SEMMIT SEM KAPTAM KÉSZEN  

VÉSZI ENDRE  (1916-1987)

 

REGÉNYEK

NOVELLÁK
KISEBB ÍRÁSOK
VERSEK
DRÁMAI MŰVEK      
     SZÍNDARABOK
       TELEVÍZIÓS JÁTÉKOK
       HANGJÁTÉKOK
       FILMEK
VISSZA (MŰVEK)

SEMMIT SEM KAPTAM KÉSZEN

TARTALOMJEGYZÉK

Káprázatok évei
Múlhatatlan arcok
Arany János estéje
József Attila
          József Attila. Levegőt!
          Megint csak József Attiláról
Illyés Gyula
          Illyés egy fiatal tekintet tükrében
          Csonka rekviem. Illyés Gyula
Kassák Lajos
          Előszó egy vers elé - Kassák Lajos
          Csonka rekviem. Kassák
          Részlet Kassák Lajos születésnapjára írt magánlevélből
Babits Mihály
Móricz Zsigmond és József Attila
Hajnal Anna

          Hajnal Annáról
          Hajnal Anna összegyűjtött verseiről
Nagy László elment
Vas István összegyűjtött versei, 1963.
Berda Józsefhez intézett dorgáló levél a Népszavában 1945. december 1-én

Tiszteletadás mestereknek
A hasonlíthatatlan - Tolsztoj
Vázlat-töredék Dosztojevszkijról
Vázlat-töredék Csehovról
Kitépett lapok egy útinaplóból - Gusztáv Flaubert
Gabriel Garcia Márquez
Napló dátum nélkül - Brassai - Picasso
Emberi varázslat - Marcel Marceau

Találkozások hatósugarában
Egy magatartás költészete - Komlós Aladárról
Keresztury Dezső
Villanó képek -.Illés Endre
Látogatóban Sziráky Judithnál
Életjel a sceauxi csöndből - Szélpál Árpád
Palotai Boris halálára
Hárs László utolsó varázslata
Lussa Vince - A szépség szuggesztivitása

Derékbatört életek 1944-46
Pásztor Béla
Vándor Lajos
Révész Béla Szemtől szembe c. könyvéről
Zsigmond Ede emléke
Fenyő László
Két elfelejtett költő
         Keszthelyi Zoltán
         Reményi Béla - Fanyar rekviem

Semmit sem kaptam készen...
Negyvennyolc év
Pályám emlékezete

Öt évtized zárójelében
Színház és költészet - Utószó a Don Quijote utolsó kalandja című drámához
Színházról - színészekről
Az érzékenység határai
A magyar dráma nyelve - Színházi kerekasztal beszélgetés
Két évtized zárójelében - Angi Vera
Kitalálni a valóságot
Munkásábrázolás-emberábrázolás

Beszélgetések
Elveszett otthonok - Rádió-beszélgetés Kabdebó Lórándtal
Látogatóban - Katona Éva interjúja
Koppány Zsolt beszélgetése Vészi Endrével (1987)
Mezei András beszélgetése Vészi Endrével
Beszélgetés Nádor Tamással a rádiójátékról
Tündöklő absztrakció mélyén a valóság... Szémann Béla interjúja
Részlet Nádor Tamás interjújából
Bonyolult kérdés, töprengő válasz - Válasz a Vigília körkérdésére
Válasz a Janus Pannonius Híradó körkérdéseire

Jegyzetek a főtémához
Párbeszéd és monológ
Egyszeri és megismételhetetlen
A leltár hiányai
Rendteremtés
Elpocsékolt percek
Fentről
Magánlevelek
A leltár morális kényszer
Angelikaváros
Honvágy
Egy délolasz Svájcban
Művészélet
Helycsere

Írói indulásom idejéből
Szakmák helyzete
       A textilmunkásokról
       Városépítő Kőművesek
       Szakadatlan hajszában
       "Forró" szakmák a kánikulában
       Egy évszázados szakma haldoklása
Hogyan élnek?
       Akik a hulladékból élnek
       Vasárnap délután... Tanulságos látogatás a "hepajban"
       Gyerekek, akik kenyerüket az utcán keresik
       Beszélgetés egy "kifutófiúval", aki 64 éves
       Szappanfőző a bakon

Tudósítások a helyszínről
       Az a régi "Fecskefészek" ...
       Zene és ének hangjainál - nyilas fröccsünnepély a Lipótvárosban
       Mókusvásár, galambvásár a budapesti Városháza udvarán
       Már nem vándorolnak a sínek Pestújhelyen

Több mint történelem
       Az 1941-es évi karácsonyi Népszava 

Derékbatört életek 1944-46

Pásztor Béla

Tragikus égtájnak, a két háború Magyarországának szülötte, s tagja egy olyan nemzetnek, melynek java-sorait a fronton, hazai és németországi táborokban ritkították meg.

Pásztor Béla 1907-ben született, Budapesten, a Csikágónak nevezett, s a millennium táján gyors áradatként nőtt, friss, mohó étvágyú kerületben, s 1943 januárjában, a nagy visszavonulás idején tűnt el a kemény ukrajnai télben, halálba hajszolt munkaszolgálatosként.

A költőt a nagyközönség alig ismeri, de a fiatal meg idősebb poéták, egyetemi hallgatók, esztéták és versbúvárok körében meglepő intenzitással él és hat, s mint a búvópatak, hol egy-egy pódiumon, hol egy-egy előadó elragadtatott mondataiban tör elő emléke. Jó tíz esztendeje megjelent poszthumusz kötete, a Bábuk és halottak a maga néhány száz példányának hatósugarát messze-messze túlszárnyalva él, s a költő, aki önmaga számára mitológiát teremtett, egy, bár szűk körű, de finoman érzékeny versszerető tudatban maga is mitológia lett.

Alig ismerek költőt, akiben az élet és a költészet, az irodalommal összefonódott emberi lét, a tartalom és életforma egysége annyira egyetlen lehetőségként léteznék, mint éppen Pásztor Bélában. Mániákus és fanatikus életprogramja, lélegzetvétele volt költőnek lenni. S ha ehhez figyelembe vesszük egy adott társadalmi lét s egy családi létezési fundamentum ellentmondásosságát, akkor mérhetjük fel igazán e megszállottság mindenre kész következetességét. A költő szolid, jól megalapozott polgári környezetben élhetett volna - azért e feltételes mód, mert mindjárt meglátjuk, ő maga, minden hajlamával és teljes tudatával erősen esetlegessé tette ezt a jövőt. Édesapja morálisan és gazdaságilag rendezett pályán haladó férfi, kihez hitvesként egy életrevaló, energiában gazdag asszony társul - a költő édesanyja. Béla nem volt akármilyen fiú; jóképű, jó termetű, hangja meleg, férfias, s "ibolyakék" szeme - ahogy a sok színérték közül édesanyja szemét jellemezte, s amely az övé is volt - bizonyára sok derék polgáranyának dobogtatta meg szívét.

A tárgyias és fia jövőjét gondosan ápoló szülők, jogi doktorátust, anyagilag körülbástyázott, kellemes házasságot, biztonságos körülményeket szántak kalandos lelkű fiúknak - ám ő mindezzel szembeszegült, s a rebellis útja óhatatlanul az ingoványos bizonytalanság, a kudarc, az örök tépelődés s kevés dicsőség útjára vezetett: poéta lett, a szó görög jelentésének legvégzetesebb értelmében.

Az édesanya léte, származása az a köldökzsinór, amely a költőt a ködös gyermekkor vidékéhez köti, a csodálatos nyaralásokhoz, Vágbeszterce hegyei között, pisztrángos patakjai mellett, a Vágvidék démonai árnyékában, a magyar és szlovák legendavilághoz, mely nemcsak költészetének, de egyre sivárabb láthatárának és életének oxigénje lesz.

Igen, elvégzi iskoláit, akarva, nem akarva, noha jó tanulóként; s hosszas, szaggatott és erősen forszírozott távtanulás után, sorra vizsgázva a miskolci evangélikus jogakadémián, elnyeri a "jogot", a doktorátust, az óhajtott családi nemesi levelet. De közben tisztviselő, sőt kitanulja a pékmesterséget is, ha ennek nem is a pékművesség, de a költészet látja hasznát.

Harminchat életéve zsúfolt volt és bonyolult, teli rejtjelekkel, akár a költészete. Kétszer nősült, mindkét házassága kaland volt - anyag a költészethez.

1942-ben munkaszolgálatra hívják be Aszódra, onnan a szovjet frontra parancsolják. 1943 januárjában már elérte célját a behívó: ezután többé nem ad életjelt magáról, nem tér vissza az emberi világba.

Kurta, rövidre fogott, sietős életrajz ez, melyet maga a költő élete inspirál, s költészete, mely e szűkös életkertben is rendkívül termékeny, erőteljesen zubogó, túlburjánzó. Életének utolsó szakaszából alig maradt reánk költemény s elveszett az a verse is, melyet az éhségről írt a munkaszolgálatban, s amely - egy ideig vele szolgált költőtársa szerint - nagy jelentőségű irodalmi mű.

Pásztor Béla a harmincas évek küszöbén lépett nyilvánosság elé, akkortájt jelentek meg zsenge, de sokat ígérő versei Kárpáti Aurél figyelméből, a Pesti Naplóban.

A termékenyítő magyar költői égtáj alatt talán éppen tiltakozásul, olyan nagy jelentőségű költők bontottak szárnyat, s öltöttek felismerhető arcot, mint József Attila, Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, egy népi, forradalmi, anarchikusan lázadó s intellektuálisan bonyolult líra mérföldköveit rakva le. Pásztor Bélát sajátos módon nem a plebejusi forradalmárok ösztönözték és ihlették, költészete a reális világképtől befelé fordult, s megküzdve a maga helyéért a nemzeti létben, kialakította saját látomásos világát, mely a felvidéki nyaralásokból, a nagyanyai ház, a magyar és szlovák parasztok életéből merítette erejét. Ebben a fantomokkal teli, irreális köd-világban kapaszkodott meg és következetesen haladt végig a maga választotta úton.

Hat-hétéves hallgatás vagy inkább belső készülődés után megindult a versek áradása.

Csakhamar szívesen látott költője lett a polgári demokratikus és baloldali folyóiratoknak, napilapoknak. Költői kivirágzása s ismertté válása az 1937-42-es esztendőkhöz fűződik. Ebben az időben sorra jelennek meg versei a Népszavában, a Magyar Hírlapban, az Újságban, a Válaszban, a Szép Szóban, az Argonautákban, s a maga alapította, rövid életű Költészetben.

Ezekben az esztendőkben szövődött a mi barátságunk is, melynek mindennapi érintkezési formája egy sajátos költői versengésben nyilatkozott meg, s így kerültek közel egymáshoz Weöres Sándor-ral, akivel egy rokonian közös, bizarr és virtuóz játékosság kapcsolta össze. Ennek a termékeny barátkozásnak volt eredménye a Holdas könyv című, közös költői mű, egy különleges groteszk strófa-sorozat, melyet 1940-ben írtak, s amelyet Weöres 1947-ben a Sorsunk című pécsi folyóiratban közzé is tett. A vershez fűzött jegyzetben Weöres a többi közt ezt írta költőtársáról: "Abban a költői-nemzedékben, melyhez mindketten tartozunk: Pásztor Béla valamennyiünk közt a legszövevényesebb képzeletű, zsúfolt és szeszélyes motívumok halmozója. Lénye szinte nem is e világból való; mintha egy jámbor föld alatti szellem, a gyökeres és elásott kincsek manója, tévedésből embernek született volna. Képzelete, akár csak az enyém, folyton kikívánkozott a szűkös emberi sorsból: ez kapcsolt össze bennünket."

De Pásztor Béla "kikívánkozása", anélkül hogy valamilyen belemagyarázással élnénk, erősen társadalmi kényszer hatása alatt történt. Neki meg kellett valamiben fogóznia, valamilyen létben és valóságban, s ez az elsüllyedt gyermekkor, a nagyanyai "sötét ház" és babonás környezet valósággá emelt és valósággá képzelt világa volt.

Ebben a világban odahaza érezhette magát, akár egy modern Peer Gynt, akihez így szól a hegyek szelleme: "S úgy látszik, nem is akart ebből a világból megtérni, visszatérni a szűkös és kegyetlen valóságba, melyben - s ezt pontosan tudta - sorsa elrendeltetett."

Nyelve, minél inkább előrehalad az időben, egyre tömörebb, érzékletesebb; képei mindinkább vadabbak, végzetszerűbbek; hangja egyre jóslatosabb, fellebbezhetetlen. Ballada-hősök, régtűnt alakok, vadak és vadászok tűnnek fel költeményeiben. Tudatosan és biztonságosan válogat mitológia hősök, bibliai alakok között, s ezek mind-mind egyetlen rettenetet fejeznek ki, a környező világ, egy embertelen kor rettenetét, s a költő végzetsejtő iszonyatát. Minél inkább közeledünk a háborúhoz, az előretörő fasizmushoz, annál borzalmasabb víziókat fest Pásztor Béla költészetének és emberi láthatárának egére.

A jelenések évei ezek! Csodálatos varázslatokra képes; egyszerre ölti fel a szelíd József s a vakságáért bosszút kiáltó Sámson arcát. Önmaga gyászát öngyilkosok kórusában szólaltatja meg, s kőszobrok beszélnek helyette. A költő, aki a valóságot a maga kohójában átgalvanizálja, aki verseiben rembrandti grandiozitással, majd keleti miniatúrákra jellemző dús és buja színezéssel, szó és jelzőkészletének gazdagságával teremt félelmes, hátborzongató kép-sorozatokat, a pestises halottak csontjaiból templomot emelő Vaclav herceghez kiáltó, remekművű ciklusában saját koráról ad grandiózus és félreérthetetlen körképet.

Nem kell különös írásfejtő tehetség hozzá, hogy megérthessük, micsoda "e világból való" tiltakozás a Kiung király nevenapja című versének megjelenése 1941-ben, a Népszava vasárnapi mellékletének élén! Kiung király, a zsarnok, ez a nem is nagyon mitológiai cenzor, "plakátra" írja ki, hogy (már az is sajátos, hogy a vers tündérien lebegő nyelvébe belekerül a csúf "modern" szó: plakát) - madarakról és virágokról nem szabad többé dalolni. S bár a király madarakról és virágokról beszél, a költő vérpadot és börtönt lát. A természet azonban a költő mellé áll: virágok veszik körül. A szellem elnémítása ellen tiltakozó vers a Pásztor Bélára oly jellemző, elbájoló hasonlattal zárul: "A rét fölött, mint kis tündéri könyv, - Kinyitva szállt el egy lepke... " Mert a költő olyan nagyhatalmú, hogy még a könyvből is lepkét varázsol, ha így lehet kifogni a zsarnokon.

Ez a koridéző, nagy látomás-sorozat adja meg Pásztor Béla költészetének politikai jelentőségét is, kiemelve őt a költői kisművesség - bár részleteiben tanulságos és érdekes, de jelentőségben mégiscsak szétporladó - világából. Pásztor Béla nem volt politikai költő, de verseinek java tiltakozás a fasizálódó kor retteneteivel szemben. Pásztor Béla a maga teremtette világba, kockázó királyok, beszélő szobrok, furcsa madarak, vad szellemalakok, megejtő asszonyok, vaskos mesteremberek és pestises koldusok közé emigrált - hogy a maga korát fejezhesse ki.

A zord shakespeare-i világ azonban shakespeare-ien sokszínű is. A tragikus balladai hősök mellett ott állanak a vígballadák alakjai. Pásztor Béla életének bő áradású, vidám élménye az a korszak, midőn a pékmesterséget tanulta ki. Neki való világ, valóságos "hollandus" modellek tárháza. S ő maga is közébük illik mint hetyke, ifjú mester, akivel "bimbó-lánykák és menyecskék" alkudoztak.

Jelentős része költészetének a természetfestés, melyhez igen sok nyelvi és piktori eszköze van. Csakhogy a természet maga is drámai színen jelenik meg nála, a nagy tragédia szolgálatában, ahol minden madárnak, virágnak emlékeztető, vádló, figyelmeztető vagy éppen vigasztaló jelentősége van. A jelképes és a valóságos keveredik ebben a természetben, mint költészetének egyéb jelenségeiben is. A nyárhoz és a természethez szóló versei a csodálatos természeti képekkel telezsúfolt, áhítatos fohászok, a modern magyar líra legszínesebb darabjai közé tartoznak.

S a menekülés útja, a tudván tudott végzet elől, a fantasztikus álomvilág, az alvás és az ébrenlét ölelkező páráin át elvezet a cirkuszosokhoz, a kötéltánc művészeihez, akik egy kis kecses ernyővel kezükben legyőzik a föld nehézkedési törvényét, fittyet hánynak minden lealázó gravitációnak, s majdhogy a madarakhoz teszik hasonlatossá az embert. Nemcsak a romantikus motívum ihletése, de a fölfelé igyekvés szenvedélye, egy embertelen kortól szabadulni vágyó lélek röpülő-kedve rajzoltatja vele olyan bőséges szeretettel e sajátos világot s alakjait.

Modern költészetünkben egyedülálló jelenség. Igen, nyilvánvaló, hogy tanult Füst Milántól, hogy a groteszk képsorok felidézésében József Attila is példát adott neki, hogy egyik-másik víziójában, rímjátékában rokonságot mutat Weöressel, sőt Jékelyvel. Fantáziája, nyüzsgést, színeket, vadászatot, természetet, romantikát és bizarr hangulatokat és humánumot szomjazó alkata, groteszkhez vonzódó lénye, természete Francis Jammes-hez teszi hasonlatossá.

