott a kábeleken. A művészet első áldozata.

A fürdőszobából szokásos kotkodács. Rózsi, úgy is, mint a bíborvörös pongyola titkos viselője, toroköblítés címén fölveri az előszoba éjszakai csendjét. Öntudatos Odol-szertartás, amely ilyen vallásos kilengéshez vezet.

*

A nagy test elszíneződött foltja, akár egy lebegő szépia, befesti a katedrálüveg négyszögét, aztán továbbúszik, és utána csend, de az öreglány szobája még nyomja változatlanul a rózsaszínű fényt, adagolja, önti magából a hosszú előszobába, mint a titkos kábítószerek a szertelen álmokat.

*

Rózsi a kínos vándorlás után - mert a kábelek próbára tették az idegeit és a nehéz test egyensúlyérzékét - visszatért rózsaszín fénnyel telitöltött szobájába. Úgy lépett be, mint egy fürdősóval illatosított, langyos vízbe. Kettőt fordított a záron, keményen, félreérthetetlenül. Hozzá aztán ne nyisson be valamelyik bizonytalan egzisztencia, pálinkától vagy bortól szétdúlt aggyal. Öt aztán ne rohanják meg az albérleti sors szörnyűségei! Hét év óta lakott Stáhlnénál, tizenkét éve az Irodaház telefonkezelője. Gyűjti magának az éveket.

Szájüregében és garatjában a csípős fluoritízzel - ennek az íznek, ha behunyjuk a szemünket, zöld, víz alatti lebegése van - odaállt a toalettszekrény elé. Beigazította a mozgatható, embermagasságú tükröt negyvenöt fokos szögben. Súlyos, fénytelen hajához kapkodva fölverte a tükör csendjét, szétzilálta a foncsor összefüggő nyugalmát. Ott állt bíborpiros pongyolájában, s a nagy testhez képest lapos mell súlyosan emelkedett a bársony alatt. Egy ideig így nézegette magát, biggyedő szájjal vizsgálva széles arcát, semleges-szürke, domború szemét. A szemem szép, gondolta magát vigasztalva, mindig ezt gondolta, amikor a tükörbe nézett.

A szekrényhez ment, kitárta mindkét ajtaját: álmok és kapzsiságok raktára. Szemtől szemben állt a szentéllyel, amelybe őrajta kívül senki nem pillanthatott. Hűvös, nagy kezével szétválasztotta a lágyan összezáruló pongyolákat, a hűvösen síkos kombinékat, az áttetsző hálóingeket. Elképzelte a vézna, alacsony, szőke fiatalembert, aránytalanul magas homlokát, arannyal pontozott, sötét szembogarát, s hallani vélte lázasan akadozó szavait, ahogy a telefonban vonalat kér tőle, majd mindig jobban és jobban fölbátorodik.

Tarkója alá feszített könyökkel feküdt a lapos ágyban, feszélyezett merevségben, mintha egy láthatatlan kukucskálón őrá lesnének az albérlők, akikkel kénytelen a közös mennyezetet megosztani. A légynek van ilyen prizmás szeme, mint az albérlőknek. Hát nem csoda, hogy ilyenkor az egész emberiség figyel. Az egész porkoláb-emberiség.

De szíve a paplan alatt, a hálóing kellemes kreppgyűrődései alatt, zaklatottan jókedvű volt. Elképzelte - olyan ritkán történt ez vele - holnapi napját. Reggel nyolckor indul a melódia, fél ötkor a Lant letevése, aztán Jenőke, a buzeráns fodrász, megszületik a frizura: homloka fölött kis becsavart fürtök, a hajfixír csodás illata, majd átöltözés a tintakék nyakas jerseybe.

 

És este kilenckor a bisztróban: Dezső.


2

A Szalon, amely erkélyre nyíló ajtajával és két ablakával a lekopasztott parkra néz, feketén sötét volt, egyetlen fény sem csillant benne. Stáhlné jól záruló eszlingeni redőnyökkel védekezett minden kívülről várható zaj és túl korai világosság ellen, pedig álmát nem kellett óvnia, mert, bár hetvenéves elmúlt, jól aludt. Inkább az integritását védte, személyiségének azt a maradékát, amely az ötszobás lakásból erre az alapterületre szorult, a Szalon belvilágába. Igyekezett nem fölhígítani az eredeti berendezés harmóniáját, hogy legalább önmaga előtt ne tegye szánalmassá magát a túl élelmes alkalmazkodással. Ennek érdekében többrendbeli kényelmetlenséget is vállalt, mert szerette volna elhitetni magával, ilyen módon sikerül kizárni életéből az esetlegességet. Ezt azonban csak az álmokkal táplálkozó lénye hitte így. A Szalon parancsnokaként jól tudta, és ha nem tudta volna is, az események mindig figyelmeztették, az életet, ezt a túlburjánzásra hajlamos sejtállományt nem lehet praktikus határok közé szorítani, mert éppen attól olyan, amilyen, hogy szembeszegül az eltervezett rend, logika, humánum és antihumánum parancsuralmával. Özvegy Stáhl Vilmosné, aki nem valami gyáros hitveseként vette birtokba immár negyedszázada ezt az ötszobás lakást, de egy neves cukrászmester alkonyi vigaszaként, azt is jól tudta, hogy elsősorban nem az emberi gonoszság, hanem az emberi viszonyok gonoszsága határozza meg, ki, mikor, hogyan viselkedik, s hogy sikeresen szembeszegülni a rosszal nemcsak jellem - de szerencse dolga is.

Ennek az okosságnak köszönhette, hogy a legutóbbi tizenkilenc év, amióta idegeneket fogadott lakásába - a meggyorsult időben teljes történelmi korszak! -, nemhogy eltávolította volna elveitől, de még inkább megvilágosodott benne, mit, miért kell vállalnia. Pedig ezekben az években a bizonytalanság nyomult be zárt világába. A hét rekeszben gyakran változtak az arcok, magatartások és szándékok. Születtek és meghaltak itt, a rekeszekben. Egyetlen szilárd pont maradt az egykori nagy lakásban: a Szalon.

*

Az özvegyet ezen a hajnalon sem az első fénysugár, hanem megszokott rend szerint a vekker ébresztette. Könnyen és kellemesen aludt, így a vekker ipari lármája nem kapaszkodott az agyába, mint valami kegyetlen horog, amely az alvás kellemes félhomályából az iszonyú világosságba rántja az embert.

Ám ezen a hajnalon jóval ébredése előtti időre állította óráját, negyed ötre. A szokottnál korábbi kelésre volt oka: hétre filmesek jönnek.

Az első zörgésre felült ágyában, és a mély feketeségben minden tétovázás nélkül eligazodott. Arany papucsába csúsztatva keskeny, ápolt lábát, egy belső iránytűt követve, keresgélés nélkül az ablakhoz ment, felhúzta az eszlingeni rolót. Az ablakon túl még minden fekete, de már nem kontúrtalan ez a feketeség. A csillagtalan ég alatt mégiscsak hígabb, erezettebb rétegekben feküdt a tél eleji éjszaka, mint a szobában. Ide, a hatodik emeletre fák és díszbokrok közül kékesfehér dér világított, s ez oldotta az éjszaka tömör sötétjét lisztessötétté.

Az özvegy ritmikusan frissülő tekintete végigrepült a park fölött. Nézte, nézte, s társak nélkül a fél négyzetkilométer körzetben a maga birtokának gondolta a park zavartalan tömegét. Jól érezte magát, s ezt különös nyomatékkal az ébredés utáni pillanatokban tudta így megállapítani. Szervezete ép és friss, alkalmas az állandó készenlétre, amelyre biztonságát alapozza. Valamivel túl a hetvenen, alakja még mindig szép. Középtermetű ugyan, de az elosztás arányossága, a finom csontszerkezet, a váll, a medence és a gerinc szerkezeti egyensúlya sokáig őrzi még a harmóniát. Arcán sem rontott az idő. Homloka nyílt, meredek, az erős járomcsontokon hibátlanul feszül a bőr, az áll nem ráncosodik, a tokának nincs duplázódása. A sötétbarna szem mély izzása még csak kiemeli a finoman megtört orr mediterrán vonalát és a nem túl kicsi száj szellemes eredetiségét.

 

De a lábam, a lábam, annak fuccs! Az ember arcát sok minden megtartja: belső világ, humorérzék, kozmetika, de a láb, márpedig nekem hatvan éven keresztül elismert lábam volt, a lábat még a vitalitás sem képes megtartani - értsd ezen mozgékonyság, gimnasztika, masszőr -, ugyanis, édeseim, a láb, akár akarjátok, akár nem, megvékonyodik, inas lesz, ha fejetek tetejére álltok, akkor is, a láb önállósítja magát, szívecskéim, szóval, ez a szép láb is elvesztette finom párnázottságát, íveit, amitől a női láb női láb. Ettől eltekintve, mindenki láthatja, még nem is olyan régen isteni lábam volt. Még nem is olyan régen!

A harisnyahúzás pillanataiban mindennap elhangzik ez a kis belső háziimádság a képzelt házioltár előtt, a szép lábszár a magasba emelkedik, s mint egy sorompó, kettéválaszt két korszakot.

*

Végül is készülődni kell az új napra, amit még nem torzít el a megvalósulás! A változás reménye hajnali startpisztoly az özvegy változások nélküli életében. Várni valamire. A Szalon jó foglalat mindenféle várakozáshoz: rugalmasan táguló burkolata a légnemű reménynek! Ilyenkor, amikor lakói, a nyugodt vagy nyugtalan alvás méhviaszába dermedve, még képtelenek arra, hogy megzavarják, a teljes szabadság hullámain lebeg. S noha nem uralkodni vágyó természet, vagy legalábbis ez az érzés nem nőtt benne alaktalanná, ebben a félórában mindig belelapoz a lakók nyilvántartó könyvébe, amely a néhai cukrászmester irodájából származott ide. Az érdes vászonba kötött, zöldfekete csíkozású, vaskos könyv, amelynek kemény, vonalazott papírja a hosszú évek során csontsárgára színeződött, ilyen módon a megmaradás könyve. Ha belelapoz, orrát nemcsak a hervadó papír illata érinti meg, de elvonulnak előtte a még létező és már eltűnt emberek, akiket megismert, vagy nem tudott megismerni. Látja a hosszú menetet, látja az arcokat, amelyek furcsa mintaként belehímződtek napjaiba, szemeket lát, sokféle kifejezéssel, kezeket, amelyek ábrákat rajzolnak egy áttetsző háttérbe, elmúlt és élő hangokat hall, s a rejtélyes magnószalag visszajátszik mindenféle jelentéktelen mondatot. Ez a könyv a szellemidézés asztala, táncolnak rajta a képzelt poharak.

*

Fürdőszoba, túlságosan is hűvös tus, valaki a kedves lakók közül meglehetősen elhasználta a bojler meleg vizét éjnek évadján, de mindegy, a csípős ostorcsapások még csak figyelmeztetik kötelességére, reggel jönnek a filmesek, helyt kell állni.

- Gondolom, művész úr, ön ezért fedezte fel ezt a lakást. Vagyis az életközelség miatt. Itt, sajnos, sajnos, tálalva van önnek a neorealizmus. Vagy azon már túljutottunk? Mindenesetre sóhajtanom kell, művész úr, mármint a viszonyaink miatt. Mert olyanok vagyunk... tömeglakás a huszadik század második feléből, spirituszba eltéve... hogy úgy mondjam, a lakásviszonyok... Nem, ne értsen félre, nekem a rendszerrel semmi bajom... én, hogy félreértés ne essék, az elmúlt érában is dolgozó nő voltam, direktrisze, ha hírből ismerni tetszik, a Pompadour (jelenleg Csokonai) Cukrászdának, sőt, azelőtt egyszerű dolgozója, felszolgálónő, amíg a megboldogult Rudi úr, kérem, ő igazán a torták költője volt, egy Geraldy az édesiparban... mindig is azt mondta szegény megboldogult: a habosra vert cukor éppúgy formálható, mint a márvány. Szóval, amíg Rudi úr, megvallom, áldozok a lelki üdvéért, éspedig egyházi vonalon, mivel a megboldogult vallásos érzületű volt, de én sajnos, sajnos, már rég nem vagyok hivő... szóval, amíg Rudi úr, ahogy manapság mondani szokás, ki nem emelt, és pozícióba nem helyezett... "Te, Olgám - mondta, mert tegezett mindannyiunkat -, tedd csak le azt a tálcát, azt a kis csipkekötényt meg a főkötőt... " Megboldogult férjem, aki akkor még élete virágjában volt, könnyezett. Én nem. Az uram, az Assicurazioni Generali üzletkötője, nem volt egy dörzsölt ember. Nem tudta azt, amit én persze évek óta tudtam, abban hitt, amiben én nem, művész úr, vagyis abban a téveszmében élt, hogy a főnökök jóságosak. Neki ugyanis, már megbocsásson, nem mondhattam el, hogy Rudi úr évek óta... hogy úgy mondjam, követ a szerelmével... majdnem ideális szerelemmel, művész úr, a megboldogultat ugyanis, bocsásson meg, de francia regényeken nevelkedtem, az impotenciája erősen korlátozta.

Ekkor a fiatal filmrendező váratlanul megkérdezte, nem vállalna-e szerepet a készülő filmben. A rögtönzés sugallatának tiszteletére Fellini életműve tanította.

*

Mondhatta volna a filmesnek - és valójában ezért is kívánkozott ki belőle a múltjáról szóló vallomás -, mondhatta volna, de nem mondta: november huszonegyedikén nem kezdhetik meg az ő lakásában a forgatást, ez a nap ugyanis a gyász és emlékezés napja. Ez a Rudi úr halálának évfordulója.

Ilyenkor az egykori Pompadour Cukrászda egykori hölgydolgozói, valaha egytől egyig gyönyörű nők, ma már matrónakorúak, év mint év találkozni szoktak egykori munkahelyükön, a különteremben. De semmi habos kávé, semmi kuglóf, semmi vaníliaillat, mint azt a szokványos képzelet hinné! Dupla fekete, rum, puncstorta. Enyhe rumillatú gyászmise.

*

Az özvegy visszatért a fürdőszobából. Bőre jólesően tüzelt, sápadt arcán kigyulladt két piros folt. Újra a tükör elé állt, nézte magát. Az önvizsgálat eredménye megnyugtatta. Most még csak a lelkiekkel kell rendbe jönni. Látta is már a hosszúkás fejű, hegyes szakállú öregurat, szemének vizeskék homályába pillantott. Bátran és humorral, mint Rudi úr életében szokta.

 

Nézd, Rudi, ugye megbocsátasz, hogy az emlékezést egy nappal elhalasztottuk. Kell a pénz, Rudi. És a dicsőség? Talán az is kell. De holnap, huszonkettedikén találkozunk. Addig is puszilom a rózsaszínű arcodat, a szép kecskeszakálladat, a nefelejcsszemedet...

S ezután, hogy térdet hajtott a lelkiismeret-furdalás szentsége előtt, kitárta az ajtót, és az erkélyre lépett, hogy még egy pillantást vessen az ébredés előtti parkra. Megmarkolta a csillámosan hideg rácsot, megkapaszkodott a végtelenségben. Tenyerét égették a fagy kis szögecsei. Áthajolt a korláton, mint aki repülni készül, az elkövetkező napot várta, szívének rendezett nyugalmával. És ekkor, pontosan ekkor, valami tompán puffant odalent a kövezeten, s a puffanásba sikoly hasított. Még jobban áthajolt a korláton, szíve belekalimpált a csöndbe. Odalent, a hártyás anyagú barnaság alatt, az iszapos mélyben foltszerű anyagot látott, az anyag megvonaglott, aztán beleágyazódott a mozdulatlanságba.


3

Ez a tompa puffanás ébresztette, úgy is, mint a Sors kürtszava, Stáhlné amúgy is éberen alvó bérlőit. A volt úrilakás konyhájában, amely méreteinél fogva egy közepes vendéglőé is lehetett volna, az albérlők kávét, teát főztek, tejet forraltak, és közben részletesen megvitatták a puffanást. Egy házaspár, a szomszéd házból, egymás kezét fogva kilépett a hetedik emelet magasából.

Az ablakból kilépő pár a hideg mérlegelés serpenyőjébe került. Eddig nem ismert életüknek váratlan fényudvara lett. Zuhanó alakjuk elől felhúzódott az ismeretlenség, mint valami kortina, és hirtelen kiderült, az emberek nagyon is sokat tudnak róluk, olyan részleteket, amelyek szerencsésebb esetben szóba sem kerültek volna. Volt mindenük, ami a kényelmes élethez kell. Hát akkor? Miért? Mikor más rendes ember gürcöl a napi életért, nincs rendes lakása, fél a főnökétől, lenyeli a véleményét - akkor ezek mért hagyták itt a jó sorsukat? A közös konyhában, úgy látszik, mindent tudtak erről a két emberről: hogy a férfi vezető beosztású műszaki ember, hogy az asszony egy exportvállalat igazgatója, hogy lakásukat érdemeik elismeréseként kapták, hogy elszigetelték magukat, nem barátkoztak, hogy nyári szabadságukat külföldön töltötték.

Volt, aki fejből idézte a luxuslakás (két szoba, lakókonyha, távfűtés, forró víz, beépített szekrények, házi telefon) pontos alaprajzát. Ez az alaprajz, mint egy neoncsöves ábra, eddig a lélekben világított, titkos remények félhomályában, s most látható lett mindenki előtt. Két és fél szoba, teljes kivilágításban.

A kettős angyalként mélybe lépő házaspár, a kezdeti iszonyat után, már nem sok részvétet váltott ki. A közvélemény elkezd kombinálni, hogy aztán általánosítson, s ez éppúgy a felületen történik, akár a tüdő nélküli egysejtűek lélegzése.

*

Hat óra tizenötkor, amikor a filmgyár műszaki kocsija a ház elé állt, mint valami aranyszőnyeg, már vastag fűrészpor borította azt a helyet, ahol a házaspár vére a bazaltkockákra ömlött. A forgalom kora reggeli volt, a két ember halálsikolya régen fölszívódott, már Stáhlné fülében sem visszhangzott. Inkább csak illemből említette a fiatal filmrendezőnek, aki operatőrjével leült a Szalonban, hogy még egyszer megbeszélje a munka részleteit, vagyis azt, ami az özvegyre tartozik ebből. A mitologikus pár, akarva, nem akarva azzá vált, mitologikussá, s ott lebegett a fejek fölött, annyira, hogy a fiatal filmrendező többször is szóba hozta őket. Az ő gondolkodását az élénkítette, nem lehet-e a tragédiát a filmbe beépíteni?

Az özvegy viszont egészen mástól volt friss: saját létezésének tudatától. Szebb, mint az elmúlt években bármikor is. Vörösesbarna haja, mely eredeti szín, mint egy tömör ércsisak ült a koponyáján, magas, ránctalan homloka fölött. S szemének mélybarna ragyogása is hibátlan. A filmesek megjelenése annyira feldobta, hogy észre sem vette, a hosszú előszobában kigyúló reflektorok súlyos rétegeket hámoznak le a régóta festetlen falakról, s hogy a mindinkább élesedő fény a pusztuló múltat emeli merítőhálójába.

Szívvel-lélekkel részt vett az előkészítésben, albérlői egyikét-másikát mint sajátságos figurát beajánlotta statisztának. S hogyha segíthet valamit, ha előbbre viheti a művész urak munkáját - tért vissza a két hete elhangzott kérdésre -, hát persze ő maga is szívesen rendelkezésre áll.

Kávéval, aprósüteménnyel kínálta a filmrendezőt és operatőrjét, s bár ügyelt arra, nehogy túlnyüzsögje az alkalmat, néhány kitűnő ötletet is tudott adni.

A segédrendező, egy tömzsi, raccsoló fiatalember, ezalatt számba vette az embereket, a szobákat, a tárgyakat, behatolt a közös konyhába, ahol a feketekávé illata már a köményleves szagával keveredett, s a korai reggelikészítőket a második, majd a harmadik hullám váltotta fel. A segédrendező, húsos, barna arcában kis golyószemével, ezeket az embereket úgy osztályozta, mint egy hüllőház lakóit. A stáb tagjai között ő volt a tárgyilagos szem, aki egy virágkehelyben is meglátja a biológiai szerkezetet, a házasságban a lényeget, talán ezért nősült immár negyedszer, és mindig szerelmi eksztázisban. Ez az éles szem mindig elhomályosodott, hogyha személyes körben kellett vizsgálódnia. Ilyenkor meglágyultak a körvonalak, s a tornyok csúcsai legömbölyödtek; de a munkában nem ismert az érzékenységen belül elérzékenyülést. Az ember - a fölfedezők fajtájából való - ilyenkor kilép önmagából. És még mindig csak segédrendező.

*

Hét óra tizenötkor minden akadály elhárult. A fiatal filmrendező, szorongva bár, de úgy érezte, nekiláthat a munkának, amit annyiszor lerögzített jegyzetben, gondolatban s ami most mégis olyan légnemű. Ez lesz az első úgynevezett nagyfilmje, eddig csak etűdöket, vázlatokat, villanó látomásszilánkokat szorított a lencse belvilágába, de a szíve mindannyiszor figyelmeztette, ez még nem az igazi! A valóság, legyen bármilyen szimpla is, szinte követhetetlen. Éppen ezért vágyakozunk az elvonatkoztatás végtelenjébe! Van művész, aki ezt máshogy érzi? Az ember hajlamos arra, hogy irigyelje a dilettánsok farkasvakságát. De vigyázni kell arra, hogy ezt a belső bizonytalanságot senki ne vegye észre. Látható önbizalom nélkül, legyen bár filmrendező vagy költő az ember, nincs érvényesülés, nincs legenda, nincs siker. Találj ki magadnak egy félelmetes maszkot, s már az se baj, ha mögötte kihagy a szíved. Még az se baj, ha nincs is arcod mögötte.

A fiatal filmrendező ismerte ezt a törvényt.

*

A kamera alá sínt fektettek, a rendező és az operatőr különböző szögekből bemérte a helyszínt, egy hosszú vándorlás útvonalát a hosszú előszobában, beleszámítva a romlás és pusztulás részleteit, az úgynevezett hiteles környezet egész kórtanát.

A konyha sorrendben elsőbbséget kapott. A nagy tűzhelybe már korán befűtöttek, a fazekakban borzongott a víz, egy foghíjas öregember krumplit hámozott, s egy kalauznő frissen vasalt egyenruhában kávét főzött a gázon.

A tárgyilagos segédrendező továbbra is önállósítva magát, más-más részletek nyomába szegődött. Kopogtatás nélkül benyitott a különböző dobozokba, amelyek még nem szerepeltek jegyzeteiben, s ha valakit megzavart, erélyes udvariassággal bocsánatot kért. S közben ilyesmiket írt a jegyzetfüzetébe: a lakó krátergyűrődéses arca... kalács a sublódon...

Stáhlné albérlői már tudomásul vették a filmeseket, s mintha megszokták volna a fehéren őrjöngő fényeket is. A filmgyári naplóvezető, kis, bedagadt szemű fiatalasszony, gondosan aláhúzta könyvében ezt a két szót: felvétel indul.

- Ide még bekukkantunk - harsogott váratlan ötlettel a segédrendező, és sarkig nyitotta Tóth Rózsi ajtaját.

Stáhlné, aki mindenütt nyomukban volt, hogy szükség esetén rendelkezésre álljon, belekalimpált a levegőbe, de olyan tétován, mint aki tudja, egy ütemmel elkésett.

Tóth Rózsi soha nem látott szobája, mint egy rugós fedelű ládika, hirtelen kipattant. A reflektorok hullámai puhán végiggurultak az ágyon, a széken, a kitárt szekrényen, a rossz lábú asztalon. Az idős lányt, aki a tükör előtt állt, már tápászkodva ugyan, de még a félig alvás kábulatában, az első rémület megbénította. Egy ütem késéssel mérte föl, mi történt valójában. A rendező, a segédrendező, hátában az egész segédlettel, megtorpant, majd visszavonult a hosszú előszobába. Tóth Rózsit ekkor ugratta ki mozdulatlanságából a felháborodás. Utánuk ment az előszobába, nem tudott lemondani, ha botránnyal jár is, a tiltakozásról.

- Hogy merészelték ezt? - kérdezte torokhangon. Vastag, szeplős karjai kibuggyantak a japán pongyola ujjából. - Hogy merték ezt énvelem? - Stáhlnéhoz fordult. - Adósa maradtam én egy fillérrel is magának? Erkölcstelen életet élek? Micsoda... micsoda - képtelen volt befejezni a mondatot, ezt ismételte újra meg újra: - micsoda! - Végül megtalálta azt a két szót, amit keresett. - Kikérem magamnak! - kiabálta.

A fiatalabbja menthetetlenül elröhögte magát. Stáhlné hátrább lépett, és arra gondolt: ez a dög, ez a némber most meg fog ütni, belekap az arcomba, a hajamba! Ez a szörnyeteg antinő!

A fiatal filmrendező tanácstalanságában csak annyit érzett, hogy elharapódzik benne a szégyenkezés, s már ő is üvölteni szeretett volna, hogy kikéri magának! Orrában érezte az idegen szobák ágyneműjének kipárolgását. Gyerekkorában ugyanilyen lakásban élt, ugyanilyen dobozból mászott elő reggelenként anyja mellől, ugyanígy zúgott, vonított a rossz vízöblítő a közös klozettban. Kétségbeesés fogta el. Tóth Rózsi vastag karjai őt fenyegették. Milyen jogon tolakodott ide, milyen jogon nyit be idegen szobákba? Milyen művészet igazolja ezt? Milyen ars poetica?

Még visszahallotta Tóth Rózsi suta szavait, bár az ajtó már bezárult: van az embernek magánélete is. Legjobb barátja és társa a művészetben, Som Dani operatőr, gyengéden az oldalába eresztette könyökét. Néhány mozdulattal jelezte, hogy kézi kamerával felvette az egészet. Dobozban az öreglány, az égig érő reklamációval. A filmrendező váratlan hálát érzett barátja iránt. Neki van igaza. Embervér kell ide, nem humánum. A művészet vérrel táplálkozik.

*

- Próba! csendet kérünk!

A hosszú előszobában meglódult mindenki, a zűrzavar helyén működni kezdett egy megtervezett folyamat izomzata. Az öregedő színésznő, aki a magányos asszonyt játssza a filmben, csigás haján fekete gyöngyszalma kalappal, elindult a hosszú előszobában, s hátában a surrogó kamera. Ezt a járást jól kidolgozták, itt a túlrészletezés kétségbeejtő erejének kell most hatnia, a céltalanság útja ez, láthatatlan gödröket kell kikerülni.

A fenyegetően magas falak között, kétoldalt az ajtók végtelen sorával, jól sikerült a vonulás. Mint a satu pofái, olyanok ezek a falak, gondolta az operatőr izgalommal és örömmel, mint a satu pofái, amelyek bármely pillanatban palacsintává lapíthatják ezt a bizarr kis nőt, fején a gyöngyszalma kalappal.

Gold Lajost amúgy is színes foltokkal teli félálmából ez a kiáltás ébresztette:

- Felvétel indul! Csapó! Tessék!

A katedrálüveg súlyos aranyban izzott. Az üveg kemény kis göbei, mint a kigyúlt mellbimbók. És mintha odakint, az ajtón túl trópusok kezdődnének, pálmafákkal, fodorkönnyű homokkal, ugyanakkor, amikor a másik oldalon, a filmnélkülin, az udvari részen zuhog az eső. De az előszobába nyíló ajtón túl, ebben semmi kétség, ritmikusan növekvő és apadó kék hullámok, végtelen napsütés, vonuló tevék, vagy még inkább, vonuló púpok. S valami édenien visszatérő keleti szöveg, torokhangon:

- Felvétel indul! Csapó! Tessék!

Gold Lajos kábult, köröző mozdulattal leakasztotta karóráját a faliszögről, közel vitte a szeméhez. A katedrálüvegen túl dühöngő trópusi fény, megriadt majmok rikácsolása, nem kétséges. Vizslató szemmel követi az acélkék mutatót: fél tíz. Fél tíz, ez igaz, de nem hagyja magát átverni, nyilván hogy este fél tíz, vagy tegnap délelőtt fél tíz, mert őt ma reggel kilencre várják a munkahelyén, ha nem is munka miatt, valami zűr van vele, fegyelmiszagú. Úgyhogy az már egészen biztos, az óra tegnap fél tízet mutat, de ha szerencséje van, huszonkilenc év előtti fél tízet, talán születése pillanatát. Szeme káprázva végigbotorkált egy nyitva hagyott folyóirat aláhúzott sorain.

 

A boldogság szokványos fogalma a magánéletre, a szerelem, család, barátság viszonyaira, különösen az előbbire korlátozódik.

Ezt én tegnap húztam alá, tehát ma tulajdonképpen tegnap van.

Visszafeküdt a hevederágyra, lehunyta szemét, és hallgatta az udvar zárt üregében sziszegő esőt. Fegyelmiszagú ügy, fegyelmiszagú ügy, de micsoda? Meg sem próbálta, hogy az értelemig hatoljon. Lehunyt szemhéján is átvilágított a lángra gyúlt trópus. Újra egy aláhúzott sor:

 

A szerelem fontosságát a boldogság szempontjából nem lehet elvitatni, hiszen ez a vonatkozás...

Tovább nem húztam alá. Hagyjuk kérem ezt a blablát, ezt a toroköblögetést a boldogságról. Hallottak még ilyet!?

Az egész testem olyan, mint egy lámpázott tojás. Mindenki megfigyelheti a gyomrom és a zsigereim működését. Követelem az albérlő jogait! Követelem a...

Megint a keleties üvöltés:

- Neked jó? - Nekem jó! - Tessék!

- Felvétel indul! - Csapó! - Tessék!

Most az a kényszerű érzése támadt, hogy túl a katedrálüvegen, a trópusi lángoláson keresztül, egyenes derékkal átvonul Hédi. Lágyéka körül sötétzöld levelekből füzér, kezében pici, kerek napernyő. Szép, hosszú lábfeje csillámos homokban gázol, a kvarcszemek kis reflektorai visszajátszanak nagy tükrű, rózsaszínű lábkörmein, majd hibátlan bőrén, amint átmegy a hosszú folyosón. Tompora tömötten reng, játszanak az izmai. A válla egyenes, a melle tömör és rezzenékeny, s leomló haja mögül vissza-visszanéz.

Később ugyanez a Hédi, ugyanilyen tropikus meztelenségben, már ott ül villanykattogású írógépe mögött, az irodában. Főnöke pedig vastag orrcimpáit gyötörve fel-alá jár és diktál, valami rettenetesen rossz szöveggel gyötri Hédit.

- Neked jó? - Nekem jó! - Felvétel indul! - Csapó! - Tessék!

Beszélni kell Hédivel, rendbe kell tenni az életét, vagyis hát... rendbe kell tenni az életünket, Hédi!

Délig aludt, odakint már papírból ebédeltek a műszakiak.

Hédi hosszú lábszárán térdig érő fehér csizmában áthaladt a trópusi előszobán, műszőrmével bélelt ballonkabátot viselt, és napernyő ezúttal nem volt nála. És valamivel magasabb, mint ahogy Gold Lajos álmaiban szerepel, s a bőre sem olyan hibátlan. Bohócos, fehér arcában kerekre metszett, szürkészöld a szeme. Ez a szem a leghétköznapibb pillanatokban is nehezen magyarázható csodálkozást, önfeledt csodálkozást fejez ki. Ez az önfeledt csodálkozás, ki tagadhatná, lényének összefoglalása. Van, aki kacérságnak, kihívásnak tartja, hogy egy szembogár festékanyaga ilyen nyomatékos, leplezetlen álmélkodást képes kifejezni, s éppen ezért, gondolkodás nélkül felajánlja rövid vagy hosszú távú szerelmét. És van, akit zavar ez a tágra nyitott, kérdező tekintet, úgy érzi, válaszolni kell valamire, de nem tudja, mire.

Hédi kilépett a szobából, egy pillanatra visszanézett férje párnába zuhant arcára. Szegény kisapám, gondolta őszinte sajnálkozással, és átment a reflektorfényes előszobán. A segédrendező, aki újra visszanyerte rugalmas aktivitását, a nőt aggály nélkül megszólította. Hogy nincs-e kedve, azaz volna-e kedve? Szeretné ezt a hosszú léptű nőt kizárólagos joggal megnyerni a produkciónak.

Egyáltalán nincs kedve, esik az eső, válaszolt Hédi, meg sem várva a kérdés másik felét. A segédrendező sajnálkozva nézett utána, és arra gondolt, ez a bolond nő nem tudja, mit dob el magától. A világhírt, a velencei fesztivál sztárdobogóját, a cannes-i plázsot vagy gyengébb esetben Karlovy Vary szénsavillatú sétányait.

*

A Bíró nemcsak kulcsra zárta ajtaját, finom kis Elzett-lakattal is fölszerelte. Ez ugyan furcsán hatott egy megosztott, de mégis összefüggő lakásban, ám ő nem látszott észrevenni saját tapintatlanságát, annyira az ügynek élt. Meg kell védenie a szobáját minden betolakodótól.

Még idejében sikerült elmenekülnie a filmesek elől, bár a kamerát, ezt az egyszemű szörnyet, amely háromnegyed fordulattal követte, képtelen volt elkerülni. A hátában is érezte Egyszemű fekete pillantását, de aprózó lépteivel gyorsan kigyalogolt hatósugarából.

Menekülés közben hosszú krombikabátja verte a bokáját, vagy inkább a bokája körül harangozott; a széles peremű, megroggyant kalap árnyékot vetett a fonnyadt kis arcra. Hóna alatt keményre tömött aktatáska. Tipegő léptekkel sietett az utcán.

Szokott helye volt a közeli bisztróban, amelyet a törzsvendégek Akváriumnak neveztek. A csupa üveg hely fényivó természetű, magába oldotta a szemközti nagy park vibrálását.

Asztala közel állt a bejárathoz, hogy ügyfelei rövid úton elérhessék. A fémszerkezetű ajtó kattanására azonnal felfigyelt, fonnyadt kis arca megélénkült, minden belépőben a maga ügyfelét remélte. Előtte az asztalkán egymásra rétegezve a dokumentáció. Kivágott újságszemelvények, elhervadt papírlapok, ítéletkivonatok, vallomásokról készült jegyzőkönyv-másolatok. És a Bíró kezében perújrafelvételi beadvány, az éjszaka dolgozta ki.

A műszakonként egymást váltó felszolgálók ismerték a Bíró aggályosan megtervezett programját, s hogy kérdés nélkül hozni kell a hosszú lére eresztett duplát, a pohár szódát, s hogy nem szabad fölösleges udvariaskodással zavarni.

*

A fémszerkezetű ajtó kattanása jelezte, hogy újabb ügyfél érkezett. Igaz, az ajtót a szél lökte be, mert a rugó meglazult, de a Bíró pontosan látni vélte, hogy neki jött ügyfele. Így hát félig felemelkedett helyéről, s mint valami kórus alakjai, a felszolgálók a háttérben előrehajoltak és figyeltek.

A Bíró pedig összezárt, ajak nélküli szája mögött, mintha rágna valamit, belekezdett a szokásos monológba.

 

Én tisztában voltam azzal, uram, hogy ön keresni fog... és hogy meg is talál. Előbb-utóbb. És hogy itt fogadom az ügyfeleimet?... pillanatnyi lakásviszonyaim ugyanis... Nincsen ebben semmi különös, a jogtörténet kiváló jogászokat ismer, akik kávéházakban, sőt kocsmákban -

Mondatait ritkán fejezte be.

 

Késem, annyira tisztában voltam, hogy ön... vagyis hogy ön mégis felbukkan... az éjszaka folyamán már át is tanulmányoztam... érti, kérem, az iratait, az iratait! Az alapeljárás során... szóval, nyomatékos érveket hagytak figyelmen kívül... vagyis mindent kihagytak, ami az ön... az ön vétlenségét bizonyítja... érti ezt, ugye? Kérni fogjuk tehát... ha megengedi... én már el is készítettem a beadványt...

Bár igyekezett elkerülni a feltűnést, mozdulatai megélénkültek, öt ujját egymáshoz szorítva magyarázott.

A földig érő üvegfalon elporlott a sűrű eső, a park kemény, barna vonalai meglágyultak a félhomályban.

 

Szóval perújítás. Perújítás, persze, az ön jóváhagyásával... csakis az ön jóváhagyásával. Erkölcsi és anyagi jóvátétel... rehabilitáció... rehabilitáció...

