VERSEK   VÉSZI ENDRE (1916-1987)
BIOGRÁFIA KÖZÉLET
PRÓZAI MŰVEK DRÁMAI MŰVEK
  REGÉNYEK   SZÍNDARABOK
  NOVELLÁK   TELEVÍZIÓS JÁTÉKOK
  KISEBB ÍRÁSOK   HANGJÁTÉKOK
VISSZA (MŰVEK)   FILMEK
TARTALOMJEGYZÉK

Verskötetek listája:
          Időrendben,

          ABC sorrendben
Verskötetek tartalomjegyzéke
Összes (kötetben megjelent) vers listája
Versek, amelyek kötetben nem jelentek meg
Versek a fiókból 1953-57.
            Elvesztett évek erdejében
            Néma antológiák
Margit versek
Lefordított versek

A honlapon teljes terjedelemben megtalálható:
A magyar költészet kincsestára
70.kötet (Vészi Endre válogatott versei)

 

Nagy László rajza
Élet és Irodalom 1974

 

VÁLOGATOTT VERSEK   VÉSZI ENDRE (1916-1987)

Vészi Endre válogatott versei
A magyar költészet kincsestára
70. kötet

1998 Unikornis Kiadó

Betűrendes mutató      Tartalom         Utószó (Lator László)

 

AZ ELRABOLT NYÁR

Hogy hová tűnt a Nyár -
személy szerint nyaram?

Elhordták vaskosárban
szeme helyén üveg szem
erdőit szétkergették
iszapban dideregnek
a Hold helyén egy konyhakés

Hogy hová tűnt a Nyár -
személy szerint nyaram?

Cinkéit és rigóit
kemény zsinegre fűzték
a visszhangos kiáltást
üvegbe dugaszolták
a kigyúlt alkony elgurult

Hogy hová tűnt a Nyár -
személy szerint nyaram?

A fényeiből drótok
kódszövegek és görbék
utai föltekerve
orsóra föltekerve
jaj föltekerve utai!

Hogy hová tűnt a nyár -
személy szerint nyaram?

A gyertyák elcsöppentek
dermednek viaszrózsák
fölperzselt virágillat
úszik a füst ködében
cserépre zúzott csillagok

Hogy hová tűnt a Nyár -
személy szerint nyaram?

Szemed nem látja többé
vizében nem fürödhetsz
fövenyén el nem alszol
elalszol hiányában
megismételhetetlen

 

MINT AKINEK

mint akinek váratlanul egy másik orra nőtt
mint orient-expressz egy szakadék előtt

mint aki puszta véletlenből olyan fapadosra szállt
hol aki csak zabált egyszerre mind mindent kihányt

kitől levlapon megvontak telet tavaszt és mindenféle fényt
egy rosszkedvű borostás bíró vicces ítéleteként

s kilépőt belépő helyett s kilépő helyett belépőt kapott
s mert örökké szárnyakra várt fenéken billentve repül gyalog

s akit mindez mint méltatlan csapás
mint neki nem jogos mint árulás

mint meglepetés szerződésszegés
úgy ért váratlanul mint szívbe döfött konyhakés

mint aki hát én ehhez hogy jövök döbbenten állt ott
és eddig ritkán szólított istenéhez kiáltott

mert most fel tudta mérni már:
néhány óvatos gyáva év

három vagy öt vagy annyi se közben kíméld magad -
Uram - ezért?

 

HOLOGRAM

Túlvilági fény és csupasz ágak
ragyognak a novemberi fák
készülnek kísérteties holográfiák
arany törzsek hosszú hűvös árnyak

Lassan sétálok a Körúton
mint a száműzött ki visszatért
s megfizetett reményekért elvekért -
könnyű fényben járok s jól tudom

bár a séta ideiglenes
de az öröm oly hevesen jár át
hogy nem érzem melankóliáját
s szorítását annak ami lesz

 

A HELYREÁLLT REND

Sosem segít de szánalomra kész
hát kérlek hogy ne sajnáltasd magad
ha látja kínjaid - a lelki társa vagy
zokog jajong: micsoda szenvedés!

De amint múlnak lassan kínjaid
s érzékeny arcodon egy kis derű
a rend is helyreállt a helyzet újra egyszerű -
szíve teljéből gyűlölhet megint

 

PARKETTARÓZSA

Bálint Endre
műcsarnoki kiállításán

A zsennyei parkettarózsa tegnap délelőtt kinyílt
sötét vér buggyant az intarziák közül
sárga kerék gördült a barna olajgöcsörtökön át
feszületté lett deszkaszál
egy lécdarab még sóhajtva kiszenvedett

A papírvágó olló körülírt egy arcot
öreg papírban villant a krómragyogás
egy parasztasszony szemléli a héberbetűs köveket
SZÁRNY ANGYAL NÉLKÜL átrepült
de suhanása ittmaradt

Az ikonosztáz fülkéibe
beálltak a nappal látomásai
zöld-sárga ködben gyalogolnak a távozó figurák
az egykor szőke-barna-rőtek-feketék
az örök szőke-barna-rőtek feketék

Egy rongydarab a kézben kivirágzott
egy rézgomb deres delelőn ragyog
a zsákhomályban lovacskák ügetnek
ágazó emberujjak

A zsennyei parkettarózsa tegnap éjfélkor kinyílt

 

FAGYKRISTÁLYOK

1

A kert kilátó magasában
látható lesz az egész pálya
kilátás nyílik a hazára
mely műhelyem lakásom ágyam

A szavakra a mondatokra
nyílik a tiszta rátekintés
mely megméretés búcsúintés
de nem a nehézkedés foglya

A kristályragyogású kertben
az arcok fénye oly szokatlan
a csipkebogyók lángja lobban
hófalon varjak árnya rebben

Helyettem nem mondhatja senki
mondja bár szebben okosabban
sorsom - ha nem is választhatom
de a szintézist megteremti

2

A szintézis? egy történelmi
mert sokat élt ember egésze
az évek mérlegkészítése
vallató pillanat s kegyelmi

Az egész erdő fagytól józan
állok a kristályképződésben
egy rész a szikrázó egészben
egy földlakó átutazóban

3

Hajnali szürke félhomály köd
a tegnapokkal szembenézek
bár agyam még alvástól részeg
s szememben álmok árnya röpköd

Gomolygó halmazállapotban
de szétoszlóban már a káosz
és helyettem más nem határoz:
itt vagyok s nem tehettem jobban

Így vagyok és mást nem tehettem
hánytatott kín csömör utálat
izzadtam mint a hajszolt állat
de az egész felejthetetlen

Az egész - mind amit megéltem -
szerelem gyász fény és okosság
mint fenntartó elektromosság
s ha isten nem hajolt le értem:

Nyár volt a nyár nem festett vászon
és saját optikám az ég is
s hát végül kiküzdöttem mégis
hogy repülés a zuhanásom

 

MÉRLEG

Önkínzás ez vagy
meddő kísérlet
küzdelem bármi
a napok torlódó salakhegyében
rendet csinálni
nem szépíteni
nem retusálni -
nem hajszol önvád nem kerget szégyen
süppedő talajon
végre megállni

Nyeli a kukák
vas harcsaszája
falja magába
papírjaimat
arcomig hajlik egy barackfa ága -
egyszer elértem a fény angyalát
mosószer-illatú friss vetett ágya
fehéren vakított mint a tiszta láng
mint ezer fokon
olvadt anyag
építő-teremtő matériánk

A napok torlódó salakhegyében
küzdelem bármi
süppedő talajon végre megállni
rendet csinálni
nem hajszol önvád nem kerget szégyen
méretik életem
egy tiszta bíró
két tenyerében

 

AZ IZZÓ HUZAL

Az Akácfa utcától az Attila útig
milyen tetszetős összefoglalás!
holott csak egy izzó huzal
amelynek végén
föllángol és elparázslik egy ember
Egy vonal amit egy gyerekkéz rajzolt
szürrealista merészséggel
egy biztos térképészeti ponttól
a virágzó almafák hófehér zűrzavaráig
A görbén emelkedő vonal két oldalán
tömör kőbálványok és sudár bronzférfiak
árnyékmenetek és sétáló virágsorok
s a fényben keringő méhek gordonkamuzsikája
Túléltelek benneteket ti nálamnál jobbak
s helyettetek várom a leszálló tavasz
fodrozódó illatait
a Mikó utcai franciaerkély pilótamagasában
egy valószínűtlenségben ittmaradt
és a pillanat vadászaként várva
hogy a Tóth Árpád sétány
szemhatáramig ereszkedjen
s valaha volt ablakából Lengyel József is
letekintsen hozzám

