SEMMIT SEM KAPTAM KÉSZEN  

VÉSZI ENDRE  (1916-1987)

 

REGÉNYEK

NOVELLÁK
KISEBB ÍRÁSOK
VERSEK
DRÁMAI MŰVEK      
       SZÍNDARABOK
       TELEVÍZIÓS JÁTÉKOK
       HANGJÁTÉKOK
      
FILMEK
VISSZA (MŰVEK)

SEMMIT SEM KAPTAM KÉSZEN

TARTALOMJEGYZÉK

Káprázatok évei
Múlhatatlan arcok
Arany János estéje
József Attila
          József Attila. Levegőt!
          Megint csak József Attiláról
Illyés Gyula
          Illyés egy fiatal tekintet tükrében
          Csonka rekviem. Illyés Gyula
Kassák Lajos
          Előszó egy vers elé - Kassák Lajos
          Csonka rekviem. Kassák
          Részlet Kassák Lajos születésnapjára írt magánlevélből
Babits Mihály
Móricz Zsigmond és József Attila
Hajnal Anna

          Hajnal Annáról
          Hajnal Anna összegyűjtött verseiről
Nagy László elment
Vas István összegyűjtött versei, 1963.
Berda Józsefhez intézett dorgáló levél a Népszavában 1945. december 1-én

Tiszteletadás mestereknek
A hasonlíthatatlan - Tolsztoj
Vázlat-töredék Dosztojevszkijról
Vázlat-töredék Csehovról
Kitépett lapok egy utinaplóból - Gusztáv Flaubert
Gabriel Garcia Márquez
Napló dátum nélkül - Brassai - Picasso
Emberi varázslat - Marcel Marceau

Találkozások hatósugarában
Egy magatartás költészete - Komlós Aladárról
Keresztury Dezső
Villanó képek -.Illés Endre
Látogatóban Sziráky Judithnál
Életjel a sceauxi csöndből - Szélpál Árpád
Palotai Boris halálára
Hárs László utolsó varázslata
Lussa Vince - A szépség szuggesztivitása

Derékbatört életek 1944-46
Pásztor Béla
Vándor Lajos
Révész Béla Szemtől szembe c. könyvéről
Zsigmond Ede emléke
Fenyő László
Két elfelejtett költő
         Keszthelyi Zoltán
         Reményi Béla - Fanyar rekviem

Semmit sem kaptam készen...
Negyvennyolc év
Pályám emlékezete

Öt évtized zárójelében
Színház és költészet - Utószó a Don Quijote utolsó kalandja című drámához
Színházról - színészekről
Az érzékenység határai
A magyar dráma nyelve - Színházi kerekasztal beszélgetés
Két évtized zárójelében - Angi Vera
Kitalálni a valóságot
Munkásábrázolás-emberábrázolás

Beszélgetések
Elveszett otthonok - Rádió-beszélgetés Kabdebó Lórándtal
Látogatóban - Katona Éva interjúja
Koppány Zsolt beszélgetése Vészi Endrével (1987)
Mezei András beszélgetése Vészi Endrével
Beszélgetés Nádor Tamással a rádiójátékról
Tündöklő absztrakció mélyén a valóság... Szémann Béla interjúja
Részlet Nádor Tamás interjújából
Bonyolult kérdés, töprengő válasz - Válasz a Vigília körkérdésére
Válasz a Janus Pannonius Híradó körkérdéseire

Jegyzetek a főtémához
Párbeszéd és monológ
Egyszeri és megismételhetetlen
A leltár hiányai
Rendteremtés
Elpocsékolt percek
Fentről
Magánlevelek
A leltár morális kényszer
Angelikaváros
Honvágy
Egy délolasz Svájcban
Művészélet
Helycsere

Írói indulásom idejéből
Szakmák helyzete
       A textilmunkásokról
       Városépítő Kőművesek
       Szakadatlan hajszában
       "Forró" szakmák a kánikulában
       Egy évszázados szakma haldoklása
Hogyan élnek?
       Akik a hulladékból élnek
       Vasárnap délután... Tanulságos látogatás a "hepajban"
       Gyerekek, akik kenyerüket az utcán keresik
       Beszélgetés egy "kifutófiúval", aki 64 éves
       Szappanfőző a bakon

Tudósítások a helyszínről
       Az a régi "Fecskefészek" ...
       Zene és ének hangjainál - nyilas fröccsünnepély a Lipótvárosban
       Mókusvásár, galambvásár a budapesti Városháza udvarán
       Már nem vándorolnak a sínek Pestújhelyen

Több mint történelem
       Az 1941-es évi karácsonyi Népszava 

Jegyzetek a főtémához

Párbeszéd és monológ

Miért ne

Miért igen

Azért, mert más úgyse lehetsz. Ne nyöszörögj, ne hivalkodjál, önhitté még az se tegyen, hogy nincs rá okod.

Az évek tömegében voltak szép pillanataid, és ha lesz tartásod ezután is, ezek még szaporodhatnak. Munkád egyik ellenőre a kétkedés, magadban és a megszerkesztett világban.

Munkád pillére, hogy lidérces percekben is találkoztál emberarcú emberekkel. Egyenruhás hóhérok között egyenruhás segítőkkel. Eszerint, mivel minden differenciált, kitartó munkával, sőt, a kudarcok vállalásával, mindig találhatsz olyanokra, akik fenntartják benned a reményt. Kívülről őrződ a formákat, igyekszel kezet nem fogni a becstelennel, de belülről nem is neheztelsz rá. Nem vagy krisztusi lélek, a szeretet nem tűri a kinyilatkoztatást, megposhad tőle. Részrehajló se vagy, magad is viszolygással olvasod a művészgőg és az önimádat nyilatkozatait. Származási igazolványod a munka, ezzel átcsúszol a razzialáncon. Zsögöd sötétzöld szurdokában rádmértek tíz botütést, de már csak a kapaszkodó fenyőket látod, a napfény vékony rézsípjait. Hát mi az, ami végül is megtartja az embert, ami emberré szelídít, ha nem az a villanásnyi fény, az a lélegzetnyi gyantaillat? Nem tartozol semmilyen csoportosulásba, de azonosnak érzed magad minden emberszabásúval, a fehérek között minden európaival, minden feketével a sápadt arcúak börtönében. Gyűlölöd a közhelyeket. Szeretnél halálodig elfogult maradni.

Élet és Irodalom, 1972.

 

Egyszeri és megismételhetetlen

Ismerősöm arról olvasott az újságban, hogy elhunyt barátját X. intézmény saját halottjának tekinti, s ekkor felmordult: inkább tekintették volna saját élőjüknek!

Jelentős igény, de elég sok nehézségbe ütközik. Saját halottnak tekinteni valakit, részvét, illem és anyagi előirányzat kérdése. Ám ugyanazt az embert a kegyeletes gesztust megelőző időben, dísztelen hétköznapjaiban, esetleg hosszú éveken át, mint saját élőt kezelni, sok fáradságot, odaadást követel. És nincs rá külön előirányzat.

Az elmúlt nyáron olvastam először Illyés Gyula A korosztály behajózása című versét és azóta nem tudok, de nem is akarok szabadulni ettől a megrendítő látomástól. A költő barátai, kortársai gyalogolnak fölfelé " a kivándorló nagy hajó" utashídján, írók, festők, szobrászok, a nagy behajózás neves és névtelen szereplői, átlépnek a jelenből - hová? a jövőbe? a halhatatlanságba? Úgy tűnnek el, hogy azért közöttünk maradnak továbbra is. De vigasztaló ez?

Amikor ez a lebegő, áradó behajózás, a korosztály szüntelen vonulása Illyés versében szívenütött, nem az döbbentett meg, hogy sor alá kerülünk valamennyien, de annak számbavétele: tudjuk-e, tudják-e milyen emberek is ezek, akik a vers hajóhídján lépkednek? Hogy kik ezek a "rendületlen fölfedezők"? A vers fénytörésében úgy látni ki a jelenre, kortársainkra, akikkel utcán, villamoson, színház előcsarnokában találkozunk, úgy látni ki az életre, az egyszeri és megismételhetetlen pillanatra, hogy szorongva fedezzük föl mulasztásainkat: talán nem mindenkit részesítünk érdeme, jelentősége, tisztessége szerint szeretetben és megbecsülésben. S itt már a vers hatása általánosítóbb, túlterjed a körön.

A téma csábít némi szónokiasságra, pedig szeretném elkerülni. Már közhellyé vált a sír utáni megbecsülés, a tehetség kései elismerése már történelmi séma, amely fogadkozás, sőt őszinte bűntudat ellenére újra csak megismétli magát. Fárasztó üzem az emberekkel való törődés. Olyan összefoglaló pillantással nézni az élőkre, mint az elmenőkre szokás, nemcsak látásmód, de felelősség dolga. Az Illyés verse ilyen pillantásra képes.

 

Jó, igen, de hát a főnökök, felettesek nem a költő szemével néznek. Nézzenek a magukéval. A hétköznapi szem is eligazít, csak beleérzés kell hozzá. Saját érzékenység. Elég annyi, ha például a gondtalanul intézkedő főnöknek felötlik egy majdani pillanat, amikor értesítik, hogy leváltották, vagy érdemei elismerése mellett nyugdíjba küldik.

 

Vagy elegendő olykor felidézni csupán azt a fájdalmat, amely végighasít nyitott fogidegünkön.

Vagy elképzelni a gyászmenetet, amely bennünket kísér, halk és közömbös beszélgetés morajával.

Vagy hangosan elmondani a fölismerést: minden ember élete, a maga saját értékszínvonalán, egyszeri és megismételhetetlen. És része a társadalomnak, sőt az emberiségnek.

Intézmények, vállalatok, felelősök és felelőtlenek, vezetők és vezetettek! Tekintsük saját élőinknek az élőket, halandókat és halhatatlanokat. Sok rideg dísztemetést megtakaríthatunk ezzel, az értékrendben is több lesz a helyreállított igazság és a lelkiismeretben a jóleső nyugalom.

Élet és Irodalom, 1965.

 

A leltár hiányai

Megint csak ezt szeretném megfogalmazni, és megint csak nem sikerül. Holott az első szakasz már több mint egy éve készen áll

"Nincs benne drámai, csak szomorú
inkább groteszk,
amikor egy barátság éveken át
omlani kezd,
villámcsapásnak is törvényszerű,
jól látja, ki
valóban érti, hogy mi a komoly
s bohózati."

Megfogalmazni az elveszett barátságot: egy kedves arcot, ismert hangot, mozdulatok meghitt rendszerét - amit és akit egyszerre csak eleresztünk! Mind a száz kezünkkel utánakapunk, a hiányérzet minden indájával belékapaszkodunk, de ravaszul kicsúszik, nincs.

És ott állok meglopva - az egész sejtrendszerem szegényedett. Ismét kevesebb egy baráttal. akkor miért írom a versben - kutatom az okát, hogy mi íratja velem: "groteszk", meg azt, hogy "bohózati"? Talán ez a sor fölfedi a tragikum humoros fonákját: "mikor egy barátság éveken át - omlani kezd." Ebben igenis van valami megsemmisítően humoros, hogy éveken át kezd omlani... És ez így is igaz. Vannak villámcsapásszerűen megszűnő barátságok, gyors válságok, nagy kataklizmák idején - és vannak ilyen éveken át hűlő, lassú halállal szétporladó és éppen ezért mulatságos veszteségek. A megtartás vágya és a növekvő szigor küzd egymással, s bár a viadal tragikus, de humoros is. Emlékszem, milyen döbbenet járt át, amikor néhány évvel ezelőtt fölfedeztem, hogy az egyik baráti házba kétféle társaság jár, s az aggályos gondosság valósággal protokolláris lépték szerint térképezi föl a látogatások rendjét, s hogy e házban találkozhatnék olyan emberekkel is, akiket erősen feszélyezne jelenlétem.

Aztán fölfedeztem ennek a szituációnak ellenállhatatlan bohózatiságát. Mi történik, ha áthágjuk a rendezés korlátait?

Ám az ember, az egész ember egyetlen védekezés a szegényedés ellen. De a gyenge önzést, kaján szigorúságok fogják körül. S ahogy nézem a leltárt, egyre fanyarabb leszek. Akaratom, kedvem, érdekem ellenére újabb veszteségek érnek. Ott állnak az emberek különböző fénytörésekben, úgynevezett történelmi helyzetekben, és átvilágítja őket a saját természetük. Védekezem, hogy most már ne úgy lássam az embereket, mint a röntgenábrákat. A röntgenkép éppúgy elsikkasztja a teljességet, mint ahogy a teljesség elfedheti a lényeget.

Ülök tehetetlenül, de az áthúzott sorok alól mégiscsak összeáll az újabb szakasz.

"Ki erre-arra fut: friss társaság,
alkalmi perc,
sikerek, meghívás - az meghőköl,
mikro a nyers pillanat rákiált: gyász, születés,
öröm, ború!
annak a barátság igája már
túl szigorú."

S ezután megint csak elakad a vers. Ez a sorsa. Elakad? - tűnődöm. Ami eddig kilökődött a kínlódás rácsai közül, a barátság igája - ezt akartam végül is kimondani. Hogy a barátság vállalt eszmények közössége. A klikktagok és kártyapartnerek rendszeres kapcsolata is nagyon esetleges. Rossz látószögből a közös ifjúság látomásai is eltorzulhatnak. Marad, mint utolsó mentség, a barátság vállalása. Az a bizonyos iga, amit erős, tudatos elhatározásból cipel az ember. Az ilyen barátság: rendteremtés. S ezt vállalni kell, sőt hirdetni kell. Tiszteletadás ez a szellemi közösségnek, a hűségnek, a valóságosnak és az elképzeltnek. Szerencse is kell hozzá, kölcsönös kitartás. S ezért nehéz megtartani, mert szigorú az egyensúlyigénye, szüntelen kétoldali erőfeszítést követel.

Természetem szerint nyíltszívű vagyok, hajlok a hűségre, és az igazi tehetséget, a komoly teljesítményt lelkesen élem át és hirdetem. Barátságra alkalmas ember vagyok tehát, és íme: sovány a leltár. Igaz, hogy barátaim egy részét kiirtotta a háború. És a vers, amely évek óta nem készül el, csak mint töredék segít a gondolkodásban azzal, hogy izgat - a vers egy kettősség áldozata. Barátaim szétszórva élnek, az igényeimben, a képzeletemben, de egyre nehezebben kötök magamhoz valakit. Érzéseim pontosan nyomon követhetők, ám ritkán veszem föl a telefont, hogy barátságos gondolataimat megosszam azokkal, akik talán örülnének ennek. Gyáva lennék újra meg újra nyakamba venni ezt a nehéz igát? Vagy nem hiszek igazán új barátságokban? De hiszen a bizalom nem gyengült bennem, csupán a szigor erősödött. S a kettő nem mond ellent egymásnak.

Vagy egyszerűen húsz évvel kellene fiatalabbnak lenni?

Élet és Irodalom, 1966.

 

Rendteremtés

Sokáig tűnődöm, küldjek-e neki könyvet vagy sem. Végül is - micsoda győzelem - nem küldök! S ez a töprengés és elhatározás megismétlődik három-négy esetben egymás után.

Aztán az ajánlások. Valaki finoman megjegyzi, észrevette, csak ezt írtam a könyvbe: szeretettel. De hiszen, uramisten, szeretettel - az kevés? Nem, nem kevés, de legutóbb azt írtad: igaz barátsággal. - Jó, de minek a hígítás? Van hazug barátság is? Barátibb az a barátság, igazabb-e, ha odaírom, hogy igaz? A szeretet és a barátság, ez a két súlyos kapubálvány, nem elég nyomatékos minden támogató jelző nélkül is? - Elegendő volna, ha nem szoktuk volna meg a szaporító - s igaz -, gyámolítva gyengítő jelzőket. Nem lehet az embereket egyszeriben, minden fokozatosság nélkül jelző-elvonókúrára fogni.

Holott lehet. És nincs szükség, ezentúl igazán nincs, legalábbis ami az én rendteremtő igényemet illeti - nincs szükség semmi fölösleges cicomára. Az igazán fénylő szavak, a súlyos, drága szavak olyan egyszerűek, hogy szinte kimondani sem kell őket. S akit nem szeretek, annak nemcsak hogy nem írom be: szeretettel, de könyvet se küldök.

Már esztendőkkel ezelőtt elkezdtem egyenként visszavonni minden engedményt. Először is: a tegezés. Konokul magázni kezdtem valakit, akivel addig felületes tegező viszonyban voltunk, ám ő észre se vette. Az ő tudatában a magázásom tegezve jutott el. Az arcomba nevet, ha megérti, miről van szó. Magázódunk? Na és! Te hülye!

S így nagy öntudattal bár, de sompolyogva jártam az emberek között, akikben a tegezés idegfunkcióvá lett, s nem is jut el hozzájuk a zord reformátor naiv kezdeményezése. Úgy jártam, szívemben a visszavont tegeződésekkel, mint egy társadalmon kívüli lény.

Mindez azonban nem szabad hogy eltántorítsa az embert. Tovább kell haladni, ahogy a pedagógiai aranyelv mondja, a megkezdett úton. Az ajánlások ezután puritánabbak lesznek, s némiképp megközelítik az érzelmek és értékelések valódi arányát. Igen, a rendteremtés. Minden vonatkozásban. Az igaz, hogy az illúziókkal való leszámolás annyi, mintha önmagunkat fosztanánk ki, de a veszteség elviselése megint csak komor, férfias próbatétel.