Szótárában ez volt a leggyakoribb szó, bár az ajka mögött, összezárt fogai mögött.

A fémszerkezetű ajtó újra kattant. Hátul vihogó női kórus. A kávéfőző krómtömegén sárgás-violás visszaverődése több neoncsőnek. Lassan eltelik a délelőtt, pedig a szódavíznek klóríze van. Ennek ellenére.


4

Idegeneknek tilos a bemenet. Telefonközpont.

Az Irodaház telefonközpontjában nincs ablak, a bankvállalat idejében sem volt, éles fényű rudak világítják meg, és levegőellátását rácsos szellőzőkészülék biztosítja. Köröskörül a falakon feketére érett a faburkolat, az épület reprezentatív helyiségeit még az alapító bankelnök jóvoltából ilyennel borították. Lehetne ez az 5x4-es szoba cellahatású is, nem kell nagy képzelőerő hozzá, de Tóth Rózsi éppen itt érzi a végtelenséget.

 

Idegeneknek tilos a bemenet. Telefonközpont.

Nincs rá ok vagy ürügy, hogy rányissanak, hacsak a gondnok nem, vagy a szerelő. Hangokkal érintkezik, fülhallgatón keresztül, és ő is a hangjával, a hangszálaival dolgozik. Hallása és szóalakító képessége tökéletessé vált az elmúlt tizenkét év alatt. Az ő hangregisztere mély és megnyugtató, képes a gyors bizalomteremtésre. Már mondtak neki olyasmit, persze telefonba: olyan sötét a hangja, mint egy árnyas gesztenyefasor. Szokványosabb képzelőerő gordonkához hasonlította, Chopin-etűdhöz a még szokványosabb. Amikor magát hallgatom, olyan, mintha esne az eső, mondta valamikor egy fiatal hang a telefonba. Megnyugtatóbb, mint két szem valeriana, így jellemezte egy másik.

A százötven mellékállomás piros villogásokkal jelzi a hívásokat, a bekapcsolódást, kikapcsolódást, és ez a csereforgalom gazdag, bonyolult, mint maga az élet. Ő maga teljesen személytelen. Ő a Hang. Belép a némileg megkopott faburkolatú előcsarnokba, csak a portás tudja, hogy ez a nagy testű nő, aki télen kopárzöld télikabátot, nyáron apró virágos műanyag ruhákat visel, ő maga a telefonközpont, a normál Á-hang, akihez igazodni lehet.

Változóak a műszakjai, ő azonban nem változik, legfeljebb a télikabátot váltja fel orkánnal, ha enyhül az időjárás. De ki figyel erre? A telefonokban ő az állandóság, a mérték és a mértékletesség, szövegei előírásosan pontosak.

Tóth Rózsi csak mosolyog, mégpedig nem minden szomorúság nélkül, amikor egy-egy zöldfülű feltárcsázza a házi központot (033), és randevút kér attól a hangtól, amely a testtől függetlenül, kizárólag elektromos rezgések útján, mindenféle illúziót képes elültetni az emberekben. Nem mintha nem érintenék meg ezek a próbálkozások. Élne is az alkalommal, de mindennél jobban fél a lelepleződéstől: a hangja és a megjelenése között túl nagy a távolság. Az Isten a torkába tett egy gyönyörű madarat.

*

Ma is, akárcsak máskor, leül a műszerasztal mögé, és egész idegrendszerével azonnal hozzákötődik. A kora reggeli sérelem kioldódott belőle, mintha soha nem is lett volna.

Előveszi kistükrét, hogy kipúderozza arcát. Mindig így ül a gép mögé, teljes készenlétben, elrendezve arcának, testének nyugalmát. Összekötődik a világmindenséggel. Mind a tíz ujjával játszik a bonyolult klaviatúrán. Biztonságának tudata a tökéletes elrendezettségben rejlik. Csak semmi esetleges, semmi kihagyás! Tizenkét év alatt kiépítette a maga útjait, ösvényeit. Általában kiegyensúlyozottság, folyamatos szívélyesség. A legtöbb motívum ismétlődik, de azért ma is lesz egy-két nagyária. Igaz, a legfontosabb beszélgetések közvetlen vonalakon történnek - ezekből is van a házban vagy negyven -, de a kevésbé fontosak is elég érdekesek. Sőt, nemcsak érdekesek, olykor izgalmasak is tudnak lenni. Mert ebben a faburkolatú kazettában tizenkét évet kibírni, ami megfelel az átlagos életfogytiglaninak, harmadolást, jubileumi kegyelmet beleszámítva, nem lehet másképp, mint kitágítani az 5x4-es alapterületet, lehetőleg a végtelenig. A végtelen benne van ezekben a drótokban, a meggypirosan villogó gömbökben, az elektromos impulzusokban. Nincs kihagyás, nincs szünet, a műszerasztal szállítja a részleteket és az egészet, mint az emberi érrendszer a hígabb vagy sűrűbb vért. Senki sem tudja, nem is tudhatja meg, hogy Tóth Rózsi mindennap bekapcsolja a Világegyetemet, sőt, hogy Tóth Rózsi belepillant az emberi életek rejtett zugaiba, mint levélcenzor az idegen levelekbe, gyóntató a kegyelem reményében vagy közlésvágy kényszerében elmondott titkok fülledt labirintusába. Senki sem tudja, hogy Tóth Rózsi milyen hatalom ebben az épületben, s hogy rejtettségében van valami isteni sugárzás.

*

A vézna fiatalember, a ritkás szőke hajú, ugyancsak a telefon horgán akadt fenn. Kivétel, de mégiscsak kivétel, hogy Rózsi önvédő óvatossága ellenére szóba állt vele, s eljutottak odáig, hogy megbeszéltek egy találkozást. Kísérlet volt ez, az elmúlt évek során nem az egyetlen, de a görcsösen önbiztosító körülmények ellenére is vakmerő kísérlet. Teljes esztendeig figyelte a fiatalembert, a tenyerére helyezte, a szeme körzetébe emelte. Havi 1760 forinttal javadalmazott munkája lehetővé tette, hogy a fonákjáról is figyelhesse az életet, kihallgatott telefonbeszélgetésekben. Szűkös fizetésének, elszigetelt életének ez volt a kiegészítése. A láthatatlan röppálya.

A fenti fiatalemberről, Horgos Dezsőről, aki az Irodaház archívumát vezette, meg kellett állapítania, józan életű, szűkszavú, ingyen telefont ritkán vesz igénybe, holott a lakásán nincs telefon. Drótélete egyértelmű, nőcskékkel még kagylón át sem hetyeg, elvált feleségének legfeljebb a nagy ünnepek előtt kíván minden jót, de röviden. Gyermekét, Pityukát, Cegléden nevelik atyai nagyszülők, ugyanezek karácsony, húsvét és augusztus 20-a táján személyesen is felhívják, hogy megtudakolják, megérkezett-e rendben a küldött élelmiszercsomag, és ugyanakkor beszámolnak Pityuka fejlődéséről.

Tóth Rózsi most már mindent, de mindent tud Horgos Dezsőről. Nincs ebben semmi felháborító, érdeklődése növekszik, ő maga döntő elhatározások előtt áll, s így az önvédelem igénye megköveteli a teljes tájékozottságot. Mindez nem érinti magatartásának erkölcsi szilárdságát. A közösség titkait mélyen megőrzi, nagyszemű, hézagos fogsora bezárt kapu. Amit tud, csak saját lelki háztartásában használja fel. Egy gombnyomással belép a beszélgetésekbe, lezárt lelkekbe hatol, érzelmek rejtekajtóit nyitogatja, arcán a gyönyörűség fénye.

*

Viszonylag zűrös délelőtt ez a mai, a hét vége mindig ilyen, zsúfolt, tajtékos. Minden vonal foglalt, mindenki siet, halaszthatatlan ügyek lökdösik egymást a kábelekben. Ilyenkor ő is hajlamos arra, hogy kiboruljon, bár csak belterjesen, saját indulatainak körpályáin, az ügyfél ebből nem érzékelhet semmit. A barna hang, már ami a burkolatát illeti, fényes, egyenletes. Teljes bevetéssel működteti az automatát, egyetlen beszélgetést sem hallgat ki, saját gondolataival foglalkozik. Dezsőre gondol, az akadozó szavú, szerény Dezsőre, akivel ma találkozik először. Ő mindent tud a fiatalemberről, az semmit nem tud róla. Ő a tenyerén sétáltatja, mint Gulliver a liliputiakat, annak csak ábrándjai, elképzelései vannak. Így a jó. Minden ezen múlik, ezen a találkozáson, a szembesítésen. A végzetes találkozás. Mint egy film címe. Mint egy krimi a televízióban. Nyugalma mögött félelem, lámpaláz, sőt rettegés. De ennek a próbának be kellett következnie, nem lehet bujkálni életfogytiglanig.

 

Férjet akarsz fogni, Rózsikám? Egy frászt! Olyan férfit szeretnék magamnak, aki egy ideig kitart az ember mellett. Nem mint azok a nős pókok, akik csak azért izgulnak, mert nyolcvan kiló főlőtt vagyok, de színházba, moziba, az aztán almás, hogy elvigyék az embert. Na és mondd, ha veszkődőm a férfiak után! Attól még nem vagyok egy nimfomániás nő, mert szeretnék magamnak valakit. Ez a Dezső nem foglalt ember, ezt megpróbálom én lestoppolni magamnak. Majd meglátjuk. Ez a fiú nekem való valaki, mert van lelke is, én csak tudom. A lelkét szoktam kifigyelni.


5

A Központi Fotószolgálat egyik motoros futárja délután három órakor csöngetett Stáhl Vilmosné lépcsőházi ajtaján. A talpig bőrbe öltözött, sisakos fiatalember, akinek zubbonya deréktájon kifényesedett a súrlódó szolgálati oldaltáskától, némi zavarral, az egyszerűnek mondott emberek tapintatával kopogtatott a katedrálüvegen.

Gold Lajos lecsúszott az ágyról, és mezítláb ment ajtót nyitni. A fényes, fekete bőrruha eltakarta az egész ajtóbetétet, küszöbtől a szemöldökfáig, mintha egy bőrredőnyt eresztettek volna le. Gold új ember volt a Fotószolgálatnál, nem ismerte a futárt, aki testének teljes dinamizmusával ködszagú nedvességet sodort a szobába. Lehúzkodva báránybőrrel bélelt, kétujjas kesztyűjét, kemény fogású borítékot vett elő, s miután egy ellenőrző kérdéssel meggyőződött arról, hogy a címzettel áll szemben, át is adta neki.

Gold átvette a kartonszerűen kemény borítékot, és tanácstalanul nézett a futárra. Már nem a kábulat tette bizonytalanná, csak az a kétágú gondolat, meg kellene kérdezni, óhajt-e még valamit - és ha nem óhajt semmit, talán borravalót kellene átnyújtani neki. A futár azonban a többféle lehetőséget kínáló állapotban egyértelműen beszélt:

- Válasz nem lesz?

Persze, persze, válasz! És különben is, tessék csak helyet foglalni az elvtársnak, na igen, erre a hokedlira, ugyebár, mivel a szalongarnitúra, pillanatnyilag, hehe.

Mindez nem hangzott el, de a futár leült, s így ültében látszott csak, hogy milyen nagy termetű. Kigombolta bőrzubbonyát.

- Szíveskedjék a... - Gold zavartan kereste a szót, de megtalálta - a sisakot is... a sisakot! - S hogy enyhítse a szó marciális jellegét, mintegy idézőjeles hangsúllyal említette, s közben ügyetlenül tépni kezdte a borítékot.

A futár elnéző mosollyal szemlélte a rendetlen férfit, aki agyonmosott pizsamájában olyannak tűnt, mint egy váratlanul megnőtt kamasz, s a kamasz-képzetet az sem gyengítette, hogy sűrű, barna haja már őszesszürke volt, mint aki most lép a szobába egy fagyos reggelből, s a dér a hajára tapadt. Az arca amúgy fiatal, gondolhatná a futár, a szeme amúgy sötét és szomorú, mélységek és újabb mélységek vannak ebben a szemben. De a futár természetesen nem gondolkodik ezen egy pillanatig se, ő szorgos tekintettel, mint a figyelő kutya, a válaszra vár, komolyan, szinte elmerülten.

Gold Lajos még mindig a kemény borítékkal bajlódott, s csak most halászta elő a meglepően nyamvadt papírszeletkét, amelyen balra dőlt női írással ez állt: Mi van magával, maga balfácán? A főnök várta!! Dühöngött, mint egy víziló!!! Nem elég, hogy vízben hagyta a vállalatot, még el is marad? Orvosi igazolvány nélkül ne is jöjjön, maga öngyilkos izé! (Milyen állat is lesz öngyilkos, mondja?)

Hogy milyen állat, Jolánka? Hát a bálna, az lesz öngyilkos, hogyha hinni lehet a tudományos ismeretterjesztő cikkeknek. A bálnák öngyilkossága egészen emberi. Egyszerűen nem mennek vissza a vízbe, szárazon maradnak, szárazon, Jolánka, képzelje csak! Ezek szerint én ilyen bálna volnék? Azt hiszem, igen, én ilyen bálna vagyok. Ez eddig világos. És az is világos, hogy a Közéletrovat vezetője várta sürgős kirúgatási ügyben. Ezért kellett volna kilencre előállnia. Na, legalább ez is tisztázódott. Legalábbis...

Letette a borítékot, hosszan vakarta a tarkóját.

A pofája, mint egy srácé, de a haja mákos, gondolta a futár. S magában ezt kérdezte: Na, most mit sütsz ki, koma? Mert az ügyet egész alaposan ismerte. Nézte a pizsamás embert, elnézte, mint amikor az ember a tenyerébe vesz egy bogarat, és rájön, ez, csináljon bármit is, nem lehet más, csak bogár.

Gold Lajos tömör haja előredőlt a látszólagos töprengésben. Holott nem töprengett, mert tudta, nincs megoldás, innen is ugyanúgy kirúgják, mint előző helyeiről, sorozatban.

A futár maga mellé tette sisakját a földre. Kerek, barna parasztarca volt, nyílt és jóakaratú.

- Talán, ha lett volna a lakásban telefonja az elvtársnak, hát biztos betelefonált volna.

A pizsamás ember sűrűn bólintott. Úgy, úgy. Ha volna telefon. Csak nehogy most kezdjen csörögni a dög, Stáhlné szalonjában. Az istenverte Szalonban. Csak nehogy.

- De így, betegen, mert látszik az elvtárson, hogy lázas... így nem mehet le az utcára, az automatába.

Gold Lajos szívében gyorsan elterjedt az önsajnálat. Bizony, hogy így nem mehet az automatába. És bizony, hogy lázas, és bizony, hogy elhagyatott! És nincsen ember a földön, aki hozna akár egy teát is, aki beadná a kanalas orvosságot. Kanalas orvosság. Ezen hosszan elgondolkodott. Sötétbarna, ánizsos szirupok íze. Kanalas orvosság a szájpadláson, a garatban. Ka-na-las or-vos-ság!

- Ha volna valamire szüksége az elvtársnak, én nagyon szívesen.

Szüksége? De mennyire! Sok mindenre! Rengeteg mindenre! De vegyük sorra. Mire is? Mire is volna szükség? Na? Na?

- Hát bizony, a betegség, az csúnyán lerohanja az embert, pláne, ha nincs családja az embernek. Ha így van, mint az elvtárs, csak egymagában.

Bizony, hogy egymagában. Most minden hiány jelentkezik. Az apahiány. A testvérhiány. És a feleséghiány. Hát igen, a dög leléptette őt, mégpedig eléggé nem előkelően.

A futár kezdte érezni, hogy gyorsan rámelegszik a kemény bőrzubbony, s kibújt belőle.

És mi van a krokodilpáncél alatt! örvendezett Gold Lajos, uramisten, egy kockás ing, egy közönséges, kockás ing! Ez tehát a hüllőbőr alatt olyan ember, mint te meg én, talán még beszélgetni is lehet vele.

Előmászott a rojtos paplan alól, ahová nem a képmutatás, de az önsajnálat bújtatta, zokni nélküli lábára húzta a cipőjét, mozgása meggyorsult, szinte a némafilmek ritmusát vette fel.

- Főzök magának, kolléga, egy kávét, kell hogy igyon egy igazi kávét!

A futár nemcsak beidegződött szerénységgel tiltakozott, de meggyőződésből is. Az igaz, hogy a hivatali élet örvényeiben rászoktatták a kávéra, de minek? Neki a kávé nem életkérdés, nem is érti, hogy lehet annyira odalenni ezért a folyadékért. Ilyen állapotban az elvtárs pláne ne fárassza magát ilyesmivel. Bal kezét tiltakozása jeléül maga elé emelte. Ezt a kezet már kora fiatalságában, de még inkább a gyerekkorban, szétlapította a nehéz fizikai munka. A fölemelt bal kéz, Gold Lajos lobogó nyugtalanságának előterében, súlyos volt, agyagos, sötétbarna bőrkeményedéseivel majdnem jelképszerű. Ezt a kezet le kellene írni, mikrokamera részletező lencséje alá kellene helyezni. Ez a kéz, a maga sutaságában, a mellékalak keze. A Mellékalak, Mint Az Ember Történelmének Főalakja! Gold Lajos örök nosztalgiája, egy soha meg nem írandó monográfia tárgya és címe. Vágyálom, csupa kiemeléssel.

Ennek a Mellékalaknak én most egy príma kávét főzök!

- A kávét, kolléga, azt azért megisszuk! De bizony, hogy megisszuk!

Kiszálasodott frottírköpenyébe bújt.

- Meg kell kóstolnia az én kávémat! Sőt, kell hogy egy korty vodkát is nyeljünk hozzá!

Egy korty vodkát nyelni! A mondat olyan telten muzsikált, mint egy darázs az ablakközben, mint egy kiáltás a lépcsőház torkában, mint egy nem létező hajókürt a nem létező Dunáról.

Cipőjéből kitüremlett a bélés, nyomta a lábát, de ő ezzel most hogyan is törődött volna! Az emeletes szekrényhez ment (Stáhlné díjtalanul engedte át használatra), megrántotta az ajtót, amit papírékek rögzítettek, és kiemelt egy Wodka Wyborowa feliratú üveget. Magasba emelte, átjáratta az ablakból szüremlő fénnyel, de semmi az égvilágon! Az utolsó cseppig üres. Egy gömbsüveg alakú csepp sincs benne.

- Ezt, sajnos, elpusztítottam, kollégám! Nyicsevo! Volt valaha - nincs.

- Nekem amúgy is, kérem, nem szabadott volna, mert én, mint tetszik látni, motoron vagyok - a futár feszélyezetten nyúlt a zubbonya után.

- Marad a kávé. Meg kell hogy várja. Nem sért meg azzal, hogy visszautasítja, remélem.

A széles szájú pasztillásüveg tele volt őrölt kávéval.

- Ne tessék evvel fáradozni, de igazán ne! - tiltakozott a futár. - Az elvtárs betegsége meg a láza.

- Micsoda betegségem? Micsoda lázam? Micsoda micsoda? - a vendéglátás ősi öröme minden taktikát elsodort. Valaki betévedt a sátorba, eléje kell rakni mindent, ami van. Ki tudja, hány év kell megint, hogy újra rányisson valaki! - Ez a kávé, kollégám, teljes mértékben földobja az embert. Megteremti az életvitelhez szükséges arányokat. Ebben van a titka.

A főzőt teletömte őrölt kávéval, összecsavarozta, és csak azután jutott eszébe, hogy kifelejtette a vizet. A szobában nem volt mosdó. Marad a fürdőszoba. A fürdőszoba, Hédi varázslatos illatszereivel!

- Egy pillanat, kollégám, egy kis pillanat!

Kilépett a hosszú előszobába, a reflektorfény arcon ütötte, mint egy tenyér. A sivatag, a vonuló tevék, Hédi hosszú lábfeje a homokban. Hédi hajnalpírszínű, nagy tükrű lábkörmei! Hédi ezüstszínű, nagy tükrű lábkörmei! - Tovább! tovább! - integetett a kamera mellől a rendező. - Menjen, jóember, ne álldigáljon, marcher, marcher, az Isten áldja meg! - Ez az ember neki lépett a képbe. Abban a szerencsejátékban, ami a modern filmezés, talált pénz ez az ember! - Ne álldigáljon, csak menjen, menjen, amerre elindult! - Gold Lajos e pillanatban nem is tudta, merre indult. A fürdőszoba mint ismeretlen égtáj. - És ne tegye a kezét az arca elé, vagy mit bánom én, tegye a kezét az arca elé, de mozogjon, mozogjon, uram, vegye tudomásul, hogy napidíjban csinálja!

Gold Lajos elindult a fénysugárban, és elérkezett a fürdőszobáig. Másfél deci vizet vételezett, s közben nagyot szippantott abból az izgató illatkeverékből, amely az emberi és kozmetikai illat-együttműködés csúcspontja volt, s amit Hédivel azonosított.


6

Szíveskedjék helyet foglalni.

Tudom, gondolom, most jön a soha nem tapasztalt fejmosás. Érdem szerint, Gold Lajos, te kiválasztott gyermeke a balekségnek. Ez szabja meg helyedet a történelemben is, hát szíveskedjél valóban helyet foglalni, hogyha már ennyire biztatnak.

Most már szemben is ül a Fotószolgálat személyzeti főnökével, miután kávéimádó természetének tiltakozása ellenére, nagy megalkuvással lenyelte a poshadt ízű kávét. Nem, ezt nem lett volna szabad.

 

Dohányzik az elvtárs?

Az elvtárs természetesen dohányzik, sőt, ha meg tetszik engedni, napi ötven cigarettával igyekszik a Tüdőrák című istenség rózsaszínű sejttrónusa elé.

 

Kimerültnek látszik az elvtárs...

Nagyon finom bemelegítés. Emberséges merítőháló. Hát igen, az is vagyok, kérem, kimerült. Huszonkilenc éve élek, tessék ezt fölbontani hónapokra, napokra, sőt, percekre. Mint köztudomású, a perc, akár a csepp, körte alakú, gömb alakú, teljes genetikai egység. Nem is szólva arról, kérem, hogy a perc, ellentétben az élettel, éppen mert a legtökéletesebb sűrítmény, a végtelenséggel azonosítható. Huszonkilenc évet még csak megéltem, de a következő percek elé nagy nyugtalansággal nézek.

 

A mai nemzedékek, ezt el kell ismerni, sok mindenen mentek keresztül.

Keresztül és azon is túl!

 

Az elvtárs adataiból látom.

Abból mindent!

 

Talán, ha megengedi, a tárgyra térnék.

*

Gold Lajos negyedéve működött a vállalatnál mint fotóriporter. Hajlama szerint, bár nyelvésznek készült, a természettudományokhoz vonzódott, és néhány fantáziateli képet csinált az állatkerti akváriumról. Lépésről lépésre eljutott az emlősökig, a majomketrecek unos-unt világában fölfedezte a mozdulatok és mozgások új lehetőségeit. Néhány majom kizárólag az ő kamerájának mutatta meg igazi arcát és egyben jellemét is. Csak a vállalati jóakarat, de egyben szokványos logika juthatott ezután arra a következtetésre, hogy Gold Lajosra immár rábízhatják az emberi világot is. Így jutott működése harmadik hónapjában a Közélet-rovatba. Az új beosztás nehezen megválaszolható kérdések elé állította. Megörökíteni időszerű eseményeket, ez olykor elvi átértékeléssel kell hogy járjon, az örökkévaló és a pillanatnyi viszonyáról vallott nézetek szöges módosításával.

*

 

Tisztában van azzal az elvtárs, hogy ezzel a... hanyagsággal milyen, nem is elsősorban anyagi, milyen erkölcsi kárt okozott vállalatunknak?

A fogalmazás nagyon is jóakaratú. Hanyagság? A ködbe süllyedt időkben az egyetemen az ilyesmit szabotázsnak nevezték volna.

 

Mert az esemény, amiről ilyenformán nem tudtunk anyagot adni a sajtónak, a szimpozion, ez a nemzetközi esemény... Nagyon is leégetett minket az elvtárs.

Igaz, igaz, a mentegetőzésnek nincs helye. Akár kimondjuk, akár az ajkunk mögött makogunk, csak bűntudatnak van helye.

 

Külföldi cserepartnereinknek nem tudtunk anyagot adni. Szerződést szegtünk. Amatőrök segítettek ki fotókkal.

Nem, ezt egy pillanatig sem tudom kivédeni. Kihagyásos ember vagyok. Sajnos. Nagyon is.

*

Lásd mindezt rézsútosan. Mert a nedves ködön keresztül rézsútos fényhasábok világítják meg a tájat. A budapesti gyors a maga vízszintes meghatározottságával lassan betolat a ferde képbe; a sínek vaskéken fénylenek. A dunántúli városka ismeretlen állomásán egyszerre minden meglódul, az örök mozdulatlanság viaszából emberek, tárgyak oldódnak ki, sietős léptek, futó alakok, az arcokon fürkésző kíváncsiság.

Gold Lajos pillantása lustán végigsöpör a sosem látott peronon, majd megakad az alacsony házak fölé szorult füst lebegő vonalzóján. Ez jut az eszébe: lapos. Nyűgös, teli van útilázzal, megveti magát a sok fölszerelése miatt. Úgy utazik, mint valami fej, holott éppen ez a sok költséges szerelék, a fotóriporter nyüzsgő készenléte a fejnélküliséggel szembesíti. Leltári értékek, pontosabban a vállalat értékeinek ingerült őre.

Az előbb a Balaton mellett haladhatott a vonat, a tavat nem látta, ám a nagy víz jelenlétét a kisugárzás jelzi. Nem, a tavat nem látta, csupán az útitársak beszélgetése alján, mint valami csillámos üledék, világított néhány szó, hogy egészen közel voltak hozzá.

A három és fél órás út unalma, végtelensége időmértékkel nem mérhető mennyiség. Ahogy elhagyták a Déli pályaudvart, elkezdte rángatni a társtalanság, a nyugtalan keresés, bár nem vágyott útitársra. A kétnaposra tervezett szimpozion résztvevői sok-sok ilyen konferencia, kongresszus, fesztivál tűzkeresztségén estek át, a maguk fontosságát és a mások jelentéktelenségét pontosan ismerő emberek. Mindenki a maga kis társaságával: alkalmi együttesek, vitatársak, érdektársak, kollégák, szerelmi partnerek, az ideális szervezettségben jó előre összehangolt találkozások.

Gold Lajos elhaladt a fülkék előtt súlyos gondolataival és súlyos szerelékével, a készenléti táskában az érzékeny Exacta-géppel, külön táskában két optikával, s egy másikban a vakufelszereléssel. Kis gúnnyal és kis irigységgel leltározta az alkalmi szövetségeket, és szokása szerint megfogalmazta az összefoglaló mondatot is: Egy kicsiny, de nagylelkű állam vendégei vagyunk.

Ő pedig bukdácsol a folyosón, mint a közvélemény ugrásra kész, mindig friss és mindig éber tájékoztatója. Valójában itt kellene kezdenie működését, néhány nagyszerű privát felvétellel, amelyet aztán mélynyomású privát lapokban közölnének. Magánújságokat a magánembereknek!

Gold Lajos nekidőlt a folyosó műanyaggal borított falának, amely olyan csendesen remegett, mint az ideges gyomor. Te, kedves útitársam, mindent a fonákjáról nézel! mondta magának csitítólag. Ez itt mind csupa tudós, mind csupa nagyszerű férfi és nő, s abban az istentől távol eső városban, ahová most törjük magunkat, mit is szolgálnak? A tudomány egyetemességét. Szimpozionuk nem egyéb, mint nagyszerű közlekedőedény, amelyben szabadon áramlik a véleménycsere. Olyan vagy, mint egy foghíjas öregember, irigy és rosszhiszemű. Szokjál le róla, vagy kopj le!

*

Október végi idő, itt már a fények is eltűntek. Szürkésfekete sínek, duzzadt, barna talpfák, majd betontalpak, tele olajfolttal. A fülkék föllangyosodott levegőjében cigarettafüst, kölniillat. A fény eltűnt, de a ferdeség megmaradt. Ferde arcok, különös szimmetria rendjében. És végül is, ez a dolgok rendje, a vonat befut. Most már ő maga is ott áll a nagy téren, amelyet vasfekete bazaltkockák fednek. Egész törzsét féloldalasra húzza a szerelék. A szimpozion vendégeinek többsége eltűnik a félhomályban. Van, aki taxin, van, aki autóbuszon távozott, és most már se taxi, se autóbusz. A tér kiüresedett.

Ő is elindul, gyalog. Ám alig megy néhány lépést, találkozik egy konflissal. Nagy csontú, magas ló, koponyaszerű, nyújtott fejjel, sötét szemében ugyanaz a félhomály, amely színültig tölti az állomást és a teret. A kocsis arca szürkésfehér, s ezt a tömör keménykalap még csak kiemeli. Kezében hosszú ostor. A kocsi lámpásában, tekintettel a nappali félhomályra, sárga kérdőjelek. A kocsis kissé hátradől, meghúzza a gyeplőket, lassít, a ló két mellső lába, mint két sátorkaró, a megtorpanásban a levegőbe kapál.

Mire a nemrég megnyílt, építőanyagok és festékek nyers illatait árasztó szállodához érnek, az ügyesebbek, a gyakorlottabbak már a szobakulcsot csörgetik, étterembe indulnak, megszervezik a közös asztalokat. S mire ő kerül a portáspult elé, az is nyilvánvaló, valamennyi szoba foglalt. Kétségbeesetten markolja egész jegykészletét, amely a Rendező Fél jóvoltából szobát és napi háromszori étkezést biztosít, mintha már a kommunizmusban élnénk. A portás, egy vakítóan fehér mandzsettás fiatalember, csak fénymázas haját rázza, itt bizonyára valami félreértés adódik, mivel a létszám betelt, a meghívottak elfoglalták helyüket. Telt ház.

Ez már, ki tagadná, a súlytalanság állapota. Valaki gyengéden, puhán oldalba löki. Pufók kis ember áll mellette, az arca húsos és borotválatlan. Apró szeme, mint valami szilánk, kékesfeketén csillog. Kerek álla minden törés nélkül folytatja azt a kört, amit az arc s a homlok már háromnegyed részig megrajzolt. - Dobjon be valamit! - suttogja puhán, telten, gyermeki jóakarattal. Gold Lajos csak a harmadik suttogásra fejti meg a tanács értelmét, de akkor gyors világosság támad benne. Bal keze összemarkol a zsebében néhány tízforintost, és sután a lámpaláztól a kellemes portásifjú kezébe nyomja. Attól tart, a másik kéz görcsös ellenkezése megállítja ezt a mozdulatát. Ám a másik kéz nyílt gyengédséggel nyúl a pénz után. Sem a szándékot, sem önmagát nem dugdossa. A portás mutatóujja belelapoz a vendégkönyvbe, homlokán előlegezett derű. Lám, megnyugodtál, Gold Lajos újra összegező mondatot fogalmaz, kiemelkedtél az elutasítás rossz halmazállapotából, és megnyugodtál. Embertárs lettél.

- Volna itt valami, valami... Kellemes, utcára nyíló, de a fürdőszoba közös. Úgy értve, a másik szobával közös. Persze, a használó fél a másik ajtót mindig lezárhatja.

Közös fürdőszoba? Rafinált élvezet. Na és! Ki jött ide fürdőzni, paskolni a meleg hullámokban, élvezni a fürdősó szivacsos habját, szénsav-csillagait?

Mellette a pufók ember, húsos arcán a jóvátétel fénye.

Te vagy a jótevőm, átvittél száraz lábbal a Vörös-tengeren! ennyit mond Gold Lajos mosolya. S már kezében a kulcs, indulhat teljes szerelékével a lifthez. A háromszoros tükörben háromszorosan megkínzott, de ugyanakkor háromszorosan egyértelmű arc. Az első akadályt vettük.

A 207-es valóban utcára, sőt, térre nyílik. A téren ideiglenes dobogó, zászlókkal, girlandokkal földíszítve. A hangszórók indulókat sugároznak a ködben, aztán beat-zenét, majd Dunajevszkij-keringőt, végül Aradszky-számokat: többet egymás után... A meglevő lemezkészlettel üdvözlik a szimpozionra érkezett vendégeket.

Gold Lajos lerakja táskáit, mégpedig a másik ágyra, mert a szoba kétágyas. A portás megnyugtatta, a másik ágyra nem irányít senkit. Hacsak nem óhajt mégis valakit. He-he.

Végül a jegykomplexum. A belépők, az étkezési jegyek, a fényezett papírra nyomott, elegáns meghívók. Kirakja őket a paplanra, pasziánsz, nem kétséges.

Odakint érckupola alatt ércinduló. A hulló köd hátterében, a képzelt hegygerinc fölött délutáni fény. A párás ablaküvegen koromszemecskék gördülnek lefelé, tömör, fekete könnyek. Aludni! Szükségessé válik az üzem részleges kikapcsolása. Mohazöld ruhájában végigdől a hófehér huzatba foglalt fényes paplanon, cipőjét szokása szerint pedánsan kilógatja. Ez a mennyezet nem olyan göcsörtös, mint az otthoni. Ennélfogva a tűnődés mechanizmusa is megváltozik. Itt nem lehet követni a plafon rovátkáit, végtelen képzettársításokat rakva egymás mellé. Itt gondolkodás nélkül aludni kell. Liftaknába esni.

*

Igen, ha ennek a jóakaratú személyzeti embernek elmondhatná a lefokozó és megszégyenítő igazságot.

Már a start is, kedves elvtárs, az is szerencsétlen volt. Én bizony jóval a díszelőadás megérkezése után ébredtem. Ennek, a továbbiakat tekintve, nincs jelentősége, mert az én feladatom a szünetben kezdődött volna. Az ingyenbüfé közönsége, ez az első témám, persze nem ilyen aláírással. Így tehát nem látok semmi kivetnivalót abban, hogy bekapcsolódtak a fékezőrakéták, mielőtt újra a légkörbe érek. Ne tessék mosolyogni az űr-hasonlaton. A kozmikus közgondolkodás már a házmesterlakásokban is otthonos, ebben látom én demokratikus közérzetünk azonossági jelét. Szóval, hogy a fékezőrakéta... De azért a rám sötétedett szobában, ahogy hirtelen felébredtem, nagyon bizonytalanul éreztem magam. Nem tudtam, hol vagyok, hány óra. De az ablakon túl a világosság és az Aradszky-szám. Megtaláltam a tájékozódási pontot. Valamennyi villanyt meggyújtottam a szobában, vagyis a tér fényes megvilágításához képest sikerült félhomályt teremtenem. A nadrágom olyan gyűrött, mint a lelkem. Lélek és nadrág, tetszik ezt érteni? A nadrág, mint a lélek látható része. Mint kiküldött fotóriporternek, volt valami érzésem arról, hogy lemaradok az eseményről. Ez a gondolat azonnal lábra állított, meghúzkodtam a zakómat és a nadrágomat, a műszálas szövetnél, tapasztalatból tudom, ez fölér egy vasalással. És tessék elhinni, a toalett-tükör egészen megnyugtatott. Amint tetszik látni, ez az öltöny ma sem nagyon gyűrött. Nem.

*

 

Ez mind rendben, elvtárs, de ettől én még mindig nem értem meg, hogyan követbetett el ekkora...

Hanyagságot...

 

Minősíthetetlen kötelességmulasztást.

A fogalmazás élesedik, és ez teljesen jogos. A minősíthetetlen kötelességmulasztás még így is gyengéd kifejezés.

 

Azt hiszem, túl sokat időzünk, ha nem haragszik, a lényegtelennél, az olyan részleteknél, amelyek... amelyek külsőségek. Megérkezés. Szálloda. Aradszky. Ez nem világít a mélybe.

A személyzeti főnök, szemben elődeivel, súlyt helyezett arra, hogy tisztán lássa a lelki hátteret, az indítékot. Még a háború előtt mélypszichológiát hallgatott egy nyári táborozáson, ez azonban az ő titka maradt.

 

A pszichológiai motívum, elvtárs.

Ám ettől a szemben ülő még csak jobban összehúzta magát, mint az állatvilág sajátságos példánya, aki támadástól fél. A főnök felfigyelt és lazított.

 

Hát csak folytassa, kérem, kedve szerint.

Kedvem szerint? Kedvem szerint most például sakkozni szeretnék... De úgy érezte, tartozik az őszinte válasszal.