Ennek a félig-meddig elfeledett költőnek derékba tört, de mégis egész életműve képet ad, nemes és felemelő adalékot nyújt a legújabb magyar líra történetéhez, s egyben elborzasztó tiltakozás egy kor ellen, mely milliókat áldozott fel az esztelen és gonosz háborúban, emberellenes érdekek s ideológiák szolgálatában.

1959.

 

Vándor Lajos

Napjainkban nálunk is divattá vált a groteszk - jórészt külföldi példák nyomán - mert a pátosz általában lehetetlenült. Kénytelenek vagyunk lámpával átvilágítani a tojásokat, mert záptojás-gyanúsak, s röntgensugárral az eszmék és elvek mellkasi világát, mert jóllehet, már nem is eszmék és elvek többé. Ám a groteszk, költői tehetség és szenvedély nélkül, csak mint a divat terméke, éppúgy alkalmas a megtévesztésre, mint mondjuk egy évszázaddal előbb az alanyi líraiság, vagy az alanyi honfibú, - csillám a felszínen. Még nem tartunk ott, hogy a hazai abszurd és groteszk művelőit igazi elemzésnek vessük alá, holott van irodalmunkban olyan csalhatatlan háromszögelési pont, sőt, világirodalmi csúcs, mint Karinthy Frigyes. Most még a hevülés időszakában vagyunk és ebbe belefér igazi művész, akit látásmódja, optikája kényszerít a maga groteszk látomásának kifejezésére, és belefér az ügyes irodalmár, jólfejlett szín- és szagérzékenységével.

 

Vándor Lajos elfelejtett budapesti költő szellemi exhumálását szükséges volt a fenti kis előbeszéddel kezdeni, az ő költészete ugyanis menthetetlenül a groteszkből fogant, első sorától az utolsóig, amelyen tíz-tizenkét év munkája értendő, a harmincas évek elejétől a negyvenes évek elejéig.

Budapesten született 1913-ban, s meghalt Ausztriába hurcolt munkaszolgálatosként, föltehetőleg két-három héttel a felszabadulás után, 1945 május végén, Linz közelében. Sírfelirata nincs, sírfelirata a sorsa, két versfüzete, és a Keresztmetszet című folyóirat, amelyet 1934-1936 között szerkesztett, valamint néhány drámája, amely vele együtt a névtelen sírba süllyedt.

Vándor Lajos, a két világháború közötti furcsa, agyonzilált béke hitét és illúzióit vesztett fia. Polgári intellektuel, akit korának hazug, ellentmondásos állapota föllázított, radikalizált és határozottan baloldalra állított. Érettségit tett, egyetemre is járt, majd - gondolom kényszerűségből - a harisnyakötést tanulta meg és mesteroklevelet szerzett.

Két versfüzete, amely immár csak a Széchenyi könyvtárban található (Fej vagy írás (1933), Csoportkép (1938) olyan természetességgel mutatja a költői groteszk és abszurditás világát, mint amilyen természetes biológiai kényszer a lélegzetvétel. Semmi külön ars poetica, semmi deklarált program nem magyarázza és nem támogatja Vándor Lajos látásmódját és hangütését, kezdettől fogva ebben a költői célegyenesben halad. Nem reklámozott program nála a groteszk, de a költői és emberi létezés egyedül lehetséges formája. És ha a magatartás az évek és kötetek tanulsága szerint azonos is, a költői fejlődés, a célratörő megfogalmazás, bizonyos meghatódott érzelmesség kirekesztése, a keveredő düh és gúny, második kötetében, a Csoportkép-ben még világosabb formákat ölt. Már verseinek címei is jelzik költői tudatosságát: Filozófiai mélységű költemény, Lényegében átdolgozott kiadás, Csoportkép magamról, Somogyi úr, avagy egy hétköznapi óda, Kötelező tavaszi vers, stb.

Íme, a jelentkező költő prológusából:

Vándor vagyok, - léha modern költő,
ódát két pengőért is írok,
s irodalmi füleket ne sértsen
ez egyszerű, halk ajánlatom:
négyoldalas novellát tíz pengőért, -

sajátkezűleg házhozszállítok.

A hang a teljes illúzióvesztés, de nem cinizmus. Ettől mindig megóvja felháborodása és ítélkezni kényszerülő indulata.

És ez emeli ki a csupán meghökkenteni akarás játékos attitűdjéből.

Budapesti, nagyvárosi költő, ám szenvedélyes, gúnyos tagadása az egész világcirkuszt átíveli, a nemzetközi nyomort, a békekonferenciák hazugságait, a háború felé rohanó emberiséget.

Fiatalon megszakított életének utolsó éveiben drámákat is írt, drámai konfliktusban szenvedélyes, a nyelvben tömör műveket. Kettőnek a címére emlékszem: Tyrtaios és Fagypont alatt. Szerb Antal és Kárpáti Aurél nagyra tartotta ezeket a drámákat, de abban a mélypontkorban, a háború utolsó évében, már nem nyílott módjuk írni róluk.

 

Szerencse kell a megmaradáshoz: átütő életmű, amely még csonkaságában is bizonyít; s ehhez kritikai visszhang, érzékeny közvélemény. S kellenek, ha mindez nincs, agitátor-szenvedélyű barátok, akik gyönyörű kötelességnek érzik egy-egy feledésre ítélt költői mű fénybeállítását.

Vándor Lajos, mint említettem, folyóiratot is szerkesztett, s munkatársai között olyan neveket találunk, mint Szabó Lőrinc, Weöres Sándor, Forgács Antal, Toldalagi Pál, Boldizsár Iván, Örkény István, Thurzó Gábor...

 

Hogyan történt, hogy Vándor Lajos neve ennyire említetlen? A sírásó-idő mellett a sírásó-kényelmesség is szorgos munkaerő.

1963.

 

Révész Béla Szemtől szembe c. könyvéről

Tizennégy esztendő múlt el azóta, hogy a fasizmus áldozata lett ez az egykor nagynevű író, - s már szinte elfeledték, olvasók, írók, hát még a fiatal nemzedékek! Tragikus teljesítmény, mondhatnók szomorú fintorral, de még több joggal: öngúnnyal. Az elmúlt tizennégy esztendőben kevés szó esett R é v é s z B é l á r ó l, a szocialista irodalom egyik magyar úttörőjéről; a Népszava egykori irodalmi szerkesztőjéről, Ady igazi barátjáról és krónikusáról. Most Bölöni Györgyé az érdem, hogy összegyűjtötte s előhívta a feledésből Révész novelláinak egy sorozatát, amely ízelítőt adhat az időközben felnőtt új olvasóközönségnek erről a lángoló indulatú, az emberi elnyomottság és elesettség áldozataival oly forrón együtt érző íróról.

Mint Bölöni írja a harcostárs rokoni melegétől fűtött bevezetőjében, Révész egyedülálló jelenség a magyar irodalomban. Az ő rövidebb-hosszabb novelláiban vonul be először irodalmunkba a politikai és szakmai műveltségű munkás-forradalmár. E kötet néhány darabjában, de különösen a "Szocialisták" című írásban maradandó precizitással mintázza ezeket a munkásokat.

A novellák zömében keserű, viaskodó sorsok kis drámái játszódnak; szegény, reménytelen szerelmeseké, a törvényszerű fonnyadásnak kiszolgáltatott vénlányoké, utcalányoké, cselédlányoké. Itt még a révbejutás is ironikusan szomorkás! (Genovéva arca)

Igen, a együttérzéssel vegyülő csöndes mosoly, a tragikumot átérző, de a bizarrt ironikusan megmosolygó látásmód teszi oly emlékezetessé a kötet egyik legkitűnőbb írását, a "Fanny vőlegényei"-t, vagy egy másikat, a "Zafirné leányai" címűt.

De tiszta líraiságba olvad át az író hangja, amikor munkásokról, parasztlányokról beszél.

Az új tematika meggyökereztetése, elrugaszkodás a sivár, legfeljebb riport-színvonalú nyomor-ábrázolástól, nagy nyelvi stílusproblémákat rótt az íróra, aki, - ha e küzdelem során gyakran a stílromantika gyorsan hervadó virágai közé tévedt is - művével maga is részese volt a modern magyar elbeszélő próza kialakításáért folyó munkának. S a nyelvi igényesség mellett, nagy gondja volt a pszichológiai ábrázolásra, arra, hogy szocialista munkásait, egyszerű félproletárjait nyomon kövesse a gondolkodás és az asszociációk költői szféráiba.

A már-már elfeledett író újra-fölfedezése, napfényre juttatása dicséretes érdem. Hiánya, még pedig zavaró szerkesztési hiánya e könyvnek, hogy a szélesen átfogó, szép bevezető mellett nem közli függelékben, lábjegyzetben az egyes novellák, bellesztrikai karcolatok születésének évszámát. Az olyan írás, mint a "Május 23", magába foglalja, az író jóvoltából, a leírt forradalmi esemény, a "véres csütörtök" dátumát, de ez csak egyszeri eset. A kötet ismertető, eligazító feladatát erősen csorbítja, hogy az olvasó ebben a nem is mellékes tájékozódni-akarásában magára marad.

1958.

 

Zsigmond Ede emléke

Fiatal férfiarc, sovány, komoly, egy sajátos ifjúság kétségbeesett elszántságával és izzó bizakodásával. Ez az arc már soha meg nem ráncosodik, költői hangja, amely épphogy átváltott a kamaszos mutálásból a férfiébe, soha nem lesz öreg.

Zsigmond Ede magyar költőt 1944-ben, huszonnyolc éves korában földelték el az ismeretlenek tömegsírjában, halálba hurcolt munkaszolgálatosként.

 

Elszántan és szelíden - így fogalmazta meg egyetlen, életében kinyomtatott verskötete címében ars poeticáját a költő. Művészi gonddal, és társadalmi felelőséggel, tehetjük hozzá mi, barátai és olvasói, akik gyakran találkoztunk ezzel a csöndes fiatalemberrel, hol a Népszava szerkesztőségének folyosóján, hol egy-egy munkásotthonban, hol az Ilkovics cukrászda cigarettafüsttől, hangoktól zsúfolt szuterénjében.

Pesterzsébetről származott, a munkások és szegények világát hordozta, az elmúlhatatlan szolidaritást, gondot; vékony alakja mögött haláláig háttér maradt a külváros sötét tömege. Tanári diplomát szerzett, nem kis küzdelemmel, de iskolában nem taníthatott. Költészete a kisműves proletárlírából a nemzeti égbolt és a világhorizont felé ívelt, de nemhogy a világhoz, népéhez sem szólhatott. Folyóiratokban, alkalmi munkásantológiákban, kitűnő társak környezetében, próbálta, erősítette fájdalmas és egyre tömörebb líráját. Minél szűkebb helyre szorította életét a szörnyű kor, a fasizmus, a háború, annál több eszköze támadt a teljes humánum kifejezésére. Ez a költészet győztes ellentmondása. Minél inkább lefogták a kezét és fosztották meg a szabad mozgás lehetőségétől, annál inkább lett hangja jellegzetesen az övé.

Élete utolsó éveiben egyre nagyobb tért hódított benne a gondolkodó és a művész tudatossága; az életképeket kiszorította a szintézis megfogalmazásának igénye. Nyelve megtelt, képektől, látomásoktól lett gazdag, jambusai átforrósodtak, ritmusaiba friss népi ízek szívódtak fel. Így ír kedvesének a pokolból, 1943-ban:

 

Útközben érték el gyilkosai. Arcára már nem kerülnek új vonások. Posztumusz könyvéből, amelyet gondos baráti kezek tettek az asztalra, a készülődés fényei sugároznak.

Fájdalmas ígéret maradt.

1966.

 

Fenyő László

Nagyon érdekes, kiváló költő volt. Költészetét Babits Mihály igen nagyra értékelte.

Visszatérve a kőszegi létre, ott nagyon lélektelen kemény munkát kellett végezni. Az úgynevezett Szálasi vonalat építettük, vagyis a sziklás, kemény talajba csákányozni kellett egy védelmi vonalat, egy árokrendszert. Ennivaló alig volt. Rövid idő után naponta tíz-tizenöt ember dőlt ki, halt meg. Bevitték őket a nem-dolgozók sátrába és ott nem kaptak ennivalót. Éhenhaltak. Fenyő László is elég hamar, hiábavaló könyörgésem, kérlelésem ellenére visszavonult a betegek sátrába. És ez volt a halálos ítélete.

Részlet Albert Zsuzsával 1980-ban készített rádió interjúból.

 

Két elfelejtett költő: Keszthelyi Zoltán és Reményi Béla

Keszthelyi Zoltán

Tisztán áttekinthető költészetről, de ugyanakkor bonyolult emberről lévén szó, az emlékező kortárs feladata szintetikusan jellemezni a kettőséget és ez épp oly összetett, mint maga az elemzésre váró személyiség, Keszthelyi Zoltán.

Költői indulása az 1932-es évszámhoz kötődik és amikor életét 1974-ben mindörökre lehorgonyozza a halál, hatvanöt esztendős. Izgalmas, zsúfolt drámai pályaképet kell belerajzolnunk az elmúlt négy évtized magyar költészetének szövedékébe. Nem vagyok irodalomtörténész,- elsősorban személyes jogon írom e sorokat. Azzal a tagadhatatlan elégtétel-érzéssel, hogy a halál nagy csöndje után, ismét megszólal maga a költő reménybeli teljes fegyverzetében. Gazdag könyv kerül az olvasó kezébe, az újra-fölfedeztetés igényének hangsúlyával.

 

Már-már mitológiai képpel kell kezdenem. 1936. januárjában, egy napsütötte téli délutánon, Babits Mihály Attila utcai lakásának előszobájában történt ismerkedésünk, ama csütörtöki délutánok egyikén, amikor a Nyugat szerkesztője - nekünk, fiataloknak, a Mesterek Mestere! - bár légszomjának kínzó állapotában, de mégis fogadta a hozzá sereglő költőket, prózaírókat, esszéistákat, az akkori huszonéveseket, akiknek javarésze ma már halott. A színhely és alkalom torokszorító és mégis oly fölemelő légkörét Vas István már kiválóan fölidézte, én magam is itt-ott megpendítettem ama fogorvosi-irodalmi-olümposzi fogadóórák idegekbe villámló, várakozásteli izgatottságát. Kezdődő barátságunkat az a közös kitüntetés aranyozta be, hogy a szemérmesen akadozó lángész, Babits szerkesztő úr, gégéjének és a történelmi időnek légszomjasa, mindkettőnktől elfogadott közlésre verset.

Milyen is volt a fiatal Keszthelyi? Majdnem olyan, mint a halálához közelítő éveiben. Középtermetű, törékeny csontozatú, vibrálóan mozgásra kész; jól szerkesztett sovány arcában ráncokba gyűrődő ironikus mosollyal. Fiatal vésnöksegéd koromban, két műhelybeli kollégámmal együtt tőle tanultam angol nyelvet. És tőle tanultam ezt az angol szót is: funny, amely szinte lefordíthatatlant játékossággal a sajátosan mókásnak felel meg. És ő maga is ilyen volt: élcelődő, groteszk, mulatságos.

Személyiségének két szorosra sodort kötése határozta meg vonzalmait. Az egyik, gyermekkori hozadék, a dunántúliság. (Keszthelyen született). Erőteljesen ízes nyelvkultúra, a változatosságban színes és gazdag tájélmény és az ott élő emberek hasonlíthatatlan sajátos világa. A másik, a világköltészet nagy árama; a gyermekkori örökség szerves társulása a világegyetem humanizmusával. Az édes gyermekkori élmények mellett örökké tartó vonzalom fűzte az angolszász költészethez, elsősorban Shakespearehez, akinek szonettjeiből szép sorozatot fordított, és mellette a szabad vers amerikai óriásához, Whitmanhoz. Ő maga, saját költészetében, a kötött formák műves és művelt alkotója volt. Igen, művelt költő, a szó humanista költészettani értelmében. És humanista abban is, ahogy elkötelezte magát a szegények, a megalázottak és megszomorítottak mellett. Első verskötete, az Árkon-bokron át (1936) ennek az életre szóló programnak kemény, zeneileg tisztán áradó nyitánya.

Ennek az indulásnak magasszintje kötelezte a továbbiakban. A méregzöld fedelű füzet mindmáig emlékezetes; megjelenése idején egy nem nagy átmérőjű, de erősen potenciális irodalmi közvéleményben föltünést keltett: jégcsap-keménységű, kristályragyogású pályakezdés volt S világnézetében József Attila-i mérték szerint, igényesen szocialista.

Írtam fiatalkori versköteteiről, s így a többi között a kedves villódzású Legényke című poémájáról, amelyet a nagyvárosi (ferencvárosi, erzsébeti) Keszthelyi származásának génjei örökítettek költészetébe. Természet, emberi arcok, fények és árnyak, emlékek és álmok impresszionisztikusan áradó és ugyanakkor tudatos kompozíciója ez! Életrajz és mitológia. Ám e változatos, színgazdag pannónál megrendítőbb kapcsolatot teremt költészetében a társadalmi-történelmi környezet erőszakos és állandó jelenléte. Már 1938-ban sem kellett viharmadárnak lenni egy Keszhelyi-sorsú és érzékenységű költőnek, hogy jelenének vad jeleiből a jövőre következtessen. Az évszám, 1938, a világpusztulás nyitánya.

