BREHM ALFRÉD

Brehm Alfréd Edmund, a természet és az állatvilág ismeretének és szeretetének világszerte ismert népszerűsítője, 1829 február 2-án született Unterrenthendorfban, Németországban a szász-weimari hercegségben. Apja Brehm Lajos Keresztély, Unterrenthendorf papja, a német madártan tudományának egyik megalapítója, akinek híres madárgyüjteményében gr. Lázár Kálmán révén sok magyar példány is volt, Petényi Salamont, a híres magyar ornithológust kérte fel a kis fiú keresztapjául. A kis Brehm édesanyja, a lelkész második felesége, jólelkű, klasszikus műveltségű asszony, aki nagy gondot fordított gyermekei nevelésére, a nélkül, hogy bármiképpen is korlátozta volna őket. Az unterrenthendorfi paplak élete élesen elütött a többiétől, ami döntő befolyással volt a gyermek fejlődésére. Az apa már kora reggel, a hétnek majdnem minden napján puskával a vállán útnak indult a thüringiai erdőségbe, hogy ritka madarakra vadásszon. Fiai, elsősorban Alfréd, már egész kicsi korukban elkísérték apjukat ezekre a kirándulásokra és így már korán hozzászoktak a természet életének megfigyeléséhez és szeretetéhez. Téli estéken pedig együtt ült a család a dolgozószobában és figyelte, mint tömi ki az apa az elejtett madarakat, az anya pedig fölolvasott Schillerből és Goethéből, vagy drámai közvetlenséggel élményeit adta elő. Alfréd élete fogytáig kedvteléssel foglalkozott a drámai költészettel és versekkel és még szibériai útján is azzal mulattatta útitársait, hogy Goethe Faustjából szavalt nekik. Kétségtelen, hogy a gondolatok kifejezésének elevenségét és a nyelv szépsége iránti érzékét édesanyjától örökölte.

Mindezek után különös, hogy a fiatal természetbúvár 1843-ban nem adta magát az orvostudományra, mint testvérbátyja, hanem mérnöknek ment. Ebben az elhatározásában nyilván az vezette, hogy a természettudomány mívelése akkortájt nemigen biztosított megélhetést. Négy évig, azaz 1847-ig építészetet tanult Altenburgban és itt szerzett ismereteit bőségesen értékesíthette későbbi élete folyamán állattani intézetek berendezésében és vezetésében. Azonban egy váratlanul kínálkozó lehetőség, hogy idegen országokat meglátogat, hirtelen kizökkentette pályájából. Báró Müller János Vilmos, aki szenvedélyes vadász és természetbarát volt és már korábban bejárta Afrika egy részét madártani tanulmányok céljából, fiatal útitársat keresett második útjára és pedig olyat, aki az állatok, elsősorban a madarak elejtésében, gyüjtésében és kikészítésében járatos. Keresve sem találhatott volna alkalmasabbat a fiatal Brehmnél, akiben egyszerre föllángolt a természet iránt való egy darabig elnyomott szeretet; kész örömmel csatlakozott a báróhoz.

1847 július 6-án szálltak hajóra Triesztben. Brehm ekkor alig mult 18 esztendős. Rövid görögországi tartózkodás után Egyiptomban, Kairó városában állapodtak meg, ahol azonban csakhamar mind a ketten súlyosan megbetegedtek napszúrásban, úgyhogy az augusztus 7-iki földrengés rémületes pillanataiban sem menekülhettek ki a szabad ég alá. Fölgyógyulásuk után néhány kellemes napot töltöttek még Kairóban Wrede báró társaságában és azután szeptember 28-án útnak indultak Afrika belseje felé egy katolikus papokból álló misszióval együtt. Legközelebbi céljuk Khartum volt. Bárkán haladtak a Níluson fölfelé, természetesen lassan haladva, úgy hogy idejük javarészét vadászgatással töltötték a parton. Dongolában a Müller-féle expedició elvált a társaság többi részétől, tovább folytatta útját Ambukolig, ahol megtették az előkészületeket a Bajuda sivatagon való átkelésre. December 30-án vágtak neki útjuknak és 1848 január 8-án érték el Khartumot, Szudán fővárosát. A kormányzó, Szoliman pasa nagyon barátságosan fogadta őket. Itt hosszabb tartózkodásra rendezkedtek be és csakhamar egész kis állatkertet gyüjtöttek össze. A vadászattal is igen szép eredményeket értek el, Brehmet azonban az őserdő közepén, éppen huszadik születésnapján, súlyos láz lepte meg, amely már a Níluson való utazás közben is mutatkozott, úgy hogy nagybetegen kellett Khartumba visszatérnie. Alighogy fölgyógyult, visszatért az őserdőbe, hogy elhozza onnan 130 darab kikészített madárból álló zsákmányát. Önfeláldozása ellenére azonban súlyos nézeteltérés támadt közte és a báró között, ami majdnem szakításra vezetett. Müller ugyanis nagyobb eredményre számított, holott Brehm, betegsége és az őserdő járhatatlansága ellenére minden tőle telhetőt elkövetett a siker érdekében. „Nagyon felháborított – írja Brehm útleírásában – ez a hálátlanság. Még a láztól letörten is dolgoztam. Ekkor éreztem először, hogy a gyüjtő és természetbúvár fáradozásait csak ritkán követi elismerés. Ha a tudomány nem vonzott volna ellenállhatatlan vággyal, ha nem jutalmazott volna meg az az érzés, hogy szolgálhatom, e pillanattól fogva beszüntettem volna megfigyeléseimet és gyüjtőtevékenységemet. És ezzel magam zártam volna be magam előtt a boldogság kapuját, mert egyre tisztábban látom: fáradságos utaim és szomorú tapasztalataim dúsgazdagon jutalmaztak meg.”

