SEMMIT SEM KAPTAM KÉSZEN  

VÉSZI ENDRE  (1916-1987)

 

REGÉNYEK

NOVELLÁK
KISEBB ÍRÁSOK
VERSEK
DRÁMAI MŰVEK      
     SZÍNDARABOK
       TELEVÍZIÓS JÁTÉKOK
       HANGJÁTÉKOK
       FILMEK
VISSZA (MŰVEK)

SEMMIT SEM KAPTAM KÉSZEN

TARTALOMJEGYZÉK

Káprázatok évei
Múlhatatlan arcok
Arany János estéje
József Attila
          József Attila. Levegőt!
          Megint csak József Attiláról
Illyés Gyula
          Illyés egy fiatal tekintet tükrében
          Csonka rekviem. Illyés Gyula
Kassák Lajos
          Előszó egy vers elé - Kassák Lajos
          Csonka rekviem. Kassák
          Részlet Kassák Lajos születésnapjára írt magánlevélből
Babits Mihály
Móricz Zsigmond és József Attila
Hajnal Anna

          Hajnal Annáról
          Hajnal Anna összegyűjtött verseiről
Nagy László elment
Vas István összegyűjtött versei, 1963.
Berda Józsefhez intézett dorgáló levél a Népszavában 1945. december 1-én

Tiszteletadás mestereknek
A hasonlíthatatlan - Tolsztoj
Vázlat-töredék Dosztojevszkijról
Vázlat-töredék Csehovról
Kitépett lapok egy utinaplóból - Gusztáv Flaubert
Gabriel Garcia Márquez
Napló dátum nélkül - Brassai - Picasso
Emberi varázslat - Marcel Marceau

Találkozások hatósugarában
Egy magatartás költészete - Komlós Aladárról
Keresztury Dezső
Villanó képek -.Illés Endre
Látogatóban Sziráky Judithnál
Életjel a sceauxi csöndből - Szélpál Árpád
Palotai Boris halálára
Hárs László utolsó varázslata
Lussa Vince - A szépség szuggesztivitása

Derékbatört életek 1944-46
Pásztor Béla
Vándor Lajos
Révész Béla Szemtől szembe c. könyvéről
Zsigmond Ede emléke
Fenyő László
Két elfelejtett költő
         Keszthelyi Zoltán
         Reményi Béla - Fanyar rekviem

Semmit sem kaptam készen...
Negyvennyolc év
Pályám emlékezete

Öt évtized zárójelében
Színház és költészet - Utószó a Don Quijote utolsó kalandja című drámához
Színházról - színészekről
Az érzékenység határai
A magyar dráma nyelve - Színházi kerekasztal beszélgetés
Két évtized zárójelében - Angi Vera
Kitalálni a valóságot
Munkásábrázolás-emberábrázolás

Beszélgetések
Elveszett otthonok - Rádió-beszélgetés Kabdebó Lórándtal
Látogatóban - Katona Éva interjúja
Koppány Zsolt beszélgetése Vészi Endrével (1987)
Mezei András beszélgetése Vészi Endrével
Beszélgetés Nádor Tamással a rádiójátékról
Tündöklő absztrakció mélyén a valóság... Szémann Béla interjúja
Részlet Nádor Tamás interjújából
Bonyolult kérdés, töprengő válasz - Válasz a Vigília körkérdésére
Válasz a Janus Pannonius Híradó körkérdéseire

Jegyzetek a főtémához
Párbeszéd és monológ
Egyszeri és megismételhetetlen
A leltár hiányai
Rendteremtés
Elpocsékolt percek
Fentről
Magánlevelek
A leltár morális kényszer
Angelikaváros
Honvágy
Egy délolasz Svájcban
Művészélet
Helycsere

Írói indulásom idejéből
Szakmák helyzete
       A textilmunkásokról
       Városépítő Kőművesek
       Szakadatlan hajszában
       "Forró" szakmák a kánikulában
       Egy évszázados szakma haldoklása
Hogyan élnek?
       Akik a hulladékból élnek
       Vasárnap délután... Tanulságos látogatás a "hepajban"
       Gyerekek, akik kenyerüket az utcán keresik
       Beszélgetés egy "kifutófiúval", aki 64 éves
       Szappanfőző a bakon

Tudósítások a helyszínről
       Az a régi "Fecskefészek" ...
       Zene és ének hangjainál - nyilas fröccsünnepély a Lipótvárosban
       Mókusvásár, galambvásár a budapesti Városháza udvarán
       Már nem vándorolnak a sínek Pestújhelyen

Több mint történelem
       Az 1941-es évi karácsonyi Népszava 

Káprázatok évei

Múlhatatlan arcok

Indulásom első hat-nyolc éve volt írói életem legszerencsésebb szakasza. Igen, a szerencse, ez a szeszélyes tünemény, ez a könnyelműen adakozó hölgy, ez a felül csupa inspiráló lélek, alul tökéletes szexbomba, kézen fogva engem, olyan emberek közé vezetett, akik mind a mai napig életem kimozdíthatatlan alakjai. Az arcok, a jelenetek pontosak; nem fenyegeti őket az emlékezet eróziója. Az akkor még javarészt fiatal férfiakkal, erejük teljében, két menetben volt ismerkedésem. Az első menet, a korai, a néma bámulaté volt, vagy pontosabban a néma bámészkodásé. Így láttam a Bucsinszky kávéház Wesselényi utcai kirakatában Karinthy Frigyest, amint az ívpapír fölé hajolva, szépen rajzolt töltőtollbetűkkel verset ír. Ez talán csütörtökön délben történt, s a vers vasárnap reggel már olvasható volt a Pesti Napló hasonlíthatatlanul gazdag irodalmi mellékletében, amely a Nyugat első és második nemzedékének, de a náluk fiatalabbak legizgalmasabb költőit, íróit is közölte, hétről hétre. A vers címére már nem emlékszem, ám a szélesen áradó sorokból ama verseinek egyike épült, amely a dadogó szomorúságú prózát és a költői lüktetést, az emberi privátfájdalmat kozmikus magasságba emelte. Ma már alig emlegetjük, vagy éppenhogy megemlítjük ezeket a megrendítő magánemberi himnuszokat. Milyen vesztesége irodalmi aránytudatunknak, hogy ezt a nagy költőt olykor saját kulisszáival takarják el.

És sorolhatnám tovább a tizenöt-tizenhat éves fi bámészkodásait, bámulatának alakjait a kávéházak kirakatában, könyvnapi sátrak mellett. Most mégsem teszem. Áttérek inkább a második menetre, amikor a suta fiatalembert, a kezdő költőt és gyakorló vésnököt már pártfogó ajánlásokkal küldték egymáshoz: költő a költőhöz, szerkesztő a szerkesztőhöz, egyetlen érvényes varázsmondattal, hogy a szigorral és szeretettel gyámolítandó ifjú tehetségesnek találtatott.

Ilyen üzenettel kerültem egy lélekben, testben, segítő szándékban dús asszonyi óriáshoz, Lesznai Annához, akinek annak idején maga Ady is verset ajánlott. Így léptem át a Csaba utca 7/b. egyik lakásának küszöbét, egy népmesei színekben és fényekben ragyogó manzárd-műtermet, a meredek tető alatt.

Lesznai oszlopos jelenség volt, középen kettéválasztott, fényesre kefélt hajával, néhány évvel a negyvenen túl; bokáig érő sötét ruhát viselt, lapos sarkú, pántos cipőt, s ahogy visszaemlékszem arcának gyümölcspírjára, bizalommal vizsgálódó meleg szemére, ifjúkori mitológiámban ott látom őt a mesebeli alakok között. Csakugyan: áradt belőle a sokirányú, szeretetteljes érdeklődés, sőt féltés, hogy vajon ez a tizenkilenc éves fiatalember, akit verseinek megismerése után habozás nélkül költőnek fogadott el, s akit - később így írt rólam a Nyugatban - a vésnöki formák szigorú tiszteletére neveltek; ez a fiú mire is viheti az életben ilyen soványan, szegényen, kevéssé edzetten. Útközben nem fújja-e messzire a szél, nem hal-e éhen egy utcasarkon? Holott rendes lakásom volt, szüleimnél éltem, és akkor még gyengéd anyai ellátásban részesültem.

A műteremszobában, ahol a falakat stilizált, folklorisztikus festményei díszítették, nagy uzsonnatálat tett elém; rózsaszínű sonkát, vörösbarnára érett kolbászt, fokhagymától illatos főtt szalonnát, paprikát, paradicsomot, majd körtét, almát, diót - nemes szíve és körtvélyesi birtoka ajándékait.

Jöttek hozzá sorra költők, írók, festők, eszmét cserélni és áldozni a gyomor örömeinek. Itt találkoztam a kopaszodó, sápadt, fanyarul ironikus Fenyő Lászlóval, az őszi Pest költőjével, Jékelyvel, akit Toldalagi Pállal szinte egy időben közölt Kárpáti Aurél, majdnem kolumnás terjedelemben a Pesti Naplóban; Berény Róberttel; a katolikus Jelenkor antifasiszta szerkesztőjével, Katona Jenővel, Szegi Pállal; és Hajnal Annával, aki menyasszonyi mosollyal és modern sapphói dalokkal járt-kelt a világban, s akinek készülő házasságát Lesznai annyira támogatta. Külön bekezdést igényelne a földi jók élvezetében, ártatlanul harsogó, boldogan trombitáló Berda József, akiben a tisztelet legalább akkora volt a ház asszonya iránt, mint örökké csillapíthatatlan étvágya.

Lesznai Anna sajátosan gazdag költő volt, versei erotikusan dúsak és folyondárosak; s ugyanakkor a körtvélyesi népi-naiv természetvilág, a napáradásos kertek, a buja virágok, a fényben fürösztött emberek, állatok színpompás festője is. Könyveit maga illusztrálta, szecessziós girlandok, virágok kígyóztak fedelein és lapjain; ma is a fiatalember friss szemével látom Édenkert című verseskötetét, s visszahallom fülemben a ráolvasások és mondókák ritmusában írott rítusverseket, s ugyanakkor hallom az ő szavait is, amelyeket az enyhe raccsolás inkább lágyított kedvessé, semmint eltorzított volna.

Az ő telefonja után mentem Kassák Lajoshoz, akit az Egy ember élete című remekművéért és költészetének kemény szárnyalásáért legnagyobbjaim között tiszteltem, s aki ez idő tájt hetenként egyszer a Lídó kávéház különtermében fogadta híveit, tanítványait; folyóirata, a Munka köré gyülekezett irodalmárokat, gondolkodó embereket. Magában az esti kávéházban, a ritkásan sárga fényben, ha egy-két asztalnál ült valaki vendég a maga elé révedés magányában, de a különterem összetolt asztalai körül pezsdült az élet, a vita, a beszélgetés, ám minden figyelem középpontjában ő volt, Vas István szavával, a törzsfőnök, Kassák, ez az alacsony, szíjas férfi, keményfából metszett szép művészfejével, szemének kutató zöldszürke sugarával. Ebben az időben már elszegényedett a gárdája; Illyés, Zelk, Vas - ki-ki a maga idejében és módján, önállósította magát. Amikor az egyik ilyen Munka-esten jelentkeztem nála, klasszikus arcán a kíváncsiság hűvös, mégis tagadhatatlan jelével, áthívott a néptelen kávéházrészbe, mintegy magányba vonulva velem, ott és akkor, hogy azonnal elolvassa verseimet, hogy egy pontos diagnóziskészítő ítéletével, megfellebbezhetetlen véleményt mondjon róluk. Már tudott rólam egyet-mást, olvasta megjelent verseimet.

Ebben az időben jelent meg Földem, virágom című gyönyörű verskötete, az egykori formaromboló klasszikussá magasodott Notre-Dame-ja, Gyergyai Albert szép bevezetőjével. Ez utóbbira Kassák is büszke volt, olyannyira, hogy amikor könyvével megajándékozott ("várakozással és bizalommal"), erre külön visszatért.

Amikor Lesznairól vagy Kassákról írok, vagyis az ifjúságomról, szeretném nyomatékosan elmondani, szinte a nevetségességig hangsúlyozni, ezek az emberek, ezek a nagynevű, megpróbált művészek, valóban érdeklődtek a fiatal pályatársak iránt, olyan belső indulattal, amely szülhet befogadást vagy kiűzést, de mindenképpen következménnyel jár. S amikor leírom ezt, azon is gondolkodom: jelentős művészekben voltunk-e gazdagabbak, vagy életünk volt belterjesebb, mentesebb a profi futkározásoktól? Nem volt televízió, mindenféle tömegszórakoztató szervezet, amely magához édesgette volna az írókat; színház csak olykor-olykor nyílt meg egy-egy igazi író előtt, s a Rádió és Cs. Szabó László jóvoltából engedte mikrofon elé a progresszív irodalom öregeit, fiataljait. Az ember utcán, villamoson, kávéházban klasszikusokkal találkozhatott, s ezek megszólították. Nem felejtem el a pillanatot, a harmincas évek közepén: mérföldes lépteivel jött Tersánszky az Ó utcából a Vilmos császár út felé. Munkaköpenyben voltam, a műhelyből szaladtam ki ebédért. Megragadta a vállamat, s csupa lendülettel újságolta: most adta el a Dante Könyvkiadónak Legenda a nyúlpaprikásról című regényét. Című regényét? Modern irodalmunk fénylő remekét. Háromszáz pengőt fizettek érte. S meghívott egy pohár borra.

Kisiskolás koromtól, de már túl a kamaszkoron is, társasági viselkedésemet a feszélyezettség jellemezte. Mint autodidakta, a pótolni való ismeretek állandó tudatában, permanens hiányérzetben éltem, és naponta kérdőjelek sokasága rajzolódott elém. S mert kérdezni szégyelltem, könyvek, mondatok, betűk indázó dzsungelén kellett átvágnom magam, hogy a fölöslegesből megkeressem a nekem lényegest. Belül tele voltam torlódó közölnivalókkal, sugárszerűen szétágazó jó- és rosszkedvvel, kifelé kudarctól való félelem, szűkszavú szemérem korlátozott. Még akkor is, amikor már megjelentem a Nyugatban, még akkor is, amikor 1947-ben, Felszabadultál című regényemmel elnyertem a Pantheon Könyvkiadó Mikszáth-díját. Ez nem egyszeri hírlapi szenzációnak bizonyult, és túlnőtt az egzotikumon is, mely szerint egy fiatal vésnöksegéd pályadíjat nyert, olyan díjnyertes művek után, mint például Gelléri Andor Endre Nagymosodája. Ezt a kisregényt szigorú emberek méltatták figyelemre; a Szép Szóban Németh Andor, a Válaszban Gulyás Pál.

Gondolom, e pályadíj nyomán olyanok is fölfigyeltek rám, akiket magam nem kerestem volna. Madarassy Zsuzsa, írással kísérletező, finom ízlésű és művelt bankár-baronessz meghívott társaságába, a Mignon kávéházba, a Duna-korzón. Elegáns barátnői ülték körül az asztalokat, vagy tíz-tizenöt beavatott kékharisnya. A társalgás váltogatva folyt angolul, franciául, németül. Rajtam kívül csupán egy hímnemű lény volt jelent, egy gabonaszőke, tejszínbőrű angol ifjú, filmrendező-növendék, egy Wilde álmodta, Dorián Gray. Elképzelhető, hogy azon a délutánon sem küzdöttem a szóbőség zavarával: ki sem nyitottam a számat, s nem is tudom, hogyan sikerült megtalálnom a vészkijáratot.

Igen, elindítóim. Azok az útmutató kezek, amelyek hiteles lenyomatként megmaradtak költészetemben, prózámban, s így jelenlétük biológiai szervezetembe épült. Az önzetlenek, a gyámolítók, a szigorúak. S közöttük, akitől költői anyanyelvemet kaptam, s nekem a legfontosabb: József Attila, akihez annyi verset írtam, s akiről újra és újra beszélnem kell.

1963.

 

Arany János estéje

Hogyan lehetséges, hogy egy tizenkét-tizenhárom éves fiú, aki voltam, cingár aszfaltjövevény, budapesti szülött, a hetedik kerület délszakiasan otthonos, de örökké zaklatott, zsúfolt utcáiban, elbűvölődik a Tolditól, ettől a nagy realista látomástól, nyelvének ércesen tiszta hangjától. Egy műtől, amelyet ugyan a fiatal lélek szabadságreflexei - mint kötelező olvasmányt - elutasítanának. Hogyan lehetséges, hogy még ma is, annyi évtized után hideg fut végig a gerincemen, amikor az Előhang első sora hangzik el bennem: Mintha pásztortűz ég őszi éjszakákon...

Elhiszik-e vajon nekem, hogy az a pásztortűz, az az aranyjánosi, mint valami mózesi csipkebokor a pusztában, ott lobogott egy ötemeletes bérház szakadékos udvarának horizontján? Nem szükséges külön bizonyító eljárás a gyermeki, nem hivalkodónak szánt, kissé regényes kijelentéshez: Arany János honosítóim egyike; a két-három legfontosabb közül való. És nem elsősorban a mítoszteremtő, a nép nyelvét az irodalomba emelő s azt egyszersmint stilizáló Arany; elsősorban nem ő. A meghasonlott, tragikus öreg lírikus áll hozzám legközelebb - s milyen abszurd különösség, hogy életének szinte felét öreg költőként élte át - mint, ma is korszerűen átélhető sorsú, modern pokolban vergődő ember.

Aranyt Petőfi elháríthatatlanul viharszerű barátsága, egy rakéta erejével röpítette hivatástudata és a világirodalom egére, s ami még ennél is sorsszerűbb: a soha el nem múló kötelezettség szférájába. Nincsen fölemelőbb inspiráló s egyszersmind terrorisztikusabb, mint egy ilyen barátság, de ehhez olyan partner is kellett, mint Arany, s olyan válasz, mint az aranyjánosi lángelme, a hűség, a tisztaság válasza. Az életművész Jókai, noha Petőfit soha meg nem tagadva, a maga úgynevezett reálpolitikusi virtuozitásával, ha küzdelmek árán is, de megtalálta írói, sőt közéleti helyét az elbukott forradalmat és szabadságharcot követő változatos évtizedekben és magától értetődő természetességgel foglalta el a kiegyezés aranyfüstjével bevont írófejedelmi trónust. Arany mindvégig aurájában élt, elképzelni is félelmetes, hogy Petőfi halála után még hosszú harminckét esztendőn át. És milyen volt az a harminckét év! Ebben az útban érzem Arany költői és emberi életének fő konfliktusát, tragikumának modernségét. A túlélő tragédiája ez.

Ha még azt is hozzáképzeljük, hogy Arany nem volt heroikus alkat, s bár a népuralomnak életre-halálra híve, - népvezérnek sem született, és sokkal inkább a visszahúzódás vágya, semmint a szereplés vezette, világossá válik, milyen szorongatottságban élt a kiegyezés felé vezető úton. Nemzeti klasszicizmusát, amely a forradalom felívelő szakaszában a legjobb irodalmi tendenciákat szintetizálta, az elnyomás súlyos éveiben a visszájára fordíthatták és éppen a konzervativizmus jegyében. Micsoda lelki iszapbirkózás! Pestre csalogatják folyóiratot szerkeszteni, de a bénult politikai légkörben nem tudja megvalósítani elképzeléseit; el kell fogadnia a kegyes elnyomótól Ferenc Józseftől a Szent István rendet; főtitkárrá teszik az Akadémián. Eközben és el nem múlóan: családi gyásza, elhatalmasodó melankóliája. Mélyül a lelki szakadék, növekszik a belső ellentmondás: egész valójában megőszül és megkeseredik. De mindez arra is kényszeríti, hogy személyisége legbensejébe vonuljon vissza, a magánemberi tágasságba, ahol nincs szerepvállalási kötelezettség. Öregkori lírájának, költészetét betetőző büszkeségének kimunkálása így kezdődik el. Kitárulnak a lírai-én legnagyobb lehetőségei, s él is ezekkel, neki-nekilendülve a hallgatások csöndjéből, de érezni, a mélyen szemérmes alkat, amely ennek a lángelmének fémjele, olykor a nagy kitárulkozás sorompója is. De amit ebben az utolsó tizenöt évben létrehoz: tökéletes lírai virágzás eredménye. Iróniája, humora modernül keserű; a rézkarc élességével ábrázolja a törtetőket, álhazafiakat, karrieristákat, a kiegyezés haszonélvezőit. A korrajz nagyszabású és pontos. Idegenkedik a nagyvárostól, későn plántálódott ide; menekül a kapitalizálódó és nehézkesen magyarosodó Pest elől az idillbe, a Margitszigetre, a Városligetbe. De az impresszionisták, a plain air újítóinak ellenségével, színességével festi a tájat, a lombot, a napfényt, a növekvő kőrengetegben az oázist. Nem szereti a nagyvárost, de képtelen kitérni előle, humorosan csillogó életképei is erről vallanak. És erről a Híd-avatás, ez a nagyvárosi haláltánc-fantázia, amelyben a legmodernebb gondolat ütközik a megvalósítás balladai formájával.

Ott áll a megfáradt öregember, a magyar nyelv legnagyobb mestere, ott áll az ünneplő közönség körében, teljes magányában. Hűséges arcával, tiszta jellemével, a nagy örökhagyó.

Új Írás, 1982. augusztus

 

József Attila. Levegőt!

Fölnézek a papírról. Káprázatok évei? - hallom az ironikusan ellenőrző kérdést. Ostromállapot - fiatalságodban csupa tündöklő alak, csupa elragadtatás? A virágportól megrészegült méh boldogsága? "Csak a derű óráit számolom" - idézed te is, öregedőben, mint gyönyörű Mozart-versében Szabó Lőrinc? Igen is, nem is. Idegrendszerembe bedúcolta magát az öröm és a borzalom. De szükségem volt azokra a káprázatokra, az előzmény ragyogására, hogy túlélhessem az elkövetkezőket: a háború éveit, a végső iszony hónapjait. A gyógyuláshoz kellett, hogy továbbra is hihessek az emberségben, a természeti világ e legcsodálatosabb mozgató erejében. Így őrzöm, a halottak és az élve maradottak élén József Attilát, verseimben, magamban. Nem utólagos mitológia ködéből elővarázsolva őt, de úgy, ahogy tizennyolc-tizenkilenc évesen a keresés intuíciójával fölfedeztem és mesteremül választottam.

