A TRANZITUTAS    VÉSZI ENDRE (1916-1987)
REGÉNYEK DRÁMAI MŰVEK
KISEBB ÍRÁSOK   SZÍNDARABOK
VERSEK   TELEVÍZIÓS JÁTÉKOK
VISSZA (PRÓZAI MŰVEK)   HANGJÁTÉKOK
VISSZA (MŰVEK)   FILMEK

TARTALOM

 

Novelláskötetek listája
               időrendben
              ABC sorrendben
Novelláskötetek
                  tartalomjegyzékei
Összes, kötetben megjelent
                 novella, kisregény
Lefordított novellák

 

A TRANZITUTAS

Sorska

Negyvennégy éves volt, és aluszékony. De képes arra - persze csak nagyobb társaságokban -, hogy az élénk résztvevő álarca mögött végigaludva egy-egy zajos estét, néhány jól célzott közbeszólással, helyesléssel, tagadással fűszerezze, sőt felpezsdítse az általános beszélgetést. Egykor angyalszőke fürtjei a koponyaközépen szinte teljesen leperzselődtek, de kétoldalt a halántéknál, mint egy-egy fölhajtott szőrme fülvédő, vastag pamatokban megmaradt a haja. Ez az én oroszlánsörényem, szokta mondani álderűs öngúnnyal, s mivel ez az oroszlánsörény seszínűre fakult, gondos munkával aranybarnára festette, illetőleg festegette, mert nehezen szánta rá magát erre a műveletre: úgy érezte, ilyenkor a halál tükrébe tekint. Nagy csontú, hosszú, bohókás, sztereotípiákkal játszadozó lénye egy tragikus ember álruhája. S hogyha már szó esett az aluszékonyságról, amelynek nem óhajtott a végére járni, orvosi véleménytől, vérnyomásvizsgálattól stb. tartózkodott, az végül is jól álcázott fedezék volt, másfelől, kiterjesztése annak a gondosan titkolt boldogságkeresésnek, amely, ahogy szaporodtak a kudarcai, ahogy kopárabb lett az élete, egyre mohóbb energiákkal ostromolta. Sors Tamás (mondjuk ki végre a nevét), önérzete szerint filmíró - a megfelelő rubrikába így írta be magát -, jelenlegi státusa szerint a filmgyár szerződéses dramaturgja (a rábízott feladatokról majd később), a bennfentesek szerint gegmen, slapaj, éceszgéber. De Sors Tamás, hogyha komoly tartalmi meghatározásra törekszünk, valójában félbemaradt költő, mint majdnem minden hatodik-hetedik magyar állampolgár. A költészetben való részvételünk tömegessége a kisnépek szükségszerű vágyával magyarázható: kitörni nyelvi és földrajzi elszigeteltségünkből a nagyvilágba. A mi esetünkben azonban egy balsorsú névváltoztatás is hozzájárult a fejleményekhez. Egy jóakaratú kollégiumi vezető - megismerkedve lírai zsengéivel - azt tanácsolta a végzős rendező szakos hallgatónak (1955), hogy nevét, a sok mássalhangzós Sorsch Rezsőt, a céljaihoz méltóbb Sors Tamással cserélje föl. A névcsere, úgy látszott, a karrier trambulinjának bizonyult; Sors Tamás versei kezdtek feltünedezni a korabeli vezető folyóiratok, hetilapok, így például a Csillag, az Új Hang és az Irodalmi Újság hasábjain. A kezdeti sikeren felbuzdulva azonnal feleségül vette évfolyamtársát, Kalló Annamáriát, egy valószínűtlenül karcsú leányt (végre befellegzett a tenyeres-talpas típusnak!), akinek szürkéskék szeme sokértelműen opalizált (idézet Sors Tamás egyik verséből); aki lábujjhegyen járt a telitalpas tramplik között, s a hangja nem volt az a torokból szorított szoprán, inkább modernül fátyolozott! Szakmai körökben számosak véleménye szerint a legszebb köldökű lány volt fővárosunkban, mások viszont fölfelé lökődő egzotikus melleire esküdtek. De minden kiemelés egyben egyszerűsítés is. Aki megemlékezett gyöngyházragyogású köldökéről, elsiklott gyönyörű, nem is túl kicsiny melle tömör halmazállapota fölött; aki viszont ez utóbbinak juttatott részletes elismerést, megfeledkezett vékony, egyenes szálú vörösbarna hajának zuhatagáról (bár nappal kontyban viselte inkább), aki viszont belefeledkezett e hajfonalak tömegének fényébe, illatába, talán nem méltatta kellő érzékenységgel féldrágakőszerű pillantását. Tökéletes összefoglalásra csak egyetlen ember volt képes, Sors Tamás, talán nem is a költő, inkább a filmlátomásokra készülő fiatal művész snittekre, fártokra, premier planokra beállított képzeletével! Mindez a mai napig, amíg Sors Tamás élni és álmodni képes (egyre aluszékonyabb!), Annamária akkori szépsége, személyiségének még eléggé ki nem elemzett varázsossága nem tűnik el az idő ködében. Holott házasságuknak, amennyire röptében köttetett, olyan gyorsan vége is szakadt. Annamária, amint az pillanatok alatt kiderült (mert a kis nő őszinteségét senki sem vitathatta!), az úgynevezett csoportszex híve volt, és ennyiben ennek a társas gyönyörnek egyik hazai úttörője. Sejtette viszont, hogy férje, konzervatív neveltetésénél fogva, képtelen lesz elfogadni az örömkeresésnek ezt a napjainkban terjedő, de ugyanakkor sok ezer éves formáját; mégis elmondta neki nyíltan, hogy hetenként kétszer ide és ide megy, ezekhez és ezekhez és itt vagy ott ezt és azt művelik, de mivel ő a személyes szabadság híve, nem kényszeríti Sors Tamást, hogy elvei és belső meggyőződése ellenére cselekedjék. Ötvennyolc elején váltak el, előbb nem lehetett, mert a végzős fiatalembert és átmenetileg költőt az ötvenhatos események után tévedésszerűen begyűjtötték: szerepelt egy újságfotón, mint résztvevő, és éppen tapsolni látszott, amikor a szónok, kezét fölemelve kijelentett valamit. Az illető egyébként már a konszolidáció első szakaszában jó beosztásban működött. Beletelt néhány hónap, amíg tisztázódott, hogy a taps reflexe még az előző korszakból maradt a kezében. Az egész csak azért érdemes említésre, mert Sors Tamás, amint átlépte kifelé a börtön kapuját, arra gondolt, a tündökletes Kalló Annamáriát, egyszerűbb szóval ezt a megejtően kellemes kurvát, azonnal megfosztja az együttélés gyönyörétől, és saját nevét belügyminiszteri engedéllyel visszaváltoztatja a régire. Nincs többé Sors Tamás, eleget röhögtek rajta a neve és odaadó hülyesége miatt! Utóbbi tervét végül is nem valósította meg, de Kallótól csakugyan elvált, illetőleg a nő még szabadulása előtt egy világítóbb fejjel költözött össze.

 

A tető alatt, a hetedik szinten (padláslakások), ezen a nyári délutánon mézesen illatos meleg gyűlt össze. Egy meggondolatlan pillanatában, amely végül is az ihlet pillanata volt, 1968-ban hét szoba-konyhás plusz komfortos lakás kialakítását engedélyezte a kerületi építésügyi osztály illetékes előadója. Utóbb ezt az embert, mert elhamarkodottan döntött (tűzveszély, túlzsúfoltság, kommunális túlterhelés), leváltották, és egy átmeneti gyermekotthon igazgatójává nevezték ki. Itt, a tető alatt szabatott ki Sors Tamás élettere is, egy mosókonyha és egy teregető alapterületéből. A szükséges néhány tízezer forintot részint a filmgyár előlegezte, részint a most már nélkülözhetetlen bedolgozót támogató rendezők, filmírók jóakarata. Mert végül is, költészet, filmrendezés! - mi lett belőle? Anyaggyűjtő, a mindennapok szorgos figyelője - természetesen az aktuális konfliktusok szemszögéből. Nagy ritkán úgynevezett konzultánsi megbízatásban is részesült, ilyenkor a nagynevű szerző helyett ő írta a filmben mindazt, ami később értékesnek bizonyult, és ilyenkor komolyabb pénzt is kapott. De a helyzete olyan volt, mint az egykori jobb családokban a leányanyának.

Sors Tamás, akit a szakmában most már csak egyszerűen úgy hívtak, Sorska, ezen a nyár eleji délutánon, amely lassan vérlila alkonyatba fordult, még a szokásosnál is aluszékonyabbnak bizonyult. Dúsan faragott chippendale fotelja mélyén átadta magát örvénylő álmainak. Egész testével élvezte a mézillatú padlásmeleget, lehunyt szemhéján keresztül is elgyönyörködött a délután meg az este színváltozásaiban, és közben úszott, úszott a súlytalanságban.


A halott átköltöztetése

Valaki ököllel, bár kicsiny ököllel verte, verte furnírbetétes ajtaját, s ez, mert lassan és konokul ismétlődött, kirántotta az anyagtalan lebegésből. Szobáját már régen betöltötte a kékes-ezüstös éjszaka; csordultig telt az áttetsző gyönyörű sötétséggel. Az ébresztés olyan erőszakos volt, mint egy katapulttal végrehajtott kényszerleszállás; időbe telt, amíg visszatalált az egyszoba-összkomfortos tető alatti lakás már-már testéhez igazodó valóságába. Megszokta az éjszakai magányt, a különböző vezetékek kotyogó, kattogó zajait s azt a csöndes percegést, ahogy az idő lépkedett a szárazra érett hajópadlón. Olykor a padlástér összegyűjtötte az emberi együttélés vagy együtt-élni-nemtudás hangzavarait, ez mind-mind nem zavarta; fölfigyelt ugyan a zajra, de aluszékony természete azonnal kivetette magából. Ám ez a dörömbölés most kiemelte mély, dúsan faragott chippendale foteljéből, és az ajtó felé taszította. Egy nő állt a küszöbön, baby-dollban, ugyancsak a padlástér egyik lakója; sápadt malájbarna, középen kettéválasztott haja fényes-fekete, ovális arcú, metszett szemű egzotikus. Sorska, aki a környéken, ismerte bár, vagy nem ismerte, mindenkivel udvarias köszönőviszonyt kezdeményezett, s a házmesternéket is hangsúlyozottan kiemelt kezit csókolommal üdvözölte (éppen ezért az utcában finom emberként tartották számon), természetesen ezt a hölgyet is ismerte, túl a kölcsönös köszönésen is! Először a nevére figyelt föl (a nő névjegye rajzszöggel az ajtóra tűzve): Számos Gabriella. De mennyire számos!, sóhajtott magában, saját nevének sérültjeként, az enyhe gúnyra és csípős öngúnyra hajlamos anyaggyűjtő, számosan valának, játszadozott tovább, Számosz szigetének szirénje, te!, és a szomszéd nő gyengéd, de mégis határozottan megrajzolt alakja körül az Égei-tenger gyöngyházfényei ragyogtak. Igen, a hölgy, ezt hallomásból tudta, valamilyen féltudományos intézetben mint titkárnő dolgozik, és ezenkívül kemény húsa alatt gyönyörűen működnek az izmai, és ennek megfelelően repedésig feszes hasítékos szoknyákat visel. A féltudományos intézmény mellett (ez a gondolatsor, amely most itt leíródik, szó szerint az anyaggyűjtő eredeti fogalmazása), munkaidőn túl, becserkészi az éjszakai világ egy-egy higanyfénnyel megjelölt pontját, megkeresve a maga fároszát (Sorska itt egy rokon hangzású, de másképpen értelmezett görög szót használt), éjszakáról éjszakára, mert a magányos hazatérés, föltehetően, valamilyen alig kibírható traumás állapotba taszítaná. Kóborlásai során egyik-másik eszpresszóban olykor az anyaggyűjtő is összetalálkozott vele; a hölgy kezében mindig egy-egy imponáló mű, például egy német nyelvű Marcuse, egy vaskos Hegel, egy elegánsan fűzött Lucien Goldmann vagy éppen Beckett drámáinak éjfekete gyűjteménye; csupa divatos, izgató gondolat, csupa megfejtendő vagy eldobandó eszme! Számos Gizella, bár kissé túljutott a koron, mégiscsak egy op-art, egy pop-art múzsa, az értelem újfajta dialektikájának női igehirdetője lehet! (A teljes összefoglalás ugyancsak Sorskáé; néhány pohárka Starka-vodka után frissen rögtönözve.)

De most itt állt testközelben a nő, félig pucéran, s így ruháitól megfosztva, vagy inkább megszabadítva, teljesen igazolva bőrre tapadó hasítékos szoknyáinak jogosságát - itt állt zokogástól, sőt félelemtől elrajzolt arccal (s még így is milyen szép volt!), itt állt reszketve, könyörögve, nyüszítve majdnem!

