VERSEK   VÉSZI ENDRE (1916-1987)
BIOGRÁFIA KÖZÉLET
PRÓZAI MŰVEK DRÁMAI MŰVEK
  REGÉNYEK   SZÍNDARABOK
  NOVELLÁK   TELEVÍZIÓS JÁTÉKOK
  KISEBB ÍRÁSOK   HANGJÁTÉKOK
VISSZA (MŰVEK)   FILMEK
TARTALOMJEGYZÉK

Verskötetek listája:
          Időrendben,

          ABC sorrendben
Verskötetek tartalomjegyzéke
Összes (kötetben megjelent) vers listája
Versek, amelyek kötetben nem jelentek meg
Versek a fiókból 1953-57.
            Elvesztett évek erdejében
            Néma antológiák
Margit versek
Lefordított versek

A honlapon teljes terjedelemben megtalálható:
A magyar költészet kincsestára
70.kötet
(Vészi Endre válogatott versei)

 

Nagy László rajza
Élet és Irodalom 1974

 

VÁLOGATOTT VERSEK   VÉSZI ENDRE (1916-1987)

Vészi Endre válogatott versei
A magyar költészet kincsestára
70. kötet

1998 Unikornis Kiadó

Betűrendes mutató      Tartalom         Utószó (Lator László)

 

A PIROS TEREM

1963-1964

 

BÚCSU SURÁNYTÓL

Hát búcsuzunk Surány, füzek és lágy dünák!
Margit már csomagol, a koffer tátja ránk
papírbélelte torkát, s az emlék, az idő
visszaidézi még, mi szép volt, lebegő.
Arany és zöld! a fák merengnek mozdulatlan,
indián öregek a vízmenti agyagban.
Mezítlen lábnyoma csillogva szétpereg
- az úton átfut egy holdköldökű gyerek.
Mint őzek, lányok jönnek, gumimatracokkal,
a piros motoros a szürke vízbe robban
s a sátormélyi éj két testet bugyolál,
szívükben hallgatás, szemükben félhomály.
Ülünk a teraszon, szótlanul mint a csend,
mint jegenyék hegyén a semmi, odafent:
magadból összerakd bár a tegnap sejtjeit,
a nosztalgia nő, az emlék nem segít,
kristályba zár a perc, sóhajba fagy az emlék,
tutul a kis hajó, mit várunk? gyere, mennék!

1962

 

VÉRMEZEI ELÉGIA

Négy esztendeje múlt, hogy itt lakunk
partján a Vérmezőnek,
a fák a széltől mind előre dőlnek -
négy esztendeje múlt.
Északi szél cibálja ablakunk
partján a tűnt időnek.

Ó, milyen messzi, hogy a Rózsadomb
gyermeki kert-világa
kis utcák zsenge ága
hűs enyheibe vont!
Ó, milyen messzi már a Rózsadomb,
rigók köztársasága!

S ó, hányszor borult új tető fölém!
Már életmű maholnap
a sok bejelentőlap,
az idegen fedél.
Csupán a lélek, aki nem cserél,
megmarad hű lakónak.

S a lélek őrzi volt utcáimat,
az estbe roskadt házat,
hol fölkutattak révületek, lázak,
de elkerült a nap!
Szívembe száll az ős-káposztaszag,
Akácfa utca hömpölyögve árad.

Mint varjú száll egy sátor énfelém,
kőszegi fagy, a jégnek
tüskéi ma is a bőrömben égnek,
a jégcsap-szűrte fény.
Én voltam az is, én,
s élet volt az is, élet.

Kis Rókám, gyere, űzd el, ami volt,
te végső otthonom vagy,
kezed kezembe, bámulom a Holdat,
lakásunk ez a Hold,
két szarva hegyén, nézd, fölragyogott
két szeme ablakomnak!

 

A PIROS TEREM

Emlékeztek-e még az Ilkovicsra?
a piros teremre? méhkas-pokol!
a piros teremre, fekete nőkre?
ár-apály zsivaja hogy ostromol!
Éjfélig verseknek, bölcselkedésnek
dallamát sodortad piros terem,
kommunistáknak és gnosztikusoknak,
szenteknek, spicliknek szavát lesem -
ó, te, az ifjúság! piros terem!

Künn szállt a telihold s idebent csillag,
szép cigányasszonyok, kivert kutyák,
szemközt a Nyugatin indult a vonatom,
jelezték az időm már odaát.
Éjfélig olvastam verseimet, azután
néztem a füstöt hogy harapja szét
fekete fogakkal s fekete ajakkal
szívja fel végül a feketeség.

Elindult vonatom, de fogvatartott
engem a terem, a piros terem,
eltűntek társaim, lányok, fiuk,
elzúg a hatos is, utól nem érhetem,
s elfut a Körút az éji hídon,
szikrázva integet fenn a hegyen,
megrázza fényeit, fény-haja rezg,
ó, te, az ifjúság! piros terem!

 

IFJÚSÁGOM EGY-EGY RÉSZLETÉN

Ifjúságom egy-egy részletén
lehunyt szemem tisztán átvilágít,
munka után lábat mos apám,
lélegzem egy nagy ház éjszakáit,
mint sűrűnszövött trikó, rámtapad
a félhomály, mikor kelek reggel,
lépcsőházunk xilofonja zeng,
ahogy futok rövid ütemekkel,
műhelyszag, érzem, míg meghalok,
izgatott lesz orrom, szívem, bőröm,
kályhát fűtök, gépet tisztítok,
lesek ki a nagyablakon, ő jön,
haja lebeg s kísérik a hosszú fák,
s elmarad, mint abbahagyott ének,
bezárulnak szűk utcasorok,
messze viszik hosszú szerelvények,
ordít rám az őr s a nyers suháng
gerincemen, fenekemen csattan,
ver az erdő, széthasad a föld,
meghalok, a szégyen halhatatlan,
elindult egy tömött nagy csapat,
eljutott az örök-lombú fákig,
ifjúságom egy-egy részletén
lehunyt szemem tisztán átvilágít.

 

FÁZÉKONYAK HÁLAÉNEKE

Hát visszahódítottuk a napot!
    hát tenyeremből iszik már a reggel!
    ezüstbozontú fátylas hajnalok,
    narancsnapunk a hártya-burkolatban.

Nagy vizek tükre összecseng az éggel,
    az ablakomon hömpölyögve árad
    hajóhada a fényes körtefáknak
    s hajszálaidon harmat fénye ring.

A fázékonyak hálaénekét
               hadd fogalmazom én meg!
    elénkfeküdt a széleshátú nap,
    csobbanva simogatja lábfejünket
    szeptembervégi fényperemű nyár!
    elénkfeküdt a széleshátú nap,
    szikrákat dobál erős sárga szőre.

A fázékonyak hálaénekét
                  hadd fogalmazom én meg!
    embernek való ez a haladék,
    még mielőtt
    mint megalázott szív lobos haraggal,
    megtelik agyunk ázott ruhaszaggal!

 

MÁJUSI VASÁRNAP FÉNYTÖRÉSBEN

Emlékeimben vasárnap volt akkor
    a férfiak tetőtől-talpig mosakodtak
    családok ülték az asztalt körül
    a leány áttetsző vízbe tette a rózsát
    kis rókafiakat dajkáltak az odvak
emlékeimben vasárnap volt akkor
    én illatos keményített inget öltöttem
    és papírt készítettem s hegyeztem ceruzát
    s egy naposzlop sétált az udvaron át
    egy szeplős naposzlop
    s te megmostad hófehér harminckét fogad
    s a habtiszta ég a szájadhoz ért
emlékeimben vasárnap volt akkor
    a halottak szavunkra szépen válaszoltak
    inkább tanítóan mintsem vádolón
    elbeszélgettek velünk a holtak
emlékeimben vasárnap volt akkor
    ünnepi csend
    ünnepi nagy szünet
    tisztára sepert szobák
    s a fák tanusága hogy nyár jön
    s az ég tanusága hogy nyár jön:
    üljetek körém, adjatok sót kenyeret,
    adunk adunk sót kenyeret
    adunk adunk
    készítünk fürdőt
    fenyőszagut
    lenvászon lepedőt hűvöset
    ágyat vetünk!

Emlékeimben vasárnap volt akkor
    jelöld meg kérlek piros betükkel
    piros szavakkal
    állj meg a tükrös reggeli fényben
    jelöld magaddal.

 

A TÉR

Egy téren álltam, dőlt a fény s a barna
padok mind lángragyúltak körülöttem,
egy égő veréb a vállamra szökkent
s piros jelet mart belém lila karma;
öregasszonyok eveztek a lángban,
ősz hajukat az ég magábaszívta,
s mint vérrel átszőtt domború pupilla
az ég figyelt, figyelt, egy téren álltam,
itt voltam gyermek, snúroztam, a pornak
arany villáma lobban, ez az emlék,
egy kisgyerek a téren, arany zsemlyét
és hideg, lila golyókat szorongat -
s a tér bokrai, fái útrakeltek,
a csarnok összeomlott,
a kofák sem pereltek,
s a lila kalarábé dombok
a föld alá nyomultak
mint közönséges holtak -
s én ittmaradtam, itt magam, a téren,
a vének elutaztak,
az ifjak elutaztak,
s én ittmaradtam, itt magam, a téren,
a golyók elgurultak
s én ittmaradtam, itt magam, a téren,
s egy furcsa, recés talp alá kerültem,
s fölöttem ez a talp vonult, vonult,
míg körben alkonyult
s én egy gödörben ültem,
s a talpat újabb talp követte, másik,
s az ég helyett a talp figyelt
egy talp figyelt -
itt járt anyám, háncskosarában kert,
káposzta, hagyma, lila karalábé,
ez mind enyém volt, enyém és anyámé.
Most már tudom, amíg a tér figyelt
az egész emberiség rámfigyelt
s később, mikor a talp terelt tovább -
az egész emberiség félrenézett.