József Attiláról, noha bűntelenül, ma sem lehet bűntudat nélkül beszélni. Szegény volt és országosan alig ismert, szeretetvágytól fuldokló, és kevesen segítettek rajta. A kortársi bűntudat innen kelteződik. "Mit szólna ma, ha élne, hetvenöt évesen?" - kérdezte tőlem egy naiv rádióriporter, születésnapján. Elképzelhetetlen, hogy életben maradhatott volna. Mint ahogy Petőfi és Ady sem képzelhető el megőszülve, megrokkanva az öregségtől. József Attila, nem elsősorban betegsége, de jelleme és elvei sújtottjaként, képtelen lett volna átlábalni a történelmi évadok szakadékain, a fasizmus, a háború évein. S vajon várakozott volna-e az ötvenes években irodalmi bírák előszobájában, mint amire akkoriban nem egy kiváló társa kényszerült? Nem, ezt nem hiszem. S vajon milyen menlevél juthatott volna neki? Egy klinikai igazolás?

Költészete visszavilágít Balassiig, a népköltészetig, Adyig - és előre, Nagy Lászlóig. Ady, ez az óriás, folytathatatlannak bizonyult: valóban váteszi szerepe, forradalmas, tragikus magyarság-tudata, viaskodása a szerelem és a halál démonaival, stílromantikává torzul az őt követni vagy küldetés híján utánozni akarók tollán. A követhető Babits volt, Kassák és Füst Milán. S nyomukban mindjárt ő a legnagyobb hatású, akinek sugárzása átvilágít a háborús éveken, majd ez után kiteljesedik egy frissen érkező, történelem biztatta nemzedékben. Nemcsak nemzedékváltó, de annál több, egy új korszak kapunyitója. A kezdet Ady-hatásán túllépve, magyarságában és művelt európaiságában, ebben a nemes kohóban, megteremtette a maga egyedülálló, a Ferencvárosban fogant, az Alföld stilizált világával összeolvadó; Marxszal és Freuddal, a modern ipari proletariátussal és a szűrrealizált paraszti világgal ölelkező költészetét. Új költői anyanyelvet adott. József Attila óta másképpen kell látni a világot.

Rövid életében kevés elismerés jutott neki. Munkásmozgalmi élmények, csalódások - ahonnan a biztatást várta, onnan kapta a legkevesebbet. Szubjektív kirekesztés, meg nem értés kísérte. Kiváló tanulmány- és esszéírók, költők és szépírók nem ismerték föl, vagy nem akarták fölismerni ebben a rövidre zárt csillagívelésben az egyszeri tüneményt. Kitűnő folyóiratokban a mellékesség perifériájára szorították, a hümmögve elismerés partvonalára, szinte haláláig. Félszívű kritikák, rejtett sunyiságok ejtettek benne nem gyógyuló sebeket. S ebben a túlérzékeny hőállapotban olykor is mértéket vesztett, egy ízben, föloldhatatlanul, Babits-csal szemben. A Szép Szó megteremtése kellett ahhoz, leghívebb barátainak tömörülése, a kiadó Cserépfalvi nemes vállalása, hogy költészetének lángja, oxigéngazdagabb közegben a legmagasabbra szökjön, hogy megszülessenek a Nagyon fáj szenvedésben és szenvedélyben páratlan mélységű versei, s hogy érezhesse maga körül, bár kései elégtételként, az elismertetés és a költői dicsőség folyamatos melegét. De mégis elvitte a szárszói vonat.

A harmincas évek elején, egy-két számnyi örökéletre, alkalmi társulások jóvoltából (ki-ki zsebből adta a pénzt), megjelent mindenféle irodalmi, társadalmi folyóirat; évi tíz számot engedély nélkül kinyomathattak, de a legtöbb kezdeményező ezzel a szabadsággal sem tudott élni, a szűkös pengők elapadtak, nem telt nyomdaszámlára. S mindez József Attila-mitológiám történetéhez tartozik. Volt a körúton, a mai Majakovszkij utca sarkán, egy Müller nevezetű antikvárium, s ennek már egészen fiatal koromban törzsvendége voltam. A kötetlenség világa! Már az üzlet maga is, a hervadt-kesernyés papírillatú, dickensi ódonvolt, homályba tűnő hátterével, zsúfolt, a magas mennyezetig érő könyvespolcaival, dróton függő, takarékos fényű sárga égőivel, s a kétágú létrákkal, amelyeken, mint furcsa kopott madarak, felöltőmadarak, télikabátmadarak, úgy ültek az emberek, mintha függeszkednének. Ezek voltak a böngészők, a ritkán vásárlók, az ingyen olvasók, akik órákon keresztül, kánikulában a nap elől, fagyos télen a hidegtől menekülve, olvastak, olvastak, intellektuális joguknak érezve a szabad böngészést, s azt teljes öntudattal tették. Az üzlet kirakatában láttam meg egy folyóiratot, a címe: Valóság, ára két pengő.

Két pengőért egy jobb szakmunkás napjának kétharmadát kemény munkában töltötte, ha ugyan akkoriban jutott munka neki; negyven fillérért ínszakadtáig zsákoltak alkalmi munkások; ötven fillérért félágy volt kiadó a Tisza Kálmán téren, ez úgy értendő, hogy az ágy másik felét egy idegen ember, alkalmi alvótárs foglalta el. Két pengő egy folyóiratért! Az eleve halálra ítéltség rátartisága.

A lapot Müller úr természetesen kivette a kirakatból és átadta, az ő szavai szerint, megtekintésre. Az első név, amely ismerősen visszhangzott bennem, József Attiláé. Ő jegyezte a folyóiratot szerkesztőként. Verseit ismertem a korábbi Nyugatból, alkalmi lapokból, versfüzeteiből, s az akkor még friss Külvárosi éj című vékonyka könyvéből. Tizenhat éves voltam, inas a vésnökmesterségben, de osztódva szaporodó verseim már megtöltöttek egy mély fiókot. Ezek még magukon viselték a nagy mesterek keze nyomát, inkább utánérzések voltak, mint valódi alkotások, úgy, ahogy egy fiatal lélek átengedi magán irodalmi megrendüléseit. De már a saját, a valódi élmény ott állt a küszöbön.

Magam is egy könyvlétra tetején ülve, közel a lámpa gömbjéhez, váratlanul elhatároztam, ennek a szerény kis lapnak merészelek vinni valamit a termékeimből.

A háttérben József Attila személye volt a biztató. Megjegyeztem a szerkesztőség címét: Székely Bertalan utca, és elszántam magam a kirándulásra. Csakhogy abban a vaskosan tömör, édeskésen rossz szagokat lehelő sárga bérházban, amelyről később megtudtam, hogy a közeli plébánia tulajdona, nem találtam semmiféle táblát, amely jelezné a szerkesztőség létezését, de emlékszem még a házmesternére, egy lapos arcú, kövér asszonyra, aki a rokonszenv legcsekélyebb jele nélkül, mint az elutasítás tankja, kiszorított az utcára. Visszamentem hát Müller úrhoz; ő szelíd derűvel felvilágosított, a Székely Bertalan utcában ne keressek semmiféle szerkesztőséget, ott József Attila lakik, ő vitte szét a Valóság csekély példányait, s hagyott itt is belőle, bizományban; ha elfogy, majd megkapja az árát. S így újra elindultam, most már a költőt keresve, óvatos megérzéssel mellőzve a házmesterné újabb útbaigazítását.

Gondolom a múlt század végi emberek között még voltak számosak, hadastyánok, ahogy nevezték őket, akik kezet fogtak Petőfivel, szembetalálkoztak a Ligetben, a Margitszigeten a sétáló koravén Arany Jánossal, sőt hallották szónokolni Kossuthot. Milyenek voltak? - kérdezték a fiúk a nagyapáktól. Magasak? Alacsonyak? Milyen volt a hangjuk? A szemük színe? És milyen volt Ady? Íródott a történelem, keletkeztek a legendák.

Ma már csak kevesen élnek, akik ismerték Babitsot, József Attilát, kevesen, akik dedikált könyveiket őrzik a polcukon. Én még kezet fogtam velük. Tenyeremben már kihűlt a kézfogásuk, de a kézfogás emléke, mint egy fluorizált rajz, a legbensőmben megmaradt. S ha önismeretem szerint fiatalemberként félénknek, sutának láttam magam, annyit kiigazításként hozzá kell tennem: dobogó szívvel, elakadt szavakkal, de volt annyi bátorságom, hogy mégis megkeressem a számomra legfontosabbat, vagy távolról figyeljem őket. Kevés volt ebben a fölismerés tudatossága, több az érzelem, az intuíció. Így jutottam el a kietlen bérház második emeletén, végigjárva a hosszú körfolyosót, ahhoz az ajtóhoz, ahol József Attila lakott. Amilyen a ház, olyan az egyszoba-konyhás, gorkíji helyszínt idéző, mellékudvarra tekintő lakás: a konyha már-már közhelyszerűen megrepedt kövezete, nyomasztóan sötét falak, havonta fizetendő menedék, fizetni nem tudóknak. De a padló tisztára súrolt, a néhány bútor elrendezve, a vázában virág. Váratlan látomásként egy nyúlánk, szép nő nyitott ajtót, macskametszésű ékkő szemében zöldes világítású, kissé ironikus mosoly. Judit volt, József Attila felesége, mai szóval mondva, élettársa. Judit társ a küzdelemben, megértő és kérlelhetetlen, rendteremtő és lázadó, kenyérkereső és versmondó, s maga is múzsa a költészetben.

Érkezésemre a szobából kilépett József Attila. Mint kezdő mondata egy mitológiának. Ami feltűnt azonnal, külsejének, ruhájának, ingének rendezettsége. Egy tisztesen szegény hivatalnok összefogottsága. Milyen is volt? Noha nem magas, inkább középtermetű, de meglepett karcsúságával, csontszerkezetének jó arányaival. Jellegzetesen szögelt arca, hosszú nyaka, ádámcsutkájának éles vonala Petőfire emlékeztetett. Igen, első pillantásra, egy idealizált Petőfi-hasonmást láttam benne. Egészséges fiatal haja, tömören rőtesbarna bajusza, férfiasan komoly tekintete tanárosan fürkésző, vizsgálódóan jóindulatú. Hangja meleg tenorba ívelő, szája körül készülődő mosoly. Többes számba beszélt, hivatását felelősségnek tekintve, mint az igazi szerkesztők. "Elolvassuk, és néhány nap múlva választ adunk." S a néhány nap elteltével, egy szombat délután, amely nekem már munka utáni idő volt, elmentem a válaszért. Leültetett az asztalához, és tapintatosan bár, de megingathatatlan határozottsággal, amelyben az elemző alaposság és a pedagógiai szándék egyformán jelen volt, egymás után visszaadta verseimet. Sajnálkozás nélkül, de biztatással. Közben, zavaromban már csak összefolyó történésként, látogatói érkeztek, s ő kijött velem a konyhába, mint aki tanuk nélkül szeretné közölni a diagnózist. "Maga tehetséges. Hozzon hamarosan újabb verseket, mert úgy látjuk, érdemes velük foglalkozni." Mentünk az ajtó felé, már megérintette a kilincset, de még nem bocsátott el. Egyik versemre visszatérve - ebben istenre hárítottam a felelősséget minden társadalmi, szociális konfliktus miatt - váratlanul megszólalt. "Ismétlem, mi szeretjük a tehetséges embereket, de miért ír maga istenről? Isten nincs." S ezzel már kint voltam a körfolyosón, az udvar szennyesen szürke kőfoglalatában, mint akit rajtakaptak valamin. Holott később vele válaszolhattam volna neki, az ő istenes verseivel, amelyek játékosan és reménykedve, egy magára hagyatott ember társkeresésének hangjai voltak.

A harmincas évek közepén - hogyan is fejezzem ki sutaság nélkül - gyakorló költőnek mondhattam magam. Verseim megjelentek a Népszavában, a Pesti Naplóban, a Munkában, egyéb folyóiratokban, rólam is írtak, s egyre több embert ismertem meg az irodalom világából. Már nem is olvasmányélmény, az irodalom párlata, már nem a másodlagosság mámora izgatott versírásra; saját életem kényszerített rá, hogy kezdjem elmondani azt, ami a sajátom. Az első pofon a műhelyben; egy idősebb segéd, Kauderer úr ellenszenvének kirobbanása, valóban szikrázó múzsának bizonyult. Kigyulladt arcom pirossága, könnybe lábadt szemem, a megszégyenítés tudata - noha nem beszéltem erről senkinek - hatásos figyelmeztetésnek bizonyult. Kijelölte helyemet a világban. "Egyszer egy segéd pofon vert, már nem is haragszom ezért" - írtam évekkel később. A személyes harag valóban föloldódott, de a bizonytalanságot megőrizte az idegrendszer.

Szóval a verseim. A magam világát próbáltam költészetbe emelni; a műhely embereit, a megmunkált fém színeit, fényeit, ellenállását, de mindenekelőtt egy többszörös átokkal sújtott élet kitörési kísérleteit, abból a ketrecből, ahová körülményei szorították (származás, szegénység, nyugtalanító családi viszonyok). És ekkor tapasztalnom lehetett a költészet varázsos hatalmát; hogy íróvá lehettem egy diszkrimináló, kirekesztő rendszer ellenére, s ez egyenjogúsított; hogy közösségre találtam a munkásmozgalomban, mesterekre, barátokra, írók, költők, gondolkodó elmék körében; hogy megtaláltam az országban a hazámat.

1935 vége felé, tél elején, a Népszava folyosóján megszólított Fejtő Ferenc, s átadta József Attila üzenetét: szerveznek egy folyóiratot, a Szép Szót, amelynek ő lesz az egyik szerkesztője, s kéri, vigyek neki kéziratot. Akkor már a Korong utcában lakott, ebben a széles, fákkal szegélyezett, s mégis szürkén poros zuglói utcában, amely a Mexikói útról nyílik, hátterében a nemzetközi vasút kemény töltésvonalával. A Ferencvárosban, a Székely Bertalan utcában és itt is vasúti pálya mellett lakott, a vonatfüst átlengett költészetén, életén és halálán. Iszonyatosan közvetlen, túlságosan is egyértelmű jelkép.

Egy külvárosi - idézőjelben - proletárvilla manzárdján lakott, az alacsony tető alatt. Kopogtatásomra ő nyitott ajtót, ingben, régimódi, bokáig érő vászon alsónadrágban, ahogy éppen, bár még csak kora délután volt, kiszállt az ágyból. Ebben az időben depressziója nappal is ágyba kényszerítette. Holott reményei küszöbén volt álmainak álma, a folyóirat, amelynek ő lesz a dísze, s amely egy valódi, fémjelzett kiadó, Cserépfalvi költségén és gondozásában jelenik majd meg; s holott köréje csoportosultak tevékeny barátai is. Egykori, most már gyermetegnek érzett jelentkezésemet a Valóságnál (melynek egyetlen megjelent számát elkobozták), most már szégyelltem, s így elhatároztam, hogy említés nélkül hagyom. Az ajtóban állva bemutatkoztam, de ő elmosolyodott, hogy ne fáradozzam, hiszen ismer a Székely Bertalan utcából, s beengedve a szobába, még azt a bizonyos isten-verset is megemlítette. Mindezt azért idézem fel, hogy utaljak az őrá annyira jellemző kitűnő memóriára, amely rendteremtő természetének, költői-gondolkodói alkatának része, több mint pontosság, több mint tanáros pedantéria, egy nagy tehetség sajátos járuléka volt. Beléptem a szobába, amely egyszersmind a költő, Judit, és annak korai házasságából született kislánya - három együtt élő ember szorongató összkomfortja volt, helyet szorítva magában az élet fenntartásához szükséges üzem olyan részének is, mint a konyha, vagyis, egy takaréktűzhely. S amire a Székely Bertalan utcában is fölfigyeltem egy ifjú tapasztalatlan tekintetével, a itt még szembetűnőbb volt, a rend, a kikényszerített tisztaság, a szinte geometriailag elrendezett szegénység, amelyet, ha nem tiltakoznék e hamisító szépítés ellen, tündéri szegénységnek mondanék. Így kezdődött vele igazi ismeretségem, amely természetesen nem fejlődhetett barátsággá, mert nem volt előzménye, abban a különös, csodálatos és zűrzavaros irodalmi vadonban, amelynek József Attila egyik vándoralakja, ma már tisztán látható, tüneménye volt.

Ezek a Korong utcai látogatások még érdemelnek egy-egy bekezdést. Persze, a verseim, amiket neki vittem! Átsütött rajtuk, ha nem is egy kezdetleges utánérzés hatásaként, az ő új költészetet teremtő szemlélete, nyelvi varázsa. Amikor 1936 telén Babitsnál jártam az Attila utcában, ő verseimet olvasva, a reá jellemző gátlásos intonációval megjegyezte: "Látom, ön szereti József Attilát." Hangjában nyoma sem volt annak a sérelemnek, amelyet a mindkét költőre oly tragikus hatású, régi, igaztalan József Attila-i kritika okozott. S amelyet egy megrendítő kései versben József Attila föloldani igyekezett.

Többször jártam itt nála, most már nemcsak mint szerkesztőnél. Hírhozóként a magam világából. Emlékeimben plasztikus képek. Judit vörösborral és kaláccsal kínál. Az asszony kislánya, matrózgalléros, fényes hajfonatú lányka az asztalnál ül és tanul. József Attila előveszi Kosztolányi kötetét, a Számadás-t és - hogy figyeljem meg a gyönyörű csendélet impresszionista színeit, fényeit, s a mesteri összefoglalást - fölolvassa az Őszi reggeli című verset, amelyet azóta is az ő férfias, tenorba hajló hangján hallok, amíg élek. "Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról,/ és elgurul, akár a brilliáns/ A pompa ez, részvéttelen, derült,/ magába-forduló tökéletesség." Hangjában felhőtlen szeretet Kosztolányi iránt, akiről tudni lehet, mert irodalomtörténeti tény, hogy ugyancsak szerette őt, s a Baumgarten Kuratóriumnál is kiállt mellette. Vas István írja egy néhány éve megjelent Kosztolányi-válogatás utószavában: 1936-ban, a költő halálakor, a szeretetteljes írások mögül is érezhető volt a kortársi közmegegyezés, hogy "a Nyugat nagyjainak műveiből az ő verseit fogja legkorábban kikezdeni a könyörtelen utókor." És Vas, visszapillantva erre a pesszimista próféciára, a rá jellemző éleslátással megkülönböztet egy kivételes kortársat, éppen József Attilát, aki másképp gondolkodott. "Ő nem kételkedett ebben a rossz hírbe keveredett formaművészetben." Hatottak is egymásra, mondja Vas. Magam is fölfedeztem, hogy ez több helyütt bizonyítható. Csak egyetlen példára utalok, a lenge jelzőre, női értelemben; Kosztolányinál az Iloná-ban, József Attilának Kései sirató című számonkérően vad rekviemjében.

Ezeknek a látogatásoknak van egy kevéssé ismert verstörténeti adaléka. 1935 tél elején már segéd voltam, s abban az üzemben dolgoztam, ahol inaséveimet is töltöttem, teljes nevén: a Geduldiger Hugó vésnöki műintézetben, szemben a Bazilikával, a Vilmos császár úton. A magam lábára álltam, hetenként borítékban kaptam a munkabért, amelynek nagy részét hazaadtam, látnivaló: személyes sorsom mintha emelkedett volna, de mégsem egészen így történt. Anyám, aki még két évvel sem élte túl ezt az önállósodásomat, ebben az időben már súlyos betegséggel viaskodott, egy még orvosok előtt rejtve maradt, befelé burjánzó pajzsmirigytúltengés fullasztó rohamaival. Az ország élete tragikusan rossz irányba fordult; Gömbös Gyula lett a miniszterelnök, Hitlerhez és Mussolinihoz láncolva politikáját. Abesszíniát megrohanta a fasiszta Olaszország, s a tehetetlen Nyugat, élén Angliával, jogi formulákba kapaszkodva, szankciókat követelt, hasztalan. A helyzet napról napra szigorodott, megkezdődött a támadás a szellemi szabadság, a személyes jogok, s nem utolsósorban a szakszervezetek ellen. Színtérre léptek, még brutálisabban, mint annak előtte, a hatalom legfőbb biztosítékai: a csendőrök, rendőrök, a politikai rendőrség nyomozói és besúgói. Modernizálódott a megfigyelői apparátus, elnyomó szerkezetében tökélesedett a diktatórikus állam. Méhében ennek, megkezdődött a második világháború előkészítése.

Az üzemnek, amelyben dolgoztam, ellenszámla alapján, kiadó-hivatali bélyegzőkért cserébe, járt a 8 Órai Újság című kora délutáni bulvárlap, amely az akkor már ellenzéki, németellenes volt miniszterelnök, Bethlen István érdekkörébe tartozott, sőt akinek fia, Bethlen András jegyezte főszerkesztőként az újságot. Élénk, támadó szellemű, mozgékony orgánum volt. Én különösebb érdeklődés nélkül, mindennap átlapoztam a főnök íróasztalán. Egy alkalommal valami rendhagyó állította meg a szememet, egy látványosabb tördelt vers.

József Attila: Levegőt! Már a környezet is meglepő; mit keres ez a költő a nagyrészt kereskedőknek, kisiparosoknak, lótó-futó nagyvárosi közönségnek szánt újságban? A költeményről, amelynél félelmetesebb hitelességgel még nem szólt a vers "szörny-állam" a modern diktatúra természetrajzáról, és amelynél szenvedélyesebb kiáltás aligha hangzott el költészetünkben a személyes szabadság mellett - erről a versről ma már nem kell bővebben beszélni, korábban-későbben, de közismertté vált. A nagyszabású látlelet, amely a széles áradású költészet látomásos erejével és ugyanakkor politikai konkrétsággal hatott; egyszerre fölrázta, megrendítette azt a tizenkilenc éves fiatalembert, aki voltam - költőt és gyakorló állampolgárt. Még nem tudtam a lehallgatott telefonok, a fölbontott levelek, a rendőrségi megfigyelő-hálózat állami mechanizmusáról, de az elnyomatást, születésemtől fogva, szinte a sejtjeimben éreztem.

