A kiadó előszava

A Hollandiai Mikes Kelemen Kör - Mikes International szervezésében - a hollandiai Elspeetben 2005. szeptember 8-11. között - megrendezett 46. Tanulmányi Napok ('Nyugati Magyar Szellemvilág') konferencián megegyezés született Borbándi Gyula és a Mikes International között, hogy a szerző életművét a Mikes International megjelenteti elektronikusan a Bibliotheca Mikes International keretében. Az életmű kiadását a nyugati magyar emigráció 1945-1985 közötti történetét feltáró, enciklopédikus munkával kezdjük, amely eredetileg 1985-ben az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem (Bern) gondozásában jelent meg 'A magyar emigráció életrajza - 1945-1985' címmel.

A könyv elektronikus változatának technikai előállításában az Országos Széchényi Könyvtár Magyar Elektronikus Könyvtár munkatársai vettek részt. A szkennelést, formázást Elter András, a korrektúrát Góczán Andrea végezte. E munkát az Internet Szolgáltatók Tanácsa (http://www.iszt.hu) támogatta.

A Bibliotheca Mikes International könyvkiadásunk keretében az alábbi kötetek jelentek meg eddig a nyugati magyar irodalom sorozatban:

Czigány Lóránt: Angol az útlevelem de magyar a büszkeségem - A "Mikes" nevében Czigány Lóránt emlékezik a száz éve született Cs. Szabó Lászlóra - 2005. november 11.
Eszmék nyomában
Három tanulmány az avantgarderól
Hogyan látjuk egymást - látjuk-e egymást (Közép-)Európában?
Kultúrák térhódítása - Új világrendeződések. Magyar életmezők.
Magyar ífjúság world-wide és emlékünnepély 50 év Mikes 1951-2001
Nyugati Magyar Költők Antológiája, 1980.
(szerk. Kemenes Géfin László)
Nyugati Magyar Próza Antológiája, 1982. (szerk. Ferdinandy György)
Nyugati Magyar Esszéírók Antológiája, 1986. (szerk. Borbándi Gyula)
Nyugati Magyar Tanulmányírók Antológiája, 1987. (szerk. Borbándi Gyula)
Paszternák, Borisz Leonyidovics: Karácsonyi csillag - Kései versek (1945-1960) (ford. Gömöri György és Sulyok Vince)
Segesváry Viktor: Ífjúkori versek és írások
Sulyok Vince: Céltalan ég alatt
Sulyok Vince: Fényörvény életünk - Szubjektív válogatás 44 év verseiből
Sulyok Vince: Rámdöntött világ
Sulyok Vince: Tegnapodban élsz
Új Atlantisz
Vold, Jan Erik
: Jégcsapidő (ford. Sulyok Vince)

Hága (Hollandia), 2006. január 25.

MIKES INTERNATIONAL



Publisher
's preface

Gyula Borbándi and Mikes International reached an agreement at the 46th Study Week conference (Western Hungarian Spirituality) that was organized jointly by the Hollandiai Mikes Kelemen Kör (Associatiuon for Hungarian Art, Literature and Science in the Netherlands) and Mikes International between 8-11 September 2005 in Elspeet, the Netherlands. According to the agreement, Mikes International will publish electronically the oeuvre of Gyula Borbándi. We commence this work today by publishing the author's encyclopaedic work written on the history of Hungarian diaspora between 1945 and 1985. The volume entitled 'Portray of the Hungarian Diaspora - 1945-1985' was originally published in traditional book format in 1985 by the Protestant Academy for Hungarians in Europe (Bern).

Two fellows of the National Széchényi Library Hungarian Electronic Library contributed to the creation of the digital version of the volume; András Elter did the scanning and formatting, Andrea Gózcán did the proofreading.

This work was sponsored by the Council of Hungarian Internet Providers (http://www.iszt.hu).

Other titles published within the Western Hungarian Literature series:

CZIGÁNY, Lóránt: "MY PASSPORT IS ENGLISH, BUT MY PRIDE IS HUNGARIAN" (in Hungarian)
IN QUEST OF IDEAS (in Hungarian)
THREE ESSAYS ON AVANTGARDE (in Hungarian)
HOW DO WE SEE EACH OTHER - DO WE SEE EACH OTHER IN (CENTRAL-) EUROPE? (in Hungarian and in English)
EXPANSION OF CULTURES (in Hungarian)
HUNGARIAN YOUTH WORLD-WIDE (in Hungarian)
KEMENS GÉFIN, László (Ed.): Anthology of hungarian poets in the west, 1980 (in Hungarian)
FERDINANDY, György (Ed.): Anthology of hungarian proze in the west, 1982 (in Hungarian)
BORBÁNDI, Gyula (Ed.): Anthology of hungarian essay in the west, 1986 (in Hungarian)
BORBÁNDI, Gyula (Ed.): Anthology of hungarian treatise in the west, 1987 (in Hungarian)
PASTERNAK, Boris Leonidovich: Christmas star - Late poems (1945-1960) (Translated into Hungarian by GÖMÖRI, György & SULYOK, Vince) (in Hungarian)
SEGESVARY, Victor: Early poems and writings (in Hungarian)
SULYOK, Vince: A world knocked over on me (in Hungarian)
SULYOK, Vince: Light swirl life - Subjective selectionfrom 44 years' poems (in Hungarian)
SULYOK, Vince: Under aimless sky (in Hungarian)
SULYOK, Vince: You live in your past (in Hungarian)
NEW ATLANTIS (in Hungarian)
VOLD, Jan Erik: Icicle period (Translated from Norwegian into Hungarian by: SULYOK, Vince)

The Hague (Holland), January 25, 2006

MIKES INTERNATIONAL



Borbándi Gyula

1919. szeptember 24-én született Budapesten. 1942-ben a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen szerzett államtudományi doktorátust. 1941 és 1949 között a Vallás- és Közoktatási Minisztérium tisztviselője volt. 1949-ben politikai okokból elmenekült Magyarországról. Egy ideig Svájcban fizikai munkából élt, majd 1951 nyarán áttelepült Münchenbe. Gyulai Ernő néven a Szabad Európa Rádió munkatársa lett. 1979 és 1984 között a Magyar Osztály helyettes igazgatója volt. 1951-ben Zürichben résztvett a Látóhatár megindításában, később a folyóirat egyik főszerkesztője lett. 1958 és 1990 között pedig az Új Látóhatár című folyóiratot felelős szerkesztőként jegyezte. Írásaiban irodalomtörténeti, történelmi és politikai kérdésekkel foglalkozik. Úgyszólván minden jelentős emigráns folyóiratban jelentek meg írásai.

Több magyarországi és németországi folyóirat munkáját segíti ma is. Münchenben él.

Főbb művei:

Tanulmányok a magyar forradalomról (társszerk.), München, 1966;
Der ungarische Populismus. Mainz. 1976;
A magyar népi mozgalom, New York, 1983, Budapest, 1989;
A magyar emigráció életrajza,
Bern, 1985, Budapest, 1989, Hága 2006;
Nyugati magyar esszéírók antológiája (szerk.), Bern, 1986, Hága, 2005;
Nyugati magyar tanulmányírók antológiája (szerk.). Bern, 1987, Hága, 2005;
Ötszáz mérföld. Esszék, München, 1989;
Nyugati magyar irodalmi lexikon és bibliográfia, Budapest. 1992;
Magyarok az Angol Kertben. A Szabad Európa Rádió története. Budapest. 1996, 2004;
Emigráció és Magyarország. Nyugati magyarok a változások éveiben 1984-1995, Basel-Budapest, 1996;
Magyar politikai pályaképek, Budapest, 1997; Alkony és derengés, Lakitelek, 1999;
Nem éltünk hiába, Budapest, 2000;
Népiség és népiek. Budapest, 2000;
Értékőrzés, Budapest, 2001;
Emigránsok, Budapest, 2002.

A fényképeket Molnár József készítette. [Mikes International Szerk.]

 


 

Előszó

Lehet, hogy vállalkozásom a nyugati magyar emigráció négy évtizedes történetének áttekintésére korainak, sőt merésznek tűnik. Nem lezárt eseménysorozattal van dolgunk és az a bizonyos távlat is hiányzik, amelyet általában a történetírás feltételei közé szoktunk sorolni. Ez a magyarázata annak, hogy amikor munkám címéről gondolkodtam, rövid habozás után az emigráció "története" helyett annak "életrajza" mellett kötöttem ki.

Mind a történet, mind az életrajz valamely személy vagy közösség életének fontosabb eseményeit, azok összefüggéseit és jelentőségét van hivatva bemutatni, azzal a különbséggel, hogy míg az előbbi rendszerint a befejezett múlttal foglalkozik, az utóbbi lehetővé teszi folyamatban lévő tények előadását is.

A magyar emigráció története nem fejeződött be, de négy évtized elég hosszú időnek látszik arra, hogy leltárt és mérleget lehessen készíteni. És, ha ez mint egész nem nyújt is lehetőséget végső tanulságok levonására vagy ítéletek megfogalmazására, a három vagy négy évtized előtti jelenségek és folyamatok számbavételére már rendelkezünk némi történelmi távlattal.

Ami a periodizációt illeti: fejezetcímeknek évszámokat választottam és ebből az olvasó könnyen kiderítheti, mely dátumokat tartom a négy évtized történetében a legfontosabbaknak. Negyvenöt a kezdet, amikor a háború vége sok százezer magyart sodort ki nyugatra. Negyvenhét jelzi a magyarországi demokratikus kísérlet kudarcát, a második menekülthullám elindulását és az emigrációs intézményrendszer kiépülését. Ötvenhat a magyar forradalom éve és a harmadik nagy exodus nyitánya. Hatvanháromban kezdődött, a megtorlás évei után, a magyar társadalom és a nyugat felé való nyitás, az emigrációban a szembenállás enyhülése. Hetvenötben volt a helsinki konferencia és nem sokkal később visszakerült Budapestre a Szent Korona, a nyugati magyarok körében észlelhetővé vált a politikai tevékenység térvesztése és a szellemi munka fokozatos térnyerése.

Ez a könyv nem nyújthatja az 1945 után nyugatra került magyarok tevékenységének hiánytalan leltárát és életének teljes képét. Ennek elkészítése kötetek sorát igényelné. Terjedelmi okok miatt el kellett tekintenem például az írók, művészek, tudósok, papok munkájának aprólékos felmérésétől és értékelésétől, valamint a különböző szakemberek és vállalkozók teljesítményeinek részletes felsorolásától. A magyar kolóniák, szervezetek és intézmények működése is bővebb tárgyalást érdemelt volna. Helyenként csak érinteni tudtam jelenségeket és tüneteket, amelyek bizonyára alaposabb elemzést kaptak volna, ha nem ötszáz, hanem, mondjuk, ezer vagy ezerötszáz oldal áll rendelkezésemre

Az eseményeket igyekeztem a korabeli történelemben elhelyezni és jelentőségüket az akkori fogalmaink szerint ítélni meg. Azt vizsgáltam, hogy mi minek látszott, minek minősült, hogyan bíráltatott el akkor, amikor {6.} végbement. Arra törekedtem, hogy mindent a maga idejében, a kor és környezet adottságai figyelembevételével, nem pedig később nyert tapasztalatok, felismerések alapján és mai szemmel nézzek. Bírálni olyasmit bírálok, ami a maga idejében is bírálatot érdemelt. Megpróbálom elkerülni, hogy mai ismereteket vetítsek vissza a múltba és azok birtokában mondjak ítéletet negyven vagy harminc év előtti dolgokról. Nem szeretnék abba a látszatba kerülni, hogy a mai bölcsesség emelvényéről pillantok a múltbeli hibákra, fogyatékosságokra, gyarlóságokra és gyengeségekre.

A szóban forgó negyven év feldolgozását azzal a céllal és szándékkal végeztem, hogy közben magam is megismerjem, mi és hogyan történt, a hazát vesztett vagy a szülőföldet elhagyni kényszerült magyarok mit miért tettek, cselekedeteiket milyen elképzelések és érdekek irányították. Elfogulatlanságra és tárgyilagosságra törekedtem. Annak eldöntése, hogy ez mennyiben sikerült, az olvasó feladata.

A kutatásban személyes tapasztalataimon és élményeimen kívül elsősorban arra a gazdag archívumra támaszkodtam, amelyet három és fél évtized alatt összegyűjtöttem. Ezenkívül haszonnal forgattam a barátaim és ismerőseim által rendelkezésemre bocsátott dokumentumokat és kiadványokat. Sokat tanultam azokból a szóbeli vagy írásbeli felvilágosításokból, amelyeket a különböző események résztvevőitől kaptam.

Köszönettel és hálával tartozom mindenkinek, aki munkámban bármilyen módon támogatott, elsősorban az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetemnek, amely könyvemet kiadói programjába felvette és kinyomtatásának anyagi kockázatát vállalta, Szöllősy Pálnak, aki írásomat gondosan és lelkiismeretesen lektorálta, végül Thorma Editnek, aki a kézirat legépelésében, a nyomdai korrektúrák egyeztetésében, valamint a név- és tárgymutató összeállításában segített.

München, 1985. augusztus 1.

Borbándi Gyula

 


{7.}

I. Negyvenöt


1. Előzmények és kezdetek

Amikor 1945. május 8-án Európában befejeződött a második világháború és a frontokon elhallgattak a fegyverek, több mint egymillió kitelepített és elhurcolt magyar tartózkodott Ausztriában és Németországban. Ez az ország lakosságának körülbelül egy tizedét kitevő embertömeg a következő csoportokból állott: katonák, rendőrök, csendőrök, leventék, köztisztviselők, kitelepített intézmények és vállalatok alkalmazottai, diákok, a szovjet megszállás elől menekülő férfiak és asszonyok, politikusok, újságírók, művészek, a német nemzetiszocialista hatóságok által elhurcolt közéleti emberek és koncentrációs táborokban fogva tartott zsidó polgárok. Pontos adataink ezekről nincsenek, de korabeli becslések szerint családtagokkal együtt egymillió magyar hagyta el a háború befejező szakaszában, kényszerből vagy önként az országot Nyugat felé.

Ebből az egymillió emberből rekrutálódott a jelenlegi nyugati magyar emigráció egy legkorábbi és legnépesebb csoportja.

Miután 1944. október 15-én Horthy Miklós kormányzót a németek elfogták és a Lakatos-kormánnyal együtt lemondásra kényszerítették, a hatalmat pedig Szálasi Ferenc és a nyilasok kezére játszották át, ez utóbbiak az ország személyi és anyagi kiürítését a legfontosabb kormányzati tervek közé emelték. Abban reménykedtek, hogy a hadiszerencse hamarosan megfordul és a biztosra vett "csodafegyverek" segítségével a végső győzelemmel kecsegtető hitleri ellentámadás sikerrel végződik. Ebben bízva vontak vissza a front mögé minden emberi és anyagi erőt, hogy átvészelve a nehéz időt és megmentve a rendszer személyi és anyagi állományát, a visszanyert területeken zavartalanul rendezkedhessenek be újból. A kiürítéseket és a kitelepítéseket egy 1944. október 20-i kormányrendelet szabályozta. Kiürítési és kitelepítési kormánybiztos vitéz kisbarnaki Farkas Ferenc vezérezredes lett. A rendelet kiterjedt polgári személyekre, hivatalokra, intézményekre, vállalatokra, üzemekre, különféle jellegű vagyontárgyakra. Nagyobb méretű akciók - a szovjet haderő előnyomulása következtében - novemberben kezdődtek és a front nyomásának ütemében kerültek újabb és újabb területek a kiürítési és kitelepítési rendeletek hatálya alá. Másfelől mind kisebb területre - végül már a Dunántúl nyugati felére, majd Ausztria egyes vidékeire - zsúfolódott össze az oroszoktól megmenteni óhajtott emberi és anyagi erőtartalék. A Szálasi-kormány hivatalai Sopron, Kőszeg és Szombathely városát, illetve környékét szállták meg, miután 1944 decemberében Budapestet elhagyni kényszerültek. Szombathely lakossága ez idő alatt megduplázódott.

Akik a kitelepítési rendelet hatálya alá estek, csak nehezen vonhatták ki magukat azok teljesítése alól, habár sokan és sokhelyütt játszották ki őket és maradtak otthon. Ugyanakkor szép számmal voltak az elmenők {8.} között olyanok, akik nem csupán a kényszernek engedtek, hanem hittek és bíztak az állandóan ígért csodafegyverekben, vagyis abban, hogy azok révén visszakerülhetnek régi életkörülményeik közé és megóvhatják magukat, családjukat a szovjet hadsereggel való találkozástól. Ettől nemcsak azok féltek, akik magas hivatallal vagy vagyonnal rendelkeztek, de olyanok is, akiknek polgári egzisztenciájukon kívül semmijük sem volt. A szovjet katonák viselkedéséről olyan hírek keringtek, amelyek joggal keltettek riadalmat és amelyek forrása nem a kommunistaellenes propaganda, hanem megbízható és hiteles tapasztalatok voltak. Ez az érthető és indokolt félelem fontos eleme volt sokak elhatározásának, amikor arról kellett dönteni, hogy menni vagy maradni. Az erdélyi és tiszántúli menekültek beszámolóinak nagy szerepük volt abban, hogy Budapestről és a dunántúli városokból oly sokan tettek eleget a kormány kiürítési felszólításának és legszükségesebb holmijaikat összecsomagolva útnak indultak nyugat felé. Bizonyos, hogy a közeli visszatérés reménye erősen élt az eltávozókban, különben valószínűtlen lett volna, hogy százezrek hagyják el az országot.

A kitelepülés és menekülés nem ment simán, a dunántúli városok és falvak lakói olykor bizalmatlanul és ellenérzéssel fogadták a jövevényeket, nemkülönben azok az osztrák és német községek, ahová 1945 márciusában és áprilisában nagyobb számban kerültek magyarok. Az ebből származó konfliktusok számosabbak és élesebbek lehettek volna, ha a befogadó nép - saját korábbi vezetőitől kifosztva, a háborútól megtizedelve és a megszállóktól megalázva - nem élt volna ugyanolyan nyomorúságos körülmények között, mint a jóindulatára és segítőkészségére támaszkodó idegenek.