- Jöjjön, drága, nagyon kérem - illatos meztelen karjával az anyaggyűjtőbe kapaszkodott, mint aki összekapcsolja őt saját végzetével -, könyörgök, drága! - és kezdte nem is gyöngéd erőszakkal húzni a maga nyitott ajtaja felé s a kis belépőn keresztül a szobájába, amely piros fénnyel világított; a puhára ráncolt selyem lámpaernyő körül pipafüst, s a lemezjátszón üresen forgó lemez. - Drága! nagyon megkérem! segítsen! - csupa illatos, langyos lihegés volt, amint Sorskát taszította befelé - ez az ember - gyönyörű telt zokogások elválasztó jelei! -, ez az ember meghalt itt nekem! Jézuskám, ebből mi lesz? Rendőrség, eljárás, üzletszerűen űzött titkos kéjelgés, kitiltás Budapestről! Bele kell dögölni!

A borpiros széles bársonyheverőn, amely a szoba felét foglalta el, nagydarab öreg férfi feküdt, tasakos arcából mereven nevető kék szemmel.

- Mindenáron a bugyimat akarta látni a szerencsétlen, de én mondtam neki, hogy ne! De ő, hogy a vágy és a megkívánás, és hogy negyven évig idegenben satöbbi! és hogy átutazóban! és egyszerre csak - itt a zakója, tessék, legyen a tanúm, a tárcája érintetlen! - elvágódik itt nekem, alig tudtam a szófára segíteni, olyan dögnehéz a szerencsétlen - sápadtan malájbarna arca egészen közel került az anyaggyűjtőjéhez; finom pórusaiból langyos illat áradt -, ez a szerencsétlen, képzelje! na de foglaljon helyet, megiszik egy pohárkával, egy svájci ismerősöm megajándékozott egy üveg originál Schladerer vadkörtével - hadart, kapkodott, ide-oda váltott a rémülete -, na, na, kedves uram, csak semmi megjátszást itt nekem, láttam én már magát, szomszédok vagyunk, úgy hazaslattyogni, hogy nem a kulcs találta meg a zárat, de a zár kereste meg a kulcsot! - ez az ötlet, hogy a kulcs és a zár, a zár meg a kulcs - kicsikart belőle egy üdítő nevetést, s mintha a helyzetről megfeledkezne, föltérdelt a szófára, hogy a falra erősített piros mázas italszekrényből elővegye azt a bizonyos Schladerert. De ekkor térdével a halotthoz ért, fölsikoltva kiejtette a kezéből a palackot, az originált, s a szoba légköre megtelt éretten töppedt piciny vadkörték édes illatával. Teljes pánikban rohant a fölmosórongyért, s mint aki kiömlött vért töröl, a padlóra térdelve megpróbálta fölitatni a kiömlött pálinkát. Lakkfekete félhosszú haja kétoldalt az arcába zuhant, s ahogy föltekintett, szemében egy menekülő állat rémülete volt. Az anyaggyűjtő csak most fogta fel a jelenet lényegét (mert általában jelenetekben látta az életet), ott feküdt a szófán a tárgyiasított halál, viasznyugalmában a hulla, s a lábánál térdepelve ez a kigyulladtan szép, az izgatottságtól még inkább megszépülő nő, aki most az originál feltörlésével egy halálos bűn nyomait igyekszik eltüntetni. Humor és rémdráma. A kettőt egyszerre tudomásul venni, ez maga a tökéletes ambivalencia, vagyis az összetett látásmód egyfajta érvényesülése. Egyfajta, egyfajta, ez is csak, bár irodalmilag fémjelzetten, nem egyéb, mint üres töltelékszó. Milyen fajta, az itt a kérdés!

A malájbarna arc, most már páráktól fényesen, megint ott sütött az anyaggyűjtő arca közelében. A nő lihegett a kiút keresésében; egész teste, ez az ismételten méltatott, arányosan megmintázott test, a pánik és mozgósítás állapotában élt. Hirtelen az anyaggyűjtő szíjas karjába kapaszkodott, és úgy mondta, mint egy ráolvasást:

- Át kell hogy vigyük a maga szobájába - üzemtechnikai csönd, amíg az összerakott szavak a másik tudatáig érnek -, maga egyáltalán nincsen obligóban - és most már az érvek sulykoló egymásutánja -, magára nem lehet ráfogni, hogy üzletszerű kéjelgés, ilyesmi - a furcsán metszett szemek kékesfeketéje az anyaggyűjtő bőrébe égett -, és nem is buzi, legalábbis én úgy tudom, hogy nem, így ez is kiesik, egyszerűen összeismerkedtek valahol, bisztró, étterem, ilyesmi, maga meghívta egy pohár valamire, majd kitaláljuk, hogy mire, és ő elmondta a sztoriját (majd kitaláljuk!), mert maga, ez köztudomású, sztorikra vadászik, istenem, ebből él, hát mire vadásszon! a dolog nagyon is reális, azt meg én garantálom, de becsületszóra, hogy ez egy természetes halál, egyszerű kinyiffanás, a szív bemondta a magáét a nagy élménytől, lehet azért, hogy negyven év után hazarepült, igen, ez lesz a jó, hazarepült, és hogy így átutazóban, és hogy meglátta a kivilágított Lánchidat, ezt szó szerint mondta a szerencsétlen, a Dunán a fényeket meg a Lánchidat! - hirtelen élesen felnyüszített -, mondja kérem, nem tudná lezárni a szemét? nem bírom, ahogyan néz, avval a szörnyű kék szemével! - és most hosszú, vérlilára festett kerámia-körmeivel az anyaggyűjtő csontos vállába kapaszkodott, mint karmaival egy madár.

- Nem, ezt az egyet nem! - nyöszörgött Sorska.

- Jó, jó, de azt csak elismeri, hogy magánál jobb helyen lesz?

Az anyaggyűjtő, mint eddigi életében mindig, most is engedett az erősebb akaratnak, tudomásul véve a maga gyengeségének egyetlen elégtételét; ha ily módon is, de mégis képes teljesíteni egy óhajt, egy kívánságot, s hogy az ellentmondás képességének hiánya végül is föloldja minden vereségének rossz ízét, sőt mondjuk ki divatosan: egy bizonyosfajta sikerélménnyel ajándékozza meg. Ezért, újra csak kívülről és ugyanakkor belülről, jelenetszerkesztő alkatával átélte a következőt: látta a nő fölgyorsult tevékenységét, ahogy gyengéd nyakát előrenyújtja, madárszerűen kiles az üres padlástérre, és egész, izmoktól feszülő teste valami bonyolult megfigyelő szerkezetté válik. És ahogy előredől a csöndben, pontosan kirajzolódik tömör fenekének két utánozhatatlan oválisa, eközben bal tenyerét hátranyújtva int, hogy ez az a pillanat, jöhet a megboldogult.

- Az egyik oldalon maga fogja, a másikon én - az anyaggyűjtőben lúdbőrzött a viszolygás, hogy a halotthoz érjen -, majd átcepeljük valahogy - biztatta társát a hullaszöktetésben a nő, sötét szemének kemény csillanásával erősítve szavait -, én eléggé erős vagyok, megbírnám magam is, de hát kell a segítség, az egyensúly miatt - az egyensúly miatt, ismételte befelé nyüszítő lélekkel az anyaggyűjtő -, hát akkor! hát akkor! - fohászkodott a nő -, hát akkor fogjuk a hóna alatt a szerencsétlent!

A két élő között a súlyos halott ide-oda tántorgott, lötyögött, döcögve előre-hátra dőlt abban a sajátos szállítási aktusban, ahogy átcipekedtek vele a placcon - így nevezték a lakótársak a padláslakások mézillatú előterét. Az anyaggyűjtő érezni vélte, hogy a hideg kéz átöleli, belemarkol, most már örökös érvénnyel, soha nem szabadulhat tőle! A mérhetetlen idő és tér mennyiségén átverekedve magukat, így érkeztek Sorska szobájába.

- Ne, a fotelba ne! - az anyaggyűjtő pánikban tiltakozott, ha mást nem is, ebben a büdös életben, a chippendale-t meg kell védeni, tisztán kell tartani az álmoknak és ábrándoknak ezt a különös űrhajóját. Keményen és elszántan egy nádfonatú, szögletes székre mutatott. - Talán ide...

A halottnak itt, mi tagadás, kényelmetlen ülése esett, feje lebukott a mellére, de emailkék szeme mintha ebből a pozitúrából is fölfelé sandítana és őket figyelné.

- Igazítsa meg azt a szerencsétlent, ez még lezuhan itt nekünk a szélről. És ha érdekli a sztori, kell hogy érdekelje, már csak a zsaruk miatt is, elmondom, amit tudok.

Sorska minden erősebb akaratot - ezt már említettük - parancsnak fogott fel. Iszonyodása ellenére engedelmeskedett. De a halott megmakacsolta magát, nem óhajtott mozdulni. Ült a maga előredőlt, kényelmetlen helyzetében, mellére buktatva fejét, emailkék szemével most már csakis magában nézve, és súlyosan ellenállt Sorska rángatásainak.

- Az már teljesen hiteles - pezsdült föl a szabadulni vágyás igyekezetében a nő -, hogy reggel indult volna a repülője! Amszterdamba, vagy hova! És onnan Chicagóba és onnan tovább! Képzelje, negyven év óta most szagolt haza először a szerencsétlen; két nap, két éjjel végigslattyogta ezzel a lőcslábával a régi helyeket, kereste, amit az ember keresni szokott, azt, ami nincs. Elment valahová, valami utcába, házba, ahol született, valahol mindenki születik, nem? Kereste a régi nusikat, mancikat, és sehol semmi! De most, legyen szíves és telefonáljon, közben én lelépek, jó? Ezt megígérte nekem, hogy én anonim. És köszi, nagyon-nagyon köszi - az anyaggyűjtőhöz hajolt és hűvös, telt ajkával röpkén homlokon csókolta. - Szia, pintyőke! - Válla, feneke, egész gyönyörű karcsúsága eltűnt az ajtókeretben.


John Hecht, a fehérvető

Sorska magára maradt a néhaival, és máris látta kívülről-belülről a jelenetet. Ez az öregember, nem mert öreg, az apjára emlékeztette. Ő volt ilyen nagydarab, puha nagy arcán ráncokkal és tasakokkal, s az arclárva mélyén ilyen mereven kék szemű, és ha rátört az aluszékonyság (nem kétséges, ezt tőle örökölte), nagy, apró csigákba göndörödő feje ugyanígy hullott a mellére, egész lényét kiszolgáltatva. Egy kisfiú retinája, egy tizenegy éves gyereké őrizte ezt a képet. Egyre ismerősebbnek tűnt ez az idegen ember, mintha egy régen elkezdett beszélgetést folytathattak volna, ez volt az érzése és az egészben csak az zavarta, hogy nem kínálhatja meg, mondjuk, egy teával (ezt az egyetlen élvezeti cikket kitűnően készítette), egy pohárka vodkával, ilyesmivel. Mert ezzel a választék kimerült. De végül is, az ovális fenekű nő rábízott egy kötelező kötelességet és neki továbbra is engedelmeskednie kellett. Fölhívta a rendőrséget. Az illető szervvel ez volt az első önkéntes kapcsolata.

A kikérdezés ideje alatt, abban az igyekezetében, hogy a vizavít még a gyanú árnyékától is megkímélje, állati gyanúsan és állati ügyetlenül viselkedett, bár az alapsztorit, a maga dramaturgiai gyakorlottságával, logikailag és lélektanilag rögtönzésszerűen, de pontosan megszerkesztette. Képzelőereje, sőt beleérző tehetsége kitűnően működött, és mégis, ettől lett az egész valahogy túl jó, nagyon is kidolgozott, mert a valóság, amit zaklatottságunkban megidézni kényszerülünk, ennél a folyamatos előadásnál sokkal hézagosabb, ügyetlenebb, megtámadhatóbb. A közbevetett kérdések még csak fölfokozták benne a rendezői kedvet. Már a halott lakóhelyéről, Milwaukee-ról is részletesen beszélt, a palakék Michigan-tóról, a Lake Michiganről, amely minden szépsége, gazdagsága, dicsekvő pompája ellenére sem tudta a szerencsétlen John Hecht szívéből kitörölni a Dunát az esti fényekkel és a kivilágított Lánchidat a történelmi járulékokkal. Természetesen beszélnie kellett az öreg férfi honvágyáról, amely nem a slágerhonvágy valamilyen változata; régi kapualjak hűvös penészillatát kellett éreztetnie, egy-egy lebontott női hajból áradó langymeleg illatot, a Nefelejts utcai pékség hajnali kenyérszagát; a búzakenyér, a rozskenyér, a krumplival dagasztott lyukacsos veknik édes gőzeit! Igen, igen, mert a hatóságnak ezt is tudnia kell, néhai John Hecht valaha pék volt, fehérvető, és második hazájában is kitartott volna ennél, csakhogy Milwaukee lakói nagyrészt német származásúak, és inkább kedvelik a kristálycukorral megszórt mázas kiflicskéket, a mézzel és mandulával émelyedésig töltött fánkokat, mint a lekváros buktát, a rétest, a magyar sütemények őszinte, nyílt ízeit. Ezért és csakis ezért változtatott szakmát John Hecht, hogy aztán már kizárólag édesvízi halakkal foglalkozzék.