 

S a zord hadakozás élőszóban is folyik, társaságban, gondtalan, könnyed beszélgetések között is oldalba bök a kényszer: ne hagyd, szólj közbe, ez most nyilvánvalóan hazudott, ez érdekhajhász, ez hipokrita. S közbeszólok, arcom elvörösödik, csöndes szavam megbicsaklik. Körülnézek, csend, az emberek arcán kedvtelenség. Nem természetem sem a tapintatlanság, sem a gonoszkodás, de nem tudok ellenállni a gyermeteg kényszernek, hogy íme, én most itt fülön fogom a képmutatást.

 

Az éjszaka sokat tűnődtem ezen az igazságosztó gátlástalanságon. Arra gondoltam, vajon van-e jogom hozzá? S elegendő-e vajon néhány esztendős elhatározás, hogy belegázoljak az udvarias szavak, a kisebbfajta diplomatikus kétszínűségek, a tapintatos elhallgatások jól kialakult rendjébe?

Most már tudom, hogy nincs. Teljes értelemben szigorú csak önmagához lehet az ember, de ehhez nem kell statisztéria. Nem veszek részt klikkben, nincs ínyemre a hitvány érvényesülés, de ezt nem kell demonstrálni. Nagyon nehéz megállni, hogy az ember ne verje dobra ezeket a győzelmeit. Elmarad hát az elégtétel? Az elégtétel az, hogy belül, a szívben s az izgalmakra hajlamos érzékszervekben rendezett az anyagcsere, a forgalom iránya tisztázott és egyértelmű.

Ahhoz hát, hogy mindez a magam ügye maradjon, hogy úgy mondjam: a homogenitás ügye, kerülni kell a feltűnést. De bizony ám! A dedikációk ismét kellemesen meggömbölyödnek, átfűlnek, délszakiasan derűsek, áradók és boldogítók lesznek. Én magam is hasonlókat várok kollégáimtól - a jó ügy érdekében. Mindenkinek "szervusz", és "hogy vagy", és "jó színben vagy" - minden egyes élőlénynek, akár ismerem, akár nem! Szigorúan eltökéltem, hogy nem akarok olcsón érvényesülni, ám a zord alapállás látványosságát elkerülendő, könnyedén írok majd gratuláló sorokat, erős dicséreteket gyenge szerzőknek, s minduntalan fölveszem a kagylót, hogy elismerésem fejezzem ki egy-egy csapnivaló novelláért, tárcáért, tanulmányért.

S közben én magam tisztán és nyugodtan számon tarthatom tiszta, szabatos, zord elveim diadalát, hogy voltaképpen alig tegezek valakit, s a nyájas álarc mögött a szigor és a visszautasítás arckifejezésével vizsgálom kortársaim egyre szaporodó műveit. De az ügy komolysága érdekében mindenkivel az ellenkezőjét közlöm.

Ne árulják el senkinek.

Élet és Irodalom, 1966.

 

Elpocsékolt percek

Találkozom egy ismerőssel, kezet nyújt, és sietne tovább. Foglyul ejtem egy pillanatra a kezét.

Megtorpan.

Tétovázik, végül rászánja magát.

Továbbment, de valami maradék társadalmi görcs visszarántotta a fejét.

Most már sietett, mert úgy látszik, ezzel a tárgyilagossággal nemcsak önmagának, de nekem is tartozott.

Tűnődve néztem utána. Elpocsékolt percek...

Igaz, gyakran megesik, hogy a szokásos kézfogást szokványos kérdések, válaszok hidalják át. Ezek a futó találkozások, a megállított percek, a sablonná merevedett szavak valóban nem viszik előbbre se a tudományt, se a technikát. De van bennük valami apró kis jeladás. Mint amikor a dohányos cigarettára gyújt, és észre se veszi, hogy a gyufaláng fellobbant. Azért a lángocska létezik.

Elpocsékolt percek... kirekeszteni az üresjáratot... kiiktatni a fölösleges szavakat. Micsoda zord, geometriai világ!

De hiszen a fölösleges szó a lényeges kötőanyaga! És az elpocsékolt percek éppoly részei létezésünk sejtrendszerének, mint a munkával telítettek, mert előkészítik ezeket!

Én már csak az emberiség többségével tartok! Gondtalanul meg-megállok egy-egy szóra, könnyelműen kérdezek és válaszolok, végigélem ezeket az intim emberi szertartásokat. S még bűntudatom sincs, hogy pazarló vagyok.

 

Fentről

Azon a ponton vagyunk, amikor a tágas, napsütötte délután átbillen az estébe, amely viszont meglepő fénytöréseket és szokatlanul magas égboltot ígér. Ha elképzeljük mindezt vérmezei szobám négyszelvényes s most harmonikaszerűen kitárt ablakából, a keskeny franciaerkély kilépőjén, lábamnál egy táskarádióval, akkor némi fogalmunk lehet erről a tágasságról, de a naiv vágyról is, hogy repülni szeretne az ember. Akkor könnyen érthető lesz, hogy fél karéjban szobámba nyomul rétegeinek közeli és távolabbi kékjeivel a budai hegyvidék, másfelől, hogy jobb tarkómat és vállamat súrolva, jelen van a Várhegy nyugati vonulata, pontosabban a Tóth Árpád sétány, középkori rajzú házaival.

Mindez az ötödik emelet magasában ér hozzám, s ez elkésett nagyvárosi fejlődésünk szemszögéből még mindig komoly magasság, sőt, idegrendszer dolga, hogy szédítő-e vagy sem. Szerencsére nem szédülök, a tériszony inkább a földön kerülget néhanap.

Az idő és a természet egyszerre fog körül, mint egy zománccal futtatott pajzs, bekerít, a sokszorosára nőtt pillanat és a fények gyengéd rózsaszíne, kifakult szürkéje. Odalent pedig kicsiny emberek és kicsiny járművek; liliputi méretekben a társadalom. A Vérmező vibráló gyermekalakjai, az Attila út racionálisan gyors forgalma s az erkély alatt húzódó regényes Mikó utca vidékies ritmusa. Tömötten dübörgő autóbuszok teljes közelben és fémzajokat zötyögtető villamosok a Krisztina körúton. Erős zajjal él az emberi világ. A tavasszal kitáruló ablakokkal egyidőben újra hozzá kell szokni a lármához.

A tekintet most már menthetetlenül hozzákötődik a lenti mozgásokhoz. A járókelők, igen, a járókelők, ahogy összefoglalva nevezni szokták a sétáló, siető, őgyelgő emberiséget! Akarva, nem akarva - felülről, skurcból, rövidített nézetből látom embereimet, ahogy megjelennek a láthatáron, belépek a képbe. A nézőpont erőteljesen és erőszakosan jellemzi őket, furcsának tűnő részleteket hoz előtérbe: fejek búbját, orrhegyüket, kilengő végtagjaikat. Keshedt mellkasok, domború pocakok, túláradó mellhalmok tolakodnak a képmezőbe. A testtartás, a mozgás ritmikája! Nincs az a testnevelési szakember, aki korlátoltabb szakmaisággal látná a világot, mint most én, sajátos optikám jóvoltából, ebben a szelíden szétpermetező alkonyatban! A csontszerkezet, az izmok, a gerincoszlop, a tartás! Ismerős emberek, legalábbis mindennapi látásból ismerősek, új arcukat? - nem, új dimenzióikat mutatják. A bizarrság varázskörébe lépnek, miközben a Jánoshegy mögött szüntelenül peregnek a dobok, s a Városmajor karcsú templomtornya fölé kaján kikiáltóarc feszül: íme, a nagyra becsült emberiség, amint éppen két lábra állt, amint éppen kísérletezik, hogy ellenszegüljön a Föld vonzerejének! Megannyi aggodalom vagyok: vajon az a százkilós bácsi nem gurul-e túl a Föld peremén? Nyírfakarcsún, könnyed, lebegő hajjal három lány közeleg, mindegyik más és más, de ritmusuk, hosszú lábuk könnyedsége, ahogyan átszelik a sűrűsödő estét, rokonítja őket.

Lám, lám, egyetlen tekintettel befogok egy világot. Vagyis a világ egyik vetületét. Karok és vállak, egyenes vagy enyhén görbe lábszárcsontok, csípők, és hátfelületek. Furcsa pantomim. A mozgások lenyűgöző komikuma vagy drámaisága. A fiatal test izmos fölénye, az öregedő testalkat kiemelt szomorúsága. Végül is az ember szemlélő kedvének határához ér. Elég a részletek erőszakos uralmából. A csontszerkezetre, izomra, idegpályákra redukált emberiség érdekes ugyan, de mégis szegényesebb, mint az egész. Hiányzik az arc, a közeli arc. Így laposodik szokványos közhellyé a tanulság? Valóságos szónoki fordulattá, amely azt példázza, nem fentről kell nézni a dolgokat, nem kívülállóként?

Nos, én nem akarok hasonlatokat szállítani. Még kevésbé allegóriákat. Én csak egy primitív alaphelyzet rémuralma ellen lázadozom. Nem tudom csak groteszkségükben látni az embereket, s elröstellem magam, amikor egy optikai helyzet jóvoltából, mintegy páholyból figyelhetem a kétlábon maradás erőfeszítéseit. Elképzelem magamat, amint megfeledkezve a környezetről, egyszerre csak futni kezdek az utcán, mert eszembe jutott valami. És elképzelem az erkélyen ülő objektív szemlélődőt, aki jót röhög ezen.

Teljesen beesteledik. A fénycsövek megtelnek ezüst világossággal. Az egész városban egyszerre ezer és ezer világítótest kezdi meg az életét. A kirakatokban előbbre lépnek a divatbabák, a játékkereskedések mozdonyai sebesebben futnak körbe-körbe, a Duna tömör, fekete tükrén darabra törnek a fények. Odalent az utca délszakian zsúfolt.

Elfog a honvágy. Fölkelek, otthagyom a kiváltságos páholyt. A kiváltságos nézőpontot. Tudom, most már semmi sem védi meg akaratlan példázatomat a közhely vádjától, de lemegyek sétálni magam is, teljesen arcközelbe.

Élet és Irodalom, 1966. május 14.

 

Magánlevelek

Levélíró Kollégák, több körültekintéssel és gonddal fogalmazzatok, több felelősséggel! Amit írtok már régen nem magánlevelek. Ezt ne csodáljátok, éppen ti, akik magatok is szomjasan és rászorulva lesitek az Üdvözítő Levelet, amely, minthogy nem kötelezi a nyilvánosság napverése, taktikai és önfenntartó készenléte, angyali kézzel fon koszorút érdemes és kevésbé érdemes homlokok köré.

Vegyétek tudomásul, könnyű kézzel dicsérő kollégák, hogy amit ti anonim félhomályban fogalmaztok, egy szomorúan mulatságos kiéhezettség jóvoltából reflektorfénybe kerül. A sztriptíz végül is a nyilvánosság előtt folyik.

És ami még kínosabb: a magánlevelek túlfűtöttsége - és a nyilvános színvallás (cikk, interjú) között az ellentmondás. Az irodalmi közéletnek olyan kemények a törvényei, hogy nem lehet a sötétben szerelmet vallani és a világosban pironkodni miatta.

 

Levélírók a vártán, vigyázzatok! Mert végül, egy furcsa, de igazságos aritmetika szerint, magánlevél jelzőitek a nyilvánosság próbája alá kerülhetnek. És a devalválódás veszélye sem kis veszély.

Van az írótársi szolidaritásnak is olyan szabálya, mint a szerelminek; akit szeretünk, még a házasságtörés anatémájával szembeszegülve is, de vállalnunk kell a nyilvánosság előtt. Az irodalomban, csakúgy, mint a legfontosabb érzéseink kinyilvánításában, a magánvélemény - közvélemény.

Még akkor is, ha szembekerülünk a nálunkénál szervezettebb, de talán kevésbé időtálló értékeléssel.

Élet és Irodalom, 1971. április 24.

 

A leltár morális kényszer

Nem szeretem azokat a kollégákat, akik ujjongva mondják, hogy "rázós" dolgokat írnak. Én nem írok rázós dolgokat, csupán igyekszem a demokratikus többség oldaláról szemlélni az életet. De hogy egyetlen tőmondatban azt állítsam, hogy teljesen kioldódott belőlem az egykori öncenzúra - ezt éppen a jó lelkiismeretem érdekében nem vállalom. Koromnál és a megélt kornál fogva: történelmi ember vagyok. Az ilyen ember tudata tele van sérüléssel. És ha nem érzi magát rózsaszínű operettfigurának, tehát szorongásnélkülinek, az még nem üldözési mánia. Az a valóságtudat fontos része.

Az embernek rendet kell teremtenie abban az élet- és munkatömegben, amit maga mögött hagyott. S ha van benne elég szembenéző hajlam, önismeret, irónia, és önirónia, akkor ő maga végezheti el a leghitelesebben a sikerültnek és a nemsikerültnek az elválasztását. Mindazt, amit esetleg az erre hivatottak talán közönyükben, talán restségükben, vagy konjunkturális érdekeltségükben elmulasztottak.

A leltárkészítés szigorú számbavétel, és elsősorban nem az utókornak készül, de sokkal inkább további munkám alapjául szolgál.

Könyvvilág, 1981. május

 

Angelikaváros

Pestről érkezve át a hídon, busszal, gyalog, vagy még inkább egy éjfélelőtti álomban, egyszerre csak, helyrajzilag a jelkép határán, Angelikavárosban találjuk magunkat.

Angelikaváros, jóllehet - amint már említettem -, az álom meghosszabbítása, a maga néhány ezer lakosával mégis a teljes valóság. Egyformán lehetne nyersanyaga szociográfusnak, lélekbúvárnak és álomfejtőnek.

Áthaladva a domb vájatába épült merőleges utcán, megállít a főút széles léniája. Egykor félfalusi főutca, országút része, ma félnagyvárosi körút, amely cserélődő sejtjeivel még őrzi a porszagú vidékiességet, de egy-két toronyházzal már kijelölte a jövő irányát. Az utóbbi másfél évtizedben, akárcsak szerte a hazában, itt is nagyot változott az élet. A házak előtt, a járdát is elfoglalva, személy-gépkocsik parkolnak, egymásbaérve, s azok a férfiak, akik néhány esztendővel ezelőtt még a kapitalizmus géperejű előőrseit látták az ilyen magántulajdonú járművekben, most vasárnaponként vödrökkel, rongyokkal, tisztítóbalzsamokkal fölfegyverkezve, mossák, gondozzák - a sajátjukat.

 

A lakosság egyes rétegei között ma már gyakori az egymásramosolygás, és következtetni lehet arra is, hogy - ám ezt csak a különböző hatóságok támaszthatnák alá tényekkel -, megcsappant a névtelen levelek száma.

De ennél sokkal fontosabb az erdőillat, amely különösen az enyhébb hónapokban északnyugat felől, a hegyvidék belsejéből árad. Tavasszal a zsenge zöldek édes, vaníliás hullámai, érett nyárestéken a tölgy-, a cser- és bükkerdők kesernyés, ürmös kipárolgása és késő ősszel a száraz avar dohányillata! Nagyváros - az áthúzó autók százainak vonulása - és provincia, egy-egy régi épület napsütötte foltjával. S az utóbbit még erősíti a kastélysárga plébánia-templom, ritkán konduló harangjával, kerámiakockákkal borított kis tér, amely a templomot, mint egy dobostorta cukormáza, körülfogja. Azé édesipari hasonlat nem véletlen szülte, a képzettársítás tettenérhető. Mert külön említést érdemel az Úristen e falusiasan barokk hajlékának és a szemközti kisvárosiasan barokk, karamellillatú cukrászdának (egyik is, másik is kétszáz éves lehet) összehangoltan meghitt kapcsolata. Csak látni kell a vasárnapi misék, fehérfátylas esküvők, vagy egyéb ünnepi alkalmak áhítatos súlytalanságából szabaduló híveket, amint a mohó édességvágy és a szörpigény lökéseitől ösztönözve, elözönlik a pultok előterét, könyökkel is segítve a célhoz jutást, vagy elfoglalva a kerek kis asztalok körül a székeket, hogy tisztára mosdatott lélekkel, az arc rendezett derűjével, fényekkel a szemben, kávét rendeljenek, dupla tejszínhabbal, sarokházat és mazsoláskalácsot, jaffát és kólát, gyümölcskenyeret, fagylaltot. Az Úristen szétosztja magát hívei között.

 

Magam is hosszú éveken át vándoroltam - füstmarta utcák szűk csatornáiban, csarnokok, gyárak, kaszárnyák, barakktáborok betonszürke kulisszái között, míg ideértem. Elképzelhető, milyen poggyásszal érkeztem, élők és árnyalakok bajtársi kíséretében. Súlyos kabátomat épphogy a fogasra akasztottam (olyan volt, mint egy vasöntvény), és már várt tetők fölé pillantó szobám. Elnéztem a füst hínárjait, az ősz barna iszapját a parkban, aztán lassan kiraktam a sok kacatot - életem és mesterségem tárgyait - ami óhatatlanul a vándor csomagjába kerül egy ilyen hosszú út alatt. Leültem és vártam.

Olykor becsöngetett a postás, néha szólt a telefon. S egyszerre észrevettem, hogy a franciaerkély rácsozatára odaszokott két madár. Egy súlyos testű, billenős léptű, rozsdafekete - talán vasból való - és egy finoman formált, apró kerámiasárga. Ez utóbbi, mintha összebeszéltünk volna, olykor kölcsönadja a röpülését, s bár ez eléggé fáraszt, és a körzeti orvos is határozottan lebeszél róla, élek az alkalommal, körbe-körbe repülök a szobámban.

 

Szereztem végül egy csavartbundájú fekete kutyát, aki nyájőrző ösztönével összetereli körülöttem az elkószáló szeretetet, amelyre, szégyen kimondani, de mivel mesterségem természete a szemérmetlen közlékenység, hát mégis kimondom: erre elég nagy az igényem. Hozzáteszem, az ebbel ritkán váltunk szót, de a több ezeréves beidegzés alapján - törzsi tüzek, bolyongás őserdők liánjai között, közös űzöttség - elég jól megértjük egymást.