A háború befejezésének pillanatától Közép-Európa országútjai új népvándorlás tanúi lettek. Emberkaravánok népesítették be északról-délre, délről-északra, keletről-nyugatra, nyugatról-keletre vonulva. Gyalogosan, kerékpáron, kis kocsikat húzva, szekereken, lovakat, ökröket hajtva, lassan cammogó vonatok marhakocsijaiban vagy nyitott teherkocsijaiban összezsúfolódva vándorolt a sok nép a szélrózsa minden irányába. Kocsin, szekéren, férfiak hátizsákján apró zászlócskák vagy nemzeti színű szalagok, annak feltüntetésére, hogy mely nép fiairól van szó. Élen jártak ebben a szövetségeseknek vagy áldozatoknak tekintett országok polgárai, mintegy tüntetve, hogy nem a legyőzöttekhez és vesztesekhez tartoznak.

A magyar katonaság, a rendőrség, a minisztériumok és egyéb hatóságok Ausztriába való áttelepedése rendben és szervezetten ment végbe. Ezek java március utolsó napjaiban hagyta el Magyarország területét. Az ország nyugati széle katonai védővonallá alakult át, várta a front közeledtét, majd annak átvonulása után - április 4-én -, megszűntek magyar földön a háborús cselekmények.

Szálasi Ferenc nyilas "munkatörzsé"-vel (valamivel több mint 200 személy) március 29-én vonaton utazott el Kőszegről. A szovjet csapatok ugyanaznap délután vonultak be a városba. Szálasiék ausztriai visszavonulása eléggé lassú volt, csak április 15-én értek Bleibachba, ahol egy hétig vesztegeltek. A helyi német hatóságok megalázóan bántak a magyar államfővel. A berlini kormány nem tudta megvédeni, a szerelvényt nem nyilvánították kormányvonattá, tehát semmilyen különleges elbánásban nem részesült. Szálasi és {9.} munkatársai azután Salzburgba kerültek. A kormányt az Österreichischer Hof nevű szállodában, Szálasit pedig a Salzburg közelében lévő Mattseeben, a Gasthof Seewirt nevű fogadóban helyezték el. Itt őrizték a Szent Koronát is. A nyilas kormány az utolsó minisztertanácsot az Österreichischer Hofban tartotta. Ezen tudomásul kellett vennie, hogy megszűnt létezni. Edmund Veesenmayer - aki továbbra is birodalmi főmegbízottként működött mellette - azt ajánlotta, hogy önkéntesen adja meg magát a megszálló amerikai hadseregnek.

Szálasi kénytelen volt beismerni, hogy Hitler vereségével az ő uralma is megdőlt. Azt hajtogatta viszont, hogy a háborút Németország vesztette el és nem a nemzetiszocializmus. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy ennek létjogosultsága nem szűnt meg, sőt szabadon töltött utolsó napjaiban különböző irreális terveket szőtt, amelyek alapján megmenthetőnek vélte bukott eszmerendszerét. Azt is emlegette, hogy a Szálasi-kormány hivatalosan nem kapitulált. Őt és minisztereit a május 10-én bevonuló amerikaiak hamarosan őrizetbe vették. A magyar származású, pásztói születésű Himler Márton ezredes, az amerikai titkosszolgálat egy részlegének vezetője kutatta fel őket embereivel és juttatta az illetékes katonai szervek kezébe. Szálasit május elejétől július végéig Augsburgban őrizték, majd visszakerült Salzburgba, a Landeshaftanstaltba, ahonnan szeptember közepén átvitték egy közeli amerikai táborba, a Marcos Camp-be. Innen szállították repülőgépen - a háborús bűnösséggel vádolt és az ideiglenes magyar kormánynak kiszolgáltatott más szélsőjobboldali politikusokkal együtt - október 3-án Budapestre.[1]

A nyilas koronatanács és a minisztertanács utolsó ülésén a többi között szó volt a korona biztonságba helyezéséről és megmentéséről is. A magyar Szent Koronát, a jogart és az országalmát Pajtás Ernő koronaőrezredes - mint annak idején leírta - április 26-ról 27-re virradó éjszaka két megbízható beosztottjával egy benzines hordóba helyezve, Mattsee község határában elásta, majd július végén kiásatta és megőrzésre az amerikai hadseregnek átadta. A koronaékszereket tartalmazó ládákat először a Német Nemzeti Bank frankfurti épületének egy széfjében helyezték el, innen az amerikai Fort Knoxba kerültek, ahol az Egyesült Államok aranykészletét is őrzik. Ebből az erődből szállították vissza majd harminchárom évvel később, 1978. január 5-én Budapestre.[2]

Horthy Miklós kormányzó - mint Emlékirataiban olvasható[3] - a bajorországi Starnbergi-tótól délre fekvő Hirschberg kastélyban töltötte SS-őrizetben 1945 tavaszának napjait. Ide május 1-én értek az amerikaiak. A volt kormányzót először Göppingenbe, a 7. hadsereg főhadiszállására vitték, ahol közölték vele, hogy tekintse magát hadifogolynak. Innen Augsburgba került egy magasabb rangú politikusoknak és katonáknak berendezett táborba, ahol egy ideig Szálasi is tartózkodott. Itt értesült arról, hogy fia, ifj. Horthy Miklós életben van és német koncentrációs táborokból szabadult más foglyokkal együtt Dél-Tirolban tartózkodik. A kormányzó aztán táborról táborra vándorolt, egyikben összeakadt a Keresztes-Fischer fivérekkel, kik közül az egyik, Ferenc hosszú ideig belügyminiszter, a másik, Lajos tüzérségi tábornok és a kormányzói katonai iroda főnöke volt.[4] Horthy május közepén Belgiumba került táborba. Tito a háborús bűnösök listájára {10.} tette és a jugoszláv kormány kiadatását kérte. Anglia és Amerika ezt elutasította, de nem kívánta felelősségre vonását a Szovjetunió sem, jóllehet erre magyar részről is történtek kísérletek. Visszakerülve német területre, szeptember 24-én tanúként történt kihallgatásra Nürnbergbe vitték. Hivatalosan védőőrizetben volt, amelyből december 17-én szabadult. Nürnbergből a Münchentől délnyugatra fekvő Weilheimbe vitték, ahová előzőleg már családját is elhelyezték. Négy évet töltött Weilheimben. 1948 márciusában kihallgatták Veesenmayer nürnbergi perében. Az amerikai segélyszerv, az UNRRA támogatásával, baráti segítségből, Montgomery és Pell volt budapesti amerikai követek szeretetcsomagjaiból, valamint XII. Pius pápa pénzadományaiból fedezte háztartása költségeit. Később anyagi támogatására néhány híve "Horthy-alap"-ot létesített. Akkor azonban már Portugáliában, a Lisszabon közelében fekvő tengerparti Estorilban élt.[5] A Casa S. José nevű villát, amelyben 1957. február 9-én bekövetkezett haláláig lakott, barátok bocsátották rendelkezésére.

Az 1945 tavaszán nyugatra került magyarok nagy része Ausztriában és Bajorországban érte meg a háború végét. Többségük ez országok amerikai megszállási övezetébe került. Hamarosan megismerkedtek a dipi szó fogalmával, amellyel a megszállók státuszukat illették. DP-k, vagyis Displaced Persons eredetileg azok a személyek voltak, akik a) 1939 és 1945 között idegen kényszermunkásokként a náci Németországba kerültek, b) a háború alatt német hadifogságba jutottak, c) külföldiekként hitleri koncentrációs táborokban rabságukat túlélték (tehát politikai foglyok és megsemmisítésre ítélt zsidók). Mindezeket a szövetségesek szabadították fel és mentették meg a további szenvedésektől. A dipik később kiegészültek azokkal a hontalan külföldiekkel, akik a nácizmus alatt Németországba kerülve hazájukba visszatérni nem szándékoztak, vagy a szovjet kommunista uralom elől elmenekültek.

A szövetséges haderők főparancsnokságának szakértői 1944 júniusában a német birodalom területén 8 millió dipivel számoltak. Dwight D. Eisenhower tábornok-főparancsnok elrendelte, hogy az elhurcolt személyeknek ott kell maradniok, ahol vannak, nehogy a szövetséges erők mozgását zavarják. Egy 1945 áprilisában megfogalmazott szövetséges memorandum a következő csoportokra osztotta a dipiket: a) Az Egyesült Nemzetek tagállamainak polgárai, b) volt ellenséges országok polgárai ("Ex-enemy DPs", pl. olaszok, finnek, románok, bulgárok, magyarok) és c) ellenséges dipik (németek, osztrákok, japánok). Ugyanez a memorandum intézkedett arról is, hogy ezek felszabadítása, ellátása és hazájukba való visszaszállítása elsőrendű háborús cél. A szövetségesek az általuk megszállott területeken nyomban hozzáláttak, hogy a memorandum előírásai szerint német területen 1500 háromezer embert befogadó tábort létesítsenek és biztosítsák minden dipi napi 2200 kalória értékű élelemmel való ellátását.

A dipik száma azonban nagyobb volt, mint ahogyan a szövetséges főhadiszálláson elképzelték. Csak német területen 1945 augusztusában majd hat és fél milliónyian voltak és ha ehhez hozzáadták a Belgiumban és Franciaországban felszabadítottakat, az osztrák dipiket és a szovjet hadsereg hadműveleti területén találtakat, a számuk - egy nyugatnémet történelmi szakmunka szerint - 10,8 milliót tett ki. A dipik - vagy ahogyan Nyugat-Németországban {11.} 1951-től hivatalosan nevezték őket, a hontalan külföldiek ("heimatlose Ausländer") a katonai kormányzatnak, majd a német közigazgatásnak (amely 1951-ben vette át őket a megszállóktól) sok gondot és munkát okoztak. Nemcsak fedél alá kellett helyezni és élelmezni őket, de gondoskodni arról is, hogy - főleg a fiatalok - ne váljanak bűnözőkké és szervezetten jussanak vissza hazájukba.

A repatriáló bizottságok munkáját a szövetséges katonai kormányzat előmozdította, segítette, olykor az erőszaktól sem riadva vissza, hogy a dipik hazatérjenek. Különösen a szovjet repatriáló bizottságok tevékenységének amerikai támogatása okozott sokhelyütt megütközést és felháborodást. Nemegyszer közös szovjet-amerikai erőszak kényszerített oroszokat, ukránokat, baltiakat hazatérésre abba az országba, ahol a visszatértekre halál vagy kényszermunkatábor várt. A dipik botrányosnak érezték a velük szemben olykor tapasztalt és emberi tragédiákat is okozó szovjet-nyugati együttműködést. A németek oldalán harcoló Vlaszov-hadsereg 2200 tisztjéből néhány száz öngyilkos lett, mielőtt átadták volna őket az ausztriai Judenburgban a szovjet hadseregnek. Az UNRRA egy 1946 májusi adatfelvétele szerint tíz lengyel dipiből nyolc megtagadta a hazatérést.

Az Eisenhower tábornok által elrendelt helybenmaradás nem volt keresztülvihető. A dipik türelmetlenek voltak és nem várták be, hogy elszállításukról szervezetten, mások gondoskodjanak. Ellepték az országutakat és mentek, ahová szívük húzott, hazájukba, vagy új otthont keresve. Sokan viszont Németországban vagy Ausztriában maradtak, ha nem is ott, ahol a háború vége érte őket. A háború befejezése után egy évvel a nyugati megszállási övezetekben még egymillió dipi élt. Olyanok, akiket nem lehetett repatriálni vagy akik egyénileg sem mentek vissza oda, ahonnan származtak. A szövetséges dipik, néha a volt ellenségek sem éltek rosszabbul, mint a németek. A helybeliek a sok juttatást, kedvezményt nem kis irigységgel nézték, ami olykor feszültségekhez vezetett. Az amerikaiak némileg a németek büntetésének is szánták a dipik előnyben részesítését velük szemben. A britek viszont 1946 végén már mostohábban kezelték a dipiket, ellátásukat a német lakosságéhoz igazították, a német igazságszolgáltatásnak alávetették és német üzemekben való munkavállalásra kényszerítették őket. Az amerikaiak csak 1948 közepén - mikor megszállási övezetükben még mindig mintegy félmillió dipi élt - kezdték követni a brit példát. 1951-ben a bonni parlament - a választójog kivételével - a szövetségi köztársaság polgáraival egyenjogúvá tette a volt dipiket.[6]

A magyar menekültekről nagyon nehéz pontos adatokat találni, hiszen senki sem számolta őket rendszeresen és módszeresen, hivatalos statisztika valamennyiről nem készült, a forgalomban lévő adatok csaknem kizárólag becslésen alapulnak. 1945-46 amúgy is átmeneti időszaknak bizonyult, hiszen hullámzott az egész kinti magyarság. Volt, aki hazament, mások országot változtattak, ismét mások sokszor cseréltek lakhelyet, úgyhogy vagy egyáltalán nem voltak regisztrálva, vagy két helyen is nyilvántartották őket. Taubinger László, aki 1945-46-ban a németországi magyar menekültek ügyeivel foglalkozott, úgy tudja, hogy az amerikaiak előtt kapitulált magyar alakulatok tagjai közül mintegy 120 000 volt Dél-Németországban, a legtöbben Passau, Regensburg és Bad Aibling térségében. Nagyobb számú {12.} egységek tisztikara és legénysége tette le a fegyvert Németország és Ausztria angol övezetében. Németország francia övezetében 7000 magyar katona esett hadifogságba. Az amerikaiak a magyarokat lefegyverezték, de csak körülbelül 30 000 embert vittek hadifogolytáborba. A többiek alakulataikban, régi parancsnokaik felügyelete alatt maradtak, de szabadon mozoghattak. 1945 végén az amerikaiak a magyar hadifoglyokat áttelepítették a franciaországi Mailly le Camp-ba. 1946 elején szabadon engedték őket. Nagy részük nyomban hazament.

A foglyok helyzete - Taubinger szerint - eléggé nyomorúságos volt. Naponta csak 600-800 kalória értékű élelmet kaptak, vizes barakkokban laktak, nehéz fizikai munkát végeztek. Kérésük általában az volt, hogy különítsék el őket a németektől, javítsák fel az élelmezést, kapjanak megfelelő szálláshelyet, mielőbb szállítsák őket haza, a leventéket és betegeket azonnal szereljék le, bocsássák el azokat, akiknek családja Németországban van, engedélyezzék a levelezést. Taubinger László, aki a hadifoglyok ügyében az illetékes amerikai katonai hatóságoknál - a Nemzetközi Vöröskereszt segítségével - eljárt, ígéretet kapott a kérelmek teljesítésére, kivéve azt, hogy azonnal hazaszállítsák őket, a családosokat leszereljék és a foglyok levelezhessenek. Az elhelyezés és az élelmezés kétségtelenül javult, 1945 őszétől kezdve a legtöbb helyen megfelelt a Genfi Konvenció előírásainak. Az angol megszállási övezetben a honvédség tagjait nem zárták fogolytáborokba, nem kezelték őket hadifoglyokként. Ugyancsak kielégítő volt azok állapota, akik az amerikai övezetben volt katonákként szabadon mozoghattak. A franciák a Németországban kapitulált magyar katonákat Franciaországba vitték fogolytáborba.[7]

A Magyar Harcosok Bajtársi Közössége által 1950-ben a hadifoglyokról készített Fehér Könyv szerint összesen 280 000 magyar katona került nyugaton hadifogságba.[8] Kisbarnaki Farkas Ferenc visszaemlékezéseiben azt írta, hogy 1945-ben 100 000 katona, 150 000 levente, 300 000 polgári személy - köztük 40 000 nyilas - és 250 000 népi német jutott nyugatra. Ez összesen 800 000 személy.[9] Az adatok látnivalóan becslések, és az eltérések nagyrészt abból adódtak, hogy nem ugyanarra az időre vonatkoztak és a becslőknek sem volt mindig kellő áttekintésük a valóságos és teljes helyzetről.

A magyarok körében mind időszerűbbé vált a kérdés, hogy hazamenni vagy maradni. Amikor megnyílt egy esetleges hazatérés lehetősége, mind többen latolgatták, vajon mi az okosabb és ésszerűbb, visszatérni Magyarországra vagy pedig új életet kezdeni idegenben. A döntést legtöbbször nem politikai meggondolások, hanem egyéni szempontok és személyes érdekek befolyásolták. Aki katonaként, leventeként vagy kényszerkitelepítettként ment nyugatra, mindent elkövetett, hogy minél előbb otthon maradt családjánál lehessen. A család, a rokonok, a hivatás, a megszokott környezet mind a hazatérést sugalló tényezőkként hatottak. A politikai vagy származási okok miatt elhurcoltak magától értetődőnek tekintették, hogy szabadulásuk után visszatérjenek korábbi lakóhelyükre. A koncentrációs táborokból kiszabadított zsidók nagyobb része a Palesztinában, illetve 1948 után az Izraelben való letelepedés vagy a tengerentúli kivándorlás, kisebb része - amint lehetett és az egészségi állapot megengedte - a Magyarországra {13.} való visszatérés mellett döntött. Ez már nem mondható el azokról a náciellenes konzervatív, liberális, demokrata, szocialista, de ugyanakkor kommunistaellenes politikusokról, akiket a megszálló német hatóságok biztonsági szervei 1944 tavaszától kezdve letartóztattak és különböző koncentrációs táborokba zártak. Közülük nagyon sokan szabadulásuk után nyugaton maradtak, mert jól tudván, hogy kiknek a kezében van a magyarországi rendőri apparátus, a kommunistáktól sem remélhettek különb elbánást, mint amilyenben a hitleristák részesítették őket.