Megvallom, mire a színházhoz értem - és a színházat megtalálni sem valami gyönyörűség abban a homlokig érő ködben -, szóval, már jöttek kifelé az emberek a díszelőadásról. Hangosak voltak, jókedvűek, mert, szóval várta őket a terített asztal, mindegyik asztalon névjegy, szegfű, ilyesmi. Szóval, a vacsora.

Váratlanul felállt.

- Nincs pszichológiai motívum, kérem. A felvételeket megcsináltam, a filmeket kazettába csuktam, a kazettákat az orkánom zsebébe tettem.

Elszántan, teljes belső vállalással mondta a hazugságot.

- Az orkán valahol elmaradt tőlem. Lekopott, na! És benne a tekercsek. Hanyagság, nemtörődömség, ahogy ön jellemezte, nem is tiltakozom. Az ember nézzen szembe... Mivel? micsodával néz ő most szembe?

Ezzel véget is ért volna a beszélgetés közöttük. Teljes beismerés. Az érdemi rész lezárult, de a személyzeti főnök érzett némi nyugtalanságot. Érdemben minden tisztázódott, az érdemen túl semmi. A jegyzőkönyv mondatai készen állnak, de utána - vészes szóhiány. A négy filmtekercs, a kétnapos szimpozion teljes anyaga - oda. Erre nincs mentség, még akkor sem, ha a lélektani háttér sok mindent megmagyaráz. De a lélektani háttér hiánya, a homály, a begubózás fölér a teljes bizonytalansággal.

 

Akkor nincs más hátra, időnk van, beszélgessünk most mint emberek. Rágyújt?

Rágyújt.

*

A széles, ráncos homlok mögött atyai kérdések.

Mért nem vagy őszinte, fiam? Talán segíthetnék a továbbiakban! Mért vagy képtelen arra, hogy kitárulj a másik ember előtt? Azt hiszed, nem ismerem az életrajzodat? Naná, hogy ismerem! Tudom, hogy ez a huszonkilenc év, ez tele van, hogy is mondjam, zűrrel. Nincs szakmád, fiam, ez faktum. Mért maradtál ki az egyetemről az utolsó évben? Jó, tudom, gyermeked született, elmentél pénzt keresni. Három év alatt kilenc munkahely, ez sok, fiam, ez túlságosan is sok.

*

 

Nincs veszve semmi, elvtárs, maga fiatal ember, rendbe kell szedni a dolgokat. Maga nem elég határozott, úgy látom. És ez a baj. Az akarat. Vagyis a hiánya.

Mindenre bólint, mindenre azt mondja, ez igaz, ez így van. Nem lehet tudni, hogy azért teszi-e, mert túl akar jutni a dolgon, vagy mert átérzi a tények és a beszélgetés komolyságát. A személyzeti főnök afelé hajlik, hogy ez utóbbiról van szó. Nem, nem holmi önelégültségből gondolja ezt, de bízik lélektani terepismeretében. Érdemes hát további időt és figyelmet áldozni erre.

A személyzeti főnök lelki vetítővásznán megjelenik egy bejegyzésrubrikában: Anyja neve Gold Ilona. ANYJA NEVE GOLD ILONA. Vagyis, tehát, ez a szegény fiú törvénytelen - nagyon fontos motívum! -, azazhogy házasságon kívül született. Ki tudja, milyen mélységekbe lehetne leereszkedni, ha most alaposan kikérdezhetné erről. Igen, ha most a sorsáról beszélgetnének, nyíltan, őszintén és természetes emberséggel. Talán még sor kerül erre, erre sor kell hogy kerüljön. ANYJA NEVE GOLD ILONA.

Hosszan vizsgálgatja a fiatalembert, már nagyon jól ismeri az arcát, a lelki térképen szaporodnak a bejelölések. Pszichológia nélkül az ember vak és süket. De itt most nagyon óvatosnak, nagyon tapintatosnak kell lenni. Induljunk el messziről, járjuk körül a dolgot.

 

Igen, maga még fiatal ember, még minden kijavítható. Talán, ha azzal kezdené az elvtárs, mondjuk névváltoztatás! Minek ez az izé... ez a német név magának?

Gold Lajos lágyan elmosolyodik. Ez a lélek furcsa derűje. Anyjára gondol, akinek arcára nem emlékszik. Az elmúlt évek alatt, amikor szorult a hurok, többen jutottak a döntő következtetéshez: változtassa meg a nevét. Vagyis bújjon ki a nevéből, mint egy elrongyolódott ruhából. Már tudja is, mit javasol majd a jóindulatú férfi az asztal másik oldalán.

 

Arany. Arany Lajos. Van csengése, ugye? Jó név, történelmi név, de nem védett.

Eddig tizennégyen ajánlották ezt a nevet. Az emberi jóakarat és a képzelet lehetőségeinek teljes összecsendülése.

 

Arany Lajos. Ezzel el lehet indulni. Igazam van, vagy nincs igazam? Arany Lajos.

Anyjáról csak egy rossz igazolványképe maradt, a kifakult, homályos képen két barna folt a szeme. Az asszony nyilván örökké úton van, és ha valahol igazoltatják, ezt a fényképet veszi ki a retikülből.

 

Látom, gondolkodik rajta. Nekem véletlenül van ehhez érzékem. Arany Lajos.

*

Többször is megpróbálta, hogy azt a szállodai éjszakát és a másnapi menekülést összeállítsa magában, de nem sikerült megnyugtató sorrendben felidézni a történetet. Mégis, mi az, ami ebben a helyzetben megnyugtató lehetne? A megszerkesztett diadal. Nem talál ki diadalt magának, legfeljebb behunyja a szemét, és nem gondol semmire. Most azonban újra meg újra hallja a kérdést:

 

Fiatalember, Gold Lajos, Arany Lajos, fiam, hát hogyan is történt? Mi volt azokkal a tekercsekkel?

Talán kezdjük azzal, Arany Lajos, hogy te ott álltál a színház előtt, amikor kifelé tódultak az emberek, és azonnal fölmentetted magad. Semmi bűntudat. Amit elmulasztottál, majd behozod.

Ottmaradtam, kérem tisztelettel, a sűrűn méltatott klasszicista színházépület előtt; a bazaltkövek horpadásaiban feketén csillogó víztócsák és magány. S mivel a tömeg többségét azonos rendeltetésű szelvényekkel látták el, az áramlás erőteljesen megindult az új szálloda új étterme felé, mert a vacsoraszelvényt ott lehet beváltani.

*

Az áramlat sodrába kerülve, a többségre bízta magát, arra a tömegre, amelynek határozott célja vidám lendületet adott a lapos sötétségbe burkolt utcákon vonuló processziónak. A gyomornedvek jókedvű támadása szinte vallásos közösséggé formálta a sötét tócsákat kerülgető embereket. Egynemű energiák mozgatták a tudatot: minél előbb asztalnál ülni, enni, falni, jóllakni! Ennélfogva Gold Lajos is megadta magát, s a másfél kilométeres gyalogmenetben úgy érezte, ő is részese annak a mozgalomnak, amelynek bevallott célja a kivilágított étterem. Orra már ismerősként üdvözölte a festékek és építési anyagok nyers illatát. A nehéz, rugókra szerelt kétszárnyú ajtó cincogva muzsikált, ahogy pillanatonként nyílt és zárult.

*

Mire beértem az étterembe, elvtárs, egyetlen szabad asztalt sem találtam. Megfogalmaztam magamnak a szituációt: ez a te formád, te balek, egy orrhossznyira mindig lemaradsz. Mégis, ahogy álldogáltam, mint egy megkövült hülye, valaki integet nekem, egy széles arcú, telivér nő, tömör, sűrű haja, mint a mattfekete pamut. Én nők jeladásában mindig a gondviselés egyezményes jelét véltem látni, s most sem volt okom, hogy ezt az integetést másként értelmezzem. Ha ez csapda, én szívesen belesétálok, ha ez hurok, készséggel belédugom a fejem, Nem tudok védekezni ellene, nem is akarok... Az arc széles, mongol csontú, az áll egyenes vonalú, a szem rése szűken metszett. A mélyfekete nylonruha dekoltázsában malájbarna bőr, a vállból kibuggyanó karok meztelen tömörsége.

Mikor az asztalhoz értem, már tudtam, az integetés nem nekem szólt, de a mögöttem álló, égővörös férfinak. A nem létező úristen s az egyezményes jeleket produkáló gondviselés megajándékozott egy sajátos tévedéssel. De a nő mattfekete pamuthajára még mindig vissza kellett néznem.

*

Amikor mindez az emlékezés függönye mögött megfogalmazódik, finom berregéssel megszólal a személyzeti főnök telefonja. A hivatali ember puhán és diszkréten füléhez emeli a hallgatót, és dünnyögve vagy talán motyogva mond valamit a kagylóba, s a félhangokból arra lehet következtetni, kettőjük dialógusába belépett a családi élet. A főnök lágy mozdulattal visszateszi a zöld kagylót a zöld ebonit villára, és szavait engesztelő mosollyal körülrajzolva ennyit mond:

- Talán holnap... Talán folytassuk holnap... Még sok mindent meg kell tárgyalnunk, igaz?... Akkor, ha megfelel, délután négykor.

Nagyon jó, délután négykor. Minden a legjobb. Délután négykor vagy éjfél után kettőkor, az időpontnak semmi jelentősége. Ezen a helyzeten belül az idő határai végtelenek, kérem.


7

Tóth Rózsi tintakék jerseyruhában, alatta fűzős harisnyakötő és mellnövesztő melltartó - állítólag francia, de lehet, hogy keletnémet produktum. Hajának tömör csigái olyan fényesek, mintha most hullottak volna le az esztergapadról. Krémpúderillat, fodrászillat.

Valamivel előbb érkezett, még tíz perc hiányzott a kilenchez. Az esti Akvárium merőben más, mint a napközi. Minden asztalt tömören körülültek, s a többség sört ivott. Rózsi csokoládékrémet rendelt, de éppen csak belekanalazott, alaposan megbánta. Túl édes, émelyítő, sok a liszt benne, gondolta ingerülten, ám ez a várakozásnak szólt és nem a cukrászipari terméknek. Szerencsére időben kattant a fémfoglalatú ajtó, belépett a fiatalember. Mintha kivilágították volna az életet, olyan érzés fogta el. Ott áll Dezső az ajtóban, véznán, félszegen lép, fejét előrebuktatva, mint aki beleszagol az élet rejtelmesebb felébe.

Az előbb még olyan gondolatokkal gyötrődött Rózsi: a legokosabb fölkelni és menni. Dezső sohasem látta őt, csak a hangját ismeri. De most, hogy a fiatalember eljött, ostobának, kishitűnek érezte magát. Egész nap görgette maga előtt az órákat, félórákat, másodperceket. És most itt a fiú!

Tóth Rózsi félmagasra emelte kezét, amely nem volt elég nőies, de ezzel az elegáns félmagassal nagyon finom mozdulatot produkált. "Én magát majd fölismerem" - mondta sejtelmesen a telefonba, és Dezső kis döbbenettel tapasztalta, hogy valaki, a terem másik sarkában, valóban fölismerte. Egy félmagasra emelt női kéz, rövid csukló, párnás ujjak.

A visszavonulás lehetősége rövid életű gondolatként áthúzott az agyán. Arca, a nagy arca, a fényes loknik alatt, kis mosolyra húzódott. Nincs visszaút. Menni kell.

Az ilyen zsákbamacska jellegű találkozások mindig félszegek. A bemutatkozás önmagában is a félszegség teteje. Elkezdődik egy dialógus, teljesen a vakvilágba, anélkül hogy tudná az ember, mit várhat a másiktól.

Horgos Dezső már csak puszta udvariasságból is ugyancsak csokoládékrémet rendelt. Rózsi figyelmeztetni akarta, de nem sikerült, s így az előbbi jóérzés újra dühbe csapott át, csakhogy azt titkolni kellett. Kétszeres, háromszoros feszültség.

Hozták a krémet, megpúpozták a poharat. A fiatalember túlméretezett érdeklődéssel nekifogott az evésnek. Kis, mozgékony arcán teljes elragadtatás.

Rózsi nem tudta megállni szó nélkül.

- Igazán ízlik magának?

Horgos megérezte a gúnyos ellenvéleményt. Vékony ajka széthúzódott, látni lehetett sárgás egérfogait.

- Hát... ez van - nevetgélt, és tovább falt.

Csak zabálj, kis hülye, édes és ez a fontos. Ez neked, úgy látszik, elég.

Horgos fényesre nyalta az ajkát, s hogy mondjon valamit, megjegyezte:

- Színcsokoládé.

Színcsokoládé a hülye kis agyad! Tiszta zabpehely ez és csokoládépótló, a kakaóbab héjából. Milyen nyamvadt kis fiúcska, rosszul táplált és vérszegény.

Mindez védekezés volt. Bármilyen nyamvadt is ez a Dezső, vele szemben mintha ő is fölényben volna. Ha magának nevelhetné, a keze alá! Meg kell próbálni, Rózsikám!

*

Jó félórájába került, amíg sikerült az irattárost kimozdítania abból az elfoglaltságból, amibe a krémevés szorította. Eljutottak a következő stációhoz is: konyakot ittak, bár a fiatalember többször hangsúlyozta, nem barátja az alkoholnak. A keskeny, vérszegény arc mégiscsak kipirult. Rózsi az asztalra fektette fehérre sikált, puha kezét, hogy a fiatalemberé rátévedhessen. Háromnegyed tízkor az önkéntes fegyelem jegyében gyérültek a vendégek. A közeli zárórára figyelmeztetett, hogy a megüresedett asztalokra rakták a székeket, lábbal fölfelé. Tíz órakor majd kattan a zárban a kulcs, és a csupa üveg bisztróba teljes kivilágításban, mint a balladabeli siratóasszonyok, belépnek a takarítónők.

- Mindjárt kidobnak minket - szólalt meg némi tűnődés után kis reménykedéssel Dezső.

- Sajnálja?

- Hát igen. Jó meleg van itt - valójában nem tudta, mit kezdjen a telefonosnővel, képtelen volt összeegyeztetni a dédelgetett hangot és a valóság naturalizmusát. A sokhónapos álmodozás, mint befektetés, egyszerre követelni kezdte jogait. Te nem ezt a nőt ígérted nekem, telefon! De hogy lehet a képzeletet egyeztetni azzal, ami egyáltalában nem képzelet?

- És csak a meleget sajnálja?

- Hát... nemcsak a meleget. Az ember elüldögél, és az jó. És jól elbeszélgettünk.

- Siet? Nem várja otthon senki. - Rózsi jelezni akarta, hogy mindent tud róla. - Abba a hideg szobájába hazasietni! És holnap szabad szombatunk lesz.

Ernyedt, örömtelen helyeslés.

- Ja. Szabad szombatunk.

- Lehet aludni délig.

- Hát lehet, éppen lehet.

Innen még el kellene menni valahová, vendéglőbe, tarka abroszos asztal mellé, de ennek a kis nyomorultnak nincs pénze, vagyis van neki, de titkolja. Ezt csak sejti Rózsi, mert pénzdolgokról nem beszél, telefonba se. Mondhatná neki, nézze, Dezső, ne törődjön sehová, van itt nálam ötszáz, mire tartogassam? De hát ez a rohadt női büszkeség! Addig nem is lesz egyenjogúság, amíg egy nő nyíltan nem támogathat egy férfit, ha az illető nyomorult rászorul.

*

Átvágtak a mélyfekete parkon, ahol a kaviccsal szórt keskeny sétaút úgy világított, mint egy vékony nylonfonál. Rózsi kétszer is hozzáértette kezét a férfiéhoz, ám Dezső kesztyűt viselt. A nemrég még langyos föld puhán gőzölgött. Teljesen furcsa képzettársítás során Dezsőnek eszébe jutott a gyerekkora, a hatemeletes ház, amelynek egyik földszinti lakásában nevelkedett, és végül a mosókonyha lúgos gőze, melyből - végre, kiderült! - ez az egész gondolatsor kisarjadzott.

 

Odanyomom neki a kezemet, ennek a nyiszlettnek, és ez semmit se érez. Elszokott a nőktől, vagy éppen nem is szokott hozzájuk soha. Rá kell ébreszteni. De mire kell ráébreszteni? Van ebben ébresztenivaló?

A vendéglő fénygömbjei körül apró hó-muslicák lebegnek.

 

A marha még azt se tudja, hogy neki kell itt előremenni, hogy itt ez az udvariasság.

A belépő köves padozatán összegyűlik a cipőtalpról leolvadó mocskos víz. Hideg tócsák, fekete lyukak.

De most, ahogy lesegíti róla az új, fekete kabátot, mintha a hátához ért volna. A jerseyruha készséggel közvetíti a vélt simogatást. Rózsi teljes arcközelben a férfira néz, kicsit le kell pillantani rá. Dezső valamivel alacsonyabb nála. Újabb vendégek jönnek, az alig másfél méter hosszú ruhatári pult előtt kis tolongás keletkezik. Bentről zongora és suttogó énekhang. A nő Dezsőre néz, érzése biztató, jó estét ígér magának.

- Hallja ezt a hangot? Olyan, mint Aradszkyé. Imádom Aradszkyt. Maga is? Biztos, hogy maga is.

A telefonba sosem nyilatkozott Aradszkyról.

Bevonulnak a legömbölyített fények közé. Egyelőre egy másik párhoz társítják őket. Kölcsönös bizalmatlansággal vizsgálják egymást. Csöndes, sziszegő utálat mindkét részről. Ilyen körülmények között, pláne, hogy az asztaltársak javában zabálnak, nehéz lesz megszervezni a közeledést. Az asztaltársak csirkecsontot szopogatnak. Hogy akadna meg a torkukon!


8

Gold Lajos rakétasebességgel távozott a személyzeti főnök irodájából, egyenesen kizuhant a Körútra a háromórás beszélgetés után. Bűntudatban nincs hiány, már jelezte, nem akarja tisztára mosni magát, pláne, hogy ilyen megértéssel találkozik. A megértés lefegyverzi az embert, ennélfogva sokkal kártékonyabb, mint a rosszindulat. Az ilyen jóakarat, bár nem célja, fölér egy friss, mézgás légyfogóval. Ezután, ha van még benne szikrányi becsület, el kell ítélnie magát: minősíthetetlen hanyagságát. A rohanó időben, amelyet az atomfizika forradalma és a fontoskodás még csak siettet, a belső okok kifejtése hosszadalmas volna, nincs is rá szükség. Lehet mondani sok mindent, de a tények a szőrödbe csimpaszkodnak, Lajos! A tekercsek nemlétezése túlmutat az egyszerű hiányon.

A Körúton úgy-ahogy sikerült megszabadulnia a permanens bűntudattól, a nőket és ezen belül a nők fenekét nézte. Igen, elhagyta a tömör órák börtönét. Érez bizonyos meghatottságot, ez nem kétséges. Hogy valaki ilyen folyamatosan foglalkozik a sorsával, és kész arra, hogy holnap is ugyanezt csinálja, olyan dolog, amit nem lehet csak úgy elhelyezni valahol. Nem is próbálkozik most ezzel. A több napos eső után enyhén párás az idő, az ég és a föld puha gőzei lassan egymásba kapcsolódnak.

Amikor a közeli étterem bokszában ül, és lenyel egy fél gint, majd megint egy felet, már tudja, s beleborzong, nem a személyzeti főnöktől akart megszabadulni, hanem az emlékezéstől, amely pőrére vetkőzteti, és mindenféle lehetetlen dologgal szembesíti.

A szimpozion résztvevői bár mohón, de mégiscsak meggondoltan fogyasztották vacsorájukat. Kicsit elhúzódott a dolog. Vacsorajegyét nem váltotta be, mikor végre, vagy másfél óra után, az egyik asztalnál jutott neki hely. Megivott egy üveg bort saját költségre, éhgyomorra, és még most is szilárd a meggyőződése, hogy nem az ital szállt a fejébe. Ő maga - és ezt csak saját, belső használatra szokta mondani - nem iszákos, nem iszik tehát csakis az alkohol, vagyis a bódulat kedvéért. Nála az ivás kitölt valamit, és ez a valami a semmi. Más ember így próbálja eloldani magát a földtől, neki az alkohol megteremti az anyagi világot. Pontosan látja a körvonalakat, legalábbis ezt képzeli. A gyakorlat is bizonyítja, amennyire az ilyesmi ellenőrizhető, hogy Gold Lajos ítélőképessége, sőt, önérzete, ebben az állapotban normálisnak mondható.

*

 

Kettőemeletkétszázhét. Végül is ide kell visszatérni, a kínnal megszerzett szobába, amelynek mennyezetét pillanatonként kettészeli a szállodai fényreklám. Igaz, a függönyt el lehet húzni az ablak elé, de valószínű, hogy az éles fény, mint egy jó zsilettpenge, a függönyt is szétszabdalja.

Szóval, a kétszázhetes, amely a hosszú folyosó rejtett világításában valahol a túlsó falnál megtalálható. Az ember lépteit puhán gördíti a keskeny szőnyeg, zörgő gépeken, a manufaktúra ritmusában szőtték baranyai lányok, délszaki barnák, közel a jugoszláv határhoz. S ahogy az ember lépked, lágy zizegés hallatszik a szőnyeg alatti mélyből, éneket is hallani, érzelmes szláv tenor fényezi az alt hangok sűrű világát.

Kettőemeletkétszázhét. A másik ágy gazdátlan, ahogy a portás ígérte is. A korrupció és az adott szó megbízható összefüggése.

Kettőemeletkétszázhét, ritmus és rím ebben a groteszk balladában.

Becsukta maga után a szürkére mázolt ajtót, és megnézte a karóráját, igen. Sorok egy soha meg nem születő jegyzőkönyvből.

Jobboldalt keskeny tapétaajtó, a fürdőszobába nyílik, ezüstszürke mintája teljesen azonos a fal ezüstszürkéjével.

Fürdőszoba, meleg tus, mint egy tömör oszlop a hideg világban. Kemény sugarak dörömbölnek a kád zománcán, puha gőz tölti ki az éles szögleteket, délszaki gőz. Gold Lajosban, aki eddig lekicsinylő mosollyal gondolt a szobaplusz-fürdőszoba nevű vágyálomra, mert ennek potyázás-a-nép-üdvéért gőze volt, most hedonista gátlástalansággal áldotta a borostás, kövér emberkét, aki a korrupció mezőnyére irányította, a szállodaportást, aki e mezőnyben él, és minden törvénytelent, ami elősegíti a jólétet. Bár egy másik szállodaportás később mindent megtett, hogy átirányítsa innen egy másik üdvösségi szférába, a harmadik emeletre.

*

Tudja, elvtárs, az éjszakai portás hozzászokott a furcsán inspirált vendégekhez, akik éjfél után, pirkadat előtt végre hazavergődnek, átbukdácsolva a forgóajtó boszorkánykerekén. Az ilyen éjszakai portás a süket és néptelen hallban, az erezett cseresznyefa pult mögött, hátában a szobák kulcsrekeszeivel, különös szemmel nézi a magányosan hazatérő madarat. Márpedig ki tagadhatja, hogy én, a magam részéről, szóló madár vagyok, magányos madár.

Kettőemeletkétszázhét. Csontos keze hátranyúl a keményfa dugóval nehezített kulcsért.

- Jól tetszik szórakozni? - kérdezi, hangjában kis lefokozó együttérzéssel.

- Félelmetes jól. - Ismerem a fölösleges párbeszédek lélektanát, szeretnék mielőbb túladni a töltelékszavakon. A portás a maga vallatószékébe óhajt ültetni, ez teljesen világos. Különben is ennek a portásnak túlságosan jelképes a pofája, halálarca van a derék fiúnak. Öreg életművészek szerint ilyenkor a halál pusztára előzékenységből egy-két órára átveszi az inspekciót. - Kettőemeletkétszázhét - mondom én neki, mert nincs kedvem a világűr-morzéhoz.

De a portás minden ok nélkül felizgul, biztosan lemérhető a növekvő vércukra. Most már világos, hogy nem üres csevelyt akart lebonyolítani velem, feladata van, ilyenkor is, éjfél után háromnegyed egykor. Hát tessék, nyilatkozz!

- Mert a szomszédja, tisztelt uram... kéréssel fordul önhöz. Nem volna hajlandó cserére? Az említett szomszéd, kettőemeletkétszáznyolc, fontos munkatársát várja ide reggelre, tulajdonképpen a szobát neki rezerváltuk, de egy fatális tévedés... Jó volna, uram, ha ők egymás mellett... tekintve, hogy a munka természete. A kollégám hibát követett el, amikor önnek adta a szobát. Már csak azért, mert a munka természete uram.

Értelmes ez a portás a kihegyesedett arcával. Állkapocscsontja állandóan mozog, mintha rágna valamit.

- Itt volna önnek, önnek... - féloldalt a rekeszek felé fordult - a háromszázhárom! Gyönyörű egy szoba, és külön fürdőszobával, ezt táviratilag szokták megrendelni. És a munka természete.

*

- Inkább maradok a magaméban. Szimpatikus kis szoba, megszoktam. És tudja, én a szokások rabja vagyok, generalisszimusz!

- A professzor úr, vagyis az ön szomszédja, a kettőszáznyolcas, már aludni tért, de a lelkemre kötötte. Mi ezt a szobát már két héttel ezelőtt odaígértük neki. A közvetlen munkatársa... tessék ebből érteni, uram, tudós ember, ragaszkodik a munkatársához. Nekünk meg bajunk lesz, ha nem. Én beígértem a professzor úrnak, lebonyolítjuk. Majd én átköltöztetem a szerkesztő urat.

 

Lebonyolítják az aranyosak.

- Nem vagyok szerkesztő.

A portás vékony felsőteste átbillen a pulton, mint aki startot vesz, hogy kiússzon a dermedt fotelek, asztalkák és gémnyakú hamutartók közé.

- Viszem a cuccot, uram, önnek szívesen. A professzor úr a rendezőséghez tartozik, tessék ezt belekalkulálni.

- Nem, nem.

Tudja, elvtárs, nekem nem kenyerem a dacoskodás. Még az se, ami az igazság érdekében való. Nekem agresszivitásszaga van az ilyesminek, de hogy is mondjam... voltak már önnek megérzései?

*

- Nekem tesz szívességet, tisztelt uram.

- Nem, nem, nem.

Halálpofáján kis mosoly.

- A professzor úr munkatársa, beszéljünk egy az egyben, egy fiatal hölgy. Ők már nagyon összetanultak, uram. És most tessék elképzelni, a hölgy a harmadikon. És a munka természete, uram...

- Ha ilyen potens a professzor úr, majd fölgyalogol.

- De a közös fürdőszoba, kedves uram, a közös átjáró, a diszkréció - beveti a titkos fegyvert -, a professzor úr, ugyebár, nős, és a társadalmi helyzete.

*

Tudja elvtárs, nekem akkor lett fontos a szobám, ez a ronda, hosszú odú, a nyugtalan fényekkel, minden a világon! Maradok; halál-édesapám! Maradok, édes egy szívem, tudományos munkatárs!

*

A keskeny tapétaajtó, a közös fürdőszoba, ahová innen is, onnan is szabad a belépés - de még milyen szabad! -, s aki éppen használja, a másik ajtóban megfordíthatja a kulcsot - ha akarja -, jó kitalálás! Okos gazdálkodás hellyel, morállal, tudományos élettel, miegymás.

Úristenatyám! Egyedüllét, részesíts forró zuhanyodban! Nyisd meg előttem az üdvözülés összkomfortját! Keríts be puha gőzeiddel! Ámen. És megint, ámen.

Levetkőzött, százhetvenöt centiméter csupa csont, egyenes váll, a hosszú, szőrös láb, izom és izomköteg. Ifikorában úszott, magasugrott, bordáinak erős rostélya átüt a bőrön. Szőrös vadállat!

Ott állt a jól fűtött szobában, de szokatlanul sápadt volt. Szemében a barna mögött hideg kékség. Ott állt a megismételt teremtés pillanatában. Alulról, a bárból a zene erős lökései, az ablaküveg hullámokban rezonált.

Még ide, ebbe a jóérzésbe is nyomon követte a portás szőke halálpofája.

Még a halál is korrupt? "Tönkre tetszik tenni, uram, nem volt jogunk ezt a szobát önnek adni."

Annál inkább, hálál szaki! Megteremtjük a jogalapot.

A fürdőszoba és szemközt a másik ajtó. Tudja, elvtárs, a másik ajtó mint lélektani háttér. Megfigyelte már, hogy egy ajtó mennyi mindenre képes?

A víz először hideg, majd langyos, de alig két perc múltán az áhított forróság. Forró vízoszlopok.

Van-e a másik zárban kulcs, vagy nincs? Ki tudja? Az ő nemzedékétől idegen a francia bohózatok világa. Vagy talán mégsem idegen?

Az éjszakában forró vízsugarak dörömbölnek. Alulról a bár dinamikus hullámai. És a rezonáló ablakok.

A másik ajtó kinyílik. Áhá, pizsamában a professzor úr. A tudomány, amúgy neglizsében. Két szűkös dolgozat több kötetnyi terjedelemben méltatott szerzője. Ahá, a szerző! Kábultan, bedagadt szemmel, a professzor úr. Gold Lajos füstsárga bőrét a forró víz ostorozza. Sűrű a pára a fürdőszobában.

A belépő, a professzor, képtelen visszafordulni. Nem kétséges, a bátorság nem ostromolja szívét. A pizsama szára húsos combjára hurkolódik, az egész ember sokkal kövérebb így, mint nappali öltözékben. A pódiumon, értekezleteken mindig sötét ruhában szokott megjelenni.

- Hát maga az a szomszéd, kisapám? - Gold Lajos kilép a kádból, és a derekára tekeri a frottírtörülközőt.

- És maga?... maga mit keres itt?

A professzor, negyvenéves létére már budapesti egyetem rendes nyilvános tanára, kérdése azonban az alapfokú szeminárium színvonalán mozog.

 

Tudja, elvtárs, behúzhattam volna neki, de mégsem húztam be neki, pedig, ismétlem, elvtárs, behúzhattam volna neki.

- Előadást tartok, professzorkám, ezen a ti népünnepélyeteken. Előadásom címe, ha érdekel: A tekintély erotikus kisugárzása, avagy hogyan ütötte le Csávoly András professzor úr a csodálatos nőt egy nimolista kezéről.

Nem tudom, elvtárs, talán mégis behúztam neki egyet. Mentségem csak az érdekeltségben lehet.


9

Szóval, kiszabadultál a jóakarat markából? Fizetett, és újra kilépett a Körútra, csakhogy jól tudjuk, nem léphetünk kétszer ugyanannak a folyónak a vizébe. Az esti Körút egészen más, mint a késő délutáni. Az esti Körút fénybogár-természetű. Ami a nappali világításban szecesszió, gipszangyal, a fények mosdató sugarában márvány és valódi angyal.

Gold Lajos fehérrel föleresztett, zöldeskék sugárban halad, sodortatja magát. A késő őszi este szokatlanul enyhe, az emberek nem sietnek, sétálósan járnak, s ő is úgy érzi, rábízhatja magát ösztöneire. Itt született, ebben a városban, anyagismerete teljes, és ez most körülveszi, megvédi. Az Oktogonnál valaki megállítja.

- Servus - mondja az idegen, a sziszegő hangot ellágyítva. Az alacsony ember sötét szeme vizes fényű, bizonytalan, lobogó. Cigány, mégpedig népzenész, véli Gold Lajos. Olyan utcában volt gyerek, ahol sok cigány lakott, ez az ember tehát a gyerekkorból lépett elő, ha jól megnézi, egész biztos, hogy a gyerekkorából. Megállnak a villanyújság fényében.

- Szervusz - viszonozza -, hogy megvagy? - szorongatja a zenész puha mócsingkezét.

- Baj van. Nagy baj! - a szívére mutat. - Trombózus. Trombózus - mondja most, s mintha a villanyújság is azt vetítené.

Gold Lajos majdnem fölnevet, nem gúnyból, inkább együttérzésből. A szívét facsarja a szóújítás. Végül is mindnyájunknak mi jut? Trombózus, édes népzenészem. A lehető legtrombózusabb sors, drágám!

- Én is roma, te is roma - mondja mozdulatlan ajakkal az idegen. Az arca jól táplált, szeme aggodalmasan fénylik. - Le kellett tenni a muzsikát. A szívem nem engedi. Mondom, hogy trombózus! - ebben már van valami türelmetlen sürgetés. - Ha ki tudnál segíteni valamivel, pajtás. Nagy a család.

Belenyúl a zsebébe, összemarkolja papírpénzét. Nem, ez az idegen muzsikus nem a gyerekkorból jött elő, ez egyszerűen rokonául fogadta. Trombózustárs. Átadja a pénzt, és azon tűnődik, hogyan is váljon el tőle, de a megrokkant népzenész ezt is megoldja. Búcsú nélkül kioldódik a jelenetből. Gold Lajos utánanéz, látja, megint megállított valakit. Ilyen társkereső volna a trombózus?

 

Te is roma, elvtárs, én is roma, ez a helyzet. Ezt meg lehet érteni, nemde?


10

Amíg a csillapíthatatlan étvágyú asztalszomszédok itt ülnek, az igazi beszélgetés almás. Rózsi ezt jól sejtette. Lélek és lélek közeledése. Végre tizenegy után a jóllakottság s talán a csömör arra kényszerítette az asztaltársakat, hogy szedjék a betyárbútort. Mennek a francba, a jó félhomályos francba, hálisten! gondolta Rózsi. Belső szövegei rövidek, tárgyilagosak. Éjfélkor záróra, marad ötven törékeny percük.

A lány pecsétgyűrűjével megkocogtatta a poharat. Újabb konyakot rendelt. A pincér bólintott, és közben eltakarította a szennyes edényt. Fonákjára fordította az asztalterítőt, s úgy helyezte el kis ünnepélyességgel a két pohárkát.

- Végre! - sóhajtott Rózsi a férfira sandítva. De a fiatalember nem csatlakozott a sóhajhoz. Sovány kis arca mozdulatlan. Fölhajtották az újabb konyakot. Rózsi megmarkolta a férfi kezét. Tőle várta volna ezt, de mindegy. Az ilyen kis férget vezetni kell.

- Dezsőke, Dezsőke... jól érzi magát?

- Jól.

- De nagyon jól?

- Eléggé - a hangsúly egyszintű, s ha nem is unott, de unalmas, sőt, kibírhatatlan.

- De igazán, úgy igazából igazán?

- Mondom...

Közel az éjfélhez ősi kerítő mosollyal asztalukhoz ódalgott a hegedűs. Dezső feszengett, és furcsán mosolygott.

- Na mit játsszon nekünk? - kérdezte Rózsi, és arra gondolt, ennek a mütyürke pasasnak olyan most a pofája, mintha székrekedése volna. - Mi a nótája, Dezsőke?

- Nekem... nekem nincs nótám. De igazán. Sose volt. Botfülű vagyok. Ebből volt a legtöbb bajom az iskolában is.

Nahát, végre, két folytatólagos mondat. Rózsi már ezért is hálás. Koccintottak, aztán a nő újabb konyakot kért. Végül a zenésznek átadott húsz forintot.

- Nincs nótája, na! - megint két konyak. - Engedje meg, Dezső... máma az én vendégem. Kedves évforduló ez nekem.

Nincs semmi évforduló, de valamit kell mondani. És jó is, hogy mondta, mert a fiatalember a keze után nyúlt, és a szájához emelte. Az első kézcsók, villanyfüzér a plafonon, fénybe borul az egész város, a Citadella fölött bengálitűz!

Újra koccintottak és ittak. Rózsi kellemes zsibbadást érzett, szalagok hurkolták karját a törzséhez, és a mennyezetről is puha selyemszalagok ereszkedtek alá. Szalagok között a boldogságba.

- Látja, én megmondom magának, Dezsőke, én nagyon, de nagyon bírom magát.

Most még azt kellene mondani, és ez igaz is, nehogy azt higgye, ő csak olyan szimplán, egyszerűen ügyfelekkel ismerkedik.

- Pedig eszi őket a fene! Valami bujaság... Azt mondják, van a hangomban valami... érzékiség. Általában ilyesmit mondanak. Maga mit gondol, Dezsőke?

Most kell hogy válaszoljon ez a kis hülye, mert különben fölzabál a szégyen, zuhanok egy liftaknába!

- Én is így gondolom.

Rózsi mindkét kezével megragadja a fiatalember hideg kezét.

- Nem tud egy kicsit... hogy is mondjam, egy kicsit többet, jobbat? Ilyen gyáva, Dezsőke?