A lakbért postán fizetem be - ó, tündéri, leányillatú kis posta! - színes, ragasztós szelvényeivel: ajánlott - recommandé, légiposta - par avion, ismeretlen - inconnu. Nyugta nem érkezik soha, de állítólag a Pilisi hegyek közepén, ahol az ezüstre fent hegygerinc és a felhők gyöngyszürkéje találkozik, minden befizetésemet jóváírják.

Megesik, hogy néha villamoson elutazom anyámhoz, Keresztúrra, ott vár már több mint harmadfél évtizede, közel a kerítéshez, olyan szerényen, mint életében. És ugyanott barátom, Fehér Sanyi.

 

Egyébként régi szaktársaimmal is szoktam találkozni, ha nagyidőben is, olykor-olykor. Ezek az egykori szilaj segédek és fürge inasok lassan vénülnek, mint az idő. Nem, nem. Az idő nem vénül, mi öregszünk. Bár legtöbbször csak a másik arca mutatja saját romlásunkat. Mi közöm hozzá?

 

Lemegyek a parkba, a mellvédre ülök, a gyönyörűen vaskos kőanya, a szoborasszony mellé. Amikor idehozták és daruval a helyére emelték, Angelikaváros lakóinak többsége, világnézetre való tekintet nélkül, a kiátkozás, bibliai kiátkozás szavait hallatta. Hogy mezítelen, hogy szemérmetlen! És hogy a gyermekeik! Csodálatos egység a maradiságban.

Figyelem a fákat, a díszbokrokat: katonásan, sorközt betartva sorakoznak. Egy kőharsonás ifjú a kürtjébe fúj, a társaság indul. Egyszerre olyan sima lesz a park, mint egy felvonulási terep. A levegőben platinaizzású rakéták, észak felől sötét dübörgés erősödik, közelednek a tél tankjai. Valaki vezényel, narancspiros lángok, össztűz. Különböző felhívások a falakon.

Film Színház Muzsika, 1974. december 21.

 

Honvágy

Nyár van, kószálok az idegen kisvárosban - a francia nyelv bájosan emelkedő muzsikája hullámzik a fülem és a szívem körül, középkori várfalak, öles kövekből rótt díszletek, jutalomjátékom színpadán. Mindenfelől a csodálatos zene: sommeil - álom, toujours - mindig, entendre - hallani, maintenant - most. Filmekből, sanzonokból ismert szavak, fordulatok, kifejezések. S a magam nyelvtani leckéiből. Időtlenül járok ebben a mítoszban, könnyen és személytelenül. Nőket, harangkongást, fénytöréseket úsztat a délszaki világ, stilizált sombrerók, műkontyok, ravasz parfümök és mély öblű könyvkereskedések! Ezer esztendő és a nyüzsgő jelen.

Vendég vagyok ebben a kisvárosban, családi vendég, így hát nem étteremben ebédelek, de lakásban, otthonban, egy toronyház kilencedik emeletén, ahonnan a középkorra látni. És miután már két hete vagyok itt, szinte családfő, újabb reflexeim támadnak, vagyis újra működni kezdenek a hazaiak. A kapualjban megkeresem a levélfiókot, és bár ide, több mint ezer kilométerre Budapesttől nem a magam leveleit várom, kiemelem a szekrényke tartalmát, hogy fölvigyem. De íme, egy papírba burkolt folyóirat, és a címzésről, bélyegről, csomagolásról azonnal fölismerhetően - hazai.

Odafönt azután kiderül, hogy ebben az időtlenül lebegő, kecsesen muzsikáló vígoperai világba sajátos üzenet érkezett. Mit sem sejtő jó barát tette borítékba a folyóiratot, csak annyit látott nyilván, hogy van benne egy rólam szóló kritika, recenzió egy verskötetemről. Jóhiszemű balsejtelemmel fogtam az olvasáshoz. S a balsejtelem szelíd optimizmusnak bizonyult a tartalomhoz képest, a jóhiszeműség pedig naiv balekségnek. Mert igen, a magamfajta ember, már csak önvédelemből, még legvészesebb várakozásában is némileg bizakodó. Ez az ambivalencia segített át jelen esetnél sokkal tragikusabb óráimon. Olvasom, olvasom a kínos szöveget, ahány mondat, annyi szúnyogcsípés és ugyanakkor az állítást követő ellentmondás. Nyelem magamba az egymást cáfoló fondorlatos mondatokat, ropogtatom fogaim közt a gonoszság granulátumát, és csak később fogalmazódik bennem a következtetés: az élet itt is edzésben tart. Aztán elrejtem a küldeményt családom elől, szégyenkezem is, ünneprontó sem akarok lenni.

Délután megint ott sétáltam az ódon házak között, a vaskos, füstszínű boltívek alatt, fények, kirakatok alkonyi ragyogásában. És egyszerre a sok zenei szó, lágyan fölívelő mondat reménytelenül üressé válik. Minduntalan azt éreztem, szeretnék megállítani egy járókelőt, elolvastatni vele a fent említett írást, és megkérdezni: mit szól ehhez, uram? Ám a vígopera nagy fortissimói és bűbájos duettjei újra csak eldöntik a világot, s én most egészen másra vágyom. Egyetlen megértő és lehetőleg nyomdafestéket nem tűrő magyar szóra! Kezdem vészesen érezni a pesti utca hiányát. S mint valami természeti robbanás fölszakadt bennem a honvágy!

Fribourg, 1982

 

Egy délolasz Svájcban

A város teraszról-teraszra emelkedik, mély, szaggatott völgyeiben sárkányvonaglású sötét folyó, a löszfalas szakadékok felett faragott kövekből épített középkori és modern, feszített vasbeton viaduktok. Meredek tetők több vonulata, érett, hódfarkú cserepek ezrei és ezrei, hosszan vonuló vöröstégla védfalak és fekete zápfog-bástyák.

A sok száz éves házakban olajfűtés, éjjel-nappal forró víz, esetleg kondicionált levegő, az egykor közös nagymosásra létesített kővályúk, csobogók tőszomszédjaként önkiszolgáló villanymosoda. A szűk kapufeljárók mélyeiben hűvös, pinceszagú árnyak.

A magaslatokról viszont fehér villabérházak, okos eleganciával megtervezett új városnegyedek ereszkednek alá, hogy az út kétharmadán találkozzanak a zömök maradandósággal, a múlttal, amely úgy épül át jelenné, hogy megmaradt múltnak is.

Mintha valaha egy álmontúli világban már jártam volna itt. Itt aztán eljátszhatsz előbbi életeiddel! - gondoltam magamban nem kevés öniróniával, a kis svájci-francia város mohos kövei, vasalt kapui, kovácsoltvas díszei között, minduntalan kitérve a keskeny utcákban suhogva kétkerekűn száguldó apácának, amint keményített fehér főkötője, mint valami dermedt pillangó úszik a lebegő estében.

A kékes sötétedés úgy színezi át a levegőt, mint egy gyorsan szétáradó szépiafesték, elrejti a meredek tetőket, a fehér lakóházakat s mindezek fölött a csonthártyakék havasokat is. És az este elől az ember bemegy egy faburkolatú sörözőbe, hogy valamit vacsorázzon. S már ott ülök az aromás szivarfüstben, mert itt általában szivaroznak a férfiak. Javarészt helybeli polgárok, vastagnyakúak, arcuk erezetten piros, szemük a lelki semlegességtől seszínű. Szinte tiltakozik a toll leírásuk ellen, annyira a közhely illusztrációi. Az asztalon sör, vörösbor. Takarékos mozdulatok, a kéz épp hogy emelkedik kissé. A csipkekötényes, fityulás, keményhúsú kisasszony gyorsan jön-megy. A virslihez vörösbort iszunk, fanyar, hűvös svájci vörösbort.

A zsúfolt helyiségben az egyik asztalnál kis bogyószemű olasz ül egymagában, előtte kis kancsóban vörösbor. Alacsony, szélesvállú, nagykezű. Kurtára nyírt sötétbarna haja úgy tapad a koponyáján, mint egy puha sapka. Mozgékony, mélybarna szem, a kékesfehér szemfehérje minduntalan megvillan. Az egész ember mozgékony és nyugtalan. Mintha minden reflexe azt jelezné, hogy keres valakit.

Ó, látom én itt, ebben a városkában is ezeket a hangos kis délolaszokat, aszfaltot bontanak légkalapáccsal, kezelik a malteradagolót az állványokon, iszapos kanálisból bújnak elő, fejükön csuklyával és közben be nem áll a szájuk! Nem is ők beszélnek, a lelkük fecseg egy másik lélekkel. Úgy hívják őket, itt is, Nyugaton mindenfelé, vendégmunkás.

Ez a kis ember délolasz, szicíliai, csakúgy, mint társai, mert őket hajtja észak felé a nyomor. Ő végzi itt, háromnegyedmillió-magával, az aljamunkát, a súlyos cipeléstől az útépítésig mindent, amire itt nem akad vállalkozó s amit rendesen megfizetnek. És ő az megint, háromnegyedmillió-magával, aki bérrel rohan a postára, hogy egy napverte, istenverte, kőből sarjadzott kőházban bekopogjon majd a postás az életmentő pénzzel. Svájci közgazdászok már régen lemérték ennek nemzetgazdasági kárát.

Hát ennyi szociális háttér elkerülhetetlen kis délolaszunk mögé, aki két számmal nagyobbra szabott ruhájában úgy ül asztalánál, valami vasárnapias reménytelenségben, hogy ezt a reménytelenséget észre sem veszi. Magányának chaplini játékaival van elfoglalva. Folyton kutató szeme, mint egy tapogatókorong, társakat keres, akik egy pillantással tudomásul vennék létezését. A vörösbor az idő múltával némi emelkedettséget és önbizalmat ad neki. Puhán köröző pillantással körülírja a felszolgálónő gömbölyű fenekét, vastag húsának rezdülését, izmainak játékát. Elégedetten bólint, talán csettint is hozzá. Magasba emeli a vörösborral teli poharat, odaköszön vele az egyik asztalhoz, a másikhoz, a harmadikhoz. Ám az arcok rezdületlenek, a kezek nem mozdulnak. A jelképes koccintást senki nem viszonozza. Többszöri kísérlet után sem látja, egyszerűen képtelen tudomásul venni, ő ebben a faburkolatú, minden jóval fölszerelt sörözőben, azon felül, hogy kiszolgálják és elfogadják a pénzét, nem létezik, hogy ő ebben a konszolidált világban nincs jelen. Az elszigeteltség varázsgyűrűjében ül, ránc- és mozdulatnélküli arcok gyűrűjében. Pedig a szemében világos az óhaj: szeretné most az emberi világ Svájcra eső részével, s ott is egy sörözőre jutó közösséggel tudatni, hogy jól érzi magát. S, hogy ezt a derűs pillanatot boldogan megosztaná a tisztelt sörözőtársakkal. Az öröm önmagában, osztatlanul, majdnem olyan nehezen elviselhető, mint a szomorúság!

Végül is e meddő igyekezetben elkövetkezik a fáradtság pillanata. Szemében kialszik a fény, s már készül leereszteni a poharát a keményfa lapra, amikor pillantása találkozik az enyémmel. Töltöttem a poharamba és most magasra emelem, hogy megszakítsam a varázsgyűrű áramkörét. A kis délolasz szeme megélénkül, aranybarna öröm lobog benne újra, belekoccintunk a levegőbe: két egymásra talált idegen.

Fribourg. Élet és Irodalom 1980.

 

Művészélet

Két művész találkozik a fátyolfelhős már-már trópusi ég alatt, hosszú platánok árnyékában. A párák ellágyítják a lombok körvonalait, a két férfi arcán híg napfoltok vibrálnak. Az egyik, mondhatni világszerte ismert művész, a másik inkább csak hazai tájakon. A nevesebbiket besugározza az alkonyi dicsőség, amely méltán éri, alakjának szép patinájaként. A másik keserűbb, úgy véli, nem értékelik eléggé, saját levében fortyogó, de arra mégis fogékony, hogy az emberi figyelem egy-egy jó szavára kiviruljon és hogy azonnal viszonozza a jóakaratot.

A két férfiú évtizedek óta ismeri egymást, de kapcsolatuk olyan laza, amilyen csak azok között lehet, akik azonos szakmában őrlődnek, ugyanabban a városban laknak, egymás szellemi és fizikai szomszédságában. Ennyi jó feltétele az emberi közelségnek, a figyelmes érdeklődésnek már-már ennek megsemmisítője is lehet.

A keserű kolléga, behajtva egy folyóirat fedelét, a szokásosnál is elgondolkodóbb. Mégis, amikor megpillantja idős kartársa derűs nyugalmat árasztó fejét, a kellemes emberi arcot a lebegő délelőtt előterében, hirtelen bevilágítja az öröm. S bár ő maga, legtöbbször jeladásra szokott várni, a rokonszenv vagy barátság valamilyen egyezményes jelére, most mohó kezdeményezés sietteti, hogy kartársát üdvözölje. A neves kolléga gyengéden beléje karol, és lassú sétával elindulnak a platánok alatt. A másik, mintegy az emberség és adakozókedv lendületében, részletesen, sőt elragadtatva beszél az idős pályatárs legutóbbi művéről, az pedig gyermeteg szerénységgel, vagy tapintatos álszerénységgel, álmélkodva visszakérdezgeti. Majd ő is mondani készül valamit.

A keserű kollégában már készül a tiltakozás, zsigerei görcsbe húzódnak, nem, neki nincs szüksége arra, hogy most néhány udvarias közhellyel, vagy a szolidáris sajnálat szavaival megvigasztalják, mint valami szegény rokont. Ő igazi szavakra vár. A híres művész arcán már látni a nagylelkűség gyűrődéseit. S most már rátalált a kellő szavakra is, egészen bizonyosan.

A kutyád hogy van? - kérdi a rátalálás örömében. Az alkalmi találkozások mindig ezt a kérdést csiholják ki belőle.

Ki tehet róla, hogy erre csak a másik emlékezik?

Élet és Irodalom, 1970.

 

Helycsere

Az olvasó, ha olykor személyesen találkozik az íróval, - udvariasságból, unalomból vagy valódi érdeklődésből - elkerülhetetlenül megkérdi, mi a módszere, hogyan dolgozik, hogyan készül a mű? Én ilyenkor, hogy mesterségem komolyságát és társadalmi megalapozottságát hangsúlyozzam, a konok és szorgalmas anyaggyűjtést szoktam kiemelni. És valóban, ha kihúzogatom nehéz fiókjaimat, felderítem a szekrényalját, előhömpölyögnek a füzetek, noteszok, zsebnaptárak, olyan áradást okozva, hogy feleségem okos rendteremtő kedvére van szükség, visszaszorítani őket papírillatú medrükbe.

A nyersanyaggyűjtés fárasztó kényszerétől nem tudok szabadulni. Hányféle emberrel beszélgettem! Mérnök, taxisofőr, fedélzetmester, boksztréner, kibernetikus, hivatásos házasságszédelgő - mennyi lélek, jellem, magatartás viaszlenyomatát őrzik emlékeim! És mindenekelőtt a kudarcot. Hogy az élet úgynevezett sűrűjét, az embert, az atmoszférát, a dialógusok nyers, mellbe vágó fordulatait, vagy éppen a komplikált, sok árnyalatú gondolkodást milyen esetlegesen sikerül átvinni abba a másik dimenzióba, amit úgy hívunk: irodalom.

 

Most is így kerülök a jeles tudományú férfiú intézeti szobájába, amely végtelenül tágas, a falakt könyvekkel, iratokkal zsúfolt polcok kárpitozzák, s a régi bőrgarnitúra keserű hűvösséget áraszt. A nagy íróasztal túlsó partján, valahol a végtelen határán a tudós ember, szikáran, lényegretörő mozdulatokkal és szavakkal, a lenyűgöző biztonság tulajdonosaként. Érzem is a lámpalázat, a feszengést, sikerül-e kérdéseimmel körülhatárolni a lényegest? S hogy a válasz, amely írásomban esetleg csupán két mondat hátteréül szolgál majd, megéri-e ezt a feszélyezettséget?

 

Látni való, emberem fontos személy, toronytermetű titkárnője, az önállóan cselekvők határozottságával, de lábujjhegyen jár a dolgozószobában, a telefonok rekedt berregése nem mar bele a csendbe. Ő maga készséges, de hangjában különválik a szórakozottság. A kérdéseim mögött nyílván saját kérdéseit hallja, és azokra válaszol. Rajtam keresztül önmagával beszélget, rendezi a programját, fontolgatja délutáni hozzászólását a tudományos bizottságban. Vagy talán nőre gondol? Valamilyen lopott kis randevúra? Eldugott cukrászdára? Vagy néhány mohó simogatásra autó félhomályában? Ugyan kérem! Pillantásának iparszürke tárgyilagossága megcáfolja mindezt. S ahogy a telefonba szól, percenként szinte, kirekesztve minden szószaporító mellékmondatot; ahogy partnereit visszakényszeríti a mondanivalóhoz!

 

Már-már a beszélgetés vége felé járunk, gondolom, legalábbis a tudós arcának élénkülő nyugtalansága jelét adja ennek. Becsukom füzetemet, kezem elfáradt, szememben káprázó karikák. Sötét van itt, hideg van. Elég volt! Megkönnyebbülök, és átfut rajtam az öröm, milyen jó lesz kilépni ebből a bénítóan tekintélyes hűvösségből a napsütötte utcára és végigszaladni egy fénycsíkon. Nem két mondat, egy mondat sem lesz ebből, dühítem magamat, és már emelkedem a mély fotelből, amikor a férfi megszólal. "Maradjon, kérem... vagy talán... sietős? Hová tűnt ebből a hangból a diplomatarutin?