Február végefelé a két útitárs Petherik egyiptomi szolgálatban álló angol őrnagyhoz csatlakozott, aki jobban értette a bennszülöttek nyelvét, mint ők, és aki Kordofanban geológiai vizsgálatokat akart végezni. A Fehér-Níluson haladtak fölfelé Torrah faluig, itt Brehmet és Müllert megint elfogta a láz és így nem minden aggodalom nélkül indultak neki március 9-én a szárazföldi útnak. El Obeidben töltött hosszabb idő után tovább vonultak Kordofan felé. Zsákmányuk a különböző sas, sólyom és keselyűfajokban, valamint az erdők díszmadaraiban igen bőséges volt, a tartózkodás egyébként is tanulságos és romantikus volt, hiszen hiénák és leopárdok éjszakánként állandóan a nyomukban jártak és oroszlánok nem egyszer rabolták el zsákmányukat a falvak közelében legelésző csordákból. Ám a gyilkos klíma négy hónap multán visszatérésre kényszerítette őket. Brehm a sivatagon való visszatérés közben tevéje hátán olyan rettenetes kínokat szenvedett, hogy azt hitte, már nem kerül élve haza. Megállás nélkül tértek vissza Khartumba, ahol csodálkozva értesültek 1848 tavaszán az Európában lejátszódó eseményekről. Ámbár a meginduló esős időszak gyüjteményük bőséges szaporításával kecsegtetett, lázuk miatt második khartumi tartózkodásukat meg kellett rövidíteniök és augusztus 28-án útnak indultak Egyiptom felé. Életveszélytől környékezve haladtak át a vízeséseken és boldogan érkeztek meg október 28-án Kairóba, mert végre megszabadultak a sivatag és az éghajlat veszedelmeitől és biztonságban tudták élő és kitömött állatokból álló gyüjteményüket. Az év hátralévő részét vadászkirándulásokkal töltötték. 1849 január 29-én Brehm Alexandriáig kísérte a bárót, ahol elváltak. Abban állapodtak meg, hogy Müller visszatér Európába, Brehm pedig Egyiptomban marad és a báró számlájára jobban fölszerelve és fölkészülve újra visszatér Afrika belsejébe, hogy a gyüjteményt kiegészítse. Brehm második egyiptomi tartózkodása 20 hónapig, 1850 májusáig tartott. Ezt az időt nemcsak arra használta föl, hogy alaposan tanulmányozza az ország állatvilágát, hanem figyelmét a benszülöttek szokásaira és erkölcseire, életmódjukra és szociális viszonyaikra is kiterjesztette. Hogy jobban beleélje magát ebbe az idegenszerű életbe és hogy további útjaira is jobban fölkészüljön, arab nyelvmestert fogadott, akinek a kíséretében bejárta az országot. Érintkezést keresett valamennyi társadalmi réteggel. Közöttük élt, keleti viseletben résztvett a hívők ünnepségein és úgy viselkedett, hogy sokan már hitehagyottnak nézték. Ez a magatartása és eljárása nemcsak élvezetesebbé tette útleírásait, de megkönnyítette későbbi útjait is a mohamedán országokban, amennyiben megszerezte számára a próféta híveinek bizalmát és lehetővé tette olyan körülmények megismerését is, amelyek a legtöbb utazó számára ismeretlenek vagy érthetetlenek maradnak. Akadálytalanul résztvett a Bairam-ünnepségeken és végül arab nevet és címet vett föl: Chalihl effendinek hivatta magát.