- Hát én eléggé, én bizony eléggé - a fiatalember inkább bután, mint önismerettel, vérszegényen nevetgél.

Még egy konyakot, de ez az utolsó lesz. Annyira az utolsó, hogy a pincér a végén kettővel többet számol.

- Mondtam, hogy én fizetek! - zokogni, üvölteni szeretne. - Nekem ez nagyon kedves évforduló.

A villanyok kettőt hunyorítanak, a záróra előjele.

*

De az utcán, a párával telített éjszakában, amely puhán úsztatja az árnyékokat, Horgos Dezső váratlanul megérezte a mellette haladó nagy test melegét. Belékapaszkodott, mint egy gyámoltalan gyerek, bár tudta jól, ez a nő nem kell neki. Sok mindenki kellene, de ez soha. Ettől fél. Ez kiszívja, mint egy velős csontot. Vékony szálú, gyérülő haja Rózsi pirosan lángoló arcához ért. A nő most már tudatosan lerohanta. Erősen duzzadó száját rászorította a férfi vékony ajkára, műmelle belapult a szorítástól. Dezső csak a rászakadó forróságot érezte.

- Pubi! - suttogta Rózsi, mert a szerelem pillanataiban minden férfit így szólított. Magamba szívom, lenyelem, mint egy tablettát. - Édes vagy, Pubi! - Egy idetelepített nyírfa csontváza bizonytalan árnyékot dobott rájuk. Mellettük egy rendőr majdnem fölnevetett. - Pubi! Majd én megtanítalak! Majd én kioktatlak! - váratlanul úgy érezte, a fiatalember szabadulni akar. Ha szárnya volna, most elröpülne. - Vár otthon a mama, Pubi?

- Nem vár senki.

- Persze hogy nem. Tudok én mindent!

 

Te nagy, te hatalmas tehén. A megkínzott fiatalember megadta magát. Rózsi belékarolt és vitte. Aztán kezének biztos intésével megállított egy taxit. Elveszik az ártatlanságomat, így fogalmazta volna Dezső, némi humor birtokában.

*

Három artista iszonyatos mutatványa, gúla a parkett fölött. Harmadrendű szám, látni, hogy félnek. A feszülő bőr alatt izmok görcse, lüktetése, síkporos tenyerek a porral kevert fényben. Ismétlődő rettegés: vajon sikerül-e? Körös-körül közönyös szemek.

Rózsi a fiatalemberbe kapaszkodik, úgy figyel. Nagy testével szorosan hozzásimul, ropogtatja a kezét. Soha nem melegszik föl a keze, vérszegény, gyengécske. De amúgy egész jól csókoltál, minibogaram, avval a halálvékony száddal!

- Mondjon már valamit, az Isten megáldja, Pubi! Beszéljen. Ne üljön itt ilyen némán.

A vézna ember maga elé tette konyakospoharát, szeme alja megráncolódott a gyötrődéstől, mert nem tudott semmit se mondani.

- Egy vicc! - szinte fölkiáltott. - Eszembe jutott egy vicc!

- Nem vicc, Pubi, semmi vicc! Más nem jut az eszébe? Amire egy férfi gondol egy nő mellett, egy olyan nő mellett, aki... nem ért engem?

Azok a szalagok, amelyek már a kisvendéglőben leereszkedtek a mennyezetről, azok a sokszínű műanyag liánok most majd összekötik őket, egymáshoz hurkolják a testüket.

Az artistanő elvétette partnere síkporos tenyerét, és csak görcsös reflexei mentették meg, hogy hasra ne vágódjék. De a kudarcot többen észrevették, néhányan vihogtak. Mit is tegyenek?

- Ne viccet, Pubi, engem a vicc halálosan nem érdekel. Mondjon már nekem valami nem viccet - kis föleszmélés -, valami jót, izgalmasat! Komolyat.

Dezső szemében nincs köd, nincs távolság, csak üresség.

*

Három világszám lement, egy eleven fókát is behurcoltak, az állat bőrének simasága visszaverte a fényeket. Mintha vastag zsírhullámok gyűrűznének az aszfaltszürke bőr alatt. Dezső ebben a fókában a menekülést vélte látni, műfigyelmével a fénykörbe foglalt állatra tapadt. Rózsi már nem haragudott, de nem is dühöngött, sírás kúszott fölfelé a torkán, konokul, lassan. Az egész kis vacak ember olyan, mint egy villamoson felejtett izé. Mint egy ittfelejtett tárgy. A műanyag szalagok, amelyekről az előbb még azt remélte volna, hogy szorosan összehurkolják őket, visszasodródtak a mennyezetre, sőt, mintha egy keményen suhogó ventillátor az utcára söpörné az egészet.

Végre, a nonstop szűnni nem akaró érdekességében, kis csend. Csak pillanatnyi, amíg a cigarettafüst indái alól fölmorajlik a beszélgetés.

- Én mindent, de mindent tudok magáról, Pubi, mindent, de mindent.

Hiába jön azonnal a kutya-szám, hiába száguldanak hegyes fejű spitzek a köldökig vetkőzött idomárnő erélyes beintéseire, Dezső Rózsihoz fordul, a kutyák elsuhognak mellette egyszer, kétszer, háromszor, ő azonban nyugtalanságával a nőre tapad.

- Mit lehet rólam tudni? Már úgy, hogy mindent? Mi az, hogy mindent? És mi az a minden? - találkozásuk óta először van éle és jellege annak, amit mond. Vékony arcbőre kipirosodik, egészen a szeme aljáig.

Rózsi belülről nevet, sőt kacag, áhá, Pubi, áhá. Te is félsz, te is kiizzadsz egy ilyen vacak kis célzástól!

- Nekem nincs titkom, semmi, de semmi az égvilágán! Én úgy, ahogy vagyok, nekem nincs!

- Nincs is, Pubi.

- Hát akkor? Akkor minek ez a?

Besétál szépen a fogóba. A begazolt kis egérke!

- Maga, ez tuti, rendes életű ember, ez tisztázva. van. Én aztán tudom, én aztán igazán tudom.

A kutyák fölfutnak egy gyönggyel, girlanddal ékesített, húszfokos lépcsőn, istenien sikerül nekik. Voilà. Taps. Még egyszer taps. A kutyusok mokkacukor-jutalomban részesülnek. Voici. Kutyusok farkcsóválása. Az idomárnő köldöke, mint egy kisebb kráter.

- Mi az, hogy maga tudja?... Már megbocsásson, de mit tudhat maga? - a férfi törzse kétharmad fordulattal Rózsi mellé kerül. Arc az arc mellett.

A nő rózsapiros, egész teste egészséges hőt párologtat. A vérkeringés tökéletesen rendben.

- Szóval, én mindent tudok magáról, Pubi, MINDENT.

Dezső úgy dühöng, mint egy felnőtt. De ellenkezni nincs lehetőség. Rózsi mosolya. Rózsi rózsapírja. Rózsi fölénye.

- Maga miniszamár. Maga drága kis miniszamár. Nincs szó itt semmi rosszról. Gondolja végig. Például a maga főnöke, az irattár vezetője! A maga tisztelt főnöke - Rózsi döbbenettel figyeli önmagát, beszél, akarata ellenére, képtelen ellenállni a benne dörömbölő szavaknak - kétszer is, két ízben is, na, ki akarta rúgatni magát. És mi az ok? Hogy kussol, és mindenki átlép magán.

A férfi arcán nyílt rémület. Tenyere, amelyet még mindig ott felejtett a nő kezében, csupa lucsok, s ritkuló hajszálai között síkos nedvesség. Meg kell dögleni.

- Én is hallgattam, amikor a maga tisztelt főnöke a nagyfőnökkel eszmecserélt. Tudja, milyenek ezek? - most már azt se mondja, hogy Pubi, mert a bántani akarás sodrába került. Agresszív és dühödt. - Évek óta hallgatom a süket dumájukat! Figyelem a kurválkodásukat. Ahogy vízbe fojtanák a másikat. És ahogy vízbe is fojtják a másikat, ez tuti. Ők nem tudják, ők semmit se tudnak arról, hogy én... HOGY ÉN! Nekem ez itt - vaskos mutatóujjával megcélozza saját homlokát -, ez itt belül magnó. Itt minden föl van véve.

Belefárad a produkcióba, liheg, s már nagyon bánja, hogy ennyire kiadta magát. De kell, igenis kell, hogy ez a nyeszlett érezze a hatalmát.

- A számon persze lakat, soha, senki, semmit nem tud erről. Tőlem soha, semmit. Csak maga. Csakis maga miatt. Maga egy tiszta életű férfi, én ezt tudom. Én meg akarlak erőszakolni, Pubi!

- Pillanat - szól a fiatalember, és máris emelkedik -, pillanat! - mint egy földrengés, mint egy rosszullét, mint egy villámcsapás. - Pillanat!

- Rád jött a pisilés, Pubi? - a nagy testből bugyborékol a kacagás. - Rád jött?

Pubi gyámoltalanul bólint, és rohan kifelé.

- La bella Tangolita - jelenti be a fénykör közepén a frakkos műsorbemondó. Három hullámban érkezik La bella Tangolita. Először a parfümillat, aztán a ruhasuhogás, s végül szikrázó fényben ő maga. Ő, saját maga.

Rózsi úgy érzi, megnyerte a csatát. Ernyedt izmokkal a parketta felé fordul, lazít, elengedi magát. A szokott kasztanyetta, a fekete csipkelegyező, a csatos arany cipellők. A szám lemegy, lanyha taps, a művésznő szemmel láthatóan közel áll a nyugdíjhoz. Kicsit túl sokáig pisil a Pubi, persze, egész este visszatartotta.

 

Nonstop, nonstop. Két mozgásművész némajátéka. Szitál a púder a reflektorfényben. Két nőies fiatalember, combjukon, fenekükön feszül a trikónadrág. Néhányan teljes arccal belehajolnak a produkcióba.

Kicsit nagyon is túl sokáig pisil a kis idétlen. Csak nem lett rosszul nekem odakint? Bármilyen ócska dolog, utána kell nézni.

Rózsi kimegy az előcsarnokba, háta még fölfogja a dübörgő tapsot, a két meleg jellegű művész továbbra is a porondon marad. Odakint a ruhatárosnő ujjai közé csíptetve nyújtogatja a számot.

A fiatalember távozott. És a számot itthagyta a hölgynek.

A két meleg jellegű művészt odabent viharosan ünneplik. Bravó! Hoch! Nemzetközi siker. Rózsi, retiküljét a melléhez szorítva, újabb konyakot rendel. Az egyik fiatalember sikkesen meghajlik, koloratúrária következik. A figyelem még mindig növekvőben.


11

Az egykor Pompadour, jelenleg Csokonai Cukrászda oldaltermében ugyanaz a kellemes félhomály terjeng, mint huszonöt-harminc évvel ezelőtt. A falikarok luxusmennyisége változatlan. A sötétpiros bársonnyal kárpitozott ülőgarnitúrák, a barokk aranykeretbe foglalt tükrök is megtartották régi formájukat. A helyiség gyökeres átépítése, a korszerű bisztrójelleg kialakítása csak a következő ötéves vállalati tervben szerepel, de erről az itt gyülekező hölgyeknek nincs még tudomása.

Egymás után érkeztek az oldalterembe a volt fölszolgáló kisasszonyok, a ház egykori szépei. A fából faragott s aranyát már hullató biedermeier falióra pontosan öt órát mutatott; igaz, hogy húsz év óta mindig ugyanennyit, de most valóban öt óra volt. Az örök idő és a pillanatnyi összecsendült.

Rudi úr néhai cukrászdájából hat kisasszony van még életben vagy egyáltalában föllelhetőben Budapesten. Ezek az évfordulóra mindig eljönnek. Sajátos liturgia résztvevői.

Öt óra két perckor lépett be Stáhl Vilmosné, azzal a méltósággal, ahogy magát saját házi mozijában látta, ábrándjai vetítővásznán. Törékeny nippfigura, de telt melle még ma is uralkodik, és rozsdabarna haját sem bontja sávokra az öregedés. Délben elbúcsúzott a filmesektől - igen szívélyes búcsú volt -, fél napot csúsztak a munkájukkal, aztán fodrász, pedikűr. Tömör haján tompán fénylett a rögzítő. Illata is a régi Chanel.

A többi öt nő már ott ült a sötétpiros plüsskereveten. Egyenes háttal ültek, kissé mereven, látni való, frizurájuk is teljesen friss, de semmi fodrászillat, semmi műcsillogás. Stáhlné érkezésével helyreállt a régi áramkör. Halkan üdvözölték, ezt a halkságot még a csipkefőkötő és kötényke sikkes viseletével egy időben gyakorolták be. A ház stílusának megfelelően megtanultak halkan dühöngeni, örülni, elfogadni és elutasítani, ahogy a helyzet megkívánta.

Most már teljes a létszám, s így a megidézett szellem, néhai Rudi úr, megjelenhet körükben.

Az öt közül háromnak platinaezüst a haja. Az öt közül három özvegy.

Két miniszoknyás lányka szolgálta ki őket. Metszett kristálypoharak a vitrinben őrzött készletből, ezüstragyogású vizespoharak, karcsú kis porcelán kancsók.

Mayerné, a néhai Lici, arca elé emelte keskeny, aranyszeplős kezét. Kézjáték, finom tiltakozás.

- Nem rumot, édesem! Képzeljétek, áttértem a ginre. A fejlődés lehetősége mindhalálig fennáll. Valamennyien erőt merítettek ebből a bölcseleti igazságból: Lici hetvenkét éves korában váratlanul áttért a ginre. Ugyanilyen meghökkentő volt, amikor - néhány éve - az ánizsról a rumra tért át.

Az első gyászévekben a Rókus-kápolnában is áldoztak Rudi úr emlékének, de aztán, talán egy belső demokratikus meggondolás hatására, vagy talán csak a lazuló gyász miatt, sorra elmaradoztak onnan. Az élet kiválasztó és rendező ereje végtelen. Gedeonné a Nőszövetségben lett igen hasznos aktíva, Csitár Jolán - az egyetlen, aki nem ment férjhez - az önkéntes véradóknál tevékenykedik, az említett Mayerné Lici, aki áttért a ginre, kereskedelmi vonalon tanácsi összekötő, akárcsak egészségügyi vonalon Stáhlné.

Megmaradt a régi helyszín, az oldalterem a faligyertyákkal, a félhomállyal, ez egymagában is némi templomi környezet.

Most, hogy már ott ültek valamennyien a sötétpiros kereveten, mintegy az emlékek sürgönydrótján, gondos szemmel vizsgálták egymást. A feszültséget, amely olyan régi, mint ismeretségűk - versenytársak izgalma, titkos irigység -, ma is magukban érezték. Az ilyen együttlétek csak arra jók, hogy titokban ellenőrizzék, nem romlottak-e jobban az időben, mint a másik, és arra, hogy igazi gondolataikat elrejtsék. Az igazság az, hogy nagyon is eltávolodtak saját múltjuktól, attól a vaníliaillatú világtól, amelyben egyenes derékkal és valamennyire szabadon hagyott mellel lépkedtek a márványasztalok között, vízszintesen maguk elé tartva a ragyogó alpakka tálcát. A néhai Rudi urat - valaha nemzetközileg is nagy név a szakmában, számos aranykoszorú kitüntetettje! -, ezt a nyak nélküli férfiút szívük mélyében most is ugyanúgy gyűlölték, mint az életben, a különbség csak a fokozatokban volt. Mind a hat nő és a holtak és a távollevők! - mind, mind, különböző korszakokban, a főnök ágyába kényszerültek: ez hagyományos kötelesség volt. Kolbenheimné Maca, a legfiatalabb közöttük, a cukrász utolsó szeretője, még ma sem tudja megbocsátani magának, hogy éppen két nappal az államosítás előtt bújt a nyaknélküli ágyába. Pech, sőt történelmi pech, de jellemző a gyanútlanságára, az ártatlan szívére, sőt, az alkalmazotti kiszolgáltatottságra.

Koccintottak, elzengett a kristálypoharak muzsikája.

- Érdekes, hogy te milyen jól tartod magad - fordult váratlanul Kolbenheimné Stáhlné felé. A fogalmazás, a hang, mintegy intonálta a rejtett ingerültséget.

Stáhlné érdesen válaszolt, és egyszerre valamennyiüknek.

- Dolgozom, van célja az életemnek, nem pletykákkal házalok.

A valaha tündérszép Gedeonné, a híres szőkeség, aki ma már egy fáradt molylepkét idéz, meglepő energiával kapcsolódott a dialógusba.

- Könnyű neked. A kis gnóm - nem így szokták nevezni - rólad gondoskodott.

- Micsoda kis gnóm?

Életében csak úgy hívták maguk között, de igen bizalmasan, egyezményes titoktartással: Csupasegg. Egy mosogatólány, akit pohártörés miatt kidobott, s őszintén szólva nem is tartozott az egyezményesek közé, az arcába nyomta egyszer: - Csupasegg úr, maga ne kalapot hordjon a fején, hanem gatyát! - úgyis kirúgták, nem volt vesztenivalója.

- Rád hagyott egy lakást!

Stáhlné lassan fölemelkedett a helyéről.

- Mit csodálkozol? Mit meresztgeted a szemed? Egy lakást. Egy úri lakást! Nem is a férjed, hanem ő.

Kolbenheimné gyöngéden oldalba lökte a molylepkét.

- Eltartanak téged az ágyrajáróid. Kiszívod őket, mint a poloska. Te aztán nem vagy rászorulva a nyomorult nyugdíjra, mint mi!

Elvileg egyetértettek ugyan ezzel a szókimondással, de sértette őket a szembesítés szűkös jelenükkel, az öregséggel, a nyugdíjjal.

- Minden lyukban egy ember. Nekünk az emlékét hagyta, neked egy lakást. Az undorító állat. Emlékeztek, lányok, amikor izgatott volt, mindig elcsorrant a nyála!

Két-három ápolt, eres kéz nyúlt Gedeonné felé. Várható volt a teljes szakítás, hogy Stáhlné azonnal itt hagyja őket. De mégis, a molylepke megelőzte. Vékonyan és szomorúan, ejtett vállal kiment.

Stáhl Vilmosné igyekezett megőrizni fegyelmét, sőt előkelőségét. Visszaült a helyére.

- Nem értem - szólt eltűnődve, mintegy saját szavai után nézve -, ez a Viola...

- Nem Viola, Lola - igazította helyre a tévedést valamelyikük.

- Vagyis ez a Lola, már ahogy én emlékszem rá, mindig olyan halk volt, olyan disztingvált, olyan szőke - és megismételte, mint egy jellemtulajdonságot: -, olyan szőke.

- Kórházba megy, sürgős operáció - suttogott egy hang illedelmes halksággal a plüsskerevet végéről.

- De akkor is, nem értem, hogyhogy pont énvelem. Aki annyi jót tettem neki. A fizetésemelését hányszor intéztem el Rudi úrnál - sírás környékezte.

Az előbbi suttogó hang kitartott a magáénál.

- Sürgős beutalóval küldik. Nem akarom részletezni, de értitek! Sürgős beutaló. És műtét.


12

Gold Lajos napkelte előtt váratlanul felébredt. Az ég alacsony volt, iszapszerű. Nem értette, mi kényszerítheti arra, hogy kiugorjon az ágyból, mint az olyan emberek szokták, akiknek életelve a frissesség, azaz önmaguk megerőszakolása.

A hosszú előszobában még tömör a sötét, a villanyórák szorgalmasan kattognak. Nem akart villanyt gyújtani, és így csak tapogatózva jutott a fürdőszobába. A bizalmas kis égő megtelt tejfehér fénnyel, millió gázrészecske izzott benne. Arra gondolt, jó volna itt maradni, a kivilágított; fürdősóillatú helyiségben, amely Hédit is ezzel a meleg fénnyel fogja körül, langyos víztől párolgó testét, amikor végigvereti magát a csípős vízsugarakkal. Ez a jó illat, a bőrnek, a szappannak, a fürdősónak illata, ez az övé, ittfogták a falak, a frottírlepedők és törülközők.

Jókedvű dühvel dörgölte magát, sárgásbarna bőrén piros foltok gyúltak ki. A hosszú előszobában megfeszült izmai újra ellazultak.

Az ajtók mögött emberek, vízszintes tetszhalálban, leterítve a hajnal előtti mély alvástól, a mindenségben úszva és a semmiben, kioldódva a nehézkes földi anyagból, és súlyosabban, mint a rög. Agyán áthúzott a gondolat, egész idegrendszerét megborzongatta, hogy most akadálytalanul benyithatna a szomszédos ajtón, térdével betaszíthatná azt a másik koporsófödelet, és már Hédi közelében lenne, leülne mellé az ágyra, kezébe venné az arcát, mint egy tükröt, mint egy virágot. Még sose hallotta beszélni, a hangját elfüggönyözték a vékony falak, a dübörgő vízvezetékek, az egymás mellé épülő lármaoszlopok, nem is tudja, milyen a beszéde, az is lehet, hogy dadog, mert attól, hogy valaki jó alakú és könnyű léptű, attól még dadoghat is.

A sötét lépcsőház, ez a visszhangos kürtő, hat emeleten lefelé valójában a hosszú előszoba folytatása. Tétovázott, megnyomja-e a villanyautomata gombját, de maga is megijedt, mint a tetten ért gyújtogató, hogy az éjszakai lépcsőház egyszerre kivilágosodik, és a lépcsők sárkánytaréja visszanyeri eredeti jelentését. Hallotta, vagy még inkább hallani vélte a falakon keresztül az emberek lélegzését, fújtatását, a horkoló, hörgő vagy csöndesen sziszegő alvást. Egyetlen lélegzetvétel szakadozott ritmusa ez, egy ágas-bogas tüdő küzdelme a levegőért.

Mikor a félemeletre ért - vándorlása a fekete kürtőben hosszabbnak tűnt, mint amilyen volt valójában -, meghallotta az első tudatos zajt, az alvás partitúráján túl az emberi cselekvés hangját: a házmester most nyitott kaput. A papucs elcsosszanó hangjára figyelt, s már sietett a kapu felé. Kifeszítette a vaskeretű, üvegezett kapuszárnyat, és menekülésszerűen az utcára zuhant, visszavonhatatlanul az idegen közegbe, amely nem óvta falakkal, nem kerítette körül az alvás neszeivel. Idekint még nem hígult az éjszaka, sőt, barna szőrcsomókban lógott a lámpák körül. A széles utca kiszámíthatatlanul nyitott volt és üres, a fények bizonytalanul lebegtek az iránynélküliségben. Néhány perccel múlt öt óra. Valaki nehéz léptekkel jött mögötte. Nem mert hátranézni, de a tarkóján érezte a léptek közeledését. Mikor egy vonalba értek, egyszerre súrolta arcát a megszólítás és a dohányszagú lehelet.

- Bedöglött az öngyújtóm, szomszéd, ha volna egy kis tüze.

Az idegen ajkán ottragadt a tartalékolt cigaretta. Gold Lajos sokáig keresgélt a zsebében, míg végre megtalálta a gyufát. A kis láng meglobbant a frissen borotvált, ráncos arcon. Az idegen nikotinszomjasan megszívta cigarettáját, majd ujját a sapkájához emelve, az izzó kis gömbbel továbbhaladt.

A levegőnek ilyenkor sajátos, kora hajnali szaga van. Tavasszal, nyáron, ha kedvező a szél, erdőszag gurul végig a házak teknőjében. Ősszel, télen a levegő füstköd-csomagolásban érkezik: most széndioxidszagú, elutazásszagú, vonatszagú. Meglóbálta képzeletbeli táskáját, utazunk, elutazunk. Újra utaznál, te marha? Nem volt elég neked az az egy fegyelmi? Igen, utazom, de Olaszországba vagy Franciaországba. Az egészen más, ott nem kell riportot csinálni bizonyos fejekről, tehát a fegyelmi is elmarad.

Így jutott a Déli vasúthoz. A bogárzöld üvegdobozban néhány utas keringett felgyorsult mozgással. A jegyet lassan adják, nagyon lassan, nem is lehet kivárni, míg a lakkos körmök között megjelenik a nyílásban a jegy. Aki légszomj közben dönti el, hogy utazik, annak jegyre sincs szüksége. Eszébe sem jutott, hogy reggel fél kilenckor jelentkeznie kell a rovatvezetőnél. Elutazni, ez egyben a minőség megjelölése is, olyan varázsgömb, amely magába foglalja tér és idő elemeit, plusz álom és remény, plusz időtlenség és végtelen. Elutazni, az annyi, mint kilépni saját viszonyainkból, szakítani a megszokottal. Az ismert és dühödtségig unt arcok eltűnnek egy vizeskék oldatban. A védekező reflexek szerepe megszűnik, s ezzel rengeteg erő válik szabaddá. Az óriási kapcsolókarok szó nélkül kikapcsolnak.

Lángos. Nyúlós tésztának és bugyborékoló olajnak sistergő egyesülése. Arany- és kékesbarna gömbök a forró, égett szagú zsiradék felszínén.

 

De én, a magam részéről, nem bírom a lángosszagot. Apám gyerekkoromban egyszer elvitt magával a sertésvágóhídra. Két kapubálvány, két kőbe faragott sertés. Ott sütötték a lángosokat. A lepények szivacsosan úsztak a zsír tetején. Sokat megettünk, már nemcsak a lángost haraptuk, az égett zsírszagot is. Utána beteg voltam napokig, magas láz, harminckilenc-öt.

Sosem sirattam el apámat, a háború utolsó napjaiban ölte meg egy szilánk. Alacsony, erős csontú ember volt, rozsdabarna haja nem őszült, olyan tömör haja volt, hogy ledobta magáról az őszülést. Naponta hetvenöt cigaretta. Úgy sétált át a halálba, de szó szerint, a szájában egy cigarettacsikk.

- Parancsol egy lángost?

- Parancsolok.

- Parancsol még egyet?

- Még egyet nem.

A lángos olyan, mint egy medúza az emlékek mélyvizében. Klórszagú vécé, a vízöblítő tömör kotyogása. Nem, Lajos, a lángos túl nagy erőpróba.

*

Jegy nélkül utazni egyesek szerint boldog kötetlenség, mások szerint a szorongás kiterjesztése. Egyesek szerint enyhe társadalmon kívüliség, mások szerint minta a jövő társadalmából.

Budafok táján a Chateau de Loire látomását imitáló álkastély. A kalauz valahol közeledik. Nagytétény táján a sertéshizlaló szagdzsungele és égig érő röfögés. A kalauz valahol közeledik. Vékony fűzfák, szétzilált akácos, bombahorpadások. A mélyedésekben megdermedt pocsolyák. Bakterház jellegű házak, kerti törpék és csonttá dermedt lugasok. Szögesdrót kerítések, dérszögek és jégrácsok. Amint lassít a vonat, innen le kell lépni. Nem biztos, hogy szilárd talajt ér az ember lába, de le kell lépni, mert valahol közeledik a kalauz. Gold Lajos nem tartozik az önfelszabadítók közé, ő rettegve szabadul meg gátlásaitól.

Le is lép, és azonnal a kráterszürke sárba. A bonyolult állomáson többféle elágazás sínei. Ott áll a szürkésbarna dagasztóban, a teljes határozatlanság egyértelmű nyugalmában. Valaki hevesen megérinti a karját. A gyomra újból fölháborog. Istenem, közben végigzúdult a világon a háború, végigzúdult a béke, elpusztult sok millió ember, és engem még mindig az a rohadt vágóhídi lángos buzerál? Vagy talán az apám békétlen szelleme?

*

- Na végre! na végre! Már úgyszólva napok óta lesem itt az író urat - szól alulról egy hang, mert alacsony ember mondja -, de én tudtam, hogy jön, mert ígérete volt rá, határozott ígéret. Nahát, én mindennap kigyalogoltam ide, maga elé, kedves író úr.

Tudván tudta, hogy egyszer csak megérkezik.

Az ember pici, legfeljebb százhatvan centiméter, az arca gyűrött és ugyanakkor kortalan. Orkánkabátot visel, svájcisapkája alól duzzadtan kitüremlik feketeszürke haja.

Gold Lajos eleinte abban reménykedett, hogy a beléje kapaszkodó, irányító erőszak szépen elirányítja a mélyebb tócsák között, de erről szó sem volt. Mindig nagyobb és nagyobb sárba gázoltak, s hiába siettek, az alacsony köd utolérte őket.

- Otthon jó meleg. Alaposan bedurrantottam. Én aztán nem spórolok a fűtőanyaggal, spóroljon a hajderménkű! Még csak ez a kis part, aztán egyenesben vagyunk.

A kis ember aránytalanul nagy keze a karjába kapaszkodott, nem engedte el egy pillanatra sem. Nem lehet tiltakozni. De mi a tiltakozás, Lajos? Az ellenkező meggyőződés. Nekem pedig nincs ellenkező meggyőződésem.

*

A part, amit szó szerint meg kellett mászni, löszös volt, sima, nem létező karfák után kapkodtak. De az akarat, különösen, ha az egy idegené, komoly tényező lehet. Rejtelmes erő, a másik ember ereje.

Mikor a dombtetőre értek, már az arcuk is sárpettyek himlőjével volt teli. Az idegen rövid vonalat rajzolt a ködbe.

- A tuszkulánum!

Volt ebben idézőjeles humor, de még inkább büszkeség. A Fárosz. A Fényoszlop. A révbe jutás tömör mondata. Több mint célba érkezés - hatalom, ennek a kis embernek hatalma.

A köd bizonytalan hullámaiban ott állt szilárdan a ház. Sátortetős, ablakain félig leeresztett eszlingeni redőnyökkel. A kertben papírburkolatú rózsafák és egy csonttá merevedett, öreg szőlőlugas röntgenfelvétele.

- Helyben.

Az apró embert külön erővel ruházta föl, hogy érintkezésbe került a vasvázas drótkapuval. Kezében a kulcs több mint kulcs, varázsvessző. Majdnem fehér szivárványhártyájában kis fényszikrák.

A hideg előszoba félig-meddig lomtár. Székely faragásos keretben megvakult tükör, saját kéz barkácsolta agancsfogas, azon fél tucat kalap, másik fogas, de ez már vascső szerkezetű, megavasodott, nehéz szagú kabátokkal, két kosárfonatú savballon vagy demizson, roggyant rafia asztalka, kilyukadt nádszékek. Nyomasztó leltár a vizeletszínű ködben.

Nagyszoba vagy nappali szoba, sok hamutartó, köztük állványos hamutartó is. Vegyes bútorok, pokróccal letakart, kétszemélyes heverő, az ovális ebédlőasztalra szerelve miniatűr satu, a falon nagy méretű olajnyomat, II. Rákóczi Ferenc, a Mányoki-festmény másolata. És keserű, kiűzhetetlen cigarettaszag, amit a megkövesedett hamu árasztott magából. De a leltár még hiányos.

Az apró termetű férfi a maga közegébe érve mind biztosabb lett. Hangjában a jóindulat és rendelkező erély nem volt szétválasztható.

- Valamit falunk legelőször, enélkül nincs. Ismerkedés a gyomron keresztül, ez világos. Evéssel kezdeni, evéssel befejezni, ez is világos. Amióta csak forgalomban vagyok, nagy sikerem volt ezzel.

Felgyorsult reflexei azt mutatták, végre itt az az ember, akire napok, hetek, talán évek óta várakozik.

- A masszív kaja, szerény, de annál jelentéktelenebb véleményem szerint, az az igazi. Reggel, délben, este a masszív kaja.

A masszív akarat. Vendégét lenyomta a heverőre, és ezután egy fluórozott üvegajtó mögül lehetett hallani. Forró ételszag nyomakodott befelé, a hagymás, paprikás hús szaga mintegy magába gyúrta az áporodott hideget. A kis férfiú valahol az ajtón túl, sőt, több ajtón túl, teljes kapacitással működött. Kávéházi alpakka tálcán (Bristol Szálló) máris hozta a gulyást. Gyorsan és határozottan osztott a mély merőkanállal. Ezüstözött evőeszközöket (Hungária Szálló) rakott a viaszosvászon terítőre. Gyönyörű, nagy méretű porcelán só- és paprikatartó került az asztalközépre. A terítés koreográfiáját a vendégszeretet sietős szívélyessége ütemezte, szüntelen csoszogás, tipegés, kopogás, jövésmenés.

Frissen sült kenyér szaga, perzselt búzaszemek illata, bibliai nagy karéjok! Tessék fogyasztani, író úr, jó étvágyat, tessék csak. Most kellene végre kibökni, eldadogni, hogy ez tévedés lesz, most, az első kanálmerítés előtt, mielőtt kifényesedik az ember álla, mielőtt szakállborostáin ragyogni kezdenek a sötétpiros zsírbogyók. De ki tudja, talán nem is történt tévedés, talán az ismeretlen jóvátétel szólította ehhez az asztalhoz! Ki tudja, lehet, hogy a sors tálalta föl ezt a támadóan csípős gulyást, elmulasztott reggelik, ebédek és vacsorák helyett?

A házigazda, saját kínáltjaként, mohón és zihálva evett. Úgy beszélt eközben, hogy nem emelte ki arcát az ételgőzből, sőt, maga elé tartotta ezt a gőzt, mint egy forrasztópajzsot.

- Már a múlt hétre vártam az író urat, sőt, megmondom kerek perec, még az azelőtti hétre, ahogy tetszett ígérni a levelében.

 

Ígértem volt. Ígértem vala.

Zsírgyöngyök kis tükrei az ajka fölött.

- Csak fogyasszon, író úr, fogyasszon, magára fér, van itt bőven, saját főztöm. Főzve van, hát egyen! Minden hajnalban, az igazat megmondva, nekiálltam megfőzni a gulyást, hetek óta evvel várom az író urat, mert ez komplett ennivaló, ebben benne van minden.

Főzve van.

Minden, ami kell a magyarnak. Gold Lajos gyomra két ritmusban tiltakozott. Az első kimondottan szeizmikus: kisebb remegésekből állt össze. A második lelki természetű, tehát rosszabb, mert nem lehet védekezni ellene. Az érzékeny gyomor és az erkölcsi világrendszer egyeztetése a legjobb esetben is tökéletes gyomorfekélyt okoz.

- Volt nekem egy íróm, amikor még menő voltam, na, mondjuk úgy, a személyi kultuszban, az írt rólam egy könyvet, de ötvenhat után zúzdába küldték. Pedig én mondom, nem volt az rossz könyv, igen, túl sok volt benne bizonyos személyek emlegetése, ilyen-olyan idézet, de hát mégis arra tanított: szeresd barátom a munkát! És hogy az ilyesmit, mármint a szorgalmat satöbbi, az ükapjától származtatja az ember.

Bort töltött, hipermangánszínű, híg folyadékot.

- Saját, megihatja bátran.

Láthatatlan, képzeletbeli szőlőhegy felé úszott a karja, szőlőkarók mértani hadrendjét osztotta ketté, miközben mohón beleivott a saját borba. A kakukkos óra dermedt famadara, úgy tűnt, érdeklődéssel figyelte ezt a bensőséges pillanatot.

- A könyv amúgy nem volt rossz, én mondom, benne volt a pelenkás korom, a patak, a kékfestők, a kallómalom, minden. Úgy mondtam, diktáltam a szöveget annak a bizonyos írónak, mert neki fogalma se volt hozzá, mi fán terem a melódia. Belátom, most más van műsoron. Nincs személyi kultusz. Én talán visszasírom? Más kell? Jó, akkor az író úr azt a mást fogja megírni. Nem igaz? Majd én mondom.

- Toalett? - kérdezte elferdült szájjal a hányni készülő Gold Lajos. Utolérték a sertésvágóhíd lángosai, ott keringtek az arca körül, forrón, sisteregve, mint kis napok.

- Látja, író úr, azokat a világos foltokat a falon? Ugrott minden okirat, semmi hiúság, édesapám, beraktam őket a sublótba. Ötvenhatban Kossuth-díjra voltam jelölve. Tudja, hány ezer forint ugrott? De hol van az már? Rugalmasnak kell lenni.

- Toalett? - nyöszörgött újra Gold Lajos, összeszorított ajakkal, hogy dacoljon a rettenetes zsigerekkel.

A sarokban egy futballautomata állt, lapján kétszer tizenegy bábu, oldalán a megfelelő fogantyúk. Az egészet hamvas por fedte.

- Hol lehet itt, kérem?... - Gold Lajosnak megint össze kellett zárni az ajkát, s közben maga is rádöbbent a kérdés ostobaságára. Hányni mindenütt lehet, a kérdés csupán az, hogy illik-e, vagy hogy ajánlatos-e?