Igen, ezekben a súlyos esztendőkben, a háború és a fasizmus küszöbén, noha bőrén érezte a veszélyt, személyes sorsán túlnövekedve, verseiben szinte kizárólagos hangsúlyt nyer egy általánosabb, kozmikusnak mondható aggodalom. Egyre több a felkiáltás, a föllebbezés az emberiséghez, az öntudatra-ébresztés akarata.

Hol talált hazát ezekben az években? A kisebb-nagyobb baloldali folyóiratok mellett mindenekelőtt a Népszava hasábjain, s nem kevésbé a munkásmozgalom közösségében. S ha már említettem az egyik mitológiai színhelyét, Babits előszobáját, éppen Keszthelyiről szólva nem lehet megfeledkezni a másikról sem, a Népszava szerkesztőségének folyosójáról, ahol is az idők váltakozásával hol Szélpál Árpád, hol Szerdahelyi Sándor, hol Mónus Illés, majd Szakasits Árpád szerkesztői szobája előtt várakoztak a fiatal költők és prózaírók, egy-egy sárgaszínű utalvány reményében. Hogy csak néhány nevet említsek a gyülekezők közül: talán mindenekelőtt a Benjámin Lászlóét, Kis Ferencét, Pásztor Béláét, de ide kívánkozik a Földeáké, Vaádé, Zsigmond Edéé, Berényi Istváné, Berkó Sándoré, Vető Miklósé - kihagyásos és ötletszerű felsorolásban. Szövetségek kötődtek itt, a szocializmus, az antifasizmus jegyében, antológiatervek születtek, bátor alkalmi társulások jöttek létre, valami megindítóan naiv, de kockázatot is vállaló optimizmus sugallatára.

Mennyiségben és változatainak sokaságában Keszthelyi költészete a fölszabadulás után megnövekedett, világa kiszélesült, eszközei kiteljesedtek.

 

A béke óhajtása mint világnézet és motívum egyre több teret követel magának. De az esztendők múlásával megszaporodnak az úgynevezett alanyi-lírai versek, amelyek intimitásukban visszautalnak az Árkon-bokron át oly szerencsés korszakára. Széles spektrumban jelenik meg a belső érzelmi világ egy-egy eseménye, lírai tehetségének legszerencsésebb színeit hívja elő. S megvallom, nekem költészetének ez az ága a fontosabb.

De a harmóniakeresés mellett, vagy azzal együtt a szomorúságtól megcserzett lélek is előtérbe került. A szünet nélküli küzdelem, a visszafordíthatatlan öregedés, saját költői helyzetének keserű mérlegelése. Mert nem maradhat említetlenül, hogy Keszthelyi költészete haláláig nem részesült olyan elemző, bíráló, de mindenekelőtt értékelő befogadásban, amely egy kevésbé spekulatív irodalomkritikai gyakorlatban elnyerhette volna igazságos helyét. A permanens sérelmi állapot fölhorzsolta a költő túlérzékenységét, és itt-ott fölszította indulatát. De epilógusként mégiscsak az ő tiszta, tömör, öntudatos hangját kell megidéznünk, mintegy összefoglalva karátértékét költői-emberi személyiségének:

.. Markold meg, légy hős, ábránd, álom
önbizalmat sohasem ád,
lépj át, ne félj, az út határon,
hagyd el az idők bánatát,
hagyj el villámot, rossz emléket,
van fegyvered, ne menekülj,
ne félj, az ősz gyertyái égnek
éjszaka is, szüntelenül
(Az ősz gyertyái)

1980.

 

Reményi Béla - Fanyar rekviem

Egy ember meghalt s életének körülményei már eleve megjósolták, milyen szögben hajolnak meg fejek és zászlók a halálhíre előtt.

Olykor egy hű és tevékeny baráti kör fölér a közgondolkodás agysejtjeivel, egy országos közvélemény áramlatával, sőt, ez utóbbi híján éppen a barátok mozgékony gyásza képes az emberek tudatába helyezni a hiányt, fölragyogtatva az elhunyt értékeit.

 

Írónál, ahol a hagyaték közkincs is lehet, de ahol a mű már születésénél fogva hagyaték, különös erővel jelentkezik a megmaradás, meg az elsüllyedés, vagy éppen az átmeneti megmaradás és átmeneti elsüllyedés törvénye.

 

Az író arra képes, ha tehetsége mellé egy másik tehetség adatott, hogy sorsának szuggesztív rendezője legyen. Ez utóbbi képesség nem független a tehetségtől, sőt, egyfajta tehetség velejárója.

Mindez Reményi Béla kétségbeejtően sivár halálakor fordult meg fejemben. Úgy gondolom, az előbbiektől egyikre sem volt túlzott gondja. Nem volt elegáns költő, elegáns ember se volt, egész életével aprólékos küzdelmekre és nem a nagyvonalú halálra készült. A hátán cipelte sorsát, a nagybeteg asszonyáét, az ellátásra váró családét; szemében a fáradt nosztalgiát egy nyugalmas zug után, mely varázskörén kívül rekeszti a szomorúság felkiáltójeleit, a társas magányt, a mindennapi pénzgondokat. Gyanítom, barátai sem a befolyásosak, a divatosak, a sikeresek közül kerültek ki - mindig sorstársakat terel össze a kényszerűség -, protektora csupán az egyre mélyebben kutató tehetség, a zsarnok szorgalom és a sorsán megindult emberi szív lehetett.

Halálát is tétova jelek környékezték. A távirati jelentést, amely a halálhírt tudatta, lapjaink közölték, de a hír alá nem került gyors nekrológ. Apró tanácstalanság, jelentősége csak egy nézetből van: nem állott "készen" az értékelése. Igaz, hogy a kínlódásait, tisztázó szándékait oly intellektuális erőfeszítéssel sugárzó költészete sem adott egyértelmű alapot a gyors és ügyes összegezéshez.

A költészet szereti a rögtönzéseket, a nekrológ a meggondoláshoz ragaszkodik.

Megírták róla, hogy a kor ellentmondásaival és önmagával viaskodott. Ez igaz. Csakúgy, mint kortársaink közül oly sokan, is megvívta a maga harcát, tisztázó szenvedéllyel, szinte dühvel, ha nem is a teljes harmóniáért, de a szintézisért. Ő maga azonban védtelenebb volt ebben a harcban, mint sokan mások. Előlegek után járva, eszpresszók füstjében otthonos sarkot kutatva, a mellék-körülményeket elhanyagolva hajszolta fantomjait, szomorkás, fanyar mosollyal öregedő fiúarcán. De így is a remélt szintézis közelébe jutott. Félelmetes magánküzdelem volt ez, nyomta a sikertelenség, az igazi elismerés hiánya - s mindez, egy lassan megfogalmazódó betegség képében felőrölte és végzett vele.

Igen, az elhanyagolt mellékkörülmények, amelyek a jó rendező kezén életpályát megformáló jegyekké válhatnak! Pedig sokan szerették őt, s a nevéhez az utóbbi években a részvét kis sóhaja társult. De az a finom kis cezúra, amely halálakor is láthatóvá lett, életében is jelen volt.

Ám valami mégis sikerült neki. Már a menthetetlenség küszöbén jelent meg utolsó verseskötete, A hetedik nap. S ha nem is szervezte meg sírja mellé az okos halhatatlanságot, (amely olykor a koszorúk hervadásáig tart) - az utolsó két esztendő finise kikényszerített a költőből egy jelentős könyvet. És végül is ez a fontos. És vigasz még akkor is, ha könyve további sorsáról szegény Béla már nem tudhat semmit.

Élet és Irodalom 1962. Október

 

Semmit sem kaptam készen...

Negyvennyolc év -

Írói vallomásokból sokat tanultam egész életemben. S még a negatívumok, a kihagyások, kerülő utak vagy megszépítések is kulcsot adtak a művészet megértéséhez, nyilatkozni vágyó, vagy burokba zárt lelkek nyitjához. Sem a szeméremnek, sem a tartózkodásnak nem vagyok híján, mégis úgy látom, máris túl sokat írtam életemben önmagamról. Ez elsősorban abból következik, hogy úgynevezett írói alkatom kizsákmányoltja vagyok és kapcsolatom az emberekhez lírai természetű. És itt nem verseimre gondolok elsősorban, hanem valamennyi megnyilatkozásomra. Első regényem egy vésnökinas első személyben elmondott lírai én-története. Tizennyolc éves koromban írtam, azzal a vakmerőséggel, az érzések közlésének olyan friss vágyával, ami az ifjúsággal együtt elmúlik. De nem múlik el, sőt fokozódik az igény, egész kíméletlenségig, hogy az ember megértse önmagát, tetteit, helyét a világban és a társadalomban. Ezért érzem én a legszerencsésebbnek a friss, kemény fiatalságban, vagy a szerencsés, erőteljes öregségben írott önéletrajzokat.

Mint az írók többsége, s különösen a szó lényeges értelmében autodidakták, úgyszólván semmit sem kaptam készen. Még ma is a hiányaimat pótlom, mindig növekvő igényeimhez igazítva.

 

S ha igaz az is, hogy készen semmit sem kaptam, talán csak a szememet a látáshoz, s az érzékenységet a befogadáshoz, gyermekkorom különös, sokrétű világa ma is táplál.

1916. október 19-én születtem Budapesten, a hetedik kerület egyik zsúfolt utcájában, az Akácfa utca húszas számú házban. Ez az utca a Nagykörút folyamának kis mellékvize: a Rákóczi útból ered és beleszalad a Majakovszkij (egykori Király) utcába. Mi az utca felsőbb szakaszán, a rendezettebb részén laktunk, s csak tizennyolc éves koromban költöztünk a zuhatagos részre, a Wesselényi és a Dob utca közé.

 

Azért a felső szakasz sem volt steril. Elsősorban a tizennégyes számú ház érdekelt. Nagykiterjedésű, földszintes épület, óriási tócsagyűjtő udvarán kézierőre gyártott négykerekű kocsikkal, triciklikkel. A ház lakóinak egy része alkalmi szállításból, más része muzsikálásból élt. Itt lakott az ihletett Torma-család. Torma Tóni, gyermekkori barátom, szinte velem párhuzamosan nőtt a művészetbe.

Kóta Ádám hentesboltja egy darabot kihasított a szürke utcából illatainak. A ressre sült töpörtyű szaga és az ecetes paradicsomok agyig ingerlő illata bekerítette az arrajárókat. Továbbá megmaradt bennem egy szegényes cukorkaüzlet, amely főleg nápolyi-szeletekben volt gazdag, s ahol anyám jóvoltából korlátlan hitelem volt. És volt itt később, kamaszkoromban, egy papírüzlet, ahol nagy, durvatapintású íveket vásároltam, s ezekre írtam ceruzával első regényemet, ma már sematikusnak tűnő körülmények között, hazatérve a műhelyből, napi tíz-tizenkét órás munka után.

 

Ami az utca jellemében kifejező, markáns, az a szurdokká keskenyedő középső utcarészben jelentkezett.

Először is a csarnok. Hátsó homlokzata az Akácfa utcára nézett. Ide gyülekeztek a májkereskedők üzletei, ezek francia exportra vásárolták a szegényebbektől a májat. Hangos nők, férfiak zsibongtak a csarnok körül, világos gumikötényük zsiradéktól és vértől volt síkos. A Dob utca sarkán, a Polgár-kávéházban dominóznak és huszonegyeznek a gyors adásvétel emberei. Békássy úriszabó gyönyörű fia a Rákosi Szidi színésziskolába járt, s már statisztaként galambszürke kamáslit viselt, és az utca szépségideálja volt. A Búfaló kocsmában mindennapi a verekedés, de nem ritka a lövöldözés sem.

Én a szó teljes értelmében az Akácfa utca 20-ban láttam meg a napot. Egy ötemeletes ház örökké félhomályos udvari lakásában.

 

Apámról már többször részletesen írtam. Hazulról korán elüldözték őt az ótestamentumi apa útlegei. A századforduló körül, kamaszkorában menekülhetett a fanatikus és szegény otthonból a sokatígérő nagyvilágba. a szappanfőzés mesterségét tanulta ki. Szinte az írástudatlanságából emelkedett - szenvedéssel és megaláztatással teli pályán - a mesterek közé. Híre és rangja lett a szakmában.

A Meister gyárban - ezt később, 1935-ben mesélte, fiatalkorában együtt dolgozott József Attila édesapjával. "Részeges alak volt." - intézte el röviden, noha ő is szerette a sligovicot, a szilvapálinkát.

Idegeiben megmaradt az otthon lidércnyomása, de a szakmai sikerek közben felszedett egy csomó biztonságot, gőgöt, szakmai agresszivitást. Tizennyolc éves korában már jócskán a maga embere volt, de amikor apja előtt cigarettára gyújtott, a dühödt öregember kiverte szájából. Micsoda elégtétel lehetett ezután a szappanfőző helyiség gőzeiben embereknek parancsolni, miközben a merőkanalak beleszántottak a mézsárga, forró szappantömegbe.

-

Anyám arcát formázom. Mandulabarna, világos fényekkel teli szem, kerek, barna arc, amely a pillanatnyi jóérzést azonnal átveszi és megszínesedik, szelíd, humorra hajló kedély. Apám kiszámíthatatlan naturalizmusával szemben, ő az írás tiszteletét, az opalizáló szülői ház legendáit hozta magával. Anyám édesapja kisvárosi könyvkereskedő volt, tiszteletre méltó tulajdonságokkal. Én őt nem ismertem, korán meghalt. De volt odahaza néhány régi könyvünk az ő ovális, tisztára metszett lila cégbélyegzőjével.

Valamennyi nagyszülőm közül csak apám édesanyját ismertem. Apámnak négy nővére volt, s a nővérek tartották az öregasszonyt, de úgy, hogy mindig vándorolnia kellett, egyik lányától a másikhoz.

Anyám másfélesége kihívta maga ellen a nővérek haragját s később már apám is ebben a torztükörben kezdte látni anyámat. Anyám 1937 nyarán halt meg, életének ötvenharmadik évében. Halálát befelé terjedő pajzsmirigytúltengés okozta. S mert arcának kedves tisztasága és szemének nyugalmas tükre mindhalálig nem jelezte súlyos állapotát, apám és nővérei nem hitték el betegségét, s így halála meglepte őket.

Magam is csak egy évvel a halála előtt tudtam meg, hogy útja befejeződik.

Az orvos azt tanácsolta anyámnak, hogy menjen magaslatra, vagy tenger mellé. Újhuta, egy kis magaslati falu a Bükk-hegységben, ez volt a lehetőség. Három nap szabadságot kértem az üzemtől, ahol dolgoztam és elkísértem őt. Nyomorúságba süllyedt helyi lakóktól béreltünk szobát. Már az első éjszaka szinte jelképbe sűrítette helyzetüket. A házigazda törpe lovacskája felfúvódott és éjféltájt elpusztult. Kinyúlt a Kenyéradó, a meszet, fát fuvarozó család fenntartója. Még az éjszaka, a csapás hírére összegyűlt a nagycsalád. Szlovák jajongás, a siratók zokogó panasza vert fel minket az alacsony szobában. Pontosabban csak engem, mert anyám már órák óta erős szívdobogással és légszomjjal küzdött. Idebent a halál közelségét érző asszony, s kint, a fekete, hűvösen illatos éjszakában egy nekiszabadult barbár kórus rekviemje. Reggel hívtam a községi orvost, egy szuszogó, kövér, szomorú embert, aki a vizsgálat után félrevont és megmondta, mivel én már felnőtt fiatalember vagyok: anyámnak kevés ideje van hátra.

Az élményvilág. Ebben valóban szerencsés voltam. Kisfiú koromban, amikor még nem foglaltam állást anyám mellett, apám zavartalanul szeretett. Elszórakozott velem, mint egy játékszerrel. Vitt kézenfogva hosszú útjaira, sokat ültünk villamoson: Kőbánya, Újpest, Pestújhely, Rákospalota - ezek voltak a kitáguló horizont égtájai. Üzemekbe járt, ahol elrontott főzeteket tett rendbe. A nagytétényi sertéshizlaldára különösen emlékszem. Egy nagy sertésvész tetemeit dolgozta fel szappanná. A disznók tömege szőröstül-bőröstül-patástul került a kétemelet mélységű üstbe. Zubogott rájuk a lilásfehér lúg, beléjük tépett a sokszázfokos gőz. Még egyszer, utoljára megmozdultak; az őrjöngő masszában fellökődött ormányuk, patájuk, kunkori farkuk: élni látszottak. Napokig főttek, kavarogtak, tisztultak, míg végül apám hazahozta a zsákmányt, keményen letett az asztalra egy csontszínű, nyersszagú, nagydarab szappant.

Nyolcéves voltam, mikor apám megbetegedett, s az orvos egy időre eltiltotta a lúgos, gőzös mesterségtől. Anyám vette át a családfenntartó szerepét. Apám nővérei finom női fehérneműket készítettek. Három közülük előkelő hölgyeknek, divatos színésznőknek dolgozott, a negyedik fél- és egész prostituáltnak adta el áruját, részletfizetésre. Anyámat ez a nővér karolta fel. Átadott neki egy listát címekkel és egy kézibőröndbe csomagolt kollekciót. Anyám elindult a bőrönddel a megalázó útnak, a lépcsőházaknak és emeletnek. Gyakran vitt magával, mintegy bátorításként, a gyermeki gyanútlanságot. Engem azonban ezek az utak felzaklattak. Arcom kigyulladt, amint illatos női ujjak, hűvös puha tenyerek csúsztak végig rajtam. S egyszer egy ilyen lakásban - két tűzvörös nővér lakott itt -, a résnyire kinyílt szobaajtóban megpillantottam az egyiket meztelenül. "Ne nézz oda!" - állt elém anyám, de a fehéren világító szép test a keményen rezzenő mell, s a bimbók barnapiros pecsétje megmaradt lehunyt szemem mögött is.