 

NOVEMBER VISEGRÁDON

Mint zárt ököl úgy tartja fel a vijjogást a fészek,
s az ágak is, az ágak is fényes fekete lécek
már elkerítik kertjeit a füstalakú égnek.

Szemed kilátszó parazsát a sötétben is látom,
az ezüst szélből érkezem, lombszagú a kabátom,
jószagú füst, szó, zene, zaj, ez idebent a sátor.

Illatozik a bükkhasáb, kint kutyák kóborolnak,
a jegenye s a hegyvonal kékborzongásu oldat,
lepuffantotta a vadász a cukorbajos holdat

s egyszerre nagy feketeség csobog az üvegen túl,
az üvegen, az üvegen, a nehéz nagy hegyen túl,
eső esik, két lámpafény félúton összekondul.

 

CSAPDA

Budapest negyven kilométer
    a lakás némán felvonít
Budapest negyven kilométer
    telefon, fém és bakelit,
    létezik minden és nem létezik.

Az ajtó hasadékán
zizzenve becsúszott néhány
lap, nyomtatvány, levél,
a villanyóra ketyeg,
önmagát méri meg,
a félig fogyott szappan
leheli illatát,
sötét homály lepi a hűs fürdőszobát,
a szekrény beleroppan
olyan nehéz a csend
a fém s a bakelit
sikoltva összecseng,
a földön a levél
a hang a bakelitban
kis dobozban a villany
az asztalon a mappa
visszatértemre vár,
mint elkészített csapda.

 

ÉJFÉL

                   1.

Hány éve fekszünk így, az iker-ágyban?
nyitott szemünk a hideg félhomályban,
tűnődünk, hallgatunk.

Szemünk körül a csípős keserűség,
beitta hosszú esték dohánybűzét
csapzott s fogyó hajam.

S ha autó dörrent, milyen pincerácsok
téptek szívünkbe, ideggyulladások
férfikorom delén.

S te megosztottad ezt, mint kinek része
egy pálya trópikus hideglelése.

2.

Éjfél. Kint minden lámpa meghunyorgott.
Konok kis fénykörödben arcod oldott,
nincs bennünk félelem.

Reggel a munka, emberek így élnek,
úgy dolgozol, mintha megbecsülnének,
te következetes!

Meghallgatod, mit írtam, vers-e, próza?
az embert minden munka sokszorozza,
buzdítasz, dolgozom -

a népért - mondanám - dehát e szó nagy!
ó, milyen konok, milyen nagyzoló vagy,
azt mondod: érdemes.

3.

Nem vagyok fiatal, de még öreg se,
nincs szerepem, mi homlokom övezze,
nincs ügyes taktikám.

Itt birkózom anyaggal, hővel, szóval
éjfél után is ébren tart a sóhaj,
figyel nyitott szemem.

S míg hallom mélybehulló pihegésed,
belémjajong: hát ennyi csak a részed?
Több ez, mint sejteném.

S a Vérmezőn, künn, a szabatos fagyban
épül a csend, s bennem az olthatatlan
konok megmaradás.

 

ŐR ÉS FOGOLY

1965-1967

 

ŐR ÉS FOGOLY

Fogságban tartalak, mióta már!
kezemben zihál a lélegzeted,
megosztva őrizzük nappalaid
s éjjeid, én meg a munkahelyed,
elalvó arcodnak háromszögét,
szívdobogásod, e gyors grafikont,
s meleged, amint az ágyból kilépsz,
s melleid, miket a reggel kibont.

Fogságban tartunk, mint mézet a lép,
mondat az izgága s lágy szavakat,
fogságban tartunk, mint kérdőívek:
születés, származás, ki vagy, mi vagy?
fogságban, mint az út gyors lépteink,
szemünknek madarát zöld láthatár,
s hiszékeny szívünket ravasz remény:
kicsiny körablakon kémlel a táj,

kutakból figyelem vágyaidat,
folyókkal kisérem lépteidet,
és ahol megállsz, én vagyok a pad,
és ahol kikötsz, a homoksziget,
bort ha iszol, én pohár vagyok,
ernyő, mely drótjain fölédfeszül,
végre magad vagy! kiált a szíved,
s így vagy te magad, de nem egyedül.

Micsoda működő nagy szervezet!
Kilépsz a körből és itt vagy megint,
mert idegrendszerem hálója fog
s megőrzi villanó reflexeid.
Ismerlek? igen, ez önismeret.
Hazudok? ez már az őszinteség.
Őrizlek-e, vagy a foglyod vagyok?
időnk már nem enyém s nem a tiéd,

iker-világ ez, fogoly s börtönőr
percenként cserélik az ablakot,
figyelő szem, ez most majd te leszel,
figyelő szem, ez most már én vagyok.
Szánk körül mosolyunk már ugyanaz,
s az évek talpa, mely reánk tapos,
ablakon innen vagy ablakon túl
oly iszonyatosan hasonlatos!

 

MEGINT CSAK JÓZSEF ATTILÁRÓL

Miért tegezzem én magát?
     hisz életében sem tegeztem,
pedig maga az oxigén,
     rézfonalakból sodort isten,
aki beszélni tanított,
     nem számolva, hogy széndioxid
és tömény kizsákmányolás
     halottai között forogsz itt,
te kemény, sovány csillagom,
     ki szavaidat nekünk adtad,
te kemény, sovány csillagunk,
     apánk, anyánk és kishugunk vagy,
te értünk voltál sínre fekvő,
     a kis öngyilkos Magyarország,
nyelvünkre adtad szép igénket,
     a legkeserűbb, szörnyű ostyát,
a legkeserűbb örökséget,
     hogy kitartsunk az igaz mellett,
hogy követeljünk annyiunknak
     kenyeret, lakást és szerelmet,
te konok rögeszménk, te számok
     nem-összegzett végtelenje,
te külváros, kit pernye bombáz,
     te napos terek tiszta rendje!
soványan sietsz a Ligetbe,
     halomba gyűlik az idő,
s mint verseidben, gömbölyű
     hasát nézi a kicsi nő,
s az égen ragyog ádámcsutkád,
     s a csöndben ég komoly szavad;
kibírtad volna hatvan éved
     ha nem vág ketté a vonat?

1965

 

FÁTÓL FÁIG

Amihez érek,
fagyaszt, vagy éget,
nem ismerem
a semlegességet.

Nem tudok bábként
körben forogni,
tudok örülni,
fölháborodni.

Húsomat mérik
szívemet mérik,
akik a cinkos
szavam remélik.

Bazalt mederben
piros vas csobban,
életem rendje
kemény napokban.

Erdőhomályban
fától fáig,
aki barátom,
marad halálig.

 

HAZÁM AZ ANYANYELVEM

Olyan puhán leomló a sűrű ösztönélet,
ámde a tudatosság világosabb, keményebb,
amaz felszabadít, ez pedig kötelez,
hát együtt mindakettőt, a lélek nem felez.

És soha nincs nyugalmam, és nincs jól ahogyan van,
ág hegyén az esőcsepp ezer kristályba robban,
esők füstfellegében narancs köpenyek égnek.
Kinek viszem a fáklyát? magamnak? a sötétnek?

De nem vagyok próféta, sem igéket suhintó,
hisz magamat se tudtam megváltani a kíntól,
nem prédikálok üdvöt, nincsen szíjostorom sem,
a győzelmet s a bukást megérteni igyekszem.

Nincs ősöm, aki büszke, sem gyökerem mely ágas,
hazám az anyanyelvem, nem is oly szűk világ az,
s bármilyen is magányom, az emberség a létem,
a hárommilliárdnak pár mondatát megértem.

 

MÍNUSZ ÖT

A kristály-szerkezetű csend
hasábokba áll idebent

függőlegesen és haránt
jég-cseppkövekben sárga láng

és benne fenyők, jegenyék,
a kristály-szerkezetű ég

s mint eltévedt szilánk zizeg
egy könyv a csend számozta meg

a lámpa wolfram-szálain
rég kihűlt fények korma ring.

 

A VARÁZSLÓ KALAPJÁBAN

Tisztességünkkel nincs mit kezdeni,
legjobb fogásaink elavulnak.
Arcom mögött egy másik arc lángol,
várom, hogy mégegyszer elővarázsol
kalapjából a nyár.