Az természetesnek tetszett, hogy akik korábban távol tartották magukat az uralkodó politikai áramlatoktól és nem vettek részt a negyvenes évek politikai eseményeiben, könnyebben dönthettek a hazatérés mellett, mint azok, akiknek politikai pártállásuk, hivatali beosztásuk vagy a magyar szélsőbaloldal szervezeteivel szemben tanúsított magatartásuk miatt üldözéssel vagy előmeneteli hátránnyal kellett számolniok. Kétségtelen, hogy a nyilas pártok tagjainak vagy a Szálasi-féle hatalmi apparátus embereinek nem volt tanácsos Magyarországra visszatérni. A vezető katonák, csendőrök, rendőrök, tisztviselők, akik a nemzetiszocialista kormányt szolgálták, ugyancsak jobban tették, hogy külföldön maradtak. Akik ezek közül hazatértek, hamarosan esetleg megbánták, mert ha nem csapott is le rájuk azonnal a megtorló és olykor bosszúálló hatalom, évek múltán mindjobban érezni kényszerültek, hogy az intézményesült új rend kiveti magából a régi rendhez tartozó ama személyeket is, akik a megváltozott viszonyokhoz alkalmazkodni és a kialakuló új társadalomba beilleszkedni hajlandók.

Az 1945 és 1948 közötti koalíciós korszak a magyar nép demokratikus törekvéseinek nagyszerű és maradandó jelentőségű megnyilatkozása volt. Lehetőségeit kihasználatlanul hagyni súlyos mulasztás lett volna. A demokrácia megteremtésének meghiúsulása és a kísérlet bukása ellenére is megérte a sok erőt, energiát és fáradozást, amit az ország lakossága e vállalkozásba belefektetett. Az 1956-os forradalom eredményei visszamenőleges hatállyal igazolnak sok mindent, amire a magyar demokraták 1945 és 1948 között törekedtek és részben kivívtak.

A kint maradt nyugatosokat - ahogyan az országból 1945-ben eltávozottakat nevezték -, akkoriban sokan, és nemcsak ellenfeleik, elmarasztalták, hogy kivonták magukat a demokratikus kezdeményezésből és az ország újjáépítéséből, de negyven év távlatából ítélve bizonyára akkori kritikusaik is elismerik, hogy nem alaptalan félelmek tartották őket vissza a hazatéréstől. Ami akkor iszonyattal töltötte el őket, nem volt ugyan közvetlen veszedelem, de évek múltán bekövetkezett valóság, amelybe egy egész nemzedék rokkant bele. Nem a nemzetiszocialista eszme megszállottjairól és a nyilas törvénytelenségek, embertelenségek elkövetőiről van szó, hanem azokról a hazafias, jóérzésű és józan szemléletű magyarokról, akikre a negyvenötös elindulásban szükség lett volna és akiknek hiányát az ország akkor erősen érezte. Elvesztésük fájdalmas volt. Ők sejtettek és előre láttak valamit, amire az otthon élők csak később döbbentek rá, még ha a közelgő veszedelem némely jelét észlelni vélték is. Mégis, aligha hiszem, hogy mindenki rosszul cselekedett, aki 1945-ben hazament, még ha hamarosan ismét vándorbotot kellett fognia is. Az 1945-ös ilyen vagy olyan, döntés, ugyanúgy tiszteletet érdemlő egyéni elhatárolás volt, mint azoké, akiknek évekkel {14.} később a zsarnokság előli menekülés vagy az előrelátható megpróbáltatások elviselése között kellett választaniuk.

Egyoldalú és igazságtalan volt az a hazai szélsőbaloldali felfogás, hogy akik kinn maradtak, azok fasiszták, nyilasok, reakciósok voltak. Sok akadt ezekből, kétségtelenül, de az egész nyugatos magyar társadalomra ráütni e megszégyenítő bélyegeket ugyanolyan méltánytalan volt, mint emezek körében terjedő nézet, hogy aki otthon maradt vagy hazament, az kommunista vagy legalábbis az oroszok és a kommunisták kiszolgálója. Amennyire a hazai események ez utóbbit megcáfolták, annyira megcáfolta a nyugatosok nagy részének viselkedése a róluk terjesztett rosszindulatú megállapításokat is. Némelyek, persze, hangoztattak szélsőséges véleményeket, de a többség józan és mérsékelt volt, még ha szemléletében nagyobb hangsúlyt kaptak is a konzervatív, hagyományőrző, a múltat megszépítő hajlamok, mint a világban végbement változások megértésére és tudomásulvételére irányuló szándékok.

A nyugaton maradt magyarok kezdetben aligha gondolhattak másra, mint önnön és családjuk létfeltételeinek biztosítására, lakásra, élelemre, egzisztenciateremtésre és az új környezetbe való beilleszkedésre. Könnyebb volt a magánosoknak, nehezebb a családosoknak. Ráadásul többnyire olyan országokban, amelyek még nem heverték ki a háború csapásait és pusztításait, lakosságuk szintén szegény és nyomorult volt, az új viszonyok közötti élést ugyanúgy meg kellett tanulnia, mint a menekülteknek. A menekültsors nemcsak társadalmi deklasszálódással járt, hanem a fizikai, a testi munkára való átállással, hiszen a befogadó országokban a magyar menekültek szellemi elfoglaltságra nem számíthattak. Többségükben katona-, rendőr- és csendőrtisztek, politikusok, állami főtisztviselők, értelmiségi hivatásúak voltak. Nemcsak a rangnak, de a tanult foglalkozásnak is búcsút mondhattak. Így lett belőlük gyári és mezei munkás, éjjeli őr, cipész, pincér, szabó, kertész, sofőr, asztalos, áruházi eladó, biztosítási ügynök, irodai szolga és urasági inas. A tapasztalat azt bizonyította, hogy ezek a hajdani magyar "urak" új kenyérkereseti pályáikon megállták a helyüket és szorgalmuk, igyekezetük, tehetségük révén befogadó országaik gazdasági konjunktúrájának fejlődésével és megerősödésével egyenes arányban, végül is megtalálták a képességüknek és szakértelmüknek megfelelő foglalkozást. Emberileg példamutató volt a viselkedésük. És magyar szempontból az sem mellékes jelenség, hogy a fiatalok közül csak nagyon kevesen züllöttek el vagy kerültek a bűnözők közé. A kalandkedvelők közül némelyek a francia idegenlégiónál kötöttek ki, részt vettek afrikai és indokínai harcokban, de a leszerelt légiósok is hamarosan polgári egzisztenciát teremtettek és meglelték helyüket a társadalomban.

De maradjunk még a kezdeti időknél. Bachó László ezredes 1953 novemberében bekövetkezett halála előtt még megírta emlékeit, tapasztalatait és felismeréseit a németországi emigráció első éveiről.[10] Ebben a kéziratban fennmaradt munkában a többi között ez olvasható az indulás éveiről: "A Bajorországban letelepült magyar katonai egységek és polgári menekült csoportok sorsának további alakulása... a megszálló helyi parancsnokságok helyenként nagyon különböző intézkedéseitől függött, noha erélyes és hivatásuk magaslatán álló tisztek ügyessége, talpraesett intézkedései sok {15.} esetben enyhíteni tudtak a magyarságra szakadt, számtalan szenvedésen és igazságtalanságon... Egyes járásokban az amerikaiak bevonulása után is megtartották a katonai szervezetet, a járás- és szálláscsoport-parancsnokok zavartalanul működhettek tovább, napiparancsokat adtak ki, eligazítást tartottak. Viszont más járásokban ezt szigorúan megtiltották és csak családgondozókat engedélyeztek, élelmezéssel alig törődtek és csak szórványosan fordult elő, hogy utasították a polgármestereket, hogy teremtsék elő az élelmezést - térítés ellenében - a magyarok számára, amíg erre fedezetük volt."[11]

A magyar tiszteket és legénységet az amerikaiak lefegyverezték és hadifogságba vitték. A fogolytáborok sok esetben kezdetlegesek voltak, néhol a körülkerített szabad mezőn táboroztak a foglyok, ami csak azért volt valamennyire elviselhető, mert nyár volt és a szabadban való táborozás nem tartott sokáig. A hadifogolytáborokban őrzött magyar katonák elzüllésének és elvadulásának megakadályozására a neustadti táborban fogva tartott 26 magyar tábornok 1945. október 11-én memorandummal fordult az amerikai főhadiszálláshoz, kérve, engedje szabadon kisbarnaki Farkas Ferenc vezérezredest, hogy az a kitelepített magyarok ügyeivel foglalkozhassék és az amerikai katonai hatóságoknál a magyarok érdekeit képviselhesse.[12] Ez a magyar érdekvédelem hamarosan meg is szerveződött. Amint lezáródott a repatriálások, egyéni hazamenetelek folyamata, lassan megindult a politikai szervezkedés.

1945 és 1948 között a magyarországi viszonyok megítélésében két egymástól eltérő felfogás és egymással szembenálló emigrációs réteg működött a nyugati országokban. Az egyik politikai ellenfelének tekintette a budapesti kormányt és a kommunista befolyást eltűrő demokratikus koalíciót, a másik pedig - a két háború közötti rendszer baloldali emigránsait felölelő csoport - rokonszenvvel szemlélte és támogatta a magyarországi hatalomváltást, a nyomában kialakult új állami berendezkedést. Az előbbi hívei a szovjet megszállást kezdettől fogva nemcsak személyes, de politikai meggondolásokból is elfogadhatatlannak tartották, olyan kényszerítő körülménynek tekintve, amelynek feltételei között magyar érdekek nem védhetők meg és valamennyire is elviselhető élet nem képzelhető el. A Horthy-ellenes nyugati emigráció tagjai - azok is, akik 1945 és 1948 között nem tértek haza - a szovjet megszállást mint a háború elkerülhetetlen következményét tudomásul vették, abban bízva, hogy a kommunisták diktatórikus szándékai ellenére is mód nyílik a sürgető társadalmi reformok véghezvitelére és demokratikus berendezkedésre.

Az úgynevezett nyugatosok - vagyis az akkori új menekültek - kritikájának meggyőző erejét nagyban csökkentette, hogy úgy állították be a helyzetet, mintha a szovjet hadsereg egy demokratikus berendezkedésű és egészséges közélettel rendelkező, emberi jogokat és szabadságokat biztosító Magyarországot igázott volna le, elfelejtve, olykor tagadva, hogy az oroszok által megsemmisített rendszer - Szálasié és a nyilasoké - ugyancsak önkényuralom volt, éppoly kevéssé törődött jogokkal, szabadságokkal, demokráciával, mint a szovjet rendszer, amelynek berendezkedését undorral szemlélték. A szovjet hadsereg nem egy szabad országot foglalt el és hódított meg, hanem a náci német megszállást váltotta fel egy más előjelű, de ugyancsak {16.} antidemokratikus ideológiával és gyakorlattal. A nyugatra került konzervatív és horthysta politikusok gyengéje volt, hogy nem vontak világos és határozott választóvonalat a maguk és a nyilasok érvelése közé, módot nyújtva az utóbbiaknak, hogy a negyvenöt előtti kort szerves egységnek állítsák be és ezáltal az általuk elkövetett cselekedetekért a felelősséget a volt kormányzó híveire is áthárítsák, tehát azt megosztva, a maguk felelősségét csökkentsék.

A liberális, radikális és szociáldemokrata emigránsok közül sokan meg azt a hibát követték el és ezzel hitelüket is rontották, hogy - némely kivételtől eltekintve - a kommunista önkényre csak akkor figyeltek fel és azon csak akkor háborodtak fel, amikor az már magyarországi elvbarátaikat is elérte. Azt megelőzően a demokrácia védelmében szükségessé vált intézkedésnek minősítettek minden olyan akciót, amelyet végbevivői demokratikus jelszavakkal álcáztak ugyan, de alapjában véve a politikai partner gyengítésére, kikapcsolására és végül megsemmisítésére irányult. A nyugati emigráció szociáldemokratái például semmi kivetni valót nem találtak a kisgazdapárt megtörésére indított és a későbbi kirakatperek sok jegyét magán viselő, úgynevezett összeesküvési per ellen és csak akkor szisszentek fel, amikor Rákosi már a szociáldemokrácia megsemmisítését jelölte ki törekvései következő láncszemének. Károlyi Mihály rendben levőnek tekintett mindent, amíg a kommunista pártvezetőség csak konzervatívokat, katolikusokat, kisgazdákat, népieket üldözött, de nyomban a porondon termett tiltakozásával, amint Rákosiék tébolya a kommunista párttagokat is elérte. Kétségtelen, hogy az ilyen magatartás, a kettős morál jelentősen csökkentette a Horthy-ellenes régi emigráció némely tagjainak szavahihetőségét és tekintélyét.

Több országban a háború alatt szerveződött magyar antifasiszta, függetlenségi csoportok működése megszűnt, vagy legalábbis erősen visszaesett a háború után, részben mert tagjaik hazatértek, részben mert külföldön a budapesti koalíciós kormány szolgálatába álltak (pl. Svájcban, Franciaországban). A legerősebb és legjelentősebb demokrata emigráns csoport Franciaországban, Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban működött.

Franciaországban a háború alatt a német nemzeti szocializmussal és magyarországi szövetségeseivel szembenálló magyarokat a Magyar Függetlenségi Mozgalom tömörítette. Ennek lapja, a Magyar Szemle 1943-tól éles kritikában részesítette a budapesti kormányt és a szélsőjobboldal tevékenységét. A háború befejezése után egy ideig még együtt maradt e magyar antifasiszta csoport, a budapesti kormányt támogatva és részben feladatot vállalva a koalíciós kormányzat franciaországi képviseletében. Az 1947 májusában tartott kongresszusán a Függetlenségi Mozgalom megváltoztatta nevét, Franciaországi Magyarok Demokratikus Egyesülete lett, a Magyar Szemle pedig a Mozgalom hivatalos közlönyéből "a franciaországi magyarság hetilapjá"-vá vált. Az Egyesület díszelnökké a hazatért Bölöni György írót, elnökké Pór Bertalan festőművészt választotta, aki 1948-ban ugyancsak visszatelepedett Budapestre. Amint 1947-től mind élesebbé vált a magyarországi koalíción belüli válság, úgy töredeztek le mind többen az Egyesület törzséről, amely végül is teljesen a kommunista politika irányába fordult, elfogadva és jóváhagyva, amit Rákosi és társai műveltek. A Magyar {17.} Szemle ugyanezt tette és következményeként mind jobban vesztett tekintélyéből és népszerűségéből. E társasággal ellentétben a párizsi és franciaországi magyarság túlnyomó többsége akkor már határozottan szembefordult a Magyarországon kibontakozó sztálinista és rákosista uralommal.

Angliában az antifasiszta magyarok három szervezetben tömörültek. Az egyik az Angliai Szabad Magyarok Egyesülete volt, amelynek élén Révai András állott. Révai a budapesti német nyelvű kormánylap, a Pester Lloyd londoni tudósítója volt, de Teleki Pál halála után megszakította kapcsolatát a hivatalos Magyarországgal. A másik szervezet Károlyi Mihály körül tömörült és a harmadikat - a Londoni Magyar Klubot, Szusz Miklós vezetésével - a kommunisták alkották.

A három társaságot sok ellentét választotta el egymástól. Károlyiék és a kommunisták Révaiékat egyszerűen "horthystáknak" titulálták, de a háború végső szakaszában - Magyarország német megszállása után - mégis közös szervezetbe tömörültek. Révai András hatékony közreműködésével 1944 áprilisában létrejött az Angliai Magyar Tanács, amelynek elnöke Károlyi Mihály lett. Az említetteken kívül Balogh Tamás és Káldor Miklós közgazdász, Hatvany Lajos, Havas Endre, Ignotus Pál és Pálóczi-Horváth György írók és újságírók, Polányi Mihály manchesteri egyetemi tanár, Buday György fametsző művész, a Polányi Károly - Duczýnska Ilona házaspár voltak a legismertebb angliai demokrata emigránsok.

A háború befejezése után a kommunista Szüsz Miklós Budapestre ment, Károlyi viszont különböző feltételek teljesítésétől tette függővé hazatérését. Fő kívánsága az volt, hogy a kormány és a Függetlenségi Front pártjai hívják vissza, a szabadon választott magyar parlament meg nyilvánítsa semmisnek azt az 1923-as ítéletet, amellyel őt annak idején hazaárulásban marasztalták el. Az 1945 novemberében megválasztott parlament három más emigránssal - Bartók Bélával, Bölöni Györggyel és Vámbéry Rusztemmel - egyetemben mint pártonkívüli képviselőt beválasztotta a nemzetgyűlés tagjai közé. 1946-ban érvénytelenítették birtokai elkobzását, elvben tehát visszakapta minden földjét. A kormány hivatalosan hazahívta, 1946. május 8-án érkezett Budapestre, ahol a nemzetgyűlés az ország lakossága nevében ünnepélyesen fogadta. Köztársasági elnök nem lett belőle - jóllehet ezt némely radikális és szociáldemokrata pártiak, valamint többen a kisgazdapártból (Nagy Vince, Bartha Albert, Tombor Jenő és mások) méltányosnak tartották volna -, de Nagy Ferenc lemondása után a disszidált Auer Pál helyébe a kormány őt küldte Párizsba követnek.

Révai András rokonszenvvel kísérte és támogatta a magyar köztársaságot, de nem tért haza és fokozódó fenntartásai, kételyei eredményeként, 1949. május 15-én végleg szakított a budapesti kormánnyal. Hatvany, Havas, Ignotus és a kommunistává lett Pálóczi-Horváth hazatért. Az utóbbi kettő Rákosi börtönébe került, ahonnan csak Nagy Imre kormánya alatt szabadultak.