 

Tizenötéves koromban, négy polgári elvégzése után elmentem vésnökinasnak. Apám akarta így, mert tudomása szerint, ebben a szakmában jó jövője lehet az embernek. A vésnökök készítették a szappanstancákat, azokat a présszerszámokat, amelyek a szappannak formát és szöveget adnak.

Ezzel életemnek új szakasza nyitott.

 

A műhelyben szervezett munkások dolgoztak, a vasasszakszervezethez tartoztunk. Magam is, mindjárt ifjúmunkásként a szakszervezet tagja lettem, s így ismertem meg a közösség kötelmeit és az együttes fellépés előnyeit. Így lettem végül is szocialista.

A fiatal segédek java az MTE-ben tornászott, nyaranként a gödi Fészekbe járt víkendezni, részt vett a mozgalmi élet regényes eseményeiben. Jól fizetett szakmunkások dolgoztak itt, s a főnök igyekezett elkerülni az összecsapásokat, mert számítását így kitűnően megtalálta. Liberalizmusát elősegítette, hogy egyik-másik segéd, bizalmi, eléggé a kezére járt, egyeztetve a kétféle érdeket. Itt ismertem meg a szervezett erő mellett a demagógiát és az opportunizmust is. Ezt a korszakot megírtam első regényemben, a Felszabadultál-ban, amelyet 1937 tavaszán a Pantheon könyvkiadó Mikszáth-díjban részesített.

A vésnöki munka a formák tiszteletére és a szabatos kifejezés igényére nevelt.

 

Ha meggondolom, írói kialakulásomat ez az idő segítette a legjobban. Más szemmel kezdtem látni szűk környezetemet és a tágabb világot. Világképem és törekvéseim határozott kialakulásában segített egy barátság, amely ma is még a barátságok példája szívemben. Ez a barátom az unokabátyám volt, maga is vésnök, kamasz létére bátor, férfias normákkal és törekvésekkel. 1943 nyarán pusztult el a háborúban.

 

Ebben az időben kezdtem kimondani a tisztázott igent, és tagadásom is erősödött. Még inaskoromban írtam az inasélet kiszolgáltatottságairól, s egyszer megfigyeltem, hogy főnököm ilyen versemet olvassa a Népszavában. De nem szólt semmit, noha ő, mint "tömzsi gomba", mint hajcsár és kizsákmányoló szerepelt a versben. Megtanulta, bármilyen sokágú az alárendeltségem, s ha bűntelenül megpofozhatnak is, amit leírok és megjelenik, erősebb és szuggesztívebb lehet, mint a helyi önkény hatalma.

Kétfajta előrehaladás részesített izgalmaiban és élményeiben. Az egyik, a fizikai munka elsajátítása, kitűnő segédek irányításával. A másik az irodalmi fejlődés, már önállóbb körülmények között. A négy polgári kevés műveltségi támpontot adott. Mindent újra kellett tanulnom, elsősorban a verstant, a nyelvtant, elemi ismereteket. Itt nem álltak a hátam mögött segédek. Rengeteg önismeretre lett volna szükségem, de ekkor még az önfegyelemig jutottam el, s az gyakran fékezett, visszatartott.

 

Magam-választotta tanítóim költők voltak. A vers volt számomra a legjobban megközelíthető, mert ahol tudásom hézagos volt, átsegített a vers pszichológiája és a rátalálás érzékenysége. Arany Toldi szerelme hatott rám olyan erővel, hogy verset kezdtem írni, mégpedig egy mulatságos osztálytársamról, akit a krónikás emelkedettségével nem ünnepelni, de gúnyolni akartam.

Lakásunkban a könyv természetesen közeg volt. Anyám rengeteg könyvet hozott a kölcsönkönyvtárból, s bátyám, könyvgyűjtői megszállottsággal, főleg történelmi munkákat, enciklopédiákat, Cartyle és mások könyveit a francia forradalomról, Nagy Frigyesről, de mindenekelőtt Bonaparte Napóleonról. Ezekhez a könyvekhez nem nyúlhattam. Volt a Dohány utcában egy kölcsönkönyvtár, amely gazdag költészeti anyagával elöntött és meghódított, s így tizenkétéves koromtól napi két-három kötetet fogyasztva, megismertem rokoni közelről, a klasszikus magyar költészetet, Balassitól Ady-ig, Kosztolányiig, Szabó Lőrincig; a nagy francia romantikusokat; Byront, Shelleyt, Verhaarent, Rilkét, Traklt. Így faltam fel a költők tömegét, mint akik mindennapi kalóriaszükségletemet fedezik.

Ki volt a kezdőre a legnagyobb hatással? Majdnem mindenki. Először Arany, aztán Petőfi, aztán Ady, de igen rövid ideig, hogy továbbra is csodáljam, de már idegenebb szívvel - ezután maga az élet, mint inspiráló tényező, majd nagyon hamar József Attila - mindmáig.

A prózaírók közül Kassák Lajos szigorú, anyagszerűen szabatos, de számomra mégis izzóan romantikus önéletrajza hatott olyan erővel, hogy tizennyolc éves koromban magam is nekiláttam egy önéletrajz-félének, amit már említettem. De ez a könyv Kassák szépírói, forradalmári szintézise mellett - Németh Andor jellemezte így valahogy - a mese szelídségét hozta a szegények életéből.

Abból a nemzedékből származom, amely példaképei egy részét élő személyében is ismerhette. Ez generációs érdem, de nem csupán az. Hogy ki milyen példaképet követ, kihez szegődik, akár mellékbolygóként, az személyes ügy, s ebben a társadalomról és a művészetről alkotott nézetek irányítják, mondhatnám így is: az egyéniség, a jellem. Megismertem József Attilát, akiről tudván-tudtam az együttérzésem. Számomra benne valósult meg a modern differenciáltság, ő volt az, aki átlépve a proletkult falanszter-kulisszáit, két kezében hozta a Csokonain, népköltészeten, Adyn, sőt Kosztolányin nevelt s megújított magyar költői nyelvet és ebben a modern nagyvárosi proletariátus látomásait. Új perspektívát teremtett mindazoknak, akik szocialista költőnek készülődtek.

A harmincas évek közepétől kezdve sorra jelentek meg verseim a Népszavában, Nyugatban, Válaszban, Szép Szóban, Magyar Hírlapban, a munkásköltők antológiáiban, szétszórt kis folyóiratokban. S míg a háború el nem nyelt, három vékony kis verskötet mellett két regényem is megjelent.

1942. december 15-én behívtak munkaszolgálatra és csak 1945. augusztus 26-án tértem haza Budapestre, - Ausztriából. Több mint harminckét hónap, közel három év. Utazásom a pokolban, a háború legmélyebb tárnáiban. Az első tíz botütést Erdélyben, a sötétzöld zsögödi szurdokban mérte rám az utász. Ez még felháborított, emberi méltóságomban éreztem meggyalázva magam. Később halottak közt jártam szemrebbenés nélkül, az éhhalál szelíd mosolyt rajzolt az emberek arcára, amint ülve elaludtak, Mindezt nem akarom most felidézni: a stációkat Esztergomtábortól Kőszegig, Mauthausenig; szökésemet a menetoszlopból a magyaróvári országúton; majd csapdába sétáló tehetetlenségemet; a soknapos utazást lezárt vagonban; s az imbolygó gyalogutat az Alpesek hágóin. Ez a világ az utóbbi években tárult fel írásaimban. S nem véletlen, hogy csak az utóbbi években és nem mindjárt a háború után. Ennek két oka van. Az egyik, hogy az élménynek, bármennyire is tömörré formálta a valóság, irodalommá kellett érnie, átemelődnie a nyers iszonyból a megfogalmazásba, az idegrendszerből a tudatba, a szerkesztő, a rendező értelembe. Humanizálódnia kellett.

A másik ok: nálunk az úgynevezett személyi kultusz idejében erről sem lehetett megmondani a teljes igazságot. Sem a háborúból, sem mellékhadszíntereiről, a tűzvonalról éppoly kevéssé, mint a deportációról, hadifogságról. A jó és a rossz, a hősies és a lealjasodó ábrázolására készen állottak a kötelező taktikai sablonok. És ezért van, hogy azokról az esztendőkről, későn, de nem elkésve, születnek az igazság bonyolult igényével teremtett regények, elbeszélések, versek.

Ma is foglalkoztat a háború, sőt, szellemileg ma inkább foglalkoztat, mint valaha. Már nem lidércnyomásokban, rémálmokban mutatkozik meg, hanem gondolataim vitatkozó rendjében. Ezt az időt nem lehet pusztán könyvekből, újságokból rekonstruálni, feltámasztani. Ennek az időnek archívuma az én nemzedékem. S mert mi tudjuk, hogy mi a háború, fel kell fednünk természetét.

 

A háborús évek legnagyobb válságaiban, szorításaiban, a legteljesebb életveszélyben fanatikusan a jövőre gondoltam és tragikomikus optimizmussal küzdöttem a halál ellen. Elképzeltem a holnapot, pontosabban a szocialista holnapot, amely tiszta lesz, szépen áttekinthető, igazságos és modern. Politika, közélet, emberi együttélés, művészet - mindez olyan tartalommal és formában, amely már a huszonegyedik század felé nyújtja ki karjait. S ez az ábránd és remény - szeretném szavaimat kiszabadítani a közhely hálójából - így vált anyagi erővé, amely visszahódított az életbe, sürgetett, hogy siessek haza Linzből, ahol még nagybetegként szédelegtem; szöktetett át a felszabadító és gondoskodó, ám hazatérésemet késleltető amerikaiaktól a szovjet csapatokhoz, s szöktetett meg onnan is, mivel a hazatérés náluk is lassúnak tűnt. S így végül, nagyon vegyes társaságban - erőteljes nyugatos csendőrök s a pusztulás küszöbéről érkezett zsidó és politikai deportáltak között - ajándékba kapott német tábornoki köpenyben beszöktem szülőházamba, s ezt még mind a mai napig nem legalizáltam.

Anyám húgához állítottam be -ideiglenesen, mégis néhány éven át 1950 tavaszáig, nősülésemig nála maradtam. Kaphattam volna lakást, az elhagyott javak kormánybiztosságától bútort, még házat is kínáltak Békásmegyeren - én azonban rokoni szívre, bensőséges melegre vágytam és ott ragadtam nénémnél, aki megosztotta velem szobáját és bőven juttatott szeretetéből.

Megérkezésem után már másnap, a föntebb említett erő elvitt a Népszava szerkesztőségébe, ahol ábrándjaim sugallatára felajánlottam munkaerőmet. Dolgozni akartam, minél előbb, azonnal! Sok szál és érzelem fűzött - egész fiatal költő múltam - ehhez a szerkesztőséghez. A lap szerkesztői azonban nem vették túl komolyan felbuzdulásomat, s ennek köszönhettem, hogy egészen a pártegyesülésig nagy nyugalomban élhettem, írhattam regényeimet, verseimet, udvarolhattam, színházba járhattam.

Mikor 1952. május elsején egyéves alkotói szabadság címen kiléptem onnan - egy egészen más szerkesztőségből -, néhány súlyos, lidércnyomásos évet hagytam a hátam mögött. A tartós alkotói szabadsággal egyben a tartós anyagi bizonytalanság kora is elkezdődött, de kétségtelen, hogy azon az úton indultam el, amely elveim mai tisztázásához vezetett.

 

A harmadfél esztendőről, amelyet 1948. végétől 1952. elejéig, a Rákosi-évek legtöményebb idejében, szerkesztőségben töltöttem, szólnom kell néhány szót, noha a helyzet komplikáltsága ilyen módon és ilyen röviden alig elemezhető. Mint szocialista indíttatású ember, a fasizmus és a háború tanulságával magam mögött, eleinte elhittem - s ez írói munkámra is rányomta bélyegét - hogy a szocializmus megteremtésének ez az útja. Igaz, hogy regényeimben másképp képzeltem, de az indulás szuggesztív sodra, politikai gyakorlatlanságom, tájékozatlanságom, s az értelem ellenőrzését nélkülöző vakhit - s a hittel keveredő, s az idők során növekedő félelem: mindez, az egyetlen lehetőség terrorjaként, megbénította valódi lényemet. Igaz embertelenségbe sohasem tévedtem, igaz, hogy a szerkesztőségben állandó összetűzéseim, harcaim voltak azokkal az úgynevezett kollégákkal, botcsinálta újságírókkal, akik ennek a kornak antihumanizmusát megtestesítették. Később olvashattam rólam írt káderjelentéseket: minden kertelés nélkül megbízhatatlannak tartottak.

 

Mindezt azért kell elmondanom, mert az igazsághoz tartozik. Igazolni csak munkáimban tudom magam, de katarzis nélkül senki sem születik újjá. Több mint tíz éve viaskodom ezzel. Olykor eltűnődöm egyik-másik írótársamon, olyanokon, akik abban az időben kiváltságosak és kegyetlenek voltak, hogy milyen előkelő idegenséggel tudnak beszélni azokról az évekről. Vakság ez? Önáltatás, vagy cinizmus? Vagy mindhárom együtt?

1949-ben megnősültem. Nehéz erről tárgyilagosan írnom, feleségem lénye, hatása sokkal bonyolultabb. Érzéseimben az ő szférája a vers, benne is van jó néhányban nevével, igen sokban személyével. A véletlen sodort össze bennünket 1946. májusában s a társaság, ahol találkoztunk, pillanatok alatt felszívódott s már csak ő létezett. Legszigorúbb lektorom, dramaturgom, felestársam. Jelenléte olyan intenzív, hogy már a hallgatásából is értek. Első házasságából magával hozta kislányát, Ágit, aki az én ügyetlen védőszárnyaim alatt nevelkedett.

A felszabadulást követő húsz esztendőről csak nagyobb könyvben tudnék beszámolni. De írásaimból azért szinte összeáll az önéletrajz erre vonatkozó része is. Az évek során - hogy fejezzem ezt ki egyszerűbben - úgynevezett sokműfajú íróvá fejlődtem. 1961-ben megjelent egy verskötetem "Fohász szigorúságért" címmel. A címadó vers érvényes ars poeticám. A szigorúság, mint program és még inkább, mint hatásos szó, sok fiatal költőtársam versében felbukkant azóta, de nekem, aki ismeri írásaimat, a fogalom mágikus hatóerején túl ez a kifejezés magatartásom összefoglalása.

 

Lehetőséget látok a magam számára a hosszabb drámai elbeszélésben. Két ilyen könyvemre (Lakoma hajnalban, Darazsak támadása) úgy gondolok, mint amelyek határozottan mutatnak célom felé. Színdarabjaim közül a tragikus sorsú tragikomédia, a Don Quijote utolsó kalandja, áll legközelebb hozzám. Ez a darab elfogadva és megdicsérve, éveken át hevert egy színházigazgató fiókjában, majd csodálatos feltámadása után (1962.) gyorsan visszakerült a süllyesztőbe. Nemrég jelent meg "Arckép ezer tükörben" című verskötetem, amely harminc év anyagából keletkezett, egy kegyetlenül szigorú válogatás summájaként.

Mit mondhatnék még magamról? Dolgozom, erőmet, tapasztalataimat koncentrálva. S ha elmondom, hogy negyvennyolc évesen több történelmi korszakkal felérő tapasztalattal az idegrendszeremben, munkaképességem teljében vagyok, talán nem is hivalkodom. Inkább csak azért írom le ezt, hogy a humánum és a jó lelkiismeret felszabadító erejét, s alkotásra buzdító tulajdonságát dicsérjem.

1964. május

 

Öt évtized zárójelében

Színház és költészet - Utószó a Don Quijote utolsó kalandja című drámához

Kora fiatalságomban a költészet pányvája rántott az irodalomba, aztán felfedeztem a prózát mint vadászterületet. Azt hittem, ezzel megúszom. A birtokbavétel pubertásos ideje elmúlt, mikor kapaszkodó férfikoromban látszólag minden előzmény nélkül írtam egy drámát, hogy ezzel újabb megpróbáltatásokat szabadítsak magamra. Ez a darab, noha egyik színházunk műsortervébe került, soha nem jutott a közönség elé, s nyilván csak annyi szerepe volt, hogy baljós előjelként szolgáljon, figyelmeztetve a titkos aknazárra, amely terv és megvalósítás, mű és színre kerülés között húzódik.

De az első dráma csak látszólag született előzmény nélkül. Először is, szinte gyerekkorom óta a színházi karzat legfelsőbb rekeszének látogatója voltam, s mint ilyen, igenis álmodoztam arról, hogy valaha szerzőként lépek a csodálatos deszkákra, noha még nem gondoltam rá, hogy egyébként is író legyek. Színházi szerzőnek lenni, az egyenértékű volt a gyermekábrándozásban a hadvezérséggel, a hajóskapitányi ranggal, a filmszínházi, feltalálói és egyéb rögeszmével.

A másik előzmény, most már tudom, a költői gyakorlat, maga a vers! Ahol sikerült valamit elérnem a drámai műfajban, ott legalábbis keresztszülőként a költő őrködik a kisded bölcsője mellett. Ezzel, persze szubjektíven, saját gyakorlatomra utalva, a vers és a dráma rokonságát szeretném bizonyítani. S amikor a vers és a dráma meghitt közösségét említem, nem a versben írt drámákra gondolok elsősorban, de a rejtett, szinte biológiai rokonságra, amely a két műfaj sejtrendszerével kapcsolatos.