Nem sokkal ezután újra elmentem hozzá, szerencsémre egyedül volt otthon. Ez megkönnyítette, hogy beszéljek a verséről, a magam nevelte gátlások arra szorítottak, hogy éppen csak említésszerűen, az elragadtatás jelzése nélkül. De azonnal rá kellett döbbennem szándékom ostobaságára. A szokatlanul megélénkült ember, a reflexek izgatott fölgyorsulása megértetett velem valami fontosat: ez a nagy költő elszigeteltségének If-várában él, s a magábazártság vastag falain alig hatol át az elismerés, amit manapság elbambult szóval sikerélménynek szoktak nevezni. Talán az elsők egyike voltam, aki neki mondtam el, most már összefoglaló érzéseimet a versről, hiszen értettem pontosan; magam is oxigénínségben szenvedtem, ismertem a "fürkésző", "guggoló" bokrokat a város peremén, és megértettem, miféle rendet szülhet a szabadság, ha szabadság csakugyan! "És a szaktársai olvasták?" - kérdezte, remélve az igenlő választ. A műhelyben szervezett munkások, javarészt szocialisták dolgoztak, de a költészet iránt nem nagyon érdeklődtek. "Hogyne! Olvasták!"

Szomorúság és nagylelkűség - ettől a két érzéstől lettem bőbeszédű. "És mit mondtak? Mi volt a véleményük. "Hogy segíti őket" - feleltem némileg szólamosan. "Hogy segíti őket - tűnődött, hitte is, nem is -, hiszen szándékom ez." S a kételkedés ellenére, volt a hangjában valami férfias elégedettség. Groteszk és drámai, hogy egy korszakos költő, s már életében (ha nem is deklarálva), a magyar költészet büszkesége, egy kezdő fiatal költő kegyes hazugságára szorul. De mégiscsak fölpezsdült a beszélgetéstől. Elmondta, attól tart, a vers nem jut el azokhoz, akiknek szánta. A Levegőt!, Hevesi András, a költő barátja, a 8 Órai Újság főmunkatársa jóvoltából jelent meg, s a vershonorárium 16 pengő volt. Ilyen esetlegességek szabták meg egy remekmű sorsát. S mindjárt kis leltárt is készített, hogyan is áll ő a nyilvánossággal. Földi Mihály, a Pesti Naplónál hónapokig heverteti a verseit, és a Népszavánál is hetekig kell várakoznia. A Nyugattal nem is számolt. De hát, közvetlenül az előtérben a Szép Szó! A remények reménye.

Egy konyhaszék alatt Medvetánc-kötetek feküdtek, oszlopba sorakoztatva. Elővett egy barna csomagolópapír színére emlékeztető kötetet (Révai-kiadás, a valóságban Hatvany Bertalan költségén) - dedikálta a könyvet, kijavított egy sajtóhibát (halász bástyám helyett halász bátyám), és megajándékozott vele. Letörten, kiégetten mentem haza, elmondtam apámnak, aki ugyancsak szappanfőző volt, mint József Attila apja, ezt a tragikus együttlétet. "Ismertem az apját, a Meister gyárból - mondta -, egy siker alak volt."

További találkozásaimat is számon kellene tartanom. A Szép Szó szerkesztőségében így mutatott be egy szép arcú, barna férfinak (Déry Tibor volt): ő az. Ez az Öröm című versem megjelenése után történt. S emlékezetes marad még egy másik együttlétünk. Az olasz király, a törpe Viktor Emánuel fogadtatásakor, több mint egy órán át az Andrássy út egyik oldalán rekedtünk, a Wagner vendéglő előtt (ma Opera étterem), éppen a Japán kávéházzal szemben. Várakoztunk, beszélgettünk; türelmetlen volt. Szeretett volna minél előbb a kávéházi asztalnál ülni, a Hazám című versén dolgozott.

Verseimben talán többet tudtam elmondani róla.

1955-ben az Irodalmi Újság közölte egy vázlatszerű írásomat: találkozásaim József Attilával. Ötvenhat után jelentkezett egy éberségére nagyon büszke, magát József Attila-szakembernek vélő - írótárs? - közéleti ember? - s egy jegyzetében kétségbe vonta, hogy én valóban jártam a Székely Bertalan utcában. Eléggé szorongató korszakomban történt ez; nem is tudom, mi volt a szándéka vele? De nemsokára meglepetésemre jött egy fölmentő tanú, egy angyali költő személyében: a csodálatos Hajnal Anna.  Az Élet és Irodalomban, József Attiláról emlékezve, megírta kéretlen tanúvallomását. "1932 vége felé történhetett... Félhomályos, igen szerényen bútorozott szoba asztalánál ült, (J.A.) egy vékony fekete fiú társaságában, verskéziratok fölé hajoltak. Szíves és barátságos fogadás után, néhány bocsánatkérő szóval visszavonultak a konyhába... Kint ajtócsapás hallatszott, friss szél és fény tört be a konyhából belépő költővel, amint meleg, örvendő hangon kijelentette: Most fedeztem fel egy igen tehetséges proletárköltőt. Tizenhat éves. Vészi Endrének hívják."

Élet és Irodalom, 1983. június

 

Megint csak József Attiláról

                 Miért tegezzem én magát?
                          hisz életében sem tegeztem,
                 pedig maga az oxigén
                         rézfonalakból sodort isten,
                 aki beszélni tanított
                         nem számolva, hogy széndioxid
                 és tömény kizsákmányolás
                         halottai között forogsz itt,
                 te kemény sovány csillagom,
                        ki szavaidat nekünk adtad,
                 te kemény, sovány csillagunk
                        apánk, anyánk és kishúgunk vagy,
                 te értünk voltál sínrefekvő
                        a kis öngyilkos Magyarország
                 nyelvünkre adtad szép igénket,
                          a legkeserűbb szörnyű ostyát
                 a legkeserűbb örökséget,
                          hogy kitartsunk az igaz mellett,
                 hogy követeljük annyiunknak
                           kenyeret, lakást és szerelmet,
                 te konok rögeszménk, te számok
                           nem összegezett végtelenje,
                 te külváros, kit pernye bombáz,
                          te napos terek tiszta rendje!
                 soványan sietsz a Ligetbe,
                         halomba gyűlik az idő,
                 s mint verseiden, gömbölyű
                         hasát nézi a kicsi nő,
                 s az égen ragyog ádámcsutkád,
                         s a csöndben ég komoly szavad;
                 kibírtad volna hatvan éved
                         ha nem vág ketté a vonat?

                   1965.

Illyés egy fiatal tekintet tükrében

                   Rákóczi követe lenne,
                   fogadná a Napkirály
                   Ázsia metszett szemében,
                   de a fény európai.
                  Olyan tömör, mint a törvény
                  mellbevág, amit leír...

Tizenhat-húsz éves koromban, az élmények túlérzékeny gyűjtőlencséje: érzelmi-optikai csoda. E néhány befogadásban gazdag esztendőben ismerkedtem meg, újból elmondhatom, a nekem legfontosabb emberekkel, főleg költőkkel, akik messze túlnőttek az időben, egy kamaszidejéből éppenhogy kilépő fiatalember eszménykereső korszakán, s bár szeretnék óvakodni a nagy szavaktól: milyen világító minőségben! Ma is csak torokköszörülő izgatottsággal, a megszólalás üzemzavarát leplezve tudok beszélni róluk. Többségük már klasszikusként él a hazai, egyik-másik a világirodalmi kozmoszban is, és majd ha lezáródik a szemem, sötétség borul egy egyszemélyes kamerára, amely ha kiragadott mozzanatokban is, de eleven alakjukban idézhette őket. Magánjelenetek az irodalomtörténetből

                                                                                      ------- * -------

Kortársi öröm, hogy Illyés Gyula itt van közöttünk, folyamatos munkájának és személyiségének minőségjavító hatásában. Hogy megismerhettem évtizedekkel ezelőtt, még tizenkilencedik évemet sem betöltve, közvetve apámnak köszönhetem. Köztudomású, nyomhatnám meg némi öniróniával a szót, hogy apám szappanfőző volt; sokat próbált életében kisebb-nagyobb üzemekben mester. A többfelől szorongattak életbiztosító ösztönével, bár a négy polgári jeles elvégzése a továbbtanulás lehetőségét ígérte volna, eleve biztonságos pályára szánt, vésnöknek adott. Ma is hálás vagyok e családfenntartó önvédelemért. Olyan műhelybe kerültem, amelyben szervezett munkások dolgoztak, ahol a munkabért, a munkaidőt kétoldalú egyezmény szabályozta, s ahol a május elseje munkaszüneti nap volt. Még sztrájkjog is létezett, bár alkalmazására sor nem került, s én magam mint tanonc, már tizenhat évesen a vasasszakszervezet tagjaként, egy addig ismeretlen öntudat birtokába jutottam. Mi is volt ennek a tárgyi alapja? Például az, hogy a műhelybizalmival és néhány más segéddel együtt olykor értekezletre hívtak a Magdolna utcába, a Vasas székházba, komoly, osztálytudatos félként. Sokat köszönhetek ennek a munkásmozgalmi indíttatásnak. S miért mondom el mindezt? Mert a forrástörténethez tartozik: az Illyéssel való megismerkedéshez is.

Apám ezekben az években a Szent István Tápszerművek és Polgári Serfőzde RT. szappangyárában dolgozott. Ez korszerűen berendezett nagyüzem volt. S ő mint mester ismerte egy zsiradék-nagykereskedő cég, a Schulhof és Társa egyik cégfőnökét, Gonda Hugót. Ők történetesen piperefaggyút és koprából sajtolt keményített kókuszzsírt szállítottak a gyárnak, s egy jól működő üzleti elv gyakorlataként, fontosnak éreztek bizonyos személyes kapcsolatokat. Így ismerkedett meg Gonda apámmal is, mint akinek, lévén a gyár mestere, véleményező szava volt a szállított nyersanyagról. Én abban az időben, túljutva a verselgetés primitív korszakán és a dilettáns Ady-hatáson, már fölfedeztem saját életemet, mint a költészet nyersanyagát; nyiladozó emberi és szakemberi önérzet jegyében, próbáltam egynémely hétköznapi dolgot versbe emelni, olykor gyermekded tiltakozásként, a sorsomat környező erőszakkal szemben. Apám, megnyugodva abban, hogy előrehaladok az önbiztosító vésnöki mesterségben, jó szemmel nézte, sőt valami büszkeségfélével vette tudomásul, hogy egy számára megfoghatatlan dimenzióban, valamiféle sorsszerű másodállásban verset írok, s azok már lassan-lassan napvilágot is látnak, mindenekelőtt a Népszavában. Hogy mennyire inspirált a kétkezi munka élménye, bizonyítják azok a korai versek, melyekben megírtam például a vésés folyamatát, a kéz, a szerszám s az engedelmeskedő anyag költői hármasának együttműködését.

Visszatérve a találkozás előzményeire. Gonda, egy karácsonyt megelőző gyári látogatásán, érdeklődve apám családi viszonyairól, értesült arról, hogy a mester kisebbik fia verseket ír. S kiderült akkor, hogy a nagykereskedés társfőnöke nemcsak üzletember, sőt szenvedélyesen irodalomértő, nagy műveltségű férfi, mellékesen a Cobden Szövetség ügyvezető elnöke is. Így vittem el hozzá verseimet, gondosan legépeltetve, Rudolf téri (ma Jászai Mari tér) szerény irodájába, amely a zsiradékhordókkal zsúfolt nagykereskedés fából épült galériáján helyezkedett el. Megfontolt, nyugodt férfi, figyelmesen vizsgálódó arc, figyelő szem, amelyet valami egyenletesen sugárzó humánum tesz bizalomkeltővé. Hosszú beszélgetés következett, életemről, munkámról, céljaimról; Gonda megpendítette, nem kellene-e folytatnom iskoláimat, talán segíthetne is ebben.

Néhány nap múlva jött a telefonüzenet: hívjam föl verseim miatt Illyés Gyulát, országunk egyik legnagyobb költőjét és szellemi emberét, aki (1935) a Phönix Biztosítónál dolgozik, a Mária Valéria utcában, magántisztviselőként. Magántisztviselő, ma már ismeretlen kategória, megjelölése az értelmiség egy javarészt progresszív, művelt, de helyzeténél fogva kiszolgáltatott, hol dolgozó, hol nagyszámban munkanélküli rétegének. (Gonda Hugóról még csak annyit: éveken át figyelemmel kísérte pályámat saját kiadású versesfüzetemhez ő adta a pénzt. Egy budai szükségkórház üldözött betegeit halomra ölve, Kun páter legényei végeztek vele is, 1944-ben.)

                                                                            --------- * --------

Sok mindent elfelejtettem, jót is, rosszat is, de lehunyt szemhéjam mögött néhány jelenet sértetlenül megmaradt, egy áttetsző mitológiai burokban. Ilyen első találkozásom Illyés Gyulával. Ennek előkészületei, hogy fölhívjam, hogy jelentkezzem nála, igénybe vette minden szervező erőmet. Az elhatározást napokig hordozgattam, bontogattam magamban. Elég sokat tudtam róla, leghitelesebb életrajzi forrásokból: költészetéből, prózai műveiből. Illyés szinte minden műve, az alanyi-lírai, a vörösmartysan filozofikus, a vallomásos rapszódiák sora, de még a színpadra költött dráma is önéletrajzi kényszer jegyében születik.

Emlékszem azokra a tervezgetésben zsúfolt napokra. Az idő nagylelkűen nyárias volt, tágas horizontú. Kiléptem a Vilmos császár útra, hogy magányos telefonfülkét keressek, nem akartam a műhelyből telefonálni, irodalmi dolgaimat, akárcsak a szerelmieket, szemérmesen intéztem. Erős lombú platánok alatt mentem a Berlini tér (a mai Marx tér) felé, emberek és járművek sodrásában, nagy lélegzettel. Szerettem és máig is szeretem ezt a fákkal szegélyezett, világos áradású sugárutat; a Bazilika ünnepélyes tömbjét, a járdán zavartalanul sétáló galambokat, a krómcsillogású szaküzletkiratakatokat, a borászati csodaboltot a Nagy Sándor utca sarkán, és a titkokkal teli, sikátorszerű, árnyékhűvös mellékutcákat. Nem is szólva a néhány maradandóan fontos térképjelről. Itt volt a Hungária Nyomda házában a Nyugat lakásméretű szerkesztősége és kiadóhivatala, közelében a Pantheon Könyvkiadó, egy ideig a Szép Szó műhelye is, s mindez összekapcsolódott közeljövőmmel.

Tárcsáztam a számot, s a telefonhoz kértem Illyés Gyulát. A vezeték túlsó felén egy mondatai lejtésében sajátos muzsikájú, fátyolozott férfihang szólalt meg. Az egyenrangúsító szívélyesség, ahogyan közölte velem, hol és mikor találkozzunk, föloldotta izgatottságomat. "Budán, a Gellért kávéházban; de ez nem a Gellért Szálloda, mellette van" - mondta. S most következett az illyési humornak is fölfogható önleírás: "Én eléggé megtermett ember vagyok, és majd szürke öltönyt viselek." S mikor azon a bizonyos késő délutánon, munka- és hivatali idő után a kávéház ajtaján beléptem (forgóajtó lehetett), Illyés egy verscíme jutott eszembe, ugrott be, mint ahogy ma mondaná - tömör eligazításként: Mint a mosolygó merénylő... s a pontos személyazonosítás birtokában máris indultam feléje a márványasztalok között. Eléggé megtermett? Magas fiatal férfi, metszett szemében fürkésző, várakozó mosoly. A harminchárom éves Illyés! Fölállt, nyújtotta kezét, sőt lendületesen kezet rázott velem, s ha tudjuk, hogy a kéz jellemmitológiája milyen meghatározó erő a költészetében, érthetjük, bizalommal fogadott. Mert: "Apám szokása: nehezen adott /kezet/ s nehezen fogadott./ Mert hány kéz illetett becsületes /szíves/ olyan mely - kötelez!"

Mielőtt rátért volna a versekre, amelyeket Gonda továbbított neki, az életemről kérdezett, körülményeimről, a vésnöki munka természetéről. Remélt rokonszenve, úgy éreztem, a megismert emberen keresztül a kétkezi munkának is szól. Egész életművén végigvonul, nála a kétkeziségnek fémjelzés-értéke van. Majd következtek a versek. Bíztató szavai voltak, elismeréssel és bírálattal. S ez utóbbi különösen lényegbevágónak bizonyult: verseim formai gyengéire irányította figyelmemet. Alaposan el kell sajátítanom a költészettant, mondta, a klasszikus formák ismerete nélkülözhetetlen, akár szabad versben, akár kötötten fejezi ki magát az ember. Négyessy László verstanát ajánlotta stúdiumul. Könyvespolcaim vándoroltak, de ez a mű mindmáig megmaradt. Hogy Illyésnél mennyire mélyen gyökerező és szerteágazó alapelv a biztonságos formai megalapozottság, arra sok érv található nála. Milyen meggyőzően érzi például Picasso klasszikus rajztudását az abszurd-absztrakt művek izomzatában is! S azt is megfogalmazta, hogy a szabad versből, az olyan mestereknél, mint Kassák vagy Füst Milán, törvényszerűen kihallani a maguk alkotta prozódia immár elméletbe foglalható zeneiségét.

                                                                            --------- * --------

Ezekben az években, hogy a rohamosan sötétedő idő vigasztalóbb oldalát is megvilágítsam, kézről kézre adtak mestereim. Lesznai Anna elküldött Kassákhoz, Illyés Szabó Lőrinc figyelmébe ajánlott, s ő az Az Est Hármaskönyve 1935-ös kötetében egy nagyszabású kortársi antológiát szerkesztve, tőlem is beválogatott egy verset.

Szikrázó csillagtérkép! Megismerhettem Babitsot, József Attilát, Radnótit, s egy csapat velem egykorú költőt, későbbi barátaimat. S micsoda költészet világított ezekben az években, ennek az írásnak jegyében szólva: a szálló egek alatt! Szabó Lőrinc számomra legnagyobb verskötete, a Te meg a világ, 1932-ben jelent meg; József Attila költészetének csúcsa, a Nagyon fáj, az ember modern pokoljárásának e hasonlíthatatlan remekműve, 1936-ban. S Illyés kötete, a Rend a romokban, 1937-ben, olyan fordulópont a költészetében, mint később a Kézfogások, vagy a Különleges testamentum.

A Rend a romokban különleges jelentőségét fokozta bennem, hogy már találkoztam a költővel; izgalmassá tette a személyes ismeretség kapcsolatteremtő ereje. Micsoda feszítő-lázító, a földalatti Magyarország mélyeiből sistergő versek egymásutánja! A két feledhetetlen látomás, a Galamb utca és A kacsalábon forgó vár; és például a Szegénység örökös éhség, a Rue Budé, a Népiesek és urbánusok közt - gyanakodva figyelem magamat, vajon az emlékezet bójái nem túl szűk területet jelölnek-e? Mert minden kiválasztás önkényes, és akarva, nem akarva, sematizál.

                                                                            --------- * --------

1941-ben egy nagy szív megszűnik dobogni: Babits fáradt szeme lehunyódik, sípoló gégéje elnémul, beszélgetőfüzetében elapad az írás: kilobban az emberi lelkiismeret egyik virrasztó lángja Magyarországon. Halála ürügy a hatóságoknak, hogy vele együtt a Nyugatot is sírba eresszék. Illyés méltó és bátor örökösnek bizonyul. Kiharcolja a Magyar Csillag engedélyezését, a már klasszikussá vált Mikes Kelemen-embléma újra fölkerül a folyóirat címlapjára, nem változik a nyomda, a tipográfia, a külalak, de ami ennél sokkal fontosabb, a magas színvonalú humanista program, s a szerzők gárdája is azonos a Nyugatéval. S ez utóbbi, hogy a névsor nem változik, sőt még inkább bővül olyan jelentős írókkal, költőkkel, akiket származási vagy politikai okokból minden fontosabb publikálási lehetőségből kirekesztenek, már nemcsak közelmúltunk irodalomtörténetének lapjaira tartozik, de az ostromlott humanizmus egyik fejezetének tárgya is. Végiglapozva a negyedfél évfolyamot megélt folyóirat számait, erős bennem a meggyőződés, hogy ez utolsó őrhelyek egyikének irodalmi és történelmi elemzése, monografikus tanulmányozása önérzeti adósságunk is.

Hogy kikkel is találkozunk a Magyar Csillag lapjain? Nehéz fölsorolni, a névsor csak töredékes, hézagos, jelzésként mégis ideírok néhány nevet: Kassák Lajos, Nagy Lajos, Gyergyai Albert, Halász Gábor, Szabó Lőrinc, Pap Károly, Gelléri Andor Endre, Szerb Antal, Tamási Áron, Fodor József, Veres Péter, Cs. Szabó László, Szabolcsi Bence, Radnóti Miklós, Márai Sándor, Keresztury Dezső, Németh László, Fenyő László, Weöres Sándor Vas István, Rónay György, Képes Géza, Bóka László, s a fiatalok közül Kálnoky László, Pilinszky János, Rába György, Gyárfás Miklós. S az éppen megtűrtek mellett a teljesen kirekesztettek: Zelk Zoltán, Zsigmond Ede, Lukács László, Pásztor Béla - és Salamon Ernő, akinek gyönyörű négy verse fölött, a születést és a halál esztendejét megjelölve /1912-1943/ Illyés költőtársi nemessége, mintegy rekviemmel áldoz a munkaszolgálatban elpusztult jelentős poétának.

                                                                            --------- * --------

1943 elején, Esztergomtáborban, munkaszolgálatosként levelet kaptam Illyés Gyulától; megtudta valakitől, hol találhat, és verset kért tőlem a Magyar Csillag részére. Levelében még azt is megkérdezte, miben lehetne segítségemre. Nagylelkűségétől meghatódva azt feleltem neki, abban, amiben saját magának. Küldtem egy-egy alkalommal verset, ezeket hamarosan közölte.

                                                                            --------- * --------

Igen. Illyés Gyula, egy fiatal tekintet látókörében.

Élet és Irodalom, 1982. nov.