Eladták csontjaimat a Halálnak,
kísérletezzen az élet érdekében,
magyarázzon a zokogásból reményt.
Mellem mögött egy dinamó kiált.
Ismerjük egymást?

kevésbé, mint hinnénk,
műszereinket közöny rozsdásítja,
s így nem tudjuk mérni emberségünk fokát,
a repesztő fagyot,
az autogén nyarat,
amely bennünk dolgozik, a csontjainkban,
szemünk fényérzékeny anyagában.

Tisztességünkkel nincs mit kezdeni,
valóban nincs mit,
szigora pofádat csoportosan unják,
nincs bűnbocsánat,
mekegnek utánad merev szemű kecskék,
s mint a titokra, bámulnak a gyerekek.

Nem tudok mást,
se szebbet, se jobbat,
mint megismételni
a régi varázst.

De kezd a világ már ezzel is betelni.

 

KIRÁNDULÁSOK
Az ég sima almahéj burkolatán
    még nem ütött át a hajnali nap,
    még láttuk az elfakult csillagokat,
    még rongyokban függött a homály a fán,
    az udvarok, mint a mély sötét kutak,
    még orsóra tekerve könnyű utak,
    de csapat fiú
    és csapat leány
    már gyalogoltunk az álom után
    a vasárnap kitágult ösvényein,
    hol fűszálak vártak, rétek és hegyek,
    és arcunkra tapadtak vérplazmaként
    kis rézlemezek.

Ó, Hűvösvölgy, Solymár, ó frankhegyi ház!
    a még kopasz ágak
    kihajtottak rögtön,
    a fű közt virágok,
    a valóság, ez a vak szembesítő
    majd szétveri mindezt,
    de most még a képzelet rendje szerint lesz,
    s a tavasz virít,
    mert hatalmunk ilyen volt, korláttalan,
    ezt hittük sokáig, sokan,
    így mentünk a vasárnap ösvényein.

És estére, mikor bezárul az ég,
    s az éj leereszti vasfekete rácsát,
    már telitöltöttem a nagy aktatáskát,
    erdővel teli,
    tisztással teli,
    ahogy a kelő hold kettészeli,
    igen, a fiókom velük teli,
    bokrokkal, fákkal,
    cövekelt ég alatt úszó világgal,
    hétköznapjaim vasárnapokkal,
    műhely-zugaim virágszagokkal,
    kénszagú reggel
    falevelekkel -
    ezeket egykor mind hazavittem,
    nyárfa és bükkfa, zöld hegygerinc!

S hazavittem a lobogásod egyszer,
    hogy te már örökké csak nekem ints.

 

GYEREKEK ISTENKORA

A dicsőségért mindig verekedtünk,
az arany toronygombot mind leszedtük,
s a kék füstből kötöttünk puha sálat,
üvöltött bennünk öröm és utálat.

A gyengébbeket mindig odavágtuk,
kék szilánkokra fagyott édes nyálunk,
gyilkoltunk, hogyha kellett, képzeletben,
de mikor unta magát, szólt az isten:

mennék hozzátok snúrozni, golyózni.
Így tanultunk meg neki odasózni,
de sportszerű volt és fizetett máris,
bár tudta, amit csinál, illegális.

 

KÖTELÉKEK

Mióta élek, rend és kötelesség
és mindenféle célok, nemes eszmék
állítanak az utamon kelepcét.
Mert nem lehet
reggeltől késő estig
kiszabadulni ebből a spirálból,
taposta törvény, mindenféle had,
tarkómon cipelem
a nekem jelölt könnyű utakat.

Ezzel itt nem akarok én beszélni,
mégis beszélgetünk,
ezzel itt kezetfogni nem lehet,
mégis kezetfogunk.
De mikor alszom végre,
az árnyékaim szemembe simulnak,
a bőrbevasalt téli fagy fölenged,
arany levelek tiszta éjbe hullnak.

Jobb lenne oldottabban élni!
lebontani a hosszú falakat,
szétdúlni a szabályos pázsitot
s a személyazonosság
hegyes karóit tűzbe vetni mind!
s bolyongni útlevéltelen

és ruhátlanul mint a szél
és hajlongani mint a fák
egy el nem múló júniusban -
bár az is kötelék, a nyár,
s az olvadás is kötelék,
s az ég,
még az is kötelék,
mint a születés, a halál.

És kötelék a toll, papír
vezet az önző fegyelem,
vezet a vágy, hogy légy szabad,
az értelem, a szerelem,
s mind magáénak követel!
így eszköz vagyok magam is,
az ujjá nem szülhető nyersanyagban
a meg nem fogalmazott mondhatatlan.

 

A HÉT NÉMASÁG KAPUJÁBAN

1.

Hűlt tested előtt? ravatalodnál? holttested árnyéka mellett?
- megkértek, közeli barát híján, én mondjak néhány szót, az
egész nem tart sokáig, mondjak néhány búcsúzó mondatot
rólad, te szegény halott, aki elhagyatottságodban nőttél
naggyá, kopáran tragikussá a részvétlenségben. Kövérre
hízott egykori barátaid, akik hátbaveregettek, kuncogtak
vicceiden valamikor, szorító elfoglaltságukra hivatkozva
lemondták az egyetlen alkalmat, amikor - hűlt tested előtt?
ravatalodnál? holttested árnyéka mellett? - amikor elfeledve
a közönyt, mindennapi arcukat, átélhették volna
egyetlenegyszer a sikertelen élet dicsőségét.

2.

Ott álldogáltunk néhányan a célszerűsített gyász termében,
a nem tudom hányadik osztály díjszabása szerint rendezett
végső tisztesség kulisszái között, fölöttünk halk és finom
magnózene úszott, míg odakint az elsőosztályú füstköd vastag
tőgyeibe kapaszkodtak a csupasz téli ágak s az ugyancsak
elsőosztályú, de már szürkülő tél úgy terült el a földön, vedlett
tetőkön és divatos kalapokon, olyan sivár egyértelműséggel,
mint a te ötvennyolc éved szétteregetve. Ott lézengtünk,
hallgatva idős anyád süket kiáltozásait, s mert a művészet már
minden ábrázolhatót ábrázolt, s így megfosztotta eredetiségétől
az emberi gyászt is, ott lézengtünk a sivár rémjáték színpadán
a legszokványosabb jelmezben és arckifejezéssel. És akkor
tisztem és megbízatásom szerint - alighogy elült a stopperral
kimért zsolozsma - előléptem én és fölolvastam a fogalmazványt,
körülraktam hideg tested az előregyártott mondatok elemeivel.
Elmondtam, hogy kezedből kihullott a munka, a mosoly elapadt
szemedben, s kihűltél, szétomlottál, mint tűnődő szivarod hamuja,
itthagyva a hiányt, amelyet készen kapunk és amelyre hivatkozni
szoktunk.

3.

Néhány fázó rokon, a ház lakóinak papírvirág koszorúja és
a szomszéd fülkékben a soronkövetkező gyász alanyai.

4.

De mi lett volna, ha ez a te végtisztességed valóban a te
végtisztességed lehetett volna? Ha megjelennek sírodnál
tisztelegni a kimondhatatlanok, a profánok, az illetlenek?

5.

Ha idecsődítjük halott testedhez, lelked emlékéhez, a
szöcsketestüeket, a nikotintól elsárgult ujjuakat, a rozsdás
tepsiképüeket, a sikerületlen malomkerék-kalapuakat, az
eredendő csámpásokat és félretaposott sarkuakat - ha
kihirdetjük a söntésekben, hogy meghaltál, ha kiverjük a
halotti marsot a rosszul bádogozott italpultokon, melyek
támaszkodásaid kikötői voltak! ha kikiáltjuk a Körút hosszú
aszfaltszalagain, íme, meghaltál, nagyon komolyan és
megfontoltan, némi sértődöttséggel a várható és szabályos
kegyelet miatt, italtól elhízva és sikertelenségtől megpuffadva
eltávoztál a balfenéken - ha mindez köztudomású lenne saját
vizeidben! Akkor lenne gyász a gyász, köd a köd, félhomály
a félhomály, muzsika a muzsika!

6.

Akkor, bizony akkor!
a temető diadalkapuja alatt föltűnnének a rossztestű kis
ringyók, akikkel eszmét cseréltél füstben, esőben, hóban,
söntésekben, utcán, mozik félsötétjében belépnének az
egykori kocsisok, néhai nagycsontú lovaikkal, egy valaha
volt meleg istálló páráiból kibontakozva és eljönnének a
lottóárusok örökös szerencsekívánataikkal
és jönnének a turf csalhatatlan tippesei, lyukas cipőtalpukon
érzékelve az anyaföld fagyos valóságát
és jönnének a józan vének, akik intettek a tízparancsolat
és a tisztes normák betartására, s akik most mégis itt lennének,
bár saját pedagógiájuk csődjét tapasztalni!
és jönnének a lámpásarcu gyerekek, akik annyiszor láttak
téged részegen, de szívükben a riadalom mellett sok volt a
nevetés, mert mulatságos bukásaidból ők csak a mulatságosat
fogták fel és nem a pusztulást.

7.

Adjuk meg mindenkinek a neki illő gyászt. Engedjük az
elmúláshoz a múlhatatlan pillanatokat. És így most a Farkasréti
temető olyan tömegeket látna, mint Pest utcái egy Kossuth
temetésén, csakhogy fordított előjellel, ami a holtaknak már oly mindegy.