Az Egyesült Államokban ugyancsak három jelentősebb antifasiszta emigráns csoport működött. Az Eckhardt Tibor által 1941-ben alapított Független Magyarországért nevű mozgalom, a polgári liberálisokat és radikálisokat tömörítő Amerikai Magyarok Demokratikus Szövetsége (Jászi Oszkár elnökletével) és a kommunisták által irányított Amerikai Magyar Demokratikus {18.} Tanács. E csoportok között a háború alatt erős volt az ellentét és versengés. Eckhardt mozgalmát a másik kettő Horthy-barátnak minősítette és támadta. Valóban, Eckhardt határozottan küzdött a hitleristák és magyarországi híveik ellen, de Horthy és különösen a Kállay-kormány iránt megértést javasolt, a magyar-német háborús szövetséget kényszerhelyzetnek és Magyarországot e kényszerhelyzet áldozatának tüntette fel. A másik két csoport ugyanolyan hévvel harcolt Horthyék, mint a nyilasok ellen. Eckhardtéhoz hasonló magatartást tanúsított az öreg-amerikások csúcsszerve, az Amerikai Magyar Szövetség, valamint a két tekintélyes lap, az Amerikai Magyar Népszava és a Szabadság. A magyar kormány helyzetének és működésének megítélése, egészen az 1944 márciusi német megszállásig állandó feszültségek oka volt. A legharcosabb orgánum, a szociáldemokrata Göndör Ferenc szerkesztésében megjelenő New York-i Az Ember ezt az ellentétet még évekkel a háború befejezése után is szította, nem mulasztván el egyetlen alkalmat sem, hogy Eckhardt, az Amerikai Magyar Szövetség és az említett két rivális lap "Horthy-barátságát" denunciáló célzattal ne emlegesse, jóllehet a szóban forgó szervezetek közötti nézeteltérések a háború vége után enyhültek, sőt, ezek közös bizottságot hoztak létre Amerikai Magyar Segélyakció néven és hathatósan közreműködtek a Magyarországra juttatandó segélyek, ruha-, gyógyszer-, élelmiszer- és pénzküldemények, valamint magán szeretetcsomagok érdekében. Az amerikai demokrata és kommunista emigránsok közül aránylag kevesen tértek haza 1945-ben. Bartók Béla, a nevesebb írók közül Molnár Ferenc és Lengyel Menyhért, az ismertebb októbristák (Jászi Oszkár, Kéri Pál, Göndör Ferenc), valamint Eckhardt Tibor Amerikában maradtak.

Az 1945-ben kialakult új emigrációban külön színt képviseltek a diplomaták, akik hivatali működésük alatt támogatták a nyugati kapcsolatok fenntartása és a háborúból való kiválás gondolatát, lemondásuk után pedig arra törekedtek, hogy Magyarország lehetőleg szakítson Hitlerrel, a nyugati szövetségesek mutassanak megértést a sajátos magyar helyzet iránt és a kiugrási próbálkozások szolgáltassanak arra vonatkozólag bizonyítékot, hogy a magyar nép nem ért egyet a németek oldalán tett háborús erőfeszítésekkel. E diplomaták megszervezésének munkáját Barcza György volt londoni követ vállalta magára. Barcza 1943 tavaszán a magyar ellenzék megbízásából, Horthy és Kállay tudtával Svájcban összeköttetést teremtett az angol kormánnyal, hogy a háborúból való kiválás lehetőségeit, feltételeit és várható fogadtatását kipuhatolja.[13] A németellenes diplomaták összefogását az ország 1944. március 19-i megszállása után határozta el. "A magyarországi események folytán elérkezettnek láttam az időt a tervezett külföldi szabad magyar diplomácia szervezetének létrehozására. Bessenyey berni kollégámmal együtt megbeszéltük, hogy diplomata csoportot alakítunk Követi Bizottság (Comité des Ministres) néven, mindazon követek és más diplomaták részvételével, akik a szerintünk német erőszakkal beültetett, tehát törvénytelen magyar kormányt nem ismerik el és avval hivatalos kapcsolataikat megszakítva, hozzánk csatlakoznak. Az erre vonatkozó felhívások biztos távirati úton elmentek mindenüvé, ahol ilyen kollégáink voltak. A szervezet alapítólevelében nyomatékosan kijelentettem, hogy az belpolitikával nem kíván foglalkozni, mert erre nem érzi magát hivatva. Célja a {19.} szövetségesek támogatásával, azok mellett minden magyar vonatkozású kérdésben tájékoztató és tanácsadó szervként szerepelni, külföldön és amennyire lehet, otthon is a hazafias demokratikus ellenállásban részt venni, mindaddig, amíg Magyarországnak a háború végével szabad, törvényes és alkotmányos kormánya nem lesz, melynek - amennyiben az kívánja - rendelkezésére fogunk állani."[14]

A Bizottság formálisan 1944. április 3-án alakult meg. Az év őszéig 10 követ és 25 követségi tisztviselő csatlakozott hozzá.[15] Amikor 1944 végén Debrecenben megalakult az ideiglenes kormány, Barcza György a Bizottság nevében - angol-amerikai diplomáciai közvetítéssel - üdvözlő táviratot intézett Dálnoki Miklós Béla vezérezredes miniszterelnökhöz. Bakach-Bessenyey György volt berni követ 1945. június 4-én Párizsból, a szovjet külképviseletek útján, levelet küldött Gyöngyösi János külügyminiszternek, tájékoztatva őt a Követi Bizottság felfogásáról. Svájcban Bakach-Bessenyey elnöklete alatt és a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front tagjainak bevonásával Segélybizottság alakult, amely gyűjtést indított és a befolyt összeget (kb. 30 000 svájci frankot) magyar diákok és menekültek segélyezésére fordította. A Követi Bizottság - Ghika György volt washingtoni követ révén - támogatta az Amerikai Magyar Segélyakció emberbaráti munkáját. Vladár Ervin volt genfi főkonzul a Nemzetközi Vöröskeresztnél igyekezett összeköttetéseit a magyar menekültek érdekében hasznosítani. Amikor megkezdődött a szlovákiai magyarok kiutasítása, a bizottság tiltakozó memorandumot fogalmazott és juttatott el az angol és amerikai követségeknek.

A budapesti kormány nem vette igénybe a külföldön tartózkodó fasisztaellenes diplomaták szolgálatait. Igaz, azok sem mutattak különös hajlandóságot, hogy a külügyminisztérium rendelkezésére álljanak, miután a Követi Bizottság Miklós Bélához intézett távirata és Gyöngyösi Jánosnak írt levele megválaszolatlanul maradt. A Követi Bizottság 1945 novemberéig működött. Barcza György a berni angol és amerikai követnek írt levelében arról tájékoztatta a londoni és a washingtoni kormányt, hogy mivel felvették a diplomáciai kapcsolatokat az új magyar kormánnyal, a bizottság elvesztette létjogosultságát és ezért mint annak elnöke feloszlatta.[16] A diplomaták egy része visszavonult a magánéletbe, másik része társadalmi feladatokat vállalt, többen később együttműködtek a New Yorkban létesített Magyar Nemzeti Bizottmánnyal.

A háborús kormányok náciellenes diplomatái, talán éppen azért, mert tájékozottak voltak a nemzetközi politikában, mindenesetre józanabbul és reálisabban ítélték meg a lehetőségeket és tennivalókat, mint a nyugatra települt magyarok szószólói és hangadói, akiknek körében némely kérdésben a valóságtól idegen és délibábos nézetek uralkodtak. Nem az volt a meglepő, hogy konzervatív felfogást vallottak és a letűnt világ iránti vonzódásukat hirdették, hanem az, hogy mintha nem vettek volna tudomást a háború elvesztéséről és annak bármily megalázó, de elkerülhetetlen következményeiről, jóllehet mindennapos életükben és személyes sorsukban tapasztalniok kellett, hogy összeomlott mindaz, amiben hittek és bíztak. Az Érsekújvárról származó Ölvedi János, aki a németországi magyarok legtevékenyebb és legtekintélyesebb közíróihoz tartozott, a földreform ügyében tanúsított {20.} magatartáson mérte le, mennyire tarthatatlan volt némelyek viselkedése.

"Az idő, az események végig gázoltak rajtunk - írta 1945 nyarán -, és bárhogyan is alakul a magyarság sorsa, a tényeket ma már tudomásul kell vennünk. Az egyszerű igazságot, melyet voltaképpen mi fogalmaztunk meg, a fiatal Magyarország, az elmúlt húsz-huszonöt év alatt, és amely úgy hangzott, hogy a magyar parasztot földhöz kell juttatni. Mi megálltunk az igazság meghirdetésénél. Megálltunk, mert a gondolat végrehajtásához nem volt elég erőnk. Most mások valósították meg a gondolatot, amelyet mi is vallunk. Idegen megszállás alatt, idegen erőkre támaszkodva, más lélekkel és más célokat szem előtt tartva. Ez mind igaz. De változtat-e ez a lényegen? Változtat-e ez az alapvető igazságon? Megtagadhatjuk-e a jelenlegi földreform igazságát, korszerűségét csak azért, mert a gondolatot nem mi váltottuk tetté?

Valaki azt mondta, nekem tegnap: A mostani magyar földreformot pedig magyar ember nem ismerheti el törvényesnek. Nem ismerheti el, mert idegen megszállás alatt jött létre. Másodszor, mert olyan forradalmi erők valósították meg, olyan politikai pártok és irányok, amelyek nem képviselik a magyar nemzet többségét. Demagóg játékot űztek a magyar földdel, aminek eredménye elsősorban az lesz, hogy lezüllik gazdaságilag az ország, süllyed a mezőgazdasági termelés, és elsősorban azok a parasztok fognak éhezni, akik között szétosztották a földet... A magántulajdon elvének ezt a szemérmetlen arculcsapását nem nézhetik egykedvűen a nyugati demokráciák sem.

És hozzá kell tennem, hogy ezt az érvelést mind gyakrabban hallom manapság. Itt is, ott is megjelennek a régi Magyarország pókhálós figurái, és hivatkoznak idegen megszállásra, a demagóg forradalmi erőkre, az értelmetlen földosztás szükségképpen bekövetkező gazdasági csődjére, a magántulajdon elvének megsértésére, sőt a nyugati demokráciákra is. Csak egy dologról hallgatnak. A hárommillió magyar mezőgazdasági proletárról, akiknek évtizedek óta ígért fűt-fát a nemzet, csak adni semmit sem adott. A hárommillió magyar koldusra, akik katonát adtak a hazának, véreztek az elmúlt harminc esztendő alatt Európa valamennyi csatamezőin, védték az országot, melyből nem mondhattak magukénak egyetlen barázdát sem. És arról is hallgatnak, hogy minden másként lenne talán a vérző és szenvedő Magyarországon, ha ezt a hebehurgya és demagóg módon végrehajtott földosztást nem mások, nem a jelenlegi urak, de ők, a régi Magyarország valósította volna meg."[17]

Ölvedi János a népiség felé hajló és a népi mozgalom több kezdeményezésében résztvevő, de alapjában mégis inkább konzervatívnak tekinthető közíró volt, akinek ez a józan, megfontolt és mérsékelt hangja fehér hollónak számított a korabeli emigráns publicisztikában. Szavainak, írásainak kevés foganatja lett, mert a németországi és ausztriai magyarok inkább a dagályos szónoklatokra hallgattak, nem pedig a tárgyilagos és realista elemzésekre. Könyvalakban is megjelent írásai - "Levelek a számkivetésből" - az első figyelemre méltó tudósítások azokról az állapotokról, amelyek között a magyar menekültek éltek és azokról az eszmékről, amelyek gondolkodásukat befolyásolták. 1948 nyarán "Az ismeretlen légió" címen megjelentetett {21.} öt tanulmányát ezzel a lehangoló helyzetképpel vezette be: "Úgy élünk mi németországi számkivetésünkben, immár három esztendeje, mint valami vastagfalú csigaházban. Valami különös, szomorú dermedtség üli meg még mindig a lelkünk és bénítja testünket. Alig veszünk tudomást arról, ami csigaházunkon kívül történik és nem egyszer úgy gondoljuk, hogy odakinn megállott és megbénult az élet. Pedig nem, nem állt meg. Csak szét kell törnünk végre csigaházunk falait, csak szét kell néznünk a világban, hogy lássuk: elérkezett lassan az idő, amikor nekünk is szólnunk és cselekednünk kell. Mert elmúlt a kétségbeesés ideje, az éjszakát lassan felváltja a hajnal. Ébrednünk kell végre, látni lehetőségeinket és feladatainkat, hogy ne találjon bennünket készületlenül a reggel."[18] Vékonyka kis könyvét a szerző az idegenben élő magyar ifjúságnak ajánlotta, arra serkentvén, hogy lépjen ki tétlenségéből, lássa el magát megfelelő szervezetekkel és intézményekkel, mert "hovatovább kevesebb reményünk lehet arra, hogy Magyarország felszabadulását Németországban várjuk meg".[19] A fiatalságnak valahol meg kell vetnie lábát, Európában vagy a tengeren túl, ha nem is egy életre szólóan, de legalábbis arra az időre, amíg hazájába ismét visszatérhet. Elsősorban rendszeres és intézményes kulturális munkát javasolt, amelyben kialakulhat egy a realitásoknak megfelelő és korszerű új magyar közgondolkodás. Ölvedi ezzel kívánta kiegyensúlyozni azokat az avult és tarthatatlan nézeteket, amelyeket cikkeiben nem győzött ostorozni.

Az ismeretlen légió, vagyis fiatalság, amelynek - Ölvedi szerint - a társadalmi, politikai, gazdasági vezetést majdan át kell vennie, fél évvel később már hallatta szavát. A Jákli István szerkesztésében megjelenő Pásztortűz című sokszorosított formájú folyóirat 1949 áprilisában közölte, hogy az ismeretlen légió jelentkezése a niederaudorfi konferencia volt, amelyen a különféle világnézetű és pártállású fiatalok, mintegy 35-40-en megvitatták helyüket a világban és az emigrációban. A bajorországi Niederaudorfban rendezett tanácskozás résztvevői a magyarság és a testvérnépek együttműködését sürgették, kijelentve, hogy nincs külön történelmi sors a Duna völgyében, valamennyi ott élő nép egy közös sors hordozója és részese. Hitet tettek a népi kultúra mellett, amely mint mondották, megtarthatja magyarnak a magyart.[20]

Persze, ezeknek a fiataloknak az elképzelései és tervei eléggé általánosságokban mozogtak, a maguk személyes jövőjét illetően is tanácstalanok voltak, a világ eseményeiről szerzett ismereteik sem voltak hiánytalanok, mégis jelét adták annak, hogy éles szemmel nézik sorsukat és jó irányban akarnak tájékozódni. Az imént említett folyóiratban Jákli István az emberiességet és az európaiságot nevezte a fiatalokat lelkesítő eszméknek, Zoltán Sándor pedig Bartók Bélára emlékezve azt írta, hogy "a külföld nem utánzó képességünkre kíváncsi, nem arra, hogy mi mindent tudunk tőle elmajmolni, hanem arra, hogy milyen eredeti vonásokkal gazdagítottuk a világ kultúráját."[21] A Bartókra mint példaképre való hivatkozás és a népi kultúra melletti állásfoglalás némi képet nyújthat arról, hogy a nyugatos fiatalok hol és miben tértek el apáik szemléletétől.

Hasonlóan józan és mérsékelt hangok jelentkeztek azon a két ifjúsági konferencián is, amelyet a Chiemsee partján fekvő Prienben rendeztek és {22.} amelyeknek ugyancsak az volt a feladatuk, hogy a fiatalok helyes tájékozódását és munkakedvét előmozdítsák. A kialakult politikai program kétségtelenül konzervatív volt, magán viselte a háború előtti keresztény-nemzeti gondolkodás sok jegyét, de nem zárkózott el a párbeszéd és másokkal szemben tanúsított türelem elől. Hatása az emigráns közvéleményre azonban csak korlátozott mértékben érvényesült.

A magyar szervezeteknek és intézményeknek kezdetben a menekültek támogatása és segélyezése volt a legfontosabb feladatuk, hiszen elsősorban a létet kellett biztosítani és csak azután lehetett a politikai munkára gondolni. Az utóbbit egyébként is megnehezítették a megszálló hatóságok különféle előírásai és talán még ennél is inkább a kitelepült magyarokkal szemben észlelhető bizalmatlanság. Nemcsak a megszállók, de többen a befogadó területek új közigazgatási és politikai vezetői közül is a bukott világnézet és háborút vesztett rezsim híveinek tartották a magyarokat. Ha nem is nevezték őket náciknak, mégis sokszor éreztették velük, hogy a magyarok Hitler oldalán álltak és némelyek az utolsó pillanatig kiszolgálták a Harmadik Birodalom urait. A magyar emigránsok többsége ezt nehezen vette tudomásul. Abban a meggyőződésben és arra való utalással, hogy mégiscsak a nyugati kereszténység része és alkotmányos felfogása folytán idegenkedik mindenféle szélsőségtől, tehát szívéhez közelebb állnak a nyugati demokráciák, mint Hitler vad eszméi és diktatórikus módszerei, a magyarság úgy viselkedett, mintha a szövetségesekhez való tartozása természetes és magától értetődő volna. Ennek tudomásulvételét és elismerését elvárta. Méltánytalannak és felháborítónak érezte, ha angolok, amerikaiak, franciák "volt ellenségként" kezelték. Nem ritkán kellett a vezetőknek a magyar menekülteket figyelmeztetni, hogy idegen országban élnek, ki vannak szolgáltatva a megszálló hatóságoknak és a helyi közigazgatásnak, különféle megkötöttségek korlátozzák tevékenységüket és legjobb, ha ennek tudatában rendezik be életüket.

A menekült magyarság nagyobb csoportokban ott élt, ahová még a nyilas kormánynak és a hitleri német hatóságoknak a megállapodása alapján kitelepítésre került. Zömük Ausztriában és Dél-Bajorországban kapott helyet. Ennek alapján alakultak ki a magyar menekült szigetek is. Ausztriában Grác, Salzburg, Innsbruck, Bajorországban München, Landshut, Passau, Pfarrkirchen, Eggenfelden, Dingolfing, Gangkofen, Metten, Rosenheim voltak a legnépesebb központok. A táborok közül a legnagyobb Pockingban működött, ide gyűjtötték azokat, akik nem akartak Nyugaton maradni és a hazatérés mellett döntöttek. A menekült magyarok kezdetben megtartották azokat a kereteket, amelyekben kitelepítésre kerültek (katonai, rendőri, csendőri alakulatok, minisztériumok, hivatalok) és tudomásul vették addigi vezetőik további irányító szerepét. Mennél inkább önállósultak azonban és szakadtak el korábbi hivatali felsőbbségüktől, annál tudatosabban fordult bizalmuk a számkivetésben támadt új vezetők felé. Ebben a korabeli sajtó a közélet demokratizálódásának jelét látta. 1948-ban Bajorországban az úgynevezett járásvezetőknek - kiket a müncheni Magyar Iroda fogott össze - már csak 15 százaléka volt kinevezett, a többiek már a magyarok véleményének meghallgatásával kerültek az élre. Ilyen irányú folyamat volt észlelhető a tartományvezetők és a táborparancsnokok körében {23.} is. Az irányító szerepet mindinkább a Magyar Iroda vívta ki, fokozatosan igyekezve magához ragadni a jogvédelmi, segélyező, kulturális munkát, ezzel arányban a képviseleti jogot is. A magyar ügyekben eljárók kiválasztásában a személyi adottságokon és tapasztalatokon kívül mind fontosabb szemponttá és feltétellé vált a nyelvismeret, amelynek hiánya olykor komoly előmeneteli akadálynak bizonyult.