És kitalálok egy plüss-szagú Philadelphia kávéházat
a Budai Színkörrel szemközt
s a Vérmező higanyizzású sétányán elképzelem
a sápadtfekete Babits Mihályt

Egy zuhanóhajú lány félrehúzza a reggel függönyeit
hogy az áprilisi fények lökődő habjain
úszni kezdjenek az Attila uti házak
s kalimpáljanak ebben a hullámverésben
a bizarr öregek
akik csak kutyaúszást tanultak a történelemben

Állok a park és a hegyek tündöklő röpterében
megszabadulva minden statikától
és visszanézek az Akácfa utcára
ahol sosem volt vala akácfa
s mint aki a gyermekkor
édes lankái közül elűzetett
úgy nézek itt saját magam mélyeibe
még környezetemnek is egyre kevésbé érthetően
mint egy emigráns aki nem kaphat többé
vízumot abba a hazába
amelyet egykor elhagyni kényszerült

 

KIFEHÉREDÉS

Fény érte a negatívokat
a fehér kisértetalakok már felismerhetetlenek
előhívhatatlan a történelem
minden más volt

Egykori ítéletmondók gödröcskés mosollyal
ibolyaszínű tekintettel
néznek a jövőbe

bocsánatos bűn lett a soha meg nem bocsájtható
a vallató kazamatákból
gombatermesztő mintapincék
minden átalakult

Mint valami ismeretlen kór fehér foltjai
úsznak a múlt előhívó vizén
a többé nem azonosíthatók
villámlik a mély feketeségből
az utolsó pillanat villanófénye

Azon a fotón amely örökre elveszítette
kontúrjait
te is ott vagy szerelmeddel és kutyáddal
egy virágcsokorral a kézben
szemed kitágult pupillájával
amely éppúgy kifehéredett
mint az az érzékeny film amelyet
váratlanul ért a fény
s így végülis eldobható
mert sem múltat őrző
sem jövőt ígérő -
volt pillanat

 

TÉLI NAPLÓ

Kontrasztok december végén

Halhólyag lámpák úsznak a homályban
lábadhoz kúszik vastagon a sár
s mint eltévedt golyó szíven talál:
egy másik kontinensen most is nyár van

Gyönyörű lábak rózsás fénybe lépnek
zöldfényű vízben köldökig a nők -
egyensúlyozzák a mérleg-időt
sárga fövényén a végtelenségnek

Te sorba állsz fókazsír-jegyeiddel
s ha orrodhoz dörgölik orrukat
az eszkimó nők - lásd nem vagy magad
s egy ezüst jéghasáb maga az isten

Vízkereszt

A Vérmezőn varjak nagy rongycsomói
kékre köszörült fagy metszi az ágat
ezüst csengéssel hullik a madárhad
vaslemez zárja rigók itatóit

Rozsdamentes acél a Duna tükre
az égen ezer sirály korcsolyázik
egy rossz szobor - szegény Dózsa is fázik
szögekkel átvert Nap lefelé függve

A kifosztott karácsonyfák zörögnek
vak fólia csillagok szétgurulnak
kivérzett rózsaszínnel jött az új nap
oldozva göngyölegét könnyű ködnek

Van aki még az ünnepektől kábult
de már a szédületnek vége vége
a pillanat sűrítő részegsége
mint a sziventalált madár - aláhullt

A fagy szétmarta balek hiteinket
megváltók lesik saját maguk üdvét
egy cethal szeme figyeli a-szűrt fényt

Menj mosakodj és ölts fel tiszta inget!

 

AZ ELMARADT PRÓFÉTASÁG

Átmeneti korszak átmeneti lényei
megtanultuk a madárnyelvet is
hogy elmondhassuk az elmondhatatlant
gyümölcsöt növesztettünk a keserű mag köré
hogy rejtve maradjon
az önbiztosítás kufárai lettünk
ó mi szerencsétlenek!
és így aztán minden ami törzsből növeszthető
az ág amely többedmagával korona lenne
forrás maradt a törzsben
dudor a kéreg alatt
mi pedig sandán az utókorra biztuk
a végső ítélet megfogalmazását

 

MINT

Végülis nem kell érteni a költészethez
magunk is hasonlatok vagyunk
mint árvák a viharban szinte
mint Mózes akitől megtagadtatott
mint elitélt aki rója köreit
mint aki adja a hülye járókelőt
és úgy tesz mintha elhinné azt amit

Jaj hogyan vágyom évtizedek óta
a polifoniát
a nem egyszerre lépést
a nem egyszerre kiabálást
az elragadtatás váratlanságát
a meglepő meglepetést
mint akit felnőtté fogad az emberiség
és mint aki ettől okos lesz felelős
szíve mélyéig átvilágított
csiszolt éleivel fényt dobáló
mint akin áthatolt egy titokzatos sugár
egy nyár utóélete
egy örökös szellemi július ragyogása
és ettől lesz érthető
mint aki mint aki mint aki szinte!
a teljes emberi kiteljesedés

Mint - -

 

AZ ÉSZAKI SZÉL NAPJAIBÓL

Kitépte a szél a hétfőt
a gyökérkoronából
pereg a szürke agyag
elvitte a keddet mint egy ócska tetőt
s a szerdát jégfogak közé taszította
forgóként pörgette a csütörtököt
s a péntek széttépett királyi palástja
fejünk fölött csapkod
szombat ó szombat földhöz vert rigó
szétnyílt csőréből jajong a halotti ének
s végül vasárnap a föld alól tört elő
tárnák és vájatok szörnyű vészjelével

Ebben az alkonyi kék tündöklésben
mint szőkefürtű karnagy
felhőket vezényel
majd később elfelejtett költők
szalonzenekarát

 

SZOMSZÉDOM KOSZTOLÁNYI

A Vérmező partján mely ónos szürke fényben
úgy dereng mintha valaki
egy égi ablakot éppen rányit
a Bellevue-szálló felől látom jönni lassan
Kosztolányit
Szép derűs férfiarcát kissé oldalt hajtja
tűnődve félig majd talán egészen
mint aki átsiet egy üvegvágó-metszett éles résen
s álmélkodó mosolyba görbül ajka
ahol a Tábor utca és Logodi utca
találkozik és azt a ködbe hulló téli délutánt
hideg ezüst levelekkel koszorúzza
Mert itt a grund hol egykor háza állott
és itt az ablak amelyen át figyelte
az ég végtelen nagy terében akkor bál volt
amikor lassan leszállt már az éj a kertbe
S az egészen eltűnődött elcsodálkozott
az emberi lét egyszeriségét átérezve egyre jobban
- hogy milyen csodálatos s milyen gyönyörű!

s amely végül a semmibe lobban

1985. MÁRCIUS

 

HARMINCKÉT ÉVE ÖRÖKKÖN-ÖRÖKKÉ

Engedd meg hogy ne tekintselek
nyolcvanévesnek
akinek bőre és dicsősége a csontjaira szikkadt

engedd meg
hogy ne így ünnepeljelek
de hogy harminckét éved
úgy keringjen bennünk örökkön-örökké

mint az áramló vér
s hogy légy ezután is ennek a kis országnak
dühödt fiatalembere
aki ajándék ruhát
és más lábára szabott cipőt visel
s aki körül térdre ereszkednek a menyasszonyfák
s akit hosszú kémények kísérnek el
a Gát utcától a téleleji kopár Szárszóig -
te fiatal férfi a sineken
értelmes élet és szerelem ámokfutója

Ó sovány szegényjogú apánk öcsénk
örökbefogadónk
aki nyelvünk alá helyezted az igét
hogy beszélni tudjunk
és anyanyelvet adtál hogy honosak legyünk hazánkban

Ne légy te nekik
öreg
papa
fater
mozgékony kóklereknek
kik megveregetik a vállad
hogy minden oké atya!
Mondván
korszakváltás történt
és nemzedékváltás
és stílusváltás
és nincs többé külvárosi éj és nagyon fáj
s a semmi ágán semmi
és mondhatni hogy passzé
a mama infantilis emlegetése is -

Te aki nem szervezted az utókort magadnak
te vagy az utókor fiatalember
a téged túlélőknek te vagy a jövő
a harmadik évezredben is érvényes jelen
az elektronikus modellek között
az emberarányú megmaradás
te harminckétéves!