- Legfelső határ a csillagos ég! Akkor az volt a nagy dolog, író úr, az volt a hamuka, az ötszáz százalék. Most megírjuk arról is az igazat, az lesz a szenzáció. Nekem hárman köszörülték a késeimet, mindent előkészítettek a kezem alá; ha értekezletre mentem, reprezentációra, a gépemre vigyáztak; befogták az új munkát satöbbi, hát megvolt a százalék. Ment úgy is volt, ez az igazság, a művezetői kalickámban egyszerre csak csöng a telefon, és gyerünk, Holdonner elvtárs, egykettő a Ferihegyre, mert fogadni kell a ghanai béketanács titkárát, vagy valamelyik gyűlésen kiverni a huppot a laza munkafegyelem miatt, vagy hogy példának okáért meg kell jelenni a Parlamentben, mivel ott éppen sztahanovistákat tüntetnek ki, és jó, ha ott én is megjelenek. Hát megjelentem és részt vettem. Így állt az újságokban. Az öltözőszekrényemben a munkaoverall mellett elő volt készítve a szilvakék kétsoros, búgra vasalva, egyik héjból ki, a másikba bele, ennyi az egész. Beletanultam én, író úr.

A szekrényhez lépett, mozdulatait lelassította az az ünnepélyesség, amit a múltból megidézett, s bár a kétszárnyas ajtó kenetlenül sikongott, mikor kiemelte az ünnepi öltönyt, hogy a beszivárgó, ritkás fényben felmutassa, újból átélte önmaga egykori fontosságát, mintegy régi dicsősége gyújtópontjába került. Ebben a pillanatban újra együtt voltak, főrangú és címere.

- Hát igen, ez volt a szilvakék kétsoros - a jelen időben létező öltönyt múlt időben mondta, balladai múltban -, ez volt szolgálatban, ha szólt a trombita. Egy fogadáson azt mondta nekem az Öreg: "Elfér ezen a ruhán egypár kitüntetés." Tessék elhinni, író úr, sok irigyem volt emiatt, mert az újságírók mindjárt fölírták a szavakat, és másnap ezek a szavak benne voltak az újságban.

Megkavarta a bőrösödő gulyáslevest, kihalászott belőle néhány krumplikockát és sötétbarna húscafatot.

- Aztán itt van, író úr, amikor önátvevő lettem. A saját magam meósa, író úr! Az ugyanolyan, mintha maga írna kritikát a saját könyvéről. A nagy umbulda, író úr! Jól mondom?

Végighányni az asztalt, teljes hosszában. De most fokozatosan, a hiányérzet fokozatos döbbenetével arra a megállapításra jutott, hogy elmúlt a hányingere. Kiüresedett, ürülés nélkül. Vértelen arccal bámult maga elé.

- Persze mindennek megvan a maga ára. Engem ötvenhatban az Öreg - tetszik érteni, kire gondolok - nagy szíve miatt majdnem kinyiffantottak. Merthogy azon a bizonyos fogadáson azt mondta, amit mondott. Na de, életben maradtam, csak mint művezetőnek nyomtak a seggembe propellert. Mikor aztán jött a konszolidáció, hát értem is jöttek, gyere vissza a helyedre, a beosztásodba. De én ezt nem fogadtam el. Majd megmutatom én nektek mint egyszerű brigádtag, hogy méltó vagyok. Hát én güriztem egy ideig; de az idegeim bemondták az unalmast. Nekem az események szétverték az idegeimet. Aztán jött a kényszernyugdíj. Azt hiszi, bánom? Van énnekem tennivalóm. És most itt lesz a könyv.

Gold Lajost leverte a felismerés, hogy még a hányinger is elhagyta. Ilyen a passzív lélek öntörvénye.

- De maga hozzá se nyúlt, író úr, én figyelem.

A merőkanál újra a zsíros levesbe kavart. Talán most, gondolta reménykedve a dermedt vendég, és a szájába erőltetett egy kanállal a hűlő gulyásból.

- A vécét tetszik kérdezni, író úr? - a házigazda tudatában most ütődött le a megfelelő billentyű. - Itt, a konyha mellett, bal kéz felől. Csak nyugodtan, és a vederben van víz, mert nekünk, ugye, vízvezetékünk, az még nincs.

Az egyéni szükséglet felismerése és a községgazdálkodás bírálata menthetetlenül összekapcsolódott a házigazda közéleti szenvedélyében.

- Kérem, már elmúlt - nyögdécselt egy különös impotencia zavarában Gold Lajos -, már nem kell, köszönöm szépen, de már igazán nem.


13

Mohazöld ruhájában újra a belkereskedelmi kölcsönágyon. Ismét a támaszpont szilárd talaján. Azzal a megszorítással, hogy cipőjét szokása szerint az ágyon kívül lógatta.

Az udvari ablakon túl szétszakadoztak az esőfelhők, s most nehéz rongyok függtek a láthatáron. Ő maga inkább a mennyezet rovátkáit figyelte, a repedések végtelen évgyűrűit, amelyek körbe-körbe futtatták képzeletét, előre-hátra az időben. Öklét tarkója alá feszítve, lábát kilógatva a világmindenségbe, tömör jeleneteket látott. Ezek a jelenetek, akarva, nem akarva, egy erőszakos dramaturgia szeszélyes csoportosításában következtek egymás után. Mindig azok a pillanatok kerültek áram alá, amelyek az adott pillanatban a legjobban felzaklatták.

*

Az elmúlt két nap szembesíti a tehetetlenséggel. Holdonner, mint az várható volt, rákényszerítette akaratát. Fölviszi a manzárdszobába, amit erre a célra kínosan kitatarozott. Még egy mosdót is rendbe tett, lehet okádni, író úr. - Itt fog dolgozni az író úr, ezen az asztalon. - Holdonner ismeri azokat a titkokat, amelyek alkotásra kényszerítik a múzsától kevésbé támogatott alkotókat is. Az asztal háromlábú, a negyediket néhány tégla pótolja, íróasztal műlábbal. Hát nem elragadó az ilyesmi? Holdonner - akár az irodalmi élet szervezője is lehetett volna egy bizonyos időszakban - most szépen bemondja a napirendet. - Reggelire kiadós kaja (gulyás csipetkével), délben kiadós ebéd (a gulyás maradéka csipetkével), estére kiadós vacsora (hagymás rántotta) és meló, író úr, egész nap meló, határ a csillagos ég, tessék bedobni azt a tehetséget, író úr, nem sajnálni az erőfeszítést! Megcsináljuk közösen, író úr. Én majd mondom a szöveget, és az író úr szépen eligazítja a nyelvtant. Mindent mutyiba. Az előző író tökhülye volt az élethez, minden tudását az újságból meg a szemináriumból vette, de lelkesedésből megtanult bánni az esztergapaddal meg a gyalupaddal, no, nem lett volna abból egy karéj kenyere se, de amit kellett, azt szó szerint lejegyezte, ahogy bemondtam, és lássa, meglett a könyv. Díjat kapott érte, még ma is viseli.

*

Tessék elhinni, elvtárs, az a bizonyos Holdonner igazi írónak kincsesbánya. Ahogy azt a nyolc évet (1948-1956) a fonákjára fordította, ahogy a kamukát visszarealizálta, anélkül hogy mentegetné magát, az már tehetség, mégpedig írói tehetség. Cinizmusban jó közepes magasságokat vesz, magasugrás helyből, európai átlag. Szóval, elvtárs, én belátom, nem volt elég erő bennem, hogy megmondjam, nem én vagyok az ő írója, nem velem levelezett, nem engem várt gulyással satöbbi, satöbbi.

Az az ember úgy tartott engem, mint egy ketrecbe csalogatott állatot, nemcsak fizikailag volt a börtönőröm, de megújuló ötleteivel is. Talán még mulattam is volna rajta, csak a hányinger elmaradása zavart állandóan. Kérem, elvtárs, ez a Holdonner röhögve emlékezett a fénynapokra, hogy a hadügyminiszter, már a személyi kultuszban, egy híradószázadot akart elnevezni róla. "Tudja, mennyi dohányt kapnánk ezért a sztoriért, mondjuk Amerikában? Legalább annyit, mint a Sztálin lánya!" Talán nem is a gyávaság, a humorérzékem foglya voltam. Nem hiszi, elvtárs? Jó, térjünk át a realitásokra. Való igaz, hogy egész életemben ez a szó hiányzott legjobban: a nem. Legalább húsz nem hiányzik ahhoz, hogy a halálos ágyamon azt mondhassam, viszonylag igyekeztem megfelelni az átlagpolgár becsületének.


14

És most Márta lép a szobába, elég gyakran meglátogatja, pedig semmi kényszerítő eszközt nem használ, hogy idehívja. Az igazság az, hogy az olyan egyetemi szerelem, mint ami az övék volt, úgy terjed, mint bizonyos növények szaporító pitypangja, ravasz kis ejtőernyők útján.

Márta most is olyan, mint amikor először találkozott vele, vékonyan szőke, gyors mozgású és hajlékony, de a melle kereken emelkedő, túlnő alakja arányán, és éppen a női test háztartásának ez a kellemes rendbontása emeli ki a szimplán vékonyak közül. A szeme szürkéskék, de egészen világos fokozatban, annyira, hogy képes teljesen kifakulni. Az együtt töltött három év olyan eseménytelen, mint ő maga. Csakhogy az Isten se ismeri itt ki magát, talán mégsem volt olyan eseménytelen.

 

Vékony vagy, finom csontú, szépen jársz, sovány vagy, mint a lényegre redukált felismerés. És ez a te világító szemed ebben a borús időben olyan, mint akkor, a félhomályt tartalékoló egyetemi folyosókon. Most már hajlamos vagyok hinni, hogy nem is te jöttél szembe velem, hanem a szemed. Ahogy napról napra támadóbb lett a pillantásod. És a melled kemény rezgése is a szemeddel került kapcsolatba. Milyen vakmerően tudsz az ember arcába nézni!

A belkereskedelmi kölcsönágyon heverve mohazöld ruhájában, arra gondolt, nem kétséges, Márta egyik fontos erénye a tartása. Megjelent előtte ez a két szó: Sétáló margaréta. Igen, egy időben te is az voltál, Márta, mint minden érdekes nő az életemben. Sétáló margaréta. (Holott nem kétséges, sosem szerette, gondolni is csak akkor gondol rá, amikor erőszakosan betolakszik gondolataiba, vagyis erőszakosan megjelenik. A belépője mindig érdekes, mert szeszélyes.)

Nem kétséges, Mártának abban van az ereje, hogy jelentéktelen. Ezt meg kell magyarázni. A jelentéktelen, vagyis a nem jelentős több figyelmet követel magának, úgyszólván ki kell vonni a semmiből, tudni kell észrevenni, és így lesz fontossá.

*

Amikor először levetkőztette, kellemes meghökkenéssel tapasztalta, ennek a sovány nőnek nem ütnek át a csontjai a bőrén, és hogy a bőre, amely kellemesen fahéjszínű, világít a félhomályban.

A mennyezet gyűrődéseit figyelve, a porló vakolat elefántráncait, szükségét érezte a további védekezésnek. Csakhogy, kedvesem, a portyázó szemed ellenére, kellemes, nagy melled dacára, az ágyban nem voltál túl szórakoztató. Ezután kihúzta tarkója alól az öklét, és helyreigazította magát. Ez talán nem egészen pontos fogalmazás. Akkor hát milyen is volt? Nem könnyű a múltat, legyen az bár csak közelmúlt, felépíteni a jelenben. A múlt jelen is, nem kétséges, mert a jelenünket múlttal is etetjük. De hát akkor milyen volt igazán? És mért nem lehet őt pontosan ideidézni?

*

- Nem furcsa magának, Márta, hogy itt ülünk ezen a padon, és nézzük, hogy egész Buda füstöl? És hogy ebben a füstben legalábbis emberi életek gomolyognak?

- Hát, furcsának csak azért furcsa, mert tudom, hogy maga nem velem akart ezen a padon ülni.

- Minden padonülésnek megvan a maga előtörténete.

- Maga, én ezt jól tudom, Sárihoz akart csapódni. Nem is csodálom, szép, telt lány, olyan, mint egy intézmény. Sötét szoknya, világos blúz, sötét haj, világos arc, ibolyakék szem. És az a híre, hogy a szerelemben försztklassz.

- Nem tudom, mire céloz. Sári a cseremisz birtokos u-ragról ír szakdolgozatot, és evvel nagyon fölizgatott.

- Haha. Akkor a maga szexualitásának tudományos a töltése. Majd megette a szemével. De a nő háromszorosan foglalt, Lala. Jól mondom? Lala.

*

 

Márta másodéves, én harmadéves. Ő magyar-történelem, én bolgár-magyar szakos. Zárójelben mondom, eredetileg magyar-francia szakra jelentkeztem, de hatvan közül csak néhányat vettek föl abban az évben. És, zárójelen kívül, én ezt a Mártát két éven át észre se vettem.

*

A kitárulkozás pillanatai. Mindig beljebb hatolni egy ember titkaiba, kényelmetlen. És minek?

- Nézd, ha már eljutottunk idáig, az anyám szörnyeteg. De olyan szörnyeteg, aki gondoskodik rólam, és azokat a tulajdonságaimat igyekszik kifejleszteni, amiktől én viszketni kezdek.

- És ezek micsodák?

- Ezek: erőszakosság, rámenősség, élelmesség. Tulajdonképpen egy szóban is kifejezhetők. Apám szolgálati úton halt meg, lezuhant a gépük. Nem tudom, hogy olyan nagyszerű ember volt-e, mint amilyen - keresi a szót - az utóélete. A halottak privilégiuma, hogy nemcsak a szakálluk meg a körmük nő még egy ideig, hanem a moráljuk is, és a végén már a hozzátartozó sem tudja elválasztani bennük a halál utáni szakállt az igazitól. Sokkal több a jelentős halott, mint a jelentős élő. Igaz, a halottak többen vannak - vékony, fehér bőrén vörös foltok lökődnek ki, mintegy az izgatottság kiütései.

- És az anyád azt akarja, hogy ebből élj? Most és mindörökké?

- Nem így, ilyen egyszerűen. Hogy ismerjem a jogaimat; és követeljem, ami szerinte jár nekem. Ezt szeretné.

- És a kötelességek?

- Vannak azok is, de most hagyjuk.

- Nagyon kiadtad magad?

- Eléggé. Ahhoz képest, hogy te túlságosan objektív vagy, és kívülről figyelsz. Én ezt nem szeretem.

- Ne légy ilyen tudatos. Hátha nem is szörnyeteg az anyád, csak anya. Így, ilyen szimplán.

- Nem tudom, most semmit se tudok.

Ellágyul, zavarában megható lesz, egyszerre megérzem vékony szőkeségének lírai tartalmát. Puha, fényjátszó hajának meleg szaga van, telített női hajszaga: mintha langyos szél fújna belőle. Sajnálatból, hangsúlyozom, hogy csakis sajnálatból, de megcsókolom, kétszer, pedig Sárira gondolok, erre a sokritmusú nőre, aki most egész biztosan ugyanígy csókolódzik valakivel egy másik padon, tudom is, hogy kivel, évfolyamtársam az illető, szépen lecsatolta az orrom előtt a leányt!

Ennek itt puhán szétnyílik a szája, langyos az ajka, a lehelete, szétolvad, beleolvad az emberbe. Aztán nyugodtan, nyíltan az arcomba néz, a szemében már semmi homály.

- Elég jó a szájad - mondja tárgyilagosan.

Az anyád istenit, te is ilyen vagy? Hát milyen vagy te egyáltalán?

*

Nézze, kérem, elvtárs, tudom, hogy ön egy fikció, de mégis elmondom önnek, már csak azért is, hogy ne ő vegye át tőlem a szót. Mert ő kizárólag úgy mondaná el a dolgot, ahogy ő látta, márpedig ő nem látja jól, hiányzik belőle a hogyishívják. Igen, ez a megfelelő kifejezés, elvtárs. Az egészről tulajdonképpen nincs mit beszélni. A közös élmények, az igen! D. professzorért mind a ketten rajongtunk, ez rossz kifejezés, tudom, de jobb nem jut az eszembe. Mert ő is tökéletlen isten volt, de isten, és aztán ő is meghalt, a ráknak jelenleg az istenek sem tudnak ellenállni. A múltkor például láttam az utcán, esett az eső, vállával kicsit szétfeszítette a házakat, mindig így volt, a folyosót is szétfeszítette, mindent. Azt hinné, elvtárs, hogy kapkodva adta elő a tárgyát, nekünk is úgy tűnt, igaz, Márta? Itt állsz, beleszólhatsz! Hogy érzékeltessem, elvtárs, az előadásmódja olyan volt, mint amikor egy helyiséget be akarnak mutatni, mondjuk filmen, s a terem pontjait külön-külön bevilágítják, és egyszerre világos lesz az egész. Így volt ez, Márta? Most ciripelj, amikor szükség van rá! Tetszik látni? Egyszerre fölszívódott, mint köd a napsütésben. Nincs sehol. Mindig is ilyen volt, ilyen következetlen, hogy is mondjam, ilyen szeszélyes, de nem róla akarok beszélni. Ön fölszólított, világítsak meg egy-két homályos dolgot, tessék, megteszem.

Szóval, ez már tavasz vége volt, vizsgaidőszak. Azon a napon volt a Zeneakadémián a Liszt-zongoraverseny döntője. Semmi különösebb kapcsolatom a zenéhez, nem vagyok zeneértő, a zene nem az úgynevezett lelkemre, szépérzékemre, ilyesmimre hat, hanem az idegrendszeremre. Bartók, az igen, visszafordított reflektor, bevilágít az őserdőbe. Kodály, ne haragudjon, meg sem közelíti. Nagy pedagógus, zeneszerzőnek is elég nagy. De mindig úgy emlegetik őket, mint két azonos fényű ikercsillagot, és ez nem igaz. Az egyik zseni, a másik, mondom, korszakos ember, de hol van pokoljáró barátjától? Szerintem vannak olyan emberek, akiknek protekciójuk van az utókornál. De nem untatom én ezzel?

 

Annak a késő tavaszi estének már több mint négy éve. Két gyors ütemű eső után az aszfalt tusfényű volt, nagy fényhólyagok úszkáltak rajta. Ezek a fényhólyagok, anyaguk természete szerint, a szűk utcákban nekiverődtek a kapualjak tömör homályának, és megsemmisültek. Mártát ezen az estén Gold Lajos nyírfaszerűnek látta. Mint egy fiatal nyírfa, aki besétál a városba, de nem a parkba, a fővárosi kertészet jóvoltából, hanem egy szabályos bérházba, ahol a megfelelő rubrikába, hogy leányneve, azt kell beírnia, bár a házmester tiltakozik: nyírfa, és még egyszer, nyírfa.

Sok ismerőssel sodródtak össze a szünetben, a nagy csillárok fénye és a dörömbölő zene összekoccant a szívükben. A szünet még nagyobb dolog, mint a koncert, már a fölhevült tömeg miatt is, amely fizikailag sugározza a zenei élményt, és ugyanakkor önmagát is sugározza, férfiszagot, nőszagot, mindenféle kelmék, szövetek szagát, és külön a nők karjának, vállának fényeit - rengeteg lux! -, Lajos ezt így magyarázta, amint lassan haladtak a tusfényű szalagon, és a nő vékony karja indaként a karjába fonódott.

- A lényeg az - mondta Márta az állóbüfé pultja mellett, ahol rumos teát ittak, és szendvicset ettek -, hogy tizenegy óra előtt érjünk haza. A házmester miatt.

A fiatalember felkapta arcát, meglepődött, sőt megdöbbent, mert világéletében nehezen döntött, de rémület és ugyanakkor megkönnyebbülés fogta el, amikor mások határoztak helyette.

- Együtt akarok aludni veled - Márta a tárgyilagos közlés hangján mondta ezt -, de akkor taxin kell hazamennünk, mert nem érünk oda kapuzárásig. Van nálam pénz taxira.

Csakhogy nem volt taxi, és így Budára gyalog mentek, át a Lánchídon, amelyet kétszer is végigvert selyemseprűjével a friss eső. A házmester, ahogy a házmesterek szokták, röviddel kapuzárás után az agyvérszegénység kábulatában állt előttük, s az összedagadt szemrésből némileg kifeszült a szemgolyója, amikor beengedte őket.

Márta szobájába az anya szobáján keresztül lehetett bejutni. Hűvös testük folyosót nyitott a langyos sötétben. Gold Lajos kívülről látta magukat, a bizarr vonulást lábujjhegyen, kevés híja volt, hogy fölnevetett.

Márta szobája tűzfalra nyílt. A tűzfalba több kisebb és nagyobb ablakot vágott az emberi szükség, építési engedély nélkül, olyan elemien, ahogy a szabadulás vágya működik.

- Nem gyújtok villanyt, Lala.

Híg félhomály töltötte meg a szobát.

- Várj csak - újabb istenkísértés -, van az anyám szobájában unicum.

Pizsamakabátja a hasa közepéig ért, s ahogyan hosszú léptekkel jött-ment, lábszára fahéjszínűen világított.

Gold Lajos furcsálkodva ivott az unicumból, és furcsálkodva zárta karjába a forrót-hűvöset váltogató testet. A lány haja rázúdult, mint az eső, a bódulatnak selyemtapintása volt, a mennyezetről is selyemfonalak függtek alá, lassan sátor lett az egészből. Hátuk mögött, az ablakon túl, kifakultak a tűzfalba vágott okkersárga lemezek, és legalább öt percig teljes volt az éjszaka. És ezután lassan, fokozatosan szivárogni kezdett a világosság. Az ablakkeretnek, a falmezőknek, a néhány bútornak szűkös, praktikus értelme lett. Az ajtóban fakókék hálóingét mellén összefogva ott állt a lány anyja. Rövidre nyírt haja, amelyet sávokra osztott az őszülés, az alvásban összekócolódott. A széles arcban fekete szeme mozdulatlanul figyelt. A fiatalember ebben a pillanatban az ágy mélyebb régióiba vágyott, mélytengeri paplanok alá, víz alatti matracok és rugók elrajzoltan lebegő világába.

Márta fölült az ágyban, meztelen törzsét az éles világosságba emelte. Az anya a szótlan megjelenés után szótlanul távozott, az ajtó csöndesen becsukódott.

- És én most hogy megyek ki innen? - Gold Lajos a csőbe húzottak dühét érezte magában.

- Sehogy - Márta derűvel szemlélte a kapkodó fiatalembert, hangjában gúny, játékosság -, most itt maradsz, édesem, örökre. Az etetésedről majd gondoskodom - a férfi elé állt, fahéjszínű mellét a szájához érintette. Micsoda furcsa kétszólamúság, gondolta Lajos, és engedelmeskedve a helyzetnek, megcsókolta a lány langyos, sima bőrét. - Itt maradsz, ameddig akarsz - Márta hangja komoly volt, sötét hegedűhang, minden ellenpont nélkül. - Illetőleg mehetsz, amikor akarsz - kezét a fiú tarkójára fonta -, de most azt akarom, hogy az anyám tudja, mialatt a fogát mossa, mialatt körömkefével dörzsöli az ujjait, mi ketten egész éjjel szeretkeztünk, az ő lakásában, az ő oltárai alatt. - A teljes reggeli fényben szeme kivilágosodott. - Azt akarom, hogy szeress.

Gold Lajos az ágy szélén ült, mellének erős szőrzetén megcsillant a reggeli nap.

- Elmegyek - mondta -, mégis elmegyek.

Márta vidáman járt fel-alá, hosszú léptei átszelték a szobát. Arcán jókedvű, csúfondáros nevetés.

- Elmennél, de nem mersz keresztülmenni az ő szobáján. Ez a csapda, édesem.

A fiatalember nadrágjába gyűrte ingét, gyötrelmét ebbe a mozdulatba szorítva.

- Nem vagyok eszköz, hogy velem állj bosszút rajta.

Kihajtotta fehér gallérját a zakóra, ujjaival fésülködött. Márta mosolya még hegyesebb lett: na, ugye, nem mersz kimenni a fürdőszobába, mosdani! De váratlanul megkomolyodott. Meghatottság úszott a szemében.

- Te már őszülsz - mondta csendesen.

- Igen, jó ezt idejében elkezdeni.

- Én is őszülök, de a hajam szőke, és emiatt nem látni. Neked szerencséd van, a fekete haj nem titkolja. Szeretnék teljesen fehér hajú lenni és tízezer éves - hirtelen megrázta a sírás, de olyan erővel, hogy a fiatalemberben az a képtelen érzés támadt, azonnal kettétörik derékban. S most már, mint a légszomja, rátört az érzés, menekülni kell! Gyávaság? Linkség? Szükségszerűség. De azért a formaérzék! Nem lehet szó nélkül csinálni.

- Szervusz, köszönök mindent - ennyit mondott az ajtóban, és mert nem volt meggyőződve, hogy ez most az igazi szöveg, még folytatta: -, szervusz, kicsim, nagyon jó voltál. Nagyon jó voltál. - Igen, azt hiszem, végképp tudta, a szöveg teljesen alkalmatlan.

Az előszobában arcának reflex nélküli szigorával eléje állt az anya.

*

Nézze, elvtárs, ha ön nem volna fikció, ha nem a plafon ráncaiból gyúrnám össze magát, akkor én ezt a témát lenyelném, mint a kalmopirint. Végre is, van férfiszemérem, vagy hogy fejezzem ki, sőt, szerintem az igazi szemérem teljességgel hímnemű. De így, hogy ön tulajdonképpen nincsen, egész nyugodtan közölhetem önnel is, amit Márta anyja velem közölt, miszerint a lánya egy szajha, és már kéthónapos állapotos, így hát jobb, ha most szépen hallgatagon olajra lépek, mert a lányán már úgyse tud segíteni, de engem szívből sajnálna.

És mit tesz ilyenkor a korrekt úriember, aki én vagyok? Azt feleltem az idős nőnek: "Elnézést, de tessék a szavait megválogatni, annak a gyermeknek én vagyok az apja, vagyis az tőlem lesz eredendő."

Azt tetszett egyszer kérdezni, mért hagytam ott a végzős év előtt az egyetemet? Dolgozni mentem, hogy eltarthassam a majdani Gold Lajost, aki éppen a napokban lesz hároméves, és akit én ilyenkor, a születésnapján, mint névadója meglátogatok.

Ön azt állítja, hogy nem a gyerek miatt maradtam ki? Így mondja Márta is. Félelmetes kis nő volna, ha tudna érdekelni, mert örökké azt akarta rám bizonyítani, hogy engem egyformán föl lehet használni a jóra meg a rosszra. Egyetlen célja: leértékelni az embert, mint a bóvlit kiárusítás előtt. Szétcibálni az önbizalmat. Egy ilyen nyamvadt kis nő! Esküszöm, azt hittem akkor reggel, hogy kettétörik a sírástól. Egy ilyen kis jelentéktelenség! Épp hogy csinos formában a semmi. Neki ugyan az a nézete önmagáról, ő határozott, ő modern, ő szabad. Én meg ilyen vagyok. Először is, az a gyerek, az a csecsemő, teljes egy éven keresztül, amíg gyakorlatilag az apja voltam, tehát a karomon hordoztam, pelenkáztam, hintőporoztam, a kis Gold Lajos, elvtárs, az teljesen az enyém volt. Akár hiszi, akár nem, mi ugyanabban a burokban élünk ketten. A kis fickó meglepően intelligensnek bizonyult, és nagyon elszórakoztatott. Mert ugye, Márta elvégezte természetszerűleg az egyetemet, kész helye volt egy újságnál mint belső munkatárs, és amilyen nyamvadt és jelentéktelen, mert állítom, hogy az, és engem a legtávolabbról is hidegen hagy - nem mondom, kívánok neki minden jót! -, szóval amilyen színtelen kis légy, annyira prímán megszervezte a maga saját kis életét. És az anyjával, kéz a kézben, ellenem meg a gyerek ellen. A vége az lett, hogy a kis Gold Lajostól is megfosztottak, kirúgtak a lakásból, mert kinek kellett a fél rekamié a huzatosabb részen? Egy új pasasnak. Szóval, ok és okozat, tetszik érteni, elvtárs. De én nem bánom, nekem megérte.

*

A sötétség csordulásig töltötte a szobát. Gold Lajos, lábát a világűrbe lógatva és emlékeitől is megszabadulóban, átúszott a nagy és általános estébe. Szemhéja könnyedén ráfeküdt a szem körüli horpadásra, már nem volt a megidézés állapotában, lelki szervezetéből kioldódtak a múlt és közelmúlt különösségei. Eltávozott Holdonner is, és elment Márta is, aki még visszaintett ugyan, s ennyit mondott, de a kétszólamúság játéka nélkül: "Elismerem, Lala, eléggé rohadt voltam, kiadtalak az anyámnak."

 

Ennyi azért kellett, Márta, kösz!

Lebegett volna tovább a könnyű elégtételben, de a katedrálüvegen túl lökésszerűen kivilágosodott az előszoba, ha nem is olyan platinaizzásban, mint a filmesek reflektoraitól. A hosszú előszobában egy kihagyásos szívműködés minden izgatottságával dörömbölni kezdett a fény. Gold Lajos méltatlankodva lecsúszott az ágyról. Micsoda erőszak áldozata lesz újra? Szabad az embert kizavarni nehezen megszerzett nyugalmából? Van fogalmuk ezeknek a személyes szabadságról?

Most már az ő ajtaján kopogtattak, majd benyitott Stáhlné, kifehérült arccal, egész testében remegve, ő, aki ebben a lakásban a nyugalmat és az állandóságot képviseli.

- Lajos, kérem... - Miért szólítja őt Lajosnak? Sokhónapos kapcsolatuk alatt a lakbérfizetés történelmi szertartásán kívül semmi emberi érintkezésük nem volt. S a lakbérfizetést legkevésbé sem lehet emberi kapcsolatnak nevezni.

Stáhlné megragadta mindkét kezét, és azonnal vonszolni kezdte kifelé.

- A Bíró hörög. A szobájában hörög. - Szörnyű hangutánzó szó. - Arra kérem önt, hogy mint férfi és mint lakótárs, legyen szíves. Hörög.


15

Súlyos napok voltak ezek a Bíró életében. A szabadulni nem tudás iszapos napjai. Az utolsó esztendő szüntelen munkában telt, igazán nem kímélte magát: hiteles dokumentumok és saját emlékei alapján több perújrafelvételi kérelmet dolgozott ki, pusztán lelkiismerete szavára, mert ezeket sem hivatalból, sem egyénileg nem kezdeményezték. Persze, a Bírót ismerve, nagyon természetes, hogy az ötvenes évek ügyeiről van szó, mondjuk ki nyíltan, egykori hivatali ügyeiről. Az évek lávatömege több rétegben maga alá temeti a tényeket, ez igaz, de az ő emlékezete, a szünet nélküli kényszer hatása alatt, jól működik, sőt, félelmetesen. Az ilyen aktív emlékezet túlságosan is fárasztó, a teljes idegrendszert és a teljes fizikumot foglalkoztatja egy időben.

Eleinte az éjszakák állították egy furcsa emelvény elé, amelyen senki sem látható, később már fényes nappal is maguk elé idézték felülvizsgálói, mondjuk meg kertelés nélkül: rég elföldelt emberek. Ezek pillanatig sem tagadták, hogy csontjaikról leolvadt a hús, és ami alkalmas volt bennük mint szerves anyag a gyors átalakulásra, már vegyileg teljesen átalakult. Ennek ellenére ezek a volt vádlottak, de most bírák, nem holmi szellemalakként viselkedtek, nem gyökér-álarc mögül beszéltek, s a hangjuk nem sipított bedőlt kéményekből. Inkább csak szárazon zizegtek, mint a megsárgult újságpapírok. Legtöbbnyire nem titkolták furcsa szokásaikat. Megtörtént például, hogy izgatottan az ajtóhoz siettek: nincs-e kulcsra zárva? Vagy - noha volt előttük cigaretta bőven - könyörögtek társuknak egy-egy gyors slukkért, a bíró megfigyelése szerint valósággal elbódulva az izgatottságtól. Nem létező arcukon gyakori volt a két-háromnapos szakáll, bár hosszú éveket tölthettek már alvásnál mélyebb nemlétezésben, fejük a mellükre csuklott a csillapíthatatlan álmosságtól. Olykor megtörtént, hogy elsuhant a falsíkon egy keskeny fény, ezt hosszított nyakkal, teljes odafordulással bámulták, és volt, aki felkiáltott, hogy mióta nem látott nőt! Nem, lehetetlen volt folyamatosan tárgyalni velük, igényeik terjedelmét fölmérni, valami tisztességes apellációs rendet teremteni. Meg kell mondani, egyik-másik elég gyerekesen viselkedett. A Bíró úgy érezte gyakran, a szoba közepén megnyílik a padló, s ha nem ügyel a lépteire, egykettő a mélybe zuhanhat, kékesrózsaszínű lúgkősziklák közé.

Volt köztük olyan is, aki nem akart dohányozni, és a falsíkon átvonuló nőkre sem figyelt, aki szinte vérszomjasan, bár hűvös aggyal, csak a maga elégtételét követelte. Az ilyenfajta rendkívül logikusan kérdezett, nem hagyott egyetlen rést sem a kérdések között, nem volt kibúvó, mellébeszélés.

 

Kérem, én csak egy második vagy harmadik kerék voltam. Én soha, de soha nem kezdeményeztem törvénysértést.

Nagy peremű kalapja alatt, aprózott léptekkel haladva a közömbös utcán, válaszolt az emelvényen álló valakinek, aki mintha nem akarta volna meghallani a védekezést, újra és újra ugyanazt kérdezte.

 

Hogy lássa, uram, az előéletemet. Én, kérem tisztelettel, mint volt Horthy-bíró indultam a demokráciában, nagyon messziről jöttem, kisember voltam, és itt, ebben a rendszerben elnézték a múltamat és befogadtak. Én egész életemben megszoktam a feltétlen engedelmességet. A bennem élő jogrend főpillére az engedelmesség. Állítom és hangsúlyozom, nálam ez nem dresszúra eredménye, nekem a feltétlen engedelmesség nélkül hiányos lett volna a világ. Én sosem voltam, példának okáért, tanácsvezető, én csak egy csavar voltam.

Amióta nyugdíjba vonult, és ebbe a szobába költözött, kinyílt előtte emlékeinek tárnavilága; kinyílt egy ólommal, aszbeszttel, betonnal bélelt, súlyos ajtó.

Csak azt az egyetlen embert várta napról napra, azt a furcsa egyént, akinek arcában minden élet kihunyt, amikor másodfokon is helybenhagyták az életfogytiglani ítéletet. Ettől az embertől remélte fölmentését. Róla magyarázott a pulpitus mögött álló valakinek leggyakrabban.

 

Tisztelettel, ha ön jogi személy, akkor tudnia kell, másodfokon a bíróság kész anyag alapján ítélt. Teljesen lezárt anyag alapján. Az volt a ritka eset, ha elővezették a vádlottat személyesen. De az a furcsa egyén, akit a gyakorlat ellenére mégis odaállítottak, azt mondta, pusztuljon ki a családom, és még abban az évben, tisztelettel, a fiamat motorbaleset érte, és kész, a feleségem pedig fehérvérűségben hunyt el. Nekem, tisztelettel, valóban kipusztult a családom.

A szünet nélküli védekezést, amelyet a kívülálló egy zavart öregember mormogásának vélhetett, a pulpitus mögött nem óhajtották tudomásul venni. S a pulpitus mögött állónak annál is inkább könnyű volt a dolga, mert nem kötődött helyszínhez, még kevésbé halmazállapothoz.

 

Én szavazóbíró voltam, tisztelettel, kerék a gépezetben, és másodfokon.

Hány embert segített elsüllyeszteni, szavazóbíró?

 

Valamikor vallási alapon álltam, tisztelettel, nálam a gyónás szentsége, a szép és bűvös misztérium, amikor magam maradtam az Istennel, amikor a családi szentélyből egy tisztább és igazabb szentélybe léphettem, egész erkölcsi valómat fejezte ki, teljes világomat. Ebbe a szférába emelkedtem bírói munkám során is, de tudtam, mindig felsőbb utasításra cselekszem, ellenállhatatlan parancsnak engedelmeskedem, és azt is tudtam, nem sértek törvényt, nem sértek semmi rendet, mert az Isten és az állam egyezményes kapcsolatban vannak. Ma már azt is mondhatnám, ateista vagyok, mert igyekeztem átélni az isteni jog helyett a szocialista jogot, minden erőmmel igyekeztem megfelelni az újabb eskünek és bizalomnak. Megtagadtam az Istent, és ő is megtagadott engem.