8.

Kergessük el, legalább sírunk mellől, a kötelezőt, amely csak
lézengeni képes ásító pofával, a közösség legcsekélyebb érzése nélkül.

9.

Jaj, megvénült szivaros, te, olyan volt kurta göndör hajad, mint
a deres fű decemberben! Jaj, elhízott tohonya te, kifakult szemedben
a nosztalgia csodálatos szigetvilágával! Te, aki minden
utcakereszteződésnél megtaláltad lelked asszonyait! Te, aki sárga
agyaraddal beleharaptál a kocsmák cigarettafüstjébe és így érezted
a csúcson magad! Te kövérségedben is ösztövér lovag, ízeltpáncélu
bogár, vastag poharakból hörpölő örök szomjas, te nem tiszteletreméltó
halott! Te hétszer újrakezdő, te hétszer elbukó - most meghajtom fejem
nagyságod előtt, a hét némaság kapujában.

 

IDEGEN KIRAKATOK

Az üvegzöld tó vizét
nem választotta szét a testem,
s e krómszínű lépcsőn nem mentem fel a toronyba
s nem verte vissza a hangom
hétszer e terem!
Belőlem nem lesz már francia, olasz,
svájci mégkevésbé,
sem nyugat-, sem keletnémet;
gondolkodási rendszerek egész sora
érthetetlen lesz mind a halálomig
és érthetetlen sokszázmillió boldogság,
sokszázmillió szomorúság,
de a fázás, a sírás,
a távolba oldódó szemek szürkéje
nem lesz idegen ezután sem, soha.
S mint egy páncéltalan test, amely
érzékeny reggeleket húz magára
és lenvászon tapintású délutánokba öltözik,
érezni fogom mindig
a súlyos mesterség kötelességeit
és erre kell összegyűjtenem elszántságomat,
mert átéltem minden reményt
és minden kétségbeesést,
a jövőt s a jövőtlenséget,
a zsarnokság kényszerét,
a gyáva engedelmesség gyalázatát,
s a magammal szembeforduló szív
erős kalapácsütéseit.
Ezért nem vagyok más, mint ami lehetek
és ezért lehetek több,
mint aki vagyok,
s bár se német, se olasz, se francia,
csak magyar és annak is szomorú:
szűkebb hazám az emberiség!

FRIBOURG, 1965 DECEMBER

 

GONOSZSIRATÓ

1.

Nemcsak barátaink mennek el, itthagynak minket
ellenségeink is, s éppúgy űr támad utánuk, mint a jók után.
Ez nem paradoxon, higgyétek meg, ez magamon mért igazság.
Elment a gonosz, s ezzel megfosztott a haragtól, szívem
szegényebb lett egy tartósnak vélt indulattal, gondolkodásom
a szembenállás izgató örömével. A naiv vívó elvesztette
partnerét, az orvtámadót, akivel szemben a hagyományos
készenlét mit sem ér. Aki félhomályban nőtt óriássá,
szellemalakokkal rokon néma létezésben, gondosan leragasztott
borítékok alatt, telefonok érzékeny mikrofonjaiban.
És mégis.
Halálával ismét szegényedtünk. Megokolt haragunk vesztette
értelmét. Megszűnt az aljasság szinonimája. A kínálkozó
képzettársitás lehetősége veszett oda. És a legenda is, hogy a
gyűlöletes örökké megújítja magát.
Nem, ez az ellenségünk, ebben az alakban, többé nem létezik.
Egyedi volt, utánozhatatlan, meg nem ismételhető.

2.

A nyugdíjas gonosz belehal a semmittevésbe. Virágot gondozni,
gyomot irtani - bár megadatik néki - nem az ő kenyere, nem!
Egy ember szétomlik, mert hivatása kicsurran ujjai közül, mert
értelmét veszti, ha siet, vagy ha megáll tűnődni a rézsútos nap
fényében, mert a változó évszakok formálisan újulnak meg és
tűnnek el a másik évszak havában, mocskában, fényözönében.
A tartalom múlik el. Ezért a nyugdíjas gonosz épp úgy áldozata
a sejteket roncsoló, vagy sejteket burjánzásra kényszerítő
Semminek, mint a szélütött építőmester, megrokkant pedagógus,
megbénult futóbajnok a maga tragikus sorsának.
És ebben nincs különbség köztünk, tevékeny áldozatok és
tevékeny gonoszok között.

3.

Éppen ezért a családi gyász és azoké, akiknek okuk volt nem
szeretni őt: egy összefüggő közösségé, és a gonosz halála
figyelmeztető egyben, kemény figyelmeztetés
a megindító csupán az, hogy ebből is az emberségesek okulnak
a gonosz barátai méginkább megacélozzák szívüket méginkább
markukba szorítják az időt és a bosszút, méginkább gyűlölik a
naiv vívókat, akik eltűnődve mennek az utcán, megállnak a nap
rézsútos fényében, lesújtva az újabb szegényedés tudatától.

4.

Te voltál a leggonoszabb Gonosz? Bizonyára nem. A tökéletlen
emberi létezés
bizonyára megfosztott attól, hogy az lehess.
És az esztendők üresjáratai, amikor bár erőd teljében, de hangod
elapadt, följegyzésed dossziéba került, és sehol semmi, a vetés
elkorhad a földben, a korcs gyümölcs megaszalódik az ágon!

5.

Mit becsültünk benned mégis?
A meggyőződésedet. Igen, a meggyőződésedet, amely úgy szólt,
hogy a többség kártékony, tehát kiirtani való. A meggyőződésedet,
te eltávozott, amelyet - bármilyen volt is az idő, kedvező, nem
kedvező, konjunktura, dekonjunktura - nemcsak a szívedben hordtad,
de az arcodon is. És visszaszorítva kísérteties virágok és fák közé,
haszontalan színes lobogásba, te egyetlen pillanatig sem mímelted,
hogy öregkori kikötődbe értél, kedvenc pálmáid, és csészeköldökű
maláj hölgyeid körébe, nem! te fogadat csikorgatva, leveleidet újra
és újra megfogalmazva megvallottad hitedet.
Bár ekkor sem éltél rosszul.
De mégis, ezek az üresjáratú évek vittek a halál küszöbéhez.

6.


Megint szegényebbek lettünk egy gyűlölőnkkel.
Megfosztott bennünket a sors a tiszta bizonyosságtól.
Halott nem haragszik halottra, barátaim.
Leendő halott nem haragszik valóságos holtra.

A temetési menetben mi is ott vagyunk.

 

A HÉTPRÓBA KÉRDÉSEI

Megkérdeztem magamtól, míg az est leszállott,
hadifogságban vállalnád-e magad mellett?
vagy deportálás ősállati iszonyában,
hol krumplihajért üvölt gyáva, bátor -
a kenyérosztást reábíznád?
Kezébe adnád leveleid? szégyenedben
leülnél hozzá, megvallani, meggyalázott,
hogy erődből már helytállásra nem futotta?
s ha gyilkosaid gyötörnék ki vallomásod,
mentőtanúnak, egyetlennek, elhívatnád?
Az utolsó két korty vizet, hogy elfogadja,
s döntsön helyetted, ki igyon - hogy a fogságból
kit váltsanak ki -
                             reábíznád?
hogy ő legyen az ejtőernyő kioldója
hogy ő legyen a kéz, mely felhúz a tetőre
kávédban cukor, szükséges só ételedben
hogy ő legyen az elégtétel első szava - reábíznád?

A hétpróbának alávetnéd?

 

HETVEN ÉV

Komlós Aladár születésnapjára

Egy férfi megy az úton át, mint gyermek
    és kések között lép gyanútlanul,
gyanútlanul s remélve olyan hittel,
    mely minden pusztuláskor megújul.
Naiv a szív, mely ennyi szenvedéllyel
    az energiát újratermeli?
Nem élhet máskép, kisebb hő-igénnyel
    ki konokságát maga szenvedi.

Nem élhet máskép, vádol s megbocsájtó,
    s mint ellenpontozásos zenemű,
egymást emeli mindig magasabbra
    a szigorúság és a jó derű.
S ki elhagyta a verset, aki önként
    sziklák közé száműzte önmagát,
az maga vers, s ki letette a lángot,
    az maga tűz, az maga már a láng!

1962

 

EGY KÉRDÉS MEGFEJTÉSE

A barátok nem olyanok, mint a jegenyék.
Milyenek is a barátok?
Szívük nincsen fémből,
izmaik nincsenek drótkötélből.
Milyenek is a barátok?
Nem fecskék, akik csőrükben hozzák
az ágacskákból font jövőt,
mégkevésbé sasmadarak,
kemény szárnyuk alatt a látóhatárral.
Milyenek is a barátok?
Nem oxigénpalackok fulladásos napokban,
a homályban ritkán világítanak.
Milyenek is a barátok?
Nem ülnek ágyad szélére,
amikor kiver a képzelt láz,
s ha vörös forradásokat mar arcodba a szégyen,
akkor sem ülnek ágyad szélére.
Milyenek is a barátok?
Ők isznak előbb,
ha fogytán a víz, az utolsó kortyot
megöblögetik szájukban s te tátogsz.
Milyenek is a barátok?
Elmondják, hogy rézsút fényeken át
merőleges testtel
hogy mentek az erdő porzó homályán
oldalukon szerelmed karcsú tárgyaival
s hogy a hosszú fűbe feküdtek azzal,
akire vágysz.
Milyenek is a barátok?
Unottan hallgatják amikor magadról beszélsz,
hogy felébredtél egy szürke hajnalon
és ordítani szerettél volna
a lepra magánytól.