A magyarok - mivel a nácik szövetségesének számítottak - nem részesültek UNRRA-segélyben, az Egyesült Nemzetek által intézményesített segítségben. Magukra voltak tehát hagyatva. A kitelepített Magyar Vöröskeresztnek az amerikai övezet katonai parancsnoksága 1945 júniusában adott ugyan működési engedélyt, de bajok támadtak a vezetője miatt azért, mert Szálasi alatt került az intézmény élére. Taubinger László vezetésével megalakult egy Magyar Menekültügyi Bizottság, amelyet a katonai kormányzat 1945 októberének végén elismert és jóléti kérdésekben partnernek elfogadott. Ez a Bizottság nemcsak szorosan vett szociális kérdésekkel foglalkozott, hanem közreműködött hadifoglyok leszerelésének lebonyolításában, a németek által elhurcolt magyar javak regisztrálásában, a repatriálások előkészítésében. Közvetlen kapcsolatban volt az amerikaiak európai főhadiszállásával, amely elfogadta magyar képviseletként, mint Representation of Displaced Hungarians in the US Zone, vagyis Magyar Dipik Képviselete Németország amerikai övezetében. Magyar viszonylatban azonban mint Magyar Jóléti Bizottság működött, karitatív és mindenféle segítségnyújtó tevékenységet fejtett ki.[22] Taubinger László 1946. június 1-én betegsége miatt tisztéről leköszönt és az amerikaiak hozzájárulásával a Jóléti Bizottság élére Hennyey Gusztáv vezérezredes, volt külügyminiszter került.

Ebben az időben sok belső ellentét emésztette a magyar segélyszerveket és jóléti bizottságokat, mert egymással ellentétes törekvéseket kellett egy szervezeten belül képviselniök. Így például a Taubinger által vezetett Bizottság segédkezett a hazaszállítások előkészítésében, amit a magyar vezetők egy része helytelenített és akadályozni igyekezett. Azután abban is eltértek a nézetek, lehet-e és milyen mértékben a budapesti kormányzattal - a kinti magyarokat érintő kérdésekben - együttműködni. Az e kérdést pozitívan megválaszolók mind élesebb összeütközésbe kerültek azokkal, akik a teljes elkülönülés mellett, minden hazai kapcsolat ellen foglaltak állást. A Jóléti Iroda és más hasonló szervezetek mindinkább a határozott és félreérthetetlen emigráns magatartás mellett kötötték le magukat.

Ebben a folyamatban, a karitatív munkában, mind fontosabb szerephez jutott az Ordódy Sándorné által vezetett Magyar Segítő Szolgálat, amely Münchenben székelt, egész Bajorországra kiterjedő hatás- és munkakörrel. A Magyar Segítő Szolgálat a Nemzetközi Vöröskereszt segítségével jelentős nyugati (francia, angol, amerikai, kanadai) adományokat kapott, amelyeket a menekülteknek juttatva, erősen megalapozta helyzetét és tekintélyét. A Segítő Szolgálat élelmet, ruhaneműt, gyógyszert, szállást juttatott az arra rászorulóknak, eljárt lakásügyekben, vásárlási utalványok, kórházi és táborba való beutalások érdekében, illetékes helyekre továbbított kérelmeket és panaszokat.

A képviseleti és a jóléti szervezeteken kívül az egyházak is hamarosan {24.} felismerték azokat a feladatokat, amelyek a kitelepített magyarok nagy számának menekültté válásából adódtak. A katolikusok már 1945 tavaszán amolyan központot építettek ki a bajorországi Landshutban, ahol néhány pap és világi ember mindenki mást megelőzve kezdte el a magyarok lelki és kulturális gondozását. Kótai Zoltán volt tábori lelkész és mások közreműködésével létrejött egy Tudakozó Iroda, mely segített a szétszórt magyarokat megtalálni, családtagokat összehozni, hadifoglyokat, elhurcoltakat számon tartani.

A Szentszék kezdeményezésére a németországi amerikai főhadiszálláson 1945 novemberében Vatikáni Misszió létesült. Ennek vezetője, Carlo Chiario püspök kieszközölte, hogy a különböző nemzetiségű menekültek részére lelkigondozói hivatalok létesülhessenek. A Vatikáni Misszió első magyar delegátusa Gallus Tibor jezsuita volt. Megindult a táborokban a magyar lelkigondozás. Chiario püspök Gallus javaslatára Kótai Zoltánt nevezte ki németországi és ausztriai állandó magyar delegátusnak, akinek irányításával megkezdődött a katolikus hívek számbavétele, nyilvántartása és megszervezése. A Vatikáni Tudakozó Iroda kérdőívek segítségével rövid idő alatt százezer magyar menekültet kutatott fel. Kótai 1946. január 1-én kiadott jelentése szerint Németországban 82, Ausztriában 27 magyar világi pap és szerzetes végzett lelkipásztori munkát. Mindszenty bíboros prímás Kótaihoz intézett levelében arra kérte a papokat, hogy tartsák együtt a rájuk bízott csoportokat és szükség esetén a kivándorlásban is kövessék a katolikus hívőket. A delegátus a fiatalok vallásoktatását is elindította, a papok imakönyvekről, bibliákról, katekizmusról gondoskodtak. Iránytű címen 1947 szeptemberében kőnyomatos közlönyt indítottak. Fő karitatív szervezetük a müncheni Magyar Katolikus Karitász Egyesület volt.

Hasonló módon indult el a protestánsok lelkigondozó és segítőszolgálata. A kitelepítettek között aránylag több református lelkész volt, mint katolikus pap. (A katolikus püspökök arra szólították fel papjaikat, hogy ne hagyják el helyüket és az országot.) A protestáns többségű Egyesült Államokból több szeretetadományt kaptak, mint a katolikusok. Sok protestáns lelkész azonban hamarosan hazatért. Bajorországban 1947-ben 20 magyar protestáns lelkész és 7 lelkigondozó működött. A Németországba került és szétszórtan élő protestáns lelkészeket 1945 végén ugyancsak Landshutban Nagy Sándor református konventi titkár gyűjtötte össze, létrehozva ott a németországi protestáns lelkigondozó központot és megalkotva a Nyugateurópai Magyar Református Lelkigondozói Szolgálat Szervezeti Szabályzatát. Nagy Sándor és társai indították él - Harangszó címen - 1946-ban az első németországi kőnyomatos időszaki lapot. Ugyancsak 1946-ban létesült a protestáns segítőszolgálat, amely felekezeti különbség nélkül támogatta az ínségben szenvedő magyarokat.

Nagy Sándor, aki előzően bukaresti magyar református lelkész volt, 1944 novemberében a Református Egyetemes Konventtől kapott (Ravasz László által aláírott) megbízatást arra, hogy a nyugatra távozó menekült hívek lelkigondozását megszervezze. Ezt a megbízást a Konvent a háború befejezése után megújította. A szervezői munkában két fő segítőtársa Harsányi András egyháztörténész és Soós Géza, a Soli Deo Glória elnöke volt. Ők hárman, néhány lelkésztársukkal karöltve teremtették meg a Szórványban {25.} Élő Magyar Református Egyházat (SZEMRE), amely 1956-ig működött. E testület gondoskodott a református lelkigondozás megindításáról részben Európában, részben tengerentúl. Volt időszak, amikor negyven lelkész foglalkozott a református menekültek hitéletével, kiépítve közben a segélyezési, egyesületi és sajtóhálózatot is. E munka irányítója, Nagy Sándor 1952-ben kivándorolt az Egyesült Államokba, ahol 1954-ben meghalt. Soós Géza ugyanott halt meg 1953-ban.

Igen tevékeny és rendszeres segítő munka és kulturális tevékenység folyt mindazokban a városokban és községekben, ahol magyarok nagyobb számban éltek. Az alsóbajorországi Eggenfeldenben és környékén például 1945 nyarán mintegy 15 000 magyar tartózkodott. Viszonylag sok nő és sok családfő nélküli család. A férfiak hadifogolytáborokban voltak. A lelkészi hivatal családfelkutató munkája igen eredményesnek bizonyult, nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a szétszórt családtagok egymásra találtak, a hozzátartozók értesülhettek a fogolytáborokban sínylődő apák és fiúk hollétéről. Persze, amikor a hazatérés nagyobb méretekét öltött, a magyar közösségek tagjainak létszáma megcsappant.

A legnagyobb gondot az ifjúság okozta. Függetlenül attól, hogy a kitelepített vagy kitelepedett magyaroknak az Európában maradás vagy a tengerentúlra való kivándorlás volt a céljuk, a legtöbben gyermekeiket meg akarták tartani magyarnak. A táborokban, ha hosszabb tartózkodásra volt kilátás, azonnal felvetődött az iskolai oktatás megszervezésének kérdése és a magyarok egymás után hozták létre iskoláikat.

Például Passauban, a várostól hat kilométerre keletre, a Duna partján fekvő Waldwerke-táborban. A menekülttábor 12-15 fabarakkból állott, valamint katonai sátrakból, amelyekben eléggé zsúfoltan helyezték el a különböző közép-kelet-európai menekülteket, köztük nagy számban magyarokat. A barakkok egyikében már 1945 őszén elkezdte a magyar gyerekek tanítását Csejtey Béla ferences tanár. Az iskola hivatalosan 1946-tól működött. Később oda került Kálózdi Nándor lelkész is. 1948-ig Csejtey volt az iskola igazgatója, utóda Ambrus Szaniszló katolikus lelkész lett, aki így emlékezett vissza az iskolára:

"Egyetlen barakk volt a kápolna és az iskola. Vasárnap benne tartották a katolikus és református istentiszteletet, hétköznap pedig a 8 osztályos gimnázium tanterme volt. Egy osztály: egy asztal. Az osztályasztalokat a tetőről dróton lefüggő karton választotta el egymástól. Egyszerre magyarázott nyolc tanár, egyszerre feleltek 8 tantárgyból a gyerekek. Ezért, ha az idő megengedte, Pajor tanár úr lefoglalta a barakk előtti teret a fekete tábla és a matematika óra számára. A többiek is igyekeztek az erdő szélére az osztályukkal. Az elemi iskolának jobb volt a helyzete, mert külön barakk-szobát kapott. A fiúk fél-, a lányok negyedbarakkban kaptak elhelyezést. Nappal ott tanultak, éjjel ott aludtak. Szigorú tanrend szerint folyt a munka. A tanárok is a táborban laktak, ott kaptak élelmezést és havi 40 márka fizetést."[23]

Ez már azonban a német valutareform után volt. Az iskola - elemivel és gimnáziummal - ellátásáról magánosok és szervezetek gondoskodtak. Amikor megindult a nagyobb méretű kivándorlás, az iskolások létszáma {26.} is fokozatosan csökkent. A tábort 1951-ben feloszlatták, tanárok és diákok az új lindenbergi iskolába települtek át.

A passauival egy időben Rosenheimben is indult magyar iskolai oktatás. 1945 nyarától kezdve a dél-bajorországi városkában, egy vasúti szerelvényben Fekete Géza ferences szerzetes, Rozsályi Ferenc piarista és Ravasz Dezső tanár összegyűjtötte és tanítani kezdte a környék magyar gyerekeit. Ez hamarosan kicsinek bizonyult és új helyiséget keresve bukkantak rá a Niederaudorf melletti Raisachban az Alpenhof nevű panzióra és kávézóra, amely alkalmasnak látszott a tanulók felvételére. Niederaudorf ugyancsak Dél-Bajorországban van, mintegy húsz kilométerre Rosenheimtől. Itt 1945 decemberében kezdődött el a tanítás, elsősorban lányok számára. Az iskola neve Niederaudorfi Magyar Leánygimnázium volt. A tanárok: Fekete Géza, Román Endre, Kovács Ferenc, Ravasz Dezső és Marczell Árpád kitűnő oktatást adtak a gimnazista lányoknak, akiknek Passauban, majd Lindenbergben kellett érettségi vizsgát tenniök, mert a niederaudorfi gimnáziumnak nem volt joga érettségiztetni. A tanulók létszáma 1946 szeptemberében 130 volt. A következő évben megkapták a helyi karmelita kolostor egy szárnyát, amelyben ugyancsak eléggé zsúfoltan laktak. A bennlakó diákok részére leánykollégium létesült. Az iskolát anyagilag a katolikus Karitász, Ordódy Sándorné Magyar Segítő Szolgálata, valamint amerikai és német segélyszervek támogatták. Itt alakult 1947 októberében az első cserkészcsapatok egyike, a 32. Czeczei Éva leánycserkészcsapat.[24] A kivándorlások következtében azonban apadni kezdett a létszám és ezért az iskola 1951. április 1-én bezárt.[25]

A niederaudorfi diákok a passauiakkal egyetemben Lindenbergbe - a Bodeni-tó közelébe - kerültek, hol a Magyar Iskolabizottság kibérelte és a tanítás céljaira átalakította az üresen álló Korona Szállót, amely hamarosan kicsinek bizonyult, úgyhogy a magyar gimnáziumnak - fiú- és leánytagozattal - ismét költöznie kellett. 1954 áprilisában kezdte meg újbóli működését a Pforzheim közelében lévő Bauschlottban, az ottani, mintegy száz hektáros parkkal rendelkező volt hercegi vadászkastélyban. A magyar gimnázium igazgatója mind Lindenbergben, mind Bauschlottban Ambrus Szaniszló volt. A tanulók száma Bauschlottban ismét jóval száz fölé emelkedett. Ambrus Szaniszló 1959-ig állt az iskola élén.[26]

Az imént csak az idegenben működött legjelentősebb első magyar iskolákat említettem, de szólni lehetett volna másokról, kisebbekről is, amelyekben ugyancsak szorgos és áldozatkész munka folyt a magyar tanulóifjúság érdekében. Ezek olykor eléggé mostoha körülmények között működtek és gyakran a csodával volt határos, hogy egyáltalán létezhettek. Szerepük azonban felbecsülhetetlen volt. Amikor a menekültek még lágerekben éltek, a maradásról, a hazatérésről vagy a tengerentúli kivándorlásról véglegesen még nem döntöttek, a magyar nyelvű tanítás ebben az átmeneti időben szinte parancsoló szükségként jelentkezett, ha a szülők nem akarták, hogy gyermekeik éveket veszítsenek. A pedagógusok hivatástudatára és áldozatvállalására mi sem jellemzőbb, mint ami a niederaudorfiakról olvasható: "A tanárnők délelőtt takarítottak és főztek, délután tanítottak. A tanárok is hasonlóan szorgoskodtak. Segítettek a takarításban, fát vágtak, havat lapátoltak, és munkát vállaltak a szomszéd parasztoknál {27.} mindenféle természetbeni fizetésért."[27] A tanári kereset alacsony volt. A lindenbergi iskolában a fizetés még az ötvenes évek közepén sem volt több, mint a szabad lakáson és ellátáson kívül havi 64 márka.

Az iskolákkal párhuzamosan, sokszor azokkal karöltve újjáéledt idegenben a cserkészet is. A nyugatra került cserkészvezetők hamarosan maguk köré gyűjtötték a fiatalokat és megkezdődött a csapatok szervezése. Az elsők már 1945-46-ban összeálltak és például a bajorországiak 1947 augusztusában Altöttingben táborozást rendeztek. 1946 áprilisában a passaui Waldwerke-táborban Farkas Ferenc főcserkész kezdeményezésére megalakult a Teleki Pál Cserkész Munkaközösség nevű központi szerv, majd létrejött a Külföldi Magyar Cserkész Szövetség, amelynek 1953-as jelentésében olvasható, hogy addig 41 csapat szerveződött. Ezek együttes létszáma meghaladta a 2800 főt, akik közül több mint kettőszáz cserkésztiszt volt.[28] A főcserkészi tisztet kisbarnaki Farkas Ferenc vezérezredes látta el. A cserkészet szervesen egészítette ki az iskolai nevelést és igyekezett a fiatalokban a magyarságtudatot ébren tartani. Amikor pedig Magyarországon megszüntették a cserkészetet, a külföldi magyarokra hárult a régi hagyományok és a magyar cserkészet nemzetközi hírnevének további ápolása. Az ifjúsági szervezetek között említést érdemel az YMCA/YWCA, amelynek első magyar csoportja Ingolstadtban alakult 1949 januárjában. Ennek a mozgalomnak eleven hagyományai voltak Magyarországon. Az YMCA magyar tagozata, a KIE (Keresztyén Ifjúsági Egyesület) jelentős szerepet játszott a protestáns fiatalok nevelésében.

Az egyetemisták és főiskolások szervezkedése is megindult, amint tanulmányaikat ismét megkezdték és egy-egy egyetemi városban nagyobb számú magyar diák összeverődött. A németországiak központja München volt, ahol megalakult a Katolikus Magyar Diákok Szövetsége, a Magyar Diákok Önsegélyező és Tudományos Egyesülete, a Soli Deo Gloria Protestáns Magyar Diákok Szövetsége.