Az alhadnagy, akinek a hajnalba nyúló órákig elmondta mindezt, eleinte furcsálkodva hallgatta az osztódva szaporodó végtelen mondatot, de amikor a bérház nagy csöndjében kicsempészték a halottat, és ő maga is elkészült jegyzeteivel, álmos, fáradt és érdektelen lévén, szabadulni akart. Többször elköszönt, azzal, hogy majd a későbbiek során, a boncolási jegyzőkönyv birtokában, esetleg Sorskát még egy aláírásra beidézik, és akkor tetszése szerint! vagyis, még amit mondani óhajt!... Sorskát elkerülték ezek a távozási kísérletek, neki még beszélnie kellett az úgynevezett finisről, amikor is véget ér ennek a speciális hosszútávfutónak a magányossága, amikor is átszakítva a célszalagot (Duna esti fényei, kivilágított Lánchíd), belefut a gyönyörű halálba!

És mondta és mondta is a magáét, egyre jobban frissülő aggyal (késő éjszaka, hajnal, ez volt ideális munkaideje!), diadalmasan érezte képzeletének erőteljes szárnycsapásait, ahogy belehelyezkedik az öreg hazalátogató sok fénytörésű lelkivilágába, fölidézi az egykori fehérvető hajnali kenyérmámorát; még a munka utáni forró zuhany ostorcsapásait is érezni vélte lisztporos mellkasán, férfias vállán, izmosan kemény tomporán! Mert ő most ő volt. Beszélt, anélkül hogy észrevette volna, az alhadnagy időközben kilépett a menetből, bemondta az istenhozzádot, vagyis lekopott. Igenis, dezertált a hőstörténetből. De Sorska nem is neki mondta, amit mondott, saját magának formázta, alakította, dúsította John Hecht finisét. Szívében és tudatában kész volt a terv, igenis, ne tagadjuk: titkos nagy műre készült.

 

És ezekben az órákban, az aluszékonyság lebegő állapota után, a chippendale-ből kikászálódva, ezt senki sem cáfolhatja, nagy alkotásokra lett volna képes. Csakhogy mire szokta fölhasználni ezeket a kivételesen áttetsző, világos órákat, agyának és ihletének ezt a kegyelmi állapotát egy filmgyári anyaggyűjtő? Semmi másra, mint hogy papírra vessen főnökének néhány tippet, ötletet, riportkivonatot, sűrített bírósági esetet.

Ilyenkor találta ki kötelességszerű anyagát, amelyből a rágcsálók alaposságával egy egész kollektíva, de elsősorban főnöke, náthás Avar táplálkozott. Ötletei pépessé emésztve, végtermékké alakítva, egy-egy filmművésznek mondott ifjú vagy idősebb alkotó nyersanyagává lettek. Havonta húsz-harminc cetlit szolgáltatott be a stúdiónak. És honnan ez az anyag? Ő maga csak ritkán tévedt a Markó utcába (tárgyalási időkben sétálni szokott, általában a Ságvári-ligetben), de ettől függetlenül, remek beszámolókat talált ki a pereskedő felekről, apagyilkosokról, hűtlen asszonyokról, angyalarcú házasságszédelgőkről, bigámistákról, erőszakos nemi közösülőkről - ki győzné felsorolni! A nevére előfizetett vidéki újságokat általában, nem lévén szüksége rájuk, kilószámra dobta a szemétgyűjtőbe. Képzelőereje jóvoltából, bár ez nem csekély energiabefektetéssel járt, önellátó volt, történetek kitalálója, mégpedig mesteri tömörítésben. Mindehhez hozzá kell tenni vagy meg kell ismételni: ő volt filmgyártásunk egyik anonymusa. De emiatt csak ritkán érzett keserűséget. Látta az egész együttest, tanúja volt foggal-körömmel, itt-ott ideológiával harcoló életüknek: kiverekedni az évi húsz-huszonöt filmből az egyiket; engedélyt, pénzt, műtermet szerezni, mindent, ami kell! Néhány tiszta művészen kívül a társaság egy részét szelíd megvetéssel figyelte. Mi köze ehhez? Mi köze hozzájuk? De élnie kellett és, tagadja, nem tagadja, ezekből élt. Neki is volt egy-két húzása. Szépen föliratozott dossziékat tartott egyik puhafa polcán, ilyen címszavakkal: HÁZASSÁGTÖRÉS. KORRUPCIÓ. ÜZEMI KONFLIKTUSOK. KURIÓZUMOK. ÖRÖKSÉGEK. HATALOM. KIZSÁKMÁNYOLTAK ÉS KIZSÁKMÁNYOLÓK. SZEXI. Ezekben a dossziékban ugyan egyetlen szál papír sem akadt, de ingatag státusának szükségszerű kellékei voltak. Fölöttesei jelenlétében néha elővette őket, de csak úgy mutatóba, minden betekintés nélkül. Nem, barátaim, hohó, nem, ez szakmai titok, ez aztán, bizony! Na, na, huncutok! Ipari kémek! Na, na!

Így ült a kiüresedett és elcsöndesült hajnalban, maga elé mondva a megboldogult nevét: John Hecht. Igen, John Hecht, én vagyok a keresztapád, ha nem haragszol érte. Téged ugyanis maga a jóisten vezérelt ennek a tigriscicának, ennek a legalábbis féltudományos hölgynek a lakosztályába, hogy ott aztán kinyiffantson, és hogy nemcsak a porhüvelyedet, de egész életedet, történelmi futásodat nekem adja. A finisedet! Isten a tanúm, tisztelt alhadnagy elvtárs (a rendőr már régen sehol), én ezt az embert most hadizsákmányként lefoglalom? Le én, nem kap belőle a nagy bendőjű főnökség egy porcikát sem! Állapodjunk is meg, de nagyon kérem, teljes titoktartás mellett! Kezelje az egészet, ha egy mód van rá, államtitokként. John Hecht, bár úgy rémlik, azt tetszett mondani, hogy sem útlevelet, sem egyéb személyazonossági okmányt nem tetszettek nála találni - maradjunk abban, hogy ez az önök szerint névtelen tranzitutas kizárólag az enyém. Személyes tulajdonom. Ő lesz, ha szabad ezt így kifejeznem, életem főműve. Hogy film-e vagy regény, tárca-e vagy epigramma, ebben a pillanatban még fogalmam sincs; én csak a remekművet garantálhatom! Gondolom, ön mint hatósági ember, aki szüntelenül az élet mélyeiben nyomoz, és ezért van fogalma a valóság drámai arányairól, fölfigyelt erre a mesterien tömör szerkesztésre. Egy ember, aki negyven éve nem járt szülővárosában, leszáll a vonatról; mondjuk, pillanatnyilag Bécsből érkezve; tételezzük föl, hogy ott van a támaszpontja, a kocsija, minden holmija, irata, talán a pénze is ottmaradt a Westbahnhof mellett, a Hotel Zöch-ben, igen, igen, ez az öreg csak úgy elszaladt Pestre; emlékek, szagok, házak, temetők, csehók satöbbi, és járja a várost, mint valami holdkóros, álmokban és napsütésben, megáll ködben és esőben satöbbi; spekulál, bekopog egy sajtszagú házmesterhez, én egy olyan molett hölgyet keresek, kérem, mondja és elpirul, egy bizonyos Lenkét és tessék mondani, mi lett a dagadt Zelmanovics fiúval, tetszik tudni, azzal a négyszeres bigámistával, és kijött-e a börtönből Ács Zoli ötvenegy után? Csupa ilyen fölöslegesnek látszó kérdés, ujjai közül kipereg az egész, mint a száraz homok, és mégis! Mindez, tisztelt alhadnagy úr, egy emberi történelem sűrítménye! Nos, kedves uram, ebbe a mesteri keretbe, két nap bolyongás múltban és jelenben, és az egész tulajdonképpen se múlt, se jelen; egy gyönyörű haldoklás története, hattyúdal, nosztalgia a köbön, egy lélek utolsó fejtörései! - ebbe, gondolom, ezzel ön is egyetért, belefér minden. Itt aztán elmondhatom a véleményemet emberiségről, magyarságról és álmagyarságról, hazáról és hazátlanságról, erről az egész virtsaftról, amit úgy is neveznek, a huszadik század harmadik harmada vagy annak is a vége! vagyis beszélhetek a finisről, de micsoda finisről, kedves uram, a saját finisemről is, ha úgy tetszik, egy kihalóban lévő embertörzs finiséről, ugye érthető? Most már azt is érti ugye, ezt nem adom oda egy duplán rakott szendvicsért, egy kupica kubai rumért; nem adom náthás Avarnak, a legnagyobb magyar filmírónak, aki mint egy mélytengeri szivacs, mindent magába szív, ami a másé; hogy a többieket ne soroljam! És engedelmet kérek, hadd legyek szerénytelen. Belőlem él, talán nem veszi önelégültségnek, egy egész banda, az én véremből, az én agyvelőmből! Mit szól ehhez, kérdezem tisztelettel?

Monológja vége felé járt, amikor élesen csöngött a telefon (a telefon mindig élesen csöng), a filmgyár jelentkezett, a dramaturgia. Először elváltoztatott hangon arról akarta meggyőzni a titkárnőt, hogy téves a hívás, itt egy bizonyos John Hecht beszél, átutazóban a gyermekkor és a halál között, de az erélyes, okos nő, mintha tréfásan hátba vágná, rászólt, hogy ne hülyéskedjen, az ügy sokkal fontosabb, mintsem hinné! Erre megtörten, föladva saját inkognitóját, amely sosem létezett, megizzadt tenyerében szorongatva a kagylót, azt mondta, hát igen, ő az, Sorska, és hogy tessék csak nyugodtan, mint eddig is, rendelkezzenek vele: életem és vérem, vitam et sanguinem! Erre már a közvetlen főnöke, náthás Avar vette át a telefont, mondott valami tömöret, ami inkább volt durván idétlen, mint tréfás és ezenkívül is, azonnal berendelte magához. Délelőtt tizenegy volt.


Náthás Avar

Náthás Avar, a főnöke egyik alfőnöke, aki a szakmában kapta előnevét örökös orr- és gégehurutja miatt, most is tüsszögve fogadta.

- Nézd, Sorska, nézd Balsors! - az éles mássalhangzók tompán csikorogtak - tudom én, mi a bohémség, művészlazaság, és ha nem is tartasz a szíved mélyén igazi alkotónak - na, semmi, semmi! -, magam is művész volnék, és nem is akármilyen! Azt is tudom, hogy a dramaturgia nem statisztikai hivatal, nem központi sztomatológiai intézet - egybeesztergált, húsos, sima álla és tokája kifeszült a belső röhögéstől -, de azért munkahelynek ez is munkahely, itt is létezik valami nagyon nehezen átélhető munkafegyelem, és ami disznóság, az itt is disznóság! - Elfogta az allergia, és többszörös trombitálással fejezte be valódi vagy megjátszott fölháborodását.

- Az itt is disznóság - ismételte meggondolatlanul az anyaggyűjtő, mert nem e világban élt; egyre csak élete főművére gondolt.

- Ha te így fogod föl, hogy utánozva közbekotyogsz, ilyen cinikusan! - náthás Avar fekete gombszeme lilán megfényesedett a dühtől - ha te, kérlek szépen - és itt egy késleltető orrfúvás következett, nehogy véglegesen elragadja az indulat -, ha te ilyen kevés felelősséget érzel elsősorban magad iránt, a saját sorsod iránt - most következik az aranyozott szív fölmutatása, gondolta az anyaggyűjtő, élvezve saját alárendeltségét; legalább ennyi jusson a kizsákmányolt proletárnak! -, ha te azt hiszed, hogy ebben a partnerségben - hosszas orrgyötrés, majd orrfúvás - csak nekünk vannak kötelességeink teirántad, akkor te, engedd meg, hogy fölvilágosítsalak, olyan hülye vagy, hogy az már drámai vétség! Nézd, Balsors! - patriarchálisnak kell lenni, kollegiálisnak, megbocsátónak és különben is, hol találni egy ilyen hasznos balekot! - én úgyszólván nem mint a főnököd, de mint - engedd meg - régi barátod, valahai évfolyamtársad hívtalak ide - most jön a hála-motívum, hogy ő emelte ki a szarból, úgyszólván felelősséget vállalt érte a felsőbb szerveknél, politikailag, erkölcsileg, és most íme, így és így! - Tebenned nagyobb értékek vannak, mint amit egyáltalán át akarsz adni - nagy szó? nagy szó! - a közösségnek, a társadalomnak, érted? Vihetnéd te sokkal többre is! Az oblomovizmusnak mint életformának már csak a legfiatalabb írók novelláiban jut némi oxigén. Igaz, a kritika falja, zabálja a semmit. De azért, kérlek szépen! Más a menő sznobizmus - ahhoz, hogy ezen belül fölkapjanak valakit, ez már közhely, legenda kell és neked, sajnos - prüsszögés az összegyötört zsebkendőbe -, mit mondjak, Sorska, neked egyáltalán nincsen legendád - az orrlyukak gondos szárogatása - illetőleg van, de a te legendádat nem ismeri a közvélemény. De hát nem ez a mi témánk, atya! Nem azért vagy te itt nálam, hogy a legendádat elemezzük, igaz? Egy feladatról lenne szó - az ajtóhoz ment, és kiszólt a titkárnőjének -, Titkoska, adjon nekünk a privát nektárból, igen? - visszaült - szóval, igen, egy kiemelt feladatról, és mindenki, akinek szava van, egy emberként rád szavazott.