A barátok nem olyanok, mint a jegenyék.

 

ARCKÉP EZER TÜKÖRBEN

Hosszúlábú ifjú ölelkezik a gyúlt homokban.
Ez én vagyok.
Palamellü férfi a szöges sötétben árkot ás.
Ez én vagyok.
Bordáin futkos a gyöngy, sovány testére mundért húz a fiu.
Ez én vagyok.
Fenn áll a hegytetőn, asszonya karjába kap, felettük robbanó fények.
Ez én vagyok.
Lírai dalt énekel, olvadnak tőle a lányok, kezét simogatják.
Ez én vagyok.
Sírtól sírig rohan, haja vörösre veri az arcát.
Ez én vagyok.
Egy ifjú, aki versenyt fut az utcán a kelő nappal,
egy vén, aki tenyerén számolja végső sugarak filléreit.

Annyit éltem, hogy el sem fér a szívemben,
annyit láttam, hogy az már vakít, vakít.
Ifjú legényke, futnál-e postára, boltba?
mosnád-e tisztára műhelyed ablakait?

Egy gyerek kiszalad a fényre, mellében trombitahangok.

Kezemben erő, hogy teremtsek, szívemben dac.
Bölcsőket gyalultam, most nászi ágyakon szalad gyalum.
Negyvenöt évem tízezeréves emlékezés.

Elkezdenéd újra?
El én!
De tiszta szívedből?
Nincs tiszta szívem.
És jó hideg aggyal?
Nincs hideg agyam.
Mert múlékony s nem múló anyag vagyok,
kit víz alá húz a kétkedés,
de földob, mint repkedő halat, a remény,
s mert tizezeréves feledés szunnyad idegeimben,
elhiszem, hogy itt az a perc,
mely újra szárnyrabocsájt.

 

VÖRÖSRÉZ

Vörösen füstölög a tömjén
a vörösréz havába értünk
vörösréz dáliák hajolnak
izzó vörösréz katlanunkba
lassan közelg egy inka asszony
vörösréz mellén kemény gombon
vörösréz isten ujja játszik
puplin petúniák kigyúlnak
könnyű hajunk is oly gyúlékony
vörösréz abroncs homlokunkon
vörösréz bilincs a kezünkön
vasmederben vörösréz olvad
sugárhajtásos fénye reszket
az egykor robbant nyári napnak -
vörösréz hagyma ételünkben.

 

ALMÁSDERES

Nem lehetsz többé almásderes, lásd be,
a nehéz fák patái dübörögnek,
ménesben menekülnek már a házak,

sörényed őszül, fehéren világít.
A homály teli meleg kancaszaggal,
abrak ropog az este fogsorában
és gyémántfényű zabszemek az égen,
kék víz az alabástrom itatóban.
Nem lehetsz gyorsabb mint a vékony árnyék,
te hosszú lófej rajza, tusskeményen,
az voltál, rózsás, nedves, finom cimpa,
karcsú boka a mozdulatlanságban.

 

REKVIEM BERDA JÓZSEFÉRT

Te voltál a legszabadabb, társas magány vándora,
mindent magad teremtettél, városszéli Robinson,
Pilis-Börzsöny az öledben, két kezedben Badacsony,
bogrács alatt rőzse lélek, eged krumplipaprikás,
képzeleted rókagomba, szekfűgomba, vargánya,
te összkomfort nélküli ó te kötetlenül megkötött,
ködös szemed zugaiban mintázott test gyönyöre
te összkomfort nélküli szegény szíved szerint ágyrajáró
legkegyesebb kegyelmes kuncsorgó kis kegyekért,
így lett hát a fölfalható -
így lett remény, álomcsillag,
te voltál a legszabadabb, havi rezsi, villanyszámla -
nem szívott ki mint poloska a polgári kényelem,
orrod húsos lebenyében rostélyosok érett szaga,
tenyeredből kisuttyant a forint és az állandóság,
piros arcú kóristák, vörösorrú kórusok
és az elsuhanó angyal, ártatlanok szűz hite -
gyászolnak a gyalogosok gyalogolnak teéretted
végig a Váci úton
ahol poshadt rétszagok
s kéndioxid füstök szállnak
s fehér karingben kiált a
Mauthner-bőrgyár üdvödért!

 

ELÉGIA A BETEGSÉGRŐL

Régi varázsát elvesztette a betegség,
ma már a lázak fátyla mögött semmi sincsen,
mozgásom körét, röppályámat tágította -
ma mint a satu, testem úgy szorítja.

Kékpíros csillám szemem elől hova tűntél?
ma szánalom, mi akkor gyengéd hódolat volt,
a lázas ifjú gyúlt homlokán könnyű kezek,
s a borogatás hideg, tiszta cserkoszorú.

A jóbarátok üde téli szagot hoztak,
hóillatot, esőszagot, fjord-áramokban,
hajuk tövéig lángolt egészséges arcuk,
hozták szünetlen híreik a külvilágból.

S az ágy mellett a könyvtorony, gordonka hangon
Tóth Árpád, Dsida bánatai muzsikáltak,
Csehov szakállas, sovány arca túl az ajtón,
kezébe fogta kezem Anna Karenína.

Szabadságjoga - az voltál az életemnek,
szaladt a higany csillogó üvegcsövében,
ó, szentesített lógás, tüzek udvarában!
ma lealázol, egykor édes, jó betegség.

 

A MADÁR ELSZÁLL

Zilahy György képei között

A kerítés fekete rovátkái mögött
ott áll az ember és néz a madár után,
néz fölfelé a sárga tollak után,
lebegnek könnyen, mint a köd,
többmillió éve néz a madár után,
amelyet felold az elérhetetlen ég,
s a csonkolt fák nem nyújtják fel karjukat,
mert nincsen karjuk és kezük sincsen,
s az eszelős dőlt sírkövek alól
a rozsdabarna halál rongyai alól
a héber betűk jelei mögül
a hullámokban sodró magány alól
a közöny ízelt páncélja alól
nem mászik elő se élő se holt
hogy kalimpáljon a madár után,
amely mindig és mindörökké elszáll
hiába forgatjuk utána nyakcsigolyánkat
kifehéredett arcunkat hiába emeljük szárnyai felé
a madár már akkor elszállt, mikor megszülettem,
anyám már akkor meghalt, mikor először néztem a szemébe,
ő is elszállt, ő volt a madár,
s az álom kertje olyan virágokat lövellt a félhomályba,
hogy azonnal megfeketedtek,
mint a csillagok is, amelyek mellembe pörkölődtek,
amióta összeütköztünk, én és a világegyetem,
a madár elszáll
és mi kerítések, rácsok fekete rovátkái mögött
mint a csonkolt fák, fölfelé srófolt fejjel,
szemünk udvarában az örök madárnélküliséggel
csak szétszórt pihéit látjuk lebegni a gyenge madárnak!
amerre nézel, bennünket látsz, madárlesőket,
fekete és fehérarcúakat,
kifordított tenyerű dermedt bábokat,
akik iszonyodva de boldogan is, nézik, hogyan siklik át
a madár a végtelen ágak csapdarendszerén,
elevátorok, daruk és gáztartályok fölött,
az égi strand fölött, ahol kék és piros bóják
ravasz láncolatát is kijátszva
repülnek a mi madaraink,
a mi drága, könnyű, alumíniumcsontú
és nylonpelyhű madaraink,
amelyek akkor szálltak el, amikor mi születtünk,
de anyánk és álmaink képében mindennap megszöknek
és mindennap eljönnek hozzánk
szorgalmas pusztulásunkban!

 

MEGLÁTOGATTAK AZ ARCOK

Meglátogattak az arcok
   világítottak az esti szobában
   itt-ott csupán egy-egy arc részlete
   szembogár, orrnyereg, homlokmező,
   telt ajak amely a plafonba ég
meglátogattak az arcok
   eloldozók
   cövekelők
   miattam gondba gyűrt szájak
   éntőlem tiszta szemsugarak
   történetem arcvidékei
   arcfennsíkok
   arcvizenyők
meglátogattak az arcok
   még pergett róluk a szőke homok
   szemöldök gyanánt fényes moha
   folyópart arcok
   füstpászta arcok
   arcok koromból
   arcok reményből
   történetem arcvidékei
meglátogattak az arcok
   pincékből kerültek ide
   barakok priccseiről
   sorbaállók közül
   tornatermekből
   üstök gőzeiből
   kocsmák alagútjaiból
meglátogattak az arcok
   pofonvert arcok
   összecsókolt arcok
   szülés fényében ránduló arcok
   csontszigonyok, melyeken fönnakad a fény
   megalázott arcok
   kiengesztelt arcok
   bosszúvágyó arcok
   az ütéstől ököllé dermedt arcok
   csontszigonyok
   gáztartályok a novemberi füstben
   margaréták júniusi délutánján
   anyád arca
   anyám arca
   nemvolt gyermekem arca
   minden arc, aki volt
   minden arc, aki lesz
   az én gyermekarcom
   halálontúli arcom
   küzdő arcom
   könyörgő arcom
   gyönyörtől elrajzolt arcom
   fogfájós arcom

arcok és arcok és arcok
   gyertyalángok és kövér dáliák!