 

ELTÜNT A NYÁRBAN. VARIÁCIÓ

Eltünt a nyárban
jelentik majd róla
a furcsa nyárban
a rongyként sulykoló
szürke esőkben egy mágneses napfolt-
vihar közepén

Rézhuzal villámok rácsai közt menekülve
olykor egy csatornaszagú kapualjban meghúzva magát
s közben szakállt és vörös parókát ragaszt
csupasz arcára vöröses emberszőrt
hogy elrejtse közismert döbbenetét

Beállt a tűznyelők közé égő spirituszt lehelt
bérgyilkosok és szentek körében megjátszotta a hülyét
próbált szonettet írni az anyagcseréről
s így majdnem menő lett belőle

Ebben a különös nyárban hasonulni próbált
többféle divathoz amely üdvözít talán
a párálló aszfaltban lábnyoma megmaradt
hát gyorsan fölrepült
netán így nyoma vész

Egy nőillatú postahivatalban
a pulton gyorsan megírt három levelet
egyetlen hölgynek címezve mindahármat
Párizsba Pécelre és Pannonhalmára
s külön a jelzés
ÉJSZAKA IS KÉZBESÍTHETŐ

Gurult a nap mint lángoló vaskerék
vijjogva szálltak a mentőkocsik
vakulást lövelltek a narancspiros kohók
és kék vakulást a hegesztőpálcikák

Ebben a nyárban a szétzilált nyárban
őrnagyok kánok és szóvivők
s lágyéksötétig levetkezett lányok
elővezették a Nagy Attrakciót

Az ejtőernyő-selyem alkonyatban
nyers vasöntvények - Afrika éhezői
nyers vasöntvények - Ázsia éhezői
és közben légihidon érkezik a fegyver - -

Kószált a város dzsungelében
tűzfalak állványok kátrányillatok
a koraeste bogárzölden fénylett
a vaskémények némán gyülekeztek

A fénycsövekben gáznemü sugárzás
az utakon menekülő lányok
zilálthaju fák
a végtelen hullámzó kék ködeiben
konzervdobozok csikkek vadmirtuszok

Átment egy zebracsíkon tizenhárom utca
és tizenhárom tér felé haladt
hajában csillagokkal madarakkal
kimondhatatlan örömmel szívében - -

Hotelhallokban virágarcú kurvák
mósuszillatu vad húslázadás
egy átvilágított akváriumban
emberpofáju rőt fűrészhalak

Valaki látta őt egy ingyenstrandon
hogy ült egy padon és főttkukoricát evett
a metró mozgólépcsőjén egy fehérarcú nővel
ahogy a zöldes mélyből emelkedtek lassan

A szemtanúk szerint - -
igen igen a szemtanúk szerint akik
maguk is eltűntek abban a nyárban akik
itthagyták végülis hiányukat s akik szerint

Következnek a tél évezredei

 

VÁLASZ NÉLKÜL

és hogyha többé nem lesz soha reggel
és vad sörényét úgy teríti szét
a hajnalban lezuhanó sötét
hogy félve érzed borzongó kezeddel
síkos és hideg s nyálkás tömegét?

és hogyha hiába nyúlsz majd a kapcsolóhoz
a wolfram-szálak nem izzanak át
az üvegcsőbe nem hasít a láng
mely a méhviasz tetszhalálból oldoz
s a zárt sötétből tágas fénybe ránt?

s ha nem lesz ajtó ablak még egy repedés sem
egy cirkli sem melyen az őr néha benéz
és arcodnak s szemednek nyoma vész
s egy sejt leszel az egynemű egészben
és odakint fekete hóesés?

 

A HADIHELYZET MEGSZÖVEGEZÉSE

Áll a konkurrenciaharc a huszonévesek
és - mondjuk így - a többévtizedesek között
Ó nem a művészet maga
vívja itt harcát zihálva
inkább a szív a máj meg a tüdő
az érrendszerek csetepatéja ez

Különböző zárójelentések szembesitődnek
kétféle öntudat pengeéle villan
részint
a képzelt tetők fölött hegedülő
naiv önbizalom
a művészet úgynevezett
örökkévalóságába vetett hit
amely provokálja az ifjak tériszonyát
akik viszont
egy rángatódzó rock-aréna
valamint egy neo Feszty-körkép
továbbá egy széthullott betüszekrény
különlegességeivel válaszolnak
s ezért olyan bizarr a helyzet
hogy megszövegezése
túlontúl sok humoros szót igényelne
s némi becketti abszurditást

De semmi baj kartársaim
bálványdöntögetők és elzuhant fatörzsek a porban
végülis
a költészet megmarad
mert élettani kényszere a fennmaradás -
nem is magának a költészetnek talán
mondjuk inkább
az elavult szavak szótárából idézve
az emberiségnek
illetőleg még pontosabban
az egyes embernek inkább
akinek
az oxigén
a napi kalóriamennyiség
a szerelem hevülete mellett
még a képzelet felhajtó erejére is szüksége van
hogy kéz- és lábbilincseitől
- ha időszakosan is -
de legalább reményeiben
megszabaditsa magát

 

A SZERELVÉNY

Az a bizonyos rendezőpályaudvar, igen, az a sínapokalipszis, a halogénlámpák zöldessárga kiáltozása, a sikongó fényjelek, váltók és ellenváltók kattogó protézisei, drótkalitkák, vasúti magaslesek, lassító, gyorsuló, érkező, távozó vonatok, eloldott kezek a levegőben, kezek, mint a búcsúzó madarak, vitorlázó szárnycsapásokkal eltűnnek a frottírszálazásu félhomályban, elektromos á-hang magas zúgása közben, dízelsziszegésben, sínhurkok és síncsapdák labirintusában és valahol ott, a tollpuha ködöt átszakítva, beúszik lassan az a bizonyos szerelvény, az a végtelen kocsisor - -

Az a végtelen kocsisor beúszik lassan, a maga nagyon is szedett-vedett, rendezetlen összetételében (szalonkocsik, vagonok, platók), és az egész ott lebeg, a rendhagyó látási viszonyoknak megfelelően, egy irreális optikai, s egyszersmind lélektani pillanat ködében, a bizonyos rendezőpályaudvar síncsapdái fölött, mintha most futott volna be, évtizedek meghatározhatatlan közegéből, telefröcskölve Európa múltjának véres mocskával, annak a bizonyos történelemnek szennyes váladékával, duplázott mozdonyai körül nevetséges gőzszárnyacskákkal, arra várva, hogy bebocsájtassék a jelenbe, a pályaudvar üvegpikkelyes nagycsarnokába, mint egy közhasznú jelkép, mint egy memento, mint egy síneken gördülő, szeszélyesen összekapcsolt végtelen közhely, ámde bár - -

Ámde bár az üvegpikkelyes főcsarnok tiltott terület, a szemaforok tömören kibuggyant vércseppei átütnek a vizeletsárga szmogon és éppen ezért a maradék kocsikból összekapcsolt szerelvény nem tolathat be a visszhangos csarnokba, a megvakult üvegpikkelyek alá, vagyis elmarad a megérkezés rítusa, immár évtizedek óta elmarad, ezt magam, mint évtizedek óta várakozó, hitelesen bizonyíthatom. De valahol, tétova tájékoztatások szerint, ott vesztegel, a már említett rendezőpályaudvaron, egy teljesen abszurd kiterjedésben. És megint csak és megint, futkoshatok tudakozótól tudakozóig, ahol is, lefüggönyzött ablakok, bereteszelt arcok, halszemű válasznélküliségek és összeszorított ajkak vaspántjai fogadnak. "Hol, micsoda szerelvény? Micsoda félreállítás? Miféle soha meg nem érkezés?" A rákérdezések olyan tömörek, szigorúak, olyan tárgyiak, szóval olyan rákérdezők, hogy keményen bizonyítják saját jogosságukat, és ezek szerint és ezek szerint - -