Az egyenletes, távoltartó semlegesség? "Mert ha nem sietne, kérem... de csak ha igazán nem tartom fel... " Egy makogó kamasz a rossz lelkiismeretűek kategóriájából. Egy körmét harapdáló, készületlen fiatalember. "Persze csak akkor, és igazán akkor... " Hová tűnt mondatainak elegáns lezártsága? "Volna ugyanis egy kérésem... " Az iratoktól megroggyanó polchoz lép, kiemel egy dossziét. Visszaül a helyére, de most milyen közel került, semmi távolság, semmi túlsó part! "Én ugyanis írok, persze ha jut rá idő. Novellákat." Sematikusan és izgatottan nevetgél. He-he.

 

És most megszólal valaki, váratlan magabiztossággal. Én. És kinyújtja kezét atyai jóindulattal a kéziratért. Ugyancsak én. Persze, majd elolvasok egyet, no hogyne! Nem, ha megengedem, de csak ha igazán, ő szeretne egyet felolvasni. Zavart nevetgélés. He-he. S már kihúz egy gondosan gépelt, miniszteriális kéziratot, a száraz hang felfénylik, sokat ígérően olvasni kezd. Belép a titkárnő, a toronytermetű nő, a főnök elharapja szavát és zavartan a levegőbe néz, kivárja, míg beosztottja távozik. Mérhetetlennek tűnik a várakozás, a szégyen, mint valami szakmai szolidaritás, most már az én gégémet is csiklandozza. Tovább olvas. Megindítóan hangsúlyoz. Istenem, milyen védtelen lett most ez az ember, milyen fedetlen! A berregő telefon villámütésként éri. Ismét a titkárnő. Átvonul a szobán, valósággal kettéosztja. A főnök vörösen, verítékesen hallgat. Vesztegel, mintha egy hadititok kellős közepén tartana. És így tovább. Végestelen-végig. És amit írt, még csak nem is rossz. A metamorfózis tökéletes. A nemrég még szorongó és lámpalázas író néhány ásítást fojt el, s a térde lassan zsibbad a merev üléstől. A tekintélyes férfi pedig, a túlsó parton, félénken föl-föltekint papírjáról, s kutatja a hatást. Gondolom, még ebben az esztendőben nemzetközi konferenciákon kell felszólalnia, Genfben vagy Nairobiban, vagy esetleg Addisz Abebában ... Okos ellenőrző figyelem középpontjában fejti ki majd gondolatait. Tanulmányait idézik, véleményére hivatkoznak, vitatkoznak vele. A tudományos közvélemény ezt az emblémát őrzi róla: áll, szikáran és izmosan, előredűlő vívómozdulattal.

És most íme, a másik énje dadog. A másik énje nyugtalanul pislog. A másik énje sápadtan fel-feltekint. Rettegve várja az ítéletet. S ha végül az írásban műkedvelő is, ebben a félelemben teljesen profi.

Élet és Irodalom, 1966.

 

Írói indulásom idejéből

Majdnem egyidőben lettem költő és prózaíró. Első regényem világa korábbi verseimmel rokon, de mégis más. A Népszava akkori szerkesztője, Mónus Illés megbízott - így akarta a fiatal költőt támogatni -, hogy tudósítsam a lapot a pékeknek a vasárnapi munkaszünetért indított harcáról. Így azután a szerkesztői megbízás és a személyes érdeklődés találkozott abban a szociografikus riport-sorozatban, amit főként a Népszavának írtam, különféle szakmák helyzetéről.

 

Láttam a sütőmunkásokat, amint az éjszakai műszakból érkeztek, legtöbbször nagy mozihodályokban gyűltek össze, lisztporosan, fáradtan; hallottam izgatott szónoklataikat; ott voltam, mikor a rendőrtiszt "lázítás miatt berekesztem"-et kiáltott. S mikor a győzelemről tudósítottam a lapot, pillanatig sem gondolkodtam azon, vajon ez milyen műfaj?

Ezek a megbízatások hasznomra voltak; életre szóló élményekhez jutottam; - egyszersmind alkalmam nyílt arra, hogy ráneveljem magam a tömör, világos kifejezésre.

 

Szakmák helyzete

A textilmunkásokról - Gépies mozgás, feszült figyelem - állandó zörejben

1.

A textilipar szakértői szerint a magyar textilgyártás világviszonylatban is előkelő helyet foglal el. Nézzük csak, hogyan történhetett meg, hogy ez az ipar ily rohamos fejlődést mutat. Tudjuk, hogy húsz évvel ezelőtt még teljes importra szorult az ország textilanyagok tekintetében. Nagyrészt osztrák és cseh gyárak látták el szükségletünket. A magyar textilipar akkor született meg, amikor a kormány különböző magas vámokkal védőfalat emelt a külföldről beáramló áruk elé és így a behozatali nehézségek folytán alakulni kezdtek - különböző külföldi érdekeltségek és tőkebefektetések révén - mindenfelé az országban textilgyárak.

A munkásság, természetesen, nagy hasznát látta a textilipar hazai megtelepedésének, ám korántsem kell hinni, hogy könnyebb dolguk lett volna a munkáltatókkal szemben, mint más iparágakban dolgozó társaiknak. Harcoltak, mint ahogy az ember harcol jogosan megdolgozott kenyeréért - és harcolnak ma is, mert akad még kifogásolnivaló elég.

Íme bemutattuk egy iparág keletkezésének körülményeit. Nézzük most a textiliparban dolgozó munkásságot, amely a mai színvonalra emelte ezt az ipart.

2.

A szövőgyári munka nem képesítéshez kötött, mégis rengeteg gyakorlatot, ügyességet, figyelmet követel.

A gyárak vad racionalizálási kedve nyomán egyre inkább a gép veszi át az ember szerepét. Megtörténik, hogy egy szövőmunkás, aki még néhány évvel ezelőtt egy-két gépet kezelt, ma nyolc gépre ügyel, nyolc gépre és ugyanakkor átlagosan számítva 20-30.000 szálra. Ilyen körülmények között ugyancsak megfeszül a munkás idegrendszere. Vigyázni kell, hogy a szál ne szakadjon és ha mégis elszakad, helyre kell hozni a hibát. A nagy gyárakban, amelyek korszerűen vannak felszerelve, a szál elszakadása esetén a gép automatikusan megáll, ám a kevésbé korszerű gépek bizony nem jelzik a bajt és így a munkásnak kell felfedeznie a néhány ezer szál között.

A fonómunkások sem tölthetik idejüket ábrándozással. Akad fonó, aki három gépet kezel és így átlagosan 300-500 orsót kell figyelemmel kísérnie.

3.

A textilgyárak nagy részében a "bedó"-rendszer szerint dolgoznak. Ez annyit jelent... De inkább bízzuk ennek elmondását egy szövőgyári munkásra, aki itt vár előttünk, hogy beszélhessen.

Itt egy kis szünet következik. Valahogy az ógörög Taygetosz hegye jut az eszembe, a Taygetosz, ahonnan az anyák gyöngébb gyermekeiket a mélységbe vetették. Még csak erősödik ez az érzésem, amikor tájékoztatóm elmondja, hogy a nagyobb gyárakban orvosi vizsgálat rostálja ki a gyöngébb fizikumú munkásokat.

A munkabérekre terelődik a szó. Hadd mutassunk be néhány minimálisan megállapított órabért. (Budapest és környéke)

Gyűrűsfonó 45 fillér

Szelfaktorfonó (gépkezelő) 55 fillér

Kéziszövő (legkisebb bér) 40 fillér

Kéziszövő (legkomplikáltabb munka után) 75 fillér.

Ezekhez a munkabérekhez 15-20 százalékos átlagminimum járul. Az átlagminimumokat csoportoknak osztják ki, mégpedig nem egyenlő arányban, hanem a munkáltató kénye-kedve szerint. Itt tehát kivételezésre és igazságtalan elbánásra sok alkalom nyílik.

4.

A legutóbb lezajlott sztrájkokról beszélünk.

Mindaddig nem is lesz nyugalom a textilipari munkásság társadalmában, amíg nem rendelik el, hogy a minimális bér csak kiindulópont legyen és a magasabb munkateljesítményért megfelelő százaléktöbblet járjon.

Eddig tartott a beszélgetés. Csak néhány részletet ragadtunk ki a szövevényes és problémáktól gazdag egészből.

Népszava, 1939. augusztus

 

Városépítő Kőművesek

Egy embert szólaltatunk meg, aki nem mond semmi különöset, csak a maga életét és az egyéni sors alakulásán mégis megfigyelhetjük az alakító erőt; a kor és a társadalom rajzát. Aki beszél most, negyven év körüli ember. Magastermetű, boltozatos homlokú, tagos, inas, szikkadtbőrű ember. A két világháború gyermeke, a század legtragikusabb időszakainak tanúja, felülről mozgatott alakja; cselekvésében, gondolkodásában eddig elnyomott ember. Foglalkozása: kőművesmunkás. Most átadjuk neki a szót, beszéljen helyettünk:

Az egyiknek vajaskenyér

 

Az igazi álom

A nagy háború után, a húszas évek legelején már magamra utalt a sorsom teljesen. Akkor az volt az igazi álom: kőműves mellé kerülni napszámosnak, vagy ahogy finomabban mondták: segédmunkásnak. De hát nem volt sehol sem munka és így nem is lehetettem én segédmunkás. Ezért hát beálltam tanulónak, szintén a kőművesekhez. A tanuló aztán ugyanazt a munkát végezte, mint a napszámos és tanulni csak ritkán nyílott alkalma. A bére pedig a napszámosleányok bérével volt egyenlő. Kétheti próbaidő helyett három hónapon keresztül próbálgattak, van-e tehetségem. Mert a kőművesség - tehetséget kíván. Ahhoz érzék kell, meg képzelet, meg szeretet. Akkor aztán szerződtettek két évre. Fizetés érdem szerint. És én is ez igyekezettel arányban kaptam a fizetésemet. De én szerettem a szakmát. Abban az időben az inassal komiszul bántak, megpofozták és léccel fenekelték el. Éjszakai munkát is végeztettek velünk. A napi tízórás munkaidőből, különösen ha meszet kellett oltani, 14-15 óra lett. Malterhordásban, téglahordásban, betonkeverésben, sokféle cipelésben, házimunkában görnyedt az inas. Csak éppen a szakmát nem tanulta. De én szerettem a szakmát, és akármilyen kemények is voltak a munkások, meg a mesterek, csakhamar fölfigyeltek arra. Tekintélyem támadt. Megtanítottak külső és belső vakolásra, sőt a díszvakolást is megmutatták.

Nem lehet előrejutni

1922-től föllendült a szakma és volt alkalom a tanulásra. Akkortájt egy kőművesmunkás, ha jó szakmunkás volt, megkeresett egymillió koronát hetenként. Abból, ha szűkösen is, de tellett ruhára és élelemre. De mi volt a baj? Az, hogy ez a szakma sosem foglalkoztatott egy teljes esztendőn keresztül. Három-négy hónap akkor is kiesett. Ez a három-négy hónap pedig ismét lerongyolt bennünket, adósságba kergetett. A munkatempó igen erős volt, a kőművesek versenyeztek egymással teljesítményben és tudásban, mert állandóan fejük felett lebegett az elbocsátás. Akit pedig elbocsátottak, az nehezen jutott a szezon közepén ismét munkához.

Ki az igazi úr?

Amikor a tanuló felszabadul, akkor arra törekszik, hogy előmunkás legyen. Az előmunkás a munkavezetői pozícióra sandít. És aminthogy a házat is pontos tervek alapján építik fel, úgy épül fel a mi szakmánk rangsora fölfelé. A legalacsonyabb, legszomorúbb fajta a segédmunkás, a napszámos. A tanuló az már több. A munkás még több. A helyettes pallér: úr. A pallér nagyobb úr. Az ellenőrző mérnökök pedig autón jönnek és mennek, karcsú kisasszonyokkal járkálnak az épületen és magyarázgatják a rajzot. Hej, nehéz létra volt ez, nehéz volt az út fölfelé! Sokat kellett dolgozni, igyekezni, de az öntudatos embernek arra is ügyelni kellett, hogy ne árulja el munkatársai érdekét, hogy ne váljék a vállalkozó szolgájává. Mikor munkás lettem, belekerültem a munkásmozgalomba. A mi munkásmozgalmunk, kérem, az építőmunkások mozgalma, harcos és kemény volt mindig. Mi éppúgy cselekedtünk a terveinkkel, követeléseinkkel, mint az épülettel. Leraktuk a komoly alapot, és aztán felhúztuk a falat. Sztrájkok, rendőrségi vallatások, rendőri felügyelet és egyéb meghurcolások kísérték a mi mozgalmunkat. De mindenki tudta legalább, hogy a MÉMOSZ nem fejbólogató egyesület, hanem az építőmunkások forradalmi szervezete. Erre mindnyájan büszkék vagyunk.

Az ég közelében

1930-ban a munka kezdett csökkeni. 1931-ben a jó szakmunkások is csak két-három hónapig tudtak dolgozni. Ekkor kubikolni mentem, legjobb szaktársaimmal együtt. Valami nagy strandot építettünk. Azóta elkerültem Nyíregyházára a Júlia-gőzmalomba, zsákolónak. Keményen dolgoztam. Ez a korszak megviselt, mert élelemre is alig jutott. 1938-ban ismét a kőművesszakmába kerültem. És nagy építkezéseknél dolgoztam. A Pénzintézeti Központ tetejéről bámultam a várost. Csodálatos érzés. Megépítünk egy emeletet, aztán újra ugyanazt, aztán ismét és ismét és egyszerre fönt vagyunk az ég közelében. És körülnézünk a városon. Itt is, meg ott is egy ház, amit én építettem. Az embernek akkor már olyan sok köze van a városhoz, már olyan ismerős minden benne, aztán jön a másik háború, a legcsúfosabb. Összeomlik minden, nemcsak az élet, nemcsak a házak, amiken annyit dolgoztunk, hanem a remény is. Végeredményben mi, kőművesek fölépítjük a várost ismét. De magunknak talán egy szoba jut, ha jut. Szép, modern lakásokon dolgozunk, csempés fürdőszobákon és mi bizony sorbanállunk a gőzfürdőben, hogy helyet kapjunk. De hát akkor miért épít az ember? Mert a munkástól elvárják, hogy építsen.

-------- * --------

Eddig a vallomás. Az ebédidő lejárt, halvány nap süt, tavaszodik. Romokon dolgoznak a kőművesek. Talán még nehezebb a sorsuk, mint valaha. De aki látja munkájukat, áldozatvállaló tevékenységüket, abban erős lehet a hit, hogy ezek az emberek újjáépítik a lerombolt, tönkretett lakóházakat, iskolákat, kórházakat, közintézményeket.

Népszava, 1946. április

 

Szakadatlan hajszában - fürgén, frissen, mosolyogva... - A pincérekről

1.

Még nem múlt el a középkor szelleme és ha föl is szabadították a jobbágyságot, nem szabadították fel a dolgozókat a munkáltatók önkényeskedő bánásmódja alól. Még szabadon zuhoghat az egésznap felgyülemlő sérelem - az alárendeltebb, a védtelenebb nyakába. Ha valaki, úgy elsősorban a pincér a megmondhatója, hogy ez így van. A pincérnek az alázat, sőt a megalázottság iskoláit kell végigjárnia. A munkáltató és a vendég között őrlődik, gondosan borotvált arccal, tiszta ruhában, símárafésült hajjal. A bánásmód - kevés hely kivételével - elszomorító. Mint a panaszok és példák bizonyítják, az emberi megértés legcsekélyebb jelével is alig támogatják alkalmazottjukat. Ellenben büntetnek. Büntetnek, torolnak ezek a kávésokból és vendéglősökből átváltozó, s hirtelen jogi talárt öltő statáriális bírák. Elbocsátják a pincért, mert a szabadnapját merészeli kérni. Elbocsátják, ha ledolgozott munkanapja után nem hajlandó túlmunkát végezni. A pincért egyszerre többfelől fenyegeti az elbocsátás veszélye. Mindenki, jogosan vagy jogtalanul, ügyésszé válhat fölötte. Védelem nincs számára.

A múltban már foglalkoztunk jó néhány szakma helyzetével, de bátran mondhatjuk: egyetlen egy szakmában sem találtunk annyi igazságtalan elbánást, mint éppen itt, a vendéglátóiparban. Egyetlen szakmában sem nyilvánul meg az a szinte példátlan modor, sehol sem lelünk kiebrudaltabb, szomorúbb alkalmazott-fajtát, mint a pincért.

A pincérnek annyian parancsolnak, annyian adnak utasítást, hogy nem csekély idegmunkába kerül minden óhajt rendszerbe soroznia és teljesíteni.

 

A pincér mindenért felelős. Köteles hetenként bizonyos összeget pohártörésért lefizetni. Őt tehát bármikor elő lehet venni és megbüntetni, levonásokat kiróni, vagy - elbocsátani. Annál is inkább, mert szokásjog alapján, felmondási ideje három nap. Tehát, míg a háztartási alkalmazottnak is tizenötnapi felmondási ideje van, addig az esetleg családos pincért három nap alatt szélnek ereszthetik.

2.

A munkaidő: napi 14 órás keret. De a munkáltatók - leggyakrabban - 14 órás tényleges munkaidővé alakítják át a törvénykeret meghatározását. Ezáltal súlyosbítják a pincér-munkanélküliek helyzetét, akiknek így még kevesebb reményük lehet az elhelyezkedésre. Ezért a szakszervezet napi 10 órás munkaidőt követel.