A negyvenes évek végén és az ötvenes évek elején a müncheni egyetemi szervezeteken kívül igen tevékeny volt a belgiumi katolikus diákok csoportja, kik közül legtöbben a löweni egyetemen tanultak.[29] Említést érdemelnek a gráci, az innsbrucki magyar egyetemisták is. Az 1949 tavaszán Niederaudorfban rendezett emigrációs magyar ifjúsági konferencián az egyetemisták voltak a hangadók, szenvedélyesen vitatkozva azokon a kérdéseken, amelyeket az előadók - köztük Ölvedi János író, Soós Géza református lelkész, Kovács Ferenc iskolaigazgató - felvetettek. A Külföldi Katolikus Magyar Diákszövetség 1950-ben Grácban rendezte első európai konferenciáját. Ezen a résztvevők az ateizmus és a materializmus elleni küzdelmet jelölték meg tevékenységük fő céljának és kijelentették, hogy példaképük Mindszenty József, a mártír prímás, akit az evangélium és az emberi méltóság hirdetésében követni kívánnak. "A KMDSZ - olvassuk a gráci irányelvekben - végső célkitűzésként leszögezi, hogy minden egyes diáknak, aki az istentelen bolsevista terror elől mentve életét, külföldre menekült, legfőbb célja, hogy szellemiekben és lelkiekben gyarapodva hazájába visszatérjen és minden tudását és képességét hazájának szellemi és anyagi újjáépítésére fordítsa."[30]

Nem véletlen, hogy a katolikus diákszövetség mindenki mást megelőzve {28.} kezdte meg a szervezkedést és mindenki másnál nagyobb tekintélyre tett szert ebben az időben. A szélsőjobboldal háborús veresége, hitelvesztése után és a baloldali, valamint haladó gondolatokkal szemben a nyugatra került magyarok körében táplált bizalmatlanság következtében a katolicizmus bizonyult a legelfogadhatóbb tájékozódási pontnak, még olyanok részéről is, akik nem jeleskedtek a hitelvek megvallásában és a vallásos buzgalomban. Tüntetően katolikusnak lenni nemegyszer politikailag is kifizetődőnek látszott. Másfelől az sem tagadható, hogy a háborús bénultságból a katolikus papok és vezető laikusok tértek először magukhoz és ítélkezés, panasz, siránkozás helyett alkotó munkához láttak, elsősorban a hitélet felújításával, emberi kapcsolatok kiépítésével és nagyszabású karitatív tevékenységgel.

Az eddig tárgyalt szervezetek és intézmények túlnyomó többsége Németországban, annak amerikai övezetében működött. Ausztriában viszont úgy látszott, hogy Innsbruck lesz az a város, amelyben jelentősebb magyar társadalmi és politikai tevékenység kialakulhat. Innsbruck a francia övezetben feküdt és a francia megszálló hatóságok viselkedése nem nehezítette a menekültek összefogását. A tiroli fővárosban már 1945 őszén megalakult a Magyarok Egyesülete, amely arra törekedett, hogy karitatív és kulturális tevékenységével a magyaroknak amolyan egységes szervezetévé váljék. Az egység azonban itt sem született meg, akárcsak Németország és Ausztria más vidékein, mert a közös menekültsors ellenére is hamarosan kiütköztek a világnézeti és politikai ellentétek. Említésre méltó volt az amerikai, illetve angol övezetben a salzburgi és a gráci magyar szervezkedés is. Bécsben ellenben a város négyhatalmi igazgatása, illetve a szovjet övezet léte miatt ilyesmi nemigen alakult ki. Jelentősebb volt viszont az osztrák fővárosban a katolikus karitatív tevékenység, különösen akkor, amikor megindult a Magyarországról való menekülés. 1947-ig a mozgás iránya nyugatról kelet felé mutatott, hogy azután átcsapjon egy kelet-nyugati irányú lakóhelyváltozásba. Amilyen mértékben csökkent a háborúban kikerültek visszatérése, olyan mértékben növekedett a kommunizmus előli menekülés, a politikai indítékú emigrálás.


2. A negyvenötös politikai színkép

1946 elejére tehető az az idő, amikor eldőlt, hogy a kitelepült magyarok közül ki marad nyugaton. Az 1945 tavaszán kikerültek nagy része a nyár és az ősz folyamán akár szervezetten, akár egyénileg visszatelepedett Magyarországra. Persze, későbben is voltak, akik hazatértek, de a nagy hullám 1946 elejére befejezettnek volt tekinthető. Akik maradtak, azok az ideiglenességről áttértek a tartósságra és elkezdték hosszabb távra berendezni az életüket. Beleértve a politikai életet is. A kitelepítettekből hontalanok, önkéntes száműzöttek lettek. Nagy részük nem politizált, akik pedig politikailag tevékenyek voltak, megoszlottak elsősorban a tekintetben, hogy Horthy Miklós vagy Szálasi Ferenc hívének tekintették-e magukat.

Szám szerint az előbbiek alkották a többséget. A honvédség tagjai, a {29.} kitelepített állami alkalmazottak, valamint az önként kitelepülők között jóval többen voltak Horthy, mint Szálasi követői. A hangadók politikai múltját és tekintélyét nézve is a horthysta tábor sokkal erősebb volt, mint a különféle árnyalatú nemzeti szocialisták csoportja. Természetesnek és magától értetődőnek tetszett tehát, hogy amikor megindult a kinti magyarok összegyűjtése és szervezése, az előbbiek kecsegtetőbb eredményre és nagyobb sikerre számíthattak, mint az utóbbiak, kiknek helyzetét az is nehezítette, hogy az idegen katonai és polgári hatóságoknál idegenkedés, elutasítás, helyenként megvetés kísérte őket. Magyarok képviseletére márcsak ezért is alkalmatlanoknak minősültek.

A kitelepült kormánnyal, törvényhozással és közigazgatással igen sok politikus került nyugatra. Ezek nemcsak azért hagyták el az országot, mert rokonszenveztek a szélsőjobboldali áramlatokkal vagy kötelességüknek érezték az "államot" útjára elkísérni, hanem azért is, mert tartottak az új megszállók és az új vezetők ítélkezésétől, vagy ahogyan ők érezték, bosszújától. Megbízható adatok nincsenek arról, hogy hány felsőházi tag és képviselő maradt nyugaton 1945-46-ban, de egy adat szerint, amikor a politikai szervezkedés megindult, jóval több mint száz volt törvényhozó mutatott készséget és hajlandóságot, hogy a kezdeményezésekben részt vegyen.

Megfigyelhető, hogy az emigrációs tevékenység elkezdése vagy az abba való bekapcsolódás némileg összefüggött a világpolitikai helyzet alakulásával is. Amilyen mértékben romlott a nyugati hatalmak és a Szovjetunió közötti együttműködés, olyan mértékben erősödött a politikai tevékenység megkezdésének és ezáltal a világpolitikában bekövetkező fordulatra való "felkészülés" vágya. Némelyek ugyanis jeleket véltek látni, amelyek egy közeli összecsapás lehetőségére és ezáltal a menekültek reményeinek megvalósulására mutattak. Akiben tehát politikai ambíciók buzogtak, nem akart felkészületlenül állni, amikor üt a cselekvés órája. Az 1946-os és 47-es nyilatkozatokban, beszédekben, publicisztikai írásokban mind gyakrabban feltűnt a változás lehetőségének emlegetése és annak sürgetése, hogy az emigrációnak egységesen készen kell állnia a nemzet majdani újbóli szolgálatára.

A jelentősebb politikai szervezetek közül a Magyar Szabadság Mozgalom a Münchentől délre, a Starnberg melletti Mühltalban 1946. május 17-én rendezett megbeszélésen indult el.[31] Ez a csoport kisbarnaki Farkas Ferenc körül tömörült, akinek tekintélyét nagymértékben emelte, hogy 1944 őszén Horthy Miklós bizalmasának számított és a kormányzó miniszterelnök-jelöltje volt arra az esetre, ha az október 15-i kiugrás sikerül és Lakatos Géza nem vállalja tovább a kormány vezetését. Farkas azonban nem maradt hű legfelső hadurához, átállt a nyilas kormányhoz és esküt tett Szálasira, aki vezérezredessé léptette elő. Nyugaton szívesen elevenítette volna fel Horthy barátságát, amely bizonyára hasznára lett volna kinti politikai pályafutása elindulásakor, de a pálfordulását nem tehette meg nem történtté és a kormányzó kegyeibe nem kerülhetett vissza. Nem maradt más választása, mint amolyan középállást foglalni el a kormányzó és annak ellenfelei között. Jogi alapot keresett és talált arra, miért nem ismerheti el az államfői hatalom törvényes birtokosának, de óvakodott attól, hogy amolyan kormányzóellenes {30.} frontba bevonják és Horthy ellenfelei között tartsák számon. A Magyar Szabadság Mozgalom a Farkas számára nem éppen kellemes kérdésben nem foglalt állást, legalábbis nem nyíltan és programatikusan. Horthy személyét és szerepét illető állásfoglalást egyébként óvatosan kerülgették mindazok, akik hajdan hívei voltak, de 1944. október 15-e után elpártoltak tőle.

Farkas még a kapituláció előtt vezetője lett a Honvédelmi Minisztérium egy négyes bizottságának, amely azt a feladatot kapta, hogy az amerikai megszállás után a szövetséges katonai főhadiszálláson a magyar honvédség érdekeit képviselje. A bizottság el is jutott a franciaországi Sedan melletti Revinbe, ahol az amerikai főparancsnokság székelt Patton tábornok vezetésével. Farkasék megfogalmaztak egy memorandumot, amelyben adatokat szolgáltattak a katonák és polgári személyek elhelyezéséről, kérték a Szent Korona és a Szent Jobb méltó megőrzését, a Nemzeti Bank aranykészletének megóvását, a Magyarországról kihozott javak nyugaton tartását és azt, hogy a magyar honvédeket, mivel nem harcoltak a nyugati szövetségesek ellen, ne vigyék hadifogolytáborba.

Farkas Ferencet egyébként a hadifogságba került tábornokok és tisztek közül sokan szószólójuknak tekintették, kérve elbocsátását a normandiai Foucarville-i hadifogolytáborból és megbízását a magyarok ügyeivel való foglalkozással. Ennek tudható be, hogy az amerikaiak 1946 januárjában e tábornoki hadifogolytáborból elengedték. Nyomban hozzálátott valamilyen magyar szervezet és képviselet létrehozásához. Így jött létre négy hónappal később a Szabadság Mozgalom. Ez 1947 elején hatvan tagú intéző bizottságot választott, amelyben a táborok is kaptak képviseletet. 27 volt törvényhozó csatlakozott a szervezethez. Célja "az örök életű magyar eszme és nemzeti gondolat önzetlen szolgálata" volt. A Szabadság Mozgalomban Farkason kívül Liptay Lajos volt felsőházi tag, Bokor Pál és Jámbor Pál játszott vezető szerepet. A szervezet díszelnöke az idős Habsburg József főherceg tábornagy volt, aki ekkor egész családjával együtt Regensburgban élt a Thurn und Taxis hercegi család birtokán, de vagy nyolc évig abból a vagyonból, amelyet Magyarországról kimentett. (Fia, József Ferenc főherceg és annak népes családja 1948-ban Portugáliába költözött.)

A megalakulást követő időben kisbarnaki Farkas Ferencet és a vele tartó politikusokat elsősorban az általuk észlelt közjogi űrnek a kitöltése, vagyis a megszűnt régi állami apparátusnak idegenben történő újjáteremtése foglalkoztatta. A Magyar Szabadság Mozgalom érdemleges szervezeti tevékenysége csak akkor bontakozott ki, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az elképzelt alkotmányjogi tervek megvalósíthatatlanok.

A közjogi űr megszüntetésének tervét melengették abban a társaságban is, amely Bolsevizmus-Ellenes Nemzeti Erők néven alakult meg 1947 elején Innsbruckban. A kezdeményezés célja az volt, hogy "tekintet nélkül az egykori pártkeretekre, egybe fogja a magyar emigráció jellemben és szellemben értékes bolsevizmus-ellenes egyéniségeit". Egykori pártkereteken gyakorlatilag a volt jobboldali és szélsőjobboldali pártok értendők, hiszen a szervezkedés elindítóinak konzervatív, restauratív beállítottsága folytán, mint lehetséges csatlakozókra azokra lehetett számítani, akik az 1945 tavaszán a Szálasi-rendszer politikai intézményeivel vagy németbarátságuk {31.} miatt kerültek nyugatra. A szervezet alapelvei szerint "A bolsevizmus magyarországi hatalomrajutása következtében hazáját vesztett magyarság a nemzet kétségtelenül igen értékes elemeiből tevődik össze. Nem nézhetjük tétlenül, miként szóródnak szét és sorvadnak el azok az erők, amelyekre Magyarország és Európa újjáépítésének munkájában nagy szolgálat vár. Ennélfogva... a magyarság összes Nyugatra vetődött és a bolsevizmussal megalkuvás nélkül szembenálló nemzetpolitikai vezető egyéniségeinek komoly és szerves összefogásában látjuk a célt és a magyar emigráció politikai erejének megnyilatkozását."[32] A program szerint a szervezet a magyarokat keresztény-nemzeti alapon kívánta tömöríteni, őket gazdasági egzisztenciájukban megerősíteni, bennük a visszatérés iránti bizalmat éleszteni, valamint nyugati hatalmak rokonszenvét a magyarság iránt megszerezni. Mindezt, persze, egységesen és közösen.

A korabeli programokra egyébként jellemző volt, hogy az elveket tekintve, az antikommunizmus állt az első helyen, azután a Magyarországon kialakult politikai berendezkedés tagadása, a keresztény-nemzeti beállítottság és a nyugati hatalmak megértő támogatásának feltételezése, azon az alapon, hogy a magyarsággal szemben felelősség terheli őket és ennek a felelősségnek a tudata irányítja magatartásukat. Minden alakulás a pártoskodás ellen szólalt fel és az egység jegyében látott munkához, de mindenki az egységet a maga elvei és érdekei alapján kívánta megvalósítani, úgyhogy minden egységre törekvő új szervezettel nőtt a megoszlás és az egyenetlenség. Azt sem vallotta be senki, hogy pártpolitikát űz. Kedvelt kifejezéssé lett a "nemzetpolitika", amelynek fedele alatt természetesen világnézeti elfogultság és pártönzés is vígan burjánzott.

Egy harmadik, ugyancsak konzervatív színezetű társaság Salzburgban tanyázott. Ennek legtevékenyebb tagjai Szemák Jenő bíró, a nyilas puccs után a Kúria elnöke és Horváth Ferenc országgyűlési képviselő voltak.

Mind a három említett csoport az 1939-es törvényhozás jogfolytonosságát hirdette. A minden külső befolyástól mentes, tehát utolsó szabad választásnak az 1939-est tekintette, a képviselők - miután az 1939-es parlamentet nem oszlatták fel - továbbra is mandátumaik birtokosainak vélték magukat.

Ilyen álláspontot vallottak a nemzetiszocialista vezetők is, akik jóval nehezebb körülmények között és légkörben gondolhattak a nyilas párt szétszórt tagjainak összegyűjtésére és az újbóli szervezkedés megindítására. Nem kétséges, hogy legnagyobb arányban a szélsőjobboldali szervezetek tagjai kerültek nyugatra, hiszen nekik mindenki másnál több okuk volt arra, hogy a szovjet megszállással és az országban bekövetkezett hatalomváltással együttjáró felelősségre vonástól féljenek, az elől elmeneküljenek. Persze, a legfőbb vezetőket nem kerülte el sorsuk, a nyugati szövetségesek kiszolgáltatták őket, de néhány ismert pártfunkcionárius és állami főtisztviselő - olykor rövidebb fogság után - szabadon élhetett. A párt újjászervezésére is gondolhatott.

A nyilasok körében erősen megoszlottak a vélemények, hogy a háborús vereségből és a nemzetiszocialista rendszer összeomlásából milyen következtetések vonandók le. Voltak, akik magukévá tették azt a tételt, hogy a nemzetiszocializmus bukása átmeneti jellegű, mert egy, a nyugati szövetségesek {32.} és a Szovjetunió között biztosan kitörő háború újból politikai erővé teheti a mozgalmat és visszasegítheti Magyarországra a külföldre kényszerült nyilasokat. Szálasi hazaszállítása előtt egy közvetlen munkatársát, Henney Árpádot bízta meg a pártmunka újbóli elindításával. Henney a nyilas kormány idején tárcanélküli miniszter lett és "országos munkarend-vezető"-ként "a nemzetvezető munkatörzse" tevékenységét irányította, sőt Szálasi a volt tüzértisztet szk. altábornaggyá nevezte ki. Szálasi azonban más tanácsokat is osztogatott. A többi között azt, hogy egy időre lehetetlen és korszerűtlen lesz nemzetiszocialista szervezkedést folytatni, ezért - ajánlotta több hívének - a nyilasok vonuljanak az egyházak védőszárnya alá és azok türelmét, a keresztényi szeretetet és megbocsátást élvezve vészeljék át az előttük álló nehéz időket. És valóban, sokan - főleg fiatalok - követték ezt a tanácsot, a legtöbben nem kivárási szándékkal, hanem a nemzeti szocialista ideológiával szakítva, világnézetet és politikai felfogást változtattak. Akik megmaradtak az "eszme" bűvöletében, hűtleneknek és árulóknak nevezték a leszakadókat és más útra térőket, sohasem bocsátva meg a mozgalommal való szakítást.[33] Voltak azután nyilasok, akiket a kudarc és csalódás nemcsak a nemzetiszocializmusból, de a politikából is kiábrándított.

A nyilaspárt újjászervezése lassan indult meg. A tengerentúli kivándorlás is nehezítette. Csak az ötvenes években alakultak ki a nagyobb központok és születtek meg a tartósabbnak bizonyult sajtóorgánumok és más intézmények.


3. Az altöttingi országgyűlés

Azok a politikusok, akik az 1939-es parlamenti jogfolytonosság alapján álltak és a Magyarországon bekövetkezett közjogi változásokat - mindenekelőtt az 1945-ös választást és a köztársasági államformára való áttérést - tudomásul venni nem tudták, 1947-ben döntő lépésre szánták el magukat. Emigrációban akartak nagy horderejű alkotmányjogi kérdéseket megoldani, anélkül, hogy kellően átgondolták volna, határozataik keresztülvitelére van-e erejük, ezeket el tudják-e fogadtatni azokkal, akiknek képviseletét maguknak igényelték és a nyugati hatalmakkal, kiknek rokonszenve, vagy legalábbis elnéző türelme nélkül az egész közjogi vállalkozás kudarcra volt ítélve.