A költő is, a drámaíró is, ha igazi művész, a kiválasztás mesterének bizonyul. És annál inkább, minél hétköznapibb egekben fedezi fel a maga villámfényét, olyan horizonton, amit sokan jelentéktelennek éreznek, s nem veszik észre benne a nagyszerűt, az elbűvölőt, a tragikusat vagy éppen az oldalfájdítóan nevettetőt. Sem az égbolt, sem a villám nem mindig jelentkezik saját képében, azt meg kell találni, sőt, ki kell találni.

A vers és a dráma ilyen közel van egymáshoz az én magánesztétikámban, mivel bennem amúgy is a vers az egész világmindenség mérőeszköze, szükségesebb és elsődlegesebb még a tudománynál is. De ez a rokonság, hadd ismételjem, szövettani. Mert lehet valaki nagyszerű költő, anélkül hogy drámaírásra adná a fejét, vagy anélkül, hogy a drámai tömörítés és szerkesztés tudatosan izgatná, ám a drámaíró egész izomrendszere és légzőszervezete  a költőé, még akkor is, ha soha verset nem írt.

Mi az a másnemű, amit a drámában éreztem? Az a meghökkentő, ijesztő és egyben gyújtó érzés, hogy az ember ezredmagával egy időben élheti át saját munkájának immár indulatokba, állásfoglalásba transzformált hatását, és hogy ebben az átlényegülésben, amelynek eszköze idegen emberek agya, szíve, idegrendszere, vérmérséklete, valamint minden áttételesség nélkül közvetlenül építhet vagy rombolhat az író. Magyarán: a drámaíró mindenkinél jobban érzi önmaga felelősségét, tanúja lehet az elszabadított szellem alakváltozásainak. Ebben az akusztikában a mondatok és szavak értékrendje megváltozik, sőt az egész mondanivaló átcsoportosulhat. A legizgalmasabb kaland, az elsötétített nézőtéren ezzel a felismeréssel szembekerülni.

E kényszerű előzmény után hadd mondjak valamit erről a drámáról, amely még magamnak is szokatlan, az újdonság fanyar izgalmát rejti. Nem egyszerűen színdarabot akartam megjelentetni, nemcsak az volt a célom, hogy a színpad illékony anyagából maradandóbb halmazállapotba mentsem át ezt a munkámat, de szükségét éreztem, hogy könyveim között, mint sorsom és utam jelzője, ez a színdarab jelen legyen, mert célom felé mutat, s abból az anyagból való, amiből verseimet, prózai írásaimat kifejtem és kidolgozom.

Ez eddig még - a színészekéhez hasonlóan - írói jutalomjáték is lehetne, ha nem igazolódik a komédiában az a szándék, amely egy-egy furcsa fénytörésben nemcsak aktuálisan mai, de szélesebb értelemben: korszerű problémákat akar kifejezni.

A darabnak nemcsak dramaturgiai érdekessége, hogy Don Quijotet és a sevillai zsebmetszőt egyazon színész játssza. Ezzel is azt a lényeges mondanivalót akartam aláhúzni: nem a külső megjelenés, de a jellem csalhatatlan ismertetőjelei döntik el végül, hol az igaz és hol a hazug.

Külön izgatott a cervantesi nyelv, amely a korszerű színpadi nyelv dimenziójába emelve is - sok izgalmas feladatot tűz ki a reális meg az irreális keverésével, a lovagi sallangosság és a vaskos paraszti realizmus szótári készletében is oly gazdag példáival. S éppen ennek a stílusnak szintézise értelmében nem riadtam vissza anakronizmusnak ható fordulatoktól sem. Érzésem szerint, e keverés révén válik újjá és korszerűvé a dráma nyelve.

A Don Quijote utolsó kalandja nem a cervantesi mű dramatizálása, és nem is pusztán tolvajkulcs bonyolult zárak kipattintására. Filozófiai alapgondolatát Thomas Mann sugallta. Emigrációba indulván a nagy német hajóútján Európa és Amerika között, újból kézbe veszi régi olvasmányát, a Don Quijotet, s egy útinaplót és tanulmányt egybefoglaló esszében hosszan elidőzik a cervantesi sors tragikumánál. A Don Quijote írójának sorsa legalább olyan tragikomikus, mint hőséé. A mű első kötetének kedvező fogadtatása után ugyanis fellépett egy csaló, aki megírta a folytatást, s legalább akkora sikert aratott, mint maga Cervantes. Az embertelen csíny mögött Lope de Vega kegyetlenségét sejti az irodalomtörténet. Ennek kapcsán Thomas Mann eltűnődik az igazi és a talmi viszonyán, érvényesülésük esélyein egy adott kor viszonyai között. A Don Quijote utolsó kalandjában is ez a legfontosabb, az igazi és a hamis küzdelme.

 

Ezt a filozófiai magot akartam kibontani annak bizonyítására, hogy milyen reménytelen olykor az igazinak a maga erkölcsi és szellemi elsőszülöttségét bebizonyítania, sőt, hogy bizonyos emberellenes konstrukciók érvényesülése idején szinte lehetetlen is. Nem tévednek tehát azok, akik ennek a darabnak a szellemi élményanyagát, az újra-átélést, az ötvenes évek elejének atmoszférájában keresik. A mondanivaló azonban szükségszerűen túlmutat ezen a korszakon, és nem egyszerűen a "személyi kultuszt" akarja kifejezni.

A Don Quijote anyagából csak a lovag és a fegyverhordozó alakját vettem át. Dulcinea Cervantesnél nem fizikai, cselekvő lény, csak hóbortos álmodozások tárgya; itt megkíséreltem életre kelteni. A darab társadalmi anyagának kiszélesítését úgy oldottam meg, hogy Cervantes egyéb novelláiból is merítettem - a sevillai alvilágot - és a történelmi valósághoz is folyamodtam olyan esetekben, ahol a lovag tragikomikus humanizmusát mélyíthettem el, anélkül, hogy a cervantesi elgondolást megsértettem volna. Így került a drámába a mesta-jelenet, a kor valóságának tükrözéseként, egy, a lovagi hóbortosságon túlmutató humanizmus jellemzésére.

 

Egyébként is erőteljesen hatott rám a don quijote-i tisztesség, amely a maga konok fanatizmusával az igazságot és erkölcsöt képviseli a herceg képmutatásával és a racionális alvilág cinizmusával szemben.

 

Nem titkoltam egy percig sem e tragikomédia korszerű tendenciáit, és bíztam abban, hogy végül is nem ellenzéki allegóriának, de haladás irányába mutató munkának minősül. Ez a reményem igazolódott, s a Don Quijote utolsó kalandja végül is színre került, ha nem is abban a nagy színházban, ahol előadásra elfogadták, és kitűntető elismerések mellett esztendőkig fektették.

Mese és humánum, az igazság mániákusnak tűnő, de törhetetlen keresése, a semmi címért, rangért magát áruba nem bocsátó naiv tisztesség - ez Don Quijote utolsó kalandjának rövid vázlatos summája.

1963.

 

Színházról - színészekről

Színész és író kapcsolata? Valójában belső ellenkezéssel írok erről, a magam nyugtalanságait, kevés örömömét és számos kudarcomat érezve azonnal. Túlságosan is gomolygó, és meg nem hódított szféra nekem a színház, villámlása az idegrendszeremben, orromban érzékien összetett szaga, s a művi élet, amely a színpad stilizált világában jön lére, olykor valóságosabb, sorsszerűbb és egyben hétköznapibb, mint az odakint zajló.

Nem tudom, drámaíró vagyok-e elsősorban, vagy hogy egyáltalán az vagyok-e. A világ történelmét, múltat és jelent, emberi drámákban látom, akaratok, indulatok, érzékenységek összeütközésével, a vágy és a lehetőség ki nem békíthető ellentétével, az emberiség lélekrajzának alig mozduló fejlődésében - ennyi az egész. Nem tudom tehát, hogy drámaíró vagyok-e, de azt tudom, hogy gyerekkori, első nagy színházi élményem óta, ennek a világnak fogolylistáján szerepelek. Fogságom természetesen nem önkéntes, szökési kísérleteim gyakoriak, de a színház láthatatlan labirintusában, az utak spirális rendszerében, mindig visszatévedek a startvonalhoz.

Igazán szerencsésnek, ami író és színház, színész és író találkozást illeti, csak egy esetben mondhatom magam, A titkárnő Katona József Színház-beli bemutatása kapcsán. Ezt a darabot, első bemutatott darabomat, jó konstellációban, kedvező csillagok jegyében vitték színpadra. 1955-ben írtam s mutatták be, a politikai olvadás, de a föl-föltámadó ellentmondások évében, annyi jeges esztendő után, s egyszerre két darab is az igazat kezdte mondani máról, jelenről, Karinthy Ferenc Ezer év-e és az enyém, az A titkárnő. A közönség válasza, ha szabad ezt leírnom, nemcsak egyetértő volt, de elementáris.

Az A titkárnő színpadra vitele valóban az író együttlélegzése lehetett színházzal, színészekkel. Érezhetem, nemcsak a megvalósító együttes, de az egész színház fölfokozottan derűs segítségét. A darab egyik patrónusa Gellért Endre volt. A címszerep Ferrari Violettáé. Villódzó lényével, energikusan okos tehetségével, ahogy egy fiatal, magabiztos nő alakját kibontotta, s ahogy a hetykeség mögött éreztette humánumát, líraiságát, az alakkal teljesen azonosult, de képes volt rá, hogy gyengéd humorral ellenőrizze is. Író és színész küzdelmének, de találkozásának is fontos szférája a szöveg. Ferrari azért volt képes megteremteni az írói gondolatnak megfelelő színpadi alakot, mert szerepépítő tehetségének fontos része volt a szövegtudás, s az inspiráció mellett ott ált a példás szorgalom.

------- * -------

A drámaíró szerepek mélységében és kiterjedésében gondolkodik, s amikor szerepet ír, földet teremt a színész lába alá, és kötelet feszít kötéltáncosi szenvedélyének. Ez nemcsak a színészi ambíciót szolgálja, de mindenekelőtt az emberteremtést, amely nélkül nem dráma a dráma.

Mindig izgatott fiatal nőket megírnom, olyan nőket, akik magukkal hozzák vad és szabályozhatatlan sorsukat, humorukat és dühüket, s a színpadra telepítik rövid előéletük egész dzsungelét. Ha az előbb Ferrarit említettem, most azonnal Törőcsik Mari szertelen és gazdag lényére kell gondolnom éspedig legutóbb bemutatott darabom, az Üvegcsapda kapcsán. A próbák során megismerhettem műhelyvonásait. Törőcsik szüntelenül kérdező színész. Az effajta művész, aki a rábízott alak természetrajzát akarja megismerni, lelki és szellemi környezetét, aki keresi az emberi léptéket, hogy megtalálja a személyiség arányait, a konokul kérdező gyermekre emlékeztet. Törőcsik Mari az Üvegcsapdában egy fiatal nő teljes életét hozza be magával. S ennek a teljességnek nem a rekonstruálás az eszköze, nem az emlékezés, de teremtés jelen időben, szemünk láttára. Ezzel céloztam is ennek a sokoldalúságában kemény és ugyanakkor gyengéd, érdes, fölcsattanó és ugyanakkor megható művésznek varázslói mivoltára. Hősnő és bohóc egyidőben. S milyen nagy szerepe van nála is a szövegtudásnak, a dialógusok tiszteletének!

A magyar színészet olyan gazdag és sokoldalú, hogy az egyénként nem szerencsés szerzőnek is szerencséje lehet. Ez utóbbi értelemben magam is eldicsekedhetem. Mennyi kiváló művész játszott darabjaimban, rádiójátékaimban, micsoda látomásos vonulása az arcoknak, jellemeknek, tehetségeknek!

A férfiakban, úgy látszik a tragikomikus alakok érdekelnek. Ebből az következnék, hogy szerintem a férfiak hősi kiteljesedése a tragikomikum? Kiteljesedésről még erős leegyszerűsítéssel sem lehet szó, de drámai-tartalmi sajátosságról igen. A tragikomikus vonások alkalmasak arra, hogy ellenőrizzék és kordában tartsák az érzelmieket. Az igazsághoz, és elsősorban a színpadi igazsághoz, az egymást kiteljesítő, de olykor egymást megsemmisítő tulajdonságok merész és sokoldalú ábrázolásával juthatunk el. Törekedtem rá, hogy ilyeneket teremtsek.

 

Pécsi Sándor öregedő körzeti orvosát, Varjú doktort látom magam előtt életének válságos helyzetében, nekilendülésében, megtorpanásában, gesztusainak szomorú esetlegességével, félhangjaival. Nem tragikus hős, de tragikomikus, mert felismeréseiben korlátolt, cselekvésében korlátozott, szembenézésében szemethúnyó.

 

Rátonyi Róbert meglepő szférába emelkedett Don Quijote figurájában. A tragikum művészi kiteljesítését itt valami eredeti, sajátos leleménnyel tudta szolgálni, játékának koreográfiájával. S ami ugyancsak emlékezetes nála: a lelkiismeretességen túlnövő szövegtudás, már pedig itt bonyolult szövegről van szó.

Kállai Ferenc az Üvegcsapdában a törpe cezarománia kórképét tudta megrajzolni. Tragikuma, de egyben komikuma is - s ezt olyan futamokból tudta felépíteni - hogy képtelen összeomlani. Nem a halált győzi le, de a tisztességes felismerést.

Ahhoz képest, hogy izgatottan és félve nyúltam ehhez a témához, többet is beszéltem már róla, akaratom ellenére. A tettenért pillanat ez, amikor az írói természet győz az írói tudatosságon. S ki tagadhatja, van ebben is némi tragikomikum.

Film Színház Muzsika, 1970.

 

Az érzékenység határai

Légy érzékeny és boldogtalan. Légy érzékeny és boldog. Csak ilyen összetett teljességgel beszélhetek az érzékenységről, mint sorscsapásról és mint a sors kegyelméről. Gondoskodás történt róla (alkat, történelem), hogy érzékenységből több jusson nekem, mint az egyes emberre kötelező fejadag. Van aki azt mondja, mindez túlérzékenység. De hát lehet-e író túlérzékeny, vagyis fölösen érzékeny? Vajon nem a befogadás, a tragikussal és az örömmel való azonosulás eszköze ez a bizonyos túlérzékenység? Vajon nem munkaeszköz-e?

Az érzékenységnek, persze, többféle kiterjedése van, de nem hiszem, hogy a társadalmi érzékenység vegytisztán jelentkezik, s hogy kivonható belőle az egyéni, az úgynevezett privátérzékenység. Sőt, azt tapasztaltam magamon is, másokon is, az egyéni sérelem, ha valódi és nem képzelt, gyakran a közösség sérelme is.

Az utóbbi időben mégis azt tapasztalom, hogy tudatosan védett érzékenységem határai elmosódnak. Hogy kezdem a saját jól felfogott sérelmeimet könnyelműen kezelni. Hogy nem gazdálkodom velük a jó gazda módjára. Düheim, szomorúságaim apadóban volnának? Megvallom, bár rosszallva, azt tapasztalom magamban, hogy ez a semmiként sem dicséretes apálykorszak elkezdődött.

S mi okozza ezt? Míg az ember eljut önmaga vizsgálatának hideg eredményéhez, bizonyos időnek kell eltelnie, de végül is állíthatom, a tökéletes végkövetkeztetés birtokában vagyok: érzékenységem feltűnő csökkenésének oka a színházi kritika.

------- * -------

Az író, aki papír fölé hajolva, önhittebb pillanataiban, eléggé védettnek képzeli magát - védik a saját mániái, eszméi, művészi elvei -, színpadi szerzőként rádöbben arra, nincs függőbb és kiszolgáltatottabb lény nála. Először is: a közönség, ez az életveszélyes mérőműszer! De a közönség szubjektivitásában még lehet bízni. A nézőtér csodálatos egység, amely végeredményben a silányban is, az igaziban is a lényegesre tapint.

Az igazi ok a kritika. A kritikáról már mindent elmondtak, mellette és ellene úgyszólván mindent. Azt azonban csak a több műfajban dolgozó író érzékelheti, s ebben szakszerű geológussá válik, a színházi kritika területe napjainkban a legingoványosabb, mert itt az esetlegesnek a furcsa összehangolódásának (már mint a nem mindig szerencsésen létrejövő kritikai összhangnak) túlzottan sok a lehetősége. Itt csaphat fel legmagasabbra a nem mindig mérhető indulat és itt épül legszilárdabb talajra a taktikai óvatosság.

------- * -------

Nem mondhatom magam agresszív embernek, mégis életem során sebeket is osztottam, okkal vagy ok nélkül. Persze, az ilyesmi kipereg belőlünk, s csak akkor döbbenünk rá a sértődöttek és megbántottak létezésére, amikor azok visszaütnek. Egy négyszemközt elhangzott irónikus mondatért visszakap az ember legalább harmincat, mégpedig nyomtatásban és több ezer példányban. És vannak olyan haragosok, akik rossz arányérzékük, vagy humánus megbocsátás hiánya miatt éveken át követik az embert, könyvtől könyvig, színdarabtól színdarabig és életünkben állandó bizonyosság lehet - ez az egyetlen szilárd bizonyosság -, hogy visszaütnek. Azért az egyetlen csúfondáros mondatért, amely már régen szétoszlott a levegőben és magam sem emlékszem rá.

------- * -------

Egy-egy darabom bemutatóján meglehetős szorongással figyelem leshelyemről, kik érkeznek sorra, hogy elfoglalják kritikusi zsöllyéjüket. És ők, a visszafizetők, akiket morális izgágaságból, vagy egyszerűen a magyar nyelv túlzott tisztelete miatt megbántottam - igen ők megérkeznek, leülnek, hogy aztán néhány nap múltán országos dinamikával fizessenek.