Ott, ahol melegkonyha van, ott a pincérek élelmezést is kapnak. Persze, eszerint szinte irigyelni lehetne az előkelő éttermek alkalmazottait - ellátásukért. Ám tévedés lenne azt hinni, hogy a pincérmunkások, éppúgy mint a vendégek, a szakácsművészet különböző fogásait ízlelgethetik. Vannak ugyan üzemek, ahol a pincérek rendes ellátást kapnak, de a baj rendszerint ott kezdődik - és ez a nagy üzemekben dívik -, ahol "külön" főznek a számukra. Ez az elkülönítés persze nem a feltűnő gondoskodás következménye. Hogyan is történik az ilyen "külön" ellátás? Hallgassuk meg egy pincér elbeszélését erről.

Milyen kedves dolog lenne, ezt a fenti menüt a vendégeknek felszolgálni - reklám céljából. "Íme, így látjuk el személyzetünket" - címmel.

Ezek után pedig mosolyogva a pincér viseljen el minden ellene irányuló otrombaságot egyetlen arcrángás nélkül.

3.

Külön fejezet illetné a szervezett munkásoknak a borravaló ellen és a borravalórendszer megszüntetése érdekében folytatott harcát. Ebben a harcban természetesen a munkáltatók és a munkáltatók által felbújtatott, kicsinyes és szolgai alázatra berendezkedett munkások gátolni igyekeztek a tiszta törekvést. De az igaz és emberi ügyért folyó harc végül is győzött. A kereskedelmi miniszter rendelete 1936. május 26-i hatállyal eltörölte a borravalót és a sokkal magasabb színvonalon álló százalékrendszert léptette életbe. Az eredmény még nem teljes. Még mindig a fogyasztás magasságától függött a pincér keresete, habár most már nem közvetlenül, kényúri módon juttatták el kezeihez jogosan megdolgozott keresetét.

Értesülésem szerint a szakszervezet már mindkét kérdésbe állást foglalt. Követeli, hogy a munkaközvetítés helyes mederbe tereltessék és ilyen irányú tervezetet nyújtott be az illetékes minisztériumhoz, míg a munkaruha ügyét egységes munkaruharendszerrel kívánja megoldatni.

4.

Akit közelebbről érdekel a pincérmunkásság drámai küzdelme, olvassa el a tavaly megjelent "Pincérek Kékkönyvét", amelyet Braunstein Zoltán és Kiss Sándor írt. Kegyetlen, fájdalmas vádirat ez a könyv!

A pincérek élete csupa panasz. Már tanonckorukban megízlelik az üldözöttséget. Ezek a fiatal fiúk, akik sok esetben munkáltatójuknál laknak, tűrhetetlen szálláson, már korán a züllés hínárjába gabalyodhatnak. Rászoknak az italra és a különböző kártyajátékokra. Fizetést nem kapnak, munkaidejük hosszú és még arra sem nyílik lehetőségük, hogy az OTI nyaraltató akcióját igénybe vegyék. Orvosi vizsgálat mutatta ki, hogy e tanoncok 14%-a túlzsúfolt lakásokban lakik és testsúlyuk 3-4 kilóval kevesebb a normálisnál.

A kereskedelemügyi miniszter rendelettel megállapította a vendégipari munkások minimális munkabérét. A terjedelmes listából jellemzésül csak a Budapesten működő pincérek hetibérét emeljük ki:

Éttermi segéd (pincér) I-II osztályú vendéglőkben 12 p

Kávéházi segéd 12 p

Kocsmai pincér 10 p

5.

Az erős szervezkedés, a kellő lelkiismeretes munkásközvetítés, a fokozottabb hatósági és orvosi ellenőrzés sok bajt szüntethetne meg. A kávéház- és étteremtulajdonosok pedig tanulják meg, hogy a pincér közelebb áll a vendég szívéhez, mint a tulajdonos. Tanulják meg az emberi bánásmódot. Ne moslékot adjanak élelmezés helyett a személyzetnek és ne bujtogassák őket egymás ellen.

A vendég pedig, aki ezeket a sorokat olvassa, ne keressen olyan kifogásokat, amelyek másutt eszébe sem jutnának. Rendeljen kissé halkabban, megértőbben, jutalmazza az alkalmazott udvarias igyekezetét egy-egy mosollyal. A vendég is mosolyogjon, ne csak a pincér!

Népszava, 1939. július 25.

 

"Forró" szakmák a kánikulában

A hőmérőn egyre feljebb szökik a higany, itt a nyár, a legvalódibban, a legteljesebben. Az emberek a természetbe, a vízpart mellé vágyakoznak. A veríték hónapjai ezek, az ablakokat elfüggönyözik a nap tüze elől; aki teheti, elmenekül az izzó nagyvárosból.

Ilyenkor kell, sőt kötelesség azokra is gondolnunk, akik napjaikat megfeszített munkában töltik és olyan az elfoglaltságuk, hogy nem védekezhetnek a hőség ellen. A télnek is, a nyárnak is megvannak a dolgozó hősei, akik télen a hidegből, nyáron a forróságból fokozottan veszik ki részüket.

Nagymosoda a pincében - Gőzben, zajban, hajszában

A cím már eleget mond. Mosodáink sajátossága, hogy legtöbbjét pincében helyezték el. A pince pedig, jól tudjuk, nem alkalmas arra, hogy a levegő szabad cseréjét biztosítsa.

 

Meglátogattam az egyik legnagyobb gőzmosodát. Végigmentem a hatalmas vasalótermen; a mosodán; a vegytisztító-, osztályozó- és csomagolóhelyiségeken. Valóban korszerűen berendezettek, ám csak úgy, hogy elsősorban az üzem termelőképességét fokozzák. A munkással már alig törődik valami elmés találmány, amely óvná egészségét, könnyítené helyzetét.

A mosodásleányok ragyogó fehér köpenyben, kötényben dolgoznak.

 

Fejfájdító a hőség a helyiségben ezekben a kánikulai napokban. Ha felérnek az utcára, támolyognak, szédülnek. Az alkonyati nap úgy éri az arcukat, mint néhány perces ajándék.

 

A vasalónő munkája kimerítő, még akkor is, ha villanyvasalóval dolgozik. Egész nap állnia kell, előbb-utóbb megdagad a lába. A finom, úgynevezett pipereholmik pontos, lelkiismeretes munkát követelnek. A vasalónő minden rábízott holmiért felel. Az esetlegesen okozott kárt természetesen a béréből levonják, de ezen kívül még az elbocsátás veszélye is fenyegeti. Állandó, megfeszített figyelemmel kell dolgoznia. Ez a feszült figyelem erősen igénybe veszi a szemet, előidézi a szem korai rongálódását.

Maró és párolgó vegyszerekkel történik a vegytisztítás. Ezek a maró párák fölgomolyognak a rosszul, nehezen szellőztethető helyiségben és tervszerű pontossággal kikezdik a légzőszerveket, elsősorban a tüdőt. A gőzök tönkreteszik az arcbőrt, ez különösen a nők számára tragikus.

A mosodai munkások átka - mondja az egyik értelmes vasalónő - hogy rendkívül kevés a fizetésük, pedig a törvény állapította meg újabban a különböző órabéreket. Így például a vasalónő számára az első évben 20 fillér órabért, a második évben 35 fillért ír elő az iparügyi miniszter rendelete, míg 2 év után 45 fillért kap a vasalónő. Hogy mennyi tehát napi 8 óra mellett a heti kereset, ez könnyen megállapítható, de hogyan lehetséges ebből a keresetből csak félig is emberhez méltó színvonalon megélni, azt már kevésbé tudjuk.

A vasalónőnek, a kelmefestőnek feltétlenül szakképzett munkásnak kell lennie. De ebben a szakmában sok olyan hely van, amit segédmunkásokkal töltenek be. Ezeknek a törvény 35 fillér órabért állapított meg. Természetes, hogy a munkaadók ahol csak lehetséges, ezt a szakképzetlen, olcsó munkaerőt használják fel a szakképzettek helyett. Annak ellenére, hogy a törvény kimondja, hogy ha valaki hat hónapig egy helyen dolgozik, akkor már betanult munkásnak számít és reá is a szakmában betartandó órabérek vonatkoznak. A mesterek szívesen megfeledkeznek a kitöltött hat hónapról és húzzák az időt, ameddig módjuk van rá.

A kép egyre teljesebbé válik. A mosodai munkások fillérekért pazarolják egészségüket, fizikai életüket, keresetükből nem telik jó táplálkozásra. Fiatal lányok fonnyadnak a vasalótermekben, fiatal férfiak satnyulnak a mérges gőzöktől. A mosónők, a költők által annyiszor megénekelt szegény mosónők pedig reumát szereznek, a kezük ólmossá, súlyossá válik.

A sütőüzemben

sem fogad hűsítő kép. A sütőmunkások hajnali négykor kezdik a munkát.

Első munkafolyamat a tészta dagasztása. Hajnali négytől reggel nyolcig minden ablaknak, ajtónak zárva kell maradnia, egyrészt azért, hogy a ház lakóit ne zavarják a pihenésben, másrészt pedig - és főképpen -, mert a tészta kelesztéséhez fontos, hogy zárt levegőben történjék a dagasztás.

Elképzelhető, milyen pokoli hőség fejlődik e négy óra alatt a pékségben. A hőséget, természetesen, növelik a sütőkemencék. Fölváltva ontják a gőzt és a meleget.

Sajnos a pékségek nagy részében hiányos a fürdő- és zuhanyozó-berendezés. Ahol akad ilyen, ott sem veheti igénybe a munkás, amikor a legfontosabb lenne: munka közben. Pedig meg lehetne oldani a kérdést és lehetővé kellene tenni, hogy a munkások fölváltva egy-egy alkalommal fölüdítsék kifáradt testüket.

A pékség átlagos hőmérséklete 55-60 fok. Nem éppen üdítő...

Ellátogattunk a szappangyárba,

ahol belépésünket sűrű, tejszínű gőz üdvözölte. A munkások ingujjban sürögnek-forognak. A főzdében vagyunk. A hatalmas főzőüstből árad a forróság, a gőz; készül a szappan.

Szinte tűrhetetlen a meleg. Kérdezzük is a munkásokat: miért nem vetik le az ingüket, miért nem viselnek rövid nadrágot? A válasz nem késik. Nem lehet fedetlenül hagyni a testet, mert a szappanmassza állandóan kicsap és megégetné a bőrt, ha fedetlenül hagynák.

A főzőüstben, amely mellett most állunk, 40 mázsa szappan készül. A massza forog, csapkod. Amikor elkészül, ki kell merni, hatalmas munka ez. Érdekes, hogy ebben a jól fölszerelt gyárban meglehetősen kezdetlegesen történik a szappan kimérése. Nagy kanalakkal merik a szappant, a munkásokról - javarészt napszámosok - csorog a verejték.

Szakmunkást nagyon keveset találunk itt.

Reggel nyolctól délután négyig folyik így a munka, hőségben, gőzben, vegyszerek, lúgok káros kipárolgásában. Munkájuk felelősségteljes, kifárasztó, mert nemcsak a meleggel kell megküzdeniük, hiszen ez csak kísérő körülmény. Mázsás terheket kell cipelniük.

A főzőhelyiség átlagos hőmérséklete 40-50 fok.

-------- * --------

Négy forró szakmát válogattunk ki a sok közül. Hol vannak még a vasöntők, a kazánfűtők, a mozdonyvezetők!

Egyre szomorúbb képek rajzolódnak elém, amióta lementem a rosszul fizetett, egészségrontó szakmák vég nélküli tárnáiba. Sápadt, csontos arcok, fölmart, rögös tenyerek, vértelen ajkak kísérnek utamon és fölrémlenek lehunyt szemhéjam mögött is. A panaszok, az indulatos és lemondó szavak egyetlen vad kórussá válnak.

Egyetlen segítség számukra, hogy mindenütt teremtsenek higiénikus fürdőhelyiségeket, zuhanyzókat, amelyek némi enyhítést nyújtanak e forró napokban.

Népszava, 1940. július

 

Egy évszázados szakma haldoklása - Látogatóban egy öreg fametszőnél

A fametszés története fontos adalék az emberi kultúra fejlődéséhez, útja szorosan követi a nagy eredmények állomásait. A fametszés elsősorban művészet, mégpedig magasrendű alkotóművészet, éppúgy voltak mesterei, mint a festészetnek vagy szobrászatnak és megállapodó vagy magasba szökkenő korszakai. Ma már teljesen elsorvadt a fametszés, nincsenek nagy művelői, helyét az ipart szolgáló fametszést a vegyi úton maratott fémklisék szorították ki.

A kínaiak már a 10. században fametszeteket készítettek könyveik díszítéséhez. Európában a könyvnyomtatás föltalálásával indult meg a fametsző iparművészet virágzása. A fametszeteket elsősorban vallásos tárgyú művek díszítésére és illusztrálására használták. Kolostorok magányában és csendjében készültek akkortájt a legszebben díszített könyvek. Később prospektusok, portrék - néha életnagyságúak is - és térképek kerültek ki a fametsző műhelyéből.

A fametszés művészei között olyan nevekre is bukkanhatunk, mint Albrecht Dürer, vagy mint az ifjabb Holbein, aki Lyonban metszette fába legszebb műveit.

Szerte a világban nagy becsben álltak a fametsző-iparosok. A hajszálfinom, töretlen pontosságú munkák nemcsak szaktudást, de ízlést és tehetséget árultak el. Fametszőnek nem mehetett bárki.

-------- * --------

A fametsző-ipar a cink klisék rohamos elterjedésével mély hanyatlásba zuhant. A klisékészítő műhelyek megfogyatkoztak és ma már teljesen elenyésző a számuk. Fametsző-utánpótlás nincsen, csupán egy-két, mesterségéhez ragaszkodó öregember folytatja még s tartja fenn ezt a nagy múltú szakmát.

Budapesten két fametszőműhely működik még, de a legtisztább értelemben csupán egy, mert a másik fametsző már vegyi úton előállított klisékkel is foglalkozik. Fölkerestem a kihalófélben lévő fametszőszakma utolsó mohikánját, egy öreg mesterembert. Mintha a múltba mentem volna vissza, valami avult kedvesség lengte körül a kis műhelyt, a csoszogó mestert és szerszámait.

A fametsző kis műhelye és egyúttal lakása a Belváros egy keskeny, sötét utcájában van. Már maga a ház is más hangulatot áraszt, mint a nagyvárosi házak. A barna ajtón otromba névtábla. Csengő nincs, szinte keresem a fakallantyút, a kopogtatót, annyira ódon itt minden. Maga a mester nyit ajtót, kedves, gömbölyűarcú öregember, ápolt fehér bajusza van és úgy tűnik, mintha folyton csak mosolyogna. Pedig nem mosolyog, sőt sóhajtozik. Ő hát az utolsó pesti fametsző, a távoli korok itt maradt hírmondója. Még az sem hatja meg, hogy ő maradt itt hírmondónak. Közel a hetven évhez is csak munkára vágyik, de munka nincs, vagy ha van, nagyon kevés. Bevezet egy kis szobába. A szoba berendezése egy asztal és egy szék. Az asztalon szanaszét vésők, olajkő, - ezen feni a szerszámot, - egy nagyítóüveg és fadarabkák. Zöldernyős lámpa borul az asztal fölé, ha meggyújtja, erős fény ömlik az asztalra és a munkapárnára. A párna bőrből van. A falakon okiratok, elismerések. Hirtelen mosolyognom kell. Egy múltszázadbeli okirat, szépen bekeretezve, azt hirdeti, hogy a fametsző macskája nyerte meg a "Három Ló" vendéglőben lefolytatott macskaversenyt. Micsoda boldog idők... A többi oklevél már komoly dokumentum. Mind a fametsző munkájáról, tehetségéről tanúskodik.

A legifjabb keltezés is 1898-ból származik. Most már ötven éve fametsző - meséli az öreg. Azelőtt négy-öt segéddel dolgozott, mutatja is a régi műhely képét, amely a Váci körúton volt. Árjegyzékdíszeket, illusztrációkat, meghívókliséket készített. Tanoncokat nevelt, néha megpofozta őket, de rendes iparosemberek lettek. Most érzi csak, milyen jó volt tanoncokkal bajlódni. Ma legtöbb munkája az aláírást reprodukáló klisékből adódik. Délelőtt el-eljár a régi, ismerős üzletekbe és összeszedi a munkát. Még most sem remeg a keze, de elfárad a munkátlanságban. Nem gyűjtött vagyont, pedig egész életében dolgozott. Úgy látszik, sosem fizették valami fényesen a fametszők munkáját. Ma pedig, amint meséli, fillérekért kell vállalni a munkát.

 

Most is a vevőkhöz készül. Gondosan kitisztítja a kalapját. A ruhája rendes, gyűretlen. Ő még abból a világból való, amikor adtak erre a rendes megjelenésre.  A kézműipart jobban megfizették, több idő volt a munka elkészítésére, nagyobb gonddal, precizitással ment minden. Egészséges, egyenesen jár, pedig a fametszés ülőmunka, hátgörbítő, deréktörő. A fapor pedig nagyon is röpdös, de az ő tüdejének kutyabaja! Ismételten mondja, ő a régi világból való, egy más világból... Nagyon büszke arra a "másik" világra. Lehet hogy van rá oka.

-------- * --------

Íme: a fametszés hattyúdala. Valami, ami elsüllyed készítője halálával. Elgondolkoztató, vajon mi juttat erre a pontra egy szakmát. A technika fejlődése? Nem egészen. Inkább az egyre fölületesebbé váló emberek. A kivitelre alig fordítanak már gondot, fontos, hogy a munka gyorsan készüljön el és egy ideig megfeleljen a célnak. Ezért pusztulnak a művészettel rokonságot tartó szakmák. Pepecselés - mondják a gondos munkára. Az érzékeny, mesteri kezek és ujjak munkáját gépek veszik át, az igényesség és az ember rovására.