Titkoska - Titkos Mária - letette az asztalkára a francia konyakot, s eközben Sorska tetőtől talpig végigmérte, mintha nem ismerné évek óta; még mindig jó lába van és elsőrendű melle, bólintott magában. A nő finom, rezzenékeny lelkével azonnal fölfogta a szemügyre vételt és a belső elismerést; mosolyával, amelyet művészien sápadtra festett ajka olyan finoman közvetített, megköszönte az el nem hangzó vallomást, és visszapillantva kiment.

Egy hajtásra megitták a konyakot, Sorska még a szemét is lehunyta áhítatában. Náthás Avar kissé előrecsúszott a karosszékben, mint aki a súlypontáthelyezéssel igénybe vett testrészét óhajtja pihentetni; gombszeme fölizzott, izgatott lett attól, amit mondani készült. Még egy pillanatig kitartott, hogy fokozza a tikkasztó várakozást; hogy Sorska szája az érdeklődéstől kicserepesedjék, összeszűküljön a torka, kék-lila-sárga karikák jelenjenek meg a szeme mélyén, a belső vetítőben, tépdesse bőrét a körömágyból; hogy szinte ájuljon el! Igen, hogy lihegjen a kíváncsiságtól.

- Olyan feladat ez, amely kiemelne téged - ismered azokat a tízemeletes sárga emelődarukat! - ebből a se hús, se hal minőségből. Szóval, ha beleveted magad és jól dolgozol... - előrehajolt, és arra várt, hogy Sorska bedobjon egy kérdést, de az ő embere, bár az arca csupa feszültség, a homloka csupa veríték volt, nem szólalt meg. - Ember! Hát nem érdekel a sorsod?

A kérdezett, mert Avartól nem várt semmi jót, rezdületlen maradt; fejét a nyakába húzta.

- Na jó. Akkor figyelj. Terv szerint gyártanak koprodukcióban egy magyar-amerikai filmet. Politikailag, művészileg égetően fontos, ezt hangsúlyozom. Hogy fogalmad legyen... Sivatagban magyar geológusok víz után kutatnak, ha sikerül találni, nagyabb terület, mint Magyarország, öntözhető lesz, győz a zöld ellentámadás. Ez a film címe is: Zöld ellentámadás. Nem azért mondom, de az ötlet: l'idée est de mois. Szóval: geológus, magyar, harmincöt éves egyrészt, másrészt szép, karcsú elefántcsontszínű afrikai, egyetemet végzett nő. Magas rangú funkcionárius neje. Magyar geológus nős, afrikai hölgy férjezett. Itt is, ott is gyermekek, tetszés szerint. Nő és férfi homokviharban eltéved, a halálveszélyben kirobban a szerelem. Fátum. Nő végletekig becsületes, bevallja férjnek. Válási szándék. Kínos nemzetközi bonyodalom satöbbi. A végén persze találnak vizet, és győz a szerelem. Geológus nőt hazahozza, kitüntetés, új lakótelepi lakás. Zárókép: víz, víz, víz! Óriási, mi?

- De ehhez minek kellek én? Ha már mindent kitaláltál.

- Ember! Minek! Elutazol a valóságos expedícióval, geológusok, paleontológusok satöbbi. Kapsz egy teljes szafariszerelést, kapsz parafa sisakot miegyéb. Kapsz egy egész garnitúra oltást tífusztól bubópestisig satöbbi. És kapsz egy csomó fölmarkolható dohányt! Te pedig, akárcsak itthon, a saját nimolista körülményeid között, ott éppen ellenkezőleg - ellátva, fölruházva, támogatva -, utánajársz az utánajárnivalónak, mint egy szociográfus, mint egy hazamentő, mint egy eleven lelkiismeret! Gyűjtöd a folklór anyagot, lejegyzed a helyi szokásokat, sztorikat múltból, jelenből, leírod a helyszíneket, tanulmányozod az étkezési szokásokat, az élet és halál illemrendjét satöbbi! Ember, kezedben a harmadik világ! Most már érted? Ki akarlak ugratni ebből az ebihal létedből! Mert ezúttal nem leszel anonymus, mert anyaggyűjtés után szinopszis, aztán kapsz egy fekete szerzőtársat (na, ő lesz a főszerző, de ez politika), te pedig írod a filmedet, amelyen ott lesz a neved is! Ezzel indulunk majd a megfelelő afro-ázsiai fesztiválon! Díj eleve garantálva. Megkapsz minden segítséget; hatalmas apparátus áll a hátad mögött. Azonkívül ne feledd, elefántcsontszínű gyönyörű nők, kukoricapálinka, törzsi tűz és dobszerenád! Persze mindez a progresszív feladat mellett. Kicsodád vagyok én neked? Az arkangyalod? Na ne túlozz, azért az nem!

- Ide figyelj, apuci - Sorska félig kiemelkedett karosszékéből, de előbb óvatosságból megitta a második pohárka konyakot. - Én, mit mondjak neked, fázom a trópustól - náthás Avar bal kezével a levegőbe markolt (balkezes volt), -, félek a termeszektől, az óriáskígyóktól, a krokodiloktól, az egész dzsungeltől; félek a fekete, félfekete, sőt egészen fehér csajoktól, és félek a maláriától! - közbeékelt náthás üvöltés: ember, a védőoltások! -, de legjobban, őrangyalom, attól félek, hogy az egészből nem tudok kihozni semmit, és akkor itt álltok velem, ahol a part szakad. Én, isten bizony, progresszív vagyok, internacionalista, de csak itt, Pesten, ebben a büdös városban, ebben a dzsungelnek sem utolsó két és fél milliós konglomerátumban, amit azok a szaktársaink lepráznak leginkább, akik itt az összetett összkomfortban részesülnek, jó kis túlzsírozott szinekúrákban, és mert ők a haza lelkiismerete, könnyebben jutnak mindenféle kitüntetéshez, tudományos ranghoz, csengő pengővel fizetett bizottsági tagsághoz, mint a szíve szerint itt döglődő és szíve szerint itt lelkesedő pária! Aki nem alkot ugyan, de termel.

Avar orrára szorított túlhasznált zsebkendőjével a végítélet harsonáját fújta.

- Tisztára gyökértelen duma! De én mondom neked, ez volt az utolsó dobásod. Ha nem vállalod el ezt a bulit, ki kell mondanom, ha nem vállalod el ezt a - nem szeretem a nagy szavakat - missziót, akkor azt hiszem - kis tűnődés a fogalmazáson -, azt hiszem, hogy nem tudom továbbra is tartani a hátamat miattad - újabb tűnődés -, azt hiszem, nincs más választásom, sajnos ki kell hogy rúgjalak. Nem szívesen mondom ezt neked, ismersz, kollégának sem vagyok talán utolsó, de te ezzel a tökfejűségeddel, ezzel a negativisztikus magatartásoddal átlépted az utolsó tűrési vonalat. Adok neked egy kis gondolkodási időt. Légy szíves! Vedd az agyad a kezedbe, és spekulálj.

- Ne haragudj, de nem - kicsit küszködött magában, ennek a derék sírva-zokogva kizsákmányolónak mégsem árulhatja el, csak úgy, a legbensőbb titkát. De amikor az alfőnök szemében megpillantotta a kétségbeesés ősemberi jelét, a sajnálkozás valamilyen utolsó ítélet előtti fénytöréseit, kezdte átjárni szívét a sajnálatos gyengülés. Visszaereszkedett a karosszékbe, a tenyere megizzadt, homlokán a mártíromság jegyei. - Szóval, értsd meg - mondta szelíden -, én megfogtam az úristen lábát! Most készülök megírni életem igazi művét.

Avar a kezdeti megdöbbenés után teljes gyermetegséggel átadta magát a kíváncsiságnak.

- Film? - kérdezte nőiesen.

A belső titok, amely egy szelíd mosolyban Sorska arcára rajzolódott, ezt a tétova embert szinte megszépítette. A mindannyiunkban, legalábbis a többségünkben rejtőző angyal mosolya ez. Az az emberi napsütés, az a teremtő erő, amely a ritka szerelem, vagy egyszerűen a tenni vágyás kisugárzása. A pascali gondolkodó fűszál csúcsteljesítménye.

- Film? - ismételte Avar a kérdést reszkető szívvel, eleve irigy izgatottsággal.

- Mit tudom én! Film, szonett, kisregény, nagyregény, eposz, epigramma - ha én azt tudnám, apuci! Az élet ebben a pillanatban - és ez egyáltalán nem jellemző az én viszonylatomban, megajándékozott valami csodálatossal. Az ölembe rakott egy nagy jövőjű kisdedet.

Avar, aki mesterien járatos volt a viccelődő, ugrató, de valójában mindig vérszomjas dialógusokban, most teljes fegyverletételre kényszerült. Ennek itt nincsen értelme.

- Ha csak egy kicsit is a barátodnak érzel, régi évfolyamtársadnak, sorstársadnak, ha csak egy kis bizalom is van benned irántam, de csakis akkor... elmondanád? mégis?

- Nézd, Avarom! Mint köztudomású, az én eddigi életművem az, hogy tippeket szállítok nektek. Tippek tucatját egy évben. Én vagyok az előretolt őrs a mai valóságban. Látok, keresek, szaglászok, pirossal bekarikázom a fontos cetliket, a többi a ti dolgotok. Az egész egyetlen mozdulattal lesöpörhető az asztalról. Az anyaggyűjtő nem tartozik az alkotók közé. Szelíden körülröhögik, orron verik egy-két vicces izével. Hát nem, apuskám, ezt és így nem. Azzal fenyegetsz, hogy szívfájdalommal bár, de kénytelen leszel seggen billenteni, mert nem óhajtok Afrikába menni, black and white! Hát itt az ellenérvem, tessék! Meg akarom írni a magamét!

Avar tésztás arca csalánosan kivörösödött, fenyegetően érezte a védtelenségét. Ez a nimolista, aki bármikor elővehető és bármikor elhanyagolható, most kezd iszonyatosan fölébe kerekedni. Mintha kapcsolatuk minősége lenne változóban? Mintha, bizony.

- Nézd - szólalt meg fátyolosan, s még a heveny nátháról is megfeledkezett. - Lehet, hogy az előbb rosszul fogalmaztam, elhamarkodva, nem demokratikusan, na! ezért, kérlek, bocsáss meg, tekintsd a dolgot el nem hangzottnak. És Afrikára is találok valakit, mert az egy kontinentális buli. Azt se hidd, hogy nem tartjuk számon a te munkádat. Ezek a cetlik, a piros karikáid, benne vannak a filmtörténelemben. Ezt tudom én, és tudják ők, a fejesek is. Ha pedig nem óhajtod a legújabb tippedet nekünk adni, vagy akár mint kész művet megmutatni, esetleg felajánlani nekünk, ez alkotói jogod. Jó, jó, látom az arcodon, rühelled ezt a szót, megmondom őszintén, én sem szeretem, túl sok az alkotó és túl kevés a művész. Aperçu a javából, igaz? Hanem, tudod, mit, hogy én is mondjak neked valami jót: kapsz négyheti fizetett szabadságot, alkotóházi beutalást, hogy csináld a magadét. - Avar hájasodástól fenyegetett szívét meleg hullámokban járta át a jó érzés, hogy belőle ez is telik, az emberségnek ez a közvetlen áradása. - Hiszel nekem? Elhiszed, hogy komolyan beszélek? Hogy érdek nélkül?

Sorska megtörten viszonozta a másik tekintetét; ez a jóindulat, amelyet valóban őszintének érzett, inkább megalázta, mint fölemelte.

- Elhiszem neked.

- Köszönöm, Balsors! Szívből!

Náthás Avar, akinek ügyes forgatókönyvei már-már a komputertechnika pontosságával adagolták a szocialista társadalom konfliktusait, mindig a megfelelő arányban, hogy a kibékíthetetlennel szemben túlsúlyba kerüljön a távlatot nyitó, a reményt keltő, az elmúlt években Sorska számos ötletét, dialógusát szippantotta föl, eléggé jutányos áron, mondhatni bagóért. És most, a jósághullám taraján, filmgyári gyakorlatában először, komoly bűntudatot érzett. Látta Sorskát egy mocsaras, liános, folyondáros dzsungel mélyén, amint fekszik tehetetlenül, és közben óriáshangyák tízezrei, százezrei osztozkodnak a testén. Egy kiválóan szervezett hangyabrigád éppen a fülcimpájából rángat egy darabot, mások az orrlyukán vonulnak befelé. Náthás Avar eltakarta a szemét, de tapasztalnia kellett, belülről látja az egészet; a hangyamunka nyomán egy véresre mart arcot, szem nélküli szemüreget.

- Menj már a francba, és alkoss, vagy csinálj, amit akarsz! - náthás orrhangon fölkiáltott, de ahogy az ilyenkor lenni szokott, Sorska már nem volt sehol.