Egy biciklista elütötte, pillanatra jeges sötétség tapasztotta le a szemét, vékony jéglemez szorult a szembogarára, de a kékesszürke jéglemezen keresztül látta, az ember, aki elütötte, föléje hajol, csakhogy ennek ugyanolyan a szeme, mint a másodfokon elővezetettnek, és így első szavaival az egykori átok foganatját nyugtázta:

 

a családom, tisztelettel, valóban kipusztult.

*

A Bíró napjait nemcsak választ követelő kérdések nehezítették, de azt is tudta, bármit válaszol, nem old meg semmit, és jogászi erőfeszítései csak arra jók, hogy a teljes elsüllyedés ellen védekezzék. Felismerte, szembe kell néznie volt főnökével, az egykori tanácselnökkel, vádat kell emelnie ellene, hogy magáról végleg elháríthassa a vádat.

- Mindenki saját magáért felel - ilyeneket mondott az arcnélküli a pulpitus mögül.

 

Ez igaz, tisztelt elítélt, vagyis rehabilitált, de vannak fokozatok. És én, ha önöknek nincs ki-fogása ellene, arra törekszem, hogy pontosan meghatározzam a magam helyét és a rám eső felelősséget. Enélkül még meghalni sem tudnék. Szeretnék legalább nyugodtan meghalni.

- Ahhoz mindenkinek joga van, hogy kiharcolja a nyugodt halált. De létezik-e nyugodt halál? Ön tapasztalt ember, valaha szavazóbíró, látott-e már olyasvalakit, akinek utolsó pillanatig sikerült szilárdan megőrizni elveit? Találkozott-e olyasvalakivel, aki a jövő elégtétel reményében nyugalommal várta volna a halált? De hiszen ez ellenkeznék az alapvető emberi természettel! Nincs olyan elvi szilárdság, önfegyelem, amely megbékéltetné az embert az igaztalan halállal. Ezt én mondom önnek.


16

A Bíró ajtaja nem nyílt azonnal, mert szokása szerint, amint hazaért, kulcsra zárta. Stáhlné és a fiatalember először kopogtatott, majd ököllel csapkodták a katedrálüveget helyettesítő furnérlemezt. Végül ott állt a Bíró a küszöbön, töppedt alakjával, kucsmagomba fejével, arcán a titkolhatatlan félelemmel. Ez a félelem arcának természete lett, belegyűrődött a szem és a száj körüli zugokba. Stáhlné zavarában sokáig kereste a megfelelő szavakat. A Bíró él, rosszullétnek nyoma sincs, itt valami nehezen minősíthető félreértés történt. De hát ő tisztán hallotta a hörgést! És most sehol semmi. Ez annál is inkább zavarta, mert természete ellenkezett minden vénasszonyos rémlátással, és egyébként is arra törekedett, hogy ne zavarja lakói függetlenségét, s legalább a függetlenség látszatát biztosítsa.

- Bocsánatot kérünk - a szavak lassan, töredezetten követték egymást -, valami félreértés történt, mert az volt az érzésünk - kis hézag a mondat közepén -, mintha talán rosszul volna, Bíró úr. És ezért bátorkodtunk bekopogni.

A Bíró mozgékony arcán úgy rendeződtek a ráncok, hogy most már szöges bizalmatlanságot fejeztek ki. Apró szemével a szavak mögötti valódi értelmet kereste. Lesállásból válaszolt, szárazon, elutasítóan.

- Nem, kérem, nem vagyok rosszul.

A főbérlőnővel semmi kapcsolata, érintkezésük a lakbér átadására és átvételére szorítkozott. Annál különösebb, hogy ez most tanú jelenlétében felzörgeti. Úgy állt a küszöbön, hogy eltakarja a belátást szobájába. Minden behatolás ellen védekezni kell. Az ellenség módszerei sokfélék, és még nem ismerte ki valamennyit. A főbérlőnő talán volt főnöke, a tanácselnök megbízásából van itt, hogy jelentést küldjön állapotáról, előkészületeiről.

- Akkor még egyszer bocsánatot kérünk - Stáhlné nehezen talált vissza a társalgási rutinhoz, zavara nem oszlott el egészen, de most már sértette a Bíró érdes gyanakvása. Mikor az ajtó becsukódott mögöttük, a főbérlőnő fürge lett a felháborodástól, s mint szagot lelt kiskutya, körülfutkározta sérelmét.

- Megfigyelte, kérem? Látta ezt az agresszivitást? Hogy mire képes egy ilyen - latolgatta nyelvén a szót, majd kimondta -, egy ilyen félhülye! Mert az. És van benne valami félelmetes. Ilyen emberekkel kell egy fedél alatt élnem! Az embert idősebb korára a sorsa teljesen kiszolgáltatja. Valamilyen módon meg kell szabadulnom tőle!

- Szót sem érdemel, nagyságos asszony.

- De ön is hallotta, hogy hörgött.

- Hallottam, természetesen.

Mintha nyílnék az ajtó, fény öntötte el a hosszú előszobát, s az Enyhülés Angyala vonult rajta végig, meztelen felsőtesttel, kemény, rezzenő mellei édesen csilingeltek.

- Ön megértő ember - Stáhlné első ízben, mióta nála lakott, szemügyre vette a fiatalembert, ismerkedett arcával, amely érdekesen sárgásbarna, s külön megnézte sötétbarna szemét. És ez a tömör, őszülő, fekete haj! Mire az álláig jutott a vizsgálódásban, megjegyezte: - Szakállt növeszt? Azt hiszem, jól áll majd önnek a szakáll.

Gold Lajos nem értette a jóslatos célzást, miféle szakállról van szó?

- Megkínálhatom egy teával? - kérdezte növekvő hálával Stáhlné. A tea mint szó, mint muzsika, árnyékosan sötét, szelíden megnyugtató. - Kitűnő Lipton-teát főzök - előreindult, a Szalon ajtajához.

- Ha nem haragszik, teát nem kérek. Ez az egyetlen ital, amely, hogy is mondjam, idegen nekem.

- Csodálom. A legkulturáltabb ital. De kaphat rumot is.

Ez a szó kinyitott egy ajtót a lelki folyosón. Szegfűillatú, fűszerszigeti nők vonultak be. Szemük lámpásai tükrösen úsztak a félsötét előszobában.

- Rumot, azt inkább. De az igazság kedvéért meg kell mondanom, nagyságos asszony, a vodka még közelebb áll hozzám.

- Rum - mosolygott Stáhlné.

- Kérem.

Megnyílt előttük a Szalon, amelynek ápolt légkörében a bútorszövetek fanyarul kellemes illata sejtelmes és megfoghatatlan kölniszaggal, kávéillattal s a mézes padlóviasz illatával vegyült. Igen, a mézes padlóviasz méhek fürtjeit csalhatná ide.

- Annyira nem ismerjük egymást, de mennyire nem! - az asszonyban, miközben kiszolgálta vendégét, erősödött a magány szomorúsága. - Itt élünk, közös tető alatt, de nem tudunk egymásról semmit. Élet, halál, öröm, fájdalom - utánanézett a szavaknak, őszintén meghatódott.

Gold Lajos máshová figyelt: napsütötte folyosón járt, az egész csak olyan, mint egy palló. Szemköztről Hédi jött, de minél közelebb értek egymáshoz, annál inkább Márta lett belőle.

Stáhlné nem zavarta meg saját csendjét, még mindig a visszhangos szavakra figyelt, majd amikor mégis megszólalt, csak azért mondott valamit, hogy ne legyen a szótlanság udvariatlanul hosszú.

- Tulajdonképpen olyan magányos az ember, mint a fűszál - Stáhlné irodalmi emlékekből választotta ki ezt a kétségbevonhatatlanul tetszetős megállapítást.

- Mint a fűszál - ismételte Gold Lajos, föl sem fogva a szavak értelmét. - Pontosan, mint a fűszál, ahogy mondani tetszik.

- Az otthon melege - a főbérlőnő sóhajba csomagolta szavait -, ezt szeretném nyújtani a lakóimnak, de az emberek többsége, sajnos, fáj a szívem, nem igényli, így értse, ahogy mondom. Közelebb kellene jutnunk egymáshoz. Higgye el, uram, nagy gond ez nekem, én már arra is gondoltam - az ötlet bevilágította az arcát -, egyszer összejöhetnénk itt nálam, a Szalonban - ideges kis nevetés -, ahogy ma divatos, egy kis bulira. - A fiatalember eltűnődve bólintott, tekintetében eluralkodott a kígyószürke messzeség. - Volna is rá alkalom, nagyon kitűnő alkalom - Stáhlné ábrándozása továbbkeringett a maga légterében -, a szomszédai, a nyomdászék lakást kaptak, mégpedig a lágymányosi lakótelepen. Képzelje, uram, tizenhárom évi albérlet után, bár nálam, ezt ön is tanúsíthatja, az albérlet fölér egy főbérlettel, de mégis, tizenhárom év után, másfél szoba összkomfort, távfűtés, meleg víz - sóhajcsomagolás -, éjjel-nappal meleg víz - lehalkította hangját -, a férfi régi pártember - élénk, színező felhang -, de nagyon rendes, és negyvenéves korára mindenkinek kijár...

- A nyomdászék? - Gold Lajos a keskeny pallóról bogárzöld tisztásra ért; itt mindenkinek kitisztították a cipőjét, és beszórták a haját folyékony hajfényesítővel. - A nyomdászék?

- Az ön szobaszomszédja! Gondoltam, talán összeismerkedtek.

- Hédi elköltözik? Hédi főbérlő lesz?

- Milyen Hédi, kedves uram?

- Biztos a film! Karriert csinált a filmnél. Az ilyen nőt gyorsan azonosítják önmagával. Amilyen tünemény!

Stáhlné furcsálkodva nézte a fiatalembert, kis gyanakvással is, nem tudott mit válaszolni. Micsoda Hédi? És micsoda tünemény? Visszatért a magáéhoz: - Mit szól az ötletemhez, uram? Ők a jövő héten költöznek, magunk közt szólva, kölcsönbútorokkal, úgy éreztem, nekem kötelességem átmenetileg kisegíteni őket. Ami az övék, az csak a rengeteg papír. A férfi évek óta hazahozza a nyomdából a próbaíveket. Jaj, próbaívek! Nem tudom, tetszett-e már ilyesmit látni? A könyv kinyomtatott lapjai, de még nincsenek oldal szerint szétvágva és összefűzve. De ő ezeket olvassa mázsaszámra! Minden szabad idejében! Regények, útirajzok, tudományos könyvek! - Töltött, és rágyújtott. - Szóval, ha most, szombat este, hogy végigmondjam, rendeznék nekik egy kis búcsúbulit? Azt hiszem, ez kitűnő alkalom lenne, hogy a lakótársak találkozzanak. És a szombat este, nem tudom, önnek is ez a véleménye? nagyon alkalmas az ilyesmire.


17

A Bíró, mint rendesen, most sem vett tudomást a százhúsz lépcsőről, amelyet lefelé kellett megtennie, hiszen fölfelé is csak gyalog mászta meg őket, a liftet nemcsak takarékosságból, de elvből sem vette igénybe. Kilépett a kapun, a vibráló, puha nedvesség letompította a közvilágítás éleit. Mindez közömbös volt neki, olyan fölösleges részlet, amit a ceruzája legszívesebben áthúzott volna, mint a lektoré a terjengős írásokat. A természet élménye nem adott neki semmit most sem, azelőtt sem. Ahogy jött-ment az utcán, abban volt valami nagyvonalúan kihagyásos, s hogy csak egyszer került egy bicikli alá életében, az a szerencsének és a jó véletlennek volt köszönhető.

Útjának célja az ügyvédi munkaközösség, ahol egykori főnöke mint vezetőember működik. Évek óta, nyugdíjba lépése óta nem találkozott vele, de most az események odáig fejlődtek, hogy nem halogathatta tovább a nem kellemes, de szükséges látogatást. Tudatában két támpont szerepelt: a lakása, ahonnan elindult, és a munkaközösség, ahová meg kell érkeznie. Szokása szerint nem ült villamosra vagy autóbuszra, a gyalogléptek ritmusa nagyon alkalmas arra, hogy összekapcsolja a gondolatokat ritmusával. Már teljesen besötétedett, amikor az erősen kivilágított irodához ért. A vékony muszlinfüggönyök mögött jól lehetett látni a kuckókra felosztott iroda tevékeny életét.

A Bíró belépett az egyik rekeszbe, és volt főnöke nevét említette. Közölték vele: a vezető kartárs beteg, a lakásán tartózkodik. A Bíró összezárt, apró fogai mögött csöndesen vihogott, fölkészült ő erre is. A helyzet tehát módosul, irány a volt tanácselnök lakása. Ismeri a lakást, annak idején több bizalmas iratot kellett oda vinnie, olyan okmányokat, melyeket nem bízhattak kézbesítőre. Pest környéki ház, nagy kerttel, legjobb lesz helyiérdekű vasúton megközelíteni, fogalmazott magában. Ez régi beidegződés volt nála, mindent hivatalos pontossággal lerögzíteni, és elhelyezni a memóriatérben.

Beült a HÉV egyik kocsijába, azzal a nem titkolható örömmel, hogy most határozottan és következetesen viselkedik. A megfelelő állomásnál lelépett a villamosról, s mert apró szemű eső hullott, kifeszítette esernyőjét, és elindult a sötét fasorban. A háta mögött kétoldalt összezárultak a jegenyék, magas koronájukban szünet nélkül sziszegő esővel meg széllel. Az lesz ott, az az egyemeletes ház, néhány ablaka még világos, gondolta a Bíró, anélkül hogy külön jelentőséget tulajdonítana a tájékozódásnak. Vitte a fasor, a fák egyiktől a másikig lökték, cipője alatt zsírosan reccsent a talaj. Rácsos díszkapuhoz ért; a kapu mögött tömör sötétség. Hiába keresett csengőt, a fémtányér sehol. Végigtapogatta a vasdárdákat, ernyőjét leeresztette, az eső szünet nélkül hullott, de ezt most nem vette tudomásul. A Haidekker-drótháló közvetlenül a díszkapu mellett hiányos volt, csak annyira, hogy egy kutya könnyen átférjen a nyíláson. A Bíró azonnal fölfedezte ezt, és testét meggörbítve, majd hasra feküdve, bekúszott a kertbe. Egyenes, vizes fű vette körül, arca meghidegedett. Ez is jó, gondolta a Bíró, miközben tenyerével itatta vizes nadrágját, elképzelhetetlen, hogy a vád képviselőjét - jelen esetben őt - tárt kapuval, zeneszóval, díszküldöttséggel várják.

Fölegyenesedett, és a szennyes homályban a ház fekete tömege felé indult. Két karját maga elé nyújtva, a holdkórosok tétova biztonságával ment előre. A fák és a bokrok visszaléptek a háttérbe, hogy mögötte azonnal összezáruljanak.

A Bírót zöldfekete víztükör állította meg, egyelőre megállapíthatatlan térfogatban. Valaki szorgalmasan köpködött mellette: a gyér szakállú Neptunus. Foghíjas szájából bugyborékolt a zöldfekete víz. Vízből lettünk, vízzé leszünk. A Bíró megértően elmosolyodott, fölnézett a mitológiai öregúrra. - Sose komolyodsz meg? - kérdezte tőle valami gunyoros rokonszenvvel. - Pök, pök, pök - felelte az öreg -, pök, pök, pök. - A Bíró egy pillanatra megfeledkezett a tanácselnökről, és próbálta utánacsinálni Neptunusnak: - Pök, pök, pök. - Hiába, neki nem megy, ez nem az igazi, ismerjük el. Neptunus háromágú szigonyával felszúrt néhány papírdarabot, szemétgalacsint, és szakmai fontoskodással továbbra is köpködte a zöldfekete vizet. - Pök, pök, pök. - Az igazságszolgáltatásban rengeteg mitológiai alakkal találkozott a Bíró mint jelképpel és művészi alkotással, de egyik sem köpködött ilyen szorgalmasan, nemhogy zöldfekete vizet, ami külön teljesítmény. Maga is elcsodálkozva figyelte humora emelkedő szintjét.

Elindult, hogy megkerülje a vizet, amely finom idegrezzenésekkel gyűrűzött a medencében. Az út, ki tudja, lehet, hogy nagyon hosszú lesz, talán fárasztó is. Nem lehet kiszámítani a fogadtatás akadályrendszerének állomásait. Az eső megcsöndesedett, lágy volt, permetszerű. Körbe-körbe járt, de a víz, lehet, hogy éppen ezért, nem akart véget érni. A medence foglalata csupa faragott kő, amely az évek során kizöldült, kimohásodott. Itt-ott lépcsők vezettek a medencébe. Ez a tanácselnök ordas trükkje, így akar becsalogatni a maga veszélyes birodalmába, ahol aztán, ezt jól tudjuk, pincék, rácsok, lábbilincsek és vallatók várják az embert. A töppedt arc némi világosságot hintett az esős homályba.

 

Mélyvíz! Csak úszóknak! 2 m, 20 cm.

Ez a szöveg állt az oszlopra erősített zománctáblán. Fehér alap, zöldfekete betűk.

A Bírót azonban minden furfang ellen fölfegyverezte a maga ellenfurfangja. Így akarsz te engem visszafordulásra kényszeríteni? Ismerem, édesem, a trükkjeidet, a lélektani struktúrádat. Nagy, belső vihogással, leleplező kívülállással, újra elolvasta a fehér zománclapra égetett, zöldfekete figyelmeztetést, mélyvíz, csak úszóknak satöbbi. Nem, édesem, én már gyerkőckoromban, a soproni gimnáziumban, eminens úszó voltam. Mire való a mélyvíz, elvtársak - fogalmazta tőle idegen humorral -, hogy átússzuk, az anyja jóistenit!

Letette a medence kőperemére kalapját és esernyőjét, aztán szabályos startmozdulattal elfeküdt a vashideg vízen. Néhány feszített karcsapással úszni kezdett, és túlságosan is hamar elérte a másik part kőszegélyét. Kimászott, a magas fűbe állt, megrázta egész testét, kutya módon. Karjával egy másik vasoszlopba ütközött, s mert volt már gyakorlata, fölnézett, és azonnal olvasni kezdte a zománctábla szövegét:

 

Sekélyvíz 1 m, 10 cm.

A félhomály a benne felragyogó vízcseppekkel olyan volt, mint a szőrzet, amelyben fönnakad az eső.

- Pök, pök, pök - ez vajon megint Neptunus? Nem, a cipője köpte a vizet.

 

Mélyvíz és sekélyvíz, ezek a te határaid. Megszedted magad, könnyön és sóhajon gazdagodtál, én ezt pontosan tudom. Mint az ügyvédi munkaközösség embere, rehabilitáltattad azokat, akiket te ítéltél el. Jó, jó, mi ítéltünk el, de a te beintésedre, mi, akik lehajtottuk a fejünket, belefúrtuk a pofánkat a parkettába, és bólogattunk. De te gazdag lettél, édesapám, értelmi szerző, édesapám, neked nem a hosszú éjszakák jutottak, hanem az, hogy szépen megtollasodj! Erről most majd elbeszélgetünk, mert ha nem tudnád, a kidolgozott vádirat itt a mellényzsebemben. És nem ázott el, kicsikém, beleolvasom a nagy, rózsaszínű pofádba!

Néhány kínos tüsszögés megrázta vékony testét, ám ő csak derűsen legyintett. Mélyvíz, sekélyvíz, nagyon ócska kis trükkök ezek, volt tanácselnök elvtárs! S mert újra megrázta a tüsszögés, újra csak legyintett. Sebaj, volt kegyelmes elvtársam, tüsszögök, na és? De nem sétáltam bele a csőbe, érted ezt? És mellényzsebemben a dokument. A dokument, édesapám!

*

A kékfekete sötétség még néhány értékkel sűrűsödött. Újra megkerülte a medencét, amelyet az imént teljes ruházatban átúszott, megtalálta kalapját és esernyőjét. Íme hát az ember győzelme a természet ravasz viszonyai felett.

Folytatta útját az egyenes fűben. A zöldfekete víz már a hátában volt, érezte, de csak az idegeivel, ahogy távolodik tőle. Most meredeken emelkedett a talaj, olykor kapaszkodnia kellett. Füves hegyoldal, a fűszálak itt rövidebbek és még keményebbek. Bármilyen kerülőútra csalogatsz, nem tudsz kifárasztani, édesapám!

Az ügy érdekében ernyőjét is igénybe vette a kapaszkodásban. Végül a rézsű tetejére ért, itt valamivel világosabb minden. Egyszerre fák, bokrok vették körül, egy suhogó ciprus az arcát érintette. A háttérben három feszes, szigorú fenyő. Ahá, kezdődik az igazoltatás, gondolta minden rémület nélkül. Ez itt a kapuőrség. Persze, ha most őszintén megvallja nekik, mi a célja, egyszerűen nem engedik be. Vékonyra szorította hangját, s már már fejhangon kiabálta, némi éneklő modulációval: Lottót tessék, nyerő számaim vannak, lottót parancsoljanak, pénteken a húzás, lottót méltóztassanak! - ma szerda van, jó, hogy bemondta a pénteket, már a hitelesség miatt -, lottót a nyugalmazott huszártizedestől - így szokta ezt mondani a félbolond öregasszony az Akváriumban, nyugalmazott huszártizedesnek nevezte önmagát, és ki az a humortalan ember, aki ilyenkor nem számolja le a háromharmincat!

A trükk nem látszott rossznak, bizonyíték: az agresszív ciprus, nem lévén vásárlási szándéka, némileg hátrált. Ám a három kapuőrfenyő szorosan a helyén maradt. De a Bírónak is srófra jár az esze! A melódiát még gyerekkorában tanulta - kést, ollót, kerti ollót köszörülők! -, jókedvűen, a teljes dallam birtokában fújta a szöveget, majd azonnal átváltott egy másikra: Esti a hírlap, hírlap az esti, a békekölcsön teljes sorsolása, hírlap az esti, esti a hírlap - nevetés markolta zsigereit, mert pompásan utánacsinálta a huszártizedes vénasszonynak, aki kora délután már ezzel a szöveggel szokta árulni a tíz rongyos újságot, amit a bódés átad neki bizományba. Nem kétséges, a ciprus, lombjain gyöngynáthával, a fenyők mögé húzódott. A fenyők azonban, mint minden igazi őrség, mozdulatlanok. Na jó, ti a földbe vagytok gyökerezve, de én nem, édeseim! Kezében az ernyővel, fején a nagy peremű kalappal, kis pocakjával a földön araszolva, kúszni kezdett, hogy megkerülje őket. Erre időt kell szánni, nem is kevés időt. Földhöz tapadó életünk nagy türelembefektetést kíván, de a biztonság szinte garantáltan egyedülálló.

Talán órákig mászott így a földön, talán évekig, mondhatni a füvek alatt, mindenesetre a kemény fűszálak között, míg ezt a veszélyt is a háta mögött hagyta. Bugyborékoló hangok értek a füléhez, arcát langyos pára érintette, újabb medence, kőfoglalatban, és az egész fölött kusza, pamutszerű gőz. Vonzódott a meleghez, lábujjából elindult a könnyű remegés, amely már a törzsét rázta hideglelősen. Tenyerével megkapaszkodott egy síkos vasoszlopban, s lassan, kihagyó tornászrutinnal, de mégis lábra állt. Az oszlop tetején zománctábla - áhá, a szokásos rejtjelek! -, fehér alapon zöldfekete betűk, egyetlen mondat:

 

Gyermekmedence 0,80 cm.

 

A gyermekemet én jóra neveltem, szívébe becsületet oltottam, tanításaimat életem mindig igazolta, legalábbis, vagyis hogy is mondjam, úgy-ahogy, az Isten verje meg!

A Bíró fennhangon olvassa a szöveget: - Gyermekmedence - és megpróbálja elénekelni. A sok e-hangzó a magyar nyelv átka. Most már így próbálkozik: - Gyermökmedönce - így sokkal jobb, de még nem a tökéletes. A monotónia, igen, a monotónia. Hogy milyen ravasz fogásai vannak a volt tanácselnöknek! Most ezzel a szóval akarja őt egyrészt kifárasztani, majd ellágyítani. Így szeretné elhárítani magáról a felelősségre vonást, elpusztítani az ő véréből a hemoglobint, vagyis kivéreztetni az embert. Most már azért is, vállalva a magánhangzók szörnyű egyhangúságát, folytatja, amit elkezdett. Be akarja csalni ebbe a gőzbe, hogy aztán az orsójára tekerje. Nos, némi ravaszságért ő sem megy a szomszédba. Kiszabadította magát a gyermekmedence szálas gőzeiből, megtörölte verítékes arcát, s egy terméskövekből kirakott úton elindult a ház felé. De vajon hová tűnt a ház? Mert ez is a fondorlatok közé tartozik, a ház eltűntetése. Hogy mindezt kivédje, egész filozófiai rendszert dolgozott ki. "Az értelmi szerzővel kapcsolatos álláspont többirányú kimunkálása, figyelembe véve az ellentámadás irányát" - ez a szöveg került a dossziéra, amelyben évek óta gyűjtötte a vád anyagát. Tisztában volt azzal, hogy az emelvényen hasonló dossziékat őriznek - őellene. Éppen ezért, pusztán a maga tisztázása miatt, alaposan fölkészült erre az útra. - Pök, pök, pök - megint Neptunus? Több Neptunus működik ebben a trükksorozatban, vagy - alig mert erre a lehetőségre gondolni - valami rossz kerülővel visszajutott volna az előbbi köpködőhöz.

De itt a zöldfekete sötétség már kékesszürke. Egy bugyorral mégiscsak följebb került. Aki köpködött, nem Neptunus volt, hanem két óriási kőbéka. Széles pofájukból bugyogott a víz. Nem jól brekegtek, írnokok, nyugalmazott ügyészségi figurák. Békafeneke, békasegge - ezt mondta nekik, mintegy nyelvet öltve főnöküknek.

A békák a háta mögött maradtak, de útját mégsem folytathatta; meghökkentő szerkezet állította meg. Függőleges és merőleges csővasak építménye. A volt tanácselnök védelmi rendszerének újabb meglepetése. És persze, a szokásos zománctábla, fehér alapon zöldfekete betűkkel:

 

A hintát kizárólag gyermekek használhatják!

Ezen újra csak mosolyogni kell, mégpedig nagyon gúnyosan. Neki tehát, aki nyilvánvaló, hogy már nem gyermek, tilos a hintát használnia, a hangsúly természetesen a tilosra esik és a tilalom egész rendszerére, amely, mert kívül rekeszti a gyermekek állítólagos jogaiból, a levegőmegvonásig terjedhet. Ismeri, ó, nagyon ismeri volt főnöke logikáját. Kizárólag gyermekeknek - érzik, kérem, a fogalmazás többértelműségét? Nincs rögzítve életkor, semmi, s hogy ki a gyermek, ki tekintendő annak, teljesen önkényes mérlegelés dolga. Vagyis, ha akarom, egy nyolcvanéves aggastyán is elfogadható a hinta jogos használójának (lásd: második gyermekkor), de egy tizenkét éves kisfiú ellen is eljárás indítható, azzal a megokolással, hogy fejlettségét tekintve már nem számít gyermeknek. Igen ám, de a hinta használata vagy nemhasználata sorsdöntő lehet a ház felé vezető úton. Ha tehát a tábla megtiltja a használatot, kötelessége a tilalmat az igazság és jogrend érdekében semmisnek tekinteni. Így nagyon is érthető, hogy természetesen ráül a deszkaülőkére, és kezével a láncba kapaszkodva, ellöki magát a talaj kötöttségeitől. Így ni. Ruhája már nem a bőrére, az inaira, a csontjaira tapad, miközben lábujjaiból égő fázás indul a testében fölfelé, de már azt is érzi, elszabadult a földtől, arca, mintha különválnék, fölrepül a fák vékony lombjai közé, s utánarepül a törzse, majd az egyik lába, aztán a másik lába, végül, valószínűtlen magasságban, újra egyesül valamennyi testrésze. Emelkedés, zuhanás. Emelkedés: a fák koronái fölött kilátás a mindenségbe. Zuhanás? Szóra sem érdemes, mert a következő pillanat már újra emelkedés. Emelkedés, zuhanás, emelkedés, zuhanás. Gyönyörű ritmika.

Meggyilkolt felebarátaim - honnan ez a protestáns emelkedettség? -, semmi aggály, visszaperlem arcotokat, a semmitől, visszaperlem neveteket, névtelen halottak, lesz exhumálás és dísztemetés, és lesz különcikk az újságokban, kedves elfelejtett halottak! És tisztelt élők, akik ugyancsak szerepeltek ebben a dossziéban, ha még nem került volna sor reá, hát most megtörténik, amire olyan hosszú ideig várakoztok: teljes erkölcsi és anyagi elégtétel, mégpedig mindem fifikát kizárva, a magam nyugalma miatt. Emelkedés, zuhanás, zuhanás. Még mindig zuhanás. Zuhanás egy másodpercig, két másodpercig, öt éven át, tíz éven át, zuhanás a születéstől egészen a halálig, megfordított házakkal, fakoronákkal, visszafelé hömpölygő folyamokkal! Csak most nem elájulni, nem befolyásoltatni elhatározásomat az agyvérszegénységtől! Mert a próbák sorozatának, a volt tanácselnök védelmi rendszerének ez a végső láncszeme. Nem ordítani, nem zokogni, nem nyüszíteni, nem mocorogni, eggyé válni a laskára ázott, összetapadt falevelekkel! hasonulni a földön kúszó vastag gyökerekkel! Nem elárulni magad! Nem idecsődíteni a fenyőőrséget! Fenyőőrség.

Éles, lyukasztó fények, az arca közepét keresik. Csak a szemet lehunyni, csak a szemet megmenteni. De a fény átsugárzik a vékony szemhéjon. Vacog a törékeny test, szeizmikus hideglelés.

 

Éles, égető fények, lézersugarak, szétolvasztják az arcomat, a csontjaim cseppfolyóssá lesznek, édes Istenem!


18

Ugyanezen az estén Gold Lajos már nyolc óra felé ledőlt a belkereskedelmi ágyra, szokása szerint a laza készenlét állapotában, mert ruháját még nem vetette le, viszont a lábát pedánsan kilógatta, ugyancsak szokása szerint, a teljes és megismerhető világűrbe. Mártával már régen befejeződött minden számadása, részéről a teljes érdektelenség, sőt enyhe izé, micsoda unalom! De a nő, amilyen rámenős a maga lírai szőkesége mögött, újra és újra jelentkezik, csökönyösen nőnemű, különösen az ilyen végtelen térfogatú estéken, melyeknek igazi mérőónja a lélek. S a legcsattanósabbnak szánt érv, hogy ő sose játszotta meg magát, s amit gondol, azt sose titkolja, szerelmi viszonyaiból sem csinált titkot, a fiatalemberből ellenkező indulatot csihol. Mindig nyíltan és őszintén? Na és? Ezzel együtt is komplett kurva vagy, az őszinteségeddel, a miegyebeddel - válaszol neki, bár pillanatra megfordul a fejében, mint ellenérv ez is harmatgyenge.

Meg kell mondani őszintén, felesége első őszinteségi rohama elég megsemmisítően hatott a tapasztalatlan Gold Lajosra, és azt is meg kell mondani, hogy ez megmaradt örök sérelemnek. A molett egyetemi tanárról van szó, nem kétséges, és arról az időszakról, amikor a kis Gold Lajos éppen hogy levált anyja meleg, sima melléről. Ugyanilyen késő őszi volt az idő. Nem is bánja most, hogy az agresszív kísértet menetrendszerűen megérkezett. Akkor elmulasztotta, most legalább az arcába mondhatja, hogy az a bizonyos bejelentése az egyetemi tanárról nem őszinteség volt, hanem tiszta embertelenség. De édesem, túl vagyunk rajta. Csak éppen a képedbe akarom mondani, választhattál volna elragadóbb férfit is magadnak, férfiasabb férfit, kevésbé pacalszerűt és kevésbé karrieristát. Hangsúly az utóbbin.

A nő csupasz felsőtestét a ritkás fénybe emelte, melle gyengéd fénnyel világított. - Tudnod kell, Lala - hangzott a múltból az a bizonyos szöveg -, lefeküdtem valakivel. Megesküdtem, nem hazudok neked. - Jobb lett volna megcáfolni, ilyesmire nem esküdött meg soha, és akkor talán a vallomás is elmarad. - Izgatóan okos az agya, olyan, mint egy transzformátor. - Gold Lajos agyán áthúzott a furcsa kérdés: milyen is egy transzformátor, amelyik izgató, és az illető férfi agya hogyan is viszonylik hozzá?

Mártát mindez nem érintette. A novemberi este rezzenő anyagából volt a köpenye, negyedesőcseppek csillogtak benne. Gold Lajos, nem tudni, miért, szükségesnek érezte, hogy visszatérjen a professzorhoz.

- Ha tudni akarod, ezt a professzort én mint fotóriporter, ha nem is ebben a minőségemben, elküldtem a jó mamája kínjába, úgy ahogy volt, neglizsében.

Ezen a ponton, amikor látnivaló, a nő válaszra készül, éles csengetés verte szét a nagy lakás egyébként ájult csendjét. Mi közöm hozzá? A férfi hátat fordított az egésznek, az erőszakos lármának éppúgy, mint az arcátlan kísértőnek. Az elválasztó falat bámulta ezután, bár tudta, Hédi nincs mögötte, sőt, az imént távozott Márta alakjában. Odakint léptek, növekvő zaj, a forgalom hegyomlásos növekedése, majd izgatott kopogtatás a katedrálüvegen. Éppen az ő ajtaján, a mindenségit!

- Nincs bezárva. Lehet.

Ismét Stáhlné, csontra sápadt arccal, maga a rémület, pánik, lihegő üldözöttség.

- Bocsásson meg, de most megint segítenie kell.

Gold Lajos lassan felállt, szerette volna kifejezni szkeptikus világszemléletét és azt a nézetét, hogy a segítség, amit úgy nevezünk, a legtöbb esetben szónoki formula.

- Az én előérzetem, látja! Mégis megtörtént a baj! A Bírót most hozták haza. Eszméletlen.

Egy taxisofőr és a strand éjjeliőrének karján ott függött a vézna kis öregember, krisztusi félrebillenéssel.

- Nem hagyta, hogy mentőt hívjunk, de aztán szépen becsukódott a szerencsétlen - magyarázta az éjjeliőr, inkább a sofőrnek, mint a házbelieknek. - Talán éhes, vagy ilyesmi.

S mivel kulcsot nem találtak nála, Stáhlné irgalomért könyörgő arccal fordult férfias albérlőjéhez.

- Talán, ha maga befogadná, amíg előkerítem a másodpéldányt - az asszony csupa aggodalom és remény.

- Mi sem természetesebb!

- Talán orvost is kellene hívni - tűnődött Stáhlné, miután az öregembert lefektették a belkereskedelmi ágyra. Senki sem válaszolt, ő sem folytatta, mert arra gondolt, a taxit amúgy is neki kell kifizetnie, az orvos is rá maradna.

Az éjjeliőr továbbra is a gépkocsivezetőnek magyarázta, mintegy kommentálva az eseményt.

- Átfázni átfázott, nyakig ment a vízbe, és ebből aztán kitelik egy kiadós tüdőgyulladás - vékonyan nevetett -, ha tegnap jön, nem talál vizet, de máma csurig töltöttük a medencéket, hogy aztán megcsináljuk a téli rendet.

 

Téli rend! Érctetőkön hűvös, halványpiros napfény, tisztára söpört, végtelen járdák, előkészített hólapátok a pinceraktárakban, előre kinyomtatott felhívások járványügyben. Gold Lajos utánanézett a két szigorú és annyira összeillő szónak. Északias szigor és vonzás körébe kerül az ember.

Az öregember gyorsan, szabálytalanul lélegzett, nem volt egészen öntudatánál. A sofőr meg az éjjeliőr, elnyerve fizetségét, hangos csattogások között távozott, s amikor a fiatalember az ágy mellé térdelt, hogy kifűzze a Bíró cipőjét, és megszabadítsa testére gőzölt ruhájától, Stáhlné eloldotta magát ettől a bárkától. Finoman kiment, lábujjhegyen.