Népszava, 1939. szeptember

 

Hogyan élnek?

Akik a hulladékból élnek

Keresett árucikk lett a hulladék. A szövet, papír, bőr és egyéb anyagok hulladéka nem kerül a szemétbe s ha véletlenül mégis belekeveredik, kibányásszák onnan.

Igen sokan foglalkoznak manapság hulladékgyűjtéssel. Sokszáz ember szerény megélhetését jelenti.

A rongyszedők

Többezer kiló szövetet, béléshulladékot, selyemdarabot és gyapjút gyűjtenek össze havonként a rongyszedők. Végigjárják a várost zsákjaikkal. Kora reggel már ott láthatjuk őket az utcán. Egész családok vonulnak föl, asszonyok, férfiak, gyermekek, zsákjaik még soványan, vagy üresen lötyögnek a hátukon.

A rongyszedés kimerítő munka. Sokat kell járni, egész nap talpon vannak.

Szólítsuk csak meg e szakmának egyik művelőjét.

Vézna ki emberke, ötvenkörüli:

Kicsit elhallgat, mert észreveszi, hogy senki sem ingerelte. Újra beszélni kezd, most már tárgyilagos hangon.

A "körutamra" után sóhajt.

Csettint.

Ajkbiggyesztve mondja:

Elmondja még, hogy a nagykereskedők közül sokan igen gyorsan meggazdagodnak.

Már nem luxus a dohányzás

ezt állítja Józsi bácsi, a budapesti csikkszedők koronázatlan királya.

A csikk - hogy megmagyarázzuk - az eldobott cigarettavéget jelenti. Ilyesmit lehet találni az utcákon. Nem hever bőviben már ez sem, mert a csikkszedők száma egyre szaporodik. Leginkább saját használatra gyűjtik a cigarettavégeket, Józsi bácsi azonban üzletszerűen cselekszi.

Vörösborostás képe mindenütt ismerős. Görnyedten jár, nem tudhatni, foglalkozási betegség-e nála ez vagy más görnyesztette meg.

Kissé nehezen áll kötélnek, nem óhajt nyilatkozni. Minden második szava: "Ez már az én titkom".

Úgy látszik azonban, hogy hiúsága erősebb óvatosságánál.

A végén még ezt mondja:

Hát fontoskodni megtanult az öreg, az bizonyos.

Akták, levelezések, üzleti könyvek...

A címből könnyen kitalálhatjuk: a papírszedőkről van szó.

Ezek a régi irományok, makulatúrák szerelmesei. Érdeklődésük azonban sohasem a betűnek, hanem a papírosnak szól. Náluk egy levélnek akkor van értéke, ha nehéz, nagy ívekre íródott. Minél több papírra írtál, annál nagyobb tiszteletet éreznek irántad.

Hét lakat őrzött üzleti titkok kerülnek így napvilágra, csakhogy a papírosokon szereplők már a föld alatt porlódnak.

A papírszedés ugyancsak szakértelmet igényel. Az egyes papíroknak más-más ára van.

A papírszedők leginkább a házmesterekkel érintkeznek, ők ugyanis kiválogatják a szemétből a használható papírost és eladják.

Egészségtelen ez a szakma. Sok port, piszkot kell nyelni. Az utóbbi években erősen megnövekedtek a lehetőségek, a verseny kezdett elvadulni. Azonban árkormánybiztosi határozat szabályozta a vételt és az eladást.

Végül még jellemzőül megjegyezzük: ebben a szakmában is a nagykereskedők gazdagodtak meg, nem a papírgyűjtők.

Népszava, 1940. aug.

 

Vasárnap délután... Tanulságos látogatás a "hepajban"

De csúnya gúnyneve van: hepaj! Pedig bevallom, vasárnap délután a hepajban voltam. Mi az a hepaj? Az egy tánchely a Ligetben. Igen, mindjárt az Erzsébet királyné útnál. Nahát ott voltam.

Közönsége: mindeneslányok, bakák, "kiöltözött" legények és kíváncsiskodó fiatalurak.

Ha környezetrajzot adnék, kezdeném az udvar lerajzolásával, ismertethetném a csábító cégért, s a csenevész fákat. De mégis a táncterem az, amely mindjárt szemembe tűnik. A táncterem fából épült hodály, melyen néhány kissé homályos ablak is van. Szerencse, hogy van. Megmondom, miért szerencse.

A belesők

Persze, a belesők miatt. Képzeljük el a páriánál páriábbat, azt, akinek egyszer egy héten, vasárnap sem telik az ötvenfilléres belépődíjra, mely megnyitná a kaput a vasárnap délutáni gyönyörűséghez.

Ezek a szegény belesők, lányok, férfiak, laposra nyomják orrukat az ablakon és úgy bámulnak befelé, egyre önfeledtebb vágyakozással. Néha-néha valami irgalmas s "jobb módú" cselédke kiváltja vergődő barátnőjét a belesés szomorúságából. Karonragadja: "Befizetek érted" - kiáltja vidáman s már eltűnnek a hodály ajtaján.

Igen ám. Eltűnnének. Csakhogy azt nem lehet olyan egyszerűen.

A plomba

Megállítják őket és jön a plomba. Hát ez micsoda?

Egyszerre hárman is oktatnak:

Ühüm. Ez hát a visszatérőjegy. Jó.

Így jutok be én is. Plombásan. Kivétel nincs. Jó, beletörődöm. Végre is vagy tanulmányúton van az ember, vagy nincs.

Belépéskor az első benyomás a dohos, nehéz levegő. A testek párolgásának és a különféle illatszereknek sajátságos vegyülete. Nem akarom tovább elemezni az illatokat. Elégedjünk meg annyival: kissé visszahökkentő levegő.

Az ülők

Benn mozgalmas látvány fogad. Nagy, padlós, téglaalakú helyiségben vagyok. A terem közepén forognak a táncosok, s a falak mentén alacsony padok. Ezeken a padokon ülnek a leányok, akik fölkérésre várnak.

Mintha valami sötéttónusú festmény elevenednék meg: holland mester képe. Nagykezű nagylábú, már nem falusi, de még nem városi ruhába öltözött leányok üldögélnek. Arcukon fáradt mosoly ecetesedik, kezüket ruhájuk redőibe bujtatják, nem tudják, mit kezdjenek vele.

Ezek a leányok törődöttek, félénkek. Néha egész délután, sőt késő estig nem jutnak ahhoz a gyönyörhöz, hogy valamelyik fiatalember karján körül forogjanak a teremben.

A zenét

tapssal biztatják, a hattagú jazz-zenekar vezetőjét legtöbben keresztnevén szólítják. A közönség nagy része igen nagy kedvelője a slágereknek. Egyes érzelmes dallamok, ha furcsán megváltoztatott szöveggel is, hosszúéves halhatatlanságot élveznek a közönség körében.

Szünetben, télen is, nyáron is, kiözönlenek az udvarra és hosszas sétába kezdenek. Valami falusias kedvesség van e sétákban. Ilyenkor újra szóba kerül az otthon, de legtöbbet mégis a "nagysága" szerepel. Hiába, a nagyságát nem lehet már a vasárnapi kimenőn sem száműzni. Újra, meg újra fölbukkan, fenyegetőn.

Szomorúság

A nagy tánc, porfölverés vége mégis csak szomorúság. Mindenki megbántottnak érzi magát. Lázadoznak a sors ellen, s ez a vasárnapi hűhó tulajdonképpen bosszúnak készül a sok megaláztatás, robot, fájdalom miatt. De a bosszú legtöbbször nem sikerül és ez kudarc.

Hazafelé tartanak. Tizenkettőig tart a tánc, de legtöbbje már tízre otthon akar lenni. Nem is akar, muszáj, hogy otthon legyen, eddig tart a kimenő.

És ezután megint egy olyan hét következik, amely újra csak tele van jó néhány muszájjal, és kudarccal.

Népszava, 1939. március

 

Gyerekek, akik kenyerüket az utcán keresik

A kültelki gyermekekre korán ráijesztenek a gondok és szüleik beszélgetésén keresztül leggyakrabban nem a mesékkel, hanem a valósággal ismerkednek meg. A valóság pedig korántsem dédelgető: a nagy felismerés rendszerint mély nyomokat hagy a gyermek lelkében. A proligyerek élete nem a titokzatosság gyönyörteljes erdeje, de olyan erdő, amelyben meg kell birkóznia a bohózattal, a konok fákkal; olyan erdő, amelyben megpróbáltatás vár a benne tévelygőkre. A szegények gyermeke edződik és lassan-lassan a leleményességig növekszik folytonos kutatása. Mert az életformát nem ő alakítja, hanem az adott körülmények. Ha bűnbe téved, ha elveszti helyes tájékozódását, nem ő tehet róla. Szülei nem óvhatják, nincs rá idejük, gondokkal vesződnek, éhséggel és faggyal küzdenek.

A gyermek korán önálló lesz, kikerül az utcára. Mindenütt találkozunk vele, nyáron leginkább mezítláb látjuk, nem a leggondozottabb ruhában, elénk áll, kér egy cigarettát, hamiskásan mosolyog, nem lehet haragudni rá. Máskor meg különböző árukat kínál, szolgálatot ajánl föl. Ismerkedjünk meg vele.

A forgóárus

A forgóárus a Ligetben jár-kel, szép, színes forgói vannak. Egy burgonyába tűzi szárukat és úgy kelleti a játszó gyermekek között. Tizenkétéves sincs, de látom, lenézi a játszókat, lenézi őket, de csak annyira, amennyire megengedi a szakmája, hiszen mégis csak vevők, vevők, akik nekiiramodnak a finom levegőnek ezzel a micsodával, ezzel a forgóval és telekiabálják a Ligetet és úgy érzik, mintha repülnének. Pedig a forgó, amint nekem meséli, már kezd kimenni a divatból, mert az őri gyermekek inkább kis tankokkal játszadoznak, amit a városból hoznak magukkal, ebből pedig neki semmi haszna nincsen.

Amikor megkérdeztem, hogy jutott a forgóárusításhoz, elmondja, hogy az iskolában ügyesen készítette a szlöjdöt, hát ezért csinál most forgókat. Papírrepülőket is árusított az iskolában, de aztán mindenki megtanulta a készítési módját "és így ez már nem volt üzlet". Ő nem játszik forgóval, mondja önérzetesen, ő focizik.

A mozijegyszedő

Tizenkét pengőt keres egy héten, de ha filmet is cserél - ez abból áll, hogy biciklire pattan és egy másik moziba megy a filmért -, akkor többet is.

Az autónyitogató

Amikor megindul a hangverseny- és színházévad, sovány kis fiúk jelennek meg a transzparensek és neonok tündöklő fénye alatt, riadozó gyerekek, akik minduntalan a rendőrt lesik és a színház portását. Ám riadtságuk egy pontnál véget ér, éppen ott, ahol a foglalkozásuk kezdődik. Ők nyitják ki szolgálatkészen az úrvezetők autóját, de néha még a sofőr által vezetett kocsit is. Nem lehet őket elhessegetni, foglalkozásuk közel áll a kolduláshoz, tenyerüket vagy megviselt sapkájukat nyújtják, alázatosak és tapadósak, nem lehet velük mit kezdeni. Ezek a gyerekek már nem tartoznak a rokonszenves "önállók" közé. Tolakodók és néha szemtelenek. Ugyancsak ők azok, akik nyáron elédugranak és egy ronggyal letörlik poros cipődet. Hiába húzod el a lábad, ők buzgó ragaszkodással szabadítják meg cipődet a portól.

Már följebb megírtam: nem ők tehetnek erről. A körülmények és az elhagyatottság, gondoskodásnélküli életük vezeti őket ide.

Ibolya, gyöngyvirág, hóvirág

A virág még meg sem jelent a kertekben, a hegyeken, a mezőkön, de a városi virágárusok már megjelennek szerény csokraikkal, leginkább kisleányok, ők jelzik a különböző virágok nyílását. Kitűnő pszichológiai érzékkel csak szerelmespárokat keresnek fel, megállnak előttük és a férfi, akarva, nem akarva, az erszényhez nyúl. A virágárus leánykák általában népszerűek és heves sajnálat övezi őket, mikor a rendőr rajtaüt tarka csoportjukon.

Legkedvesebb helyeik: a körutak, a Dunakorzó, a Gellérthegy és az Országház árkádjai. "Szép illatos ibolyát tessék" - énekelnek mindenfelé a városban. Pöttöm négy-ötéves gyerekek kínálják az illatos ibolyát, megható gügyögésük mindenütt eléri a hatást. Késő éjszaka is árulnak ezek az apróságok, bemennek a fényesen kivilágított kávéházakba, vendéglőkbe és akkor ott, egy percre megjelenik a nyomor, a fájdalom. Van, aki bosszankodik jelenlétük miatt, ilyenkor a pincér kitessékeli őket az ajtón és mehetnek tovább.

------ * ------

Segíteni kellene ezeknek a gyerekeknek a sorsán. A napközi otthonok s a szociális intézmények enyhítenek a bajon, de végleges megoldást csak a felnőttek, a szülők megsegítésével lehet elérni.

Népszava, 1939. szeptember 17.

 

Beszélgetés egy "kifutófiúval", aki 64 éves - "A lépcsőket gyűlölöm..."

Nagy ember, impozáns alak, de már szerteomlóban. A hús löttyedten, öregesen fekszik csontjain, amelyek érzékeltetik a régi arányokat. Roggyant léptekkel közeledik, leül a padra, formátlan, zsíros kalapját a kezében tartja, koponyáján, amely majdnem teljesen kopasz, néhány rendetlen, ősz szál. Orrán csíptető, a semmibe néz vele. Mindjárt szóbaelegyedik, egészen gyanútlanul, nyílván azért, mert nagyon magányosnak érzi magát és az ilyen emberek megragadják az alkalmat, ha beszélhetnek. Ruházatán nagy zsírfény- és kopottsági szigetek, meg egy-két terjedelmes foltozás nyoma.

Beszélgetésünk a szokott sablonnal kezdődött:

Megkérdem hány éves.

Mikor arra terelődik a szó, hogy mi a foglalkozása, kicsit megakad, csak azután mondja:

Így. Kicsit vár, figyeli a hatást, majd magyarázólag hozzáteszi:

Hát erről beszélni kell. Furcsa dolog. Amikor a jámbor olvasó lelki szemei elé képzel egy kifutót, akkor borzashajú fiút lát, térdnadrágban, és "nadrágcsiptetővel". Látja, amint hóna alatt csomagot szorítva siet, vagy kerékpáron igyekszik célja felé. Szemei előtt látja az "ételhordó" boyokat, a zörgő ételhordókkal, edényekkel megrakott kerékpárokat. S hozzáfűzi, hogy "fiú". A fiún persze sosem értünk őszülő, kopaszodó férfit.

Minden mozdulata cáfolja foglalkozását. Nehezen lélegzik a hőségben.

Ezt úgy mondja ez a szegény, megroggyant léptű öreg, mintha külön föl kellene hívni rá a figyelmet.

Ezt úgy kérdezte tőlem, olyan naiv, gyerekes szemekkel, mint aki azt hiszi, hogy minden ember elfoglaltságához a söprés is hozzátartozik.

Hirtelen átszíneződik az elégikus hang, forró lesz és indulatos.

Megragadja a kabátomat.

Szörnyű játék ez. Az öregedő énekes, a ráncosodó primadonna folytathat ilyen küzdelmet. Ki hinné ezt egy kifutófiúról?

Megretten, valóban megretten.

Elhallgat. Ez a kérdés elnémította.

 

Lassan szedelőzködik az öreg kifutó, akit az emberi tragikum nem avat hőssé, akivel együtt tudunk érezni, de akit megérteni nem tudunk és akivel nem azonosíthatjuk a mi keményebb, számotadó és számonkérő életünket.

1936 augusztus - Pesti Napló

 

Szappanfőző a bakon

A szappanfőzővel nem a szappanosüst mellett, hanem egy lovas teherkocsi bakján találkoztam. Fázósan ült a kocsi oldalán, kopott télikabátgallérját fölhajtotta.

Én is a bakra ülök

A felelet meglepő

Mielőtt belefog mondókájába, dörzsölni kezdi gémberedett végtagjait, majd maga mellé invitál az ülésre.

Ilyen ünnepélyesen kezdi.

Egy kis kalkuláció

A versengés óriási

"Így nézünk ki"

Ezzel a mondattal befejeződött beszélgetésünk. Leszálltam a kocsiról és percekig tornásztattam gémberedett tagjaimat. A szegény fagyott szappanfőző pedig még sokáig integetett utánam - reménnyel eltelve.

Ez az érdemes, szorgalmas iparosréteg valóban megérdemli a gyors segítséget, önmagáért, de azért is, mert hiszen gyártmánya közszükségleti cikk.

Népszava, 1940 január

 

Tudósítások a helyszínről

Az a régi "Fecskefészek" ...

Nyár volt, a szél csendesen fodrozta a Dunát, a tengerparti fövenyt játszó liszt-finomságú homokban parányi kvarc-csillagok tündököltek, kéken, pirosan, sárgán. Itt a part menti Fecskefészekben, a munkások gödi tanyáján zsongott az élet. Mindenfelé, a víkendházak kis utcácskáin, a lenge nyári sátrak között, fiatalok, sokgyermekes családok, nap barnította emberek zsibongtak. Textilesek, vasasok, bőrösök, tisztviselők - úgynevezett magántisztviselők - ki tudná felsorolni a megannyi szakmát, mesterséget! Tavasszal, koratavasszal népesült be a Fecskefészek, a munkássportolók tanyája, s később ősszel, a sűrű rongyként csapkodó nehéz esők voltak a feledhetetlen szombat délutánok, vasárnapok epilógusai. Kora tavasszal fiatalok ismerkedtek meg itt, nyárutón már férj és feleség voltak, közös sátorba költöztek. Odakünn, a nagyváros zordabb égtájai alatt, rideg, kietlen volt a munkás élete, lakása dohos, sötét, penész-uralta, munkája kizsigerelő, megszomorító, megalázó, de itt, a gödi fák között, a nagy folyam mellett, napsütés, tréfa, játék volt az osztályrésze. Mennyi jókedv, humor, lelemény tellett ezekből az emberekből! Erősek voltak, izmosak és szépek. Eleven gúlát építettek, s a gúla tetején megjelent a kicsiny vörös zászló, vagy magasra nyúlt egy ökölbe szorított kéz...