A politikai felfogását és magatartását illetően a történelmi alkotmányra hivatkozó csoport a következő meggondolásokból indult ki. Kisbarnaki Farkas Ferenc szerint: "Az utolsó magyar békerendszerű, demokratikus és alkotmányos parlament, az 1938. évi XIX. t.-c. alapján általános és titkos választással 1939-ben alakult meg. Az időközben kitört 2. világháború miatt az alkotmányosan meghozott 1944. évi VII. t.-c. az országgyűlés élettartamát a békekötés ratifikálásától számított további fél évre meghosszabbította és ugyanilyen törvényes módon lehetővé tette, hogy kényszerhelyzetben külföldön is ülésezhet. Erre már volt példa a történelemben, így az 1. világháborúban a menekült szerb parlament Korfu szigetén, a 2. világháborúban a belga országgyűlés Hollandiában ülésezett.

{33.} Az országgyűlés a háborús események következtében 1944 végén Sopronba tette át székhelyét, majd az ország legnyugatibb területeinek elvesztése után, 1945. március 29-én elhagyta az országot és Nyugat-Németországban és részben Ausztriában telepedett le. Ezzel azonban léte nem szűnt meg, mert az országgyűlést senki sem oszlatta fel, nem napolta el, tehát működése csak kényszerből szünetelt. Ebben az időben, mivel az államfői tisztség üresedésben volt, egyedül az országgyűlés volt a magyar nép egyetlen emigrációban élő alkotmányos és jogfolytonos szerve."[34]

Ez elmélet szerint az 1939-es választás alapján összeült országgyűlés mandátuma nem járt le és például a nyilas puccsot, Szálasi kormányának jogtipró és szabadságkorlátozó, az állampolgárok százezreit üldöző és az ország pusztulását előidéző politikáját fedező parlament továbbra is a magyar nép illetékes képviselete volt, amely bármikor összehívhatónak nyilváníttatott. Ez meglehetősen abszurdnak látszott két évvel a háború vége után. A náci Németország és szövetségesei felett aratott győzelem ugyanis nemcsak egy világhatalmi és katonai konfliktus befejezése volt, de megsemmisítése olyan eszméknek, magatartásoknak és uralmi szerkezeteknek, amelyeknek tarthatatlansága és az egész emberiséget veszélyeztető volta bebizonyult.

"A történelmi magyar alkotmány alapján álló" politikusok és jogászok merő közjogi mérlegelésekből indultak ki, figyelmen kívül hagyva a tényleges politikai erőviszonyokat és állapotokat. Légüres térben mozogtak, aminek következtében alkotmányosnak és törvényesnek tekintett lépéseik nem voltak többek, mint alkotmányosdi játék, amely kielégíthette némelyek kedvtelését, de sehova sem vezetett és a magyarságnak semmit sem használt.

Miért nem ismerték fel az érdekeltek a valóságot? Melyek voltak azok a jelek, amelyeket nyilván félreértettek és helytelenül értékeltek?

A valóság felismerésére irányuló képességükből már a háború alatt is rosszul vizsgáztak. Ha el is fogadjuk, hogy a hatalmas és erőszakos Németország szomszédságában Magyarország önálló cselekvési lehetőségei és esélyei eléggé korlátozottak voltak, mégis csekélynek látszik az az erőfeszítés, amely a felesleges áldozatvállalás, a kockázatok és a várható megpróbáltatások csökkentésére irányult. Túl gyakori volt a helyzet nem ismeréséből szármázó téves számítás, az alaptalan várakozás, túl sok a csalódások sorozatát okozó szövetségesben való rendíthetetlen bizalom és a vak remény, hogy a magyarok majd csak megússzák valahogy. Nem meglepő tehát, hogy 1946-47-ben oly sokakban a nyers tények helyett ismét ábrándok, képzelgések, délibábos remények befolyásolták a gondolkodást. Kétségtelen, hogy 1946-tól kezdődően szaporodtak a nagyhatalmi együttműködés zavaraira utaló jelenségek és egymást érték az olyan nyilatkozatok, amelyekből mindinkább kiolvasható volt az egymással szembeni fenntartás és kritika. Téves volt azonban mindebből azt a következtetést levonni, hogy elérkezett ismét azok ideje, akik csúfosan megbuktak, nem azért, mert a túlerővel szemben alulmaradtak, hanem azért, mert nem egyenlítették ki a magyar néppel szembeni tartozásukat, nem oldották meg a súlyos társadalmi bajokat, elodázták a sürgető reformokat és rázúdították történelme legnagyobb csapásainak egyikét. Az is illúzió volt, hogy a nyugati {34.} szövetségesek egyhamar hajlandók partnernek tekinteni olyanokat, akik - ha nem is fegyverrel -, de politikai állásfoglalásaikkal éveken keresztül szemben álltak velük.

Az elhatározó közjogi lépésre készülődök, kik 1946-ban és 1947-ben a megbeszélések sorozatát tartották, hogy tervük részleteit kidolgozzák, abból indultak ki, hogy - mint kisbarnaki Farkas írta - "az USA és a Szovjet közötti feszültség már oly nagy volt, hogy a közeli háború lehetősége a levegőben lógott". Úgy érezték, sietniök kell, nehogy lemaradjanak a történelem vonatáról. Amikor 1947 tavaszán Truman amerikai elnök olyasmit mondott, hogy "a szavak ideje elmúlt, s most tettek következnek. A népek szabadsága és a béke megóvása érdekében, ha kell a legvégsőbb eszközökhöz folyamodunk",[35] némely magyar emigráns vezető az elnök szavaiból azt olvasta ki, hogy elérkezett a várva várt cselekvés ideje.

Kisbarnaki Farkas Ferenc szerint: "Ebben a felette zavaros világpolitikai helyzetben a nyugat-európai megszálló erők engedékenyebbek lettek és bizonyos politikai tevékenységet is elnéztek, sőt pártoltak is. Így tehát minden nemzeti emigráció igyekezett valamilyen politikai csúcsszervet kialakítani. A lengyelek már kezdettől fogva rendelkeztek jogfolytonos parlamenttel és kormánnyal. Magyar részről a Nyugatra kitelepült 1939-es országgyűlés tagjai voltak hivatva akcióba lépni."[36]

Akcióba lépni, de hogyan. Mindenekelőtt tisztázni kellett Horthy kormányzó lemondásának körülményeit, az országgyűlés mandátumának kérdését és az országtanács ügyét. Az 1939-es országgyűlés tervezett összehívásának előkészítésére úgynevezett "törvényhozói intéző bizottság" létesült. Ez a következő véleményt fogalmazta meg Horthy kormányzó lemondásáról:

"A törvényhozói intéző bizottságnak rendelkezésére állott a kormányzó lemondó levele, amit az alkotmányos »Országtanács« és a törvényhozás két háza egyhangúlag tudomásul vett és törvénybe iktatott. Az erről szóló 1944. X. t.-c.-et Báró Perényi Zsigmond felsőházi elnök és Tasnádi Nagy András, a képviselőház elnöke írták alá és hirdették ki.

Az említett törvénycikk 3. §-a kimondja, hogy az országgyűlés a kormányzói tiszt betöltéséig az államfői teendők ellátását Szálasi Ferenc m. kir. miniszterelnökre bízza, akit a »Nemzetvezető« cím illet meg. A 7. §. szerint pedig: »A Nemzetvezető működésének ideje alatt az országtanács működése szünetel.«

Az intéző bizottság megállapította azt is, ha Horthy Miklós kormányzó utólag bizonyítaná, hogy lemondása kényszer hatása alatt történt, akkor az Országgyűlés hivatott az általa már becikkelyezett törvényt hatálytalanítani."[37]

Az Országtanács felállításáról a kormányzói jogkör kiterjesztéséről szóló 1937:XIX. törvénycikk intézkedett, arra az esetre, ha az államfői tisztség megüresednék. Az imént említett 1944:X. törvénycikk alapján az országgyűlés a békekötést követő hatodik hónap végéig meghosszabbította mandátumát és kimondta, hogy rendkívüli helyzet esetén külföldön is jogerősen működhet. Ugyanígy határozott az Országtanácsról is. Amikor az altöttingi országgyűlés összehívásáról megindultak a tanácskozások, az Országtanácsnak csak egyetlen tagja - Szemák Jenő, a Kúria Szálasi által kinevezett {35.} elnöke - élt nyugaton. Újbóli összehívása tehát keresztülvihetetlennek bizonyult.

Az intéző bizottság nem látta bizonyítottnak, hogy a kormányzó erőszaknak engedve adta át az államfői tisztet Szálasinak és külön nyilatkozatot várt tőle, hogy az országgyűlés hatálytalaníthassa az 1944:X. törvénycikket. Horthy érdemeit azonban elismerte, a kormányzósága alatti országot alkotmányos jogállamnak nevezte, javára írta, hogy "az országtól elszakított magyarlakta területek - nemzetközi konferenciák útján - visszakerültek".

A Horthy-rendszerről így vélekedett: "A magyar nép szívós munkával és hazaépítő politikájával lassan erőre kapott. Mintaszerű iskoláink, speciális intézményeink, egészségügyi reformok, egyedülálló testnevelési rendszerünk, magas színvonalú mezőgazdaságunk és egész kultúránk két évtized alatt rendkívüli haladást mutatott. Kétségtelen, hogy a társadalmi demokratikus átalakulás lassan haladt előre és a földbirtokreform sem lett megoldva, de a szociális fejlődés elkerülhetetlenné tette volna az általános és nagyarányú földbirtok-rendezést. A közbejött világháború lefékezte ezt a természetes folyamatot."[38]

Ami az országgyűlés mandátumát illeti, az intéző bizottság megállapította, hogy az nem járt le, tehát megbízatása továbbra is érvényes. Az is marad mindaddig, amíg szerinte szabad választásokat nem tartanak.

Az Országtanács feltámasztásának gondolata a bizottság szerint nem vonható be a tervekbe. Mint kisbarnaki Farkas Ferenc beszámolójában megállapította: "Az 1937. évi XIX. t.-c.-kel életre hívott Országtanács közjogi elrendezésünk egyik fontos láncszeme és szerves része volt. Az emigrációban azonban nem jöhet tekintetbe, mert a törvényben előírt és otthon szabályszerűen kinevezett 7 tagja közül csupán egy úr él az emigrációban, aki egymaga nem lehet tanács és nem egészítheti ki magát hét tagra. Különben is az Országtanács működésének időtartama és hatásköre korlátolt, ad hoc intézmény volt. Feladata a kormányzói tiszt megüresedése esetén haladéktalanul intézkedni, hogy a kormányzót választó országgyűlés 8-16 napon belül összeüljön, addig bizonyos megkötöttségekkel gyakorolja az államfői jogokat."[39]

1947 nyarán befejeződtek az előkészületek és összehívhatóvá lett "az 1939-es országgyűlés". Ünnepélyes keretet is találtak hozzá. A Szent István napjára tervezett magyar zarándoklatot, amelynek színhelyéül a dél-bajorországi Altöttinget választották. A városkának magyar vonatkozása is van. A kalandozó pogány magyarok a Karoling-dinasztia kihalása után elpusztították. Csodával határos módon csak egy Mária-szobor maradt épen. A város és bazilikája később újjáépült és a 16. századtól kezdve Európa neves búcsújáró helyei közé tartozik. Az altöttingi Madonnát azóta is sokan látogatják meg. Épült mellette egy kegykápolna is. (Falára, a zarándoklat emlékére, magyar szövegű emléktábla került.) A zarándoklaton tizenkétezren vettek részt, nemcsak a környéken, de távolabb lakó magyarok is. Tekintélyes részük még táborlakó volt.

A kétnapos zarándoklatot Kótai Zoltán, a németországi vatikáni delegátus szervezte. Az ő közbenjárásával kapta meg a "Magyar Parlament" ülésezése tartamára a Guttenberg-kastélyt, ahol katolikus lelkigyakorlatokat szoktak rendezni.

{36.} Az országgyűlés összehívásával tagjai - írta Farkas Ferenc - "nem akartak egyebet, mint megőrizni a független magyar állameszmét, a magyar alkotmányosság, a magyar szuverenitás elvét, gondolatát és erkölcsi tartalmát, hogy mindezt egy jobb jövőre átmentse, annak töretlen folytonosságát fenntartsa és az abban rejlő erőt tisztán adhassa át a magyar népnek, minden fenntartás és haladék nélkül, mihelyt szabad országban, szabad népként veheti át tőle".

Az is sarkallta őket, hogy - mint mondották - nem lehetnek némák és tétlenek, amikor Mindszenty József bíboros-prímás sokkal súlyosabb és veszélyesebb helyzetben küzd az emberi szabadságjogokért. Nekik is fel kell emelniük szavukat az országban uralkodó állapotok ellen és létre kell hozniok egy olyan szervet, amely érintkezést tarthat a nyugati kormányokkal. Arra persze nem gondoltak, hogy az országgyűlés összehívása nem a legjobb ajánlólevél azoknak a nyugati kormányoknak, amelyek Magyarország koalíciós kormányát elismerték, vele békét kötöttek és normális diplomáciai kapcsolatokat létesítettek.

Kiderült, hogy Farkas Ferencék a várható reakciók tekintetében is tévedtek. A parlamenti akciót nem fedezték le kellően a megszálló hatóságoknál. Pedig tudhatták, hogy nem rendelkeznek a szükséges cselekvési szabadsággal, idegen, ráadásul megszállott országban élnek, ahol nyilvánosan nem folyamodhatnak politikai demonstrációhoz. A kezdeményezők közül többen, köztük Farkas Ferenc, érezték azonban, hogy bármit határoznak is, határozataikat keresztülvinni úgysem tudják, tehát a következő magyarázathoz folyamodtak: a jövő szempontjából másodlagos jelentőségű körülmény, hogy a jogok gyakorlására van-e hatalmuk vagy nincs. Jognak és hatalomnak nem kell szükségszerűen kölcsönösen feltételeznie egymást. A közjogi döntések egy bizonyos időre vonatkozó álláspontok kifejezői, amelyek a politikai viszonyoktól függően módosulhatnak. Ezzel nyilvánvalóvá vált, hogy a szervezők mégsem voltak olyan biztosak elképzeléseik időszerűségét és hatékonyságát illetően.

Magyar részről sem lelkesedett mindenki az ötletért. Elsősorban azok nem, akik politikailag távol álltak az Altöttingben összesereglett társaságtól, de olyanok sem, akik realitás érzéküktől sugallva kételkedtek a tervezett akció értelmében. Ezek közé tartozott a németországi magyarok egyik tekintélyes vezetője, Hennyey Gusztáv volt külügyminiszter, a müncheni Magyar Iroda vezetője. A szervezőknek az ellen a vád ellen is védekezniük kellett, hogy a társaság a német nácikkal együttműködő Törvényhozók Nemzeti Szövetségének az utóda és fedőszerve.

Farkas Ferenc egyébként azzal indokolta az országgyűlés 1944 őszi viselkedését, hogy "ha a parlament 1944. október 15-én leteszi a fegyvert, az orosz 24 óra alatt eljutott volna az ország nyugati határáig. Ez az önvédelem nem volt bűn, hanem erény".[40]

Az altöttingi gyülekezet szerint az 1945-ös magyarországi választás alapján összeült nemzetgyűlés nem volt sem törvényes, sem alkotmányos, mert idegen megszállás alatt jött létre és nem a nemzet szabad akaratából. Nem indulhattak szabadon a politikai pártok. A 39-es törvényhozók szerint Magyarországon kialakult közjogi viszonyok nem lehetnek jogalap, alkotmányos és törvényes jogforrás. Elismerték azonban, hogy megvalósultak bizonyos {37.} szociális reformok, de mindezekre orosz parancsra került sor és ezért nem lehetnek "egy nemzet egészséges újjáépítésének alapjai".

A Németországban és Ausztriában élő volt törvényhozók közül ötvenhatan tettek eleget az intéző bizottság ama felhívásának, hogy az 1939-ben megválasztott országgyűlés 1947 Szent István napján üljön össze Altöttingben.

Az altöttingi eseményekről mindmáig a legalaposabb és legrészletesebb, habár erősen személyes színezetű és önigazoló beszámoló Farkas Ferenc visszaemlékezése. Ennek alapján a történtek a következőképpen rekonstruálhatók.

A politikusok augusztus 19-én este gyülekeztek a Guttenberg-kastélyban, hogy meghallgassák az Előkészítő Bizottság jelentését. E bizottság tagjai előzőleg tájékoztatták az illetékes amerikai katonai hatóságokat tervükről. Ezt ők hallgatólagosan tudomásul vették. Kérték a résztvevők listáját, az ülés egyéb adatait és közölték, hogy a tanácskozásba nem kívánnak beavatkozni. Úgy látszik azonban, hogy az amerikaiak különböző hivatalai nem ítélték meg egységesen az altöttingi összejövetelt, aminek következtében kisebb incidensekre került sor. A CIC - a Counter Intelligence Corps nevű katonai elhárító szolgálat - rosenheimi kirendeltségének egy fegyveres különítménye megjelent Altöttingben és magyarázatot kért, miféle gyűlésezés folyik a kastélyban.

A különítmény vezetője felelősségre vonta a jelen lévő József főherceget, mit keres ezen "a nyilas összeesküvésen", menjen vissza Regensburgba, ahol azzal a feltétellel kapott tartózkodási engedélyt, hogy nem mártja be magát a politikába. Farkas Ferencék a CIC akciója mögött Hennyey Gusztávot sejtették, talán nem is alaptalanul, ami tovább növelte a két magas rangú tábornok közötti ellentétet. A társaság - miután az altöttingi katonai igazgatás vezetője megengedte - együtt maradt és augusztus 20-ra virradó hajnalon, 3 órakor megnyílt "az Országgyűlés Képviselőházának és Felsőházának együttes ülése".

Az ülésen báró Feilitzsch Berthold, a Felsőháznak a nyilas hatalomátvétel után választott alelnöke és Spett Ernő volt mezőtúri képviselő elnökölt.