 

Egy német nevelőnő szigorú alakját idéző visszafizetőm a legutóbb kimutatta rólam, hogy az egész kortársi magyar drámairodalomból merítettem legutóbb darabom megírásakor. Megvallom, némileg hízelgett is, hogy műveltségemet és tájékozottságomat ilyen sokra tartja. Felsorolásában szerepelnek megbecsült nevek, de olyan kollégák is, akiktől lopni sem óhajtanék. És méghozzá olyan darabok, amelynek többségét se nem láttam, se nem olvastam. Ezt kellő ellenbizonyíték hiányában becsületszavamra állítom.

Azt hiszem, ettől a ponttól számíthatom érzékenységem rohamos csökkenését. Itt ugyanis már sebzettségemnél nagyobb erőnek bizonyult humorérzékem. A lírai szenvedő teljesen eltűnt a harsányan kacagó mögött. A kritikus, aki immár két évtizede gyakorolja effajta tehetségét, ebben az esetben hálára kényszerít. Ez már a boldog lehetetlenülés. Érzékenységem azóta is feltűnő csökkenést mutat. Dühnek, haragnak, méltatlan üldözöttségnek kínos megfogyatkozása!

Hát most már így lesz ezután? Ezután minden megaláztatásom közönybe fúl, mégpedig a saját közönyömbe? Legalább én vegyem komolyan őket, legalább és szenvedjek miattuk!

------- * -------

A kritikával önmagával nincs bajom, mint ahogyan egy tükör ellen sem lehet kifogásom, mert megmutatja arcomat és rajta például az öregedést. A torzító tükör elsősorban groteszk mutatványokra alkalmas, arra is, hogy esetleg jellemzően nagyítson, kicsinyítsem, tehát egy sajátos tendencia jegyében változtasson a valódi képen.

De legyen Karinthy, aki ezt a módszert a kritika, sőt az irodalomtörténet rangjára emeli.

A színházról

A színpad, mint eleven organizmus, gazdag idegrendszerrel át- meg átszőtt szervezet, képes arra, hogy a legbölcsebb előzetes elképzelésre is rácáfoljon. A színpad másfajta megszólaltatója, hangszere a műnek, mint a könyv. A nyomtatott betű alázatosabb, törleszkedőbb, mint a színpad, amelynek akusztikájában az összmunka az író számára is meglepő hangzatokat képes létrehozni.

------- * -------

A dráma oxigénje, éltető eleme a színpad. Egyetlen írói műfaj sem követel annyi azonosulást a másik fél, - ebben az esetben a színház részéről - mint a színdarab. Egy-egy könyv külseje, kiállítása nem változtat a mű irodalmi színvonalán, de a dráma lehetőségeinek kiaknázása vagy elsüllyesztése elsősorban az interpretáláson múlik.

Film, Színház, Muzsika, 1969. július

 

Függelék egy lírai önéletrajzhoz

Az irodalmi művek hivatásos értékelői a kritikusok, nem pedig az olvasók.

A kritikai visszhang esetleges és bizonytalan; nem mindig segíti az írók további fejlődését, tájékozódását. Az irodalomkritikában mára olyan ringek alakultak ki, hogy eleve tudni lehet, ki az a kritikus, aki valamelyik kollégáról feltétlenül ír majd, egy másiknak pedig a neve sem kerül a tolla hegyére. Miért nincsenek ma olyan fölfedezők, mint például Osvát, Babits, Móricz, Hatvany, Mikes Lajos voltak, akik elindítottak egy-egy tehetséget és később is szemmel tartották őket? Kihaltak volna a nagy kritikusi egyéniségek? Azt hiszem, inkább maga a hivatás vált bürokratikussá.

Magyar Hírlap, 1983. Július

 

A magyar dráma nyelve - Színházi kerekasztal beszélgetés

A magyar dráma nyelvéről általában kevés szó esik. Átnéztem jó néhány színházi beszámolót, elemzést az elmúlt évekről, folyóiratokban, napilapban - de csak nyomokban fedeztem föl azt a kritikusi érdeklődést, vagy elemző izgalmat, amely megkísérel differenciálni stílus és stílus között, amely a drámai nyelvet, mint írói-gondolkodói sajátosságot, kifejező eszközt, költői műszert, megkísérelné körülhatárolni.

Igazi színházi kultúra nincs nemzeti dráma nélkül - mondják egyesek a közhely gördülékeny könnyedségével, - tartalom és forma elválaszthatatlan - hirdetik megint csak mások és közben megfeledkezhetnek arról, hogy a drámai gondolkodás anyaggá vált eszközét, a színpadi dialógust közelebbről is megvizsgálják.

A dráma világnézetek, erkölcsök, magatartások párviadala. S a nyelv ezeknek a viaskodásoknak fegyvere, kardja, pengéje. A drámai nyelv nem illusztrál, hanem cselekszik, előbbre visz.

Arról még csak szerezhet fogalmat az olvasó, hogy X. vagy Y. szerző konfliktus-világa között mi a különbség, de hogy a két író stílusa hol válik el egymástól, hogyan különbözik fajsúlyban, mennyire fölismerhető, azt a magyar színházi kritika túlnyomó részéből nem tudhatjuk meg.

 

Nem vagyok nyelvész, drámatörténész, esztéta - író vagyok, s e sovány jogcímen szólok a vitához. Mint költő kezdtem pályámat s a megnyilatkozás legteljesebb lehetőségét ma is a költészetben látom. S mint ilyen ember, küzdök kezdettől fogva kifejezési eszközöm, a nyelv mind teljesebb birtoklásáért. A versnek is, a drámának is - az epikával ellentétben - villámlást kell kifejeznie, idővel alig mérhető sebességet. Ezért mindkettőnek rendkívüli gondolati és nyelvi tömörségre van szüksége.

A drámai nyelv költőiségét nem a jelzők, az úgynevezett szép szavak rendje s még csak nem is a mondatok ritmikája adja meg elsősorban. A mondatok lélegzetvételénél még fontosabb a költő lélegzetvétele, a személyes jelenlét, az arcközelség. Illyés Gyula a költői nyelvről szóló szép esszéjében így ír erről: "Nem írásmű az, amelynek fölszíne, mondhatnám a bőre alól nem villog ki alkotójának homlokráncolása, szemszűkítése... Vagyis a személyes hitele: a jelleme."

A drámai nyelv költőisége tehát egyben a nyelv hitelében rejlik. A színész, akinek az a dolga, hogy elhitesse a nézővel a maga igazát, amelyet a műben képviselnie kell, gyakran csapja oda a szöveget, görcsösen szenvedve, és kibukik belőle a szó: ezt nem lehet elmondani. Az ösztönös fölkiáltás valójában jelzések egész rendszere. Gyakran nem a mondat ritmikájával, nem a szórenddel, nem a mássalhangzó-torlódással van baja a színésznek, sokkal inkább a szituációval, amely kidobta a botlasztó mondatot s amelyet hazugnak, tehát elmondhatatlannak érez. A kizárólag fonetikai probléma mögött lélektani képtelenség húzódik meg: a drámaíró személyes hitelének hiánya.

 

Ebből a példából is arra a következtetésre szeretnék jutni - legyen bármilyen művésze is a nyelvnek az író - nem a nyelv teremti a drámát, a dráma törvényei kényszerítik önálló beszédre az alakokat. Az alakok élete, jelleme, magatartása, tehát a helyzet, amibe sodródnak vagy jutnak tudatosan, határozza meg az egyedül lehetséges nyelvet. S minél inkább művészi koncepció szülöttei, annál tömörebb, célratörőbb költői sűrítésben képesek beszélni. Csak utalni akarok itt néhány jelentős nyelvteremtő írónkra, a szenvedélyesen feszített kardvívó-dialógus, s a szikrázóan szabatos gondolat-kifejezés néhány mesterére - elemezni és tanítani kellene színpadi nyelvüket is - Illyés Gyulára, Füst Milánra, Németh Lászlóra, Illés Endrére, Vas Istvánra gondolok itt, rögtönzött fölsorolásban.

 

A bevezetőben már fölpanaszoltam, hogy mi írók sem foglalkozunk nagyon a drámai nyelvvel, hogy ebből a szempontból fölmérjük a helyzetet.

Szerencse azonban, hogy a műfordításban gyökeres hagyományai vannak az elméleti munkáknak. Az eredeti mű és a fordítás egymáshoz való viszonyítása mindennapi vitatéma. Szenvedélyek csapnak össze a fordítói hűség, a lényeg visszaadása, a nyelvi lelemény, a pontosság, vagy elnagyolás körül. A fölfedezés, vagy leleplezés dühe, öröme mozgatja műfordítóinkat, akik szakmai szenvedélyben, sőt egymás ellenőrzésében nem ismernek tréfát. Ezt dicséretükre mondom. Milyen szép lenne az ehhez hasonló szenvedélyes érdeklődés a drámaírás köreiben is.

 

Költői nyelvünk legnagyobb mestere, Arany János műfordító is volt és mindmáig hervadhatatlan drámai-nyelvi remekműveket hagyott ránk. S emellett nagyon lényegbevágó, ma is pontos kifejező, mondhatnám: modern útmutatást ad a drámai nyelv elméletében. Egy Shakespeare fordítás bírálatában írja: "A drámai nyelv az élet nyelve, a színpadon élő embereket akarunk látni: ami nem azt jelenti, hogy a dráma közönséges prózában szóljon, de mégis az élet nyelvén, a szenvedélyes, mozgalmas életén. Egy-egy csak könyvben található fordulat, erőltetett, nehézkes irodalmi szórend, konvencionált csonkítás, vagy toldalék mindenkor folt a dráma nyelvén."

A magam gyakorlatából egyetlen példát szeretnék fölidézni. A "Don Quijote utolsó kalandja" című darabomat írtam. Ez a komédia Cervantes korában játszódik, s hőse cervantesi hős ugyan, de a darab története, filozófiája, célja, mondanivalója teljesen mai: keserű példázat a személyiségről, egy kitalált történet keretében. A darab nyelvileg is bonyolult és mulatságos feladatokat tűzött ki elém. Nyilvánvaló, hogy nem az archaizálás volt a célom, ellenkezőleg, a régi és a mai nyelv, a lovagi fennköltség és a mai argó keverésével költőien groteszk komédia-nyelvet akartam kialakítani. A komédia két főszereplője: a valóságos Don Quijote és egy sevillai kerítő, alvilági huligán, aki külsőre szinte teljesen azonos a lovaggal, s most kettőjük között folyik a harc, életre-halálra, annak bizonyításáért, hogy ki az igazi. A Cervantes-korabeli huligán nyelvet germanisconak nevezték, az udvari környezet német lovagjai honosították meg ezt a keverék nyelvet Spanyolországban.

 

A napokban kezembe került egy jegyzet, a darabbal foglalkozó számos dramaturg egyike ilyen szavakat kérdőjelezett meg szövegemben: svindler, diliház, mandiner, stimmel - vagyis nem értette meg, hogy ezekkel a profán és anakronisztikus szavakkal ellenpontozó szándékaim vannak. S hogy ez az ocsmány szó: svindler, éppen a legtragikusabb szituációban hangzik el, szinte Don Quijote lovagi dicsőségének koporsószöge. Nem is szólva arról, hogy még filológiailag is jogos ezt a germanisco-zsargont alkalmazni.

 

Úgy gondolom, a modern drámai nyelv másik nagy lehetősége bizonyos megszokott funkciók fölszerelése, közhelyek kiemelése megszokott környezetükből.

A klasszikus drámában, de a maiban is, a versnek, a verses betétnek fölemelő, atmoszféra-teremtő szerepe van. Mintegy a köznapiság szférájából emeli át a szituációt a megrendítőbe, a szépségesbe. El tudom képzelni azonban fordítva is: a legszürkébb prózai beszélgetés közben - valaki versben szólal meg és ez olyan tudatosan groteszk, hogy a megszokott és beidegződött, úgynevezett költői hatást a visszájára fordítja.

-------- * --------

Nagy gond nekem munkámban, s gondolom másoknak is, hogyan kell átemelni a hétköznapi valóságot irodalmi dimenzióba olyan módon, hogy sem a valóság hitele, sem az igazság ne szenvedjen csorbát, de ugyanakkor embereim és mondataim a költészet szférájába kerüljenek. Mert a színpadi valóság a stilizálás csodája, "égi mása" az utcai valóságnak. Mindez közhely már, de a megvalósítás sikere nemcsak életismereten, mondanivalón, hanem költői inspiráción és tudatos kiválasztáson, tömörítésen múlik.

Két évtized zárójelében - Angi Vera

Ülök az asztalomnál, öt emelet magasában, mint egy kifeszített tenyéren, s a Vérmezőre látok. Ez a parkká szelídült hatalmas térség egykor katonai gyakorlótér volt, s majdnem két évszázaddal ezelőtt, a bécsi kormány parancsára, itt végezték ki a magyar jakobinusok egy csoportját. Innen a park történelmi neve, amely szerencsére a köztudatban már elidegenedett a véresen komor előzménytől. Itt lakom, innen indulok mindennapi röppályámra. S mindez úgy jut eszembe, hogy a New Hungarian Quarterly, Angi Vera című elbeszélésem angol nyelvű közlése kapcsán arra kért, hogy vázoljam föl egy mű útját, keletkezéstörténetét, a publikált elbeszéléstől a film-megvalósításig. Ez a történet közel húsz esztendőt ível át. S számomra a vérmezei szoba azért is jelképes, mert egy nagyobb nekibuzdulásban itt írtam ezt az elbeszélést 1959-60 idején. A megélt történelmet, a kortársi megrendülést és lidércnyomást kellett átemelnem az irodalomba, a realista igazság fényében, de mellőzve a mindig leegyszerűsítő naturalizmust. Az ötvenes éveknek, az úgynevezett személyi kultusz ábrázolásának az időt még kevés igazi előzménye volt irodalmunkban. Ötvenhat tragikus drámai robbanását követően megfogalmazódott ugyan a sztálinista vezetés súlyos felelőssége, de a korszak szélesebb művészi és történelmi elemzése még késett.

Saját magamat, aki e történelmi idő átélője vagyok, nem tekintem az évek hitbizományosának, de éreztem és érzem szünet nélkül annak kényszerét, hogy beszélni kell róla, a művészet nyelvén is, hogy az utánunk következő nemzedékek ne legyenek gyanútlanok. Amikor magamba végiggondoltam Angi Verának, ennek a gyengéd és ugyanakkor elszánt fiatal nőnek tragikus karriertörténetét, tudatos célom volt, hogy ne a rettenet, a kínzások, a kicsikart vallomások bugyrába ereszkedjem: a kezdet kezdetét, biblikusan szólva a bűnbeesés pillanatát akartam ábrázolni, a nagy manipulációk lélektani előkészítését. Ezért játszódik az Angi Vera 1948 decemberében, egy pártiskola időben-térben zárt, fanatikus kolostori világában.

Az elkészült írással egy vállalkozó szellemű folyóiratnál kísérleteztem: ott, noha lelkesedtek érte, végül is közlését nem találták időszerűnek. Benyújtott novelláskötetem anyagaként is fönnakadt rajta az egyik lektor tekintete, de a kiadó irodalmi vezetőjének (maga is kiváló író) határozott szavára az elbeszélés 1962-ben megjelent. Minden hullámverés nélkül. A kritika észre sem látszott venni, nem érte sem dicsőség, sem támadás, a hallgatás vattája vette körül. De az évek múlásával, ahogy maga az élet is fejlődött, lassan fölfigyeltek rá, írni kezdtek róla, némi fölfedező álmélkodással. Igazi elégtételét a film hozta meg. Egy szerencsés konstellációban, egyszerre csak úgy adódott, hogy felelős emberek is támogatták az Angi Vera filmmegvalósítását.

Gábor Pálnak, a film azóta világszerte ismert rendezőjének érzékenyen befogadó szelleme jóvoltából, teljes hűséggel megőrződött az eredeti elbeszélés lélektani és esztétikai világa, drámai-gondolati tendenciája. Ugyanakkor Gábor a film nagyvonalú, sajátos dimenziójába helyezve az elbeszélés anyagát, azt a képi látomás és lélektani finomságok vizuális lehetőségivel gazdagította. Társulásunkat jó találkozásnak érzem; ez több közös munkánkban is ösztönzően hatott.

Végül is: saját sorsomon, a priváttörténelem fordulatain tűnődve, némi öniróniával gondolok arra, nem szabad túl korán meghalni: ha egyetlen mód van rá, meg kell érni egyik-másik álmunk megvalósulását.

New Hungarian Quarterly, 1982. május

 

Kitalálni a valóságot

Új könyvem, A hosszú előszoba, novellák és hosszabb elbeszélések után - regény. Kilépés egy zárt és sűrített világból, hogy ugyancsak zárt és sűrített világban találjam magam. Alapja, mint a legtöbb írói munkának, valóság és képzelet, csakhogy itt fordított sorrendben.

Füstszagúak című hosszabb novellámban kitaláltam egy mellékszínteret - egy nagy lakást, amelyet racionális főbérlője fölparcellázott albérleti odúkra. Az elbeszélésből film készült Tiltott terület címmel, s a rendező, mint született realista, megkereste a mai albérlői menedékhely megfelelőjét a valóságban.