Honnan ezek a régi nyári emlékek, abból az időből, amikor magam is csak húszesztendős voltam, vagy még annyi se - miért villan fel e decemberi napokban olyan érzékletesen azoknak a nyaraknak fénye-derűje? A válasz egyszerű. Hónapok óta foglalkozom egy regény tervével, amely egy munkanélküli szerelméről szól, s javarészt ilyen környezetben játszódik. A terv lángocskáját pedig magasra lobbantotta, hogy részt vehettem az elmúlt szombaton a régi munkássportolók találkozóján. Én nem voltam munkássportoló, de az egykori fiatal munkásnak és egykori fiatal költőnek, ifjúsága tájait idézi fel a gödi Fecskefészek is, s az a sok forró ünnepség, dísztorna, vörös sportnap, amelynek mindig lelkes nézője voltam. A régi arcok! Markánsabbak, keményebbek, de nem szigorúbbak. Lehet, hogy sok-sok esztendő komoly munkája csendesített rajtuk, de most újra, itt is, meg ott is, az egymást üdvözlő jóbarátok között felröppennek a régi élcek, s ahogy vizsgálgatják egymást félrebillent fejjel, mosollyal, már éppoly kötekedő tréfálkozásra készek, mint egykoron. Sokan egyenruhát viselnek közülük, sokan különböző fontos tisztségek viselői, felelős, komoly emberek, de nem lettek szikárabbak, csontosabbak, komolykodóbbak.

A könny szökik az ember szemébe - ó, hányszor írjuk ezt le, s most mennyire igaz! - mikor a legendás Vándor-kórus egykori tagjai, a mai Fővárosi Énekkar soraiban, énekelni kezdik József Attila "Mondd mit érlel"-jét a mártírhalált halt egykori karvezető és zeneszerző muzsikájával! A férfias díszüket vesztett koponyák áttüzesednek, az arcokra az a lemoshatatlan, ránccal el nem torzítható ifjúság fénye szökken, amely visszarestaurálja a kemény, nyomasztó, de mégis oly hősi korszak élményeit. Milyen ritkán hallani mostanában ezt a megragadó, szélesívelésű Vándor-szerzeményt. S milyen szűkösen bánunk hagyatékával.

A dísztorna! Mennyi mindent akart elmondani és mondott el, az MTE, a Vasa dísztornája. Ügyesség, fizikai erő, politikai szenvedély, sok-sok tehetség, érzelem! Milyen elragadóak, bájosak voltak a munkásasszonyok, munkásleányok, zászlógyakorlataikkal, léggömb-gyakorlataikkal! Most mindez visszaidéződik. Hát a férfiak kalapács-gyakorlata! Aztán a felejthetetlenül festői élőkép, szereplői valamennyi sportág legjobbjaiból valók. Úszók, kosárlabdázók, kerékpárosok, tornászok... S megszólalt a régi mandolinzenekar is. Sok mindent tudtak elmondani zenekaruk hangjaival. Ha nem lehetett szólni a Szovjetúnióról, eljátszották a Poljuskát, "Mordvin-dal" címmel. Sok ügyesség, valóságos népi furfang kellett ahhoz, hogy az örökké szimatolózó rendőrséget félrevezessék.

A munkástornászok leghatásosabb agitációja a némajáték volt. A rendőrség éppen ezért megkövetelte a némajátékok teljes tartalmi leírását. Csakhogy a tartalmi kivonat és a valóságos tartalom mindig két különböző dolog volt. Ha például a leírás azt mondta: "Kalapács-mozdulatok" - ez annyit jelentett a játékban, hogy a munkásosztály fegyvert ragad, s rohamra indul a burzsoázia ellen. S a közönség, amely a maga osztályhelyzetével inspirálta, megihlette a mozgásjáték tervezőit, kigondolóit, mindig megértette az igazi mondanivalót.

-------- * --------

Szépek, megindítóak ezek a munkáshagyományok, népköltészet ez is, szerzőik javarésze ismeretlen. De ritkán idézzük őket. Pedig a gödi napok, a Hernád utcai Iskola fülledt tornatermének felrajzó emlékei, a munkássportolók versenyei, mikor egy-egy alkalommal négyszáz munkásúszó szelte át a Dunát - feledhetetlenek. Írók, költők, zeneszerzők kaptak ihletet a gödi parton, József Attila szemináriumot vezetett itt, s itt olvasta fel először nagy versét a Lebukott-at. De emlékezni kell a névtelenekre is, akik szétszóródtak. Emlékezni kell a karcsú nyomdászlányokra, a megfontolt szövőnőkre, akik azóta mind-mind nyilván már anyák, sőt nagyanyák. Emlékezni kell a munkanélküliekre, akik lakás, megélhetés híján a vendégszerető gödi sátrakban húzták meg magukat. Emlékezni kell az üldözött kommunistákra, akik ha rövid időre is, de megbújtak itt; a tüntető munkásokra, akik gyakran innen indultak el útjaikra. És emlékezni kell azokra a barátságokra, amelyek itt szövődtek viharállóvá.

"Milyen most a Fecskefészek?" - kérdeztem e találkozón barátomat, az egykori vésnöksegédet, tanítómesteremet, a régi MTE egy szeretett alakját. "Olyan mint volt -felelte - nékem most is sátram van ott..." - Eltűnődött. "Olyan, mint volt... csak még szebb. A fák megnőttek, nagyobb a lombjuk és mert csöndesebb a telep, hát sok vadmadár rakott itt fészket; rigók, cinkék..."

 

Igen, a gödi Fecskefészek költészetre ihleti a munkásokat, s ez a költészet mindig megújul, az emlékező idősebbek és fiatalok ajkán.

Népszava, 1949 augusztus

 

Zene és ének hangjainál - nyilas fröccsünnepély a Lipótvárosban

(1944 február 8-án hazaérkeztem Esztergomtáborból, két napra, mint szabadságos munkaszolgálatos. Benyitottam régi vacsorázóhelyemre, a Hold-utcai Babuts-hoz. Szívélyesen köszöntött a vendéglős és a söntésből, ahol leültem volna, beljebb terelt az "agancsos" különszobába. Mennék kifelé, mert ott már nagyon magas a hangulat, de a kocsmáros szívélyes, - le kell ülni.

Az erről szóló riport megjelenik a Népszavában.

Erre reagál a nyilas Új Nemzedék c. napilap, - utána a bíróság elmarasztalja a Népszavát "Istenkáromlás" miatt: ..."az anyád istenit!" - Néhány napos büntetést rónak ki a lapra, amelyet a Népszava soros "leülője" teljesít.)

-------- * --------

Némi fény szűrődik ki a szeles estébe: vendéglő. Gondolom, jó lenne megvacsorázni. De még inkább a fény a csalogató, mert az idő barátságtalan. A vendéglő meglehetősen népies. A belső szobában jut csak hely. Két összetolt asztalt körülül egy társaság. Hangosak, jókedvűek, nők, férfiak vegyest. Letelepszem. Vacsoraváróban nézelődöm. A társaság nyilas, ez félreérthetetlen. Ama már nem ritkán látható zölding, antantszíj s különböző nagyságú jelvények viselői. A szó, női hang, férfihang elegyest ömlik. Vacsora után vannak s egy-két gyomorbajt eláruló arc kivételével a beteltség zsíros jókedve látható rajtuk. Ruházatukat, megjelenési formájukat vizsgálva, kereskedők lehetnek, ötödik kerületi kereskedők, fél-negyed-nyolcad zsidómentes cégek tulajdonosai. Az asztalfőn erőskoponyájú férfi ül, láthatóan a társaság vezére.

Baj van az ikes igével

Ez a férfi kissé színpadias hangsúlyozással beszél, mint az olyan ember, aki mikrofonba mondja szavait. Például oktat is. "Az ikes igét tessék csak használni, testvérem" - mondja az egyik úrnak, aki nyilván azt sem tudja, mi fán terem az ikes ige. A vezérkedő testvér most elemében van. "Például, hogy mondaná másképp: Inni szeretnék!" - kérdi. Aztán diadalmasan kivágja: "Innám." Nagyon elégült. "Ezt sok nyelvész se tudja" - teszi hozzá.

No, ez dicséretes dolog, gondolom, nyesegetni a hibás nyelvhasználatot. A jelenlevőkre ráfér ez bőven. Az "e" kérdőszócskát még véletlenül sem illesztik helyesen. Ha komolyan akarnak beszélni, a nyilas frazeológia mondattárából kell meríteniük, azt pedig úgy látszik nem a magyar nyelvből alkották, hanem lefordították, mégpedig olyanok, akik az idegen nyelv szellemét, sőt öntudatlanul, néha még a lejtését is visszaadták.

Sikamlós szójáték a csuklógyakorlat körül

Az ikes ige emlegetésével aztán véget is ért ez a kényelmetlen tárgykör. Végre is nem illik kedélyes vendéglői asztalnál, halászlé s túrós csusza után, mely a háború ötödik évében még az olyan áldozatos életű emberekben is, mint a nyilas testvérek, a békés ellátottság illúzióját keltik, nyelvi viszketőport hinteni.

Később valaki a testedzésről beszélt, nevezetesen a csuklógyakorlatról. A csuklógyakorlatról átcsap a szó egy teljesen rokonhangzásúra, egy betű a különbség csupán, de az már teljesen mást jelent. A hangulat kissé sikamlós, sőt határozottan az. A hölgyek élénken nevetnek, mintha csiklandoznák őket. Arról folyik a szó, hogy ez a le nem írható gyakorlat hogyan edzi az ember ujjait, stb., stb. Sajnos, lévén az újságírás európai közlési forma, nem adhatom vissza teljes hűséggel a derék testvérek szójátékát. Ők azonban bővítik, nyújtják, kimerítik a nívós etimológia összes lehetőségeit.

A vezérarcú testvér feláll és jelzi, hogy távozik. Igen, ez az ember tisztában van a vezéri rang lélektani követelményeivel. A vezér később jön és korábban távozik. Mennyit gondolhatott erre és az országban föllelhető öncsinálta vezérek mennyit gyakorolhatták szerepüket! Peckesen járni, ércesen beszélni! Soha annyi álférfiasságban tetszelgő embert, mint a nyilasság egyre hervadóbb berkeiben!

Mondom: az illusztris férfi távozik. Nagy karlendítés, a fröccspoharak megrezegnek. Néhány törekvő felugrik, egy formaruhás, antantszíjas, csizmás, néhány lépésnyire elkíséri, összecsapja kiváló lábbelijét és lendíti karját.

Az "eszmei éjszakákról", vagy a nőszervezés feladatai

A hangulat egyre emelkedettebb. A kedélyjavító borocska hatása alatt mindjobban örvénylenek a hangok. Mennyi biztonság árad a szavakból, mennyi megfellebbezhetetlen ítélet hangzik el!

Egy vizenyősképű férfi viszi a szót. Valami lányról beszél, akit beszervezett, de kimaradt a pártból. "Jófejű lány az" - mondja elismerően.

A "jófejűségi komplexum" végigfut a társaságon. Vagy húsz nevet sorolnak fel: ez is jófejű, az is.

Végre felfedezik Madagaszkárt!

Jön a cigány is. Ez egy olyan hárfás cigány. (Nem tévesztendő össze a józsefvárosi nyilas-söröző hárfa-mesterével, aki nem cigány!) A zenész már ismeri a társaságot, s olyan nótába kezd, amely idevaló. Valljuk be, erre az idegen dallamra kétségbeejtően sántító szöveget erőltettek. Természetesen szabadság-eszméik Kossuthjának, Szálasinak dicsőítésére. Ezek a mozgalmi indulatok sajnos, kissé unalmasak. Az énekben a hölgyek járnak elől, mint ahogy az illik is, hiszen a dalok többé-kevésbé a lélek megnyilatkozásai. Hangosan és lelkesen énekelnek, a szöveg komolyságához illően, sok elmélyüléssel. Egy ősz hajú, szelídszemű, kedves arcú nő új dalt kezd, derűs és halk megjelenésétől teljesen idegen vehemenciával.

                   "Zsidó, zsidó,
                   Büdös, rohadt zsidó,
                   Mit keresel itt,
                   Az anyád istenit!"

Hangja rekedtté lesz, az "anyád istenít"-et, váltogatja az "apád istenit"-tel, s ez hangos derültséget kelt. Most forr ki a hangulat. A testvérek könnyeznek a nevetéstől, az infantilis öröm tetőfokán vagyunk. A szelíd ősz hölgy már nem is "rohadt"-nak, de "rothadt"-nak énekli a szöveget, s ez szent együvéborulást okoz. Igen, elérkeztek a mozgalom ama szakaszához, amelyet igazán értenek, amelyet olyan kitűnő segédkönyvek, mint a nyilassajtó, segítsége nélkül is elsőrangúan tudnak.

Ebben a testvéries felforrtságban szó esik ama nevezetes Madagaszkárról, a zsidó bőréről, amelyből csizmát kell varrni és mindenekfelett Szálasi mesterről, a vezérről, akit a múltkori nevezetes újmagyar-színházbeli nyilaselőadáson a jegyszedők is látni óhajtottak.

E sorok írójának gyerekek jutnak az eszébe, kik számára nemes öröm volt a parittyázás, az ablaktörés, a potyázás, az utána való gyors elmenekülés. E derék testvérek megőrizték a maguk számára ezeket az örömöket, műveltségüknek, komolyságuknak, képességeiknek megfelelően.

 

Igyekeztem ezt a hangulatos kis fröccsünnepélyt bensőséges színekkel megfesteni, az alkalom ünnepi voltához illően. Az elmondottak értelméhez ragaszkodtam, csupán a jelenlévők beszédét fordítottam le a magyar olvasóközönség által érthető nyelvre.

Népszava, 1944. február 10.

-------- * --------

Cikk a másnapi Népszavából:

"SZERDAI SZÁMÁBAN beszámolt a Népszava egy Lipótvárosi - gyanús hely! - nyilas fröccsünnepélyről, annak lefolyásáról, az ott elhangzott beszélgetésekről. Elolvasta a riportot az "Új Nemzedék" cikkírója is és erősen felháborodott miatta. Ez eddig érhető is lenne, hiszen valóban nem nagyon lehet lelkesedni az effajta fröccsünnepélyeken. Az "Új Nemzedék" cikkírója azonban óvatosan megválogatja, hogy min háborog. Ó, korántsem azon, hogy a kérdéses alkalommal az idézett kijelentések hangzottak el, az ismertetett nótákat énekelték, ehhez az óvatos felháborodónak a világon semmi szava nincs, nyilván a maga részéről ezen nem talált kivetnivalót. De hihetetlenül megbotránkozik azon, hogy a Népszava közölni merészelte azt, ami a fröccsünnepélyen történt és hogy a cenzor a szöveget átengedte. Jól értsük meg: nem a megtörtént tényeket rosszalja az "U.N.", hanem a tényekről beszámoló közlést. Ehhez a szabályozható felháborodáshoz nem tudunk mit szólni. Hiszen ilyen alapon holnapi számukban kitalálhatják, hogy mi helyeseltük az "Új Nemzedék" most szóban forgó cikkét, mert ezúttal foglalkoztunk vele. De már az ilyen logikai bukfencen sem lepődnénk meg."

N.N, Népszava, 1944. február 11.

 

Mókusvásár, galambvásár a budapesti Városháza udvarán - Ártatlan beszámoló egy bámészkodásról

Majdnem vásároltam egy mókust és két büszke galambra is gondoltam, mert hát nagyon szeretem az állatokat, sok mindennél és mindenkinél jobban. Az effajta szeretet egyre indokoltabb. Csakhogy nem jutottam a vásárig, mert ezek a kicsiny, házi használatra és rabságra nevelt állatok meglehetősen drágák, nem szegény embernek valók.

De a vásárban igenis részt vettem, kerekre nyitottam szemeimet, gyermekien jártam a ketrecek és kosarak között, mert hogy kosarak is akadtak itt és a kosarakban ijedt nyulak lapítottak, pirosan hunyorgó szemekkel.

Az egész vásárt, az egész tündéri ricsajt a Városháza egy avitt, itt felejtett és sokat megénekelt udvarában leltem meg, s bár pesti gyerek vagyok, már csak halványan ködlött bennem, hogy a hét bizonyos napjain állatvásárt szoktak itt tartani. Ez a vásár hiányzott nekem! Gyermekkorom izgalma dobogott újfent szívemben, csak jártam ebben az ódon udvarban, amelyet hervadtlevélszínű komoly falak öveznek. A nap sütött lágyan és kegyesen, öreg urak és nénikék álldogáltak, javarészt kisebb-nagyobb csokrokba gyűlve. Mintha mindenütt ilyen tündéri béke honolna, mintha Európában minden rendben lenne...

Magamba ittam ezt a délelőttöt. A kanárimadarak oly sárgák voltak, mint a frissen beeresztett padló, fütyültek harsányan, ahogy csak vékony csőrükből kifért. Egymás mellett néhány kanáriárus kínálgatta áruját. Mormoltam, hogy veszek egy kanárit.

Egy úrihölgy gusztálta őket.

A kanáriárus lelkesen belenyúlt a törékeny ketrecbe és nagy markával kihalászta a kis ártatlant.