Az Underwood

Az egész délelőtti látogatás a forróságtól és a külföldi bérmunkáktól izzó júniusi filmgyárban; Náthás Avar kecsegtető ajánlata a fekete-fehér (black and white) koprodukcióról, amelynek sikere esetén egy fesztiváldíj is leeshetne, a következő éjszakán már csak a szokásos chippendale-álmok egyikének tűnt. Késő este a Piros Nünükében vacsorázott; szétosztotta ártatlan széles mosolyát a felszolgáló kisasszonyok között, Feketerigónak, egy kecses éjfekete kislánynak, mint havonta többször, most is kilátásba helyezte, hogy adandó alkalommal (csak éppen feltörök egy kicsit!), feleségül veszi. Elszopogatta három deci vörös borát, hogy aztán hazacammogva (Gizella kedvenc szavával: hazaslattyogva) fotelja védelmébe helyezze magát. S ezt siettetnie kellett, mert hajnalhasadáskor, munkaereje teljében, már ott akart ülni a nagyágyú, az Underwood még mindig impozáns, még mindig sértetlen klaviatúrája mögött, jóllehet, ami az éveit illeti, egy legenda szerint a tudományos szocializmus hazai úttörői még ezen kopogtatták lázító irományaikat! Az írógépet ugyanis vagy húsz évvel ezelőtt édesanyja, özv. Sorschné adta neki, egyetlen atyai örökségként; holott (s ezt később gyakran a szemére is vetette) ennek az Underwoodnak a muzeális, sőt mozgalmi értéke fölbecsülhetetlen, helye a munkásmozgalmi intézetben lenne, mert betűi anno dacumál a jövő egyik fejezetét kopogtatták. Hogy ennek van némi köze a történelmi igazsághoz, az későbbi téma.

Kiemelkedve a chippendale-ből, lebegve, mint egy lassított fölvételen, kezdett visszahelyezkedni a valóságba. A környezet csöndje, a tárgyak szolidáris bensősége és egy kéménytől megosztott holdsugár szelíd fénye megteremtette azt a gyöngéd átmenetet, amely az álom és a valóság határán, a továbbiak szempontjából olyannyira szükséges volt. Az álomból érkező ember éppoly védtelen és sérülékeny, mint az anyaméhből kiszoruló csecsemő. Ez is születés a maga módján, Sorska esetében különösen az! Az arcán, a szívén, az agyán még az álmok méhlepénye. De a suta gémlábú asztalkán, amelyet egy lomtalanítás alkalmából az utcáról szerzett (szinte teljes lakásberendezése ilyen forrásból származik), ott volt a maga delejező erejével a hatalmas Underwood! Rozsdamentes, gyönyörű acélszerkezetében minden lehetőség! Egy Marx, egy Shakespeare, egy József Attila - lángelmék szolgálatára készen. De ugyanúgy kénytelen lenne lekopogtatni, ha rossz kezekbe kerül, ha úgy fordul a történelem, névtelen följelentést helyesírási hibákkal is, zsaroló levelet vagy például egy justizmord halálos ítéletét.

Az Underwoodon, hogy rávetült a kéménytől kettéválasztott holdsugár, a szürke por ezüst szemcsékben izzott. S ez a lenyűgöző látvány, a nagyszerűen megszerkesztett ipari remekmű, a természet fényeitől megfürösztve, most is, mint mindig, az öröm és a döbbenet erejével hatott. Sorska szívét átjárta a ritka premierláz; ez a tünemény most a megosztott holdfényben arra vár, hogy írjon végre valami igazit! Hogy mégiscsak elmondja egyszer, amit nem mondhatok el senkinek, elmondom hát mindenkinek, a háziszent Karinthy jegyében, amiért nem kell szégyenkeznie. Lassan és lenyűgözve, a pillanat nagyságától meghatódva és a lehetőségtől szédülten az írógéphez slattyogott (idézett hely szerint), nem is indulhatott volna másfelé, mert az Underwood hengerén leszorítva egy levél világított, nem papírlap, nem holdfénytől sugárzó üres felület, formájában is szép, gondosan írt, mondhatni, klasszikus gépírású levél. Sorska a sorok címzettjének érezve magát, frissen befogadó szemmel olvasni kezdte.

 

Tisztelt Uram, engedje meg, hogy miközben Ön édes álmaiban úszkál, én lekopogtassam néhány gondolatomat, persze csöndesen, nem olyan - már elnézést kérek - dörömbölve, mint Ön szereti. Igyekezni fogok, származásom és természetem szerint, tapintatosan fogalmazni. Annyit bizonyosan tud rólam, hogy háromnegyed százados pályafutásra tekinthetek vissza, persze, nem egyértelmű büszkeséggel. Engedje meg, amit én átéltem és leírtam, külön regény lenne. Azon mégis eltűnődöm néha, hogyhogy Önök, úgynevezett írástudók, lemondanak arról, hogy megírják egyszer egy írógép történetét! Micsoda kincset eresztenek ki a kezükből! Nem térek ki részletesen múltamra, csak jelzésszerűen említem, szerény életem magában foglalja egyrészt a magyar kapitalizmus fejlődésének, a finanszírozás és a hitel történetének fontos adalékait, másrészt, egészen más végletben, a munkásmozgalom egy szeletéből is némely izgalmas mozzanatot. Tudni kell, hogy kiselejteztetvén a főterületről (Kereskedelmi Bank elnöksége), mivel betűkészletem egyik-másik darabja, például az ä, az é, az y, az s és a § kicsorbult, hibássá vált, egy egész halom ugyancsak nem elsőrendű irodai holmival együtt kiárusítottak. Csak úgy zárójelben mondom, a tőkés mentalitás jellemzésére és nem pejoratíve, ezekben a körökben a csökkent érték is érték maradt, nem volt szemétbe dobás, elpotyázás, Csáki szalmája! - azt is hozzáfűzöm, ez csak a korai kapitalizmus viszonyaira értendő, később minden megváltozott. Így kerültem én jó negyvenöt éve a bőrős szakegylet tulajdonába, majd onnan is kiselejteződvén - betűim végleg kicsorbultak - néhai édesapádhoz, aki az említett szakegyletnek úgyszólván alig díjazott jogásza volt, de az is igaz, minden jogi képesítés nélkül. Ennek a szakasznak egyes részletei nyilván nem ismeretlenek előtted. Hibás betűs munkálkodásom újabb fejezete összekapcsolódik apád legszebb férfikorával (az Underwood a gondos szövegezés ellenére sem vette észre, hogy áttért a tegezésre), vagyis azokkal az éveivel, amelyek, szerény véleményem szerint, megörökítésre érdemesek. Nem tudom, fölösleges ismétlésbe bocsátkozom-e, vagy valami újat is mondok neked: idősb Sorsch Rezső, akkoriban persze még idősb nélkül, eléggé viharos sajtóperek hőse volt, és mindig kimondottan a szociális igazság üldözöttjeként. Ő ugyanis, remélem, nem sértek fiúi érzékenységet, profi alperesként, egész csekély honoráriumért szerepelt a szocialista napilap olyan sajtópereiben, amikor különösen szigorú elmarasztaló ítélet volt várható. Boldogult apád soha életében cikket, riportot, mínuszos közleményt le nem írt, az írásbeliség mindig is gyönge oldala volt, ezt ő sem tagadta. Viszont ennél a sajátos kenyérkeresetnél fogva, számtalan esetben neki kellett vállalnia a sajtójogi felelősséget, vagyis ő volt a szerző olyan szerzők helyett, akik fontosságuknál fogva nem vállalhatták az esetleges szabadságvesztés rizikóját. Idősb Sorsch több perben küzdött a szegényekért, a kizsákmányoltakért, a szólásszabadságért, mint egy Zola! Bajba csak olyankor került, amikor a dörzsölt ellenforradalmi bírák, a Horthy-rendszer minden hájjal megkent elnökei, ügyészei nagyon furfangosan és előre elhatározott módon rákérdeztek: hogyan is értelmezi ön azt, hogy A TÖRTÉNELEM DIALEKTIKÁJA MÉHÉBEN HORDJA A GYÖKERES TÁRSADALMI VÁLTOZÁS EVOLÚCIÓS LEHETŐSÉGÉT? Ilyenkor szegény édesapád gyakran belekerült a csőbe, az ellenforradalom jogi hínárjába, s mert rögtönzésben sem volt elsőrendű, hát inkább dadogott, mint válaszolt, mert neki erről az egészről, revolúció, evolúció, dialektika, osztályharc, nagyon kevés hétköznapi fogalma volt. Az egyik vérszívó ügyész, a mozgalmi vádlottak réme, aki perverz szorgalommal tanulmányozta a marxizmust, sőt német fordításból két-három Lenin-művet is ismert, és ennélfogva úgy játszott néhai apáddal, mint macska az egérrel, hasfelmetsző gúnnyal megkérdezte tőle: ha már ennyire utál dolgozni, miért a legnehezebb munkát választotta, fölforgató cikkek sajtójogi felelősségét? Szegény néhai apád, aki nagydarab, naiv ember volt, kék szemű és csupa jóindulat és valóban mentes minden ócska anyagiasságtól, mert neki egyszerre csak egy karéj kenyér kellett, büszkén elszólta magát: kérem, ügyész úr, nézze, a dicsőség miatt! És ebben a perben, amely nem biztatott sok jóval, mégis fölmentették. Ravasz húzás volt ez attól a bizonyos ügyésztől, de szegény apád belerokkant. (Itt néhány sor átütés következett, bizonyára egy-egy sértő részletet törölt a gép, különös tekintettel a közvetlen lemenőre.) Summa summárum, véleményem szerint tehetséges ember vagy - vélekedett az Underwood -, érzem benned a szándékot: dolgozz, dolgozz és nagyra törj! Elég sokat röhögtek nyamvadt apádon, írd meg most az ő komoly történetét. Ha szükségesnek látod, nálam, tartalékban, még egy egész halom adalék! MARADTAM TISZTELETTEL, AZ ÖN UNDERWOODJA.

 

Sorska ott állt a kéménytől megosztott holdfényben, a fénylő klaviatúra előtt, ott állt az ezüst és indigókék ragyogásban, aprózva reszkető szívvel és gyomorral, és erős kezével kifűzte a gépből a levelet. Apja utóéletéről csak tragikomikus emlékei maradtak, özvegy édesanyjának küzdelmei egy reménytelen rehabilitációért. (Az édesanyja két év óta halott.) Ő maga mint kisfiú csak félig tudta, és csak félig volt hajlandó fölfogni azt a kutyakomédiát, hogy miért nem lehet a munkásmozgalom mártírja a papa! Idősb Sorsch Rezsőt 1944 márciusában vitte el a Gestapo, a legutolsó életjel Mauthausenből érkezett tőle: Sorska tizenegy éves volt akkor. Idősb Sorsch, akkor férfiévei teljében, szerepelt a bevonuló németek egyik listáján mint veszedelmes bolsevista közíró, a prominensek között. S ő, egy túlélő rabtársa elbeszélése szerint, kínzói börtönében, a Svábhegyen és később a Fő utcában, büszkén vállalta újból a valamennyi neki tulajdonított cikkért a szerzőjogi felelősséget, a kitöltött huszonnyolc havi fogházat, s minthogy itt nem fenyegették csőbehúzó kérdések, hogy például: mit ért azon, hogy a társadalmi struktúra gyökeres átalakítása, gátlás nélkül és méltósággal válaszolt, bátran, derűsen, mint aki tudatosan vallja a magáénak az egyetlen alternatívát. "Hogy maguk eltűnnek a föld színéről" - válaszolta anélkül, hogy kérdezték volna. Eleinte zsidónak hitték, és ennek megfelelően szigorúbban kezelték, később az iratai alapján meggyőződtek az ellenkezőjéről, hogy elődeit Mária Terézia telepítette Magyarországra, s ezt tudomásul véve, a vele foglalkozó úr őszinte döbbenetét fejezte ki, hogy egy vérségileg tiszta ember idáig, ilyen mélyre züllött! Fölajánlotta neki a segítségét, ha megfelelő irányban hajlandó nyilatkozatot tenni és némi szerény szolgálatot vállalni a végső nagy ügy érdekében. Ekkor érkezett idősb Sorsch élete arra az erkölcsi magaslatra, amit a felszabadulás után sem méltányoltak. "Ön téved, uram - mondta a vele foglalkozónak -, én úgy gyűlölöm magukat, mint a halált. És kérem, tekintsenek ezentúl zsidónak."