 

Csonka rekviem. Illyés Gyula

                 Hogy halhatatlan
                                              nem vigasz
                  hogy teljes élet
                                              nem vigasz
                  hogy nyolcvanegy év
                                              nem vigasz
                  hogy örökhagyónk
                                              nem vigasz
                                              csak az
                   tép idegünkbe
                                              a csapás
                   a déli napfogyatkozás
                                              az irreverzibilitás

                   Hogy örökre kihunyt a szem
                                                                 benne a tél a nyár
                   a kutató lézersugár
                   mely úgy világította át
                   az összeszerkesztett hazát
                                                                  az igazat a hazugat
                   mint a tisztázó akarat
                   mint csillagvisszfény csillagot
                   rézből kovácsolt napkorong
                                                                  a föld s az ég
                                                                  kerületét

                   Fehérbe öltöznék
                                      a gyász
                   egyetlen fehér ragyogás
                   sokezer éves és mai
                                                   hullámai
                   árasszák el a temetőt
                   a földbe süllyesztő időt

                   Mert nem igaz
                                            magunkat áltató vigasz
                   hogy a lángelme nem halott
                   nem tudni  meddig s hol  ragyog
                                                   s ki életében hű konok
                    a halálban nem ugyanaz
                          
                     Legyen a halál átkozott
                     mert ő a zuhanó sötét
                     mert vele nincsen párbeszéd
                     kit a fekete szél hozott
                     és úgy szórja szét csontjaink
                     hogy kijelöli börtönünk
                     örök hazánk határait

                      1983. április 22-24.

 

Előszó egy vers elé - Kassák Lajos

Milyen ellentmondásos a Kassákról szóló irodalom, még halála után is mennyien támadják! S a támadások középpontjában ott áll Kassák, szigorával, meg nem vesztegethető jellemével. Talán nem túlzás azt mondani, hogy modern irodalmunk legfüggetlenebb alakja; és ez egyben kihívás is. A magyar avantgarde költészet legnagyobbja, s jó ideig szinte ótestamentumian indulatos prófétája. Festészetben, halálig a konstruktivizmus konok-következetes képviselője, akit hazájában alig ismernek. Mint irodalomszervező, szerkesztő, irodalompolitikus; elveit a meggyőződés erőszakosságával képviselő ember; már-már dogmatikus rokonszenvekkel és ellenszenvekkel. A képet viszont színezi, hogy az igazi progresszív tehetség munkája, még ellenkezése fenntartásával is, de mindig érdekelte, izgatta. Élete utolsó harmadában - mondhatni megszelídült... Költészete klasszicizálódott, befogadóképessége tovább növekedett.

Ezzel lényegében azt is mondtam, milyen írónak tartom. Nagy költőnek elsősorban, - társadalmi forradalmárnak és a költészet forradalmárának.

1935-ben, kezdő költőként, Lesznai Anna ajánlásával mentem hozzá. Érdeklődéssel fogadott, s a Munka néhány számában hamarosan közölte verseimet.

Indulásomra erős kisugárzással volt írói és emberi személyisége, s művei közül szinte fölszabadítóan hatott az Egy ember élete. Első regényemet, amely egy inasgyerek éveinek krónikája, az ő példája és műve ihlette. Akkoriban a Munka c. folyóiratot szerkesztette, s az e köré csoportosult írói és mozgalmi társaság a Lidó kávéházban találkozott az Andrássy úton. Rendkívüli módon vonzódott a fiatalokhoz, fiatalok körében élt állandóan. Vonzódása és vonzása azonban egyfajta diktatúra is volt, amelyet az útjukat kereső, jelentős költők, írók, nem tudtak mindig elfogadni.

Kassákékhoz rövid ideig jártam, talán egy évig. Költői fejlődésem mind erősebben a József Attila-i vers felé irányított, és valójában idegenkedtem a "szervezeti élettől", attól a szigorú fegyelemtől, amelyet egy nagy egyéniség személyes jelenléte sugallt. Viszont tisztelettel és meghatódottsággal néztem és láttam egy nagy költő és egy nagy ember küzdelmes, megvesztegethetetlenül kemény útját.

A fölszabadulás után sem erősödött kapcsolatom Kassákkal, bár életművét, emberi magatartását nagyra becsültem. Voltaképpen halála után döbbentem rá, hogy elhagyatottsága éveiben keresnem kellett volna társaságát.

Ezt a felismerést fogalmaztam meg, mindnyájunk adósaként egy a halála után írott versemben.

Kassák emlékkönyv

1973. december

 

Csonka rekviem. Kassák


                 Hősei voltak a névnélküliek, a szorozhatók,
                 az apadtgyomrúak,
                 a malterarcúak,
                 a világhajúak,
                 kiket a kiszolgáltatottság absztrahál,
                 éneke volt avas kiáltozása
                 de ugyanakkor ő volt az ultrahang.

                 Sétált egy fekete tölgyfa a Váci úton,
                 nem hullatta soha vasleveleit.

                 De amikor meghalt és műves keze
                 oldala mellé feküdt szótalan,
                 üvölteni kezdtek a kövek,
                 ám a gyári dudák némák maradtak.

                 Arca, mely egykor a bazaltból vált ki,
                 vásárolt földbe illeszkedett.

                  Rohannak szürkepiros felhők,
                  rohannak egyforma házsorok,
                  hamusárga testek foltjai.
                  Az idő áll, de mi rohanunk.

                  Mesterlegényből dómépítő,
                  pallérfiúból toronystatikus,
                  kiben oly természetes a magyar,
                  hogy már az emberért kiált.

                  És aszfaltszínű kezeslábasban
                  égigérő napraforgók között
                  jegenyearcú fiai sietnek
                  hegyek és folyók és tengerek felé
                  hegyek és folyók és tengerek felé.

 

Részlet Kassák Lajos születésnapjára írt magánlevélből

"... Maga azok közé a ritka nagy művészek közé tartozik, tisztelt Kassák Lajos, akik nemcsak művükkel, de magatartásukkal is tanítanak. Ezek az emberek minden korban igen kevesen vannak, s mert szenvedésük és diadaluk sem látványos, nem biztos, hogy azonnal nagy tömegeket hódítanak maguknak. Tanítványokat is úgy, hogy azok egy időre odaszegődnek, majd eltántorodnak, hogy aztán saját önbecsülésük miatt újból visszatérjenek.

Azt hiszem, a kassáki mű, noha biológiai létezése a mozgás, a töltekezés, újabb dimenziók meghódítása - mennyi gyönyörű verse született csak az utóbbi években! - ezzel együtt az állandóság is, amihez igazodni lehet mint egy égtájhoz."

1962.

 

Babits Mihály

Az üzemből szöktem el, mert hiszen akkor nekem munkaidőm volt, csütörtök délután. Ő mindjárt azt mondta, hogy három versből nem tud ítélni, hozzak tizet, tizenötöt. Ha azt mondja, hogy hozzak harmincat, azt is könnyen megoldottam volna, mert rengeteg versem volt a fiókban. Következő héten elvittem valóban tíz- tizenöt verset. Néhány hétig tartott, amíg hozzájutott és elolvasta. Pontosabban: amikor már harmadszor nála jártam és még mindig nem olvasta el, elröstellte magát és azt mondta: kedves uram, legyen szíves, jöjjön be a szobámba, most a jelenlétében elolvasom. Akkor ott egy fél órán át olvasta a verseimet és amikor a végére ért, azt mondta, tehetségesnek tart, - azt is megállapította, hogy József Attila hatott rám. Kérdezett a körülményeimről, az életemről, a családomról. Kiválasztott egy verset, amelynek az volt a címe: Szőlőszem, és úgy kezdődött: "Szőlőszem megeszlek magadért,/ s huszonegy gömbölyű társadért,/ fogam kése alatt ömlik a vér,/ kár érted, s huszonegy testvéredért."

Babits közölte velem - ez 1936 áprilisában lehetett, tavaszodóban -, azt mondta, ő nemsokára elutazik Előhegyre, de ezt a verset átküldi Gellért Oszkárnak, és majd valamikor őszkor sorát ejtik, leközlik. Hát az ősz nagyon messze volt az én sóvár képzeletemben. Nem lehetett mit tenni, de ugyanakkor a türelmetlenség mellett fantasztikus boldogságot éreztem, vörös arccal mentem ki az előszobába, ahol a többi kolléga kérdezősködött, hogy mit mondott Babits.

Én akkor a Vilmos császár úton dolgoztam, egy vésnöküzemben. A Nyugatot Ibusz pavilonokban árusították, elég drága volt, két pengő volt az ára. Ezért én könyvtárban olvastam mindig, nem vásároltam. Június közepén - mert havonta kétszer jelent meg a Nyugat - megpillantottam a nevemet a Nyugat fedőlapján, Vészi Endre, kettőspont, Vers. Elmondhatom, ez nagy élmény volt!

Rádióinterjú-részlet
Albert Zsuzsával 1980.

 

Móricz Zsigmond és József Attila

Az emlék furcsa oválisaiban bizonyos képek megmaradnak, s ezen nem módosít az idő. Mondhatnám azt is, így hordjuk magunkban halálunkig. Az élmény, amely belénkvési, rézkarctechnikával dolgozik, vonalak, árnyékolások, fények, fénytörések részletező gondosságával. Mindez nem fakul, de nem is színeződik, ez a mitológiánk. Szaladó nők, hajuk laza viharzásával, rovátkált rokoni arcok, barátok halvány örökkévalósága, és írók, írók, művészek, példaképeink! - kávéházablakok mögött, könyvsátrak vásári zsibongásában, kopár szerkesztői szobákban.

Móricz Zsigmondot személyesen nem ismertem. Hiányérzésem mégsem maradt bennem, mert A boldog ember, az Egyszer jóllakni, s java férfikori megbonthatatlan írásai olyan művek, amelyek elkísérnének magányos szigetre, száműzetésbe, mint ahogy velem voltak életem legszorongatóbb napjaiban is. És van ennek az ismeretlen-ismeretségnek még egy mozzanata, az említett rézkarc-mitológiából: egy találkozás, amelynek intenzitása még ma is átjár, noha ő maga semmit sem tudott róla. Ez olyan régen volt, tizenkilenc éves koromban, hogy a fiatal nemzedék rostáló tudatában akár három évszázaddal hátrább is helyezhető s talán még a szereplők is elcserélhetők lennének.

1936 decemberében autóbuszon jöttem Visegrádról, szanatóriumból, amely ma is létezik hasonló rendeltetéssel, gyomorbetegeket gyógyítanak itt. Én akkor Lesznai Anna jóvoltából, bár nem mint gyomorbeteg, de mint hízókúrára fogott vékony fiatalember, három hetet töltöttem Gizellatelepen. Leányfalun Móricz Zsigmond szállt fel. Vastag kabát, komoly kalap, némi méltósággal, s az arc tömör melegsége: szépen rajzolt húsos áll, a kitüremlő haj, a bajusz ágas nyugalma. Amint leült, táskájából könyvet vett elő, franciásan keskeny, elegáns kötetet és olvasni kezdett. A Lukács-fürdőig föl sem nézett belőle. A tördelés sötét foltjaiból, a karcsú oszlopokból látni lehetett, verset olvas. Komolyan, elmerülten, mint egy regényt, mint egy jelentést, mint egy levelet, amit neki címeztek. Fejét körülfogta a pillanat csöndje, akár egy embléma kerete. S amikor egyszer, talán szemét pihentetve, kis időre eltartotta magától a könyvet, látható lett a fedél. Nagyon fáj József Attiláé. A nemesen szép Cserépfalvi kiadás.

A többi már irodalomtörténet. Tárgyias folytatása az emlékbezárt pillanatnak.

1938 januárjában Móricz a Szép Szó József Attila-emlékszáma élén Nagyon fáj címmel s Az egyetlen teher: az Élet - József Attila emlékeztet magamra alcímmel, megrendült írásban búcsúzott a költőtől. "Soha reménytelenebb szemeket, mint József Attiláé volt, most egy éve" - ez a bevezető. Most egy éve, vagyis abban az időben, amikor a visegrádi autóbuszon József Attila utolsó kötetét olvasta.

Az öregedő Móricz jajdult ebben az írásban, hogy nagyon fáj! túlzás és érzelmes színezés nélkül állítható: apai tragikummal. Fájdalom, szeretet s a költőt körüljáró álmélkodó elismerés - cikkének ez a belső muzsikája. S mint aki nem halottról beszél, eszébe jut a nevetés. Leírja első találkozásukat, a néhány év előttit, Hódmezővásárhelyen, egy jómódú orvos túldíszített otthonában, hivalkodóan terített asztalánál. Az ironikusan megrajzolt környezetből előlép egy fiatalember, "... egy hosszúnyakú, szégyenkezve vakmerő pillantású, zúzottbajszú idegen s azt kérdi: - Mit gondol Zsiga bátyám, hol születtem én?" Móricz úgy olvasta valahol, hogy Makón. De a kérdező nagyot nevetett. "Soká, kétszer is kezdte a nevetést s oly édesen gyerek lett s belepirult: - A Ferencvárosban születtem." Néhány tollvonás, és előttünk a fiatal József Attila. Az, aki még a kapuk előtt áll, hogy meghódítsa a világot. Ám ez csak az egyik arc. A másik - ahogy Móricz írásaiból kirajzolódik - az árvagyereké. Hogy az anyja a Haller-mozgóban volt takarítónő, ugyanott egyik nővére pénztáros, s ő maga vizet árult. Micsoda mohó kitárulkozás, éhséghez hasonló szeretetvágy, ahogy kérdezés nélkül, biztatás nélkül mondja, mondja az életét, a bácsiformájú idegennek. De ennek a József Attilának akkor még a nevetése volt felejthetetlen. "... Apró fogai külön nevetgéltek sárgás nevető bajsza alatt, a kunkor szőrszálak ráborultak piros egészséges ajkára... " Maradt-e tündéribb rajz a fiatal József Attiláról?

És az a másik találkozás? A soha-reménytelenebb-szemek korszaka? Ez 1936 decemberében történhetett. József Attila, a Nagyon fáj költője, a Szép Szó szerkesztője találkozót kért Móricztól. Megállapodtak a Hadik-kávéházban. Móricz több mint két óra hosszat várt rá, de a találkozást-kérő nem jött. Hazaérve, fogai közt egy dohogással, máskor ültesd föl öreganyádat, csöngött a telefon: József Attila. Mentegette magát, ott volt, de késett, bocsánatot kér. Újabb megbeszélés, ismét a Hadik-kávéház. Vajon lenne-e ilyen nagylelkűen emberi napjaink egyik-másik írónagysága? Szónoki kérdés, választ nem igényel.

De az ismételt találkozóra, mint Móricz az összetetten sokszínű nekrológban szinte megvert apai humorral írja, óvatosságból magával hívta Kálmán Katát, a fotóművészt, aki most, jelenkori jobbágyarcok után, pesti proletárokat fényképezett. Móricznak szánta fotóit, ez volt a Csibe-novellák korszaka, amikor az öregedő író az eddigi tartományhoz hozzácsatolta a nagyvárosi peremvilágot. S íme, József Attila egy-két órai késéssel most valóban megjelent. Arra kérte Móriczot, beszéljen majd egy szerzői estjén. S utána megint a fölszakadó múlt, mint az olthatatlan tűzvész, mint a csillapíthatatlan éhség, mint a föl nem oldható rettegés.

Nem tudni, Móricz fölismerte-e már akkor, a gyász kopár korareggelén, hogy a magyar költészet egyik legnagyobbját temették? Talán inkább rokonának érezte, tragikus öccsének, idegen asztalokhoz ültetett örök-éhesnek, levetett ruhákba bujtatott árvafiúnak. De azon már itt is eltűnődik, hogy a ferencvárosi proletár és a makói diák kettős forrásából milyen nyugtalanul újfajta szintézis született.

Mert szüntelenül figyelt, kíváncsi, kereső szemmel. Fölfedezte Szabó Pált és fölfedezte Pap Károlyt, értette Karinthyt és értette Illyést. Nem nivellált, nem egyszerűsített. Lehetne hosszan eltűnődni erről a befogadó lélekről, erről az oszthatatlan figyelemről. S e tűnődés eredménye mai tanulságnak sem lenne kevés.

1978.

 

Hajnal Annáról

A Tóth Árpád körnek ilyen találkozói voltak Anna lakásán, Anna egy nagy, majdnem üres szobájában, amelynek közepén egy asztalka állt, az asztalkán egy ernyős, azt hiszem egy gyöngyfüggős lámpa. És volt egy nagyon szép fonatú kosár, az tele volt naranccsal. Akkoriban a narancs nagyon olcsó volt, és mégis olyan elegánsan lehetett kínálni narancsot. Költőnek való élet volt. És Anna szegény lány volt, de arra mindig tellett, hogy néhány kiló narancsot a vendégek számára odakészítsen és a maga lelkes és nemes lényét. És akkor váltogatva odaültek az emberek, a szobában más fényforrás nem volt, csak az az ernyős lámpa, és akkor odaültek az asztalkához az illető ifjú nagyok, és fölolvasták a magukét. Weöres Sándorral is egyszer vagy kétszer ott találkoztam.

Ennek a szép gyöngyfüggős ernyőnek a fénykörével le is zárhatjuk ezt az emlékező beszélgetést.

Részlet Albert Zsuzsa interjújából, 1980.

 

Hajnal Anna összegyűjtött verseiről

Az élet lobogó szeretete, mélységes ujjongás, elragadtatás! A felelős műgonddal formált, esztétikai egységbe zárt versek, tudatos akarattal kecsesre ötvözött sorok, játékos villanások, a költői egyéniség emberi varázsát, szinte testmelegét árasztják. A művészi ökonómia fékje - amely megóv a lírai alapanyag túltengésétől, - a legnemesebb, lávaszerűen szenvedélyes költői temperamentumot pallérozza és ebben a magas egymásrautaltságban alakul ki Hajnal Anna zengő, a költők kórusából kihallatszó tiszta, elragadó hangja.

Mindjobban kimutatható költészetében a formai fegyelem elmélyülése, és az azzal társuló egyre gondolatibb mondanivaló. Így válik teljes egésszé Hajnal Anna két fontos elemből: az érzékien forró gyengédségből és a sziklát alakító akaratból táplálkozó költészete.

"Tehozzád szólok Akarat, - istenség, kinél nincs különb, - tégy magadévá, hadd legyek - gőgödhöz méltó tiszta tömb". S ugyanakkor ez elhatározott sorsvállalás mellett, e görögös szépségű elszántság kemény ütemei után a másik odaadás, a szerelemé. "Esengő, puha száj, - szeretlek, szomjas és szelíd - aki csak vársz, tűrsz megadón -, s álmodod álmaid".

Nyelvének gazdagsága olykor bibliaian érzéki, dús jelzői forrósítják át a sorait, olykor pedig a ballada sűrű, tömörítő drámaiságát, vagy a népdal bájos, lengedező játékait idézik.

Ezek a leginkább színnel érzékeltethető himnuszok és költemények a vers legigényesebb hangján az örök költőit, tehát az örök emberit mondják el.

Népszava, 1948. május.

 

Nagy László elment

Ittjárt köztünk és elment egy angyal. Nagy László itt járt és elment. De túl a nyitva hagyott ajtón, amely hideg kékben és égő pirosban dereng, rálátni egész világára. A dunántúli falu, Felsőiszkáz, csodafiút küldött a magyar költészetbe. S ha úgy ment is el, mint Bartók, mint József Attila, a tiszta forrás őrzői, merítői, - teli bőrönddel, - sikerült magát teljesen megfogalmaznia.

Nagy kincset hozott gyermekkorából: a keményszerkezetű paraszti világ árnyait, s ritka fényeit, szülőföldjét, amelyet a Ság, a Kemenesalja, a Somló és a Bakony keretez; egy gyönyörű anyaképet, amely idesugárzott jelen napjaiba is; játszótársak és vének alakjait, rohanó állatok rajzát, s főként a lovakét, a csődörökét és a kancákét, amelyek szépségükkel, szagukkal és erkölcsükkel olyan közel voltak a szívéhez. Mi mindent hozott magával, amit nem egyszerre adott oda, amely egy nagy, igényes alkotói küzdelem során nyert újra alakot, feltöltődve egy másik dimenzióban, a művészetben. Mi minden volt benne! Vakmerő társításban, vakmerően lobogó színekben égigérő látomások, szerelem a forró élet iránt, s a kézműves gének anyagismerete, anyagszeretete, formáló biztonsága! Alakja jelkép. Ahogy belépett komor egünk alá, ahogy gyerekként megélte a háború iszonyatát, amikor koporsó helyett szekrény volt a halottak koporsója, s fölpuffadt állatokat kellett elföldelnie, s ahogy megélte a szabadság féktelen örömét és nemzedéktársaival meg az öregebbekkel ment elsőként építeni, tanulni; ez már maga is jelkép. S jelképesség válik később a csalódásban, a mélyre hullásban és a katartikus újrakezdésben. Élete iránytűje a tiszta, férfias magatartás.

Siratni kell őt, mert egyik legszebb emberünk hagyott itt bennünket: mint ahogy ő is az emberséget vallotta a magáénak, a legfontosabbnak. Egy szép és mélyreható beszélgetésben Bertha Bulcsú megkérdezte tőle, vannak-e ellenségei? A válasza ez volt: Nem vagyok meggyőződve róla. Egy nagy ellenség az emberellenesség. Ez biztos, hogy ellenségem, de ez megfoghatatlan.

Hozta a kincseit és így küzdötte ki magát akár a lélek legjobbjai, a fekete horizont alól. Át kellett élnie a fölindult ifjúságot követő mély örvényeket, csalódásokat, s eljutni a lehetőséghez, hogy meg nem alkuvó tehetségét kibonthassa. El kellett magát választania minden pálfordulástól, minden konjunktúrától; kellett, hogy tudja a fejét újra fölemelni. Nem egycsapásra lett nagy költő, nem is csak az otthoni hozadék jóvoltából: tudatos vonzalmaknak, ösztönös jó szédüléseknek, kemény munkának köszönheti a csúcsra érkezést. Megtanulta nemcsak a bolgár nyelvet, hogy lefordítsa e költészet legjavát, egy nép jelleméhez férkőzött közel. Angolul tanult, hogy a maga nyelvére áttehesse Blake és Dylan Thomas verseit. Állva a Duna sodrában-zugójában, hálójába fogta a szerb és a macedón költészet legjobbjait.

Mindig egy fejjel magasabban mint a helyi érdekességű, provinciális. Mindig az emberiség szemszögéből vizsgálva a hazát és a világot. Ebből a felsőiszkázi varázsló-fiúból nem lett egyszeri népi költő és nem lett modernista kozmopolita: az volt, ami a legjobbjaink, magyar és európai mindhalálig. Ez a gyönyörű szintézis, magyar Apollónk e mérlegmozdulata egész irodalmunkat megtanítja valamire: az együttélés és együtt-teremtés lényegére ebben a kis országban.

Kortársa voltam, ha idősebb is, ha túlélő is, szép ezüst fejét, csontokig munkált sápadt arcát nem a halál fekete tükrében látom. Arcának jellegét saját versének címével lehet megközelíteni: Deres majális. Olyan arc ez, amelyen átvilágít az értelmes tisztaság fénye. Deres majális. Olyan arc ez, mintha villanyok gyúlnának benne. Olyan arc ez, amelyre árnyékot húz a jajongó szomorúság.