Ebben az időben új ismeretségekre is tett szert, amelyek tervbe vett szudáni utazása szempontjából nagyon fontosak voltak. Ezek közé tartozik dr. Reitz Konstantin, aki akkortájt az alexandriai osztrák-magyar főkonzulátusnál teljesített szolgálatot és később Khartumban konzul lett. Megismerkedett továbbá a frankfurti Rüppellel, az ismert utazóval és természetbúvárral, aki már évtizedekkel azelőtt észak-kelet Afrika jelentős részét átkutatta és hasznos tanácsokkal szolgálhatott neki. Szorosabb kötelék fűzte még Wrede báróhoz is, aki már beutazta Törökországot, Sziriát és Palesztinát, Kisázsia és Arábia túlnyomó részét és akit Müller báró szintén szerződtetett harmadik tudományos expedíciója számára. A tél nagy részét Brehm a Mensalehtó mellett töltötte, ahol számtalan odavaló és idegen madár ad egymásnak találkozót, ahol tehát bőséges tapasztalat és gazdag gyüjtemény volt szerezhető. Kora tavasszal pedig találkozott az éjszaka repülő vándoraival, amelyek Afrika belsejéből Európába visszatértükben itt megpihentek. Ekkortájt Brehm sokat foglalkozott az otthoni dolgokkal, annál is inkább, mert két évvel idősebb mostohabátyja, Oszkár közölte vele, hogy részt kíván venni a szudáni útban, amelynek előkészületei egyre komolyabb formát öltöttek. Az akkori osztrák konzulátus által az egyiptomi kormánytól kieszközölt fermán, amely az utazóknak mindenféle könnyítést és valamennyi egyiptomi hatóságnál barátságos és megtisztelő fogadtatást biztosított, már 1849 március óta Brehm kezében volt; a velük való érintkezésben azóta nagy hasznát látta. Természetesen e nélkül is már megtanulta, miképpen kell török hivatalnokokkal bánni. Ali nevű szolgáját, a kiszolgált török katonát, mint kavaszt, ezüsttel kivert pisztolyokkal szerelte föl, és minden alkalommal előre küldte a török urakhoz, akiknél el akart valamit érni. Ezzel a helyi viszonyokra jellemző ötletével sok előnyt csikart ki, mert az évezredes elnyomatásban és megalázkodásban élő népek között a hatalom látszatával való föllépés mindig nagy tekintélyt ad.

Mialatt Müller báró Németország tudományos folyóirataiban nagyhangon hirdette harmadik expedicióját, amely majd a fekete földrész szívéig hatol és amelynek számára az osztrák kormány támogatását is igyekezett megnyerni, azalatt Brehm áhítozva várta a fölszereléshez szükséges és gyakran megigért pénzösszegeket. Végre 1849 november 24-én megérkezett Oszkár bátyja, dr. Vierthaler Richárd orvossal együtt, aki saját költségén kivánt résztvenni az expedicióban, de a Brehm által előirányzott 84.000 piaszter helyett csak 30.000 piasztert hozott Müller bárótól, holott ezt az összeget már jóformán fölemésztették az előkészületek, úgy, hogy Brehm, mint az expedició vezetője, – Wrede báró ugyanis ilyen körülmények között elszakadt a társaságtól –, nem merte a felelőséget vállalni az útért. Végre, miután a báró még 500 tallért küldött és megigérte, hogy július elsején nagyobb összeggel maga is megjelenik Khartumban, 1850 február 24-én útnak indultak. Természetesen akkor még nem sejtették, hogy valamennyiök közül csak a vezető, Brehm fogja hazáját viszontlátni. Az út, amelyhez Alin, a török obsitoson kívül két német szolgát és néhány nubiait is szerződtettek, kezdetben minden baj nélkül haladt előre. Eleinte úgy látszott, hogy zsákmányuk még kielégítőbb lesz, mint az előző alkalommal, de Dongolában, ahol néhány napra megálltak, súlyos csapás érte őket. 1850 május 8-án a Nílusban való fürdés alkalmával Brehm Oszkár a vízbe fúlt és Dongola mellett, a sivatagban, kellett őt eltemetni. Ez a haláleset tudományos nézőpontból is súlyos csapás volt, mert Brehm Oszkárnak különös érzéke volt a természet apró teremtményei iránt, ami öccséből teljesen hiányzott. Útleírásaiban legalább is csak kivételesen emlékszik meg egy-egy bogárról, vagy pillangóról, holott a forró égöv alatt ezek lényeges tényezői az állatok világának.