Minden órája megállt

Sorska még mindig ott állt a kéménytől megosztott holdfényben, a megkopott klaviatúra előtt, ott állt a halványuló ezüst ragyogásban, háttérben az égbolt sápadtkék végtelenje; ott állt, átszűrve magán az Underwood némileg ünnepélyes hangú levelét, eltűnődve az apai örökségen (lásd aluszékonyság), az eleinte hivatalosan is elismert, majd megtagadott mártíromságon (lásd Rákosi-korszak), eltűnődve a komikus és tragikus figura összes lehetőségein, majd azon a bizonyos végső helytálláson, amikor is önként és szabadon választott. Rosszul sáfárkodott ezzel az örökséggel, sőt ha szigorúbban nézi, hűtlenül; dobta az örökséget, s már-már vádolta magát, hogy ő is beállt a röhögők közé, legalábbis csukva volt a szája, amikor meg kellett volna szólalnia, bizonyos vicces társaságokban, ahol az atyai legendán csemegéztek. Ilyenkor azzal is ugratták, hogy apa és fiú, micsoda két ellenpólus! Idősb nem írt le az életében kölcsönt kérő leveleken kívül egy érdemleges sort sem, és mégis milyen cikkgyűjtemény szerzője volt a nyilvánosság előtt, míg a fiú, több tucat menő film szorgos bedolgozója, soha nem láthatta a nevét a főcímen! Igen, Balsors, magyarázta neki egy lírai pillanatában Avar, s ilyenkor a náthája is háttérbe szorult, jó apád, sajnos, műfajatévesztett ember volt, mert valljuk be, mártírnak nem elég mártír, és hogy fölvállalt egy szerepet, azt a bizonyos szerzőjogi felelősséget? Már megbocsáss, de abból élt, vagy te másként látod? Sorska már akkor, abban a pillanatban, azt mondhatta volna, igen, ő másként látja. Apja dicstelen alakjában az ember és a vállalt szerep nem vált ketté. A pörbe fogott cikkeket, amelyeknek szerzőségét a megállapodás szerint vállalnia kellett, idősb Sorsch sorra lekopogtatta az Underwoodon, és sajátjaiként gyűjtötte. A fiú szemében még ott a kép, ahogy apja gondosan rendezgeti, nagy kezével simogatja a kéziratokat, s kijavít egy-egy félreütött betűt, pótol egy pontot, egy vesszőt. Ez a már szárazon zörgő papírtömeg most itt van Sorska kétajtós szekrényének alján, de mind a mai napig nem érzett annyi erőt magában, a szembenézésnek azt a lendületét, hogy a megsárgult ívekbe belelapozzon. Az apámnak igenis, kellett az az érzés, hogy egy ügy szolgálatában ott áll az ellenséges bírák emelvénye előtt, szegényen, dadogva és körülröhögve, mint hírhedt álszerző, de a végén, a finisben fölemelte az arcát, és pontosan tudta, hogy a sokéves szerep mire kötelezi. Te arról beszélsz itt, taknyos Avarom, hogy műfajatévesztett ember volt, mert fogalmad sincs, és ebben a büdös életben már nem is lesz fogalmad róla, hogy az öregem a maga személyében tiszta műfajú groteszk! És hogyan is érthetnéd a te túl gyorsan kapcsoló, életrevaló agyaddal, a te csápokkal fölszerelt intelligenciáddal, a te érzelmesen röhögő cinizmusoddal, hogy a groteszk ezen a fokon már tragikum.

Amit mondott, befelé mondta és jelen időben. Most ezen a kitáguló hajnalon, magának és az öreg Underwoodnak. Áradásszerűen világosodott, narancssárga hullámok öntötték el az 5x5-ös padlásszobát, a földre fektetett laticel fekhelyet, amely ezen az éjszakán gyűretlen maradt, a tető vonalát követő mennyezet hegyesszögét, a csonka sienai Madonnát, privát faliszentjét, amelyet kisfiúként talált egy szemétkupac alján, közvetlenül az ostrom után, a kétajtós cseresznyefa sublódot (mindkettő zsákmány egy körzeti lomtalanításból), még az Underwood komor ipari tömege is föllángolt ebben a rajtaütéses nyári reggelben. Szia, John Hecht, fehérvető és tranzitutas! Nekem most az a dolgom, és ez itt végleg tisztázódott, hogy elindítsam az öregemet, lábra állítsam ezt a bizarr, röhögni és siratni való antihőst, megteremtsem körülötte a mikroklímát, az egész rettenetes kort, shakespeare-i és becketti értelemben, és ezzel már el is árultam neked az eszmémet róla, mert ne haragudj, öregfiú, rettentő mutatós a te finised, ahogy a messzi Milwaukee-ból hazavergődsz erre a végső, kurva zarándoklatra, és így is végzed az életedet, hogy ne mondjam, egy bájos és különösen jó testű, féltudományos kurva szobájában, hogy aztán kurva rángatások közepette átcipeljünk a halhatatlanságba; a hármas egység is irtózatosan jó, az egész zárt, drámai szerkezet, de nekem most mégis fontosabb dolgom akadt, az öregem is volt olyan tranzitutas, mint te, de náladnál sokkal mulatságosabb, és éppen ezért sokkal szomorúbb, és isten a tanúm, nem azért, mert bohóc a divat, de igazi bohóc volt, történelmileg!

A gémlábú asztalkán ott állt az Underwood, és ő állva dolgozott, így szokta meg (lásd Balzac és a többi nagy írópultját), ott állt gyűrött ruhájában, háttal a kelő napnak, a tetőknek, a szecessziós tornyoknak, kéményeknek, antennaárbócoknak. Ismerte a láthatár bonyolult rajzolatát; a furcsa házakat, amelyek öregasszony-kalapokat viseltek, a hátával, a tarkójával is ismerte őket, és azt is látta, hogyan szövi be ezüstfekete hálójával a levegőt a közeli dobozgyár füstje. Vaskos ujjai megfuttatták és megdöngették az öreg karosszériát, olyannyira, hogy a padlástéren már mindenki tudta, Sorskára rájött valami szokatlan és elemezhetetlen munkaroham. De amikor ez a tartós tankdübörgés átgázolt délelőttökön és délutánokon, estékén és hajnalokon, s ez napokon át így folyt, kivéve azt a rövid éjszakai szünetet, amikor Sorskát mégiscsak magába ölelte a chippendale, a zajártalom okozta idegességen túl ez a feltűnő jelenség egyik-másik szomszédban némi nyugtalanságot keltett. Mindenekelőtt Számos Gizella kapta föl a fejét a különös munkalázra. És amikor rászánta magát, hogy benyisson Sorskához, mondhatni, furcsa érzékcsalódásban volt része. Úgy látta, mintha a férfi a fotelban szunyókálna, s az Underwood önmagától csattogtatná a rozsdamentes betűket, váltaná kemény dörejjel a sorokat, ezüst csöngetéssel a sorvégeken. Ám ez, amint azonnal kiderült, csupán a sajátos megvilágítás és még inkább, egy képzelődő lélek játéka volt, meg a feszélyezettségé is; éppen tíz napja, hogy a halottat átcipelték, és azóta nem mert Sorska elé kerülni, csak a dübörgést hallgatta a szobájából. De ahogy a napok távolodtak, úgy távolodott tőle, legalábbis reményeiben, az átcipelt tranzitutas; talán már a végső tisztességen is túlesett.

Igen, igen, a rosszul világított szobában, fények és árnyak geometriájában, ott állt Sorska a monstrum előtt, és olyan túlzott erőbefektetéssel, amely egy nagyobb gépezetet is működésben tartott volna, indulatosan verte az elpusztíthatatlan betűket. A néhány nap alatt, amióta Gizella nem látta, alaposan lefogyott, és sovány arcában, amely most egy fiatalabb ember arca volt, haragosan világított palakék szeme. Kiszálasodott borpiros frottír háziköntöst viselt, mellén ráhímzett idegen monogrammal, derekán áthurkolt vastag zsineggel, fehér, nagy lábfején öreg bőrpapucs. A gémlábú írógépasztal mellett a földön, gondosan egymásra rakva a már teleírt papírlapok. Föl sem nézett a lányra, aki úgy, ahogy az imént érkezett egy zajos éttermi társaságból (hetenként minden kedden összejövetelük volt), hóna alatt egy futurológiai művel, egyenesen a férfi szobájába lépett. Ha egy kicsit odafigyel, észrevenné talán, mintha maga a nyári este lépett volna a szobájába, maga körül a levegőnek illatos áramlataival és persze lábujjhegyen! Ott állt a férfi előtt eléggé varázslatosan, igen, igen, ezen az estén különösen szép volt, szemének furcsán metszett kékesfeketéje csupa izzás és kíváncsiság.

- Mi történt magával? - szólt a férfira, de csak védekezésből - hová a világűrbe tűnt el ezzel a mániával? - Árnyékosan sötét hangjában semmi évődés, de csupa aggodalom. - És mi ez éjjel-nappal, napok óta ez a rabszolgameló?

A férfi, bár tudta, hogy a munkának fuccs; megjelent maga a tartósnak ígérkező anarchia, befejezett még egy mondatot, aztán leejtette hosszú karját, sóhajtott, de ugyanakkor megkönnyebbült. Füle fölött a két dús hajpamatról az elmúlt napokban lekopott a festék, oxidálódott, friss haj is nőtt föléje, s ettől visszaszőkült egy nagyon régi seszínűbe, lazább lett, könnyedebb és lebegőbb.

- A maga hullája miatt tegnap beidéztek a rendőrségre - felelt nem is gonoszkodásból, inkább szórakozottan egy kérdésre, amely el sem hangzott -, de láthatja, kimozdulhatok én innen?

- Az én hullám miatt? - A birtokosjog teljesen megrémítette a lányt: kilógott a leltárból.

- Igaz, igaz - Sorska hosszúkásra fogyott arcán ráncot vetett egy kedves, fiatal mosoly -, a hullát volt szíves nekem ajándékozni. Valami jegyzőkönyvet kellett volna odabent aláírnom nekik, de van erre időm? Láthatja, nyakig munkában. A billentyűk nem eresztik el az ujjaimat. Megfogott az öregem!

- Az átutazó?

- Egy másik. De szintén átutazó.

Gizella körüljárt a szobában; keskeny derekán, szép, stabil fenekén feszülő kekiszínű kosztümöt viselt, és maláj-barna lábán, lila kerámia körmein rafinált szandált. De legfőbb szépsége izmainak gyönyörű játéka volt!

- Megengedi? - finoman és könnyűen, választ nem várva, beleereszkedett a chippendale-be, és annak a mélyéből hosszú, gyengéd nyakát kiemelve, szétbámészkodott. - Pár joghurtos üveg és egy sercli! - mondta puhán, utánanyújtózva a szavainak - miből él maga, jóember? - Kezével a karfára helyezve a súlypontot, tornászlányszerűen kiemelkedett a fotelből, és egzotikus rafia szandáljában, mintha hullámokon járna, szorosan a férfihoz lépett. - Ebből a zarándokkajából él maga napok óta, ember? Csak veri itt ezeket a billentyűket, és közben evés-ivás satöbbi, semmi? Egyáltalán, normális maga?

Sorska, mindkét karját fölemelve, olyan megadóan válaszolt, mint aki egy erősebb hatalomnak engedelmeskedik.

- Fontos ez? - kérdezte a régi ifjúságból újratámadt mosollyal.

- Szerintem, egyáltalán nem.

- Na látja. Ezt vártam magától.

A nő pupillája megfényesedett az izgalomtól; átváltott arra, amitől nem tudott szabadulni.

- Nem lesz baj őmiatta? Az öregember miatt.

- Fölvállaltam, vagy nem vállaltam föl? Ha nagyon megszorongatnak, mindent bevallok. Megmérgeztem, agyonlőttem, ilyesmi. Én Dosztojevszkijen nevelkedtem.

- Hagyja ezt a permanens marháskodást! - Arcát egészen közel emelte Sorskáéhoz; pigmentsejtjeiből az emberi bőrfesték félédes illata áradt, s a férfi ismerősként üdvözölte: egyszer már az orrába szippantotta ezt a hasonlíthatatlanul izgató nőszagot. De mégis egészen másról beszélt.

- Ha van bennem tehetség, kifizetek egy piszkos adósságot. Érti? Ha nincs, szétosztom a kéziratot klozettpapírnak. Ez a kézirat mint papír sem rossz minőség.

A két arc egymás kápráztató közelében; a két szem ködvarázslatában.

- Tudja, hogy maga szép lett? - kiáltott fel a lány naiv, nyílt meglepetéssel. Mint aki érzi és azonnal közli. - Valamit ledobott magáról.

- Egypár kilót.

- És, Jézuskám, kinőtt a haja is! - Mindkét kezével, kerámia körmeivel a férfi vállába kapaszkodott. - Angyalszárnya nem nőtt? Nem tudna megkínálni valamivel?

- Sajt, joghurt, sercli.

- Valami innivalóval, maga szerencsés!

- Sajnos, abból kifogytam, hány éve is? Nagyon sok éve.

- Akkor meghívhatom én valamire?

- Hány óra is van? Nézze csak, mindegyik órám megállt. Pedig úgy szedtem össze valamennyit a szemétből. És higgye el, válogattam! Egyik márka prímább, mint a másik. Szeretem magam körül az órákat.

- Üljön a foteljébe, és türelem! Hozom a hoznivalót. Mindent! - ezt már ovális fenekének játékával, elszaladó lábizmaival mondta.

- Meglesz, minden meglesz - szólt utána Sorska, és kimerülten, lihegve, mint aki éppen átúszta a La Manche-csatornát, vagy megszabadult egy nagyobb bajtól, a chippendale-be ereszkedett, és azonnal elaludt; nem mélyen, csak éppen a szokása szerint, a víz színén maradva, a levegő fölhajtó rétegeiben lebegve. S a lány, aki hosszú lábaival átkelt a félhomályos placcon, kezében a telirakott tálcával, ott találta az alvó embert, csontos arcának teljes nyugalmában.