Így jutottam el én is abba a lakásba, amelyben már előzőleg is jártam, csakhogy saját fantáziám jóvoltából. A paradoxonnak tűnő gondolat, hogy a művészet dolga kitalálni a valóságot, mindig is ars poeticám része volt, amióta tudatosan foglalkozom írással. Szürrealista realizmus írja valahol Illyés Gyula, s megvallom, eszményemet fogalmazta meg ezzel. Mert a legdúsabb és absztraktnak tűnő képzelet is a valóság vérével táplálkozik, s a szigorú igényű realizmust átsugározza a röntgenkészülék és az álom sugaraival a költészet szabadsága.

 

A hosszú előszoba olyan világot akar föltárni, amely a közös fedél alatt élő egy-egy vékony fallal elválasztott emberek magányosságát, végletes elszigeteltségét fejezi ki, s így ez a színhely emberi tragédiák, groteszk sorsok, humoros és döbbenetes események gyűjtőlencséje. Nagyobbrészt nem deklasszáltak az itt lakók, csak éppen beleragadtak sorsukba és a segíteni akarás is elkerüli őket. Periféria? De ez a periféria itt ágazik Budapest, sőt a társadalom szívében.

Könyvtájékoztató, 1970. május

 

Munkásábrázolás-emberábrázolás

Tizenkilenc éves voltam, amikor megírtam első regényemet, amolyan én-regényt egy inasgyerek sorsáról, a segéddé avatásig. A könyv 1937-ben megkapta a Pantheon kiadó Mikszáth díját, amelyben néhány évvel azelőtt Gelléri Andor Endre is részesült.

A regény alakjai munkások voltak, színhelyei proletárlakások, munkásnegyedek. Egyetlen pillanatig sem gondoltam arra, hogy amiről most írok, az munkásábrázolás. Írtam egy világról, mert volt róla mondanivalóm; úgy éreztem, itt ismerős vagyok, s hogy élményeim és felháborodásaim eligazítanak. S ha annyi év múltán előveszem a régi könyvet, a szigorú ítélet és megítéltetés igényével, ma is jogosnak érzem egykori vakmerőségemet: az igazat írtam. Eligazított tehát az élményanyag indulati egyértelműsége s egy, - bár tudományosan kezdetleges - irányában egysodrású világnézet.

 

Irodalmi előképem nem volt túlságosan sok. A valóság művészi átélésére s egyben tiszteletére Kassák Egy ember élete című műve és sajátos módon az akkoriban megjelenő szociográfiák egyike-másika inspirált. De számomra mindmáig a művészinek és a forradalminak legteljesebb szintézise József Attilában valósult meg.

 

Mi hát a helyzet napjainkban. Munkásábrázolás? Kevés az örökség, amit a múlttól kaptunk és túlságosan is sok szakadt ránk a közelmúltból, a személyi kultusz éveiből. Furcsa örökség ez, mert anyaga úgyszólván teljesen elsüllyedt, használhatatlan, hacsak nem mementóként - viszont a hatása még ma is riaszt íróban, olvasóban egyaránt. Már sokszor leírtuk, az irodalom azokban az években része volt egy mesterségesen konstruált társadalmi összképnek, s szerepe, hogy a növekvő konfliktusokat, ellenmondásokat elfedje, hogy a valóság viszonyai helyett fenntartás nélküli kispolgári idillt vetítsen. Gyakorlott írók tele jó szándékkal, neofita lelkesedéssel, munkások közé kirándultak, mint valami egzotikus területre, megismerkedtek az ipari életforma bonyolultságaival, talán még esztergályozni is megtanultak, csak éppen arra nem volt objektív és szubjektív lehetőségük, hogy a munkások igazi arcát és életét mutassák meg. Az a kiránduló-szemlélet nem tűnt el nyom nélkül, még a közelmúltban is tapasztalhattuk továbbélését.

A kérdés most így hangzik: azért vajon, mert tapasztalataink között sok a negatívum, nem válhat-e izgalmasan érdekessé, mondjuk éppen a munkások mai életének bemutatása? A tagadó válasszal egyben lemondanánk legizgalmasabb és napról napra formálódó társadalmi valóságunk egy részének irodalmi anyagáról.

 

A munkásosztály összetétele merőben más mint a húsz évvel ezelőttié. Rétegződéseit átszínezték az új tények: parasztfiatalok tízezrei kapcsolódtak a nagyipari termelésbe, régi munkások és új munkásgenerációk tízezrei váltak értelmiségiekké, s deklasszált osztályok tömegei illeszkedtek a munkáséletbe. A munkásosztály más feltételek közé került, a forradalmian fejlődő technika és a közkinccsé váló fizikai világkép tudatának új és modern megfogalmazását segíti elő. Ez nem jelenti azt, hogy egyszeriben minden megváltozott, hogy a munkások most már valami ideális magaslaton járnak, hogy a művelődés és olvasottság vágya általános. A kép differenciált, éppen ezért vonzó és érdekes.

 

Mindez azonban úgy érvényes, hogy a munkások életét nem lehet elszigetelten nézni, csakis az egész társadalom szemszögéből, s hogy a munkásábrázolás elsősorban emberről szóló feladat, amelynek a helyszín, az úgynevezett couleur local csak járulékos része.

 

A konfliktusok is merőben megváltoztak. Kisregényben, színdarabban is, megírtam egy munkásból lett mérnök válságát, olyan fiatalemberét, akit elvtelenül "futtatnak", megdolgozott s kiküzdött jussán felül részesítenek minden földi jóban, s egyszerre csak, egy katasztrófa fényében, szembetalálja magát tehetetlenségével, elmaradottságával, s olyan helyzetbe kerül, amikor a hitegetés és önhitegetés már semmit sem ér. A kérdés így fogalmazódik: lezülleni, vagy újra kezdeni.

S ez a válság csak jelzés a sok probléma és katarzist követelő helyzet közül. Milyen drámai például azoknak az idősebb embernek a helyzete, akik az évek során különböző vezető állásban dolgoztak, küzdöttek, harcoltak, sebeket osztottak és maguk is megsérültek, s közben nem szerezték meg a vezetéshez szükséges tárgyi tudást, s most, amikor, az egészséges világverseny szorításában, követelmény lett a felkészültség, egyszerre ingatag lett alattuk a talaj, szólamosságuk pőrén megmutatkozott - korszerűtlen, sértett emberekké váltak.

 

Mi hát a tennivaló? Recept itt nincs, mint a művészetben sehol. De van szocialista világnézet, társadalmi lelkiismeret, művészi igény és izgatottság, amely eligazít dolgainkban. A munkásábrázolás kulcsa: megkeresni az új, modern és sajátosan mai tényezőket az emberek életében. Nem telepíthetjük ide Miller, vagy mondjuk Sillitoe munkásainak világát. Itt kell megtalálnunk alakjainkat, akik magyarok, s ebben sajátosak, s munkások, s ebben nemzetköziek, s akik nem egzotikumok, de részei a teljességnek, sajátosságaikkal, nyerseségükkel, fejlődő viszonyaikkal és még létező elmaradottságukkal együtt.

Minden lehet tehát, csak egytől mentsen az Isten: az idealizálástól!

S anélkül, hogy valami egyszerűsítő summázattal zárnám le ezt a néhány hevenyészett gondolatot, hadd mondjam még el: munkásábrázolás? ars poetica kell ehhez is! Olyan érdeklődés és érzékenység, amely széles skálán átéli mai munkásaink múltját, jelenét, egész társadalmi és emberi valóságát.

Új Írás, 1964. július

 

Beszélgetések

Elveszett otthonok - Rádió-beszélgetés Kabdebó Lórándtal

Amikor a beszélgetés készült, a riporter volt beteg és az író egészségesen biztató, lelkes, csodálatosan nyomdakész mondatokban megnyilatkozó. Felszabadultan figyeltem az élvezettel fogalmazó embert. Végül is a nagyszerű alkalmat, éreztem, ki kell használni: túlmentünk a műsor szűkebb témáján, a beszélgetés magába fogta élete nagy találkozásait, eseményeit, ars poeticájáról is érintőlegesen szó eshetett. Ideális beszélgető partner: megérezte, ha egy gondolatmenet, vagy a megfogalmazás félresiklóban volt, leállt - "nem jó ez" mondta -, és újrakezdte. Pontosan és választékosan fogalmazott. Beszédének dallamát, hangsúlyait csak a magnetofonszalag őrzi, tiszta mondatait írott formában is alig kell - most már csak nekem - igazítanom (igaz, ezért ezúttal jobban kötődöm a "beszélt" szöveghez, mellőzve a máskor szokásos, a mindkettőnk által ellenőrizhető "szövegszerűsítő" áttételt). Találkozásunk nem lezáró volt, teljesebb interjúkapcsolat első mozzanata. Legfeljebb a búcsúzás utolsó mondataiban érezhetek - utólag - sorsszerű fogalmazást. Amikor elköszöntem, az előszobában még egy bekeretezett fényképet mutatott, utalva friss bánatomra, kutyám elvesztésére, fiatalos képe nézett rám, boldogan, néhai kutyájával. Több kutyám azóta sem volt - mondta -, mert nem akartam fájdalmat okozni, sem magamnak, ha ismét el kell vesztenem, sem a kutyának, ha ő élne túl engem.

Még találkoztunk azután egyszer, véletlenül, telefonon is beszámolhattam a műsor elkészültéről, aztán egy délután Vértessy Péter telefonja a Magyar Nemzettől, előbb még egy élc - ha te ilyen sürgetve keresel, az nem jót jelent -, majd ijedt hallgatásom, hiszen most beszélgettünk Vészi Endrével pár napja. Hogyan is kezdődött?

KL: - Folytatólagos vallomás címmel állított össze pár éve Vészi Endre egy kis gyűjteményt verseiből a békéscsabai könyvtár bibliofil kiadványa számára, Versek szülőhelyemről alcímmel. Nemcsak az ember, de írói életműve is kötődik szülővárosához, Budapesthez. Ez a kapcsolat költészetének központi magja. Életútjának is, pályájának is jelmondata lehetne egy újabb versének, az Izzó huzal címűnek első sora: "Az Akácfa utcától az Attila útig". Mi minden belefér térben, időben és témában a zsúfolt Pesttől az épp most, ebben a pillanatban eső utáni lazán zöld vérmezői környezetig. "Sok otthonom volt, istenem, be sok!" - kezdi az Otthonok című versét. Ezekről az otthonokról - értve közöttük az irodalmi műhelyeket is, ahol mesterekkel, barátokkal találkoztál - szeretnélek kérdezni, feleleveníteni néhány emlékmorzsát.

VE: - Budapest nem egyszerűen szülővárosom, visszatekintve és a jelenbe helyezve - az egész életem foglalata. Nem szülővárosom, hanem a hazán belül a szülőhazám ez a város, és az életem eseményei a térképjelei ennek a mitologikus városnak. Itt érzem igazán otthon magam, ebben a városban, itt érzem biztonságban magam, még a fenyegetett időszakokban, a háború kiélesedésének éveiben, hónapjaiban is itt találtam meg azokat az ösvényeket, csigajáratokat, búvóhelyeket, amelyek engem védtek és rejtegettek. És itt voltak az én embereim, akikkel a legbizonytalanabb időkben is, amikor megingott nagyon széles körben az emberi becsület, háború előtt és háború után, bizalommal foghattam kezet; ebben a városban éltek nevelőim, a nagy költők, akikkel szerencsém volt találkozni. Ebben a városban vannak azok a könyvtárak, amelyek segítettek tájékozódni, körülnézni a világban, kalandozni az irodalomban és új ismereteket szerezni. Tehát minden, ami az életem - szerelmeim, csalódásaim, a mesterség tanulása, ismerkedés az eszményekkel, a munkásmozgalommal -, ez mind ehhez a városhoz kötődik. Mindez azonban nem degradálja az országot, amely körülveszi ezt a várost, s amelyet mindig fölfokozott érdeklődéssel igyekeztem megismerni, vidéki utaimon, kirándulásokon, ismerkedések alkalmából vidéki írókkal, emberekkel, parasztokkal, munkásokkal, - a kíváncsiságom és az együttérzésem mozgatott ebben a közegben, amelyet nagy szóval hazámnak nevezhetek.

KL: - Budapest szülötte és írója vagy. Hogyan tudod ezt a városhoz kötődést az országgal együttlélegzéssel összekapcsolni?

VE: - Van egy versem, amelynek az a címe, s egyszersmind az én költői programomnak a legfontosabb része: Hazám az anyanyelvem. Az anyanyelv az a nagy-nagy ideghálózat, érzelemhálózat, amely engem, a pesti szülöttet - a budapestit, de még inkább a pestit - összeköt a közös áramkörrel, a magyarral. Nos, amikor azt mondtam, hogy magyar, akkor ebben Budapest is beleértendő természetesen, ez nem kirekesztő meghatározás.

Már kisfiúként, egészen zsenge olvasó koromtól kezdve izgatott a nyelv: fölfedezni olyan hajtásait, folyondárait, idegszálait, amelyeket addig nem ismertem. Ehhez nagyobbára az irodalom segített, és ismeretségem olyan emberekkel, akik ugyancsak nagyon fontosnak tartották az anyanyelvet.

KL: - Gondolom, az elvont költészet is mindig kemény, reális élményekből táplálkozik, az abszurd költészet is, ez bizonyított irodalomtörténeti tény; én mindig az engem körülvevő világból szívtam az éltető nedveimet - hogy egy ilyen patetikus szót mondjak. Az élményeim valóságosak voltak, és ezek az élmények alakultak át aztán, ha átalakultak, költészetté.

KL: - Amikor nem történethez, figurához kapcsolódik a versed, mint a későbbiekben igen sokszor, ott is - azt mondod - megvan valamilyen élményalap vagy valamiféle benyomás, közvetlen kötődés?

VE: - Igen, a tárgyiasság mindig jelen van, de hát éppen a költő teszi szabadabbá ezeket a tárgyi valóságokat, attól leginkább vers a vers, minél szabadabbá tud válni, minél nagyobb röpte lehet annak az élménynek, minél nagyobb ívet képes leírni, - és ez nem helyrajzi, ez költészeti kérdés. Az elszabadult képzelet nagyon fontos tényező a verssé alakulás titokzatos folyamatában. Hozzá kell tennem: az teljesen megfejthetetlen annak a számára is, aki verset ír, hogy hogyan lesz benne a vers. Húsz éves voltam, amikor már megismertem a költészetnek a hatalmát: egyrészt azt a hatalmat, amellyel a befogadó embereket hódítja meg; de megismertem azt is, hogyan élhetek én a költészet hatalmával. Amikor kezdtek megjelenni a verseim a Népszavában, a Pesti Naplóban; folyóiratokban - a Válaszban, a Nyugatban, a Szép Szóban -, a főnököm és a főnökeim - a feletteseim, hogy úgy mondjam - a műhelyben kezdtek respektálni, mint költőt. Egy kicsit bizarrnak találták, hogy én nappal ott ülök a munkaasztalom mellett, vések, és aztán teljesen elrugaszkodom attól a világtól - ha nem is teljesen, mert mondom, a tárgyi világ mindig velem maradt -, és valami mást csinálok.

KL: - Egy közbevetett kérdés. Az Emlékező című versed a prózádat juttatja eszembe. Egy kis ember nagy szenvedését próbálod megfejteni. Azt mondják: ez a te groteszk hangod. Én nemrég azt írtam: mintha fordított távcsővel, kicsinyítve néznéd az emberi helyzeteket, hangsúlyozva ezzel furcsaságukat. Szereted te az embereket?

VE: - Nagyon könnyen és hálás választ tudok erre adni: szeretem az embereket, természetesen. Rendkívül nagy az érdeklődés bennem az emberek iránt, sokkal többetmondó kifejezéssel kellene valójában élnem, többet kellene mondanom, mint azt, hogy szeretem őket: izgatnak, érdekelnek, foglalkoztatnak, nagyon fontosnak tartom az életemben azt, hogy emberek között élek. Az emberi közösséget nagyon fontosnak tartom. Most, hogy öregszem évek óta figyelem magam: egyre nagyobb elragadtatással nézem a szép és okos fiatalokat. Sokkal jobban látom az emberi tökéletességet is. Fiatal koromban természetesnek tartottam, hogy - mondjuk - ez a fiú nagyszerűen fut, magasba ugrik, bátor, fölemel súlyokat. Most elcsodálkozom az emberi képességen, azon, hogy egy fiatalember is mi mindenre képes gondolkodásban, a művészet fölfedezésében, apró részletekben mit lát meg.

KL: - És mi van azokkal - műveidben igen sokan vannak -, akik könnyűnek találtatnak, akik megbuknak, alulmaradnak? Megírod groteszk életüket. Érdekelnek téged, - de tudod szeretni őket?

VE: - Az emberszeretetem természetesen differenciált. Válogat az emberekben. Én az emberi minőséget szeretem, és nem az emberi aljasságot. És nagyon könnyen mód adódik arra, hogy az ember különbséget tegyen a minőség és az aljasság között. Az elnyomottak, a megszomorítottak - hogy itt Dosztojevszkij-szavakat vegyítsek az enyéim közé - mellett állok, nem azért, mert ez retorikusan nagyon szép, hanem mert gyermekkoromtól fogva erre nevelt az érzékem, az életem, az effajta érzékenységre. Magam is elég visszaszorított családban nevelkedtem, sokféle akadállyal kellett megküzdenem az életben, többféle nehézséggel. Megtanultam, mi az, visszaszorítottnak lenni az életben, mi az, szembeszállni azzal, ami igaztalan, és bebizonyítani a magam erkölcsi tisztességét előnytelen helyzetekben is. Én ezeket az embereket - hogyan mondjam? - támogatom az írásaimmal is. Mindig is a hátrányos helyzetűek mellé álltam. Soha nem a politikai meggondolás vezetett, hanem mindig valamiféle humánus azonosulás az emberekkel. Mindig ott álltam a gyengébbek mellett, magamat sem érezvén valami nagyon erősnek ebben a küzdelemben. De ott éreztem az elégtételt, amikor valamit tenni tudtam - tehát írással is, de a személyes életemmel is - ebben az emberi ügyben.