Július 13-án a karaván nagy nehézségek után elérte Khartumot, ahol nagyon szíves fogadtatásban részesült. Ez annál fontosabb volt számukra, mert pénzük már elfogyott, de sikerült kölcsönt fölvenniök és így szeptember havában Brehm hathetes vadászkirándulásra indulhatott a Kék Nílus erdőségeibe, ami bőséges zsákmányt eredményezett. Útközben azonban megint utólérte a láz és erősen legyöngülve érkezett vissza október végén Khartumba.

Minthogy Müller báró igérete ellenére nem érkezett meg, sőt pénzt sem küldött, Brehm a legnagyobb zavarba jutott és kétségkívül uzsorások kezébe került volna, ha Latif pasa, Szudán főkormányzója, önzetlen módon nem állott volna melléje és nem adott volna kölcsön 5000 piaszert kamatmentesen. Mihelyt Brehm meggyógyult, most már nagyobb társaságban újra visszatért a Kék-Nílus trópusi erdeibe. Három hónapig tartózkodott ott, messze túlment Sennáron egész Rosairesig jutott és a madarak életére vonatkozóan várakozáson felül gyüjtött adatokat. A legritkább madárfajokat figyelhették meg és ejtették zsákmányul. Táboruk körül éjszakánként az oroszlánok ordítását hallották, elefántcsordákat és majomtársaságokat tanulmányozhattak. Vadásztak krokodilusra és vízilóra, amely alkalommal Brehm majdnem áldozatul esett egy feldühödött hippopotámusznak. Több, mint 1400 madárfaj volt a Kék-Nílus-menti vadászkirándulás eredménye.

A társaság 1851 márciusában érkezett vissza Khartumba. Nem sokkal utóbb foglalta el állását s vette át az akkor osztrák konzulátus vezetését dr. Reitz Konstantin, akivel Brehm Alexandriában megismerkedett és aki magával hozta Müller báró levelét, amelyben tudomására adta Brehmnek, hogy tönkrement és így az expedició költségeit tovább nem viselheti. A helyzet kétségbeejtővé vált. Csak néhány nappal azelőtt vett föl három Khartumban tartózkodó angoltól kisebb összeget kölcsön, holott azok is pénzzavarban voltak. Háromezer kilométernyire hazájától, Afrika belsejében, elhagyatva és elárulva, az éhhalál várt volna rájuk, ha Brehm bizalomgerjesztő egyénisége révén több jómódú mohamedán, minden garancia nélkül, nem segítette volna ki őket. Brehm minden követ megmozgatott, hogy hazájából megkapja a szükséges összegeket és ez alatt vadászattal és rabulejtett s megszelidített állatok megfigyelésével foglalkozott. „Valóban nem lett volna szabad panaszkodnom – írja később, visszagondolva ezekre az időkre –, szegénységem ellenére még mindig sok-sok mindenem volt. Ott volt számomra az Isten napja és a fönséges, szent természet, házam udvarában pedig egy kis külön világ. Mennyi gyönyörűségem telt szelíd ibiszeimben, hogy hízelegtek nekem a majmok és hogy udvarolt Bachida, a fiatal nőstényoroszlán”. Ekkor fogott hozzá tulajdonképpen Brehm az állatok lelki életének tanulmányozásához.