És ezek szerint. De valahol, tehát az úgynevezett rendezőpályaudvar szférájában, (amely egyesek szerint nem is létezik) a szerelvény igenis föllelhető. De amíg ezt a végtelen kocsisort egy szabatos vasúti szabályzatnak megfelelően összerendezik, a magyar királyi, a birodalmi német, a francia és az olasz jelzésű kocsikat, amíg mindezek összeállnak egy állami rendbe, valahogy az idő traverzei alatt! Nahát, az is! Amig rendezik azt a zűrt, amit az összevissza futkosó szerelvényrendezők csapnak, (fokozhatatlan rangú generálisok, fő- és alvezérek, bölcs atyáink és egyszerű géppisztolyos őrök), addig lepereg még néhány, történelmi szakasz és anyaföld lesz néhány nemzedékből. És hogy ha még ehhez hozzászámítjuk a zajártalmakat, az éppen elviselhetőség határán! azokat a szaggatott sípjeleket, a különböző idegen és hazai vezényszavakat, az elröpülő kezeket, az ablakokból kihajló testek emlékeit, szemek lobogó tükreit, a méltóságuktól megfosztott arcok cserépdarabkáit! De ugyanakkor, ezzel együtt is, az ablakok, az ajtók, nyílások, rések deszkákkal bedeszkázva, súlyos függönyökkel elfüggönyözve, szögesdróttal bedrótozva, rozsdás pántokkal átpántolva, rejtjeles számokkal megszámozva, és az a távoli hegedűszólam - -

Igen, az a távoli hegedűszólam. Hogy hány évtized telt el az utazás múltideje és jelenideje között? Ki tudja! Ez a szerelvény, mint olyan, ez a végtelen gályákon lóduló, döcögő, száguldó kocsisor, az ütközők vad döreje közben, az örökre lezárt átjárókkal, lehunyt szemhéjunk mögött, mondjuk ki bátran, noha közhelygyanús, egy szűkre zárt optika jóvoltából, egyetlen pillantásban is összefoglalható; a történés korántsem epikus, de inkább szemkápráztató fényjelenségnek tűnik, kitüntetett pillanatnak, élet és halál zárójelében. És hozzá még, kvadrofonikus többszólamúságukban, a ravasz és behízelgő zeneiséggel megszólaló hangosbeszélők: "Ezt a minden igényt kielégítő szerelvényt, a maga megragadó sokféleségében, nagy utánjárással tudta biztosítani önöknek, hölgyeim és uraim, s a felnőttkor küszöbét soha át nem lépő mindkét nemű gyermekek, a huszadik század közlekedési főigazgatósága, egy államközi közmegegyezés keretében, történelmi igenlések, rábólintások, helyeslések, és álhumánus tiltakozások kíséretében - -

Igen, igen, helyeslések és álhumánus tiltakozások kíséretében. Ilymódon tehát a jelkép, bárhogyan forgassuk is, nyugtalanítóan egyértelmű lesz, sőt sarkosítva: némileg ordenáré is talán. A kupék időt és félhomályt szeletelő fényeiben, árnyékszelidségű nők, nyughatatlan gyermekeikkel, átizzadt vagy átvérzett ingű férfiak, különböző divatok szerint öltözve, különböző egyenruhákban, hófehér menyasszonyok, fátyolbóbitákban és lakkfekete vőlegények. Kimennek sudáran, délcegen, fiatalon és visszatérnek (egyesek még ezt is elmulasztják), mint süppedtszájú vénemberek, visszeres vénasszonyok. Szóval a szünetnélküli áradás. A tolózáras ajtók mögött arcok emlékei, mezzószoprán dallamtöredékek, csemballók elpengő futamai, az ostorcsapásként üvöltő fájdalom, no meg, a bartóki ütőhangszerek! És, kérem tisztelettel, az a bizonyos étkezőkocsi. Egyszóval, az az elegancia, nahát, az egy külön fejezet, alázatosan, az egy üstökös-látomás!

Kifejezetten az. Üstökös-látomás. Vagyis, részletezve az étkezőkocsit. A mozdíthatatlan, borpiros plüssel kárpitozott, magastámlájú székek, azok aztán! A világítóan csontfehér, sajátmintás, nehézsuhogású damasztabroszok. A legyező alakúra formált damasztszalvéták, melyeket csontgyűrűk fognak össze. A meisseni, karlsbadi és herendi étkészletek; a mélyöblű, súlyos, ezüst merőkanalak; a kések, villák, kanalak, desszertkészletek, a ragadozó pofájú halkések, na és a pecsenyéstálak, hölgyeim-uraim, a pecsenyéstálak! No meg a tojásdad asztalokat körülülő elsőrendű közönség, dróttal összekötött bakancsban, rongybunkós lábbal, holtakról lecibált katonaköpenyben, diplomatafrakkban, és a kecses nők, gabonás-zsákokból kreált estélyiben; az örökké huszonéves költők, az előkelő esszéírók, a hűségbe savanyodott rajongó hitvesek, a spanyolviasz soha föl nem találói, a láng nélkül lángoló lánglelkűek, s az érdemnélküli érdemesek, mind mind! És, kérem, a szótalan pincérek, lábujjhegyen, balkezüket a hátuk mögé tartva, glasszékesztyűsen, amint utolérhetetlen előkelőséggel fölszolgálják a marharépa levest, a protekciósoknak egy-egy rántásdarabkával. Ez a nemzeti és nemzetközi egység, a Holtak Waggon Lits termeskocsijában, a mindörökké fiatalok, nahát, nahát. - -

Nahát, nahát! Az a bizonyos rendezőpályaudvar, igen, az a sínapokalipszis; a halogénlámpák zöldessárga kiáltozása, a sikongó fényjelek, váltók és ellenváltók kattogó protézisei, drótkalitkák, vasúti magaslesek, lassító, gyorsuló, érkező, távozó vonatok, eloldott kezek a levegőben, kezek, mint a búcsúzó madarak, vitorlázó szárnycsapásokkal eltűnnek a frottírszálazású félhomályban, elektromos á-hang magas zúgása közben, dízelsziszegésben, sínhurkok és síncsapdák labirintusában és valahol ott, a tollpuha ködöt átszakítva, beúszik lassan az a bizonyos szerelvény, az a végtelen kocsisor - -

 

POGÁNY RITUÁLÉ

Figyelitek ezt a tűzoszlop-izzó időt
ahogy levetkőztek vad önkényükben
a fiatal lányok a gyermeki nők
a sudárak szelidek szabadok s örökké agresszívek
ahogy rohamra mennek a haj lobogói
a hullámzó sörény-csodák
a Nyártól zsákmányolt műremek testek
a test-látomások?
Micsoda győzelmi lobogás tánc ez ma itt
a parázsló oltár előtt
ahogy levetkőztek vad önkényükben a
fiatal lányok és gyermeki nők
és mutatják testüknek szentségeit
és ajándék lágyékuk és mellüknek rajza
amint a fény és az árnyék
kibontja és megvonalazza

Figyelitek ezt a tűzoszlop-izzó időt?

 

EGY NAP VÁZLATOS TÖRTÉNETE REGGELTŐL ESTIG

Itt állok augusztus repülőterén
könnyű szalagokkal körülszáll a fény

Átúsznak a szobán fehér köpenyek
fölöttem egy arc és gyűrűzik a csend

Mintha sztetoszkóppal - figyel az Idő
másodperc múlású rovarneszező

Tömör kondulással itt a délután
ízleli a semmit szótalan a szám
Sötét ablakomra bocsájtja az ég
gyönyörű homlokod helikopterét

Számos változatban homálylani kezd
s pohár tiszta vízen elvérzik az est

 

AJTÓ ÉS ABLAK EMLÉKE NÉLKÜL

Megbonthatatlan az a feketeség
nem szabdalhatják lángok tűfogai
fény rácsaival föl nem osztható
véső kicsorbul rajta

Vaksötét zárka cirkli nélküli
ajtó és ablak emléke nélkül
sem szögletei sem félkörei
csak suhogó vastag drapériái

Körözve benne fekete lesz majd a kéz
fekete tócsa a gyönyörű szem
vaskapocs lesz az ölelő kar
a plafon vasmennyezet

Valaha vadmeggyfaág volt a karod
rézsutos fény a szemsugarad
bozontos fészek forró öled -
s mi lesz majd aztán?