A Bíró olykor-olykor felnyöszörgött, mint egy állat, szavak gurultak ki hézagos fogai közül, de nem formálódtak mondatokká. A fiatalember is, mintegy beletörődve a helyzetbe, amely olyan tömör, mint egy talapzat, elbóbiskolt a széken, s amikor megbillenő önsúlyától felriadva rögzítette helyzetét, elcsodálkozott az öregember jelenlétén. Kíváncsi jóindulattal figyelte az arcát, és arra gondolt, hányszor is találkozott vele a lépcsőházban, az előszobában, de nem maradt meg az emlékezetében, valójában ez az ember is, mint annyi más, arc nélküli volt. Az ébrenlétek kis hézagai után mély alvások következtek, és végül arra ébredt, az öregember előtte áll, s rázza a vállát. Időközben, úgy látszik, felöltözött, megborotválkozott, rendbe szedte magát.

- Csak nem beteg? - kérdezte, s töppedt kis arcát széthúzta valami kétértelmű mosoly. - Nem akartam álmában zavarni, de most, hogy felébredt, beszédem lenne önnel. Kérem, ha módjában áll, látogasson meg a szobámban.

*

- Mivelhogy ön belelátott a dolgaimba, vagyis hogy azokba a dolgokba - a gyűrött arc közelkerült Gold Lajoshoz -, és mivelhogy van bennem bizalom ön iránt - rémült, önbiztosító hangsúly -, én föltételezem, hogy nincs kapcsolatban ővele, hogy nem az embere neki... Maga tudja, kire gondolok. - Hosszú, töprengő szünet. - Szükségem van egy tisztességes emberre, aki majd mellettem tanúskodik. Nem tudom, jól cselekszem-e, de én önt választottam. Tegyük fel, hogy legközelebb sikerül neki, érti, ugye, hogy mi sikerül?, és engem valami ingyentemetésen elkaparnak, akkor... hát erre az esetre gondoskodnom kell olyan személyről, aki ismeri a szabatos tényeket, aki tud a bizonyítékaimról. Várjon csak.

A szobában, amely még a fiatalemberénél is kisebb volt, közlekedési útvonalak, láthatatlan pályák tömegét ismerte az öregember. Úgy járkált itt a szűkös négy fal között, mint a végtelenben. - Várjon csak - mondta újra tipegő bolyongásaiban, miközben lehasalt a padlóra, hosszúkás koponyáján összekuszálódtak maradék hajszálai, és a heverő alól egy bádogdobozt húzott elő. Felállt, nadrágját gondosan leporolta, asztal híján az ágyra helyezte az egykori angolkekszes dobozt, mégpedig ünnepélyesen.

Odakint az előszobában megszaporodtak a zajok, kezdődött a reggeli vonulás.

- Hagyjuk lezajlani. Addig beszéljünk másról, ugyanis nem lehet tudni, hogy - a Bíró az ajtóhoz ment, és megfordította a kulcsot. - Elővigyázatosság mindenekelőtt. Ezt én megtanultam. Azt hiszem, ön még eléggé fiatal ember - tapogató pillantása elárulta, ő is most ismerkedik a fiatalember arcával. - Nekem azonban, aki már nem vagyok az, rendelkezésemre áll az élet tapasztalata. Mintha ezer évet éltem volna.

A reggeli vonulás nem akart véget érni. A Bíró továbbra is arra kényszerült, hogy másról beszéljen.

- Szokott reggelizni? - s nehogy ez meghívásnak tűnjék, azonnal hozzátette: - mert én nem. Egészségtelen. És különben is. - Furcsa elmerültségében vissza akarta tenni a dobozt a heverő alá, de sikerült visszatalálnia az előbbi gondolathoz. - Persze ezt önnek akarom megmutatni! - Újra az előszoba felé lesett. - Ki kell várni az időt. Ha ők ilyenek, én olyanabb vagyok. Persze csak önvédelemből, ezt megérti.

Sokáig kellett várnia, amíg a munkába menők kisebb-nagyobb zajai kihúzódtak az előszobából. A fegyverszünet csendje. És most az öregember mozgékonyabb volt, mint valaha.

- Nos, akkor - szemében némi zűrzavar, szinte a boldogság állapota - tessék talán helyet foglalni - széket húzott a fekhely közelébe, ám Gold Lajos kezdettől fogva ült, csakhogy egy másik széken. - Tessék helyet foglalni - sürgette a Bíró, anélkül hogy ránézett volna.

- Nos, akkor. Ön, azt hiszem, jól gondolom, sok mindent tud rólam. Keresztül-kasul ismeri, ha nem tévedek, az egész múltamat vagy legalábbis a múltam egy részét - s mert erre válasz nem érkezett, türelmetlenül hozzáfűzte -, az ilyesmi - fejhangvihogás - átszivárog a falakon. Nos, akkor. Amint tudja, én bíró voltam, de csak szavazóbíró, és másodfokon. Ezt ők, az ellenségeim szándékosan eltitkolják, hogy fölnagyítsák az én felelősségemet. Szóval, nem előadóbíró, aki az ügyet interpretálja, megfogalmazza, és egyidejűleg meghatározza a dolgokat. Nem tanácselnök, aki előre tudja az ítéletet... de tessék talán mégiscsak leülni! - kezében az angolkekszes dobozzal, amelyen a Westminster apátság, a Szent Pál-székesegyház, a Tower és a Piccadilly Circus képe volt látható, föl-alá járt a szobában, de úgy, hogy érezni lehetett, csak ezen a terepen is száz és száz kilométer van már mögötte. - Én az egész életemet törvényszéken éltem le, és megszoktam: szolgálni az ügyet. Mindig a többséggel szavaztam, de kérem - újabb nyüszítő nevetés -, az utolsó években volt különvéleményem. Ők ezt talán sejtették, ki tudja! de a szavazat számított. Összegezve azt lehet mondani, engedelmeskedtem, de volt különvéleményem. - Kiemelt néhány megcímzett borítékot. - Ezekbe zártam a vétómat, nem egészen szabály szerint. - Fejét kiemelve sovány vállai közül, hosszabb gyaloglásba kezdett. - Nem tudom, uram, van-e jogom ilyen részletekbe menően fárasztani? De mért nem foglal helyet? - Faltól falig járt. - Nekünk, bíráknak, még a Rákosi-időkben is lett volna jogunk, hogy a különvéleményünket borítékba tegyük, és ott, a tanácsnál letétbe helyezzük, egy perújítás esetére. A soha be nem következő perújítás esetére - újabb gyerekes vihogás. - No, de én a többséggel szavaztam, és így csak otthon tettem borítékba a vétót - sovány kis testét olyan nevetés rázta meg, amely diadalmasnak volt mondható. - Ók nem tudják, hogy én azért, mindenesetre, megírom a különvéleményemet, de nem náluk helyezem letétbe. Náluk? Életveszély! - Ujjai közé csippentett néhány borítékot. - Tessék, ezekben van az én lelkiismeretem. De közben, persze, velük szavaztam.

Elfáradt, leült az ágy szélére, térde reszketett.

- Ezt szerettem volna önnel tudatni mint esetleges mentő tanúval.

Miután mindezt elmondta, valami révületben, fontosnak vélt ügye ködös burkolatában, lassan megnyugodott, a lélegzése is elrendeződött. Lassan kiemelte arcát a ködből, szeméből kitisztult a homály. Mint aki partra kapaszkodik, megmarkolta az ágy szélét, és teljes köznapi szigorral a fiatalemberhez fordult.

- Ön hogy került ide? Mit óhajt itt, az én lakosztályomban? Kulcsa volna ehhez az ajtóhoz? Hát még most sem biztosíthatom saját személyiségem zavartalanságát? Tessék innen azonnal távozni! Tessék kiüríteni a szobát, mert magánlaksértésért - hosszú szünet - meg miegyébért - mosoly futott az arcára, majd hangosan fölnevetett -, jól adom, mi? És maga komolyan vette? Reggelizett már, fiatalember? Megkínálhatom egy kétszersülttel?

Gold Lajos nem is annyira udvariasságból, mint inkább szórakozott tűnődésében rágni kezdte a fölajánlott kétszersültet. Most azonban már arra gondolt, vannak olyan termékek, amelyek attól ropogósak, hogy az idő, sőt a történelem érleli őket, ennélfogva már csak ezek alapján is rekonstruálhatók a múlt étkezési viszonyainak bizonyos vonatkozásai.


19

Az egykori lakás küszöbén, mint egy életszakasz kezdő és záró vonalán. Az érkezés furcsa, szórt fénye hullik rá, mint ama zeneakadémiai hangverseny után. De ugyanakkor sorompó is ez a küszöb. A gyengéd, de csalárd feleség emléke. A megcsalatás keserű szájíze. A nem nagyon dicső érkezés és az eléggé dicstelen távozás.

Mint minden elmenés, ez is súlyosabb volt, akár a küszöb reményteli átlépése. Amikor kitették a szűrét, Gold Lajos tudatában az a közhelyszerű felismerés erősödött, hogy az emberi viszonylatok túlságosan is bonyolultak.

Elmenni innen, és soha vissza nem térni, vagyis visszatérni, de csak ifjú Gold Lajos születésnapján. Ez a képzelt apa joga és kötelessége!

Átlépte hát újra a küszöböt. A régi színhely, a régi szagokkal.

Az öreg bejárónő nyitott ajtót, proletárszíve megkönyörült a hosszasan csöngető fiatalemberen.

- Az elvtársnők nincsenek idehaza - állt eléje, s közben sikerült nagy lábával beletalálnia papucsába. - A fiatal elvtársnő, ahogy tetszik tudni - a bejárónő ismerte Gold Lajost, még férji státusából, és ezért kereste a szavakat -, ahogy azt tetszik tudni, a mai szent napon férjhez ment - régi, rossz beidegzések hatására fogalmazott így: a mai szent napon. Márta anyja, ezt el kell ismerni, konoksággal oktatta a vallás és a feudalizmus áfiumával elbódított asszonyt, ne hívja őt nagyságos asszonynak, még kevésbé a lányát nagyságos kisasszonynak, és a vő elvtársat se nagyságos úrnak. A takarítónő mégis a vő elvtársat szólította legtovább nagyságos úrnak, inkább jóindulatú humora sugallatára, mint meggyőződésből, hogy valamivel megkülönböztesse ezt az eleve félreállított embert. - A fiatal elvtársnő két hete elköltözött, vagyis a párjához költözött - folytatta lassú nyelésekkel -, az öreg nagysága szerint ilyen férj való neki, vagyis az idősebb elvtársnő szerint. Ha be tetszik jönni, de a gyerek sincs itthon, főzhetek kávét a nagyságos úrnak. Hideg van, itt a tél, akarjuk, nem akarjuk, ez itt van nekünk.

Gold Lajos azonnal elfogadta a meghívást. Bele akart szagolni a levegőbe, a két hete elköltözött, vagyis odaköltözött - hova költözött? - Márta illatait akarja kiszippantani azokból a falzugokból, amelyeket csak ő ismer igazán. Nem mintha ezek az illatok túlságosan is izgatnák, erről nincs szó, csakis a játékos próba kedvéért, hogy felidézze azokat a hónapokat, amikor a hűvösen átforrósodó testet magához ölelte, miközben a tűzfalon kialudtak az okkersárga négyszögek.

A bejárónő csakhamar hozta a feketét. Az idősebb elvtársnő elzárva tartotta ugyan a kávét, de a bejárónőtől mégis elzárhatatlanul.

Letette a csészét, és kedvetlenül vizsgálta a fiatalembert. - Maga közben eléggé megőszült - jegyezte meg, nem tapintatlanságból, de a folytatólagos sajnálat miatt.

- Meg bizony! Nagyon jól látja, Kati néni. Én az ilyesmit alaposan szoktam csinálni, és most még csak az elején tartunk - a fiatalember nagy élvezettel szürcsölte a kávét, hogy aztán arról kérdezze az öregasszonyt, ami csakugyan érdekli: - És hová költözött a volt nejem? Nem haragszik. Kati néni, hogy közben hangosan szürcsölök?

- Az egyetemi tanárhoz. Annak rendesen berendezett lakása van. Hívtak, hogy náluk is takarítsak, de nem tudtam őket beosztani.

- Az a tanár... kicsi, kövér?

- Nem sovány. - Kati néni jobbágylelke nem engedte a tiszteletlen fogalmazást. - Van rajta hús bőven, de még nincs benne a korban. Meg kell mondani, jól jár vele a fiatal elvtársnő. Mert nagy lakás, kocsi, pénz se hiányzik, és - annyira lehalkította a hangját, hogy ebben már valami középkori félelem szorult - különválik az idősebb elvtársnőtől - észrevette Gold Lajos arcán a biztatást -, megszabadul tőle.

- Hát igen, az öreglány eléggé tűzrevaló.

A bejárónő nem felelt, már úgyis túllépett az alkalmi lázadás szélső határain.

- Az idősebb elvtársnő - Gold Lajos úgy érezte, humora teljében van - tulajdonképpen az ördög anyaszentegyháza, csontváztorony, kígyószemekkel, így igaz, Kati néni. Ha ő nincs, Márta meg én még ma is kéz a kézben. - Fűvel-fával lefeküdt, te szerencsétlen! A bejárónő mozdulatlan arca mögött ilyen mozgékony gondolat fogalmazódott. - Márta, mint maga is tudja, eléggé ragaszkodott hozzám - a fiatalember sárgásbarna, délies arcát ellágyította a tűnődés -, azt hiszem, ha szerencsésebbek az életkörülményeink, ideális feleség válik belőle. - Az öreganyád térdkalácsa, te hülye! A lélek újabb dinamikus közbeszólása az összezárt fogak mögött. - Ifjú Gold Lajos? - kérdezte váratlanul az adoptáló.

- A kicsikére tetszik érteni?

- A fiamat gondolom, Kati néni.

- Az már, megmondhatom, nagyságos úr, az új apja után lesz elnevezve. Ez a terv.

- Mi az, hogy az új apja után? Az apja én vagyok. A régi meg az új.

- Tetszik tudni, az új elvtárs után.

- Álljon meg a menet, Kati néni! Ahhoz az én egyszemélyes engedélyem kell.

- Az elvtársnő akarja.

- A vén?

- A fiatal, nagyságos úr.

- És most hol tartózkodik a fiam? Mert említette, hogy idehaza nincs.

- A lakodalomban. A különteremben, amit lefoglaltak.

- És hol az a különterem?

- Nem szabad megmondani.

- Csak nekem nem?

- Csak magának nem, nagyságos úr.

Gold Lajos nyugodtan és határozottan felállt, hogy bemenjen egykori anyósa szobájába, a telefonhoz.

- Végighívom a vendéglőket, és egykettő megtudom.

- Sok lesz a számla. Az idősebb elvtársnő majd azt hiszi, hogy talán én telefonálgatok.

- Legfeljebb megüti a guta. Szép halál. Elegáns, testhezálló halála lesz. Én írom majd a nekrológot. Tudja, Kati néni, hogy mi az a nekrológ? A gonoszság, a szószegés, a becstelenség átértékelése, vagyis, az ittmaradottak álhumánus és álnagylelkű gesztusa, vagyis megkönnyebbült, de kenetteljes búcsú a néhaitól, aki, szerencsére, volt szíves örökre eltűnni a balfenéken.

Ennyi érthetetlen szöveg megrémítette az öreg bejárónőt. Összeharapott szájából eddig elképzelhetetlen mondat tört elő:

- De hát nem a maga gyereke!

- Honnan tudja?

- Mindenki tudja.

- Az én gyerekem. Ha egybeveti őket, a vonásaink azonosak. Úgy örül, és úgy dühöng, mint én.

Kati néni elsírta magát, a szánalom megrázta egész létezését.

- Lehet, hogy magának van igaza, nagyságos úr.

- Jó. Nem nyúlok a telefonhoz. Utálom a botrányt. De legyen szíves megmondani nekik, halálomig ifjú Gold Lajos marad a gyermek - pontos akart lenni, és azért kiigazította saját magát -, a nagykorúságáig legalább. És addigra, ezt elárulhatom magának, Kati néni, olyan mértékben magamhoz kötöm, hogy soha nem mond le a nevéről.

Ezek a szavak már nem a bejárónőnek szóltak; a mennyezet egy bizonyos pontjára írta, arra a helyre, amelyet Márta föltétlenül megkeres, hogy üzenetét elolvassa.

Az elégtétel körülfogta, mint egy jó kabát, s bár ömlött az eső, őt ez a burkolat teljesen megvédte. Észre sem vette az eső hosszú szálai közt villódzó fényeket, fogalmazta a maga igazát, és nem figyelt arra sem, hogy a járókelők utánafordulnak. A mai nap tagadhatatlanul eredményes. A macskanyelvdobozt, amit ifjú Gold Lajosnak szánt, nem tudta átadni, de annyit máris bebizonyított, hogy minden hatalom nélkül, pusztán saját nevére támaszkodva, képes a fennmaradásra.


20

Ebben a novemberi időben, amely főként füst-, köd- és esőkeveréket tartalmaz, az éjszaka csekély átmenettel változik nappallá, talán annyi történik mindössze, hogy a sötétség némileg megsápad. Ez Gold Lajos esetében eléggé tragikus, mert ő hajlamos arra, hogy nagyvonalúan kezelje a napszakokat, és ne vegyen tudomást, mondjuk, az éjszaka elmúltáról és még kevésbé a munkanap kezdetéről. Most is arra ébredt, hogy a faliszögön függő karórája fél tízet jelez, s egyeztetve az udvar emelkedő szürkeségét a mutatók állásával, majdnem biztos volt abban, hogy délelőtt fél tízet. Újra lekésett arról, hogy bemenjen a Fotószolgálathoz, és munkát kérjen, amíg amúgy is döntenek sorsáról. Neki drasztikus ébresztő kell, ezt tudja magáról, éles napsütés, kontinentális szélvihar vagy legalább egy elektromos ébresztőóra, amely addig berreg, amíg kitűzi a fehér zászlót, és megadja magát az új nap várható következményeinek.

Később sem a maga jószántából ébredt, nyílott az ajtó, és valójában ez az esemény kényszerítette, hogy kimozduljon a félálom bizonytalan, de boldogító halmazállapotából.

*

- Szia, öregfiú! - ez Márta. Hess, éjszakai tünemény, imbolygó lidérc, miegymás, hess ízibe! - Szia, öregfiú! - ez a valódi Márta, ciklámenszínű anorákján vízgyöngyök, világosszőke, puha hajában ugyancsak vízgyöngyök, az egész nő friss, kipihent, és a mosdószappan egyértelműen tiszta illatát sodorja a szobába. Ez az erkölcsösen üde szappanillat most az egészséges társadalom jelenléte a fülledt, félhomályos albérleti lyukban, amely nem is szoba, de a rossz alvás folytatása! - Ne fáraszd magad - a keskeny, határozott kéz, röplabda-kéz! visszanyomja az ágyra, és milyen erővel! - Pihenj, öregfiú.

- Már megkértelek, ne hívj öregfiúnak.

- Miért? Öregfiú, az magyarul idősebb fiú. És te már idősebb fiú vagy, de még fiú.

- A nyelvi érzékenység, Márta! Képzeld el. Van hattyú, ez gyönyörű, nem? És van bütykös hattyú. Ezen röhögni kell. Egyetlen jelzőn múlik.

- Ó, ó! - ciklámenízű csók a fiatalember homlokán. - Akkor vissza az egész. Nem akarlak én bántani. Te szakállt növesztesz?

- Fölényes vagy. Persze, a jól sikerült nászéjszaka!

Márta ott ült az ágy szélén, és világos arca olyan ismerős, mint a kezdet kezdetén. Az Enyhülés Angyala átvonul a szobán. Békesség, csend, gyantaszag.

- Szép vagy, Márta, szépecske.

- A szakáll, az osztályon felüli.

- Micsoda szakáll? Megsimogathatom a nyakadat?

- Tessék, itt a nyakam - odanyújtja a nyakát, az arcát, a felsőtestét.

A férfi nagy, sötét keze fölmászik rajta, a bolyhosan színtelen hajszálakig: ez itt végtelenül gyengéd világ, a tarkó fölötti hajszálak pihés világa.

A fiatalember lassan fölemelkedik, szeme a nő állával egy vonalba kerül, ujjai még mindig a pihék között. A nő hűvös álla a férfi arcát érinti.

- Ronda kis odú ez, kijelenthetem.

- Tudnál jobbat?

- Tudnék.

- Az én lehetőségeim között?

- Tudnék.

- Hallgatlak. Ciripelj.

- Egy kicsit jobban oda kellene figyelni, Lala, az életre, úgy értem. Az ember, ha nem veszed rossz néven, saját magáért is, na, egy kis százalék erejéig, de mégis felelős. Mit bámulsz, mint egy békaember?

- Fölbuktam a víz alól. Ciripelj tovább.

- Nem kell elhülyéskedni. Ez nem hegyibeszéd. Rendet kell csinálni az életedben, mert én mondom, öregfiú...

- Elsüllyedek, mint egy lyukas fazék - a férfi mohón figyel, várja a cáfolatot.

- Ezt akartam mondani. A hasonlataid mindig célba találnak.

- Na látod, ezek a jó hasonlatok tartanak a víz felett. Mint a parafa öv. Miért jöttél? A gyerek nevét nem adom. Nagyon jól tudom, hogy a tudós férfiú küldött.

- Engem nem lehet küldeni, de az is piszok munka lenne, hogy a szeszélyed miatt, mert igenis, ez a cselekvésed egyetlen zónája - Gold Lajos szeme élénken csillant: áhá, a tudós férfi stílusa! -, igenis, hogy egy vacak szeszély miatt éveken át ezt a pocsék nevet cipelje.

- Megváltoztatom a nevem, Arany Lajos leszek. A közóhajnak megfelelően. Bár az apám és két ikertestvérem ezen a néven fut mint híres telepátikus fenomén. Jelenleg a Bali-szigeteken.

- Ne hülyéskedj.

- Te vagy komolytalan, Márta.

- Nem akarok durva lenni, de az a gyerek nem tőled van.

- Látod, ez az, amiben egy idő óta kezdek kételkedni.

- Ne röhögtess, Lala, nem bírják a rekeszizmaim. Nagyon jól tudod, én nem titkoltam semmit, nem vagyok század eleji nő. Amikor mi összekerültünk, jó, legyünk pontosak, amikor először lefeküdtünk, én már állapotos voltam.

A férfi teljesen kiegyenesedik, nagy, sötét keze Márta egyenes vállát érinti.

- Vesd le magadról ezt a nyavalyát, csupa eső vagy. - Megszagolja a ciklámenszínű anorákot. - Jó esőszagod van, avarral és benzinnel kevert esőszagod - lassan kihámozza volt feleségét az anorákból. - Szép ez a ruhád, milyen szín ez, méregzöld?

Márta megrázza magát, s az esőcseppek, mint a higanygolyók, kigurulnak a hajából. Tört másodpercig ezek az izgatott kis gömböcskék vibrálnak a felhőszürke szobában.

- Le akarsz vetkőztetni, Lala?

- Több mérföldes esőszagod van, városi és falusi, egyszerre, egy időben. Kontinentális.

- Nem ismerem ezt az esőkombinációt. Te most gyengíteni akarsz.

- Gold Lajos vagy Arany Lajos. Válassz. Illetve, válasszatok. Mit mondott tudóska? Meddig mehetsz el az engedményben? Tudod, hogy én a szállodában, ahová, most már világos, te voltál szíves akkor őhozzá megérkezni, éppen az érkezésed előtt, egy bűbájosan regényes szituációban, seggbe rúgtam tudóskát? Fölfedte lelke titkát? - ez a drága, esőszagú Márta most elröhögi magát. - Na, nevess, édesem, ennyi elégtétel nekem is jár.

- Tudóska fordítva mesélte.

- És te hittél neki? Egymáshoz viszonyítva a két férfiút? Tudóskát és engem? Neki hiszel? Ilyen halálosan beleestél?

- Én tudóskát nem szeretem túl halálosan.

- Akkor minek ez az egész? Anyád rendezte, igaz? Anyád nagyra és szépre vágyó lelke, hozzáadva néhai édesapádat is, aki a légitársaság kitűnő italaitól elpilledve, úgy halt példaszerű halált, hogy közben, az átbillenés meteorpillanatában, némileg szabadnak érezte magát, már ami az anyádtól való függőséget illeti. Ide figyelj, Márta, meteorpillanat, szerzői estem címe; ettől az egy szótól ünnepelt szerző lehetnék az egyetemi színpadon! Jó, tudóskát nem szereted, ezt reméltem is. De hát akkor, kit szeretsz? Ciripelj.

- Téged. Mindig téged.

- Ügyes fordulat.

- Téged, te ökör, téged, te süket fajdkakas. Tudod, mit csinál veled ez a szakáll? Visszamenőleg is hitelesít. Állítom, ennek a jövendőbeli szakállnak a reményében vittelek szobára, vagyis anyám lakásába.

- Micsoda szakáll, te kis hülyécske? - a férfi végigsimít az állán. - Kicsit szőrös vagyok, ennyi az egész.

- Nem tudsz erről a hatalomról, ami a tied? Nézz a tükörbe, ember! Gyönyörű, középkori szakáll.

- Nincs tükröm, és nem is lesz. Te vagy a tükröm, az utcán egy zöld-sárga pocsolya, az a tükröm.

Márta kilép vadzöld ruhájából, ott áll a novemberi félsötétben világító felsőtestével.

- Szakállad van, te szent, te ösztönös csodalény, aki illúziókkal táplálkozol, de nem ragadod üstökön a szerencsédet, a szakálladat! - retiküljéhez megy, és előveszi ovális kézitükrét.

Gold Lajos kétheti gondos nemborotválkozás után szemtől szemben áll olló nem látta, kékesfekete szakállával. Ez nem őszül.

- Ettől estem beléd, ettől fogom már a szent házasság tizenkettedik órájában megcsalni tudóskát - kattan a szoros melltartó, és lehullik az enciánkék nadrág -, szeretlek, te süket fajdkakasom. Emelj fel, ahogy szoktál!

A fiatalember, akinek szakállához festői emlékek társulnak, fölkapja Mártát, olyan könnyen, izmainak olyan természetes eleganciájával, amit a közönyös emberiség föl sem tételezne róla.

- Figyelmeztetlek, ez nem tudatos szakáll, ez úgy nőtt, mint a dudva meg a szomorúság, ezt nem én terveztem, ez a lélek flórája. Nehogy valami távolabbi dolgokra következtess!

Márta a férfi karjaiban lebeg, szép, kagylósra mintázott szemhéját szorosan a szemére zárja, és közben attól fél, hogy szerelme a földre ejti. Ez a félelem azonban röpkén távozik.

- Szeress! - súgja az örök instrukciót; mintha elővigyázatosságát odakint felejtette volna.

- Jó, persze, szeretlek. De azért nem árt, ha még egyszer megmondom, a gyerek neve marad.

- Bánom is én! Maradjon!

- Nem mondom, ha úgy látom, hogy akadályozza az előbbre jutását, majd gondolkodom a dolgon. Azt hiszem, egyelőre, óvodai szinten nem lesz komplikáció.

Lassan a félsötét átfordult teljes sötétbe. A nedvesen csillámló este alig hallható zizegéssel egymáshoz csomagolta őket. Csak éjféltájt ült fel Gold Lajos csodálkozással. Hédi könnyű léptei futottak végig a cimbalomhúrokon.

- Én, az igazat megvallva, Márta, mostanában azt hittem, hogy te vagy Hédi. De nem lehetsz ő, mert itt vagy a kezemben.


21

Nő van nála. Amíg én nagy hülyén soha, senkit nem viszek be magamhoz, ez a strici nőkkel szórakozik. És ha szólok az öregasszonynak? Annak még nem volt egy jó szava hozzám, csak a pénzt veszi el. Megjátssza az úrinőt, pedig épp hogy bárcája nem volt.

Tóth Rózsi egész éjszaka Gold Lajos ajtaját leste. Még délután, távozáskor látta, amikor jött a nő - az ajtóban találkoztak -, és most is hallani véli a hangját a szobából.

Hajnalkor fáradtan, meggyötörten ment a fürdőszobába. Korán kezdő, hosszú, süket nap lesz, az Irodaház többségének szabad szombat, ilyenkor nincs forgalom, mintha kútba ejtenék az embert. A beidegződés mozdulatai. Bádoghangú kotkodácsolás a fürdőszobában, visszhangos toroköblítés. Odol-liturgia.

A hideg víz józanító tárgyilagossággal hat rá, ám a dühe mégsem csökken. Valaki többször is lenyomja a fürdőszoba kilincsét. - Várjon! Nem látja, hogy foglalt? - És este beülni Stáhlnéhoz a Szalonba, a búcsúbulira. Jó pofát vágni az egészhez, nyelni a sok hazugságot, mint a makarónit. Engem nem azért szült az anyám, hogy mindig hazugsággal etessenek, az idegenek hazugságaival. De hát minek is szült az anyám? Majdnem elsírja magát, száraz, belső zokogás rázza. A legutóbbi kudarc, az a szörnyű eset, amikor Horgos Dezső meglépett mellőle. A fóka és a kutyák, la bella Tangolita a nyugdíjazás küszöbén, meg a két buzi. Taps. Hoch! Hurrá! Hogy volt! Rózsaszínű púderszemcsék a reflektorfényben és a kopár ruhatárban a gúnyos ruhatársnő.

Ilyenkor mindig visszazuhan a múltba, abba az időbe, amikor anyját beszállították a szülőkórházba. Ő már tizenhat éves volt, ott állt az udvarra néző ablaknál, szégyen égette, hogy az anyja ilyen szemérmetlen, öregkorára elmegy gyereket szülni. És akkor valaki hozta a hírt, fiú született volna, de nem született, mert anya és fiú belehalt a nemszületésbe. "Anyja és öccse meghalt - közli egy hang. - Anyja és öccse meghalt." Még most is hallja a nevetést belülről, a szörnyű, visszhangos nevetést; még most is érzi a lúgos örömöt, amely egyszerre éget és simogat. Megkapta a magáét a szemérmetlen, belehalt, nem jön többé haza, nem hozza magával az eleven sípládát, a rugdalózó, vörös húsdarabot, a szégyent.

*

Az egész éjszakai lesben állást vitte magával a telefonszobába. Idegeneknek tilos a - satöbbi, tudjuk. Fel kell robbantani az egész emberiséget. Ő aztán ismeri ezt az emberiségnek nevezett tisztelt társaságot! A robbanás szétdobálja őket, aztán visszahullik egy láb, egy szétnyílt tenyér, nagyot koppan egy fej. Hát így. Volt hozzám valaki is jó ebben a gonosz életben? Mért nem voltak szép szüleim? Magas, karcsú szüleim? Mért nem örököltem selymes hajat tőlük és ibolyakék szemet? Minek csináltak, ha csak ez telt belőlük? Nem, a hideg víz nem térítette magához, düheit ideköltöztette a műszerasztal mögé. De ahogy leült a székre, a horgolt párnára - hiába, a reflexek rémuralma! -, mégis elővette púderkészletét, és kikente az arcát.

Váratlanul, minden nesz nélkül nyílt a kárpitozott ajtó. Rózsi keze azonnal a levegőbe kalimpált: Idegeneknek tilos a -. A belépő házbeli volt, sőt, kebelbeli, az irodaház gondnoka, olyan ember, akinek vastag, egybeszabott alakját szerelők, árukiadók, leltározók kíséretében itt is, ott is látni lehetett a házban.

A gondnok, szabad szombat lévén, nem viselte szokott, fakultkék munkaköpenyét, olyan volt rozsdabarna sportöltönyében, mint egy idegen. Ugyanazt az idegenséget éreztette húsos arcába ágyazott mozdulatlan szeme. Hivatásbeli fürgeségét is mintha visszafogta volna, lassan, elgondolkodva lépett Rózsi munkaasztalához. A nő, szokása szerint, megelőzte a köszönésben. A gondnok széket húzott maga alá, de nem volt benne semmi joviális. Nem sokat bajlódott a bevezetéssel, pontosan tudta, mi a célja, és hogy minden kerülőutat mellőzhet. Rózsi az évek során túlságosan is sokat találkozott vele, semhogy ne érezte volna, itt most valami más következik, mint a szokásos.

- Baj van itt, kartársnő - a gondnok azonnal a lényeget foglalta össze; rózsaszínű arca egy árnyalattal megsötétedett. Rózsit ideges nevetés fogta el: bármennyire is szeretné, képtelen lesz uralkodni magán. Még nem tudott semmit az említett baj természetéről, de gyakori rémlátásaiban ilyen tőmondattal nyitott rá a Megnevezhetetlen, az idegrendszer indáiból szabaduló gonosz. - Megmondom magának, hogy ne érje meglepetés, elsején felmondunk magának.

Egyszerre öt gomb kezdett pirosan izzani a műszertáblán, és az elektromos szerkezet erős kattogásba fogott. Tóth Rózsi fölvette a kagylót, keze a gombok fölé úszott. A gondnok keresztbe rakta vastag lábát, húsos combja nőiesen kifeszült, és várt. Csak akkor emelte ki nagy fejét gömbölyű vállából, amikor Rózsi, nyilván döbbenetében, azt mondta a hívó félnek: - Hogy nekem elsején felmondanak?

Lefutottak a telefonügyek, helyreállt a csend, s ami ezt szinte aláhúzta, erősödött az elektromos kattogás.

- Nem tudtam kimosni magát, kartársnő. Annyit elértem, hogy ne legyen belőle fegyelmi. Ha szépen belenyugszik, simán elbúcsúzunk egymástól.

Újabb két hívás.

- De miért, Csilik elvtárs?

Felizzó gombok, kattogások.

A gondnok lassan, ráérősen felállt. Persze, ezt is meg kell mondani, hogy miért. Ez jogos.

- Maga rendszeresen lehallgatta a telefonokat - más hangon, de ugyanő: "Anyja és öccse meghalt, anyja és öccse meghalt."

- Ez hazugság.

- Bizonyítékunk van rá. ("Anyja és öccse meghalt.")

- Engem néha maga is megkért, Csilik elvtárs, hogy hallgassam ki ennek és annak a dolgozónak a beszélgetését, és jelentsem.

- Az hivatalból történt, a felsőbbség tudtával. ("Anyja és öccse meghalt.")

- De hivatalon kívül én soha - bátortalanul -, én soha.

- Felfigyeltek a kattogásra, ahogy maga belépett a vonalba, kartársnő. ("Anyja és öccse meghalt.")

- Nem igaz! - Tóth Rózsi otthagyta a műszerasztalt. - Nem igaz! - a hangja megbicsaklott. - Ez tiszta hazugság!

- Kár kiabálnia, evvel csak rontja a dolgot. Ilyenkor hallgatni kell.

- Az a kis rohadt, tudom én, az súgott be, az a kis nyomorult, a Horgos Dezső.

- Nem ismerem. Nyugodjon meg, és ne csináljon botrányt, mert az csak magának lesz rossz.

- Nehogy azt higgye, hogy maguk engemet csak úgy kinyírhatnak!... én az igazgató úr dolgait is tudom, én a maga dolgait is tudom. Maguk nem fognak velem kibánni.

- Azt ajánlom, ne járassa a száját.

- Lebuktatom magukat, mind az egész bandát! - karok, lábak, fejek hullanak a magasból. "Anyja és öccse meghalt."


22

Stáhlné ezen a délutánon úgy érezte, és joggal, hogy új korszak kezdődik életében. Megszűnik a gépies adásvétel-kapcsolat közte és lakói között, s most, hogy az egyiknek sikerül kirepülnie, nem haragot, nem irigységet hagy maga után. Talán most bizonysággá lesz bennük - az asszony, visszaérezve kántortanító édesapja stílusát, néha ilyen emelkedetten fogalmazott -, igen, most lesz bizonysággá bennük, hogy lakásadójukban a tartózkodás nem holmi üzleti hidegség, de sokkal inkább tapintat, az emberek magánügyeinek tisztelete.

Körüljárta a Szalont, huszonöt esztendőt az életéből. Íme, az intarziás diófa sublót, öt sor fiókkal. Ez az ő levéltára, archívuma. Fényképek, iratok, nyugták, levelek, bizonyítékok és ellenbizonyítékok. Évek óta nem meri ezt a mélyvilágot megbolygatni, most azonban érzi magát olyan erősnek, hogy újra beleolvasson a sok itt maradt iratba. Vagy harminc, kartonra kasírozott kép Rudi úrról. Nem igaz, hogy iszonyodik az emlékétől. Rudi úr a szakmája hercege volt, rövid karú és rövid lábú Habsburgja ennek a hivatásnak. Marcipán koporsóban nyugszik, cukorhab a szemfedője, különben is Stáhlné fizeti a családi mauzóleum karbantartását. Ennyiben a fölmenők, az orosz krémtorták, a nápolyi fánkok mestereinek emlékét is ápolja.