Már 14 hónapot töltött Szudánban és még mindig nem tudta adósságait kifizetni, holott folyvást visszatérő láza egyre sürgetőbbé tette a távozást. Ekkor utazott el egy szentpétervári német kereskedő Khartumból, aki fölajánlotta, hogy magával viszi Brehmet, poggyászával együtt Kairóig és megfizeti az útiköltségét is. Ezt a kínálkozó alkalmat nehéz lett volna elmulasztani, de vajjon hogy utazzék el, amíg nem tett eleget kötelezettségeinek a kormányzóval és többi barátjával és pártfogójával szemben? Nem volt más választása, mint hogy megkérje Latif pasát, járuljon hozzá ahhoz, hogy adósságait Kairóból küldje meg. A pasa nemcsak szó nélkül beleegyezett ebbe a megoldásba, hanem még 5000 piasztert is rendelkezésére bocsájtott. Husszein Archa, egy másik mohamedán hitelezője, szintén nemeslelkűen viselkedett, nemkülönben Ali török szolgája, aki időközben Khartumban megnősült, s a jó példát követték a nubiai szolgák is. Brehm számára nem volt könnyű, hogy hűséges embereitől, a derék Reitztől és útitársától Vierthalertól megváljék. Ezek még egy darabig elkísérték őt a Níluson hajón, amelyre 1851 augusztus 18-án szállt föl. A Németországban való boldog viszontlátás reményében váltak el egymástól. Bizonyára nem gondolták, hogy utoljára szorítják meg egymás kezét. Vierthaler a következő nyáron a láz áldozata lett, Reitz egy félévvel később követte őt. Brehm csak fiatal, edzett szervezetének köszönhette, hogy baj nélkül megszabadult az átkos éghajlat veszedelmeitől. Az utasok október 20-án érkeztek meg Kairóba. Az odavaló keresztények segítségével eleget tett kötelezettségeinek. A telet Egyiptom fővárosában töltötte, hogy kipihenje az utolsó hónapok fáradalmait és betegségeit. Néhány ismerőse társaságában még kirándult a Vörös-tenger mellé és a Sínai-hegységbe és végre fölkészült a hazautazásra.

1852 április 30-án gazdag gyüjteményével egyetemben elindult Kairóból és hosszabb alexandriai tartózkodás után, május 28-án, partraszállt Triesztben, ahol már várták a berlini megbízottak, hogy átvegyék tőle az ottani állatkert számára a magával hozott állatokat. Miután gyüjteménye javarészét Bécsben eladta, 1852 július 16-án, öt évi távollét után, visszatért szülei házába.

Magától értetődik, hogy hosszú egyiptomi és közép-afrikai tartózkodása nagy befolyással volt életpályájára és teljesen felborította régi terveit. Ha az expedició, sőt maga Brehm is, nem voltak kellőképpen felkészülve ahhoz, hogy jelentős tudományos eredményeket érhessenek el, a vadászatok alkalmával és a rabul ejtett állatokon végzett megfigyelései döntő hatással voltak jövendőbeli tanulmányaira. A mérnöki pálya folytatásáról természetesen többé szó sem lehetett. 1853-tól 1856-ig a jénai és bécsi egyetemeket látogatta és kizáróan természettudományokkal foglalkozott. Ezidőtájt már irodalmilag is működött, a szakfolyóíratokban madártani megfigyeléseket tett közzé és 1853-ban résztvett a német ornithológiai társaság megalapításában. 1855-ben Jénában kiadta három kötetben észak-keletafrikai útijegyzeteit. Ez az érdekes olvasmány nemcsak természet- és vadászleírásokban gazdag, különösen ami a madarak világát illeti, de néprajti szempontból is értékes munka. A könyv címlapján az újdonsült dr. philosophiae neve alá már azt is odaírhatta, hogy tagja a Tudományos Akadémiának és más tudós társaságoknak.

A következő esztendőben Madridban élő orvos bátyjával beutazta Spanyolországot, ahol sok új tapasztalattal bővítette ismereteit.

Spanyolországból való visszatérése után, 1858-ben Lipcsébe költözött, ahol szoros kapcsolatba került Rossmässlerrel, e kor egyik németországszerte ismert írójával, akivel később, 1863-tól 1867-ig együtt adta ki „Az erdő állatai” című munkáját. Itt lépett összeköttetésbe a „Gartenlaube” című rendkívül elterjedt és népszerű hetilappal is, amelynek révén a fiatal utazó neve széles körökben ismertté vált. Keil Ernő, a „Gartenlaube” megalapítója és szerkesztője, tisztában volt Brehm értékével és ezért lehetővé tette, hogy a Németországban és az egyenlítő tájékán szerzett tapasztalatait kiegészíthesse. Brehm újabb utazása alkalmával eljutott Norvégiába, a Lappföldre és a Nordcapig. 1861-ben adta ki a „Madarak élete” címmel színesen, szinte költőiesen megírt munkáját, amely egyesíti magában délen és északon végzett megfigyeléseit. Ez a munka több kiadást ért meg. Ezenfelül folytatta munkásságát a Gertenlaube-nál és népszerű tudományos lapokban is.