 

DÉL FELÉ

Tollászkodnak a nénikék
teraszok Dél felé szállnak
gomolygó gyöngyház-halálnak
frigyládája az ég

Nem volt még ilyen magas
az a bizonyos mennybolt
kontúrok szerkesztett világa nem volt
ilyen sugaras

Alatta súlyos lódenkabátok
keserű szagukkal fölsorakoznak
keresztbe feküsznek az utcahosszak
rohamra indulnak vérző faágak

Felnyöszörögnek az öreg szekrények
elnyelik nyári reggeleinket
mélyükben csillagok zoknik és ingek
alkonyi hegesztőfények

 

A HALLGATÁS

Elpendülsz majd mint egy túlhangolt gitár
még rezonál dallamod fémtárgyak
fölcsiszolt felületén
s a kifeszült húrokon
fénymázként ragyog a csend
az is majd te leszel
a hallgatás
időtlen időkön át

 

LEHUNYT SZEMEMMEL

Lehunyt szememmel
védem magamban azt aki voltunk
lehunyt szememmel
az optikát
szélfujta utcák tavaszi fák
ezüsten metszett jéglemezek
hunyt szemem mögött sértetlen a kép
az idő már soha nem bonthatja meg
arcodnak gyönyörű szerkezetét

 

MÉLYVIZI UTAS

Belülről aranyat sugárzó korompáfrányok között
míg a puhán nyújtózó algák körtáncát figyeled
süllyedsz lassan a mélyben
miközben reflektorhalak cikáznak lehunyt szemedben
s te szállsz lefelé
a fölfelé áramló oxigén gyöngymámorában

De nem adod át magad
sőt öntudatodat irányítva még
szorongva de kíváncsi várakozással
szállsz lefelé
egy mélyvízi utas
búvárruha és búvársisak nélkül
kardhalak és kannibál-cápák között
az éjszaka mélytengerében

Árnyékmoszatok és lidérchínárok híg ragacsában
egykor megélt rabságaid újraidézed
a hidrafejű önkényt
a hüllőszemü megfigyelőket
egy szörnyvilág közhelyeit
míg fehéren sugárzó arcod körül
az elesettek kibuggyant vére
húsevő orchideák dáliarózsák és pókszálú kék krizantémok
gyönyörű rajzait másolja vagy utánozza
keresztre feszített őszirózsákat
kéményből fölszálló füstangyalokat
máglyán elparázslók fáklyatáncait
míg lejjebb smaragd odvakban képzelt kígyóhalak
várnak síma izmaikkal

De a vízmélyi csöndben most egyszerre hallani véled
egykori napsütött udvarok visszhangos énekeit
gyermekek kánonját az évszázad első harmadából
és déli harangok bronzbaritonját a muszlin ködökben
angyallá változó gipsz-szobrokat akik összeállnak a téren
és fiatal költők verseit szavalják
és József Attilát ki fölszegett fejjel egy kopár szobában
mondja az ódát
és Thomas Mann búcsúját Európájától
s a harmadik zongoraversenyt
Bartók tündöklő hattyúdalát

 

KÉT DÜBÖRGÉS KÖZÖTT

Szemed fáradtan rámcsodálkozott
hogy nem is kerek születésnapod
én láthatóan komolyan veszem

töltöm a bort poharam emelem -
hogy ilyen lobbanékony még a szív

s a kamasz lélek rögtönzésre kész
egy tömör esőcseppben az egész
felhőktől szabaduló horizont
egy pillanat és eltűnik a gond
s fehér hajával ez az ősnaív

már ünnepelni kész már szövegel
és úszik úszik a nyárfa-pehely
egy remélt juniusban s fény-szöszök
gyermeteg arca körül mint a köd
és lángra gyúl egy sötét kapualj -

Ha elönti szobám egy naphasáb
mint új nyarat én azt úgy élem át
és ujjáteremtem élményeim
és annyi évtized után megint
megtöltekezem napcelláival

Egy fénytörés mely látomást teremt
bennem repüli át a végtelent
egy váratlan találkozás egy kézfogás
ahol valaha gyermek voltam az a ház
elérhetetlen pályára repít

Két kezembe nem zárhatom a fényt
de minden nap küzdök az ünnepért
két iszonyatos dübörgés között
egy pillanatra fölragyog a csönd
mint egy legyezőt bontva fényeit

 

SZÉLNAPTÁR

Kitépte a szél a hétfőt
a gyökérkoronából
pereg a darabos szürke agyag
elvitte a keddet mint tetőt a házunk fölül
és lökte a szerdát jégfogak közé
golyóként pörgette a csütörtököt
s a péntek szétszaggatott csillagpalástja
vergődik fejünk fölött
szombat ó szombat földhöz vert rigó
szétfeszült csőréből jajong a halotti ének
és végül vasárnap a föld alól törtek elő
tárnák és vájatok vészjelei

Állok az alkonyi kék félhomályban
a lányfürtü karnagy felhőket vezényel
elfelejtett költők ezüst kórusát

 

A MEGTÖRETÉS FOKOZATAI

Bizony mondom nektek hogy rendkívüli
önmegtartóztatás kell ahhoz
amit líraian rádöbbenésnek nevezünk
és üvöltés nélkül tudomásul venni
az egyetlen lehetőséget
a meszesedő nyakszirt megtöretését
a mindennapi nem biblikus főhajtást
s mint látszólag egyenrangú fél
résztvenni a lefokozásban

És megköszönni minden nap a kilincsnek
hogy kéznyomásomnak engedelmeskedik
s az ágyamról nyíló ablaknak hogy hajnalban fölizzik újra
a fénynek mely éjszaka távozik hogy reggelre visszatér
a kapunak hogy kiléphetek rajta az emberi világba
és üdvözölni a türelmetlen fiatalokat
akik fölmérik az átadandó hely térfogatát
légköbméter szerint a lélegzés kiterjedését
s a jogos vagy jogtalan részesedést az összfogyasztásban

Bizony mondom nektek ti bennünket elviselők
nekünk se könnyű titeket elviselni
a humánumot mely legalább annyira gőg
mint lelketek öntetszelgése
s mindezt a távozók gyér mosolyával fogadni
ó korántsem hálátlan természetünk miatt
csupán átkozott arányérzékünk
a valódi érték a fajsúly s a hiteles karátok ismeretében

Ezt kérlek tartsátok némileg szemelőtt
ti illatosak és gyűretlenek -
a növekvő erdőknek főhajtva mondom
a távoli múltban mi is megláttuk az igéret földjét

de Mózes a fényverte hegyfokon maradt
kegyetlen istene ítéletével
s mi mentünk csak tovább csak tovább sudáran
szemünkben a holnapi nap tükröződött
és vissza sem néztünk reá ki idáig vezetett minket
hogy lássuk mégegyszer ím az öregembert
utolsó nagy szerepében

 

RÓZSASZÍN PÁSZTÁK MAHAGÓNI ÁRNYAK

Július augusztus szeptember elviharzott
de valami mégis megmaradt
mint tenyérnyi parázs egy falmélyedésben

mint a bőrben megőrzött napsütés
mint egy pohár ragyogó víz
melyet élesen kettéhasít
üvegvágó gyémántja a délnek
egy tartalék lézersugár
mint egy tündöklő női profil
július augusztus szeptember napjaiból
Valami benned mégis megmaradt

ahogyan lassan mégy lefelé
rózsaszín pászták és mahagóni árnyak között
hamvazószerda-fejed félrebillentve
arcod emlékét a nap felé tárva
szemed valaha-volt sötét ragyogását

Egy fogason feledted uszónadrágod
egy zsebben mindenféle belépőjegyek
egy homokpadon kék törülköződ
az elképzelt tenger egy fajansz mosdóban
s most mégy lefelé
rózsaszín pászták és mahagóni árnyak között
csempész titkaiddal
mint aki lázadást visz át az őrzött határon
reggelek suhogó röpcéduláit
inge alatt a határtalanságot

 

EGYEZKEDÉS NÉLKÜL

Ahhoz belátom nem vagyok eléggé bölcs már
hogy kész legyek a kiegyezésre
és túlságosan fáradt is vagyok
az önfeladás védett éveihez

Volt virágaim egy mély fiókban rejtőzködnek
és illatozzák egykori kertek belső szerkezetét
jutalomjátékom műsorát
egy égi fényszedőgép szedi
és most épülnek a falak amelyekre majd fölkerül

Olyan könnyű a tablóhoz szépen beállni
de fényt kapna arcom és kifehérülne
s a méretre rendelt szárnyak között
sután álldogálnék én született szárnynélküli

Egy szélesre tárt ajtó magas küszöbén túl
nincsen végtelen
s az áhított dicsfény is gyorsan kicsurog
gyökérré záruló ujjaink közül

Nézem kortársaimat
formázzák gyúrják a gyönyörű maszkot
hibátlan fotókat tesznek a kirakatokba
az idő nem szépít nem retusál

Hagyd meg nekem sorsom valamennyi arcom
mind aki csak voltam ifjan öregen
minden igazságom minden tévedésem
ne szépíts meg isten!