A láz megoldásai

Nap mint nap átdübörgött a dobhártyáján, benyomult az agyába az Underwood előretolt betűoszlopa, a szobája egyetlen forró csapda, s ő mindig a billentyűk fölé hajolt, örökké háttal a tetők fölötti világnak, a bádog vénasszonykalapoknak, a rémpofájú tornyoknak, a tetvészkedő öreg galambok csoportjainak; arccal az apám felé, a savanyúszagú tárgyalótermek felé, kacér és aranyszőke anya mindennapi sirámai felé! Az első százhúsz flekk; a dédnagyapa, aki lajton hordta az ivóvizet a miazmáktól fenyegetett Rákos menti pestieknek, nagypapa, akire mint kilencéves kisfiúra, fontos levelet bízott a honvédsereg egyik parancsnoka; át kellett jutnia az üzenettel az osztrákok megszállta Budára. "Nagyot tojtam Hentzi kopasz fejére" - dicsekedett később férfikorában az egykori kisfiú. És hát az apa, a kárpitossegéd, a korai romantikus szocialista; Galilei-kör, Károlyi-forradalom, kommün, vörös hadsereg - szegény feje az egészből nem sokat értett, csak a vonzalma volt erős. Mindez a keze alá tolakodott Sorskának, fejében egy évszázad, a teljes korrajz, adatok és látomások tömege, csak engedni kellett, hogy mindez érvényesüljön; zöld utat nyitni a családregénynek, egy asszimiláció történetének, de óvakodva a lelkes felhangoktól, inkább a társadalmi szuggesztiónak tulajdonítani, valami emberiséget fenntartó igazságszeretetnek, hogy Sorschék elmagyarosodtak vagy elhumanizálódtak, nem hallgatva el azt a kényszerű tényláncolatot, hogyan jutottak ebben a folyamatban az örökké forrongó, tevékeny kézműves elődöktől egészen a mai Sorskáig. Aki, ugyebár!

Lement az első százhúsz flekk, a magát gépbe mondó családregénynek talán egyharmada, de mindez önkívületben történt, az elődök akarták, ő maga csak rendelkezésükre bocsátotta erős kezét és az Underwoodot. Az első tíz nap rohama után, a csapda ajtaját sarkig nyitva, Gizella lépett a szobába, és ezzel természetesen, ha akaratlanul is, megszakította az addig zavartalan, rögeszmeszerű folyamatosságot. Fűszeres, langyos illatokat hozott ebbe a börtönbe, az ablakkeretbe odatűzte a félholdat, megetette mágnás-hússal, ökörszarv-paprikával, rozskenyérrel, és sűrű vörös bort adott innia. Nem a régi munkakihagyásos lustaságot idézte föl benne a lány megjelenése, inkább valami gyengéd szünetjel volt a munka rohamai után. De mindez már csak azután vált világossá, amikor Gizella, puhán és aprózva végigcsókolva a mellét, az arcát, a kezét, elbúcsúzott tőle, és bezárult utána a furnirbetétes ajtó. De az ajtón keresztül is látta őt, amint ott áll a zuhany ezüst, kemény sugarai alatt, hibátlan barna testével, s amint egy ismeretlen isten felé nyújtja karjait. A hálának és szeretetnek dadogó érzése fogta el. Hosszú idő óta nem mert nőkhöz közeledni, egy kegyetlen kudarc miatt képtelennek érezte magát a szerelemre, s most ez a lány, egyszerűen és természetesen mint valami ősanya, visszaadta neki a szerelmet s ezzel az önbizalmát.

Állt az ablak előtt, a teljesen kinyíló reggelbe buktatva arcát. Forró zuhannyal verette végig magát, szaglászva körüljárt a szobában, és arra döbbent, az Underwood nem hívja magához. Összeszedte a kéziratot, leült a padlóra, és olvasni kezdte. Gördülékeny és szabatos, korrekt és gondosan részletező. Korrajz, emberek rajza, egy fejlődéstörténet zavartalan ritmikája. Steril. Azon kapta magát, hogy kissé finnyásan tartja a kezében a lapokat, eltartva, mint a távollátó. S ekkor már mélyen benne volt az aprólékos önellenőrzésben, amit mindig igyekezett elkerülni; egész életében idegen volt neki a hideg ráció, a magukat és környezetüket zárt ajakkal vizsgáló szigor, a lazíthatatlan tervszerűség. Gyűlölte a változtatásra képtelen rendet, a háromszögek, hegyesszögek, derékszögek geometriáját; a reménybeli végtelenben találkozó párhuzamosokat szerette, hinni akart bennük. És most gyanakodva figyelte a kéziratot, amit ő teremtett, és saját magát, aki kezd nyakig süllyedni egy kínos fölismerésben. Ez a történet, az elődökkel, a polgárosodással és magyarosodással, amely nem kétséges, hogy itt elég árnyaltan valósul meg, nem a te lelked szülötte, Sorska! Ez, akárhogyan is nézed, bármilyen fölmentő kegyelemmel, roman, regény, sztori, törvényszerűen önműködő fordulatokkal. Igen, jó, jó, mondjuk, egy feltörekvés története ez, a fény felé törekvő sokágú növény históriája, s jóllehet nemzeti szempontból sem elhanyagolható, ez a gyermek nem a tiéd, nem a te vágyad nemzette. Ez arra kényszerít, hogy mesélj, hogy elbeszélj, és ez nemcsak hogy idegen neked, de egyenesen röhögni való. Hogy te, aki idáig megúsztad ép lelkiismerettel, egyszerre csak odaállj a publikum elé, mint egy mesepapa, mint egy sztoriapuka, mint egy lektürmami, ha már belefogtál és hogy engedj a további erőszaknak, a kipolírozott fordulatoknak - hát nem, öreg lajhár, azt már nem! Téged a faterod tragikuma érdekel, ez a mélységes link, svihák felmenőd, egy sajátos kor gyermeke! Hát miért kezded Ádám-Éván, a kilencéves futárnál, a kopasz Hentzinél és a lajtoskocsinál? Lásd be, te nem vagy regényíró, unod, utálod szívből a belevaló tölteléket, rajtakapod magadat az időhúzáson, te nem dughatod a fejed a regényírók igájába, ha már akarsz valamit, a neked valót csináld, belőled legfeljebb egy-két novellára futja! Legfeljebb? Mélyen és igazán! Írjál az apádról novellát, na, novellafüzért, valami ilyesmit, Sorska szívem!

S mikor Gizella aznap késő délután, mindjárt a hivatali idő után, hagyva randevút, eszpresszót, Marcusét és Adornót, valami vacogtatóan szép balsejtelemmel berobbant Sorskához, ott találta, amint a földön ül és a kéziratlapokat tépdesi apró darabokra. Föléje hajolt, elsírta magát.

- Ezt én okoztam?

- Nem, hercegnő! Az esztétikám. De légy szíves, ha már betévedtél, segíts. Nem szeretném ezt a csődtömeget így a kukába dobni. Minek csemegézzenek rajta a környék szebb lelkű hölgyei?

Gizella szorosan a férfi mellé ült az átmelegedett hajópadlóra, de nem nyúlt a papírokhoz. "Hülye, hülye, hülye - mondogatta -, legalább elolvastam volna!" Így vonta be őket tetők fölötti selymével szerelmük második éjszakája.

Másnap korán reggel Sorska a két kezébe fogta Gizella arcát, és a rézsútos fény felé fordította.

- Kérlek, hercegnő, rettenetes a hiányérzetem. Hiányzik a rögeszmém, ami a gép elé állított, amivel fölvertem a házat, azonkívül ez egy másik probléma, az ágyban alvástól megfájdul a derekam, hiányzik a fotel.

Gizella, kiemelve arcát a férfi kezéből, egyetlen ritmusban, könnyedén, növényegyenesen talpra állt.

- És most még én is itt vagyok neked, szegénykém. Mi lesz veled ezután?

Elment és visszatért, s közben elmúlt néhány óra. A chippendale-ben találta Sorskát, de nem abban a lebegő alvásban, amely képessé tette, hogy bárhol, bármikor a társalgás közepébe ugorjon, folytassa barátja vagy ellensége megkezdett mondatát, érezze és éreztesse szellemi jelenlétét. Gizella, aki beengedte maga mögött a narancspiros délután teljes végtelenségét, most ott állt körülzárva a döbbenettől. A férfi fölé hajolt, s hűvös tenyerét csontos arcára helyezte. Ez az arc, amely sápadt volt ugyan, izzott a láztól. A lány alatti nagy lakásban egy orvos lakott, az ugyan neheztelt rá egy nyitva felejtett csap miatt, amely tönkretette a mennyezetét, de betegen (hippokratészi eskü) segíteni kell, bárki hívja is; fölsietett hát a padlásra.

Sorska szemszögéből szép, bódulatos napok következtek.

Elég sokáig színes máriaüvegen át látta az arcokat, ezek mindig teljes oválisukban fölébe úsztak. Azután az arcok egymásra montírozódtak, mint amikor élesre állítják a nagyítóüveget, és hamarosan kiderült, hogy a sok arc egy arc, egy női arc, finom hajszálráncokkal a szem körül, azonos rajzolatú figyelemmel az ajak ívét körülrajzoló derengő mosollyal. Az arc körül a szobában egyetlen óra sem járt, és maga az arc sem jelezte az időt: a végtelen időtlenség, ez volt a legjobb az egészben és még valami, ami a gyermekkorból idefénylett: a gyámolítottság.

Elég gyakran kellett magára maradnia, de időtartama ennek az egyedüllétnek sem volt, a telefon is csöngött néha, kicsöngött egy másik lakásba, egy harmadikba, a szomszéd kerületbe; mindenütt ez a telefon csöngött, de senki sem emelte le a kagylót, és ideje ennek sem volt. Idő nincs, de van mennyiség, űrtartalom, hideg limonádé, antibiotikum és csönd. Olyan csönd, amely magába foglalja az egész júliust.

Már lábadozott, bár eléggé kedvetlenül (nehezen vált meg a kényeztető napoktól), már a chippendale-ben folytathatta volna a fölépülést, de ő a gondolat ellen is erélyesen tiltakozott; a fotelt fönntartotta szebb álmok, lebegőbb lebegések számára. Varázslatos szigeten élt. S mégis ekkor történt, hogy át kellett vennie Gizella kezéből a kagylót.

- Sajnos, náthás Avar elháríthatatlan. Meglátogat - mondta a lánynak - az egész magyar filmművészet, de lehet, hogy a New York-i iskola vagy magának Fellininek képviseletében is.

- Kérlek, Tamás - Avar igyekezett távol ülni Sorskától, és most eléggé idétlenül, de tamásozta. - Eddig csak azért nem látogattalak meg, mert nem akartam átadni neked ezt a dögletes náthámat. Titkoska - a friss illatos titkárnőre nézett, mint aki beint a szólistának, s a nő ritmusra érzékenyen, fényes mosolyával egy kosárka ananászepret nyújtott át Sorskának. - Ki tagadhatná, hiányzol, Tamás! Ilyen luxust, trópusi nyárban kifogni egy összkomfortos tüdőgyulladást! Balsors, Balsors! - ismételte tagadhatatlan melegséggel. Szemével körültapogatott a szobában, és megpihent az Underwoodon. - Na és a mű? A főmű? - a lusta disznó, gondolta magában zsémbesen, de harag nélkül, itthon döglik ebben a dagonyában, és még a főművét is dobja! - Ki volt ez a cucus? - kérdezte később, hosszan utánabámulva Gizella ritmikus fenekének, amikor az kihúzott a szobából.

- A jegyesem - válaszolta Sorska soványan és szigorúan.

- Ja, az más, az egészen más! - fuldokolva beleprüszkölt agyonhasznált zsebkendőjébe. - Etesse meg, legyen szíves, Titkoska. Talán a maga rózsás ujjaiból elfogadja azt a néhány szem fölülmúlhatatlan epret.

- Ez igazán ünnepi, ez az eper satöbbi - Sorska visszaszerzett fiatal mosolyával megköszönte, ahogy a titkárnő a szájába pottyantott egy-egy szemet. - Hogy állunk Afrikával? - fordult Avarhoz, hogy ő is kérdezzen valamit.

- Ó, Afrika, Afrika! Minden oké. Novemberben, amikor mi itt hóban, sárban és náthában caplatunk, ott már gyönyörűen forgat a stáb! Összehangolva minden. Szabad időben persze strandolás a tengerben, korallzátonyok között, délutáni szieszta legyezőpálmák árnyékában és függőágyban whisky-szopogatás. Örökké sirathatod. Szóval főmű nincs? Alszik? Átmenetileg?

Sorskában csöndesen, keményen gyűlt az elhatározás. Az elmúlt napokban elkészült a leltár. Minden tisztázott és egyértelmű. Semmi csalódás, csupán súlypontok áthelyezése. Végre is a John Hecht sztori árucikk. És ez a hiéna még most is kapva kap utána. Csak oda kell dugni az orra alá. Náthás Avar szaglása csalhatatlan.