A "kis kontyos" így talált új gazdára. Nyolc pengőért kelt el, négybe került a kalitka, az eledel ráadás volt.

A nyulas háromötvenért egy "hasas" nyulat akart nékem eladni. Két hét múlva ellik és akkor dupla pénz ér. Megtudtam, hogy egy ilyen nyúlanya, négy hétig viselős és ilyen állapotban jóval kelendőbb.

 

Egy asszonyság fölemelte ezt a "hasas" nyulat, megnézte a lábát, a karmait és belekukkantott a fülébe is. "A füle varos" - mondta előkelő szaktudással és visszaejtette a nyulat a kosárba. Szegény nyuszimama, gondoltam és eszembe jutottak Györgyike kishúgom képeskönyvei, amelyekben a nyulakat szép színesen ábrázolták, boldogoknak és vidámaknak, amint pipát szívnak, talicskát tolnak, piros tojást festenek húsvétra a jó gyerekeknek. Egészen elszontyolodtam.

Láttam itt kisnyulakat is, akikre az árus nagyon büszke, mert "belga óriásnyúl az anyjuk" és mert "szép, hosszú a derekuk."

 

A galambárus meglepő elmélettel kedveskedett. Minél inkább keverednek a nyúlfajták - mondta -, annál szebbek az utódok. Galambért egypengő ötvenet kértek. Galamblövészek hetven fillérért vásárolják darabját.

Így jártam-keltem, már szinte népszerű is lettem, mert sokat kérdezősködtem, de nem vásároltam semmit. "A nagy állatbarát" - mondhatták, akik figyelemmel kísérték ketrecek és kosarak közt föltűnő nyurga alakomat.

Népszava, 1940.

 

Már nem vándorolnak a sínek Pestújhelyen

A század elején az ellátatlan öregség, a rokkantság, az elhagyatottság rémületében élő köztisztviselők bizonytalan sorsuk és várható szűköcske nyugdíjuk ellensúlyozására kigondoltak egy várost. Persze, nem egészen várost, csak egy települést, amely falai közé fogadná majd őket vénségükre. Adna nekik egy kis kertet, ahol kora tavasszal dolgozhatnának a saláta-, hagyma-, krumpli-ágyások között, nyáron pedig heverészhetnének a cseresznyefa alatt, ősz táján pedig a háztető foltozgatásával bíbelődnének. A kapitalizmusban megrokkanó, megvénülő emberek rémületihlette mindennapi álma ez! S így volt ez Budapest tőszomszédságában, Rákos-palota határában, a nádas, zsombékos erecskékkel áttűzdelt homoki tájon. A települést azonban nem az álmodozás, hanem egy jószimatú ügyvéd üzleti érzéke hozta létre, bizonyos dr. Bezsilla Nándor nevezetű szervezte meg az egykori Széchenyi-telepet s látott neki a 246 katasztrális hold terület parcellázásának. Az üzleten nemigen veszíthetett, mert a legtekintélyesebb teleprész az ő tulajdonába került. Azon túl ő lett a község "jótevője", utcát neveztek el róla, szervilis, községházi kistisztviselők a nemzet nagyjaként emlegették, s dr. Bezsilla alakja valahogy úgy élt Pestújhely mitológiájában, mint a Biblia szűkszavú, de mélységesen hívő elbeszélésében a világot teremtő Isten.

 

Így született egy telekspekulációból s egy élelmes ügyvéd jóvoltából Pestújhely, 1910 tájt, az első világháború küszöbén, amikor Magyarországot az elnyomott nép forradalmi erejű tüntetései reszkettették meg.

S ahogy megszületett, tüstént két részre is szakadt. Az egyiket, a Pesttel határos részt (csupán a Körvasút választotta el a fővárostól) Úrinegyednek, míg a Rákospalota felé esőt Mosónőfertálynak nevezték. Az Úrinegyedben nagyrészt olyan köztisztviselők, nyugalmazott postások, rendőrök, államiak laktak, akik eszményképüknek Magyarország dzsentri urait, degenerált patópáljait, milleniumi szélhámosait tekintették. Mi volt e Pestúlyhely urainak politikája? A község közös érdekeinek hangoztatásával arra törekedtek, hogy elkenjék az osztályellentéteket, amelyek pedig egyre élesedtek. A Mosónőfertály munkásai az első esztendőkben érvényesítették is számarányukat - amely igen magas volt -, de az 1918-as proletárdiktatúra elbukása után az ellenforradalmi Magyarország szinte kiirtotta Pestújhely forradalmi elemeit, bestiális kegyetlenséggel mészárolta le, kergette szét a forradalmi szellemű munkásokat. Ettől kezdve Pestújhelyen átvette a szót (legalább is nagymértékben) az az altiszti szellem, amely az előszobában gazsulált az uraknak, de a proletár ügyfelet, a "szegényszagút", goromba eréllyel tanácsolta el. Ettől az időtől kezdve Pestújhely sok tekintetében vízcsepp tükre lett a darutollas Horthy-uralom, majd később a fasizmussal nyíltan szövetkező kormányok minden gazságának, szatírba illő fonákságának.

Mit követelt Pestújhely dolgozó lakossága évtizedeken keresztül? Először is: ivóvizet. Hogy ez mennyire megokolt és égető kérdés volt, arra jellemző a község főjegyzőjének, Raksányi Elemérnek monográfiájából származó idézetünk: "a község közegészségügyi szempontból ivásra kevéssé alkalmas." A továbbiakban leírja, hogy a fővárossal majdnem összenőtt Pestújhelynek nem sikerült vízvezetéket építtetnie. Mint a megfélemlített tanú diplomáciájával kifejezi: "Törekvéseink és akaratunk megtört a még erősebb akadályokon és nehézségeken, noha csak egy árnyalat választott el a megvalósulástól."

 

Igen, az a bizonyos "erősebb akadály"! Ez általánosító és elkenő fogalom mögött a tőkés és úri Magyarország szociális lelkiismeretlensége bújik meg. Azoknak a gonosztevőknek arcképcsarnoka, akik korrumpálták az országot, ellopták a dolgozók pénzét és - ígérgettek. Mindezt az úri szó jogán, megfelelő tiszteletet várva el hazugságaikhoz. Mert ígéretben nem volt hiány. Ugyanúgy, ahogy vizet ígértek, ígértek villanyvilágítást is - amely csak kínos-keserves magánkezdeményezésre valósult meg - s ígérték a villamosvonal meghosszabbítását a község belsejéig. Vizet nem adtak, villanyt nem adtak, villamost sem adtak.

Azért a villamossal mégiscsak történt valami. Gogol és Mikszáth is megirigyelhetné az alábbi kis történetet.

 

Pestújhely - az Úrinegyed és a Mosónőnegyed egyaránt választásra készülődött, amolyan Horthy-féle választásra. Ilyenkor megindult a testvériesülés, az urak előbújtak kaszinójukból, melyet a nagyravágyás hívott életre, s ahová Endre László is szívesen járt borozgatni barátaihoz, fölcsattantak az ígéretek - megannyi hazugság! De jól tudták, hogy Pestújhely munkásai már átlátnak a szitán. S ezért sokkal reálisabb cselhez folyamodtak. "Lesz villamos" - hangzott a jelszó -, "már hozzák is az anyagot, nemsokára lerakják a síneket".

 

És valóban, hatalmas teherautók dübörögtek a poros községen végig s itt is, ott is huppantak a sínek a porban. A sín, a villamosépítés valósága megjelent Pestújhelyen. Az emberek ujjongva és meghatódva, a kételkedők kissé rajtakapottan nézték ezeket a síneket - ez ellen nem lehetett érvelni, ez a valóság.

 

A választás is megtörtént, a sínekre rárakódott a rákosmezei por, az emberek szájaszélén már-már valami keserű fintor is megjelent. De mindez nem tartott sokáig. Ismét feldübörögtek a hatalmas teherautók, kurjongató munkásszóval lett teli a levegő.

A síneket - választás utáni rendelkezésre - felrakták a kocsikra és vitték vissza.

Pestújhely, a vándorló sínek községe.

 

Az ellenforradalom Pestújhelyének címerébe kívánkozik mottóként az előbb idézett monográfia egy terjedelmes fejezetének címe: "Füstbe ment tervek". Ebben a fejezetben a nyugalmazott főjegyző megállapítja, hogy minden jó szándékú törekvést meghiusítottak - persze csak úgy általánosan, ködösen állapítja ezt meg, a nyugdíját féltő ember óvatosságával. És ennek a rendszernek jóvoltából terjedt a betegség a községben, noha a község egyes vezetői küzdöttek a bajok ellen.

Tanulságos Pestújhely népmozgalmi statisztikája, amely az 1910-től 1935-ig terjedő adatokat foglalja magában. Az alakulás évében, tehát 1910-ben, 162 születést, 28 házasságot, 63 halálozást tart nyilván. 1914-ig több a születés, mint a halálozás. De azon túl erősen megfordul az arány. Például 1922-ben 155 születés és 244 halálozást tartanak nyilván. 1932-ben 81 születést, 372 halálozást, 1935-ben pedig 46 születést és 258 halálozást.

Ez a népmozgalmi statisztika eleget mond a szociális viszonyokról, bizonyos mértékig az egész ellenforradalmi Magyarországot jellemzi.

Még egy mozaik s aztán érzelmes búcsú az ellenforradalom, a fasizmus Pestújhelyétől. 1944-et jegyeztek akkor, amikor az alábbi kis történet játszódik. A Szovjet Hadsereg délkeleten már átlépte a magyar határt, s Makót is elfoglalták, a harcok az Alföld szíve felé terjedtek.

Rekkenő nyárvége volt, forró ősz eleje. Erről a természet és a háború egyaránt gondoskodott. Pestújhely porban, verítékben és nyilas gőzben fürdött. A község csaknem megúszta a hatalmas bombaszőnyegeket. Csupán egyetlen tízmázsás angol bomba hullott le területére, mint beszélik, egy orvos kertjébe. Nem robbant fel. Az orvos szekérre rakatta a veszedelmes vendéget és kivitette a község határába. Ám a község nagyzási viszketegségben élő vezetői elhatározták, hogy hatástalaníttatják a bombát és emlékművet készíttetnek belőle. Visszahozatták tehát a községház udvarára és a különböző "hinterlandban" vitézkedő szakértők addig kopogtattak rajta, amíg az addig türelmes bomba is felbőszült és felrobbant. Szétvetette a községházát. Száz halálos áldozat lett a következménye ennek a kis játéknak. Köztük olyan nincstelen proletárok, akik cipőutalványért álltak sorba a községházán.

Népszava, 1949. május 29.

 

Több mint történelem

Az 1941-es évi karácsonyi Népszava

Nem tartom számon az évfordulókat, most is egy szerkesztő szólt telefonon, hogy jubilál a híres karácsonyi Népszava, az 1941-es, s mert abban én is írtam, jó lenne valami visszaemlékezés-féle.

 

Semmi sem jelentkezik vegytisztán. A múlt sem. Szorongást érzek, ellenkező előjelű indulatok csapnak össze bennem, de fellobban az öröm, sőt, némi jogosságában vitatható büszkeség is, mert a nagy tettnek, hogy ez a karácsonyi szám létrejött, csak mellékalakja vagyok, annak is szerény; egy fiatalember, aki verseket, regényeket, szociográfiai riportokat írt, s aki együtt reménykedett azokkal, akik a reménykedéshez a maguk cselekvését is hozzáadták. A szerencse, hogy valóban nagy emberekkel, történelmi emberekkel is találkozhattam, nem személyes, de generációs érdem, de ebbe a szerencsébe sok tragikum is vegyül.

Most veszem észre, hogy devalvált értékű jelzők kívánkoznak tollamra: nagy emberek, történelmi emberek, jelzők, amiket általában kerülni igyekszem. De az 1941-es karácsonyi Népszava valóban történelem, a nemzeti büszkeség és szabadságvágy akkori hét szűk esztendejében. Az utókor elég keveset tud erről, a cselekvő emberek és tanúk egy része elpusztult, meghalt.

Úgy kellene kezdeni, mint a mesét. Fél esztendeje volt, hogy Bárdossyék provokált ürüggyel megtámadták a Szovjetuniót. A keleti front középső szakaszán, a teljes és félelmetes orosz télben jégszikrás páncélosok futottak egymásnak. A front Moszkvához közeledett. Távol-Keleten erősen támadtak a japánok. A statáriálisan szigorú rendeletek, rendelkezések, szankciók, plakátok és felkiáltójelek egymás sarkára tapostak. Épült a félelem országa. Gyorsan őszülő és gyorsan kapaszkodó korosztályok feje felett a lecsapni készülő behívók. Rettegés, hogy felülkerekedik a fasizmus. A teljes elsötétítés elrendelése utcákon és agyakban. Ez utóbbi azonban sajátos módon csődöt mondott. Akadtak emberek és nem is kevesen, akik Petőfire, Kossuthra és a földdel már lassan összekeveredő József Attilára hivatkoztak. Kommunisták, szocialisták, polgári intellektuelek, írók, tudósok, színészek, szakszervezeti emberek, hivatásos politikusok találtak közös szóra a függetlenségi hagyományokban. Egymást érték a demonstrációs irodalmi estek a Vígadóban, a munkásszervezetekben. Így született az a bizonyos karácsonyi Népszava. Akadtak, akik megfogalmazták a nemzeti életveszélyt és a megmenekülés lehetőségeit, s ezzel felidézték az állandó életveszélyt maguk felett. Szép, tiszta, nemes összefogás volt ez, minden olcsó meggondolástól mentes. Bátrak és kevésbé bátrak, de tisztességesek szövetsége.

Húsz év óta, saját magán-mitológiámban úgy élt ez a karácsonyi szám, hogy versem van benne. Most, hogy újra átlapoztam a papír hervadásillatát árasztó lapokat, nem találtam benne a keresett verset. Közvetlenül előtte is, utána is elég gyakran közölték verseimet, de az ünnepi számban csupán egy terjedelmes irodalmi riportomat találtam. Elfogott a csalódás. Húsz éven át mindig versre gondoltam. Ezért kockázatos a belvilág mitologikus álmait szembesíteni a valósággal. De az izgatott böngészés nem volt hiábavaló. A gyengéd legendai félhomályból kirajzolódott az a kor, aminek csüggesztő szörnyűségei olyan elviselhetőek lettek attól az egyszerű biológiai és lélektani varázslattól, hogy huszonöt éves voltam.

Milyennek is tűnik az a régi karácsony? Volt benne valami elragadóan tiszta közéleti. A magunkfajta emberek - nevezzük őket egyszerűsítve és összefoglalva így: a baloldaliak - erőteljes szolidaritást éreztek egymás iránt. Egy-egy vers vagy cikk tartalmas hullámokat vert a Japán kávéházban (ahonnan már olyan fájdalmasan hiányzott József Attila), a Corvin büfében, az Ilkovics pirostermében és a Kisilkovics szuterénjében, vagy a Margit étteremben meg a Kulacsban - az izgatottan vándorló költők, közírók, színészek és magánálmodozók karavánállomásain.

A Népszava kőkockás folyosóin, a szerkesztőségi szobák ajtói előtt mindenféle irodalmár várakozott, nagy tehetségűek és dilettánsok egyaránt, de közös ismertetőjelük szerint igazi szabad szegények.

Ezekben az izgatott és zajlásos napokban jócskán és jótékonyan kibővült a gárda. Lehetett itt néhanap találkozni a sudár, szelíd mosolyú Benjámin Lászlóval, akinek kiváló tehetsége korán kiviláglott, a bajuszkáját tépdeső, megszállott, élethalálra poéta Pásztor Bélával, a tündérien hetyke Vető Miklóssal, a nyomortól és az alkalmi munkáktól megcserzett, érdekes és érdes Berényi Istvánnal, a vidám tehetségű, magabiztos Rideg Sándorral, az Erdélyből érkezett Nagy Istvánnal, a zuglói szegények panaszait hordozó Zelk Zoltánnal. Törzsvendég volt itt az örökké antológiákat szervező Földeák János, a csöndes szavú Zsigmond Ede, a nyugtalan Keszthelyi Zoltán, a szellemesen sokoldalú Hárs László, a lelkes Rajcsányi Károly, az ígéretesen induló Vaád Ferenc - ki győzné felsorolni mind? S egy-egy szép vers után biztos, hogy megtalált ezen a folyosón, s karonragadott egy rövid baráti sétára Ságvári Endre. Jó versolvasó volt.

Ebben a reménykedésben találkoztak össze a sok irányból jött emberek. S ha mai eszemmel elképzelem, micsoda szektás ellenállással kellett megküzdeni, micsoda polgári megrögzöttségeket kellett legyűrni ahhoz, hogy kommunisták, konzervatívok és haladó polgári publicisták egyazon számban szerepeljenek, közös elvet hirdetve, közös frontba kovácsolódva, akkor értem csak igazán, milyen munkát végeztek ennek a mozgalomnak és ennek az újságnak szervezői, szerkesztői, megszállottjai.

S ennek köszönhettük, hogy reménykedtünk, amikor a reménykedés nem volt időszerű; bizakodtunk egy emelkedő nemzeti öntudatban, amikor szörny-államok és szörny-hatalmak háborús szervezettsége fogott gyűrűbe minket. Hogy is mondjam, hogy megérthessék: bennem ez több mint történelem, része ifjúságomnak, ifjúságom szétzilált történetének.

 

S a reménykedés még egy ideig töretlen maradt. 1942. március idusa felé messziről látható Petőfi-jelvénnyel siettünk. De hamarosan jöttek a sötétebb napok. Nem volt Petőfink és nem volt hadseregünk. És szerencsénk se volt. Ránk borult az éjszaka. De ez már külön fejezet.

Élet és Irodalom, 1961. december 19.