 

VISSZAPILLANTÁS A JELENBE

1967-1969

 

VISSZAPILLANTÁS A JELENBE

     Gyakran gondolkodom az utókoron, azon a rendező szenvedélyen,
amely egy nagyobb áttekintés magaslatáról vizsgál, egybevet,
szembeállít
     embert és lehetőséget,
     észreveszi a csillagot, amely a zsebünkben ketyegett, az időcsillagot,
     s egyetlen szavunkat úgy ássa ki a föld rétegeiből, mint mi az ősember
ekéjének egy darabkáját.
     Gondoltam, talán a legjobb lesz, ha magam is, már látásom jelenidejében,
visszanézve figyelek s egy-egy megrozsdásodott szavunkat finom rézszálú
kefével megtisztítom és keresem az összefüggést szándék és tett,
érem és eredmény között.

*

     Megtalálták a bronzból vert kaput több emberöltő földmélyében,
     a dicsőség kapuját,
     griffjei, oroszlánjai, bomlotthaju kancái, csakúgy, mint sokféle csillaga,
keresztjei teljesen épek, megbontatlanok.
     Ez volt az a kapu, amely nem hosszu életedben, de mégis, több történelmi
szezon fényeiben, árnyaiban
     neked soha nem nyílt meg,
     rajta bebocsátást soha nem nyertél,
     kapucéduládat, bármilyen gyorsan váltogatták is egymást a portások,
nem állította ki egyik sem.
     A dicsőség kapuját eleven, fürge, izgékony egérhad zárta el, ők voltak
a küszöb, a habszürkén és pelyhes szürkén hullámzó küszöb,
     a sustorgó, sziszegő küszöb, amely szellemünk s életünk arany
gabonaszemeit ropogtatta soha nem szűnő étvággyal, amely néha kettévált
ugyan, utat engedve egy-egy igaznak is, de csak azért,
     hogy annál cincogóbb dühhel elzárja a belépést a többi igaz elől,
     apró fogaik őrlőmalmában elkopott egy országnyi hitel, egy hadtestnyi
tehetség, erő, nekibuzdulás,
     attól ez a sok őrlemény, csontliszt, föltekert idegszál és zsigerspárga
a küszöb előtt,
     a kinyilvánított dicsőség kapuja előtt,
     amely ime most a földtani éjszakák mélyéből került
     a fémszerűen szilárd, hidegmosolyu
     világos utókor elé.
     Ezért sorakoztatok a kapu előtt? Mellette mindenütt folyók, erdők, hegyvonulatok
     meneteltek a jövőbe!
     Miért koldultatok a bronzkapu előtt
     jámbor állatok?

*

     Találtak például a harminchetedik geológiai rétegben furcsa
repeszdarabokat, ezek szavak voltak állítólag.
     A bennük huzódó erezetből megkíséreltünk, kizáró és azonosító
módszerrel, szócsoportokat összeállítani.
     A leletek közé tartozik például egy tömegesen előforduló
szilánkdarab. Egyes tudósaink szerint ezek jelentése: szerelem.
Ám a hasadási próbák újabb és újabb változatokat állítottak elő.
Egy-egy szilánkdarab, az egyenletes fény ellenére, amelyet mi
szintétikus fénynek hívunk, váratlanul ragyogni kezdett, lyukat
égetett az azbeszt kesztyűbe, sőt a tenyerünkbe is, míg mások,
dacára a teljesen azonos vizsgálati módszernek, sőt eredménynek,
megmaradtak hidegnek, szürkének, mozdulatlannak.
     Fizikai és vegyészeti vizsgálatok egész sora állapította meg,
hogy a haza értelmezésű szilánk ránkmaradt tömegének főrésze
hamisítvány.
     Hasonlóképen jártunk a béke nevezetű szilánkkal s nemkevésbé
így az emberség nevüvel. A kevés valódi szilánk is gyakran
megtévesztette tudósainkat, akik olykor nem tudtak különbséget
tenni a meggyőzés és erőszak, a támadó és a megtámadott, a
hóhér meg az áldozat között.
     Mindez azt bizonyítja, hogy elődeink már messzemenően
járatosak voltak a vegyészetben, a fémkohászatban, sőt a
varázslatokban is, képesek voltak látszólag egyértelmű elemekből
bonyolult vegyületeket alkotni, a maguk és világuk magyarázatára
vagy megtévesztésére.
     Ám egy napon magukkal vitték a föld alá szavaikat, amelyek
már nem világítanak, s csak a csontvázuk ragyog fehéren.

*

     Találtak egy női szívet, mondhatni teljesen ép állapotban.
     Érzelmi világa ágas-bogas, mint az erek szövevénye, amelybe
vért lövel.
     Az elektromos rezgések még mindig mérhetőek benne.
     Két tucat fürtös férfifej égett képlékeny, jó anyagába. Most
vegytiszta üvegtálkán fekszik a jelen-idejü, egykori női szív,
     ez a szívós erekkel összekötözött marék rost és marék kocsonya,
     s pumpálja a vért gyerekekbe,
     majd később születő gyermekeibe,
     holnap talán találkozom vele én is buszon, villamoson, rámsüt a fénye,
     rézhálóba fogja szerény nevetésem,
     de ma még utókor
     még vizsgálat tárgya
     még komoly tanulság,
     ám holnap már almafák nőnek ebből a talajból.

*

     Ez az a ház, amelyben éltem s amit kétfejű utódaink a
feledés rádióaktiv hegysége alól ástak ki.
     Ez a napnál is fényesebb tárgy, amely tenyerembe simult
és átfogtak érzékeny ujjaim: kilincs.
Érintkezőpont a törvényhozás, az agy és a végrehajtó hatalom,
a kéz között, kilincs.
Antenna, amely felfogta hazaérkezésem rejtjeleit, távozásom
szaggatott sípolását, kilincs.
Otthonom és hontalanságom fénylő keresztje sarlókalapácsa
     két kőtáblája
     kilincs.
     Miután elköltözöm innen, a kilincs itt marad, ő az állandóság.
     Eddig még mindig az ember tűnt el, a kilincs ott maradt a zár fölött
     a létező ajtón
     és a nemlétezőn,
     a feledés rádióaktív hamujából az én otthont kereső kezemet
szabadítják majd ki,
     csak a kilincset,
     ezt a tündöklő stafétabotot
     évezredek és pillanatok között.

1967

 

EGYESSZÁM, TÖBBESSZÁM

Van, akit védenek bizonyos normák,
baráti kör, beléfektetett érdek,
taktika, védjegy-védelem

de én mindezeken kívül állok.

Fölágaskodhat egy bokor s az arcomba téphet,
a lépcsőn hiába igyekszem fölfelé,
olyan az pontosan,
akár egy lefelé haladó mozgólépcső.

Az admiralitás kihagyott a tisztek listájából,
a tenger nem hagyott ki a hullámverésből,
az elsőosztályú utasok fedélközén
könnyű bárányfelhőkkel int a közöny.

Ebből pontosan elég ennyi,
mert bennem sincs kevesebb az éber lelkiismeretből,
mint a hivatásos honmentőkben,
nekem sem tép kevésbé szívembe
az átlagos munkabér,
az átlagon aluli gyermekáldás,
s a fiatal párok vágyakozása lakás után.

Nem vagyok monomániás,
erre nem is ad alkalmat korunk, amelyben élünk,
s ha egyesszám elsőszemélyben beszélek is,
rólatok szólok,
kiket nem véd a védjegy szentsége,
az ehavi kirakatrendező tekintélye sem,

rólatok szólok,
zuhogó esők
és merőleges fények
időtlen falai között.

 

NEVELŐIM

Neveltek szelíd szóval s bottal
nevelt Petőfi és Ady
borostás férfiak szemében
jövőm vasszürke árnyai
    neveltek pofonnal és bottal
    nevelt a düh a dac
    rézcsigafényes munkapad
    ködcsuhával a téli reggel
    s mindenféle rendeletekkel
    nevelt az állam
rámkényszerített a világ
több-nemzedéknyi pedagógiát.

Vörösmarty és József Attila -
nevelt a vakhit s eszmélkedés
szívembe kés
s végülis saját tévedésem
gyönyörű halottá nevel.

Ebben a vad processzióban
véget nem érő nagy menetben
köztünk kullog a sovány isten
taposott sarok rossz cipő
    belém fogódzol mindenható?
    tőlem kérsz falat kenyeret?

Mióta formálni tudom
eszméletem és szavaim
szívemben formátlan a kín
    magyarokért lengyelekért
    olaszokért görögökért
    zsidókért bunyevácokért
    négerekért fehérekért
    rongyok verik a sűrű vért.