Kortársa voltam, kortársa vagyok. Valaha, majdnem három évtizede fölfedeztem őt egy korai verskötetében, fekete felhők alatt, s már ott, akkor rabul ejtett a nyelve és eltéphetetlen kötődése az anyatermészethez. Közel másfél évtizede Költészet-műsorában őt sugározta a televízió. A képernyő az emberi varázslat hatására, megadóan engedelmeskedett. Az előbb még valami silány revüfilm dörömbölt, sikoltott disszonánsan, a giccsnek és a művinek tombolása, és most, mintha valami nagyszerű kéz, fölruházva a legteljesebb hatalommal, letörölte volna mindezt, hogy rendet teremtsen az emberi világban, hogy helyet adjon az élménynek, amely megrendít és fölemel. Írnom kellett róla, mert nem tudtam megállni, hírt ne adjak erről a találkozásról: "Elemi gondolatok fordulnak meg bennem. Itt járt közöttünk egy ember, találkozunk vele utcán, kávéházban, autóbuszon és gyakran nem vesszük észre - ó hétköznapi farkasvakság! - hogy kezében a holdat tartja, a csillagokat. És új fogalmakat szerkeszt, miközben szabatos szerkesztőségi munkáját végzi, új zenéket teremt, hogy mindinkább kisebbre szorítsa az elmondhatatlant. Úgy cselekszik, mint minden költő, aki fennmaradt: megfogalmazza az idegrendszerünkben keringő sejthetőt, szavakat talál az iszonyatra, a félelemre, a reményre."

Nagy László valóban a kortársunk volt, ugyanabban a városban élt mint én, s a közös égbolt közös élményekben, közös gondokban részesített bennünket. S hogy ebben a közegben nőtt naggyá, ez életünk része is.

Új Tükör, 1978. február 12.

 

Vas István összegyűjtött versei, 1963.

Tizenhat éves voltam, mikor megismerkedtem Vas István első verseskötetével, az Őszi rombolás-sal és ennek már harminc esztendeje. S közben átvertük magunkat a történelem hús- és lélekszaggató drótsövényein, de mindig elkísért egy-egy Vas István-i sor, strófa, ritmus, kép vagy fordulat s így az ő három évtizede talán az enyém is, s vallhatnám ővele: "Az elsötétítéskor egy résnyi ragyogás volt - Az ifjúság."

Csakhogy ez a könyv, az "Összegyűjtött versek", több mint az ifjúság, több mint az érett férfikor: ez a mű, a maga sugárzó anyagszerűségében, egy nemes és jelentős költői arc, a modern magyar költészet galériájában elhelyezve.

Szeretem ezt a költői világot, a Vas Istvánét, ezt az anyagában szüntelenül ellenálló s épp ezért olyan homogén nagyvárosi életérzést; érzékeny, izgatott vitatkozó gondolatiságát, amely a meghódítottat állandó próbának veti alá, átvilágítja s így megmutatja az élmény geometriai szerkezetét is; szeretem az érzelem s az érzelmet ironikusan ellenőrző értelem szüntelen viaskodását a lírában. S ettől az ellenőrző, érzelemmel vegyülő öniróniától válik Vas lírája nemesen fanyarrá, hősiesen póztalanná, öszetetté és áttekinthetővé, - s ettől lesz oly nehézzé a feladat: rövid írás keretében szólni e költészetről, ha vázlatosan is, ám mégis az összefoglalás igényével.

A költő Utószavába - azt sugallja az olvasónak: úgy kell olvasni verseit, mint egy lírai életregényt, együtt látni a hőst és a környezetét. Ez valóban jogos igény. Itt az élet személyes izgatottsága, lobogása és irónikus szkepticizmusa történelmi látószögben jelenik meg. Vas költészetének sajátossága, hogy verseiben nyomon követhető az elmúlt harminc esztendő története, mégpedig - s ezt csak alátámasztja e líra elemző okossága - éppen a "fősodorban". Korunk és nemzedékünk nagy drámájának lírai analízise ez a költészet, amelyben újra fellobognak eszményeink és szerelmeink, győzelmeink, csalódásaink és újrakezdéseink.

Nagyvárosi költő, a szó modern értelmében, a teljességre törés értelmében, mert nem a kulisszái modernek, de a gondolatai, az érzései - mert a pszichológiája modern. Első verseitől a nagy magasságba ívelő későbbiekig szinte tudományosan pontos ars poeticát követ. Ehhez a póztalanító, a tudatosságot pontosan megfogalmazó szigorú programhoz konokul visszatér, hol védekezve, hol támadva, de mindenképpen végzetéül vállalva s fogadva el ezt a magatartást, mint számára egyedül lehetségest.

                        "Élni, költőnek lenni csak
                                         t a n u l t a m.
                        Én nem az vagyok, aminek
                                         születtem!
                        Az az enyém csak, amit
                                         megszereztem."

Mert Vas István sem az édes dalt, sem a természet zsúfolt szépségeit, de még a tragikusan elszomorítót sem örökölte a költői gondviseléstől. Fel kellett lázadnia minden konvenció ellen, hogy kikalapálja fegyvertárát - pontosabban: műszereit -, hogy kiharcolhassa a maga költői szabadságát, s hogy újfajta látomásrendet teremtve, a maga örökségét oda beilleszthesse. Nem az ellenkező előjel költészetét teremtette meg, hanem saját világát fedezte fel a költészet számára. S így, kiharcolt művészete jogán, a maga nagy műveltségének és világlátó öntudatának birtokában megfogalmazhatta a minden hamisat, üres mítoszt, dagályt és álmélységet szinte prófétai dühvel ostorozó programját:

                        "A léttelen létre, az ősi-sötét
                                           bálványra fütyülök -
                       Nekem az a csoda, ami ide fel,
                                           az elmúló fényre lökött."
                                                            (Ultima realitás)

Ez az elhatározott antimítosz, ez a "harminchét alatti hétköznapi láz" ez az emberi hőmérséklet teszi oly otthonossá Vas István költészetét, amely egyszerre adja a magasrendű formának és az emberi eszmecsere humánus örömének érzését.

Ha a verseit kronologikusan nézem, felidéződik a nagyváros, a két háború közötti égbolt, amely alatt megszállott eszmékkel, egy közeli forradalom győzelmének reményében éltünk, nyüzsögtünk, lobogtunk és bujkáltunk, s az ő háború végi naplója - a mocsokba s szégyenbe merített ország vadul keserű, szenvedélyes, ironikus költői vádirata - az ideggyulladás hasító fájdalmával idézi fel szégyenünket, szenvedésünket, tehetetlenségünket. S az ötvenes években született versek újra csak keményen megidézik a kort. Vas István szemérmes, már-már suta magyarázkodással vesz fel néhányat e korszak verseiből kötetébe. Ezek a versek mindeddig a fiókban maradtak. Ő a kevesek közé tartozik, akiket nem ragadott magával azoknak az éveknek zátonyok felé is sodró árama. Mi óvta ettől? Szkepticizmus? Okos önvédelem? Kiábrándultság? A lényegre való rádöbbenés? Azt hiszem, mindenekelőtt költő magatartásának sajátossága: az érzelmet ellenőrző értelem. De mondhatjuk úgy is: a félelmetes felismerés. És végül úgy is: a hiten és csalódáson épült emberi erkölcs. S mindehhez még szerencse is kellett.

Az utóbbi években, 56 után, megint emelkedett Vas István lírája, ismét terjeszkedett a költői birodalom. Sorra születnek nagy versei (Ötven felé, Rapszódia egy őszi kertben, Óda a tegnapi asszonyokhoz, A szólítás) - bár talán nem igazságos verscímeket kiragadni, mert költészetének halmazállapotában, homogénségében, a teljesség felé törő lehetőségben történik újabb változás. Életről, halálról, megmaradásról beszél, de most már tágabb égbolt alatt. A hang megrendült és önérzetes (Ötven felé) s bár itt is kerüli az ünnepélyest, a perc maradandó és ünnep - azzá lesz a közegben, amely felfogja ezt az emberi üzenetet - az olvasó tudatában és idegrendszerében teremtődik az ünnepi.

Amit a három évtized alatt megtanult, az e versekben sokszorosan kamatozik. Formaművészete immár lenyűgözően eszköztelen, s ugyanakkor szinte tudományosan pontos apparátus, amely képessé teszi az izgatott és bonyolult világ, egy modern világkép kifejezésére.

Mindig is úgy volt nagyvárosi költő, hogy a természetet annektálta, a nagyvároshoz csatolta: a Dunát, a Pilist, a Rózsadombot s később Badacsonyt és Szentendrét. Ám a természet nála nem az idill, az elrévedés, de a küzdelem, az örök kérdés-felelet viadalának drámai színhelye. Az ötvenéves költő természetlátása még kevésbé idilli. Tájainak pompája, virág- és szőlődíszes szépsége nem a város ellenpólusa, nem menekülés az "Örök-új Város" világából, hanem része annak az igénynek, amely az élet s a halál kérdéseire keres választ, a házak sűrűjében és a rózsák között egyaránt.

Nem törekszik ez az írás teljességre - hogyan is törekednék! -, a teljességre maga a költői mű, ez a könyv törekszik! Nem beszélek itt arról a zsákmányról, amelyet külföldi útjairól hozott magával, sem drámáiról, és Szántó Piroska illusztrációit, ezeket a zsúfoltan gazdag ikerlátomásokat sem méltathatom kedvem szerint. Arra gondoltam csupán, a költő kortársaként, hogy elmondom, milyen csodákra képes a költészet, amely ellenáll porlasztó esztendőknek, háborúnak, rémületnek és íme: felépíti a maga házát. Nagy csoda a költészet, az olyan, mint a Vas Istváné, hogy megteremtve a maga bonyolult harmóniáját, hozzásegít másokat is ehhez a harmóniához, pontosabban: az élet, a szépség és nem-szépség humánus megértéséhez. Egyszerűen: a reményhez s a küzdelem értelméhez.

Magyar Nemzet, 1963. június

 

Berda Józsefhez intézett dorgáló levél a Népszavában 1945. december 1-én

"Kedves, jó, öreg Jóska! A Magyar Nemzetben olvasok ismét Felőled. Nem tollad alól kikerült művedet, hanem, ismétlem: Rólad, Felőled. Arról számol be a kis riport, hogy hajlandó vagy bárkinek egy liter borért, egy-egy tetszés szerint kiválasztható verskéziratodat felajánlani. Mivel szerinted "a költők legfőbb hajtóereje a bor.".

Nézd Jóska, én aztán igazán nem vagyok alkoholellenes, ami pedig a költészetet illeti, azt szent ügynek tekintem, - az eszmeiség szabadságharcának a despotizmus sötétsége ellen. De azért, a saját érdekedben - mert hiszen igazán jó költő vagy -, tiltakozni kell az ellen, hogy önmagadat (ha a közömbös világ meg is teszi) állandó riport-alannyá értékeld le.

Gondolod-e, hogy a közvélemény, a meglehetősen felszínes kis riportok hatása alatt egyszeriben költészetpárti lesz? Gondolod-e, hogy az alacsonyan szabott vershonoráriumok fölemlegetése részvétet kelt az emberekben? S végül - gondolod-e, hogy azok, akiknek literszám áll rendelkezésére bor, akár mert kocsmárosok, akár pedig, mert ellátottságuk bősége a fölös literekben is megnyilatkozik - gondolod-e, hogy a bortulajdonosok verskéziratot is gyűjtenének?

Jóska, nem vetted észre, hogy az effajta hadakozás nem méltó a személyedhez? Hát mikor fizették meg a költőket? József Attila nem várt-e, hosszú hónapokig - napilapoknál - míg egy-egy verse megjelenhetett? Még Ady sem tudott csupán költészetből megélni, pedig őt nemcsak a halhatatlanság múzsái, de a földi hatalmak is támogatták. Kérlek Jóska, hagyd ezt abba! Keressenek a riporterek más szenzációt maguknak.

E szelíd és jóakaratú dorgálást pedig ne tekintsd magad ellen irányulónak. Mert ha már a kárhozat költőnek szánt Téged pajtás, viseld ezt az átkot több méltósággal és megvetéssel az olcsó divat dolgai iránt.

Barátod
Vészi Endre"

Tiszteletadás mestereknek

A hasonlíthatatlan - Tolsztoj

Mint minden nagy író... így szaladt neki a tollam néhány hódoló sornak, hogy aztán mindjárt megtorpanjon. Mert Tolsztoj a pontos közhely, de a tudomány szabatosságával mérve is: hasonlíthatatlan. Maga a teljesség - a teljes művészi naprendszer. Egyszerre monumentálisan lenyűgöző és zavarbaejtően rokoni.

Mint minden embernek, aki jórészt arra szorul, hogy maga szerezze meg műveltségét, szellemi létének elméleti anyagát, - nekem is meg kellett küzdenem Tolsztojért, pontosabban mindjárt elsőnek a Háború és békéért. Suta és sokféle gátlással viaskodó vésnökinas voltam, mikor először vettem kézbe ezt a könyvet, hogy aztán a rengeteg szereplőtől, helyszíntől, francia nyelvű betéttől ijedten - letegyem. Csak sokkal később, már nyomdafestéket látott költő koromban, egy lázaktól csillámos kiadós betegség jóvoltából utazhattam be ezt az érzelemben, emberlátásban, költészetben csodálatos-gazdag kontinenst. Akkor már ismertem az Iljics Iván halálát és a kamaszok halált-értő fogékonyságával döbbentem rá az érettségtől negyven-ötven esztendővel korábban a halál magányának tragikumára.

De a halálon túl, melyet a maga fenségesen drámai és ugyanakkor esendően emberi mivoltában ábrázolt Tolsztoj - hányszor és hányféleképpen! - átsüt a gyengéd és irgalmas megértés, mellyel az értelmes és boldog életért küzdő nőket, férfiakat kíséri útjukon. És micsoda nőket tud ábrázolni! - Natasát, Annát - a báj, a kellem, a szépség és egyúttal, vagy éppen ezért: a romlékonyság műremekeit!

Tolsztoj nem utánozható, s elsősorban inkább az ámulat, semmint a követés tárgya lehet. Ő úgyszólván mindenre képes az irodalomban. Örökre szólóan állít elénk arisztokratát, hadvezért, udvari nőt, muzsikot, német nevelőt, vadászt, az egész emberiség ismeretében mintáz meg akár egy mellékalakot is! És ebben is hasonlíthatatlan.

Alighanem ő az, aki szellemileg nagykorúvá tesz és elkísér a halálig. Flaubert azt mondta: "Emma én vagyok." Ő ugyanolyan értelemben Anna és Levin, Natasa és Pierre, Kutuzov és Kasztajev. Zsendülő fiatal lány és népe csillagát követő hadvezér, mindez és ennél még sokkal több! Olvasóját legyőzi és fölemeli, mert roppant erkölcsi igénnyel lép fel s mert ugyanakkor elismeri és megérti gyenge emberi mivoltunkat.

Tolsztoj emlékkönyv, 1961. február

 

Vázlat-töredék Dosztojevszkijról

Azt hiszem, a kettős évforduló - születés, halál - fénytörésében, könyvtárterjedelmű dicsőítéssel, vádaskodással a hátterében, ez a szerény terjedelmű jegyzet akkor felel meg céljának, ha egyetlen gondolat feszíti ki húrját, ebben az esetben: Dosztojevszkij aktualitása. Azé az íróé, aki alig tapasztalt mélységig hatolt az emberi lélek ellentmondásainak földerítésében, kihívó, már-már eszelős merészséggel, mint nagy művész és kevésbé nagy igehirdető.

Egész élete egyetlen dantei utazás korának gondolkodási rendszerének és ösztöneinek mély tengerében. Ő maga teremtette saját poklát és mennyországát, az elkárhozás, a vezeklés és az üdvözülés szféráit. Dosztojevszkij a bűnt és a katarzist, a drámát, egyetlen emberen belül páratlan intenzitással képes ábrázolni. S ebben őt mind a mai napig, noha olyan tanítványai vannak, mint Kaffka, Bulgakov, Camus, Faulkner, nem lehetett fölülmúlni, utolérni is alig. Kellett ehhez az a közeg is, amely körülvette őt, befonta, táplálta és fullasztotta, korának Oroszországa; a nagy és kis zsarnokok, s ugyanakkor a megszomorított és megalázott emberek, az álmodó odulakók világa. Dosztojevszkij életműve valóban - vele szólva - a bűnt és a bűnhődést szintetizálja. Egy-egy végkövetkeztetése megfeszített gondolkodásból összegeződik. Félig eltiport teremtményei szüntelenül töprengenek, a szellemi pokoljárás labirintusában bolyonganak. Az elnyomott, mindenből kizárt embernek még az önbíráskodáshoz is joga van: büntetni a szembenálló gonosz világot, bosszút állni a sérelmekért, megteremteni legalább egy részigazságot. Ennek a rögeszme-filozófiának olyan szuggesztív ereje van, hogy az olvasó szinte együttérzéssel követi Raszkolnyikovot a gyilkosság útvesztőjében.

Fiatalon kezdtem el Dosztojevszkijt olvasni, a Bűn és bűnhődést talán elsőként, gondolom krimi-izgalma miatt. Láttam annak idején színházi változatát a Magyar Színházban (Gaston Baty dramatizálta), Baló Elemérrel, Törzs Jenővel és Kabos Gyulával. Máig is felejthetetlen! S csakhamar egy francia filmfeldolgozásban találkoztam a művel. És 1944 nyarán, munkaszolgálatosként a Hargita hegységben, egy gazdasági iskola sertésóljának padlásán olvastam a Karamazovokat, a mű delejező hatalmában feledve a rabszolgamunka körülményeit.

Sajátos szellemi izgalom fölfedezni az író életéből ismert drámai mozzanatok alanyi-lírai tükröződését a műben. Dosztojevszijt a Petrasevszkij-per kapcsán összeesküvés vádjával 1849-ben halálra ítélték. A petrográdi Péter-Pál erődben már fölsorakoztatták őket a kivégzési téren, rájuk húzták a halotti inget is és az első három embert odakötözték az oszlophoz. A félelmetes utolsó pillanatok bénasága! S ekkor a cári rendezés meglepő drámai fordulatról gondoskodott. Futár érkezett új ítélettel: halál helyett kényszermunka. Fölharsant a takarodó. A Félkegyelműben Miskin herceg beszél erről az ördögi trükkről, erről a soha el nem felejthető, soha meg nem bocsátható perverz játékról.

S a torlódó példákból egy másik.

Dosztojevszkij omszki várfogsága letöltése után, Szibériában kényszerül maradni, kényszerlakhelyen. A tápászkodásban, a keresésben beleszeret egy fiatalasszonyba. Olyan ez a szerelem, mint egész élete: kétségbeesett, zaklatottan szenvedélyes, perzselően szomjas. S meg kell tudnia, bár később feleségül veszi, a nő mást szeret, egy fiatalabb férfit. Mániákus szerelmében Dosztojevszkij eljut odáig, hogy szeretete még a vetélytársára is átsugárzik. Az Örök férj című elbeszélésben, ezt a szánalmasan megrendítő érzelem-túlburjánzást ábrázolja egy megcsalt férj tragikomikus alakjában. Művészetének ez egyik fénylő remeke.

1981 december. Kortárs

 

Vázlat-töredék Csehovról

A körkérdés szinte hálát ébreszt bennem. Ennek ürügyén újra elmerülhetek Csehovban, a feladaton túl is, a magam örömére; megint csak átjár, mint mindig, az aktuális izgalom és gyengéd hódolat. Egy ellen-próféta, aki mégis prófétának bizonyult; egy novellista, aki a múlt századi nagy epika művelői mellett - mellett és nem mögött hosszabb-rövidebb írásaiban - Maupassannal együtt az úgynevezett short-long-story legnagyobb mestereként - összefüggő képet, monumentális összefoglalást adott a századvég Oroszországáról; tépelődő, viaskodó, felvilágosultan racionális jelentést egy zsarnoki rendszer természetéről és embertenyészetéről. Felvonul a szolgaian hierarchikus világ, tábornokaival, titkos tanácsosaival, halálosan unatkozó földesuraival, szépasszonyaival, rettegő, de hatalmaskodó tisztviselőivel, a maga vérfagyasztó komikumában. Ez a nagy novellista és drámaíró, aki korának, hazájának, társadalmának konfliktusos metszéspontjait kénytelen vizsgálni, végül is olyan eredményt mondhat a magáénak, mint egy-egy nagy regényíró, például a századát diadallal átívelő fejedelmi Tolsztoj, vagy az ennél kevésbé szerencsés sorsú, démonikusan léleklátó Dosztojevszkij.

Holott ez az Anton Csehov, képzettsége szerint mind a haláláig orvos, szenvedélye szerint az emberi lélek nyomorúságának kutatója, a nagy állóvíz hidrológusa, összesen negyvennégy évet élt. Ebben az életkorban szokták napjainkban elhagyni nálunk a fiatal író epiteton ornansát.

Irodalomtörténeti ragadvány Csehovot szelídnek, szürkének a szürkén minősíteni, valamiféle orosz mélabús beletörődőnek. Fiatalabb koromban, minden elragadtatott csodálatom mellett, magam is hajlottam erre. Ma, újra- és újraolvasva látom, erről szó nincs. Novelláiban, drámáiban, töprengéseiben, okfejtő tűnődéseiben a társadalmi negatívizmus meghatározása egyben kemény és visszatérő vádirat. Vajon ki ábrázolta félelmetesebben a zsarnoki bürokratizmust, mint éppen ő, A 6-os számú kórteremben? Ez a remekmű, amely egy elszennyesedett, elgonoszodott elmegyógyintézet, magyarán, egy bolondokháza világában játszódik, nyílt és lázadó szembeszegülés Tolsztoj önfeladó szeretet-filozófiájával. Az elmegyógyintézet jobb sorsra érdemes főorvosa látja ugyan az intézmény végletes embertelenségét, de miután nem hisz a változásban, tagadja a cselekvés szükségszerűségét, képtelen szembeszállni a törvényként megdermedt szörny-világgal. A beletörődésnek, az önfeladásnak egyetlen komoly cáfolója van, az is a 6-os kórterem ápoltja, egy bolond! S a végén az igazgatót is ápoltjai közé zárják, hogy már a halál küszöbén rádöbbenjen az ellenigazságra.