A sublód egyik fiókja olyan anyagot őriz, amelyet soha, senki nem kérne számon a főbérlő asszonyon; egykori albérlők itt maradt írásait. Ez aztán a veszedelmes szféra! Ehhez kell aztán nyugodt lelkiismeret. Sötét szörnyvilág. Az emberi sors csődjének írásos bizonyítékai. Vallomások arról, miért kell elsüllyednünk szilárd talajon.

Stáhlné ezen a szombat délutánon elég erősnek érezte magát, hogy kíváncsiságát kiszolgálja, és több időt töltött olvasással, mint amennyit eleve rászánt.

*

 

Részletek az itt maradt iratokból, feljegyzésekből: egy majdani várostörténeti és szociológiai gyűjtemény anyagához.

Mi, albérlők, a szocializmusban is többszörösen kizsákmányoltak vagyunk. (Stáhlné: sosem fizetett bért, egy év két hónappal adósom maradt, úgy tűnt el.)

A főbérlőnő egy finom úriasszony, állítólag francia kölnije van. (Stáhlné: fogalmam sincs, ki volt ez az ember.)

Csak a nő, csak a nő, csak a nő! Az egész lakás alkalmas rá - hosszú folyosó, kis szobák, hogy berendezzük itt, ha megkapjuk a hatósági engedélyt, az első szocialista kuplerájt. (Stáhlné: ez a piszok fráter sikkasztott a gyermek-tejkonyhán, a rendőrség is itt járt miatta, a végén disszidált.)

Laktam, tehát voltam. (Ezt a filmesek kiírták, állítólag mondják is a filmben.)

Amióta élek - harminc éve ragasztónő vagyok a dobozgyárban -, nem volt otthonom. Na bumm! (Ezt egy levél hátára írta, a levélben arról értesítik, hogy az öccse mint francia idegenlégiós Indokínában hősi halált halt.)

Mikor oldjátok meg, világ okosai, hogy mindenkinek jusson egy lyuk, amit az ember, mint a hörcsög gabonaszemekkel, megtölthet télire, mikor a hó tökig ér, legalább a saját álmaival? Mikor fagyasztjátok be a hadidohányt, a cinkosoknak jutó dugsegélyeket, hogy a dolgozó csimpánzok is lakáshoz jussanak! Na, ti okosok. (Stáhlné: Kegyes csalás, a Jóisten elnézi nekem; egyszer az Ország Világ című lapnak ebből csináltam békeszöveget, az imperialistáknak címezve.)

Drága Szépasszony! Önnek alkata van. Háromszor kopogtatok, tizenegy után. Jó lesz? (Stáhlné: Ezt nekem írta egy volt pékmester, aztán gyorsan elköltözött, mert feleségül vette egy guri-guri készítő özvegyi jogon működő hitvesét.)

Számlák, szerelmes levelek, rendőrségi és tanácsi idézések, részletes kórházi zárójelentés. Verstöredék: Két ibolya állt az utcán, Az egyik Te, a másik én, Két ibolya állt az utcán, Az egyik árnyék, a másik fény. Stáhlné, aki mozgalmas életében nem jutott hozzá, hogy versekkel foglalkozzon, most sem tudta megítélni a verstöredék minőségét.

Egy másik fiók zsúfolásig tele inflációs pénzzel, adópengővel, lejárt lottócédulákkal. Már régóta latolgatja, hogy az egészet tűzre kell dobni, de még várakozik. Mire? És egyáltalán, kinek tartogatja ezt a sok vacakot? A sublót olyan, mint egy rosszul beiszapolt akna, amelyből néha furcsa hangok, sikolyok, szellemalakok törnek elő.

*

Még egy utolsó szemle a délután lilásszürke félhomályában. Komoly méltóságú bútorok, nemes porcelánból készült Ámor és Psziché violás ragyogása, aszúbarna olajfestmény, IV. Henrik francia király, a zöld gavallér, vadászzekében és tollas föveggel, a német iparművészet humoros remeke porcelánból, öregúr a bilin, arcán a székrekedés kínja, a vitrinben a céhmesterek élénkkékjét sugárzó ófrancia uzsonnakészlet, tojáshéjvékony, áttetsző, IV. Henrik mellett felső ipariskolai oklevél a falon, mert az özvegy egykor varrónőnek készült - mindez és még mennyi minden!

Stáhlné a kapcsolóhoz nyúl, a szobát elönti a csillár gyöngyfehérje, a falikarok, állólámpák, rejtett kis gömbök tojássárgája. A szemlének ez a csúcsa. Előveszi a francia uzsonnagarnitúrát, italokat készít a zsúrasztalkára, zörgő hártyapapírokból sokféle aprósüteményt, fraise-t csomagol ki, gyors, ügyes mozdulatokkal ringlisdobozokat bont, és színes, kis műanyag lándzsákat készít melléjük, a nagy kávéfőző lombikja fényesen ragyog - hát lehet, kedves lakótársak, tessék csak befáradni, átlépni a küszöböt, amely nem lesz soha többé választóvonal! Az uzsonnaasztal közepén elhelyez egy kartonlapot, szép, rondírásos szöveggel:

Közös fedél alatt élünk.

*

Furcsa volt látni az ismert és mégis ismeretlen arcokat az asztal mellett, évek óta nem kerültek ilyen közel egymáshoz. Feszélyezettségüket lassan levedlették, és mohón egyeztették magukban a hosszú együttlakás alatt kialakult előítéleteket a friss tapasztalattal. Eleinte hatan voltak, este nyolc felé már tizenegyen, beleértve a búcsúztatott személyeket, a kéziszedőt és feleségét. Nem kétséges, itt elkerülhetetlen a dogmák és előítéletek átértékelése. Vizsgálták egymást ismerős-ismeretlenül, mint a katonák leszerelés után, amikor először találkoznak civilben.

Sötétzöld brokátruhájában úgy járt közöttük Stáhlné, mint gyámolítottjai között, szándéktalan méltósággal, elegáns figyelemmel és jóakarattal. Ő maga is most ismerkedett lakóival, annyi év meg annyi hónap után!

Ettek, ittak, míg végül a Távozó szólásra emelkedett, hogy felköszöntse a főbérlő asszonyt és a kedves lakótársakat, akiktől néhány nap múlva örökre elválik. A kéziszedő, átlagosnál magasabb, kövér ember, hajából csak kétoldalt maradt meg egy-egy vörhenyes csimbók, enyhe, kellemes szédületet érzett, már eddig is meglehetősen sokat ivott, s mert élete nagy részében antialkoholista volt, az elfogyasztott szesz forgási sebessége most megnövekedett.

Ebben az ünnepi pillanatban lépett be Gold Lajos. A főbérlő asszony őszintén megörült neki, karosszékhez vezette, és telitöltötte poharát.

- Ez az a bizonyos lakótársunk - súgta, közel hajolva a fiatalember arcához -, aki önálló főbérleti lakáshoz jutott. De igazán megérdemli! Az ön szobaszomszédja, látásból talán ismerik egymást.

- És a felesége?

- Az a kis asszonyka, mellette.

A kerekded holdarcú asszony sötét áfonyaszeme szónokló férjén, puha keze a férfi nagy, májfoltos kezén.

- Én nem őrá gondoltam - makacskodott Gold Lajos -, hanem Hédire.

- Micsoda Hédire?

- Hédire, aki mellettem lakik. Éjfélkor jár haza.

Stáhlné nem akart élesen cáfolni, ezért elnézően válaszolt.

- Azt hiszem, ez tévedés lesz. Itt, nálam legalábbis, Hédi nevű nő nem lakik. Ha jól tudom.

A fiatalember sokértelműen mosolygott. Ha jól tudod. De nem jól tudod, édesanyám.

A kéziszedő Stáhlné emberséges, tartózkodó lényét elemezte éppen, kiemelve, hogy ebben a házban nincs feudális albérlő-viszony, tilalmak sorozata, jogok nélkül.

Gold Lajos hátradőlt a karosszékben. Ezek itt nem tudnak Hédiről, aki minden éjfélkor végigcimbalmozik a csöndes előszobán, jókedvűen az elfogyasztott, vagyis lenyelt vodkától - mert vodkát iszik a dög! -, külön kis hangversenyt rendezve a fürdőszobában. Ezek nem ismerik az élet lényeges dolgait.

A kéziszedő, aki beszéd közben is gyakran nyúlt poharához, váratlanul úgy érezte, itt áll leleplezetten, pőrén, és mindenki tudja, hogy rózsaszínű habbal eteti a maradókat, és hogy tapintata inkább felháborító, mint vigasztaló. Maga sem vette észre, hogy a következő kérdéssel eltér a pohárköszöntők szabályos menetétől, és olyasmit mond, amit nem gondolt meg előre.

- Maguk most sárgán irigyek énrám, ugye? Mert én kiszabadulok innen, és a magam ura leszek, ugye? Légy szíves, Gizi, engedj beszélni, ne rugdosd a lábamat!

- Nagyon hamar becsíp - a holdarcú asszony szétguruló áfonyaszemekkel mentegetőzött. - Szegénykém olyan boldog, hogy nem tudja, mit kezdjen vele! És higgyék meg, nem szokott inni, most pedig csak nyeli, nyeli! - gyermeki teltséggel elsírta magát, melléből buzogott a zokogás.

- Mert kérem, én azt nem állítom, hogy itt érvényben volna a feudális albérlőtartás, ezt én nem állítom. De azért, kedves lakótársak, de azért!

- Vigye ki, fiatalasszony, mosdassa meg - tanácsolta Stáhlné, döbbenten és sértődés nélkül. Aki annyit tapasztalt életében, az tudja, az ünnep járuléka olykor ünneprontás.

- Tessék elhinni, hogy az örömtől, csakis az örömtől! - a kéziszedő felesége szipogva magyarázkodott. - Nem olyan ember ő, aki másokat sértegessen. Az öröm elvette a józan eszét, meg az, hogy iszik, már órák óta!

- Mert világos, és ez az őszinte emberi reflex, hogy önök most, lakótársaim, mélyen el vannak keseredve. Az volna embertelen, ha nem így volna.

A rémült kis asszonynak végül sikerült kicipelnie férjét a Szalonból. Stáhlné még utánuk is szólt:

- És aztán, ha lehűlt kissé, várjuk magukat.

Az embereknek tetszett ez a nyugodt, igazságosztó hang. Igyekeztek is kifejezni jóérzésüket, már csak azért is, hogy leplezzék a bennük gomolygó sérelmet. - Nagyságos asszony! - kezdte az egyik. - Elvtársnő! - így egy másik. S most, hogy a kéziszedőt a fürdőszobába vitte a felesége, igyekeztek túljutni a pohárköszöntő mellbe lökő igazságain, és mindnyájan arra törekedtek, hogy eltüntessék, ami megtörtént, mint a bűvész a nyulat. - Ez egy igazi közösség, nagyságos asszony - mondta valaki gyenge meggyőződéssel a hirtelen csöndben.

A fiatalember maga elé nézett, a könnyű köd, a szívderítő elszigeteltség szinte boldoggá tette. Hallotta a lakótársak szavait, válaszolt is egyik-másik kérdésére, anélkül hogy a maga ködpáholyát elhagyta volna. Akkor ez tiszta sor, mosolygott továbbra is magában, ezek itt nem tudnak semmit, fogalmuk sincs Hédiről; a cseles kis nő átverte őket, ez a Hédi, vagyis Márta, mert a kettő, most már semmi kétség, pontosan behelyettesíthető, most már, de ő, Gold Lajos, volt olyan szíves jóval előbb megsejteni, hogy a két nő egy nő, nem is kell hozzá nyomozó fantázia, csak kevés lélektani érzékenység.

Ült a ködpáholy öblös mélyében, mosolygott. Stáhlné gyakran visszatér hozzá, töltött neki. Tetszett neki a fiatalember borongó mosolya, a sötétbarna arc és a csillámos, tömör haj harmóniája.

Az idő múlásával erősödött az emberekben a meggyőződés, hogy az ünnepeltek, az összejövetel alanyai és ürügyei, nem jönnek vissza körükbe. Ettől még kötetlenebb lett a hangulat. Stáhlné idejét látta, hogy szervírozza a csodát: az őszibarackbólét, darabos őszibarackokkal, barackpálinka-öntettel, meggyújtva az egészet, hogy a szirupos gyümölcsben édesült alkohol a plafonig csapjon! Igen, ezzel a tűzijátékkal tartozik még szeretett lakóinak, az egy fedél alatt élők közösségének. És tartozik vele saját magának, az emberszeretetnek, a biztonságnak, amivel sorsa megajándékozta. Csupa hálát és nyugalmat érez abban a belső háztartásban, melyben a szív, a tüdő, az idegrendszer, az erek hálózata - és még annyi fölsorolható - olyan példásan együttműködik. Ez az egyensúly ad neki erőt, hogy fölülkerekedjék a válságos pillanatokon, hogy a leomló rémületben is a talpán maradjon. A távozókat ezzel a higgadt emberséggel küldte a fürdőszobába, hiszen tudja, önálló lakáshoz jutni, kimenekülni innen, igenis, nagy pillanat. Mert az önvizsgálat szigorú perceiben, a hajnal előtti ébredés félórájában megfogalmazta magának is: amit ezeknek az embereknek nyújtani képes, nem egyéb, mint - három lépés előre, három vissza - kalitka, ketrec. Néha hallani vélte összezáruló zümmögésüket, az öröm, a fájdalom, a marakodás és a kéj eggyé simuló muzsikáját.

Szóval, elérkezett a pillanat.

Zárt, finom mosoly az arcán, elnézést kér, de őt most néhány percre a konyhába szólítja kötelessége. A kedves társaság nyilván sejti, ez valami meglepetés előjátéka. Mindezt azonban olyan személytelenül fejezi ki, hogy ne zavarja az együttlét folyamatosságát, s az egész mintegy a dolgok mögött történjék, jelzésszerűen, akár egy távoli napsütés.

Az emberek ettől még szabadabbak.

*

Gold Lajos továbbra is kötetlennek érezte magát ködpáholyában. Felhatalmazva Stáhlné biztatásától, áttért az önkiszolgálásra, és időnként, bár nem mohó ritmusban, telitöltötte poharát. Közben szabályos párbeszédbe bonyolódott Mártával, közölve, hogy tudja, milyen kapcsolat van közte és Hédi között. Sötét szemében a messzibe nézés kígyószürkéje. Olykor a távoli nő felé emelte poharát, szevasz, na látod, nem vagyok én kicsinyes, a kis Gold Lajost átadtam nektek, visszavettem a nevemet, teljesítve óhajotok. Az egyetlen örökséget, amivel hozzájárulhattam volna a jövőjéhez, kérésedre, szívem, visszavontam. Vagyok én egy gavallér, vagy nem vagyok én egy gavallér?

A Szalonban mindenki természetesen viselkedett, ittak, társalogtak, de volt, aki végre kiszabadulva a helyszín bűvös hurokjából, elérkezettnek látta az időt, hogy tárgyilagosan szemügyre vegye a mitologikus Szalont, s alaposan megnézze magának a Zöld Lovagot, Ámort és Pszichét és a bilin ülő, székrekedéses porosz urat. Így a jövés-menés ritmusa teljesen megfelelt az ittlevők felszabadult állapotának.

Gold Lajos maga is kiemelkedett ködpáholyából, de csak azért, mert mindkét térde enyhén szúrt a zsibbadástól. Megkezdte tárgy nélküli körútját a szabálytalan és éppen ezért izgalmasan kiképzett szobában. A gyöngyház berakásos sublódhoz ért, ott lehorgonyzott, bár minden előzetes terv nélkül. Ösztönösen turkáló természet lévén - antikváriumban három-négy órát is elidőzött, anélkül hogy megfordult volna a fejében, itt vásárolni is kellene -, benyúlt az öt sor fiók harmadikjába, az úgynevezett levéltárba vagy archívumba. Hosszú ujjaival azonnal kiemelt egy izgalmasan sárguló papírt, és közel vitte a szeméhez. A szöveget többször is elolvasta, mégpedig valódi gyönyörűséggel.

 

Mindenütt ajtók és ajtók, az ajtók mögött szobák, dobozok, a dobozokban emberi mozgás, emberi élet, rovartani elrendezésben az emberi világ.

Áhá, ühüm, öm, öm, öm - Gold Lajos elégedetten hunyorgott, hümmögött, miközben gombhíjas, de hófehér inge alatt a mellét vakarta. Ez az eléggé kulturálatlan szokás néha lerohanta, nem tehetett róla. Mit írnék vajon én, hogy gazdagabbá tegyem az idős nő gyűjteményét? Mert továbblapozgatva a papírhervadást tároló mélyekben - elsüllyedt erdők lélegeznek bennük! -, rokonszenve még csak erősödött a gyűjtemény névtelenjei iránt.

 

Nekünk ezek a dobozok, legyenek bármilyen szűkösek is (4x2,8), ezek a dobozok nekünk szaporodásunk vagy nemszaporodásunk, életünk és halálunk tartományai.

Az, az! Amilyen igaza van Albérlő-Anonymusnak! Hiszen Márta is, ha nem volna olyan hajlékonyan és mulatságosan ravasz, az együtt töltött huszonkét óra gyönyörűségének emlékére megajándékozhatná őt egy valódi utóddal (szaporodásunk vagy nemszaporodásunk, életünk és halálunk tartományai), egy olyan gyerekkel, akit még neki sem lenne képe aztán eltagadni tőle. De a ravasz kis nő éjfélkor érkezik, vodkamámorban - némber, nőember! -, végigcimbalmozik az előszobán, és a fürdőszobában minden meleg vizet elfogyaszt a bojlerből, és tőle, éppen tőle nem akar folytatást.

Újra a ködpáholyban ült, és készségesen nevetett valami friss viccen, és bólintott egy kérdésre: szimultán oda nem figyelés.

*

A kis társaságot, amelyből, mint a gyors számbavételkor kiderült, csak Tóth Rózsi és a Bíró hiányzott, minden oldottsága ellenére az a gondolat foglalkoztatta, vajon milyen meglepetést készít nekik lakásadónőjük, akit, mit tagadjuk, ők is ezen az estén fedeztek fel maguknak. Gold Lajos a maga ködpáholyában ugyancsak Stáhlnéval foglalkozott, de egészen más viszonylatban. Az a felemelő, hogy egykori lakóinak írásos hagyatékát gyűjti! - a harmadik fiók felülről életünk történetét rejti vagy legalábbis életünk történetének fontos adalékait, melyeket a szorgos irodalmár vagy szociológus cédulázó rendszerbe foglalhat. Hát ő, Gold Lajos - akinek ágyából csak nemrég távozott Márta, és talán mindörökre! -, ő milyen iratot felejtene itt a harmadik-fiók-felülről-gyűjteményben? Mit szólna a következőkhöz, asszonyom? "Márta, édesem - kezdte fogalmazni a hátrahagyandó levelet -, Márta, te gyöngyházba foglalt őrületem, végzet asszonya - mély áramlású mosoly járta át, egész szervezete részt vett ebben a külsőleg szelíd, valójában izzó mosolyban. - Gondolhatod, te kis ökör, jelentős életem elhanyagolható része, milyen egyedül maradtam, amikor a névváltoztatáshoz hozzájáruló nyilatkozatommal együtt, mint egy gyors nevetés, kihúztál a szobámból. Egyszerre kikapcsolták az agyamból és a szívemből a közvilágítást" - eddig jutott a fogalmazásban, amikor a nyíló szárnyas ajtóval egy időben forró vaníliaillat és benne keveredő, édeskés gázszag ömlött a Szalonba. A szagok ellentmondó elővédje után jött Stáhlné a bóléstállal, amelyet az asztal közepére helyezett, és két ügyes gyufalánggal égig lobogtatott, mágikus gyönyörűséggel. Nyomában ámulat és öröm - ki választhatná szét a kettőt? Ámulat, öröm és hála, az egyenjogúság érzései. A háziasszony mindenkinek adott a forró italból, a fátyolkék lángok a vendégek tányérkáiban folytatták lobogásukat. És miután mindezt gyorsan, ügyesen lebonyolította, és jó étvágyat kívánt a kedves lakótársaknak, néhány magyarázó szó közben a telefonhoz ment. - A házfelügyelőt hívom, mert azt hiszem, kicsit szivárog a gáz. A tárcsa kattogásai, Stáhlné elnézést kérő, finom bejelentése, és kész. Valaki a forró bólé szürcsölése közben a levegőbe szippantott, és megállapította, de inkább csak udvariasságbál, hogy csakugyan érezni gázszagot. De ettől eltekintve a bólé, hálósan szakadozott kék lángjaival gyermeki örömet váltott ki, a Szalon megtelt naiv felkiáltásokkal. Stáhlné most már fél szemmel az előszobát figyelte, várva a házfelügyelőt, aki, szerencsére, járatos víz- és gázszerelésben. Figyelmét annál is inkább megoszthatta, mert látta, vendégei jól érzik magukat, az egész este sikeresnek mondható. A házfelügyelő nem is késett, Stáhlné annál gavallérosabb főbérlő, semhogy megvárakoztatná. S míg a konyhában a szivárgás okát kereste, az özvegy végre már bekapcsolódhatott a közös szórakozásba. - Lesz még repeta - biztatta a szürcsölőket. Mint végszóra, a házmester is kopogtatott, s ez, lévén házmester és valaha továbbszolgáló altiszt, túl erélyesre sikerült. Gold Lajos, aki mind ez ideig a hagyatéklevelet fogalmazta, kizökkent munkájából.

- Hát megvolnánk - mondta a házfelügyelő -, a gázt használaton kívül kell helyezni, no de, majd korán reggel kihívjuk a Műveket - az égő szesztől illatos levegőbe szagolt, és most már csak az volt az óhaja, hogy a párákban rezgő alkohol sátra alá jusson, és része legyen a részeltetésben.

Stáhlné szíve - előérzet vagy egyszerű nyugtalanság - furcsán elszorult, és telitöltött egy bóléstányérkát. - Sebaj - ezt a vigaszt a lakótársaknak szánta -, majd begyújtjuk a tűzhelyet. - Valaki bátorítóan fölnevetett. - Nagyon jó lesz, ebben a nedves időben az egész lakás felmelegszik tőle. - Az nagyon katonás lesz - vélekedett a házmester is, mintegy a társaság fölé magasodva, saját árnyékának megnagyobbodott méreteiben, lassan kortyolgatva a forró italt. - Hanem - belekezdett egy új mondatba, de olyan késleltető módon, hogy közben újból megtölthessék a poharát, és a darabos őszibarackból is részesüljön. A gyümölcs reccsenve szétvált erős fogai között. - Hanem - kezdett bele újból, mire Gold Lajos kihajolt ködpáholyából, és ingerülten rászólt: - Hanem? Mondja már, uram!

A házfelügyelő végzett a harmadik adaggal, és jó okkal csak ezután mondta el a magáét, de most már röviden, hatósági tömörséggel.

- A mérnöki hivatal éppen máma értesítette a Házkezelési Igazgatóságot, hogy ezt az épületet záros határidőn belül lebontják. Tudják a tisztelt lakók, hogy a nyár végén itt a bauxitbeton miatt mintavétel történt. Hát ez az eredmény. Az épület életveszélyes.

Hangja rideg volt, szinte haragos, mint aki elhárít minden szemrehányást, és eleve elhatárolja magát a tragikus ténytől, de a siránkozástól is.

- Ezt? Csak ezt akarta nekünk elmondani, uram? - Gold Lajos visszaereszkedett a ködpáholyba, hogy folytassa a hagyatéklevél fogalmazását.

Stáhlné bal keze a melle vonaláig emelkedett, majd, mintha váratlanul kettétörték volna, visszahullott az ölébe. A házmester szétnézett az embereken, akik most pirosak voltak és szótlanok. Ismeri őket utcáról, lépcsőházból, liftet, kapunyitást ritkán szoktak igénybe venni, inkább lopakodnak, mint járnak, nehéz megjegyezni a hajuk színét, talán nincs is a hajuknak színe, a hangjuk sem hallható, ideiglenes a létezésük, bár a bejelentő-lapjuk állandó. És mégis elfogta a rémület, ezek most megrohanják, leteperik, a mellére taposnak, és kiszorítják belőle a levegőt! Szó nélkül hátrált kifelé. A lépcsőház hűvös levegője felszikkasztotta arcáról az izzadságot, de még a lakásában is érezte a rémületet.

Stáhlné nem szólt semmit, és nem is próbálták nyugtatni. Ekkor nyílt az ajtó, és holdarcú felesége kíséretében belépett a már teljesen kijózanodott kéziszedő. Mint rutinos asztaltársasági szónok és mint olyan ember, aki szeretné jóvátenni baklövését, azonnal helyére ment, megemelte a félig telt poharat, hogy folytassa pohárköszöntőjét. Beszélni kezdett, megállíthatatlanul.

- Nem akarok itt sokat szónokolni önöknek. Ürítem poharamat a kis közösségre, kedves lakótársaimra, hogy ilyen egyetértésben, örömben, egy emberként, még soká, de soká maradjanak együtt, mondhatnám így is, lakótársak: hogy együtt éljenek Stáhlné asszony védőszárnyai alatt.

Megtörölte homlokát, körülnézett, és azt remélte, most felizzik a hangulat, megszorítják a kezét, mert íme, ő megfogalmazza a legfontosabbat, és kimondja, hogy nem ő a győztes, kit a sorsa megajándékozott a másfél szobájával, hanem az itt maradóké a győzelem, akik íme, ilyen szépen egymásra találtak. - Kölcsönös megbecsülés, jóakarat - ismételte többször is.

Foltosam kivörösödött, mozdulatlan arcok, teljes némaság. Csak Gold Lajosnak volt némi szövege.

- Menjen már, uram, ha nem veszi rossz néven, szíveskedjék elvonulni a jó másfél szobás francba innen!

Stáhlné a karosszék fájába fogózva, földöntúli mosollyal figyelt, de nem szólalt meg. Valaki, ideges nő, elkiáltotta magát: - A mami meghalt! - Többen a pulzusát fogták, valaki, két melle közé csúsztatva, vizes ruhát tett a szíve fölé. Nem, Stáhlné nem halt meg, a világ halt meg benne.


23

Villanyóra-kattanások, elektromos kisülések darazsai, rakétabődülésű liftzuhanás, cipősarkak üvegharangjai a lépcsőház katlanjában, kenetlenül cirpelő ajtók, arany pókháló a sárga villanygömbök körül, mondattorzók visszhangos bukdácsolása. Aztán a csönd nehéz, olvasztott gumija. Félhomály-székesegyház, gótikus rémálmok, izzadtan ölelkező párocskák, ágyba vizelő kisgyerek; az éjszaka bizonytalan statikája. Alvás altatókkal, csillapítókkal, vegyi álom műanyag anyaméhben, részegek a lépcsőházban, éjszakai állott szagok, fölfelé kapaszkodó lépcsők sárkányfogai. Ezüstmadarak a tetők fölött. Enyhülés, izmok, zsigerek oldódása. Lélegzők közös ritmusa.

Gold Lajos, lábát a világűrbe lógatva, egész éjszaka a dokumentumokat fogalmazza. Éjfélkor elmaradnak a könnyű léptek, elmarad a zuhany sikoltozása a fürdőkádban, nincsen Hédi. Persze, a leleplezés súlya, hogy ő és Márta tulajdonképpen, izé, vagyis tulajdonképpen. Ezt a varázslatot már nem lehet fönntartani. Lebontják a házat, a hosszú előszobát is lebontják, a romokat megtámadja a növényi vegetáció, birtokba veszik az izmos liánok és páfrányok húsos osztagai. A hosszú előszobát pedig, Márta, lásd be, nincs más megoldás, kitolják a végtelenbe, legalábbis a sztratoszférába. Esetleg kilövik rakétával, mint egy űrállomást. A hosszú előszoba, falaiban a koporsó alakú ajtókkal mint űrállomás. Mit szólsz ehhez, drágám? Spóroltam a vallomással, de szeretlek, bizony, és irgalmatlanul. Ez világos és közérthető, nemde? Az aztékok kitaláltak egy kaktuszból főtt kivonatot, amely feloldja a gátlásokat. Hát most én is ezt szedem újabban, mit szólsz, drágám, Márta, szépem, okosom. Mikor látlak?

 

Végül elhatározta, hogy fölemeli lassan szemhéját, és ezzel még a jóvátehetetlent is megkockáztatja, vagyis az ébrenlét veszélyes állapotába kerül. A szobában ugyanis volt valaki.

A futár volt az, a Fotószolgálattól, sisakban, bőrnadrágban, bőrzekében, fénylő vizesen, mert odakint sötéten zuhogott. Mint a gyermek ébredését, olyan tapintattal figyelte a tápászkodó Gold Lajost. Maga is átérezte az eszmélés nehézségeit.

- Levél? - kérdezte a fiatalember, gyűrött állapotához képest szokatlanul mély, karcolatlan hangon.

- Nincs levél, kérem - a futár, aki eddig az ajtó előterében állt, beljebb lépett.

- Üzenet?

- Az sincs - erőt vett magán, és elhatározta, hogy megmagyarázza jelenlétét -, erre volt dolgom, gondoltam, megnézem az elvtársat, hogy áll a betegséggel, és - természetes szerénysége megakasztotta, de aztán kimondta - hogy nincs-e szüksége valamire.

Gold Lajos lecsúszott az ágyról.

- Ezért jött?

- Hát igenis, ezért.

- Egy kávét iszik, príma kávét! Persze, persze, maga nem él vele.

- Az igazat szólva - hányszor mondta, most is megismételte -, mit találnak jót abban? És már nemcsak az iskolázottak, parasztasszonyok is isszák. A falumban, elvtárs.

Néhány szót beszéltek a bányavidéki községről, amely beiszapolt tárnák fölött kígyózik. De Gold Lajost ez a jóindulat nyugtalanította. Nem tudta elhelyezni.

- Csak ezért? Csak magától?

- Motoron járok, bele tudom szorítani. Még mindig lázas tetszik lenni?

- Őszintén szólva...

- Látszik a szemében. Arra pedig vigyázni kell. Ezt a szobát nem fűtik?

- Ezt a szobát, mondjuk ki férfiasan, nem fűtik, hanem lebontják. Ez is cselekvés.

- Lebontják?

- Úgy bizony. Rossz lábakon áll.

- Viccelni tetszik.

- Lebontják, öregem, szigorúan. Minket pedig kilőnek a világűrbe.

- Mondom, hogy viccel, elvtárs.

- Halálkomolyan.

- Hát szóval...

- Ez így van. Kávét nem kíván, vodkám nincs, de ha volna, akkor sem inná, mert motoron jár. Szóval - hosszú lélegzetvétel -, levél nincs?

- Nincs.

- Nem is lesz?

- Lesz.

- Búcsúlevél?

- Hát - két száraz nyelés -, sajnos.

- Fegyelmivel? Anélkül?

- Anélkül.

- Kösz. Nagyon rendes. Ne főzzek mégis egy kávét?

*

A hűvös arc, amely képes hirtelen átforrósodni, szorosan az arcához tapadt. Kezük, mint két gyökér, egymásba kapcsolódik. Márta puhán fénylő haja mellette, a párnán, mint különös, víz alatti tenyészet.

Csöndes félálmában csak fokról fokra veszi tudomásul, hogy Márta belép a szobába, mozdulatai alig karcolnak néhány rovátkát a viaszos csendbe, violázó anorákját leteszi az egyetlen székre, kibújik a ruhájából, pattan a melltartó, a cipő koppan, és már szorosan mellette fekszik. Nem is mondja hangosan, csak magában kérdezi: Hát újra eljöttél, Márta? Te, úgy látszik, nekem mondtál igent a központi házasságkötő teremben, tudóska oldalán, miközben magnóról játszották a nászindulót.

Hajnalfelé csöndesen, inkább suttogva beszélnek, mint akik titkot cserélnek, mint akik nem is titkot cserélnek, mint akik közlik egymással a legtermészetesebb dolgokat, és megnyitják azt a tartalmi világot, amelyet eddig a gátlások merevgörcse húzott össze, mint egy cipzár.

- Nincs lakásod, a munkahelyedről ki vagy rúgva - Márta keserű szavai tiszta leheletével együtt érik a fülét.

- Lakást majd kiutalnak, és ki vagyok rúgva, ez a pontos helyzet. Utálod tudóskát?

- Utálni nem utálom - a mondat két mély, bensőséges lélegzet közé szorul -, magamat is alig, ne félj, nincs önkritika.

- Ne is legyen. Akinek ilyen teste van! Világít a bőröd.

- A vámmentes hülyéskedés ideje lejárt.

- Még azt se? Akkor minek az egész?

- El akarod pusztítani magad, Lala? Van az öngyilkosságnak rokonszenvesebb formája is.

- Fölcsaptál jótevőmnek?

Nincs válasz. A csönd két mélységesen mély sóhaj közt olyan végtelen, mint a kilátás egy kopár síkságra.

Suttogás a fülkagylónak, langyos lehelet.

- Nem vagyok kurva, szívem.

- Mondtam, hogy az vagy?

- Az vagyok, de tulajdonképpen nem vagyok az.

- Mit akarsz tőlem? Meg akarsz menteni? Napi három dupla, egy karéj kenyér, tíz deka főzőkolbász és néhány csikk, ennyivel évekig kibírom.

- És körülbelül ennyit is adsz az emberiségnek. Kivel dacolsz? Velem ne dacolj.

- Állatokat szeretnék fotózni, azokat elvették tőlem, rám szabadították a békaemberfejű emberiséget. Ők látják a kárát. Az állatok, és hozzáteszem, bármilyen elkoptatott paradoxon is, a vadállatok szelíd báját, a ragadozók szemének violás gyengédségét akartam meglesni és produkálni, az önfenntartás ártatlan egyértelműségét. Hát nem. Nem engedik. Fényképezzek menő fejeket.

Márta, szokása szerint meztelen felsőtesttel, melleinek tömören kerek ikernapjaival felül a belkereskedelmi heverőágyon. A jobb mell meg a bal mell, tűnődik közben Gold Lajos, két víz alatti reflektor, nem kétséges.

- Ide figyelj, te süket! - a volt feleség indulatos és bensőséges, s a férfi már tudja, ez a két mell most argumentum, a bőrnek, az izmoknak, a sejteknek, a hormonoknak érvelése és olyan erő, mint a pézsmapatkányoknak a mósuszillat. - Szóval, van egy barátom, biológus, ez a Nemzeti Múzeumnak állatokat gyűjt, kitömni való állatokat, vagyis természeti csodákat, amelyek már nem is életre, hanem kitömésre érdemesek. Ha valaki fontosabb lesz saját magánál, vagyis példa lesz belőle, akkor ki kell tömni, ez világos, vagy nem? Süketfajdom!

- Azt hiszem, lassan én is ilyen példa leszek. Kitömni való.

- Humorodnál vagy, szívem.

- Annál, mert szeretsz.

- Mondtam?

- Ölelted. - Magas partok között úszik a csend. - És mi van avval a barátoddal?

- Tavasszal újabb gyűjtőútra indul, Afrikába. Azt hiszem, ha nagyon megkérem, elvisz fotósnak.

- A szeretőd volt?

- Kicsinyes kérdés, szamár kérdés.

- Igaz, egyetlenem.

- Egyetlened!

- Az, az!

- Ha nagyon megkérem, elvisz Guineába.

- Meztelen nők közé?

- Meztelen nők közé. Ha egyáltalán kapsz szerződést és útlevelet.

Merev, elszánt kopogtatás az ajtón.

Stáhlné nyit be. Néhány óra alatt arca a lényegre redukálódott, egy öregasszony csontra fagyott, szép halálarca. Tudomást sem vesz a nőről, aki fedetlen felsőtesttel, mellének tömör derűjével ül az ágyon. Szavai egyritmusúak ziháló lélegzetével, nem is a szája mondja, de egész összeomló szervezete:

- Képzelje, uram, csakis minket bontanak le, a hatodik emeletet, mert minket, csak minket nem bír el a bauxitbeton. Mi vagyunk a túlsúly. Az éjjel a házmester ezt irgalomból elhallgatta. Ehhez mit szól?

Választ nem is vár, magas hangon fölnevet, sarkon fordul, ekkor látják, mezítelen lábát férfikalucsniba bújtatta.

 

 

Budapest, 1968. június - 1969. augusztus