Voltak választott tanítóim
neveltek hitek balhitek
újságcikkek és látomások
textilkereskedők kanászok
szelíd szívek és szörnyszívek
    szavak és botok hogy suhogtak!
    íme a hátam - szónak botnak
    nem vagyok mérce tiszta szem
    de még szolgálhat tanítással
    szarvassá űzött életem.

 

KI MINDENT ÁTÖLELT

Itt menetelt nagy bádoglapokon
a sörteállú mohó Ifjúság,
kétoldalt fákat kutatott szemünk,
de nem tudtuk, hogy mi vagyunk a fák,
hogy mi vagyunk a rét, a hegytető,
irtás közén a rózsás napsütés,
fejünk fölött, hogy mi vagyunk a füst,
s a füst fölött a vasfekete ég,
mit is tudott, ki mindent átölelt,
s a kőmederben ő volt a folyam,
falak között a jó akusztika,
fiatal nőkben, aki megfogan,
fiatal testek forró fövenye,
hullámverés a mellbimbók hegyén,
ki tudta azt, hogy ő a folytatás,
hogy ő a század, ő az ezredév,
ki tudta azt, hogy ő az áldozat,
hogy ő a hóhér, s ő az üldözött,
csak meneteltünk bádoglapokon
ki tudta azt, hogy ő a hegy, s a völgy,
az ige, amely cselekvésre kész,
a főnév, amely bukik, vagy lobog,
a jelző, aki emel vagy gyaláz,
s a névelő, mely indít mondatot,
csak meneteltünk bádoglapokon
és esztergáltunk csövet, idomot
és ölelkeztünk mint a gyökerek
és szeretkeztünk mint a tűz lobog
és sugároztuk bolond álmaink,
de nem tudtuk, hogy mi vagyunk a fák,
hogy sejtjeinkben érik a halál,
hogy mi vagyunk a hárommilliárd!

 

TÉLI ZENE

Cipőnk szikrát vet a jégen,
megpendül a jégcimbalom,
jégjegenyék hajladoznak,
jégrózsa nyit a kőfalon,
s a jégneon bevilágít
jéglemezes éjszakába,
jégvonó a jéghúrokon,
szisszen a fagy könnyű lába.

Apáink idejében a tél oly óriás volt,
a vassá fagyott napfény suhanó kalapács volt,
jéghasábokból tornyot, műhelycsarnokot ácsolt,
apáinknak szemében egy ordaeszem világolt.

Amikor még gyermek voltam
kétfelől a házak
mint idősebb testvéreim
léptemre vigyáztak,
hangvillája volt a fagynak,
a füstnek vonója,
olyan volt a szomorúság
mintha arca volna.

Anyáink idejében a hajunk zuzmarás volt,
lyuk égett a cipőbe, az út egy vízmosás volt,
egy kapualj, egy bódé, összkomfortos lakás volt,
egy kis cukorkaüzlet mézillatú varázsbolt.

Térdig hóban, övig hóban,
arcok szemig hóban
menetelő jégoszlopok
mindig vonulóban,
menetelő jégoszlopok,
arcok szemig hóban.

Fivéreink korában a tél oly tünemény volt,
jégszoknyák hajlatában kék és viola fény volt,
a földön puha felleg, arany gomoly az égbolt,
a lányok hónaalja rozsdapíros sövény volt.

Igy jutottam eme télig,
hógátakon, jégküszöbön,
fagyott nemzedék mögöttem,
zuzmarából szikra-özön,
hátamon a megfagyottak,
karomban a feltámadók,
mellemen a vörösréz nap,
homlokomon kék telihold.

 

SOVÁNY ARC, TISZTA ING

A villamosok és buszok
a kalauzok s utasok
az ellenőrök s őrizettek
akik fizetnek s nem fizetnek
ideges bírák rossz tanúk
a sugárút s az alagút
ez én vagyok?
ez mi vagyunk?

az uszonyos s az ebihal
a ma a holnap a tavaly
a rendőrök kik integetnek
a gyalogjáró aki retteg
a tudós és a nemtudós
a nepper s az alkalmi jós
a forradalmár
és az ál -
ez mi vagyunk?

A füst grafitja mint a lélek
fridzsider fokon a halál
de minket ez nem nivellál
a más bűnét nem vállalom
a közös táj
de a lélek
a magatartás nem közös

most is azokhoz tartozom
akik e széndioxid-kénes
tüdővel tudnak élni csak
kik emelkedő utakon
mint hátizsákot gondjukat
cipelik mások gondjait
s bár ilyen-olyan honpolgárok
az elsőrendű felelősség
mély bugyraiban botorkálnak
s akik ma is a forradalmat
és szerény csöndes magyarságuk
nem higítják divat szerint:
       sovány arc
       tiszta ing.

 

FELKIÁLTÓJELEK A KÉSZÜLŐDÉSRŐL

Hogyha kezeddel hozzáérsz, érzed a ludbőröződését - a
forzícia már érzékeny, a sárga virágok már megfogalmazódtak
benne, csakúgy, mint a rigók füstsárga csőrében a válasz; a
ruhaipari vállalat raktárában viszont már suhognak a tavaszi
kosztümök, szétszórva a műanyag vegyi illatát; ugyanazon az
óriáskeréken ülünk és emelkedünk a nagyobb égbolt alá,
hogy homlokunkra mint egy kövér madár, leereszkedjék a
nap, és hogy a vállunkra üljön egy világoszöld, vézna
nyárfaliget; a kép primitív, istenem, miért ne? ha meggondolom,
még nem is olyan régen úgy kapaszkodott a barna haj
koponyámon, mint szívemen a szertelen remény, mint az
egyszeri és mégis örök élet hite a gyanútlanság ágain; de
lásd, az ötödik emeleten élek, élesen villanó ablakok mögött
s, kezemben egy rosszul működő telefonnal s a várakozás
felkiáltójeleivel a szívemben.

 

VÁZLAT A HAGYATÉKRÓL

Ha meghalok fiókomat
szétveti majd a déli nap
s szétfeszítik
a fel nem használt csillagok
melyeknek őrzője vagyok.
Kezek madárvilága száll
a homlokok fennsíkjain
ez arcok fénye az folyók
tükrében ahogy ittmaradt
a hold
emlékünk foglyaként
hét kémény ontja majd a ként
hét ágas tüdő szívja be

fiókom ezekkel tele

Őrzöm a kézfogásokat
a búcsú rángó jeleit
szobámba hajlik mint az ág
a nyitottingű ifjúság
fiókjaimban szárnycsapások
szétrajzanak a szürke csőrök
s az utcák katlanába hullnak
mint röplapok az álmaim.

 

ANYAKÖNYV

Már annyian ismerik az arcom,
mintha kisvárosban élnék!
az utcák és autóbuszok leltárában ott van a szemem,
a szám görbülete, vetkező homlokom.
Kiknek egykor inasa voltam, olykor előre köszönnek.
Együtt öregszem a platánokkal s az ecetfákkal,
e nagyvárosi szegényekkel,
arcom vonásai beleégtek a házak vakolatába.
Vannak kigyósiklású reggeleim, füstboltozatú deleim,
Duna-rezgésű alkonyaim, itt, ebben a városban,
ahol több mint kétmillió ember között élek
és mindenki ismeri arcom névtelenségét
s már jelbeszéd szinte, ahogy egymás mellett állunk
villamos peronján, mozi előcsarnokában,
a hússzék bomló szagai közt,
véres húsokra függesztve szemünk,
s ahogy belépünk ügyeink intézni hivatalokba,
temetők utcasoraiba,
tejszagú bölcsődék hófehér kulisszái közé,
ahogy rohanva vetkőzünk strandokon,
s vállunkat pernye marja,
ahogy rendőrök éles sípjára megrezzenünk,
de elmosolyodva nézzük a
mereven ugrándozó rigókat a téren!
Már annyian ismerik az arcom,
mintha kisvárosban élnék!
Mert én vagyok a szembejövő,
az előlhaladó, az elmaradó,
én bámulom a suhanc horgászokat a Dunapart lépcsőin,
s a suhanc horgász is magam vagyok,
én, a magasba néző, az esőt kutató,
a hold alatt járó,
én születek mindennap,
a nap bármely izgatott pillanatában,
és én halok meg a kórházi ágyon,
én nyomtatom saját gyászjelentésem,
én vagyok ez a város, amely öregszik, omlik és épül,
összeköt élőt s halottat,
tompa csillagot és fényes aszfaltmezőt,
szerelmem, ezüst szerelmem, kénfüstös oázisom,
örökebb, mint aki szeret, mint aki gyaláz,
mint aki érteni képzel!

 

INDIÁN DÉLUTÁN

Sziu és delavár nők
vonulnak mint az árnyék
az aszfalt ingoványa
itt fogja mokaszinjuk
réz-rózsacsokrok égnek
fekete-kék hajukban
vipera jobbkezükben
nyelve pirosan lobban
e kéjenc délutánban.
rézköldökükön játszik
egy kövérujju isten.