 

HÁNY PERC A NYÁR?

Hány perc a nyár?
ellobban évszázadunk
szikrázó hajad zuhan
ékszergyík surran nagy köveken
lombvihar fejed fölött -
hány perc a nyár?

Hány perc a nyár?
vakító fénypillanat
Napból kiszakadt varázs
üvöltő habzó versenyfutás
lángol már a célszalag -
hány perc a nyár?

Hány perc a nyár?
tűnik a szép tünemény
szád körül a nevetés
szemedben dermed a dermed a fény
szív méri? stopper? halál?
hány perc a nyár?

 

AZ ITTMARADÓ VÁROS

1986-1987

 

MIT ÉR A VERS?

Egyetlen rabszolgát sem szabadítottam fel
éppen csak hogy elültettem némely szívben
az esztelen reményt
s tükröt tartottam némely gyönyörű arc elé
hogy a természet fénytöréseit megsokszorozzam
s amit az isten kishitűségében abbahagyott
magam is otthagytam befejezetlenül
bár kezemben éreztem a folytatás vágyát
s a végső forma lehetőségeit

Nem álltam bátran a halál elé hogy megvédjem
a nekem legkedvesebbeket
nem voltam ajtó hogy mögém rejtőzzön barátom
s a nagy közös gyászban vigaszra volt képes
képlékeny szívem
felejteni tudtam a felejthetetlent
s az éjszaka fekete füvét holddal kaszáltam
művészkedésemmel

Hát milyen varázslat az esetlegesség
s a képzelet fölhajtó árama magasba
kit is emel
s az utókor közönyét ostromló özvegyek
micsoda géniuszt szolgálnak sirámaikkal
és mit ér a vers ha nem újul meg az időben
épp mint ez a kert
hol a fák között mindig a nyár közeleg
a megújuló és örökre már ugyanaz

 

MÁR NYOMTATJÁK A KÖNYVET

Már nyomtatják a könyvet
papír- és festékillat
és szárnya lesz a testnek
és teste szárnyaimnak

Eladó a rögeszme
a röhögtető dráma
és negyedére csökkent
a titok példányszáma

Ki túlsokáig bírja
bőrébe ég a szégyen
nem szól többé a holtak
az igazak nevében

Világgá kiabálni
rossz éjszakáink lázát
az évek üvöltését
a percek hallgatását

Már nyomtatják a könyvet
papír- és festékillat
és szárnya lesz a testnek
és teste szárnyaimnak

 

BENNÜNK ÉS AZ IDŐBEN. KASSÁK

Születésének századik évfordulóján

Ezt a tiszta homlokot
amelyre leszállt a huszadik század helikoptere
az arcnak ezt a szerkesztett geometriáját
a kutató szem e metszett réseit
bazaltból véste ki az idő

Belépett a zsákszövésű magyar égbolt alá
egy alacsony férfi
emberek vasszürke tömegéből lépett elő
a háttérben nagyvárosok sárkánypikkelyes rajzaival
országutakkal amelyek a végtelenbe vezetnek
szenvedélyes virágokkal és sudárjellemű fákkal
ő lett a lázadás
szétverte a porcelán közhelyeket
furcsa á betűket ékelt kemény mássalhangzók közé
nyakrazárt ingét
csúcsos tótkalapját
a Történelem-mutter adta rá
és így áll most Ady Bartók Babits
és József Attila mellett

Hatalmasok vacsoravendége nem volt
nem bizalmaskodott hazával néppel
az emberiség egyik tagjaként gyalog járt villamoson utazott
nem volt megvesztegethető

Szégyentől sápadtan szólhatunk róla most
mert magára maradt súlyos harcaiban
a zsákszövésű magyar égbolt alatt
nyakrazárt ingében
csúcsos tótkalapjában
oxigénhiánytól fuldokló szívvel
szép szoborfejével az idényfejek között

S hasztalan vonított a halál farkasa az ablak alatt
mikor a kitüntetést átadták neki a kései órán
már magasabbra látott mint a faragott tornyok
és szája körül szétáradt egy sovány mosoly
mert feje fölött
mert feje fölött átröpült a nikkelszamovár

1986. AUGUSZTUS 26-27

 

VIGASZ LÉLEK ÜNNEP

Az emlék gangon

Fényleső kamasz az Akácfa utcában
űl a homályba süllyedő gangon

Tóth Árpád képzelt alakja közeledik
az udvar mélye fölött fölragyog az esti sugárkoszorú
Ha belép mindig esteledik
és fölhangzik a gordonkaszonáta A lélek
ragyogása ez mondom anyámnak
aki már évtizedek óta maga is csak egy
mélyhegedű szóló dallama Képzeld
emberevők lakomáján
egy szelíd ember maga a védtelen túlérzékenység
egy köhécselő férfi összeadott pénzeken
a Tátra hórácsai között

Az Esti sugárkoszorú dallamára

Divatcsinálók s kóklerek között
te mélyből zengő gordonkaszonáta
légkalapács után az esti csönd
lágy föveny melyet érint isten lába
Ha évfordulód nem volna kerek
feléd nyujtanánk akkor is kezünket
a százból hogyha hiányzik az egy
akkor is vigasz lennél lélek ünnep

 

KULCSMONDATOK AZ ŐSZIKÉKHEZ

Az orvostudomány és a gyógyszervegyészet jóvoltából
megsokasodtak a világirodalomban
(és a honi szent ligetekben is)
az előrehaladott korú poéták
a horgas aggastyánok éppúgy
mint a falevélkönnyű vénecskék
kik személyi számuk jelzése szerint
homlokukon az idő évgyűrűivel
lombjaik tömegében vijjogó madarakkal
mondják a magukét a magukét mondják
átkozva dünnyögve sírva mondják a magukét

A nyájas öregek éppúgy elszaporodtak
mint a dühödt szikár igazmondók
akik a próféták monotóniája szerint
ostorozzák az ostorozhatót
s a fertőt üvöltik
a lefelé zuhanó út stációit

És írják és írják a rejtelmes őszikék sorozatát
és utálják hogy fürge irodalmárok lefordítják őket
mert látják a látják a
bezúzott ablakokat melyekben megjelenik
a koronás aggancsú fagy ezüst koponyája

 

ALANYI KÖLTŐ A VILÁGMINDENSÉGBEN

A tél iszonyatát s a megfagyottakat mellőzve
csak magánérzéseimről kellene beszámolnom
odakínálva magánpulzusomat íme tapogassátok
nem a szél viharszárnyú uralmát ecsetelném
a meghatározhatatlan térben
csak a magam bezártságáról szólnék
ellenőrzött napszakaim cella négyszögeiről
s az immár rutinvizsgálatot meghaladó rítusról
ahogy egymás arczugait fürkésszük
csak magunkra figyelő érdektelenséggel
megteremtve az arányt
a mindenség s a mikrovilág viszonyában

De az Attila út hólyagpapír félhomályát átszakítja
a február végén elvárható pengeéles napsütés
s a vérmezei impresszionista fák
elkezdenek megrögzött szokásuk szerint
ábrándozni az általános nedvkeringésről
s a dermedt rigócsőrökből kiolvad a spirálrajzú fütty
s az elbukott angyalok vérezni kezdenek a malter alatt

Itt állok én a négy fal között bezártságommal
előterében egy könyvespolc szögleteinek
míg odakint megint működni kezd
a csak szédülettel mérhető átrendeződés
torlódó változatokkal

Itt állok felkészületlen

 

LÍRA DE FANCSALI

"Ugyan, kedves költő úr,
hagyjuk már ezt a sok
szomorúságot!"