A novellistáról írok elhatározottan, nem a drámaköltőről, holott a kettő egymástól elválaszthatatlan. Mégis elsősorban ennek az egyedülvaló novellaállománynak összefüggő nagyregény-hatását akarom aláhúzni. Bizonyítandó: az ennyire homogén kispróza-világ éppoly monumentálissá válik, mint egy-egy nagyregény-életmű! S mit érzek ma is modernnek, fölülmúlhatatlannak Csehov novellisztikájában? Az iróniáját, megrendítő költői humorát: a szolgák és urak, titkos tanácsosok és alárendeltek félelmetesen megszervezett együgyüségének, rettegő embertelenségének ábrázolását. Kevés író van a világirodalomban, aki ilyen fokon képes lenne a kipreparált, szinte dokumentárisan idézett társalgási közhelyek révén egy társadalom uralkodó szellemét olyan gyilkos leleplező hatással jellemezni, mint ő. És kevés író létezett és létezik, akit megrendültebb fájdalom fűzne törvényszerűen az elnyomorítottak világához, mint éppen őt, Anton Csehovot.

S maradjon a végére az Unalmas történet, ez a provokáló című, kivételes mestermunka. Ebben mondja ki legteljesebben egy reszkető fejű, reszkető kezű, tikkes orvosprofesszor álarcát felöltve, a maga legfontosabb igazságait. Itt bőséges alkalmat teremt egész világnézete összefoglalására, az emberi személyiség elmagányosodásától, az írói szabadság, mint egyedül lehetséges művészi létezésforma megfogalmazásán keresztül, a már-már szavakkal ki nem fejezhető alkonyi szerelem fölvillanásáig.

És a stílusa! Gorkij, Csehov rajongója így ír róla: "Elbeszélésében több tartalom van, mint szó. Csehov mint stiliszta, az egyetlen korunk művészei közül, aki az írás művészetét olyan tökéllyel sajátította el, hogy a szavaknak szűk lett a tér, a gondolatnak tágas."

Csehovot, hála a korai magyar fordításoknak, kellő időben adaptálta, bőséges kútforrásként, erkölcsi írói példaképként, egy magatartás példájaként is, a kibontakozó progresszív magyar irodalom. Modern legjobbjaink idősebb fivérüknek tekintik: mestereink közül jó néhányan az ő köpenyéből kerültek elő.

1979. szeptember

 

Kitépett lapok egy útinaplóból - Gusztáv Flaubert

"... mintha Victor Hugo valamely balladájának láthatárán tűnt volna fel" - a Rouen fölötti dombról ma is Zola szemével látni a város középkori rajzát: a gerendaszerkezetű normand polgárházak szürkésbarna tömegét, égbeszökkenő csodálatos tornyait - ahogy ő írja - lobogó gótikáját, szűk sikátorait, amelyek "keskeny, fekete árkokat vájtak a tetők csipkézett összevisszaságába."

Mestere és barátja, Flaubert halálhíre hozta el Zolát Párizsból. Ennek már évszázada. De az érkezőre a halott kétszer is rádöbbentett. Míg azok a Rouen melletti csöndes, kertes házba, Croisset-ba igyekeztek a halottas ágyhoz, ő a félúton fogadta őket, koporsójában, függönyös gyászhintóban, oldalában sebészorvos apjával és sebészorvos fivérével, kövér rétek, világoszöld rozsföldek, ritkás erdők között, a "hatalmasan ömlő" Szajna fényeiben. A második döbbent meglepetés a temetőben várt rájuk: Flaubert túl nagy koporsója nem fért a megásott sírba. A sírásók egy sovány, feketekalapos ember vezényletével néma erőlködéssel dolgoztak, "de a koporsó fejjel lefelé, nem akart se fel, se le." Menekülve távoztak, otthagyva a halottat. "Szívem majd szétpattant" - írja Zola. Az emlékező írás amúgy is tele indulattal, dühhel. A vidám és zsúfolt Rouen nem vett tudomást nagy halottjáról. Az emberek többsége nem tudta, hogy kit temetnek. S a különös szertartás után a Párizsból érkezett riporterek siettek a vendéglőbe enni-inni. Ahogy ma is szokás temetés után.

És Flaubert teste rézsutosan a földben.

-------- * --------

A Hotel-Dieu Rouen, azaz Istenháza-kórház több mint kétszáz éves. A hosszan elnyúló háromemeletes épület baloldali szárnya a mindenkori sebészorvosok lakása volt, mai nyelven szolgálati lakás. Sok évtizeden át Achille Cleophas Flaubert, a hírneves sebészfőorvos és családja élt ezekben a szobákban; itt született és nevelkedet Gustave Flaubert, az író. A zárt kis udvart, amely fölött egy kőbefoglalt öreg hársfa levelei villódznak, magas kőkerítés védi derékszögalakban az utcai lármától. Hátterét földszintes épület határolja.

Állunk a szárnyas üvegajtó előtt és bebocsátást várunk. Nem lehet leküzdeni a megrendülést. Ebben az udvarban, ebben a házban volt gyermek, fiatal férfi az a Flaubert, aki szenvedélyes regényeivel fénybe borított egy sötét udvart, egy pesti függönyfolyosót, ahol kamasz koromban éltem. A Bovaryné, az Érzelmek iskolája, a Bouvard és Pecuchet egy ifjúkori mitológia soha nem gyengülő fényforrása. Hogy kerültem ide, annyi év után? Annyi kerülőút után? Milyen szeszélyes kedve a sorsnak hozott el Rouenba, a Szajna felső folyása mentén, közel az Óceánhoz, megvadultan virágzó almafák alá?

A lezárt üvegajtón szépen megírt cédula szíves türelmet kér, mert a múzeumőr éppen az emeleten tartózkodik egy látogatóval. A halvány délutáni nap fényében eltelik néhány perc, míg kattan a zár, s a küszöbön megjelenik egy szőke, kékszemű, már nem fiatal, törékeny nő, fehér kórházi köpenyben, s mellette egy lakkhajú japán fiatalember, a látogató.

Most már mi léphetünk a hallba. Régi bútorok, szőnyegek, falépcsők édesen hervadt illata. A lepréselt múlt kilélegzése. Ismét fordul a kulcs a zárban, magunk vagyunk, kirekesztve a külvilágot, abban a házban, amelyben Flaubert született.

A tárlók villogó üvege mögött rajzok, fényképek, orvosi műszerek, a lépcsőkanyarulatban emberi csontváz, néhány anatómiai gipszmodell. Szikék, fűrészek, fogók, csipeszek, ollók - az elmúlt századelő sebészének legfontosabb szerszámai.

Mindhárman egyszerre válaszolunk:

Szent Rókus szobra mellett - őt a roueniak a pestis ellen hívták segítségül, valamikor a középkorban - indulunk fölfelé a kanyargós lépcsőkön az első emeletre. A szent éles, keskeny, fanatikus profilja még utánunk hasít, de mi már a család szentélyébe érünk, oda, ahol apa, anya, fivér, leánytestvér portréja mellett a gyermek Gustave néhány iskolai dolgozata látható, itt-ott helyesírási hibával - s egy levele, húgához - Kisegér!... Beljebb lépve a zárt udvarra nyíló kisebb szobába, szemközt találjuk magunkat - a messzikékszemű flaubertista nő a háttérbe lép, hogy jól láthassuk - azzal a meglepően keskeny, díszítetlen faággyal, amelyben a gazdag főkirurgus neje megszülte Rouen város nagyra becsült polgárának általuk kevésbé nagyra becsült fiát. A francia próza és a világirodalom egyik legnagyobb fényességét. Nagy szavakat kell mondani, mert a faágy hallgat a maga szerénységében.

A következő szoba tágasabb. A Flaubert család nappali szobája. Vezetőnk az ablakhoz lép. Ez is a zárt udvarra nyílik. Minden valamire való beszámoló ezt az ablakot külön bekezdésbe tenné. Innen ugyanis az udvart lezáró földszintes épületre látni: ez volt Gustave gyermekkorában az Istenháza-kórház hullakamrája és boncolóterme. A Flaubert gyerekek innen lesték az épület ablakain áttetsző merev halottakat és számolták nyáridőben a kirajzó kövér zöld legyeket.

S most már a család egykori ebédlőjében állunk.

A tágas szoba ablakai a boncolóterem tetejére néznek.

A küszöbről kísérőnk még egyszer visszafordul. Az érett délutáni fény mázasan bevonja a tárgyakat.

Komoly és tiszta következtetés.

Élet és Irodalom
1974 május 18,

 

Gabriel Garcia Márquez

Gabriel Garcia Márquez, egy addig alig ismert kolumbiai író hatodik regénye, a Száz év magány berobbant a világirodalomba és röviddel ezután nálunk is megjelent.

Állon ütve a gyanútlan olvasót, elsősorban homéroszi mesélőkedvével, de elkápráztatva költői látásmódja fénytöréses optikájával is. Garcia Márquez nagy regényének, ennek a mesteri korallsziget építménynek, amelyet minden oldalról egy kontinens óceáni tajtékja ostromol, olyan hatása volt rám, mintha nem is egy író egyetlen könyvébe, hanem egész életművébe hatolnék bele. Tíz-húsz divatos, világszerte fölkapott író is tartósan eléldegélhetnek képeiből, jelzőiből, iróniájából, humorából, de valamit a leggyakorlottabb mesteremberi ügyesség is képtelen volna asszimilálni - azt a lávaszerű humánus szenvedélyességet, amellyel elénk varázsol féktelenül gyönyörű férfiakat és nőket, dicsőségük fehéren izzó fényében és bukásuk fekete bugyraiban.

A szürrealizmus csodája átsugározza a rögös valóságot, a dél-amerikai dzsungel-nyomort, a forradalmi hadsereggé szerveződő rongyos tömeget, a banántársaságok urainak és a reakció ezredeseinek démonian zsarnoki szövetségét. Csoda és valóság mint egy húsos szirmú virágban egyesülve, egyetlen színpompában tündökölve.

Garcia Márquez egyben nagy varázsló, homéroszi alkotó, aki visszaadta nekünk a mesét, de nem fedi el mitologikus virágaival a kizsákmányolást, az emberi nyomorúságot, korunk szörnytenyészeteit.

Ez utóbbit nyomatékos érvként mondom, mert egy ellendivat jegyében azzal vádolják: elmitologizálja a valóságot.

A kísértethajó utolsó útja, a nagy kolumbiai rövidebb epikáinak egyik sajátos remeke, nem is annyira a novella, mint inkább hatalmas prózavers; egyetlen óriási mondat, amely képes fölidézni a Karib-tenger "emberkohójának" látomásvilágát. Valóban, egy minden sejtjében szikrázó, nemzedékeken át örökölt legenda-anyag zsúfolódik ezekben a lüktető, torlódó, egymást emelő, zuhantató mondatrészekben; egymásba kapaszkodó csápokkal, fényekkel, színekkel, hogy végül a vágy és az elragadtatás nagy mondatává épüljenek. A garcia-marquezi világ vegytiszta jelenléte ez! Egy nagy prózaköltőé, aki látása gazdagságával, színeivel, nem elsősorban az egzotikumot szolgálva, de elemien forró emberi sorsokkal tört be a világirodalomba.

Új Tükör, 1977 március 1.

 

Napló dátum nélkül - Brassai - Picasso

Most, hogy a betegség szobafogságára ítélt, a láz dünnyögése mögött valami hálát is érzek. Az ajtó becsukódott, kulcsát eldobatta - a beteg fegyelme? - egy önként vállalt begubózás. Ettől a beszorítottságtól az idő végtelenné tágul. Nem lehet felparcellázni fölösleges találkozásokra, öncsonkítóan üres beszélgetésekre. Olyan meleg, rugalmas és félhomályosan boldogító, mint az ösztönvilág anyaméhe. Nagy csend belülről, cikázó örömök és válságos pillanatok emléke, könyvek átélése és újraélése, gondolatok végtelen ösvényei!

                        Fehér, permanens
                        Kék, ceruleum
                        Sárga, kadmium    
                        Lakk, geránium, aszfalt
                        Elefántcsontfekete
                        Umbra, natur és égetett
                        India vörös
                        Japáni vörös, világos és sötét
                        Veronese
                        Kobaltviola, világos és sötét...

Nem, nem vers, pedig lehetne az is: Picasso festéklistájának felsorolása; a Párizsban élő nagyhírű fotográfus festő és beszélgetőtárs, Brassai közli Picasso-könyvében.

Szertelen könyv, naplószerű, izgalmasan szétdobált és mégis, milyen tömör megközelítése a megközelíthetetlennek! És milyen magvas tanulságok az értőknek, az igazi befogadóknak, a művészet teljességéről és lényegéről! De ugyanakkor aggasztóan jól hangzó paradoxonok is, gombostűvégre, sznoboknak, költség- és fáradtság nélküli kivonat társasági csevegőknek, álmoderneknek, álfelszabadultaknak.

Ez utóbbi azonban, ha ingerel is, de mellékes.

Picasso azt magyarázza Brassainak, hogy a természetben minden benne van, csak meg kell látni. Fölfokozott, forró férfiéletébe nem modellek, hanem a szerelem megrezdülései szállítják a festői anyagot. Madárcsontok, birkafejek, évezredek-csiszolta vájta kövek! - a valóság és az elvonatkoztatás remekművei. Mindenütt, minden gondolatban az anyag szentsége! Az egész koponya - magyarázza beszélgetőtársának - csigolyákból áll, amelyek összeilleszkednek, mint egy építőjáték elemei, de úgy át vannak alakítva, hogy csak egy költő szeme tudta felismerni és azonosítani őket.

Mindenütt a költő szeme, amely kiemeli az érdektelen közegből a természet remekműveit. Az első nagy vers az idézett festéklista. A másik kitelnék a szerszámaiból, az eszközeiből, anyagaiból. A hidegvágó, a forrasztópáka, a véső, a kalapács. És legcsodálatosabb szerszáma a szeme, ez a "nefritkő" szem, amelyet úgy ír le Brassai, hogy meg kellene tanulni, mint egy verset. "Csak azért látszik óriásinak, mert furcsa módon egészen tágra tud nyílni, szabadon hagyva - néha még a szembogár fölött is - a fehér ínhártyát, amelyben a fény visszatükröződik és villódzik."

Gyönyörű leírás. Mindenkinek olyan a beszélgetőtársa, mint amilyent megérdemel? Picassót itt is a lángelme szerencséje kíséri.

Brassai sokfelől látja és vizsgálja Picassót és megfogalmazza a nagy művész természetrajzát. Miben látja legfontosabb tulajdonságait? Először is a koncentrálóképességben, a figyelő szem és a gyorsan működő agy szervezett harmóniájában. Aztán a megidéző erő, ahogy élményvilágát évtizedekre visszamenően megőrzi magában. Picassonak nincs szüksége modellre, formák, színek, dimenziók, a jelenidő frissességével élnek emlékezetében. És végül a munkamánia, a figyelő szem és a működő kéz szorgalmának szüntelen egyidejűsége.

Picasso az állatvilág legkecsesebb alkotásának, az "esernyő-abroncsozatú" denevért látja, s így magyarázza Brassainak: "... kis szeme értelemtől szikrázik, bőre selymes, mint a bársony... "

Milyen meghökkentően rokon ez a meglátás a József Attiláéval: "... mint pici denevérek, puha - szárnyakon száll a korom."

Anyagi világ és elvonatkoztatás, logika és kihagyás. Miből lesz a bikafej? Egy ócska biciklinyeregből és egy rozsdás biciklikormányból. A radiátor is festői téma, vászonra kerül. Egy néhai próbabábuhoz - dús keblek, hatalmas tompor - fejet mintáz és pótolja a hiányzó bal kart. A döbbenetes Halálfej olyan mint egy vándorló kőtömb, amelyet évszázadok ide-oda görgettek.

Bőlátású könyv. Művészettörténet, rendkívül plasztikus portrék sorozata, szerelmek története, a szürrealizmus története, mesterek és világrengető kóklerek felvonulása és mindenekelőtt egy ember: a teremtő erő, az életművészet áhítatos és humoros megközelítése.

És mennyi érvet ad az absztrakció megértéséhez. Brassainak magyarázza, a fényképezés mint látásmód, olyan színvonalra ért, hogy ezzel a festészetet rengeteg téma alól mentesíti. A festőnek beljebb kell vonulnia, mást kell csinálnia.

Izzó haragú kis spanyol bikák, előrerúgtatva, nőkre éhes, nők körül ólálkodó minotaurusz, rózsaszínderengésű érett női testek szórt fénye, az ember szépsége és bizarrsága, ez mind Picasso.

Zömök, izmos mint egy szállítómunkás, sugárzószemű és kicsinyes, megértő és önző, megbocsátó és kérlelhetetlen. Brassai megfigyeli, hogy az új szerelem idején festészetének vonalai is ellágyulnak, meggömbölyödnek, színei megtelítődnek érzékiséggel.

Állandóan dolgozik, így győzi le az öregséget, a halált. És gyorsan dolgozik. Isten teremthette ilyen humorral és ellágyulással az embert, a világot, hat nap alatt. Ám Picasso a hetediken sem pihen.

Élet és Irodalom
1969. április

 

Emberi varázslat - Marcel Marceau

Egyetlen ember az üres színpadon, egy teljes estén át, egyetlen fehérre festett arc, a maga gyengéden fájdalmas meghatározottságában. Egyetlen ember, szemközt kétezerrel - ez már egymagában is kihívás, donquihotei vállalkozás! Ha ehhez hozzávesszük, hogy ez a botor vakmerő eleve lemondott minden segítő látványosságról; hogy színpadán semmi díszlet, s hogy a modern fénytechnikát is eléggé mellőzi, kíváncsiságunkba némi kárörvendő várakozás is vegyül: lássuk csak, mire megy önmagával.

Mondhatnák erre sokan, Marceaut - mert róla van szó - nem kell fölfedezni, fölfedezte őt már a világ, folyamatosan és egyre növekvő ámulattal. Marcel Marceau már nemcsak személynév, de a pantomim-művészet új fejezetének is címszava.

Csakhogy minden nagy művész megadja a fejedelmi lehetőséget, hogy újra és újra fölfedezhessék s megadja az újonnan ismerkedőknek a választás és a vállalás örömét. Marceau pesti bemutatkozó estjén kétezer embert részesített ebben a húszperces ünneplés, amely az ismerkedést betetőzte, a hála jele volt, de az önérzeté is.

Erre gondoltam még sokáig, a valóban forró est után. Íme egy francia, aki saját nyelvükön szólt a magyarokhoz, s annál könnyebben, mert bár művészete egyedülvalóan francia, tragikuma és humora világméretű.

A régi görög szó arra utal, hogy a pantomimszínész: mindent utánzó. Csakhogy Marceau művészetének nem sajátossága az utánzás, emberi világának, amellyel berendezi és benépesíti a kopár színpadot, másban rejlik a lényege. A maga vad és szelíd, esendő és tündéri, szomorú és izzó lényével az emberi élet mélyébe hatol. Lemond a külsőségekről, de lemond az emberi szóról is, amely alkalmas elfogadtatni az elfogadhatatlant, amely félelmes eszköze igaznak és hazugnak, amely forradalmakat segített győzelemhez és hatalomhoz diktátorokat. Micsoda titka lehet ennek az embernek, aki lemondani merészel mindenről, hogy a mozdulat, a gesztus, az arcjáték ítéletével mondjon véleményt és teljes véleményt életről, halálról? Titka abban van, hogy ez a kivételes művész épp úgy ismeri nyersanyagát, az emberi természetrajzot, akár egy Swift, egy Karinthy a magáét. S ezért van, hogy nem utánoz, nem parodizál, nem karikíroz, hanem teljes mélységben ábrázol, egy izgatott gondolkodás és egy drámaian feszült életpálya szemszögéből.

Marceau tehát ott áll az üres színpadon és egyetlen gyújtópontba vonzza a drámai csendet, az oldott nevetést, az okos figyelmet.

Műsora két részből áll, s ez a két rész, ha nem is válik külön, hiszen valamennyi drámai miniatűr azonos vércsoportba tartozik, mégis, művészetének más-más arcát mutatta.

Az első számai, megvallom mulattattak, szórakoztattak, de még nem tudtak magukkal ragadni.

A hét főbűn ciklusban a gonoszok és ostobák alaptípusai vonultak fel, a félelmetes korlátoltság és rosszakarat élesen kimetszett alakjai: a majom-mozgású semmittevők, bürokraták, a tábornok, aki okosabb sakkpartnerét elkergeti a tábla mellől, a jótékonykodó, aki az éhesek elől falja föl az ételt... Megannyi bravúros ábrázolás, a kaján irónia és a pazarlóan gazdag részletek sugarában.

Aztán a szünet előtt, utolsó számként valami egészen más: az Ifjúság - Érettkor - Öregség - Halál című kompozíció, amely Marceau balladisztikus sorsábrázolásának és költői összefoglaló erejének gyönyörű remeke. Az újszülött ember az anyai testből, a remények és várakozások lágy gyolcsából bontja ki önmagát, és megy, megy egyre több reménnyel, magasba tartott fejjel a csúcs felé, hogy aztán az ellenkező lejtőn, mindig lejjebb és lejjebb érve, összetöppedve, kicsire zsugorodva, a halál ölébe kuporodjon. Kompozícióban is hasoníthatatlan ez a jelenet, amely alig mozdítja el helyéről balladai hősét és így képes teljes terjedelmében átfogni az emberi sors szépségét és tragikumát.

A második rész Biq-é, Marceau e líraian meghatódott és önirónikus alakjáé. Biq, a tündéri, a kedves, a gyermekded Biq botladozik itt, az élet komoran tárgyilagos kulisszái között szenvedélye és kötelességek rabjaként. És amihez Biq fehérre mázolt mosolyával, vagy ügyetlen ujjahegyével hozzáér, üvölteni kezd, vagy muzsikálni. Úgy érzem, Biq-ben vált teljessé Marceau, és elsősorban azért, mert a művész legyőzhetetlen embersége válik itt teljessé. Biq maga az ügyetlen és ártatlan emberiség, amely minden végveszély, minden fenyegettetés ellenére, hóhérok és hazugok közt botladozva, de mégis fönnmarad. A szerelmében csalódott Biq, - nem tehet róla, jobban szereti az életet, mint szerelmesét és ezért képtelen meghalni. Biq-et, mint katonát, falanszter-fegyelembe szorítják, megfosztják táncaitól, madaraitól, kisded örömeitől, tehát személyiségétől és a végén agyon is lövik - de ő mégis föltámad, lerázza magáról a halált és újra csak örül a madaraknak! Mondom: Biq a konok emberiség, amelyben lehet hinni. Nem a programmá csontosodott optimizmus ő, de a valódi életszeretet szülötte. Mondhatnánk úgy is: Biq Marceau önvallomása.