 

PESTI FÁK

Egyszer csak belépnek a házak közé
és állnak ott sebezhetően
lombjukon könnyű benzinpára
törzsükön íratlan írás
ott állnak sosem mozdulatlan
az akácok
juharok
platánok
ecetfák
társaim a nagyvárosi anyakönyvben
könnyű ernyők a füst esője alatt
kiterjesztett ujjak áldatlan koponyánk fölött
várakozó honpolgárok
a nagy tisztiorvos neonzöld előszobájában
nem budai fák
pesti fák
szegényházi öregek
nekivadult suháng-fiatalok
utak mellett
csarnokok körül
zsugázó kispolgárok fölött kibicelő fák
sakkozó bölcsek bólogatói
a budai hegyek
a Pilis
a Mátra
a Kárpátok
ideszorított nyúlványai
szibériai fenyvesek
Fülöp-szigeti liánok
téglák és betonok közé szorult üvöltései
Ti fák
akik tavasszal kiborítjátok a zöld kosarakat
télen meg konok csontvázakként álltok
ti vagytok
a mi kétmilliós ősvadonunk
a mi kétmilliós ziháló tüdőnk -
szeretkező
egymásba folyó
egymást tépő-szerető-marcangoló
világmindenségünk
klorofilderengésű
asszonyai vagytok!

 

ATTILA ÚT, PROMENÁD

Mikor egy nyári napon feltörték az Attila utat
hogy a távfűtés csöveit lefektessék
a sokat tépett földből furcsa csontok kerültek elő,
lókoponyák, lapockacsontok, hadilovak
lábszárcsontjai,
és harckocsi roncsok és autóroncsok
és hevederek
és áttételek
és gépkocsiláncok
és fejnélküli sisakok
ahogy egy földbe süllyedt háború lökte ki
koponyákba dermedt félhomályát -
a holtak arcvonalba álltak
az áldozatok meg a gyilkosok
csak éppen kiköpték
fogaik közül az aszfalt-alatti hűvös földet,
s ezek az oszlopok
átgázoltak a Vérmező virágágyain
a néhai lovak pedig
az aszfalt szalagjain kocogtak -
egy zöld réztrombitába belefujt a csend
s mi csak álltunk a mély barna árok mellett
amely gázszagú volt
kétoldalt álltunk
és néztük hogyan mászik elő a föld alól
a második világháború
egy utolsó előtti osztaga a Semmi
mikor egy nyári napon feltörték az Attila utat
hogy a távfűtés csöveit lefektessék.

 

KRISZTINA, ZÖLDFA

Őszi akváriumban
úszik kint a világ
üvegen-túli világ
üvegen innen csobban
itt az ablak mögött
tárgyam a köd
ernyed a platánok izma
üres papír kézirat
üvegen kopog a vak
fényekre szedi egy prizma
negyvennégyes szalad
angyal tipegve lépked
ördög tipegve lépked
Kinizsit kér a tag
gombás betonfalak
itt jön a Nemtő
a feljelentő
fekete cola konyak
énekelni
útrakelni
nem-betelni
Holdon inneni táj
holdon inneni kráter
holdon inneni holdlakók
holdon inneni üzletlakások
holdon inneni gond
holdinneni hazám
Zöldfa
lombja nem volt
lombja nem lesz
rügyeket se tervez
Őszi akváriumban
úszik kint a világ
üvegen-túli világ
üvegen innen robban.

 

MÚLTIDŐBEN

Még fiatal lángolásomban is csak
szemérmes megváltó voltam,
nem osztottam szét magam, mint egy újsütet cipót,
az életben általában a megformálhatót szerettem
és a nehezen megfogalmazhatót
amiért küzdeni lehet,
morálból nem adtam példát,
kerestem szüntelen barátaimat,
megfordultam mindenütt, a halál tornácán is,
a gúlákba rendezett holtak udvarában,
de nem mint a népmesék hőse,
megittam pálinkám, borom,
sorbeálltam kenyérért, húsért, mozijegyért,
mint a többiek,
hasonlítottam rájuk,
de úgy ahogy mindenki más hasonlít,
ám hozzáad valamit, amit apja, anyja bízott reá,
s így más voltam mégis, vágyam szerint legalább,
hittem, mert hit nélkül képtelen voltam lélegzeni,
és dolgoztam is, mert enélkül minek fogyasztani
a háromésfélmilliárd fejadagból,
kiáltottam az éhezők miatt
és szégyeltem magam jósorsomért,
jólesett volna eljátszani egy szép szerepet, mert hála
és dicsőség jutalma jár az alakításért,
mégis visszaléptem, mikor
tükröt tartott elém a Rendező,
letéptem arcomról a sírás és nevetés grimaszát,
államról a rézpiros szakállt,
szememről a fekete szemüveget
és útjára engedtem hátam mögül a Mitoszt,
árva voltam, de ezt mint emberi járulékot viseltem,
énekeltem, de csupán a csöndnek,
meg az üres szobáknak,
dolgoztam, de azt azért hogy maradjon valami
annak az inasnak is aki azóta már belépett az ajtón
és a segédek
feketére pácolt időtől koptatott asztalánál
helyemre ül.

 

A SZENVEDÉS TÉRFOGATA

"Szenvedett ő is, bár nem annyira"
így születik a frappáns párhuzam,
"szenvedett ő is, bár nem annyira"
nem annyira, de mennyire, uram?
S bár fenntartom a kérdezés jogát,
tudom, hogy válasz késve érkezik,
keserű számat derűs fintorok,
derűs szemem mély bánatok szegik.
Nem árusítom én a szenvedést,
nem számítom súlyát, térfogatát,
mérlegre nem állítom bánatom,
centivel nem mértem meg a halált,
levetkőztetett, nem a nyár, a tél,
kék teliholdat mart a mellemen,
végigkergetett folyópartokon,
megfuttatott hóverte köveken,
de szenvedésben nincs világrekord,
ki szenved ingyen? csakis a bolond,
s én csalódásban nem vagyok profi,
csak amatőr. Magába zár a kín,
mely éjszakánként olyan otthoni,
de ezt pofázzam zokogva megint?

 

ELLENPONT

Fennköltségemet megette a fene,
ellenpont vagyok, nem harmónia,
hitem hiánycikk, gyűlölöm a szavak
vizezett savóját.

A képmutatás most már megnevettet,
micsoda ripacs a nagy Gondviselés,
szíve szintétikus,
műanyag-fogékony.

Közöny alján közöny,
mosoly mögött mosoly,
lehámozhatatlan,
annyi réteg alatt
ugyanaz
ugyanaz.

Örömünk, mint a kaptár, kirabolható,
konokságunk megtörhető, mint folyó tükrén a jég,
de szomorúságunk sugara
megfoghatatlan,
s a felismerés sziklájáról
már senki le nem taszíthat
s így a vesztett reménynek is
illata lesz.

 

SZOBROK ÉS FALISZENTEK

Vannak akik már életükben
szobrok lesznek vagy faliszentek
legyenek bár a dogma agy antidogma szentjei
nem tehetnek kárt bennük a tények
mert kellenek
szükség van rájuk
vallásos igény martalékai ők
egy kialakított egyensúly mértékei
dobogón állnak
talapzaton
és megvilágított falmélyedésekben
közös végzet szülte őket
közös bűnök perforálták bőrüket
de most már érinthetetlenek
s mindegyikük homlokán mint vajákosok jele
mint leprások bíborfoltja
az Emberiség üdve világít.
Ime én is eléjük járulok:
üdv nektek
üdv nektek kik annyira megfeleltek
a kiválasztó szándéknak
a szükséglet királyvizének
üdv nektek
csalárdság kis aprószentjei
szilárd bűnösök
és ingadozó humanisták
üdv nektek
főszereplők
a milliárd statiszta között.

 

TÉNYEZŐK

Korunk hőse messiás,
hangvétele fortisszimó,
teste csupa lila seb,
pódiuma börtönök és volt királyi paloták,
tárgya mindig csak a nép,
elnyomja vagy fölemeli,
csak a nép,
folthatásban tízmillió, százmillió, milliárd,
csak a nép.

Korunk hőse fizikus,
lágytojást és dupla kávét fogyaszt
mikor kél a nap,
tervezi a fennmaradást és a teljes pusztulást,
gyorsan égő nyersanyag,
művirágok műillata, érdes azbeszt-anyaöl,
vasbetonba foglalt lágyék,
kopogtat egy irodának tömör dióajtaján,
átveszi a fizetést,
átveszi a kitüntetést,
szemüvegét törölgeti,
ő a teljesség tudója,
s nem tudja hogy mi áll róla
titkon őrzött iratokban,
ő tudja, mi az egész,
ám a főnök tenyerében
nagyobb hatalom a Rész!

Korunk hőse névtelen,
ő a többség
emberszagú tömegével
megtölti a gyárakat
népbüféket mozikat
szobakonyhás lakásokat
acélvázas gyűléstermek padjait
ő szavaz
ő üvölt
ő dalol
de a kórház vassodronyán
hegyes álla
koponyába süppedt szeme
lélekzete
alig mozdul
s gyökérkeze
bordáiba kapaszkodik
míg az özvegy
fölveszi a pénzt amivel eltemeti.