Brehm 1865-ben tanári állást vállalt Lipcsében, dr. Zille Rudolf tanintézetében és egy felsőbb leányiskolánál. Biztos kenyérre akart szert tenni, hogy feleségül vehesse menyasszonyát, Reitz Matildot. A bájos, élénk kisasszony Brehmnek élete végéig jószelleme volt, munkásságának őrzője és segítője.

Legközelebbi tudományos útján felesége is elkísérte. 1862-ben ugyanis II. Ernő szász-kóburg-góthai herceg feleségével és nagy kísérettel Egyiptomba és a Bogos tartományokba tudományos expediciót szervezett. Brehm előreutazott. 1862 március 6-án érkezett meg Masszauába, a Vörös-tenger nyugati partvidékére. Csak két hétig folytathatta nyugalmas megfigyeléseit, mert március 27-én megérkezett már az egész társaság, köztük Gerstäcker, a hírneves regényíró is.

A tenger és a hegyvidék között elterülő keskeny sivatagsáv igen gazdagnak bizonyult érdekes tapasztalatokban. A hercegasszony szalmapalotáját, amely köré a többi utas táborsátora csoportosult, éjjelente csakhamar üvöltő hiénák vették körül és Brehm örömmel jelenthette gazdáinak, hogy a hegységben elefántcsorda nyomára akadt. A vadászat, a táj szépsége és a hegyvidéki növényzet gazdasága dús eredményekkel biztatták, de Brehm április 9-én megbetegedett és láza nem mult el egészen hazaindulásáig.

E szerencsétlen körülmény ellenére is, Brehm igen érdekes megfigyeléseket végzett, amelyeket 1863-ban Hamburgban közzé is tett.

Brehm munkásságában egyre jobban előtérbe nyomult egy eleddig meglehetősen elhanyagolt elem: az állatok életének tanulmányozása. Az újabb állattudományi munkák – írja Brehm föntidézett munkájában – csodálatos módon alig vetnek ügyet az állatok életére. Megelégszenek az állatok testének pontos leírásával és roppant figyelmet fordítanak ennek részeire. Rendszerint csak az állatok előfordulásáról kapunk szórványos adatokat, ellenben életmódjukról, erkölcseikről, szokásaikról, táplálkozásukról, stb. mélységesen hallgatnak.”

Brehm teljesen át volt hatva attól a gondolattól, hogy az állatok életének tanulmányozása egyenrangú ága a természet búvárlatának, sőt éppen ez az, ami a nagyközönséget elsősorban érdekli. Ez a meggyőződése vezette arra, hogy Meyer J. Hermannal, a Bibliographisches Institut tulajdonosával és vezetőjével kiadassa nagy munkáját, élete főművét, amelynek német címe: Tierleben, magyar címe: Az „Állatok világa”. A műnek, melyből az első füzetek 1863-ban meg is jelentek, az volt a célja, hogy ellentétben az állattan iskolás kézikönyveivel, az állatok életét tárgyalja, olyan munka legyen, amelyben a nagyközönség, az állatbarát, itt légyen akár pusztán csak mezőgazda, vagy vadász, akár tudós, megtalálja mindazt, ami az állattani kézikönyvekből hiányzott, holott éppen ez az, ami az állatbarátokat érdekli: életmódjukat, táplálkozási rendszerüket, társadalmi életüket, szellemi képességük, ügyességük, ösztöneik és kedélyük leírását, párzásukat, családi életüket, vándorlásaikat, barátságos és ellenséges érzületük ismertetését egymás iránt és az emberekkel szemben. Taschenberg Ernő (meghalt 1898-ban) hallei tanár a rovarok és a pókok, Schmidt Oszkár gráci, majd később strassburgi tanár (meghalt 1866-ban) a gerinctelen víziállatok fejezetét vállalta. Két kitűnő állatfestő, Kretschmer Róbert és Schmidt Emil a munka illusztrációs anyagát intézték. Ezek társaságában Brehm olyan művet alkotott, melynek sikere világszerte ismert. Az első kiadás hat vaskos kötetben 1869-re készült el.

Az „Állatok világa” első kötetének megjelenése idején Brehmet meghívták Hamburgba, hogy vegye át az ottani állatkert vezetését. Az ajánlat csábító volt, mert nemcsak teljesen át kellett szerveznie az intézményt, amihez a szükséges fedezet is rendelkezésére állott, de lehetővé vált, hogy rab állatokat teljesen kényelemben megfigyelhessen és megfigyelései eredményét megkezdett munkája számára fölhasználhassa.