Műsora első, irónikus részében a bravúr, a másodikban az elragadó líra uralkodik. S mindenütt, minden apró mozdulatban jelen van egy művész, aki az emberi történelem homályából hozta el mozdulatait, játékká összegezett gesztusait, arcának megrendítő kifejező erejét.

A kezéről külön kell írni! Írni erről a kézről, amely kifejezi a fiatal madár rebbenését és a halál felkiáltójelét. Írni erről a kézről, amely egy kivételes művész lélegzete, ritmusa szerint bizonyítja, hogy milyen egyedülálló remekké fejlődött az emberi kéz, műszerré és költészetté.

A kezében benne van ugyanaz a költői erő, mint az arcában, mint a tekintetében, testének okos és szenvedélyes fegyelmében!

Film Színház Muzsika
1967. április

 

Találkozások hatósugarában

Egy magatartás költészete - Komlós Aladárról

Már-már úgy tűnik, hogy az életből való távozásnak sajátos dramaturgiája van. Elhangzik egy utolsó mondat, egy gondolatfoszlány, kissé közhelyszerűen: egy üzenet. Az utókornak? Az emberiségnek? Olykor csak a fény, az oxigén, a függőleges létezés hiányolása ez, amely aztán egy nagyobb és általánosabb hiányleltárban jelképessé válik.

Komlós Aladár eszméletének utolsó fényjele ennél több volt. Halálos ágyán, környezete előtt is titkolva, a végső időzavar szorításában verset írt. A röpködő ceruzavonások, a haldoklás izgatott gyorsírásjelei ott maradtak a papíron. Így találta meg ágya mellett Palotai Erzsi, nagyszerű társa a küzdelmesen-keserves, de ettől is csak gazdagabb évtizedekben: kórházi szobáját is megosztó társa az utolsó hónapokban. A vers, a Mielőtt elmegyek, az elködlés előtti tiszta pillanat csodája, mondhatni így is: a költői kegyelem remeke. S ez a kegyelem, legyen bár halálelőtti, különös ellentmondásként a szerencsét is magába foglalja. Azt az összpontosító erőt, amely segít létrehozni egy véglegesen tömör, cseppkőszerűen ragyogó summázatot, egy igazi ars humánát. Ez a vers elégikusan derűs számbavétele annak, amire csak ember képes: a megélt élet örömének. Elfogódott köszönet az életért, azzal a hangütéssel, amely egy korszakosan kivételes remekműből, Kosztolányi Hajnali részegségéből ismerős. "... Nem mondom, hogy minden jó volt, mert bántottak is / szenvedtem is, de ennek többnyire én magam voltam az oka / annak is, hogy nem volt több örömöm, több fölemelkedésem, több győzelmem. / De egészben érdekes volt, szép és semmiért nem adnám, hogy lehetőségem volt - megtapasztalnom ezt a földet. Mondom, köszönöm."

-------- * --------

Pályatörténete jellemtörténet is; a jellemív egyszersmind pályaív, s a kettő együtt és elválaszthatatlanul: magas erkölcsi, esztétikai minőség. "A kritikustól tárgyilagosságot szoktak kívánni. Pedig inkább tiszta karakterre és erkölcsi függetlenségre van szüksége." Ezt ő írta így, s e világos, egyszerűnek tűnő és mégis oly bonyolult követelménynek egész életében szilárdan megfelelt. Nagyúrként fizetett érte? Emberként, aki szenvedte inkább, mint élvezte a körülötte támadt hullámverést. Nem volt önpusztító, életszerető volt, de mindenek előtt az igazság és a minőség megszállottja. Minden korszakos nyomás és karriercsábítás ellenében vállalta nehéz természetét, vállalni kényszerült önmagát.

Csaknem száz év magyar irodalmának éles átvilágításával, bátor és kérlelhetetlen összefogásaival, lélektanian árnyalt portréival, fölvázolta modern költészetünk keletkezéstörténetét, Vajdától, Reviczkytől, Komjáthytól Adyig és tovább. A Nyugat legjobbjai rajzolódtak horizontjába. A megalkuvás nélküli ítéletmondás olykor tévedésekkel is járt, de mindig az elvi tisztaság és személyektől független meggyőződés jegyében.

Most azonban alig tízívnyi versgyűjteménye megjelenésekor a lírikus Komlós Aladárról akarok szólni; arról a kötetéről, amely mint valami titkos napló sorolható nagyszabású kritikai munkái közé. A költői életmű, amely éppen fölívelése idején maradt abba, hogy majd egy búcsúzó versben teljesedjék ki, korántsem csak lírai hegedűszólam a szimfonikus apparátusban, s nem korlátozódik csupán szűk érzelmi kiterjedésre. Benne van költőjének személyisége, az áradó életszeretet, a losonci gyermekélmények finom lenyomata, a szépséggel és szerelemmel találkozó ifjú elragadtatása csakúgy, mint az első világháború beomló dekkungjait, s a fasizmus alvilágát megjárt férfi kifosztott keserűsége.

A történelmi magánsors, amely az emberiség egy részének közös sorsa is, ott hagyta ütéseinek nyomát, a féliggyógyult sebek hegeit, ezen a lírai röntgenfelvételen. A költészet kútjának beomlása, a lírai véna elapadása, vagy kényszerű elszorítása, mindhalálig fájdalommal tölti el. Így ír erről 1963-ban, akkor megjelent gyűjteménye előszavában: "Én is túléltem egy költőt, aki voltam. Azt hiszem - hogy, hogynem, a vagonokban halt meg. 1944-ben." Ám ezt a benső, gyöngéden őrzött világát érzi mindvégig az igazinak és a kórházi szobában, amely földi létezésének utolsó színhelye, legjobb szintjét őrző, jellemes, okos mondataiban fölviláglik a remény, hogy összegyűjtött versei előbb-utóbb megjelennek. Ez a remény halála után vált valóra.

-------- * --------

Korai lírája az elsüllyedt gyermekkor világa, a realista színekkel megrajzolt kisváros - Ady-előtti költészet. Szülői házi, kisvárosi érdekességek, kevesebb polgári és paraszti világ: lovak, juhok, madarak, macskák, a plein air fényei-árnyai: század eleji majdnem-gyanútlanság. Kivétel a később keletkezett Bárány című vers, egy gyermekkori élmény csodálkozása, amely kirajzolja majdani sorsának kérdőjeleit. Hol válik ez a költészet igazán modernné, hol vált az idill döbbenetté? S ezzel együtt hol változik meg a hangütés? Ott, azon a kiemelt helyen, ahol a történelem kényszerít erre: az első világháború lövészárkaiban, az Isonzó pokolban kényszerül szembenézni az emberi szenvedéssel csakúgy, mint író- és katonatársa Tersánszky-Józsi Jenő. A Beomló dekkungok ciklus versei már kopárak, keményszögletűek, ironikusak, indulatosak. Nagy verse, a Front mögött például megtelik a német katonanyelv szópaneleivel: "... s dongnak az árokban a gránátszilánkok s száll a puskapor illat, / az égőfülű poszt dideregve topog lábával a résnél / s hallgatja, hogy lődöznek a posztok a Santa Marián, a Krnen / a cugskommandáns biztosan künn bukdácsol álmosan a laufgrábéban... "

Szenvedései másik mély bugyra A bennszülött című ciklus: 1943-44 emberalatti napjainak, a rettegésnek és megaláztatásnak költői megidézése. A megrendülés, a fájdalom és szemérmes önmegtartóztatás versei ezek. S mégis mi az, ami segíti a költőt a föltápászkodásban: áthidalni a túlélés gyötrelmeit, keserűségét? Bergen-Belsen című versében válaszol erre: "... De néha a barakk priccsén a hátizsákból / magyar verseskönyv villan a szemünkbe: / a Száz Vers, Ady, Vörösmarty Összes. / S akkor az ember megrezzen. / Hallgat, megáll egy percre. / A tábor köddé foszlik hirtelen / s messze a köd mögött egy ország földereng." (1944)

Egy nagy kritikus verseiről méltatást írni, zavarbaejtő érzés. Magamon érzem mosolygó, de mégis ellenőrző tekintetét. Vajon mit emelne ki ő ebből a kötetből? Néhány versét minden bizonnyal. Megemlítené talán gyengéd rajzait a nőkről (Lány lehajtott nyakkal), A béke elégiáját, az Emigránst, a Bóbitát. Végigsimítaná szeme a gondos, szép válogatást.

-------- * --------

Sorsa hosszú élettel ajándékozta meg. Utolsó pillanatig megőrizte, kórházi szobájában is, csillapíthatatlan érdeklődését a művek, emberek, politikai események iránt. És sugárzó életszeretetét. Hubay Miklós egy remek naplójegyzetében fölidézi találkozásukat az írószövetség könyvtárában és csalhatatlan lényeglátásával lejegyez két mondatot. "Az utcán Aladár azt mondja váratlanul: - Kár meghalni. Mennyi jó könyvet fognak azután is írni és nem olvashatom." S a beszélgetés vége felé még megjegyezte: "És mennyi szép, fiatal lány van!"

A nagy kórház földszintjén, a 20-as szobában, lassú távozása hónapjaiban sokan látogatták, közöttük nagy számmal fiatalok, privát akadémiájának tagjai.

Így ment hát el közülünk, itt hagyta példáját s eleven műveit. Alig van nap, hogy ne idéznék valamilyen formában, névvel, vagy akár név nélkül. Róla valóban elmondható saját szavaival és ellenkező előjellel, hogy nem volt a "dicsőség fegyence", de nemzedékektől függetlenül, halála után is a kortársunk maradt.

Élet és Irodalom, 1982. január

 

Keresztury Dezső

Emberi nyelven című versgyűjteménye harmincöt év költői munkájából ad átfogó válogatást. Keresztury természete olyan - tehetségének alkata, érdeklődése, műveltsége - hogy témában, versteremtő kultúrában a sokféle érdekli.

Az élőbeszéd természetességével szól hexameterben, dalformában, tűnődő elégiában, s a parodisztikus stílusgyakorlat játékos formájában. Az öt költői égtáj - és elsősorban magyar égtáj - sok fényét, fénytörését, emberi-optikai színeit képes átszűrni magán, anélkül, hogy költi személyiségét föladná vagy föloldaná az elődök és kortársak áradásában.

Van ennek a költői természetnek olyan másik sajátossága, amely a legjobb magyar költői alkattal rokonítja, s ez: a szülői ház, az örökölt szó és a szerzett műveltség, az ösztönben keringő és a tudatosságban megfogalmazódó humanista program szintézise. Vagyis a magyarnak és az európainak ölelkezése egy tisztán kimunkált szemléletben és nyelvben.

Keresztury Dezsőt emlék- és látomásvilága a "lágy pannon tájhoz" köti, ahogy erről olyan megindítóan beszél a nagylélegzetű Dunántúli hexameterek ciklusban.

Ez a verssorozat, számomra, két okból emlékezetes. Az egyik: a nyelve. Annak a szintézisnek, amiről az előbb beszéltem, elválaszthatatlan alkotó eleme ez a tiszta és keményen kimunkált korszerű költői magyar nyelv. Mennyi érzelmi alkalom kínálkoznék itt, például a Dunántúli hexameterekben, hogy a költő, idézve ifjúságát, a látomásos tájat, ember, flóra, kialakult termelési kultúra közös rendjét; átengedje magát a tájnyelv, a népi hangvétel és hangulatvilág hatásainak.

A másik lényeges vonás a Dunántúli hexameterek költői világának puritán, tárgyias drámaisága.

Ám a költői tárgyiasságát nemcsak a tragikus szembenézés példázza, még sokkal inkább elven kapcsolat a tájjal, emberekkel, munkával. Szabatos realizmussal és mégis oldott költészettel beszél akár egy fürdés élményeiről. "Fölcsap a tömzsi sirály, cikkázó röpte szabadság, - kristály felszín alatt meztelen úszik a hal."

Költészetének megtartó ereje a látásmód sallangtalan tisztasága, amely magatartását is, nyelvét is meghatározza. Komoly, férfiasan felelős ez a magatartás, híján van a szerepjátszásnak s híján - mint Illyés nevezi, a magamutogatást a költői nyelvről szóló esszéjében - a riszálásnak. Mert ott tartok már - sajnos vagy hálaisten - hogy jó költők verseit is dühösen csapom félre - ha csak megneszelem bennük a hamis szerepet, pufogó népboldogítást, ha nem érzem szinkronban a szót és a magatartást.
Keresztury magatartásának statikai nyugalmát szüntelen embersége és szüntelen érdeklődése szabja meg. Ahogy a múló évek ellenére kiterjeszti érzékenysége határait, az a költői egészség jó és biztos jele.

A megismerés állandó igénye, a szüntelen költői kíváncsiság, amely önmagán, izmai megpróbáltatásán, felajzott idegrendszerén méri a felismert újat, ez a határozott jellemtulajdonság védi meg Kereszturyt az öregedéstől, pontosabban: ezt tartja meg fiatalnak.

Mert az ő megújuló sejtrendszerét nem táplálja robbanékony alkat, sem a társadalmi mozgások forradalmi izgatottsága. Költészetében gondolkodik és jellemez. De nagy megrendülések azonnal aktivizálják emberségét, a tragikum átélése, a gyász, a harag, a fájdalom kemény tiltakozásra kényszeríti ezt a nem harcias alkatú humanistát. Megveti a nagy szavakat, fogadkozásokat, mintegy okosan ellenőrzi önmagát is, ám az emberiség ellen elkövetett bűnök, galádságok forróan igaz vallomásokra bírják. Ez az önkínzóan keserves, nagy lelkiismereti érzékenység, magára vett bűntudat kalapál olyan mondatokat, mint a Vértanuk emlékezete című megrendítő ciklusban, Radnótiék emlékének áldozva.

                   Kihunyt arcotok újra él:
                   az emlék életemre lázad;
                   miért maradtam élve én?
                   Nem a halál a legnagyobb gyalázat.

                   Az elnémult lélek dadog:
                   elérhetem-e én, a gyenge,
                   amit sorsotok s vágyatok
                   kötelességül írt konok szívembe?

Keresztury költészetéből ilyen csúcsok emelkednek ki, a magatartás, az emberi helytállás ilyen magassági pontjai. Állandóbb arcvonásait lírai-gondolati miniatűrjeiben találhatjuk meg. Ez az okos, tűnődő költői arc, amelyet az emberi gond és az emberi gyönyörködnitudás munkált ki, olyan versekből tekint ránk legteljesebben, mint a kötet címadó verssorozatának szonettjei. Ezek a versek nem reprezentatívak a szó népszerűbb értelmében, de állandó mérőeszközei és kifejezői az érzés és gondolkodás összhangjának. Intim kamara-muzsika ez, tűnődésre, gondolkodásra magunkba nézésre bíztató.

Az Emberi nyelven széleskörű és egyben köteteket pótló válogatás. Keresztury, a gyakorló költő, nyilván sokféle összetett okból, gyér folyóirat-jelentkezések mögött készülődött - erre a kötetre? Írta a magáét. Furcsa, szinte paradox hátrány, hogy az ilyen költői mű, a későbben beteljesedő, reprezentálódó, mint a Kereszturyé, túl-készen, az idevezető út torzóit, idétlenségeit, zsákutcáit kirostálva kerül az olvasó kezébe.

Keresztury versei kezdettől fogva magukon viselték a rendteremtő tehetség, a nagyműveltségű költő kezenyomát. S ha most ez a szép rend még bennem is némi hiányérzetet okoz, hogy szinte keresném ebben a kiteljesedett kötetben a szabálytalant, a be nem fejezettet, az eruptívan szétdobáltat, az nemcsak az én szubjektív hibám. Hogy is magyarázzam? Az idegrendszer görcseit nem mindig képes a harmónia feloldani. Tökéletesség-igényünket nem mindig elégíti ki a tökéletesség. A rokon-nyugtalanság olykor elrendezőbb erejű, mint maga a tökéletesen megvalósult rend.

Mindezt nem azért mondom el ennek az írásnak befejező soraiban, hogy csorbítsam elismerésemet és megbecsülésemet. De Kereszturynak, a válogatónak teljességigénye, amely szinte a költészet minden ágából produkál mintadarabokat, az olvasót, a kortársat is teljes véleményének kimondására kötelezi. S ezt azért is teszem, hogy annál szabatosabban érzékeltessem egy költői mű gondolati és nyelvi hatósugarát.

1965.

 

Villanó képek -.Illés Endre

Vele ha kezet szorítunk, ebben a staféta-kézfogásban Babits, Móricz, Schöpflin kézmelege. És egy nemíró, nagy tudós életre szóló tanításaként, Korányi Sándoré. Remek iskola, szigorú fegyelem. Együtt a költészet varázslata és a jó anamnézisek aggályos pontossága. Munkamódszerként is tanítani való. Vele ha szemben ülünk, a folyamatossággal ülünk szemben, irodalmunk múltjának és jelenének konok őrizőjével. Mint író is, kiadó is, megszállott szerkesztők neveltje, - szigorú lelkesedőké.

Mint esszéíró, maga jelzi alkotáslélektanát a leghívebben. "Mint aki örvénybe nézett és az örvény visszanézett rá" - idézi egyik olvasmánya margóján Nietschét. Ennek az örvénynek visszapillantása tartja állandó nyugtalanságban a novellistát, a drámaírót. Hírlapi tárcák sorozatában kísérletezte ki novellisztikájának építkező elveit, végezte el a tömörítés, a lényegmondás, a lélektani feszültség statikai próbáit, s a mindennapi kritikusi gyakorlat tűzvonalában érlelte ki esszéinek, tanulmányainak módszertanát.

Egy mélyre hatoló beszélgetésben Domokos Mátyással hosszan elidőzik orvosi tanulmányainál, s a Korányi-klinikán töltött éveknél, de csak azért, hogy szembefordulva a kritikai közhellyel, a filoszi lustasággal, amely írói természetét minduntalan a könyörtelen sebészéhez hasonlítja, megfogalmazza talán legfontosabb emberi-írói vallomását. Arról, hogy valójában szünet nélküli szorongás tölti be: félelem az irreverzibilistől, a vissza-nem-fordíthatótól életünkben. S hogy nem a sebészi elszántság, ez az aggodalom vezeti tollát.

1956 késő őszén, majdnem három év csöndjében, elkészültem egy kötetnyi novellával. A Szépirodalmi Könyvkiadótól bíztattak, nyújtsam be a kéziratot, s ez meg is történt. Két lektor megítélte, s mert véleményük egybehangzott, remélhettem, hogy oly hosszú szünet után a Lakoma hajnalban a kiadási tervbe kerül. Az akkori igazgatótól jött az értesítés, keressem fel. Mint kiderült, terjedelmes hibajegyzéke volt. Kifogásolta a stílusomat, s miután kifejtette, hogy ő esti egyetemen magyar szakos tanári diplomát nyert, stiláris javaslatokkal sietett segítségemre. De fönnakadt sötéten látó szemléletemen is. A képmutató című novellám hősnőjét, egy férje dicső emlékén élősködő özvegyet, szerinte túlságosan is gonosznak ábrázoltam. Adja férjhez, tanácsolta, boldogabb lesz az élete és bizonyára megenyhül. Kézbefogva a szerencsétlen paksamétát, művemet, csak ennyit válaszoltam: "De én azt akarom, hogy dögöljön meg! - és távoztam.

Néhány nap múlva csöngött a telefon, Illés Endre, a kiadó irodalmi vezetője hívott. Arra kért, azonnal küldjem vissza a kéziratot. A telefonja mellett álló Vas István is átvette a kagylót, s mondott néhány baráti szót. A könyv néhány hónap múltán csakugyan megjelent.

Alig két éve múlt ennek az enyhén ironikus közjátéknak, s ezúttal újabb könyvem készült, a Darazsak támadása. Megint leereszkedett egy sorompó. Ezúttal a főszerkesztő asszony emelt vétót Angi Vera című elbeszélésem ellen. "Hát hogy képzeli, hogy ez megjelenik? - méltatlankodott a telefonba - na ne vicceljen, Vészi elvtárs"! Én csöndesen azt feleltem, noha korántsem a helyzet magaslatán: akkor a többi novellát sem adom. Megint érezhettem Illés Endre erélyes segítségét és megint csak kéretlenül. A kitessékelt Angi Vera, a maga ambivalens lényével mégiscsak belépett az ajtón.

Illés Endre élhetne burokban, elegáns elszigeteltségben, kiiktatva a mindennapi irodalomszervezés falánk, ideget emésztő gondjait, de nem teszi. Írói és emberi minőségének nélkülözhetetlen eleme ez a vállalt teherviselés.

1982. március

 

Látogatóban Sziráky Judithnál

Sajátmagunk művei vagyunk elsősorban, magunk dolgozzuk ki arcunkat, személyiségünket. S ezt Sziráky Judithról hangsúlyosan lehet elmondani. Akárcsak munkáiban, személyében is szuggesztíven produkálja önmagát. Az egyéniség körülhatároló erejében van a varázsa. Arcát mintha keményfából faragták volna. A széles járomcsontok határozott vonala, s a kimunkált homlok alatt a szem sokmélységű barnasága, mintha hőseit tükrözné. Író és világa között feltűnően sok az azonosság. Élőszóban is erős megjelenítő. Iróniája féktelen, ítéletei végletesek, nem mindig igazságosztó indulatosságát maga sem tagadja, de nem tehet ellene. Ilyen - és ilyennek kell lennie.

Mindez azonban csak része bonyolult személyiségének. A felületes szem a balladai vonásokat érzékeli benne, ám ennél fontosabb a műgonddal, kínnal szorongással dolgozó író. Beszélgetésben szereti az anekdotikus történeteket, írásaiban nyoma sincs az anekdotának. Vannak, akik úgy vélik, írói világa kezdettől fogva statikus, változatlan. Igazi ismerői azonban tudják, hogy A rossz óra című első prózai írásától, amely Osvát Ernő szentesítésével a Nyugatban jelent meg, az Orkán és a Ketten a Híd alatt című elbeszéléskötetekig, a lassú, de szerves írói növekedés sosem szünetelt. A magával hozott drámain komor világ az utolsó tíz esztendőben újabb tartományokkal gyarapodott, a hegyvidéki szenvedélyszaggatta arcok mellé mai arcok és mai drámák kerülnek. Tömör, tiszta és áttekinthető ez az írói pálya, az eredetiség és a sajátosság jegyeit hordozza magában.