1

A vesztibül
ben áll a fesztivál
ám pírját veszti már
a testi báj

Röpködő angyalok
között gyalog
ölelni bár balog
de olyan kan dolog

A vers
csak nyers kevercs
és zűrt keversz
a semmi fenekére versz

Tökél
etes a gégén a kötél
rögeszme ösztökél

az éj a mély a kéj

A tripla has
húsgöngyöleg pasas
háromszor ugyanaz
büdös madár a sas

A rothadás okán
gőzöl a kén
elődeim a fán
én fotogén

2

Leültem egyszer rajzolni egy csacsiszánt
Pinkerton hadnagyot s a bájos Csocsoszánt
egy minisztert egy sejket és egy büszke bánt
s maradt a kacifánt

A folyó ezüst tajtékján futó leányt
egy kavicshegyet mit a víz a partra hányt
megcsapolt kohót gőztől robbanó kazánt
s maradt a kacifánt

Ha bajba kerülsz pajtás gond ha bármi bánt
közélet székrekedés szerelmi bú egyaránt
hát oszd meg velem kínodat mely mélybe ránt
s maradt a kacifánt

Sovány gyereknek rajzolok érett banánt
s ha szükséges én ott leszek majd gyám gyanánt
s nyaranta kétszer hoz gyümölcsöt almafánk
és nem lesz kacifánt

3

Az álombeli kitalált akácfák
ahol születtem egykor - utcahosszat
most fehér rögeszméket virágoznak
és képzelt illatukat szerterázzák

 

HÉT STANZA AZ UTOLSÓ KALANDHOZ

1

Mikor e játék kezdő kürtje harsan,
bolond hősünk, kit sorsa megcibált,
úgy érzi, nincs szívére többé balzsam,
s megtagad minden lovagi szabályt
és rögeszmét, mely benne hősi hajlam,
mindazt, mi vígasztalta, s ami fájt,
hát indul Sancho hű kíséretében,
a Csillagtérkép fölragyog az égen.

2

Nincs bordazúzó lándzsa, ami óvja,
sem Dulcinea, álom, révület,
a rettegés lesz fegyverhordozója,
és nyomában csontparipán üget
a Halál, előbb-utóbb gyóntatója,
s a hideg holdfény, sápadt feszület,
sem kenyere, sem bora, vetett ágya,
így érkezik fogadónk udvarába.

3

Szép Kasztília fövenysárga fénye
a függőkertek fölött fölragyog,
hát teljesedik lovagunk reménye
a herceg udvarában, hol a jog
és az igazság sugaras idénye,
mint a kibontott lobogó lobog -
fény, ragyogás és merre csak a szem lát,
kibontott hajú gyönyörű duennák!

4

Ó, Dulcinea, itt és testközelben!
Ó, pézsmaillat! száz selyem suhog!
Szeme sugárzik, szempillája rebben,
ében hajában sápadt csillagok.
Ó, karnyújtásra az elérhetetlen,
ó, szemhatáron izzó napkorong,
ó, mezítelen szépség, aki végül
a la manchai karjaiba szédül!

5

Hát ringbe áll a szegény balga bátor,
az álmodó, fölmutatva szívét,
s ki arcra ugyanaz, az imitátor,
és köröskörül, az emberiség;
nap függeszkedik zsenge, lombos ágon,
oly közeli, s oly távoli az ég -
ha elbukik a minden, s győz a semmi,
ó, fák, kezdjetek vadbogyót teremni!

6

Vak labirintus mélye, göbös rácsok,
síkos homály, könnyező cseppkövek,
idegbaj, magány, felüvölt az átok;
hát idedobattál, hercegi kegy?
és így enyhítesz örök szomjúságot,
ágyaztál nékem örök fekhelyet.
ha így választja korunk maga-hősét,
hát segíts felejteni, eszelősség!

7

Ó, jajduljatok flamenco-gitárok,
és kasztanyetták, ritmust verjetek,
és zokogjatok fehérarcú lányok,
a Hold, mint muszlinkendő ugy lebeg,
a Lovag süppedt arcán könny szivárog,
s a gyalázkodás, mint a dob pereg,
sisakja sárban, megtiporva rangja,
hát így végződik utolsó kalandja - -

ó, jajduljatok flamenco-gitárok,
ó, jajduljatok flamenco-gitárok!

 

SORBANÁLLÁS NYÁRI KÁPRÁZATÉRT

Diktálja már a kiáltványt a koratavasz Fiatal fák
leányos csoportjai Nap kohójából zúduló városok tömbaranya
kék választójelek - tengerek tavak folyók - sárga dűnék
s mi hosszú sorokban állunk sunyító ablakok előtt
megkapjuk-e vajjon az útlevelet
június július ezüsttel áttört ege alá
s bolyongunk-e vadkörtefák fehér önkívületében
s a megolvadt aszfalt őrzi-e lábunk nyomát

Csak azt aki előttem áll -
tarkóját látom és megdőlt fejét
és hallgatom ahogy zihál
miközben fölöttünk opálos napszakok gyúlnak
és szemfedő-szürkén ellobban az ég
és aztán és újra a végtelen araszolás
a kockákra szeletelt ablakok előtt
míg valaki messze a sor elején felüvölt
majd fejét leejtve színpadi léptekkel elvánszorog
és magába oldja a füstköd homálya

Megrándul a sor és előbbre lép

 

EUFEMISZTIKUS ÁLLAPOTRAJZ

A körülményekhez képest viszonylag
a viszonylagoshoz mérten szinte
a semmi is valami valahogy
talpon állnak a fák kézen az ideák
a bizonyosság valamennyire bizonytalan
kinek úgy nekem így azaz majdnem
bár nem egészen fenomenális de mégis
táncra nincsen ok ám a zene egészen oké
a ritmus inkább aritmia de megszokható
holdsarló nélkül napfény híján a nap
én tegezem az istent de ő visszamagáz
történelem vagyok és majd átjavítgatnak
modell létem nem követendő mert fogyóeszköz vagyok
példás csak emberi esendőségem lehet

 

A KERTBŐL SOHA NEM MENT EL A NYÁR

A kertből soha nem ment el a nyár csak éppen
elfödte finom metszésű arcát a köd csipkéivel
a piros alkonyok moáré-selymét összegöngyölte
s fölfüggesztette egy égi toronyba
a költöző madarak is ittmaradtak nekünk
lehunyt szemhéjunk mögött
és dermedt ezüstbe rejtették illatukat a rétek

s a robbanásra időzített rózsák
látod ez mind az örökkévalóság

Kalandozásainak ösvényeit orsóra tekerte a záruló égbolt
hogy majd lebomoljanak április zöldszagú szeleiben
és épségben maradt benned az élet szertelensége
hogy fölkiálts ha rejtegetve is
mikor szobádba lép karcsún újra a fény
kontyba szorítva laza haját
és arcod fölé hajol

 

FÉNYBE ZÁRT ÉBREDÉS

Fénybe zárt ébredés
nőnemű reggelek
sűrű hajzuhatagban
hamvadó csillagok
a mólón mezítláb szalad a nap
lenvászon ing vakít
teljesen szabad kikötő
ujjongó metafórák
sugárban kinyílnak az utcák szerteszét
a füst rostanyagán túl
huzalos fény feszül
a szád s az égbolt összeér

 

HARSONÁK NÉLKÜL

Jaj szép mártiromságom
és jaj szép dicsőségem
ezt mind eltékozoltam
egyetlen egy halál helyett
több halált haltam én
fölparcellázta hősi sorsomat
a megosztó történelem

Nem írják hát nevem
pirossal és arannyal
antik iniciálék nem díszítik
s fejem fölé
nem terjeszti szárnyait Gábriel
lebegek szállok valahol
a Nagykörút s Buda között
hát elpasszoltam mitológiámat

A sötétarany meggyfaágakon
lassú vonóvonással
játszik a délután
egy mélyzengésű szép brácsaszonátát
elégiát
a szelíd hősökért