Rövid idő alatt sikerült is neki az állatkertet és a vele kapcsolatos akváriumot magas színvonalra emelni. Hivatalának azonban megvoltak az árnyoldalai is. Az állatkertet egy zoológiai társaság kezelte, Brehm azonban ötesztendős afrikai utazása alatt elszokott attól, hogy munkájába mások is beleszóljanak. Ámbár jóakaratú, sőt szelídlelkű ember volt, megszokta, hogy mindig a maga feje szerint cselekedjék és meggyőződéséből nem volt hajlandó engedni. Csakhamar kínos surlódások következtek. Kedélyállapotát kedvezőtlenül befolyásolta még apjának 1864-ben bekövetkezett halála is, úgy hogy végül 1866-ban otthagyta Hamburgot. Ekkor Berlinből érkezett hozzá felszólítás, hogy vegye át a berlini akvárium berendezését és vezetését. Brehm hajlott a meghívásra, mert biztosították, hogy egészen önállóan dolgozhat. Erre ő teljes lelkesedéssel feküdt bele az új föladatba. Az eredeti terv az volt, hogy az a víziállatok bemutatására fog az új intézmény szorítkozni, Brehmnek azonban sikerült e tervet kibővíteni. Alapgondolata az volt, mondotta ő maga, hogy a nézőnek lehetővé kell tenni, hogy rövid idő alatt sétát tehessen a sivatagtól az őserdőn keresztül egészen a tengerig.

Az eredmény mindenben igazolta Brehm álláspontját. 1869-ben nyílt meg Brehm igazgatása alatt a berlini akvárium, amely csakhamar világhírre tett szert és a legtöbb később megnyílt intézmény mintájául szolgált. A személyes természetű kellemetlenségek azonban itt sem maradtak el és a későbbi évek folyamán az eredményes tevékenység az önérzetes Brehm számára valóságos mártiromsággá vált. 1874-ben, nyolc esztendei munkásság után, fáradtan és betegen lemondott állásáról. Az izgalmak aláásták egészségét, súlyos agyhártyagyulladásba is esett, amelyből csak nagynehezen épült föl. Ekkor rövid időre Kunersdorfba, az Óriáshegységbe költözött és csak teljes fölgyógyulása után tért vissza családostul Berlinbe. Ettől fogva azután független ember maradt, hajlamainak és tehetségének megfelelően, mint természetbúvár és népszerű író működött élete végéig. Nyáron rendszerint könyvein dolgozott, télen pedig Németország nagy városaiban és a szomszéd országokban előadásokat tartott, amelyeket mindenütt rendkívüli tetszéssel fogadtak.

Brehm kitünő előadó volt és jóllehet többnyire saját megfigyeléseiről számolt be, föllépése sohasem vált szerénytelenné.

Ebben az időben fejezte be a Rabmadarakról írt munkáját, amelynek első fejezete még 1872-ben jelent meg. Ez a munka kedveltette meg az emberekkel Európaszerte a házimadarak tartását. Egyéb tevékenyégén kívül erre az időre esik az „Állatok világa” második kiadásának sajtó alá való rendezése is, melynek első kötete 1876-ban jelent meg. Aki ezt a második kiadást az elsővel összehasonlítja, az megállapíthatja, hogy az új kiadás mennyivel alaposabb, csiszoltabb és gazdagabb, mint az első. Terjedelme is kétakkorára nőtt.

De még mielőtt ezt a munkáját befejezhette volna, újabb alkalma nyílott, hogy fékezhetetlen kutató- és utazószenvedélyét kielégíthesse. Régi barátja és kollégája, dr. Finsch Ottó azzal az ajánlattal fordult hozzá, vegyen részt a Nyugat-Szibériába induló tudományos expedicióban. 1876 tavaszán indultak útnak, március 19-én már Nisni-Novgorodban szálltak ki a vonatból, ahonnan az Uralon keresztül, hol szánon, hol lóháton, hol meg teveháton mentek tovább kozák, tatár és kirgiz pusztákon keresztül egészen Alatauig és Altaiig. Rövid kirándulást tettek át a kínai határon, azután a szamojédek és osztjákok birodalmán keresztül észak-nyugatra fordultak és eljutottak egészen a Káriai tengerig. Az utazás inkább néprajzi eredményeket hozott, semmint állattaniakat, vagy növénytaniakat, Brehmnek azonban mégis alkalma nyílt számos hegyi és pusztai állat megfigyelésére. Kilenc hónapi távollét után tértek vissza hazájukba.