Osvát

"Látja - mutatott körül -, ez is téma, általában minden téma." Ennek a találkozásnak volt eredménye első prózai írásom, A rossza óra, amelyet aztán Osvát közölt, s ez után sorozatosan, haláláig, jó néhány elbeszélésemet adta ki a Nyugatban. Ezek az írások jórészt a Tél Vale-Vinulujban című kötetemben, első könyvemben jelentek meg összegyűjtve.

(Beszélgetnénk már másról, de ő minduntalan visszatér Osváthoz, ahhoz az inspirációhoz, amely ebből a nagy fölfedezőből áradt.)

Az ember megfeszítette magát, hogy a legtöbbet adja. Ilyen emberrel, mint Osvát, többé nem találkoztam, és ez még ma is hiányzik.

(Érdekes, hogy ez a kemény egyéniség, ez a dinamikus asszony mennyire megcsöndesedik szinte akadozó szavú lesz, amikor korának nagy íróiról és saját munkája problémáiról beszél.)

Középosztály

Valójában, a halála után mondtam el róla mindazt, ami kialakult bennem. Mert mindig akkor írtam meg valamit, amikor úg éreztem, hogy meg kell írni. Olyanfajta a természetem, hogy nem tudok csak elhatározással dolgozni. Ezért nem tudtam mindennap konokul odaülni a munkához, és ezért vannak kihagyások az életemben. A magammal hozott világgal is így vagyok... Rutének címmel regényt akartam írni, még Osvát bíztatására, de regény nem lett belőle, azt hiszem, a regény nem is igazi műfajom, ellenben sorra kiszakadoztak ebből az anyagból novelláim. Körülbelül három kötetben ezt a világot írtam, aztán azt mondtam: befejeztem, most már nézhetek más után. Ennek a szakasznak, az egész múlttal való leszámolásnak volt záróköve a Hófuvás című dráma.

Itt saját családom széthullásának, egyben egy osztály széthullásának történetét írtam meg.

(Mint írásaiban, beszélgetésben is kegyetlenül őszinte, kerüli a tételességet, az igazságot keresi, még a maga rovására is.)

Anyám szeretett volna mindenben túlnőni környezetén: viselkedésben, ruházkodásban, modorban - az előkelőséget áhította, de mi lett ebből? Úrhatnámság. Én meg kaján szemmel néztem őt, nem ítéltem el, de nevettem rajta. Talán a humorom, vagy az egész látásmódom ebben a figyelő szemben vált tudatossá.

Drámaiság

(Maga elé néz, fanyar mosoly ül a szája köré, a szemében is ugyanez az irónikus és önirónikus mosoly.)

Vannak, akik azt mondják, miért ez a görcsösség, hiszen már annyit írt... nem, ez nem igaz, mindig újra kell kezdeni.

Nőiség?

(És itt, az újrakezdés fényében, a beszélgetés óhatatlanul - Sziráky Judith nem formális idegenkedése ellenére- a készülő új könyvre terelődik.)

Jó odafigyelni

A folyamat nem volt gyors, de ezért csak önmagamat okolom. Ma elsődlegesen két probléma érdekel: a fiatalság élete és a parasztságé. Ez a mai fiatalság szabadabb, nyíltabb és tudatosabb, mint amilyenek mi voltunk. S ez nemcsak a nevelésnek tulajdonítható, hanem annak a közegnek is, amelyben élnek, vagyis korunknak és társadalmunknak. Két gimnazista fiúunokám van, értelmes, művelt emberkék, akik az olvasást nem csupán szórakozásnak tekintik, hanem létszükségletnek is. Nekem ebben a korban alig volt néhány könyvem, nekik már valóságos kis könyvtáruk van. Kapcsolatuk a felnőtt világgal is egészen más, csak azokat a tekintélyeket tisztelik, akiknek értékéről ők maguk győződtek meg.

 

Életjel a sceauxi csöndből - Szélpál Árpád

Majdnem két esztendeje, hogy Szélpál Árpádtól, az évtizedek óta Franciaországban élő költőtől és egykori lapszerkesztőtől, életjel érkezett a Párizs melletti Sceaux-ból, mégpedig nemesen fölzaklató életjel, egy kötetnyi vers, borítóján a szerényen tömör címmel: Versek. Fölzaklató életjel, írtam, mert az idő, a történelem és a földrajzi messzeség ködében élő Szélpálhoz szívmelegítő emlékek kötnek: csakúgy, mint Benjáminnak, Kis Ferencnek, Vaádnak, Földeáknak, nekem is fölfedező kedvű gyámolítóm, első versfüzetem kritikusa volt, a Népszava szerkesztőségében. Látom is a kőkockás, derékszögben megtört, mindig villannyal világított ablaknélküli folyosót, ahol mi, vékonypénzű, nyurga süvölvények, úgynevezett munkásköltők, kezünkben verssel, reá várakoztunk.

Megindult szavakkal s viszonzott verskötettel köszöntem meg a sceauxi csöndben verset és dughagymát plántáló Szélpál kötetét, amely eddig nem-ismert arcát mutatta. Kassák egykori harcos munkatársa, az avantgarde romboló és újító lázában égő költő, mint öregkori versei tanúsítják, klasszicizálódott, poharában nem kevés ürömmel. Lírája fájdalmasan elmélyült: egyszerűsége áttetsző, emlékei áradásában látomásszerű. Mellette, vállalt magányában, segítőtársa, múzsája, szigorú kritikusa: a felesége. S ha mindehhez hozzáteszem, hogy Szélpál ma már nyolcvankét éves - azt hiszem, a költészet csodatételéről is beszélhetek. Mert a minap új könyvét kézbesítette a posta: a Keréknyom címűt. És soraim most már ehhez kapcsolódnak.

Már maga a könyv címe, Keréknyom, vallomás hazáról, anyanyelvről, fölsejlő ifjúkorról, férfikorról! S a versek szóanyaga, képszöttese, a Zagyvahíd visszaidézése, a Tisza megjelenítése, a kirajzolódó egykori táj és maga a munkások kultúrmozgalma, mint a legtevékenyebb korszak esszenciája, mind arról vall: az évtizedek meddőhányóján állva, Szélpálnak nem kellett visszahonosodnia. És ez a költészetnek már említett csodája: az ösztön, a tudat és az emlékezet pontos együttműködése.

A Keréknyom biblikusan archaizáló nyelvével, filozofikus tűnődéseinek köznapi keserűségével, de ugyanakkor üde népdalszerűségével is túlmutat a Versek minőségszintjén. A sceauxi magányban, a világegyetem szorongató gondjainak számbavétele mellett, költészetében mindenek előtt a természet uralkodik. Ritka az olyan kortársi költészet - a szörnyű és csodálatos atomkorszakban élünk! -, amelyben annyi elemi gyöngédség, részletező kedv jut tájnak, évszaknak, madárnak, mint a Szélpáléban. Az egykori avantgarde költő olykor már-már bukolikus képeket teremt, csakhogy ennek a bukolikának a hátterében a nosztalgia, a változtatni-nemtudás, a keserű leltár árnyékai sötétlenek. De így is és ezzel is, a sceauxi páros magány, mentsvár, sziget, a költészet műhelye. S itt bontakozik ki a múltból a jelenbe áradó természet, s ennek a jelennek faágaira szállnak le a múlt népiesen eleven madarai. Kísértetiesen, pontosan megőrzött emlékvilág! Ám az utóbbinak nem pokoljárója, de életigenlő utasa Szélpál Árpád.

Most nyolcvankét éves. Aggastyánt szoktunk mondani erről az évjáratról. Fiatal, mondom erről a tevékeny - különös a jelző, de mégis leírom - még mindig fejlődő költészetről, amely természetes része - szülessék bárhol is - a hazainak, az egyetemes magyarnak.

Élet és Irodalom, 1980. január

 

Palotai Boris halálára

Mi akik most itt állunk, hogy elbúcsúzzunk Palotai Boristól, nemcsak a fájdalomnak, a döbbenetnek vagyunk hordozói, de a hitetlenkedésé is. Ezt a szembesítést, az utolsót, nem tudtam volna elképzelni, most is csak a különösségét, az abszurditását érzem. S látva bár évről-évre a testi hanyatlást, de ugyanakkor évről-évre tapasztalva szigorodó igényét önmagával szemben, az írói, szellemi emelkedést, - a zuhanva fölrepülést - ez utóbbinak hittem, az antihalálnak, amely Palotai Boris emberszerető lényének olyan fontos többlete volt.

Az Írószövetség elnökségének és az írótársaknak gyászát megfogalmazva, hajtom meg fejemet, de mindenek előtt kevés híján négy évtizedes barátságunk - hozzáteszem, egy történelmien megküzdött, nem semleges barátságnak megrendült hiányérzetével. Lehetetlen szinte most összefoglalni egy ilyen tehetségben, aktivitásban gazdag, sokszínű emberi jelenség lényegét; jellemezni egy pályát, amelyet maga az életmű minősít igazán, s amelynek értékelése renyhe irodalomtörténet-írásunk adósságainak egyike.

Jártunk nem egyszer temetésen Borissal, elkísérve egy-egy elhunyt barátunkat arra a bizonyos végső útra, és nem egyszer a belső keserűség kényszereként, összevillant a szemünk, amikor megkarcolta érzékenységünket egy-egy üres, formális búcsúztató mondat. Nem, nem sírbeszédet mondok én most: a hiányt fogalmazom meg, tiltakozását a léleknek, egy sok évtizedes dialógus félbeszakadásának szomorúságát, a görcsbe dermedt kéz tehetetlenségét, hogy nem tárcsázhatja többé a beidegzett telefonszámot. És műveid hatósugarának ismeretében, arról a hiányról is szólók, az országos megrendülésről, amely olvasóidnak tíz- és tízezreit halálodkor eltölti.

Benne olyan vegytisztán egyesült az emberi és írói létezés, hogy személyisége maga is életmű volt. Személyisége, amely humorának fényével még a kopár sematizmus lefokozó éveiben is humanizálni tudta írásait.

Palotai Boris jelen idejű író, a Kegyetlen ifjúságtól idős korának két olyan fénypontjáig, mint a Ki ismer engem? vagy az Eutanázia. Annyira otthon volt a világban, olyan izgatott érdeklődés mozgatta, mondhatni humánus kíváncsiság, hogy akkumulátora szünet nélkül töltődött a jelennel. Ez a jelenidejűség, ez a permanens életszeretet volt a radarja. Látva gyors helyváltoztatásait, az ott-lenni-akarást, hallgatva telefonja gyakori foglalt jelzését, tudva sűrű programjairól, az olvasókkal való találkozásokról, a barátokkal, és ezen túl a neki rokonszenves emberekkel töltött estékről, az ember azt hihette volna, hogy több alakban van jelen. De mindez csupán környezeti közege volt egy kitartó és az időben egyre felelősségteljesebb írói munkának.

Egész vonzási világa, életritmusa, szociális érzékenysége a segítségre szorulók mellé állította. Kortársi történelmünkben mindig azokkal volt szolidáris, akik bántást, sérelmet szenvedtek. A személyi kultusz idején, és azután is, a méltatlanul bebörtönzöttek hozzátartozói mellé állt, és nem langyos méltatlankodással, de segítő jelenléttel. Ehhez személyes bátorság is kellett. És ebből a szolidaritásból nőtt ki a legfontosabb regénye, a Keserű mandula, amely több kiadásban fogyott el, tíz- és tízezrek, nemzedékek olvasmánya lett, s maradt mind a mai napig.

Bensőséges, kedves lakásában, amely annyi gondoskodástól, otthonszeretettől lett egyénien meleggé, vendégek körében hangzottak el utolsó szava. "Valami baj van?" - kérdezték tőle, amikor váratlanul elhallgatott. "Nem, nincsen semmi baj" - de ezt már nem annak a pillanatnak mondta. Nem, nincs semmi baj. Évek óta küzdött sokféle betegséggel, de a maga szenvedéseit ritkán említette, szerény baráti közlésként inkább, és azonnal felülkerekedett benne egy sajátos tapintat, elviccelő szemérem. Egész lényével, minden gyökerével és hajszálgyökerével a családjához kötődött, élve egy kései tündéri napsütés boldogságában, amelyet unokáinak köszönhetett és ugyanakkor szünet nélküli aggodalomban, mintegy éjjel-nappal inspekcióban, szerettei iránt.

Úgy halt meg, ahogyan kedvére megírta volna, ahogy az anekdota magvából ő maga alakított volna ebből beszélgetést: otthonában, vacsora utáni beszélgetés csöndes örömében. Szép halál, szokták erre mondani, eléggé felületesen, mert a haláltól idegen ez a jelző. Idegen, mert visszafordíthatatlan, mert megfosztja az életszerető embert örömétől, az élettől, s mert az életben maradókat is kirabolja, elszégyeníti. Kegyes halál, talán így igazabb, kegyes halál, amely teljességében éri az embert, villámcsapásszerű váratlansággal és ezért megvédi a méltatlan haldoklás szégyenétől.

Magát megőrizve, méltósággal hagyott itt minket, igazi lénye jelenidejében. Legjobb művei tovább éltetik majd nevét, szellemét, humora önirónikus varázslatát. Ez a hagyatéka. De vigasznak ez sem vigasz.

Elhangzott a Farkasréti temetőben, 1983.

 

Hárs László utolsó varázslata

Milyen jó a sajtóm, mit szólsz? - ülne le mellém Hárs Laci, olvasva nekrológjait, okos, mozgékony arcán félig fauni, félig gyermeki mosollyal. Mert holtában is csak így lehet megidézni őt, szikrázó, irónikus és önirónikus mivoltában, amely írásaiban fennmarad és a jövőben is jelenidejűvé teszi őt. Ez az utolsó varázslata.

Öröksége javát valóban a jövőre bízta, a jövőbe növekvő gyermekekre. nemzedékeket tanított verseivel, meséivel sajátosan látni: a fejtetőre állítottban megpillantani az igazat, a fonákban a bonyolultan valódit. A modern magyar meseköltészet egyik úttörője volt, aki már a harmincas évek közepén, vérébe oldva Andersen, Grimm, Benedek Elek, Kastner és a magyar népmese költői világát, valami újat teremtett, merészen alkalmazva az abszurd, a groteszk eszközeit, nyelvileg gazdag és találékony játékait a gyermekeknek (és felnőtteknek) szóló irodalomban. Költői matematikára épültek legjobb versei, szertelen és mégis pontos logikára, amely írói természetének fontos és meghatározó része volt. Mert személyiségét a sokágú műveltség és az állandó gondolkodás izgatottsága jellemezte.

Írói alakjára ezt a szót érzem találónak: ezermester. A munkásmozgalomban nevelkedett, de ugyanakkor konok, mindenért megszenvedő ember lévén, önmagának volt szigorú nevelője. Amikor évtizedekkel ezelőtt megismertem, arra figyeltem föl, hogy minden írásán átsugárzik kitűnő formakészsége: versben, publicisztikában, mesében. A harmincas évek Népszavájának fiataljai között kevesen indultak olyan kész fegyverzettel, mint ő. Az egykori munkáskórusok agitációs dobogójára fergeteges játékokat, jeleneteket, szatirikus tréfákat, hatósági füleket sértő dalokat varázsolt. De szívének és szándékának mélyén az volt és maradt, akinek indult, lírai költő, aki a teljes és bátor önkifejezés igazáért, még börtönt is szenvedett kora ifjúságában. Hosszú, mondhatni történelmi az út, amíg eljutott az 1933-ban megjelent Születtem Budapesten című kötetétől, amelyet még két másik is követett, az utolsó gyűjtemény, a Fellebbezés ítéletért, költői életműve keserűen tömény párlatáig.

De erről külön kell szólni.

A kötet 1972-ben jelent meg, de végső következtetéseinek összességében egy küzdelmektől szaggatott, sérült és szenvedélyes élet költői végrendeletének tekinthető. Sugáríve egy ember útjának, a kora ifjúságtól a végső elszámolásig, panaszkodástól mentes kemény felkiáltójel.

                A keserű, az keserű,
                oly egyneműen keserű,
                oly keservesen keserű,
                hogy semmi más, csak keserű.

A záróciklus darabjai, életének, gondolatainak testamentum-erejű, tömör és világos summázatai. Ennek az utolsó korszakának valamennyi versre keményre kalapált, tömör és tiszta végeredmény, önmeghatódástól mentes végleges búcsú.

                  A fejem törtem halálomig
                  valami halhatatlan tetten,
                  Világot akartam találni
                  s még magamat is elvesztettem.

                  A végtelent vágytam s ez véges
                  erőmet mindig meghaladta.

                  A mércét magasra emeltem
                  és végül átbújtam alatta.

A kötet kétharmadában olyan verseket tartalmaz, amelyeknek egy része az ötvenes években íródott, egy igaztalanul megbántott költő tollából, kényszerűen a fióknak; az utolsók pedig - életművének a lényegig csupaszított legfontosabb versei - egy meseíró látszólag színes kulisszái mögött.

Szokás az irodalomkritikát elkövetett igaztalanságai, arányvesztesei miatt bírálni: nem szokás szóvátenni a közönyből fakadó oda-nem-figyelést. A Fellebbezés ítéletért esetében ez utóbbi történt. Tudomásom szerint egyik vidéki folyóiratunk jóakaratú recenziójától eltekintve ez az emberien drámai gyűjtemény kritikai figyelemben nem részesült. Hárs László, aki ettől a kötettől, kimondatlanul bár, de költői újrafölfedezését remélte, keserűen tapasztalta a közönyt. Ám befelé forduló, konok, panaszait magába záró ember lévén, ezt alig említette. A fájdalom benne nyilván minőséggé alakult, minőségi mély keserűséggé. Írt-e ezután verset? Nem tudom. Ez a kötete végül is búcsúja tőlünk, a világtól. De a Fellebbezés ítéletért érvényes igény, ma is, holnap is.

Élet és Irodalom, 1978. március 26.

 

Lussa Vince - A szépség szuggesztivitása

Egy jelentős fotóművész, Lussa Vince gyűjteményes kiállításából művészi életívét jellemezve, a szépség szuggesztivitását, a gyengéden megindító nőalakok, a szobrászian erőteljes torzók, a hajlékony sziluettek és félsziluettek mozgásképeit szeretném kiemelni. A szépséget? Mai jelenükben, amely mindennapi szoktató adagként, újságokban, filmen tévében horrorlátomásokkal, szénné égett emberhullákkal, csonttá aszott éhenhalókkal, kiégett városok csonkjaival szolgált? Igen, a szépséget. Lussa alakjai nem a valóság iszonyatát akarják eltakarni, nem is idealizáló tévhiteket oltanak belénk. Sokkal inkább egy humánus igazságot sugároznak, hogy az ember, apokaliptikus környezete ellenére, nagyobb és nemesebb részében, a természet legértelmesebb és legszebb alkotása. S hogy ez a fölismerés egyszersmind maga a remény. A lehetőség.

De lefényképezett szépség, a túlszép, veszélyes utakra is csábít: a közhely felé. Lussának az objektívje a mélyből hozza felszínre a maga szépségeit. Az a mód, ahogyan a művész pillanatnyi divatok jelmezeitől és pózaitól megszabadítja a női testet, s ahogy egy gerincvonallal kettéosztott gyönyörű hát, egy megindítóan gyengéd nyakszirt, egy karcsú csípő és egy keményre mintázott tompor kiemelésével fölfedi a maga szépségideálját, az egyszersmind és mindenekelőtt humanista vallomás.

Minden művészi tevékenységnek sorsdöntő mozzanata a kiválasztás. Lussa esetében már a modell jelenléte is olyan fontosságú, akár egy sugallat. Nőalakjai a lírai fölfedezés fényében jelennek meg, egy művészi stilizáció fényből-árnyékból, feketéből-fehérből szerkesztett közegében, hogy mozgásában ábrázolhassa a komolyan eltűnődött és röpködően játékosat. Vagy éppen azt a halhatatlan és éppen ezért olyan izgalmasan modern női szépséget, mint amit Tanulmányfej 1975 című művében, a nézőpont kiválasztása és a térbe helyezés e remekével megalkotnia sikerült. Az ilyen fotók a képzőművészet bátor és alakító eszközeivel élnek s nincs közük a naturális természet-reprodukcióhoz. Ezért ezek a tündér nők nem rokonai a szépségversenyek és divatbemutatók szépeinek: költői tartományból valók, átsugároznak saját közegükön. A művész így képes elmondani a szépnél is többet: az időtálló emberit, tornásztanulmányaiban például fölfedni az elragadó hajlékonyság titkán, a Mozgásban 1975-ben a vetkőzés bájos erotikáját.

Lussa fekete-fehérjei, ezekről külön kell szólni: a lágyfeketék, a korom puhaságával rokon feketék, a szitáló ködszürkék finom átmenetekkel megteremtett harmóniájáról, plasztikus, szobrászi hatásáról. A színek áttetszősége vagy sötétje, a fények és árnyékok belülről ismert kezelése teremti meg ezeknek a fotóknak lírai vagy éppen mozgásba lendülő ritmikáját. A dinamikus torzó-t említem itt, ezt a szilaj erejű nőábrázolást, amely arányaiban, hajlataiban, erotikus nekifeszülésében Lussa látásmódjának és tömörítő tehetségének, a kiválasztásának arc poetica értékű munkája. Más fogalmazásban, gyengéd lírai fényben jelentkezik a tömörítésnek ez a készsége, az Akt 75 című fotójában, amely egy lezuhanó női haj szikrázó selyemszerűségével magát az ifjúságot fejezi ki.

Michel Tournier, a kiváló francia író, nagy fotóművész kortársát Jeanloup Sieffet jellemezve, azt írja róla, hogy egy női szabó hideg tekintetével vizsgálja a csupasz női testet, hogy művét szembeszegezze a követendő szépségmintával, mintegy pökhendi kihívásként. Lussa tekintete ezzel szemben lírai, de ugyancsak kiválasztó; ezért sohasem elérzékenyülő, megóvja ettől a keresés mélysége a stilizáció egyszerisége és drámaian kompozíciós szemlélete. Ahogy néz, az nem rácsodálkozás, hanem fölfedezés.

Elhangzott 1984. augusztus 30-án a Vigadó Galériában.