 

AZ EMBERI CSODA

Még mindig tele a mellem a torkom felkiáltásokkal
mennyi változat örömre gyászra
micsoda gyerekes artikuláció
elemi szertelenségek

Egy naiv szoborarc elrajzolt gyönyöre
szemem és szájam körül
érintkezve a kimondhatatlannal
az emberi csodával melyet az isten
magát mintázva teremtett

Búcsúzni illenék s kitárom magam a befogadásnak
öröm és fájdalom ellen védtelen vagyok
térdelnék a járdán a kátrányillatban
az előttem vonuló szépség előtt
egy ókori metszésű mandulaszem
egy hűvös holdsütött homlok
fiatal fákat idéző fiúk és lányok bűvöletében

Egy okos mondattól megittasulva
ujjá születve egy beszélgetéstől
egy gyengéden érintő kézben feledve kezem
de egyértelműen
mint élesre köszörült kés a kövön

 

TE ÉS AZ IDŐ

Ahogy az Idő összezárul
s gyalul éles fémgyalú
szívedben megnő a gyanú
nyílik egy ajtó önmagától

Rozsdásodik a vasliget
cseppkőbe hűl a pára reggel
s jeleznéd bár titkos jelekkel
homokba írsz csak betüket

Felhőkbe véstél ködből habból
elképzelt nem volt arcokat
oxigéngyöngyök a szavak -
hol vagy attól a pillanattól

Mikor az euforia
magasba emelt mint egy istent
s maghasadásban a felismert
örök alakzat fény haza

Mind aki voltál angyal-másod
ki útnak indít az a kéz
és az a szem mely visszanéz -
felejthetetlen pillantásod

S mindez magát úgy bontja ki
kíváncsian és rögtönözve
hogy teljes ívben forrnak össze
életed ellenpontjai

Egyidőben te nyár vagy tél vagy
egyszerre tavasz őszi táj
tenyérbe zárt dermedt bogár
szénben megmaradt falevél vagy

Tolvaj ki menti vagyonát
de aki mindent itthagy végül
rögeszmét verset örökségül
mindent amit csak kitalált

 

MERT KÉPLÉKENY ÉS VÉGLEGES

Mert minden elvégeztetett
de minden még befejezetlen
és oly messze már a reggel
s kék hipotézis már a hegy

Fölépült és omlik a ház
ég s föld között lebeg egy sátor
ki önmagába nézni bátor
már tudja nincs föloldozás

A rózsák kelyhében az éj
mint mélyvörös vércsepp megalvad
s nem egyensúlyoz teliholdat
a képzelet orrahegyén

S kezem vezetve nem segít
a pátriárkák közül egy sem
hogy arcodat befejezhessem
s elhiggyem magamnak megint

Hogy ez legalább megmarad
s hogy elmenőben íme tessék
a létrejött tökéletesség
a halhatatlan pillanat

Mert képlékeny és végleges -
de saját műved így lehetsz már
s mert ez is te vagy s az is voltál
tetők fölött egy fénykereszt

Didergő facsoport a ködben
emberség bohóca balek
a záruló égbolton egy
madárcsapat mely visszaröppen

Mert képlékeny és kőbe vésett -
az életműved így lehetsz már
jajduló átok panasz zsoltár
győzelmed és esendőséged

Hazád csupán egy ölelés
s a hazád már egy mozdulat csak
egy kapualj egy régi ablak
egy madárcsapkodású kéz

Egy arc megújult szelíd bája
őszibarack az ág hegyén
egy kézfogásban a remény
a lélek akrobatikája

Emigráns aki ittmarad
csak álmaiban vándorol ki
s így nem tudják hová sorolni
de éjeiben süt a nap

Mert minden elvégeztetett
de minden még befejezetlen
és olyan messze már a reggel
s kék hipotézis már a hegy

 

JÉGBE METSZETT ÉBREDÉS

Reggel zuhany

Mint izzadt ing lehull az éjszaka
rálépek rongyaira
nem győztesen
ki fényes homlokkal szétvetett lábbal
az égre néz
s szemében sarló nevetés

Nincs semmi ok a dicsekvésre

A mínuszok kékezüst rovátkái
a kifent reggelek borotvaéle
a Duna felől ködoszlopban jön a Nap
az öngyulladás mámorában

Nincs semmi ok a dicsekvésre

A Magatartás című mutatványt
mint minden reggel most is újrakezdem
és minden trükk bejön csak egy nem
a nevetés
a télikertben jégszobrok teáznak
egy fagyott madár füttye jégcsap ágon
fölragyognak a metszett jéglemezkék

Itt állok fehér térben gyűrött pizsamában

1987. JANUÁR

 

HÉT NAPON HÉTSZER

1

Rostszerű esők bekerítettek
hét napon hétszer
összekötöztek gézzel a hideg szelek
északi ablakom beüvegezte a szmog
kilépőcédulám érvénytelen
hét napon hétszer

Vastagzöld palackban lobban a villany
mélysötét tócsákon nádpallók vezetnek át
magától játszik egy mélyhegedű
sztearin könnye hull egy faliszentnek
kilépőcédulám érvénytelen
hét napon hétszer

Zöld moha ragyog a vak kapualjban
hét napon hétszer
áradnak lépteid s fordulnak vissza megint
föl s alá fehéren a lift világít
kilépőcédulám érvénytelen
hét napon hétszer

2

Évmilliós tüze ég a napnak
s te csupán lobbanó pillanat vagy

Fénytörés ez ha szakad az éjjel
menyasszonyi gyűrűn titkos fémjel

3

Még téged akarlak megőrizni te májusközépi nap
hogy előhívjalak a homlokom mögül
egy majdan fekete évszak iszonyatában
látva női és hímnemű fiatal fáidat mint
szaladnak fölfelé lucfenyők zöld vonaláig

Lebeg a végtelen szalagokban körülöttem
fénybe lépnek a fekete házak
csobban az ablakok ezüst nyugalma
s orsódról letekerednek az utcák
az örök röppálya szédülete szerint

 

AZ ITTMARADÓ VÁROS

Végülis ha itthagyom ezt a várost
úgy marad itt ahogy szemem fényőrző anyaga őrzi
ahogy az idegek radarernyőjén jelei cikáznak
ahogy mellkasom rácsai magukba zárták
privát örökkévalóságként

Az esőtől végigmosott lakkfényes aszfaltszalagokat
ezután is szeszélyes juharlevél foltokban
ezüst lángolásban szárítják fel a szelek ventillátorai
az ébredés holnap is
áttünésekben vibrál a hajnal füstködében
a selyemszövésű égen fekete forradások kémények pillérek pilonok
nyári moziplakát a holnapi hóesésben

Itthagyom ha nem is az áramló vérben
de jelzésekben s a remény suta mozdulataiban
az utánam következőket
egy azonos vércsoport különös alakjait

 

A RENDEZVÉNY VÉGE

Már leszerelték az álmennyezetről a csillárokat
a konfetti kígyói egy sarokban összesöpörve
a jelmezkölcsönző elvitte az ünnepi öltönyt
a nyomdászok szétdobálták már a szedést

Már csak egy fuldokló gyertya lobog
a táncoló léptek a parkettán messzire futnak
az emlékszobából száll a szoknyasuhogás
az ablakon túl már némák az emlék-rigók

Az ágyon a lepedő hűvösen simán világít
az asztalon kés villa papíron megtorpant sorok
szétlazult újra a tárgyak fegyelme
a föld és a menny közt a lift elakadt
kék feszületként állnak a fák

és szavakat ahogy az idő s a szenvedés lecsupaszította őket
Bartók dobjait brácsáit klarinétjait valamint felsíró hegedűit
a szépséget ahogy én rendültem meg tőle
mert amit sugall csak félszavakban mondható ki
mert sokfélesége már kimondhatatlan

És itthagyom a női arcok megannyi változatát
a mindig és mindig átörökülő antik profilokat
s a barbár szemek zöldszürke szertelenségét
szabad repülését a gyűrűzetlen madaraknak
arany fésűjét a nyárnak a délután könnyű hajában

Úgy hagyom itt ahogy fényőrző szemem s a rostirón
örökül adja

 

1987. ÁPRILIS 27