Szibériából való visszatérése után került Brehm kapcsolatba Rudolf trónörökössel, aki tudvalevően maga is szenvedélyes vadász és természetbúvár volt. Különösen a madarak érdekelték. 1877-ben szorosabbá válik közöttük a kapcsolat, amely egészen a barátságig melegszik föl, úgy hogy 1878-ban Brehm elkíséri a trónörököst Magyarországba a Közép- és az Aldunára és a következő esztendőben Spanyolországba. Ezek az utak nemcsak tudományos nézőpontból voltak jelentősek, de Brehm számára számos előkelő kitüntetést is hoztak.

Ezek az esztendők azonban nemcsak dicsőséget árasztottak rá, hanem fájdalmat is. Szibériából való visszatérése után eltemette öreg édesanyját, a következő esztendőben pedig legkisebb fiának születésekor elvesztette forrón szeretett feleségét, hűséges munkatársát és támaszát. A következő esztendőkben Brehm minden áron vagyont akart szerezni, hogy gyermekei jövőjét biztosíthassa. Könyveivel és előadásaival bőségesen keres, úgy hogy nyaranta már három-négy hónapot szentelhet a pihenésnek renthendorfi birtokán, ahol a világhírű állatbarát rózsák termelésével foglalkozott. A gyermekeiről valós gondoskodás vágya viszi rá arra is, hogy 1883-ban északamerikai fölolvasókörút megtartására vállalkozzék. Közvetlenül elutazása előtt az 1883-ik év vége felé mind az öt gyermeke megbetegszik difteritiszben, de a kötbérrel biztosított szerződés arra kényszerítette, hogy mégis hajóra szálljon. Négyen fel is gyógyulnak, de a legkisebb fia, a család szemefénye, áldozatul esett a betegségnek, még mielőtt Brehm elérte volna az amerikai szárazföldet. Képzelhető, milyen lelkiállapotban tartotta meg ezek után ötven előadását. A lelki megrázkódtatás és a Missziszipi völgyében szerzett malária nagybeteggé tették. Csak lassan szedte össze magát és testben-lélekben megtörve tért vissza. Hazaérkezte után vesebaj támadta meg, de a nyarat erős szervezete még kibírta. Állapota azonban egyre súlyosbodott és 1884 november 11-én az 56 éves férfiút, aki még tele volt szárnyaló tervekkel, váratlanul agyszélhüdés váltotta meg szenvedéseitől.

Brehm munkásságát nem ítélték meg egyöntetűen. Gyakran kifogásolták, hogy a Gartenlaube állandó dolgozótársa volt és szabadelvű álláspontja is sok ellenséget szerzett neki. Kezdetben azt is a szemére vetették, hogy az „Állatok világa” nem tudományos munka, mert megfélemlített, vagy rosszulnevelt rabállatok magatartásából alap nélkül következtet az egész faj tulajdonságaira. Mindezek a kifogások természetszerűen jogosulatlanok, amit főmunkájának világszerte való elterjedtsége is bizonyít. Brehm az emberek millióival szerettette meg a természetet és késztette őket az állatok lelkivilágába való elmélyedésre. Értékes önálló kutatásain kívül olyan érdem ez, amit elvitatni nem lehet. Brehm a természet megismerésének és megszerettetésének nagystílű apostola volt és az a mi nemzedékünk számára is.

Fellépésének, alapgondolatának és működésének jelentőségét ma már a szaktudományos világ is elismeri. Az „Állatok világát” minden művelt nyelvre lefordították, újabb kiadásait a természetkutatók s a zoológiai tudomány legkiválóbbjai bővítik, alakítják, tökéletesítik és mind magasabbra emelik, díszesebbé teszik azt az épületet, amelynek alapjait Brehm rakta le s homlokzatának első nemes vonalait is ő rajzolta meg.

A magyar tudományosság már három évtizede igazságot szolgáltatott Brehm szellemének, amikor Méhely Lajos, a kiváló zoológus, az első magyar kiadásának szervezője, ezt írta róla előszavában: „…mindig magvas, a tudomány szűrőjén megtisztult gondolatokkal lép az olvasó elé és minden szava természettudományos világnézetünk szellemét szolgálja.”