KL: - A Szabó Lőrinc-közölte versedtől indultunk: Szabó Lőrinccel milyen volt kapcsolatod további életed folyamán?

VE: - Természetesen jó néhányszor találkoztunk az elsőt követően a háború előtt, aztán a felszabadulás után, nehéz időkben. 1950 tájt olyan megbízatást kaptam az egyik kiadótól, mégpedig személy szerint Vas Istvántól, hogy legyek költészeti szerkesztője egy készülő magyar nyelvű lengyel költők antológiájának. A nyelvi-filológiai szerkesztő Kovács Endre volt. Megbeszéltük Vassal, hogy ebben a munkában a mostoha éveit élő, árnyékban létező Szabó Lőrincnek juttatok főleg lengyel klasszikusokból fordítási munkát, hogy így - keresem a szemérmes szót -: anyagilag is a segítségére legyünk. Ez meg is történt, fölkerestem őt a lakásán, fölújult az a barátságos és érdeklődéssel teli kapcsolat, amely valaha az ő odafigyelő lényét és az én fiatal költői kezdeményezéseimet jellemezte.

KL: - Megtaláltam a Szabó Lőrinc-hagyatékban leveledet, amelyben a kiadó nevében erre a munkára felkérted a költőt. A levél személyes hangja fogott meg, amellyel a fordítói munkára kényszerült költőnek nagy költői teljesítményére emlékeztél, ott is a Te meg a világ verseit említve.

VE: - Ez a kötet mind a mai napig a legfontosabb kortársi kötetek között szerepel nálam, bennem. Ez megőrződött, így maradt. Nem sorrendi meghatározás ez, az ember általában nem készít mechanikus sorrendet a költészetben, hogyha a két számomra legfontosabb nevet kell kimondanom, akkor Babitsot mondom és József Attilát, de Szabó Lőrinc költészete is ide tartozik. Jól esett neki az érdeklődésem, a jelentkezésem és nagy lelkiismeretességgel - hogy mondjam? - kézművesi szorgalommal oldotta meg a feladatot, nagyon szépen. Később is találkoztunk az Írószövetségben. Emlékszem egy számomra inkább tragikomikus, mint felemelő kis jelenetre, amikor 1953-ban a júniusi program után világosodván a helyzet, a Szabadság téren rendeztek valami béke nagygyűlést. 1953 vagy '54-ben lehetett, és arra az Írószövetség is kivonult. Mi, az írók, a Béke Szálló előtt gyülekeztünk, a Lenin körút és Szondi utca sarkán, a Szondi söröző torkolatában. Ott volt Szabó Lőrinc is, aki fáradt, megtört, beteg ember benyomását keltette, akkor már folyamatosan betegeskedett.

KL: - Túl volt az első - lábon kihordott - infarktusán.

VE: - És akkor odajött hozzám, és azt mondta: kérlek szépen, rosszul érzem magam, de nem merek hazamenni, ki kell hogy vonuljak, mit csináljak? Azt mondtam neki: te menj azonnal haza, és majd én elmondom, hogy nem jól érzed magad; nyugodtan menj haza. - Nehogy félreértsék - mondta -, hogy én itt hagyom ezt a békegyűlést. - Mondom, menj haza. - Haza is ment és én elszomorodtam ezen az őt jellemző nagyfokú bizonytalanságon, és az idegrendszerének ezen a fenyegetettségén, amelynek természetesen voltak előzményei. De meghökkentett a dolog, kicsit el is röstelltem magam a pártfogó szerepében. Ezt az epizódot vagy kiengeded a nyilvánosságra, vagy sem, nem tudom, hogy mennyire napfényre való; egyébként semmi diffamáló nincs benne, egy ember alkati, jellemrajzi adaléka tulajdonképpen, nem ellene szól, inkább a kort jellemzi.

KL: - Ha már emberi kapcsolatokról beszélünk, hadd említsem a Zelk Zoltán telefonjai című versedet, ez barátságaidnak egy másik körét idézi emlékezetünkbe. Mi van a vers mögött?

VE: - Sok-sokéves hol laza, hol szorosabb barátság, együtt csavargás a városban, a világban, vendéglőkben, mint az Ilkovicsban annakidején, a Japán kávéházban, szerkesztőségekben, Babits Attila utcai előszobájában, a Pesti Napló folyosóján, a Népszavánál, mindenütt, ahol megfordultunk, és ahol mindjárt valami nagy, abba nem hagyott dialógust folytattunk egymással. Nagyra becsültem mindig is a költészetét, nagyon korán fölfedezhető volt a jelentős, az igazi alanyi költő, ahogy minden verssé vált benne. Az egész életét eldalolta, olyan volt, mint a madár, ha megszólalt, abból fütty lett, ének lett, dal lett, fájdalomnak a megvallása lett. Költészet lett egyszerűen. Ővele is ifjú koromban kezdődött ez a barátság, mondom: utcán, szerkesztőségekben. Lakásban nemigen találkoztunk, mindig ilyen úgynevezett nyilvános helyeken; én nem jártam hozzá, ő sem énhozzám, de beletartozott abba a szorosabb áramkörbe, amelyben szívesen éreztem magam otthon.

KL: - A szónál álljunk meg. Az Ilkovicstól a Japánig, az írók otthonaiba ez is beletartozik.

VE: - Igen, amit mondasz, egészen pontos. Tudniillik, a költők javának nem volt igazi lakása. Nagyon kevés jelentős írónak volt olyan lakása, amelyben fogadhatta vendégeit. Aláhúzom ezt a szót, hogy fogadhatta. Az igazi otthonok ezek az alkalminak tetsző, de mégsem alkalmi találkozó helyek, sőt munkahelyek voltak. A Japánba járt az írók és költők legjobbjai közül egész sor. Csak Nagy Lajost, József Attilát kell mondanom, vagy a már-már elfeledett Fenyő Lászlót.

KL: - És a te otthonodban?

VE: - Hozzám olykor-olykor eljött egy-egy költőtársam, ezek közé tartozott, akit én nagyon sokra becsülök, a háborúban munkaszolgálatosként Ukrajnában eltűnt Pásztor Béla. Nagy tehetség, akinek az is egyik érdekes nevezetessége, hogy Weöres Sándorral közösen írtak verset. A Holdas könyv címűt. Szürrealisztikus látomásvilágukban közel álltak egymáshoz és jó barátok is voltak.

KL: - Végül is a te otthonaid?

VE: - Az Akácfa utcában születtem, a húszas számú házban; mégpedig az akkori régimódi szokás szerint bábaasszony segített a világra, abban a kétszobás, udvarra nyíló sötét lakásban, amelyben akkor laktunk.

KL: - A ház megvan?

VE: - A lakás is megmaradt, majdnem épségben. Tizenkilenc éves koromig ott éltem, akkor átköltöztünk megint csak egy Akácfa utcai lakásba, a harminchatos számú házban. Aztán huszonegyedik életévemben, 1937-ben meghalt az édesanyám. Én anya előjelű ember vagyok, hogy úgy mondjam, anyámhoz kötődtem rendkívüli módon, a szelleméhez, a befogadó érzékenységéhez, a gyengéd körültekintéséhez, az egész emberi mivoltához. meg tudom érteni azóta és ma is nagyon elevenen azt a forró anyahiányt, ami olyan végletesen és végzetesen végigvonul József Attila egész költészetében. Magam is ezzel küszködtem, és ha nem hangzik frivolan, küszködöm is.

KL: - Milyen emléked van édesanyádról?

VE: - Szép, barna, törékeny, nagy szemű asszony volt. Egész lényét a szép barna nőknek a finom bája jellemezte, ez határozta meg a személyiségét. Nagyfokú érdeklődés az emberek iránt, és rendkívül elmélyült olvasás. Ő vezetett be engem az olvasásba. Anyámhoz nagyon sok érzékenység és közösség köt, apámról annyit mondhatok, hogy lenyűgözött a szorgalma, ő ízig-vérig mesterember volt. Egy villanásnyi jellemzés a személyiségéről: két-három elemit ha végzett, és amikor egy nagyüzembe került üzemvezető mesternek, akkor külön gyakorolta a szép aláírást az édesanyámmal, hogy az átvételi elismervényeken, amelyeken ő nyugtázta, hogy ennyi és ennyi mázsa faggyút, vagy disznózsírt, vagy gyantát vagy kókuszolajat vett az üzem részére, azt szép aláírással hitelesítse.

Gyakran virágnevű utcában laktunk. mert laktam az Akácfa utcában, ahogy a versben írtam, ahol "sosem - volt - vala akácfa", laktam a Rózsa utcában, ahol sosem volt rózsa. Aztán a Nádor utcába költöztünk.

KL: - Itt pusztult el a könyvtárad.

VE: - Itt pusztultak el azok a szívemhez nőtt, nekem dedikált könyvek (szerencsére a József Attiláé megmaradt, és még két-három kötet, amelyet jó föllapozni néha), innen vonultam be munkaszolgálatra, de már nem ide tértem vissza, közel háromévi távollét után.

Egy Wermacht raktárból hozott, rangjelzésektől megfosztott német repülőtábornoki köpenyben kerültem haza, anyám húgához, aki egy nagyon öreg, szegény lakásban élt a Király utcában, a mostani Majakovszkij utcában.

KL: - Hány szám alatt?

VE: - Harmincnyolcban. Vele laktam három évig, az öreg nénivel egy szobában. Kaphattam volna ugyan lakást, de valahogy annyira vonzott az a családi melegség, amivel ez az özvegyasszony, aki elvesztette férjét és fiát, körülvett, hogy nem tudtam onnan elszakadni.

A Népszava munkatársa lettem, a kultúrrovatban dolgoztam, megismerkedtem későbbi feleségemmel, aki egy életre női élményem. Nagyon szép volt, és amikor 1949-ben összeházasodtunk, akkor lett először életemben önálló lakásom az Árvácska utcában, itt már az utca nevéhez illően voltak virágok. Az Árvácska utcából 1958-ban az Attila utcába költöztünk. Nem bántam meg. Nagyon szeretek itt élni a Krisztinában, ahol nagyszerűen keveredik a nagyváros és valami romantikusan vidéki is; a parkok és a nagyvárosi összkomfort. Én ezt a Krisztina-várost fedőnéven Angelika városnak nevezem prózai írásaimban. Egyetlen városrészhez sem fűződik annyi konkrét versem, mint a Krisztinához, a Vérmezőhöz, az Attila utcához, a Horváth kerthez, ehhez a világhoz, amelyet szívből adoptáltam, és amely engem is adoptált. Kölcsönös örökbefogadás volt. Pesti ember létemre így lettem budai igazán, de az a budai azért pesti is maradt, mert nagyon gyakran átmegy Pestre, a Nagykörútra, a valaha volt Vilmos császár útra, ahol az inaskor, a segédkor zajlott, és beszippantja, vagy úgy véli, hogy beszippantani tudja a múltat is, amely az ifjúsága volt.

Elhangzott a Magyar Rádióban 1987. december 28-án.

 

Látogatóban - Katona Éva interjúja

Pályakezdés

A mű vagy a szerzője?

Költészet és politika

Szépség, igazság

Élet és Irodalom, 1965.

 

Koppány Zsolt beszélgetése Vészi Endrével (1987) - Szeretetről, művészetről, vallásról, hitvallásról.

Életünk, 1989. december

 

Mezei András beszélgetése Vészi Endrével - Kiért haragszik, s hogy miért nem szereti a kacsasültet?

Vészi Endre legújabb novellái: a Tizennégy nap a háromszázhatvanötből, a Kacsasült délelőtt tízkor, a Party, nagyszerű írói kvalitásával, szociális és etikai érzékenységével hívja fel magára a figyelmet. Gondolkodásra és kérdésekre készteti az olvasót: írójuk kiért haragszik?

1973. június 2.

 

Beszélgetés Nádor Tamással a rádiójátékról

Folyamatosan írja rádiójátékait, nemcsak magyarul, számos európai nyelven is megszólalnak ezek a rangos "vésziádák".

Magyar Rádió és Tévéújság, 1973.

 

Tündöklő absztrakció mélyén a valóság... Szémann Béla interjúja

1984. szeptember

 

Részlet Nádor Tamás interjújából

Más szürkéje van a füstnek és más a ködnek...

Könyvvilág, 1983. július

 

Bonyolult kérdés, töprengő válasz

A Vigília körkérdése, amely a kérdezettől az öröm természetrajzának megfogalmazását várná, nehéz feladat elé állít. Egyszerűen azért, mert így ez a kérdés, amely belső összetételében egy sokágú, lélektani és egyszersmind biológiai érzésre vonatkozik, - a Szerkesztőség mégoly alapos részletezésében is, - túlságosan általános, és félő, hogy didaktikus válaszra csábít. Az örömnek, a boldogságnak annyiféle a forrása, a fénytörése, hogy tőmondatokban, aforisztikus tömörségben még megközelíteni is kockázatos. Tóth Árpádnak egy remekművében sikerült ugyan fölvillantania az öröm csodálatos tüneményét, vagyis éppen a megfoghatatlanságát. "Az Öröm illan, ints neki, / Még visszavillan szép szeme, / Lágy hangja halkuló zene, / S lebbennek szőke tincsei." Vagy még ugyanott: "Itt volt hát? jaj, nem is hiszem, / Már oly kusza a tünde rajz, / Mint visszafénylő kedves arc / Szétrezgő képe vadvízen."

Mennyiféle is az öröm? És milyen is? Szelíden derűs és villámfényszerű. Humánus és barbár. Más a fiatal test öröme, mint az öregé, más a sikeres munkáé, mint a szerelemé. Mindenképpen sokféle előjel függvénye, emberi tartalomhoz, minőséghez, belső igényhez kapcsolódik. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a nagyon bonyolult embernek nem lehetnek primitív örömei. A példákból az következik, hogy az öröm nem nivellálható; hogy személyenként, alkatonként, a történelem és a helyzet pillanata szerint más és más, tehát viszonylagos és így nincsen márványba véshető igazsága.

Az minden esetre bizonyosság, hogy az élővilág öröme elemi, de az ember kiváltsága a tudatos öröm, amely tevékenységre, viszonzásra, a megosztás nagylelkűségére biztathat, tehát humanizál. Ezzel természetesen nem akarom tagadni mint örömforrást, az ösztönösséget, de a viszonyítás és a választás képessége az a generátor, amely a pillanatnyi örömöt képes minőségileg átalakítani és azt hiszem - ha már engedtem az általánosítás sodrának -, így kerülünk közelebb a kérdésben szereplő boldogsághoz. Amely külön fejezet ugyan, az emberiség történelmének része, akár a szenvedés, előzményei közül nem rekeszthető ki egy és más címszó: például az igazság kiküzdött fölismerése, a bátor humánum, és módosítva a közhely egyértelműségét, a lelkiismeret kiharcolt egyensúlya.

Vigília, 1984. szeptember

 

Válasz a Janus Pannonius Híradó körkérdéseire

A teljesség igézetében c. verseskötetének nyugodtan lehetne a mottója - melyet alkotói ars poeticája mellett tömören így fogalmazott meg: "A költészet nem tudomány, de annál több: az emberiség emlékezőtehetsége és optimizmusa."

A sokat emlegetett optimizmusa.

               "A Világ nevű tér közepén
                leülök, s addig éhezem
                míg megvalósul az igazság" (Egy őrült naplójából).

Vajon, döntő befolyása volt-e az optimizmusának a '44-ben átélt eseményekre, s hogy végül is túlélőnek nevezheti magát?

A háborút borzalmasabbá tette barátjának elvesztése. A saját karjából lőtték ki...

"Vegyétek végre tudomásul
a barátság életveszély"

Akkor, illetve később, élete folyamán megfordult-e egyszer is a fejében az öngyilkosság gondolata?

Szabadulása után három évig édesanyja húgánál lakott. Megismerkedett Margittal, '49-ben feleségül vette. Milyennek tartja magánéletét? Segít-e feleségének a házimunkában?

"Veled vagyok úton mindig
szívem szíveddel színültig
veled vagyok én"

Mivel tölti szabadidejét? Tud-e egyáltalán különbséget tenni szabadidő és munkaidő között?

Mi a legkedvesebb tárgya?

Szokott-e a fürdőkádban énekelni, vagy van-e valami különleges szokása?

Ha becsukja a szemét és meghallja ezt a szót "PÉCS", mit jut először az eszébe? Milyennek találja Pécs irodalmi életét?

Pályám emlékezete c. írásában olvastuk, hogy a Felszabadultál c. pályadíjas regényének megjelenése után sorra kapott u.n. társasági meghívásokat, többek közt egy iparbáró lányához: "A társalgás nyugati nyelveken folyt, váltogatva nyelvet, ütemet, a játékosan mulatságos tartalmakat. Azon az estén én egyetlen szót sem szóltam." Azóta milyen kapcsolatban áll az idegen nyelvekkel?

Garai Gábornak így nyilatkozott: "Nekem a világsiker teteje, ha idehaza néhányezer ember olvassa a verseimet." Vitát kizáró tény, hogy minimum ennyien olvassák verseit. Tehát, elégedett embernek érzi magát?

1975. december