- Tárgyalhatnánk, uram, valamiről - szólalt meg rejtelmesen Sorska. - Rájöttem valamire. Nem vagyok abban a helyzetben, hogy kiböjtöljem.

Náthás Avart az izgalomtól heveny tüsszögőroham fogta el.

- Mit kellene kiböjtölnöd? - szeme csupa vizenyő; húsos arca foltosan kivörösödött. Hangjában félénk remény. - Azt a bizonyosat? - Titkoska miatt ilyen rejtjelesen beszélt.

- Azt a bizonyosat.

- Jó, jó! Majd később fölhívlak. Meddig hívhatlak?

Titkoska kiigazította ajkán a rúzst, azzal a félmosollyal, amellyel az ilyen szép nők jutalmazni szokták magukat.

- Ne halassza el, atya! - gyáron kívül ennyi évődést mint régi munkatárs és tanú, megengedett magának. - Maradjon csak nyugodtan, majd én fölcsípek magamnak egy taxit, jó? Csók, csók és javulást!

- Tárgyalunk - mondta Sorska kedélytelenül a belépő Gizellának, aki a kávét hozta.

- Na nyomás, nyomás! - hajolt előre Avar; kapzsi szívében forró véráramok, az egész húsos test ugrásra készen. - Címe van?

- Van.

- Mért kell szavanként kihúzni belőled?

- Ez komoly műtét.

- A címét mondd, öreg!

Sorska az ablakhoz ment, kinézett a sötétkék estébe.

 

- A tranzitutas - mondta a tetőknek.

Náthás Avar, bár az orvosok eltiltották a túlzott koffeintől, egy hajtásra kiitta a kávéját.

- Isteni! Jó cím. Elég jó cím. Szóval, van huzata. Na. De mért a seggeddel beszélsz nekem?

Sorska leült a chippendale-be, és azonnal lehunyódott a szeme.

- Nehogy elaludj! Mondjad a sztorit.

- A sztorit. Jó. Egy öreg szivar negyven év után hazalátogat; két nap, két éjszaka. Végigslattyog a régi helyeken, keresi a múltját, múlt nincs.

- Mondjad, mondjad!

- Összeismerkedik egy kurvával, és annak a szobájában kileheli a lelkét.

- Honvágy, éjszakai Budapest, nagy öreg színésznek (esetleg hazatelepülő nagy öreg színésznek) óriási szerep - úgy sorolta mindezt, mintha az ujjain számolná ki a kedvező tényezőket. - No és mi a mondanivalója? - leintette saját magát - különben ezt bízd rám! Nem lehet büntetlenül elmenni, nem lehet büntetlenül visszajönni. Mi? Értem?

- Mikorra szállítsam a novellát?

- Novellát: Öregem! Te leírod szépen egy-két oldalon az ötletedet és kész. Most azonnal. Nagyon jól tudod, én csak ötletre vagyok vevő. Novella, forgatókönyv, szövetkezni egy nagy rendezővel - ez az én gondom. No nem a mohóság miatt, nehogy te azt hidd! Én nem tudom másképp megvalósítani önmagam. Az ars poeticám közismert. Nekem egy gyufaláng, egy fényecske! Szóval egy-két flekk, de azonnal! Én meg zsebből honorálok. Kapsz nyolc darab ezrest, és nem kell aláírnod semmit.

Sorska, háttal a sötétkék nyári estének, borpiros, kiszálasodott frottírköpenyében (mellén az idegen monogram), odaállt a hidegen fénylő Underwood elé, lekopogtatta az ötletet, és átadta a papírt.

- Tudtam én, hogy nem bírod cérnával. Egy komplett tüdőgyulladás kellett ahhoz, hogy észre térj. Nézd, te a tipikus bedolgozó vagy, morzsákat cipelő hangya, ne is vedd rossz néven ezt!

- Jó. Számold le a dohányt, és eredj!


Egyszóval

Most ő ment be Gizellához, a nő a tükör előtt ült, növényegyenesen, és még fényesebbre kefélte lakkfekete haját. Csak a tükörből mondta Sorskának sértődötten.

- Mi az, hogy tárgyalunk? Goromba voltál.

A férfi letérdelt előtte, végigcsókolta hűvös, illatos lábát.

- Hercegnő, elviszlek vacsorázni! - A borpiros frottírköpeny zsebéből kimarkolta a pénzt. - Kioperáltam belőle. Nyolcezer.

- Ez nekem nem mond semmit.

- Még mindig duzzogsz?

- Duzzogok. Úgyszólván.

Átölelte a férfi tarkóját, és apró csókokkal végigcsókolta az arcát.

- Egyébként én akartalak elhívni vacsorázni.? Ma kaptunk fizetést.

- Nyolcezer?

- Kétezer-hétszáz. Ennyi a munkaerőm ára. Szóval egy pillanat, és én készen is vagyok. - Villámgyorsan kibújt a ruhájából, ottmaradt kemény, rezzenékeny, nem kis mellével, fehér bikiniben, és azonnal magára öltött egy bokáig érő, alul fodros, narancspiros sávozott fehér indiai ruhát.

- Ebben a pongyolában akarsz jönni?

Hetek óta ez volt Sorska első útja. Végigmentek egy házaiból és lefolyóiból édeskés szagokat lélegző, szűk, végtelenül hosszú utcán. Sok volt itt az üzletlakás, előttük zsámolyon, kis széken elnehezült férfiak és nők ültek, mezítláb, odabent a lakásokban ment a televízió, üvöltött a magnó, melegedett a vacsora. Utánabámultak az indiai ruhában lépkedő növényegyenes nőnek, szemek és haragok parázslottak az utca mélyében, talán gyűlöletek is. Mintha a kínai tiltott negyeden mentek volna keresztül, idegenek, fehérek, távoliak!

A vendéglőben a személyzet ismerte Gizellát, s bár a pincérek hízelkedően elkényeztették őket, Sorskát sértette a lánynak ez az itteni otthonossága. Halászlét ettek, mélyvöröset, és roston sült halat, aranysárgát; a mennyezet alatt egy trópusi ventillátor szabdalta az állott meleget.

- Jó is, hogy végre asztalnál ülünk - a lány élénken, szertelenül fecsegett -, nálad mindent csak a földön lehet, még enni is.

Vörös bort ittak, a nő rágyújtott egy hosszú, nemes dohánylevélből sodort szivarkára.

- Hagyd ezt a nagyképű bagót, és ne illegesd így magad! - mordult rá Sorska; valójában náthás Avarra gondolt, ahogy az kihúzta a lábát a szobából, győzelemmel az arcán.

Gizella nem volt haragos, összeharapta nagy fehér fogait és nevetett.

- Ne azon az utcán menjünk haza - mondta később váratlanul.

- Kérlek szépen, megszoktalak - Sorska ügyetlenül udvarolt, mint mindig -, vagyis hát, tudod.

Mintha most kapcsolt volna vissza a lányba a duzzogás.

- Mióta? Öt nap óta? Tíz nap óta?

- Három év óta. Azóta figyellek.

- Vettem észre a lenéző pofádat!

- Gizella, ne igyál többet.

- Megszoktál! Még szép. És én? Én mit szokjak meg rajtad? Hogy szétszórtad a munkádat, mint a tetves szalmát?

- Tetves szalmát? - a férfi elcsodálkozott.

- Mondom. Tetves szalmát. Kislány koromban úgy laktunk, hogy el kellett égetnünk a tetves szalmát. A tisztiorvos miatt. Azonkívül is, ha megszoktál, most majd egy időre leszoksz rólam.

Közeledett a zenész, a fejük közé hajolt, de a férfi elzavarta.

- Ilyenkor legalább odanyom az ember neki egy papírt.

- Arra felelj, megkérlek, mi az, hogy egy időre leszokom rólad?

A lány fölpattintotta háncsból fonott nyári retiküljét.

- Tessék, édesem, tizenhat nap a Földközi-tengeren. Odaadta a jegyzetfüzetet - azt hiszem, jár nekem is, egyszer az életben, legalább. Nono - szelíden kivette a férfi kezéből -, ez nem kézirat, ebben sok munka fekszik, el ne tépd! A te Gizid főmunkája igazi munka. A többi csak élet.

- És mikor?

- Holnapután reggel.

Ugyanazon a hosszú, forró, büdös utcán mentek hazafelé; az emberek jó része, de már szótlanul, cigarettázva, még mindig ott ült a lakások előtt, kint tartotta őket az éjszakában a falakból izzó meleg.

Másnap korán reggel Sorska szelíden a két kezébe vette a nő alvástól üdén kipirult arcát.

- Hiányzol majd nekem nagyon - nyögdécselve körülnézett a napfényes szobában -, nem is tudom, mit kezdek nélküled.

 

Egyszóval, Gizella most a valóságos Égei-tengeren és Földközi-tengeren hajózik. Egyszóval langusztát eszik, tengeri pókot, csigát, tintahalat és nem bablevest. Egyszóval kiszáll a gyöngyházszínű görög szigeteken, mélyvörös bort iszik és friss fügét majszol. Egyszóval mezítláb jár a fövenyen, kék tengerben fürdik, hosszú ujjaival ezüst macskákat simogat. Egyszóval Számoszi Gizella most egy világi nő, végigsétál az esti Athénban, aranyláncra alkuszik Isztambulban! Egyszóval, egyszóval! Eltűnődik a görög isteneken és félisteneken, arányítja alakját a szoborasszonyokéhoz. Egyszóval, egyszóval! Égetően hiányzik a hetedik szintről, legalábbis Sorskának, aki valóban nem tud mit kezdeni magával. Bemegy a dramaturgiára, elhülyéskedik a gyümölcsillatú, érett és gondozott Titkoskával, fölmutatja magát a tagoknak, irodákban és műtermekben, ímé a halálból visszatért, ímé Sorska, tizenöt kilóval soványabban, de rideg lobogással a szemében. Egyszóval, egyszóval! Minden telefonra fölrezzen, hátha a Földközi-tenger közepéről hívják, rádiótelefonon. Egyszóval. Náthás Avarhoz is benézne, csak úgy, hogy pusztítsa az idejét, de náthás Avar, mint Titkoska szenzációs pillantással közli hosszú szempillája alól egy papnő áhítatával: náthás Avar, azaz Avar elvtárs bezárkózott, mert alkot. Külön gépírónő, külön gép, külön honorárium. Készül az új film vázlata. Ez olyan esemény lesz, hogy majd az egész szakma bizsereg tőle.

A következő napokban elvetődik ide is, oda is (vajon kinek adja oda édes testét Gizella, a mediterrán ég alatt?), végül is kiköt egy végtelenül sivár, végtelenül összeszokott, végtelenül unatkozó bandába, ahol legalább kedvére alhat egy-egy szakaszt; közbeszól és újra elalszik, de lebegő álmában megint csak Gizellát látja. Egyszóval, egyszóval! Végre egy fickó, náthás Avar jobb keze, már tud valami érdekeset is. Igen, ez nagy film lesz, Avar most bebizonyítja, hogy nemcsak az aktualitásokra érzékeny, nemcsak a konfliktusok kidekázásában élelmes, ahogyan ezt egyesek állítják róla, de felelős művész! Avar korunk nagy tragédiáját írja. Sorska kiszól az álmából:

- A tranzitutast?

- Azt, azt! - a jobbkéz döbbenten elszólja magát. - És ezt te honnan tudod? Kitől?

 

Csöndesen kiment a szobából, senki sem vette észre, az utcán, a langyos zuhogó esőben elfogott egy taxit, és bemondta náthás Avar címét. Gyakran járt nála, beosztása szerint mindenféle ügyben, ismerte jól az öreg villalakást. Náthás Avar legendásan családias ember volt, ragaszkodott a szüleihez, a nővéreihez, velük lakott együtt. Nősülni nem nősült soha, de szeretőjének, egy színpadtól visszavonult hölgynek, ő fizette a lakását.

Sorska átment az előkerten, a ruhája ronggyá ázott, becsöngetett a lakás ajtaján, nyugodtan tűrte az esőt. Valamelyik belső szobából kijött egy vörös öregasszony, karján kis macskával.

- A fiam ilyenkor nem fogad - mondta szálkásan; megismerte-e Sorskát, nem, ki tudja!

- A fia kell hogy fogadjon engem - Sorska hangja szelíd volt, de baljóslatú. Gizella ott ül a felső fedélzeten, hajára süt a hold és csókolódzik. - A fiának most az a dolga, hogy engem fogadjon.

A kismacska megriadt, leugrott az öregasszony karjáról, feldöntött valamit az előszobában. Ekkor jött náthás Avar hosszú hálóingben és mezítláb.

- Hát te mit keresel itt, Sorska? - kitárta az ajtót, de azonnal megbánta, a keze láthatóan remegett; valami érthetetlen rémület fogta el. - Mit akarsz tőlem, Sorska?

Sorska beljebb lépett, és két erős kezével torkon ragadta.

Náthás Avar fuldokolva segítségért ordított, anyja rohant a házmesterhez.

 

- Mégis, miért akarta megfojtani? - kérdezték tőle később az őrszobán.

- Nem is tudom - tűnődött Sorska -, nem is tudom - ismételte -, de ez, úgy gondolom, indoknak kevés. Vagy tévedek?

 

1979