Az első felszólaló - Bocsáry Kálmán, a Magyar Élet Pártja (MÉP) volt budapesti képviselője - azt javasolta, hogy az ülés országos határozatként fogadja el a következőket:

"a) Az országgyűlés megállapítja, hogy megbízatása ma is tart, alkotmányos jogköre ma is fennáll és a nemzeti szuverenitás kérdésében megosztatlan magyar államhatalom gyakorlására - az alkotmányos jogfolytonosság alapján - egyedül jogosult.

b) Ennek a közjogi jogállapotnak birtokában felismerve a világtörténelmi jelenségek során a magyar nemzetre nézve sorsdöntő idő elérkezését, az országgyűlés ünnepélyesen kijelenti, hogy a háborús események kényszere folytán megszakadt működését folytatja és egyúttal megállapítja, hogy a nemzet szuverén akarata, a magyar állam nevében és képviseletében ezen az országgyűlésen nyilvánulhat meg és nyilvánul meg.

c) Az országgyűlés ünnepélyesen kijelenti, hogy a történelmi szükség parancsára cselekedett és a világesemények forgatagában kötelességszerűen a változatlan és legfőbb cél vezérli: biztosítani a nemzet fennmaradását, {38.} szabadságát, függetlenségét, biztonságát és egységét, tehát az örök nemzeti életet.

d) Az országgyűlés figyelembe veszi mind a haladás és a fejlődés nemzetfenntartó eszméjét, mind a rendkívüli idők rendkívüli adottságaihoz és lehetőségeihez való alkalmazkodás szükségességét, ezért törvényerejű határozatait a »Suprema Lex« elvének szellemében hozza meg.

e) Mindazon alkotmányjogi intézmények és alapelvek tárgyában, amelyek a magyar államban koronként ugyan változó tartalommal, de ezer év óta élnek és amelyek Magyarország államszerkezeti és kultúrpolitikai életét egy évezredre áthatják, véglegesen határozni kizárólag a magyar nemzet jogosult és érvényes döntéseit csak szabadságának és szuverenitásának teljében hozhatja meg.

Az országgyűlés azzal az ünnepélyes ígérettel fordult a magyar néphez, hogy az idegen elnyomás megszűnte után a népakarat szabad megnyilvánulását új választással fogja biztosítani.

f) Az országgyűlés elismeri minden nemzetnek azt a kötelességét, hogy a nemzetek szabadságán és az emberi szabadságjogokon épülő világbékének egyetemes céljai érdekében közreműködni tartozik és ünnepélyesen kijelenti, hogy ennek a célnak megvalósítását Magyarország nevében legjobb tudásával és erejével, építő akarattal kívánja szolgálni.

g) Magyarország országgyűlése Istennel és a Nemzettel szemben érzett felelőssége tudatában ünnepélyesen kijelenti, hogy: Magyarország Szent István óta ősi nemzeti hagyományaihoz híven a nyugati hatalmakhoz csatlakozik, azokkal együtt kíván haladni és küzdeni a közös célok érdekében és ezeréves dicső múltjának megfelelően ezen az úton akarja elérni Magyarország felszabadítását."

Bocsáry voltaképpen az Intéző Bizottság felfogását tolmácsolta, azok nézetét és javaslatát tehát, akik az országgyűlés ötletének értelmi szerzői voltak. A javaslatot elfogadták mint az országgyűlés országos határozatát. A következő eldöntendő kérdés az volt, hogy alakíttassék-e valamilyen bizottság vagy kormány.

Marton Béla - volt MÉP-képviselő és a Nemzeti Munkaközpont nevű kormánypárti munkásszervezet volt elnöke - javasolta, az országgyűlés bízza meg kisbarnaki Farkas Ferenc vezérezredest, hogy a magyar nép "független nemzeti életéhez" és a külföldre menekült magyar állampolgárok érdekében szükséges lépéseket megtegye. Ezenkívül biztosítsa a törvényhozás további működésének lehetőségeit, a magyarok gazdasági és katonai megszervezését. A javaslat szerint az országgyűlés azzal is bízza meg Farkas vezérezredest, hogy kezdjen tárgyalásokat egy menekült kormány megalakítására, majd később tegyen előterjesztést a kormánylistára vonatkozóan. A kormányban legyenek képviselve "az összes antibolsevista nemzeti erők".

Incze Antal volt Imrédy-párti képviselő az előbbi javaslattal szemben azt ajánlotta, hogy "az országgyűlés, mint a magyar nemzet és az állami szuverenitás képviselője, átérezve történelmi hivatását és a nemzeti érdek szolgálatának szükségét, vitéz Farkas Ferenc vezérezredest Magyarország miniszterelnökévé megválasztja és őt az 1920:I t.-c. által meghatározott államfői jogok ideiglenes gyakorlásával megbízza és egyben felkéri, hogy {39.} ebben a közjogi hatáskörben tovább folytassa tárgyalásait a nyugati hatalmakkal, ezenkívül a rendkívüli közfeladatok által indokolt ügykörben szükséghez képest felelős magyar kormányt alakítson."

A két javaslat alapján a kérdés tehát az volt, hogy a menekült kormány azonnal alakuljon-e meg, vagy csak egy későbbi időpontban. Az utóbbi mellett szólalt fel a nemzetiszocialista Maróthy Károly is, aki szerint még nem érkezett el az idő ellenkormány szervezésére. Még néhányan szót kértek, majd szavazásra került a sor. A nagy többség Incze Antal javaslatát fogadta el, amely ezzel - mint kihirdették - országos határozattá emelkedett, vagyis Farkas Ferenc az államfői jogok ideiglenes gyakorlásával megbízott miniszterelnök lett.

Az eskü lététele után kijelentette, hogy "el kell jönni annak az időnek, amikor a Nyugat szeme felénk fordul, amikor a köd felszakad a népek szemeiről és akkor majd leméri javunkra vagy kárunkra mindazt, ami ma itt történt. Meg vagyok győződve, hogy az utókor fejet fog hajtani igazságunk nagysága, önzetlensége és komolysága felett. Fel fogja ismerni megnyilatkozásunkban az ősi magyar lélek rendkívüli értékeit, szépségeit és emelkedettségét, amelyek különösen a nagy veszedelmek idején Magyarország és a Nemzet fennmaradásának s boldogulásának biztosítékai voltak".

Szép szavak és emelkedett légkör, amely azonban nem takarhatta el a résztvevők számára lehangoló valóságot, hogy hiába alakítottak kormányt, azt senki el nem ismerte, sőt a menekült magyarok többsége körében sem számíthatott tekintélyre és elfogadásra.

Az országgyűlés ünnepélyes kiáltványában kijelentette, hogy a budapesti kormány a magyar nemzet nevében nyilatkozni és határozni nem jogosult, nem volt tehát illetékes az államforma kérdésében határozni és a békeszerződést aláírni. Az érvelés merőben közjogi volt, semmibe véve a történelem alakulását és a tényleges politikai erőviszonyokat, amelyek eleve lehetetlenné tették, hogy ez az országgyűlés érvényes és bárkire kötelező határozatokat hozzon. A kiáltvány a háborúba lépést és az abban való végső kitartást a magyar történelmi hivatástudattal indokolta, amely szinte parancsolóan írta elő a nemzet létének és szabadságának, nyugati és keresztény kultúrájának védelmét. Egyetlen szót sem ejtett azonban mindarról, ami az országban 1944-ben a nemzeti hivatástudat, önbecsülés és a keresztény európai kultúra lábbal tiprásával éppen e felemelő eszmények megcsúfolására történt.

Az országgyűlés második ülésén, augusztus 20-ának délutánján - miután a politikusok délelőtt részt vettek a zarándoklat egyházi ünnepségein - Farkas Ferenc bemutatta kormányának tagjait. A miniszteri lista így festett: miniszterelnök-helyettes és pénzügyminiszter: Liptay Lajos volt takarékpénztári vezérigazgató, felsőházi tag; belügyminiszter Esseő Sándor ügyvéd, volt MÉP-képviselő; földművelésügyi miniszter Máté Imre, volt MÉP-képviselő; igazságügyminiszter Bocsáry Kálmán; kereskedelem- és közlekedésügyi miniszter Tömböly Dénes építészmérnök, volt MÉP-képviselő; iparügyi miniszter Zsilinszky Gábor - Bajcsy-Zsilinszky Endre öccse -, a Stádium Sajtóvállalat volt vezérigazgatója; kisgazda miniszter Szilvássy Pál, a MÉP volt borsodi kisbirtokos képviselője; nemzetnevelési miniszter Nyírő {40.} József író; közegészségügyi miniszter Incze Antal orvos. A külügy- és honvédelmi miniszteri teendőket Farkas Ferenc magának tartotta fenn.[41]

Mint látható, a kormány főleg a hajdani Magyar Élet Pártja és Imrédy Magyar Megújulás Pártja tagjaiból állott. Hatáskörének és ténykedéseinek valódi lehetőségeit illetően maga Farkas Ferenc is meglehetősen borúlátó volt. Emlékezéseiben megállapítja, hogy "a kormány természetesen nem működhetett - mint ilyen - kifelé és nem akart az emigráció vezető szerve sem lenni. Nagyon kicsinyes törekvés lett volna ez".

Valóban, de akkor mi szükség volt rá? Az országgyűlés és kormányalakítás mással nem magyarázható, mint azzal, hogy a kezdeményezők egy közeli háborúra számítottak és abban reménykedtek, hogy ebben az esetben a nyugatiak partnerévé válhatnak. Ezt indokolhatta az a fogadkozás is, hogy az Altöttingben összegyűlt törvényhozók egy Szovjetunió elleni háborúban a nyugati hatalmak oldalán állnak, azokkal együtt kívánják Magyarország felszabadulását előmozdítani. Az országgyűlés kiáltványát Farkasék megküldték valamennyi nyugati külügyminisztériumnak.

A kormány programnyilatkozata szerint: támogatja az Egyesült Nemzetek Szervezetét, elfogadja Alapokmánya elveit, helyesli az Egyesült Európa megteremtésére irányuló törekvéseket és a dunai népek szorosabb együttműködését. Vázlatosan azt is elmondja, hogyan képzeli el "a felszabadulás utáni" magyar államberendezkedést. Ennek lényege, hogy a demokráciának és a parlamentarizmusnak kell érvényesülnie, a háború előtti némely intézmények - pl. a Felsőház - reformra szorulnak, a köztársasági alkotmány érvényét veszti és a gazdasági újjáépítést amerikai segítséggel kellene elvégezni. A gazdasági életben a magántulajdon és a szabad vállalkozás szelleme uralkodik, de a munkavállalók érdekképviseleti, szakszervezeti jogának biztosításával.

A németországi amerikai katonai hatóságok nyomban elrendelték, hogy kifelé ne történjenek megnyilatkozások az országgyűlésről és a kormányról, mivel a megszállási rendeletek szerint menekülteknek ilyen természetű politikai tevékenysége tilos.

Két héttel az altöttingi összejövetel után az amerikaiak írásban közölték felfogásukat. A müncheni főkonzulátuson tartott értekezleten részt vett egy helyettes konzul és a katonai kormányzó képviseletében egy alezredes, valamint a berlini polgári közigazgatás egy képviselője, magyar részről pedig Farkas Ferenc és Esseő Sándor. Az utóbbiakat lehangolhatta, hogy ily alacsony beosztású tisztviselők közlik velük az amerikaiak lesújtó döntését. Az értekezletről jegyzőkönyv készült, amely szerint az amerikai megbízottak kijelentették, hogy

"a) Semmiféle menekült kormány nem tűrhető az amerikai megszállási övezetben, legyen az nyílt vagy titkos.

b) Menekült- és DP-csoportok politikai tevékenysége a katonai kormányzóság rendeletébe ütközik.

c) Szervezett menekült- és DP-csoportok által egy másik akármilyen szövetséges nemzet ellen kifejtett kritika nem tűrhető.

d) Minden menekült kormány megalakítására vonatkozó kísérlet azonnal megszüntetendő."[42] {41.}

A jegyzőkönyvet a két magyar is aláírta, tehát tudomásul vette az amerikaiak félreérthetetlen álláspontját.

Horthy Miklós személyéről Altöttingben nem történt érdemleges említés. Farkas Ferencék azonban szükségesnek érezték, hogy a kormányzót az országgyűlésről tájékoztassák. Horthy akkor még Nürnbergben volt, ahol a nemzetközi bíróság előtt tanúskodott. Ott azt a kijelentést tette, hogy továbbra is kormányzónak tekinti magát, miután annak idején csak az erőszaknak engedve írta alá a lemondási nyilatkozatot. A kormányzó tájékoztatására Nyírő József és Máté Imre kapott megbízást. Levelükben arról biztosították Horthyt, hogy az altöttingi gyülekezet nem gondolt az országtanács feltámasztására, amelyre csak akkor kerülhetett volna sor, ha az államfői tisztség megürültnek lett volna tekinthető. Ez az eset nem állt fenn. Farkas Ferenc ideiglenes államfői megbízatása "arra az időre szól, amíg a kormányzó az 1944. október 15-én történtek tekintetében szabadon nem nyilatkozik és a törvényhozás számára vitathatatlan tényállás rendelkezésre nem áll". A levelet decemberben vette át Weilheimben a kormányzó menye, közölve apósa nevében, hogy "a jelenlegi körülmények az alkotmányos államfői jogkör gyakorlását nem teszik lehetővé, s hogy ez a helyzet - legalább ideiglenesen - Portugáliában sem fog megváltozni".[43]

Az altöttingi kormány tevékenységét - mint hamarosan a kezdeményezők előtt is világossá vált - több körülmény lehetetlenné tette. Mindenekelőtt az amerikai katonai hatóságok által kimondott tilalom, azután a 47-es magyar koalíciós politikusok megjelenése nyugaton és az irántuk Washington részéről megnyilvánult bizalom, majd az 1948-as elnökválasztás, amely Farkas Ferencék reményei ellenére nem a republikánusok győzelmét, hanem Harry Truman újbóli megválasztását eredményezte. Nehezen képzelhető el azonban, hogy a republikánus kormány az altöttingi kezdeményezés ügyében másképpen gondolkodott volna, mint a demokrata. Az ellenkormány csak papíron létezett, működni nem tudott. 1949 elején már semmi kétség nem lehetett afelől, hogy a vállalkozás nem tartható fenn és legjobb lenne a kudarcot bevallani.[44]

Farkas Ferenc visszaemlékezésében az előbb említett okokon kívül másokat is felsorolt: a) Horthy jogilag kormányzónak tekintette magát, mellette Farkas nem tetszeleghetett - még ha ideiglenes érvénnyel is - az államfői méltóságban, b) az újabb menekültek között több 39-es képviselő és felsőházi tag volt, akik az országgyűlés újbóli összehívását és személyi változásokat sürgettek, c) belső szakadást okozott, hogy az altöttingiek körében némelyek nyílt kiállást követeltek, mások tartózkodást ajánlottak, d) néhány 39-es képviselő a 45-ös alapon álló Nemzeti Bizottmányhoz csatlakozott, e) a Szálasi uralma idején behívott képviselők és az "Országtanács" egyetlen nyugaton élő tagja, Szemák Jenő szembehelyezkedtek az altöttingi határozatokkal. Maga Farkas Ferenc is szívesen szabadult volna az államfői megbízatástól, amely mind kényelmetlenebbé vált számára és olykor nevetség tárgyává tette.

Farkas 1949. május 29-én a Münchenben tartott miniszteri ülésen lemondott. Az országgyűlés tagjaihoz intézett levelében részletesen megindokolta a lemondást. Hozzáfűzte, hogy az 1939-es országgyűlés közjogi alapján álló felsőházi tagok és képviselők Egységbizottságot hoztak létre, amely Innsbruckban működik. Kijelentette, hogy "e lemondás ténye nem veszélyeztette a jövőben esetleg szükségessé váló kormányalakítást, mert ha egyszer olyan politikai helyzet áll be, hogy az 1939. évi országgyűlés közjogi alapján alakulhat és működhet magyar kormány, akkor nyilván annak lehetősége is meglesz, hogy az országgyűlés újból összeüljön és új kormányt válasszon".[45]

{42.} Farkas Ferenc és hívei tehát kénytelenek voltak belátni, hogy sem a nemzetközi helyzet, sem a magyar menekültek körében uralkodó nézetek és törekvések nem alkalmasak arra, hogy az úgynevezett "alkotmányvédő" csoport közjogi űrt próbáljon kitölteni, magának kifelé a nemzeti képviselet jogát igényelje és olyan személyeket állítson az előtérbe, akik múltjuknál fogva bizalomra és elismerésre nem számíthatnak. Bárhogyan igyekeztek is Altöttinget történelmi fordulatnak beállítani, végső soron nem volt több, mint a 45-ös emigráció történetének egy jellegzetes és némely részletében mulattató epizódja.


4. A negyvenötösök intézményrendszere

Az előző fejezetek talán adtak már némi képet arról, hogyan születtek meg és fejlődtek ki azok az intézmények, amelyek a nyugatra került magyarok nézetei, törekvései kifejezését és érdekeinek képviseletét voltak hivatva ellátni. Ezek az intézmények főleg akkor lendültek fel, amikor a menekültek életében már bizonyos tartósság és állandóság jegyei mutatkoztak, vagyis amikor eldőlt, hol, melyik országban fognak élni és hogyan alakul személyes sorsuk. A közügyekkel való foglalkozást, a kulturális és társadalmi tevékenységet az esetek túlnyomó többségében megelőzte a polgári egzisztencia megteremtése, a családról való gondoskodás és a környezetbe való zavartalan beilleszkedés.

Mivel a Németországba és Ausztriába került magyarok tekintélyes hányada katona volt, hamarosan sor került a volt katonák összefogására és szervezeteik kiépítésére. Az ún. katonai emigráció működését hosszú ideig két szövetség versengése jellemezte. Az egyik kisbarnaki Farkas Ferenc már többször említett Magyar Szabadság Mozgalma, a másik a Magyar Harcosok Bajtársi Közössége (MHBK) volt. A Szabadság Mozgalom voltaképpen nemcsak katonákat tömörített, hanem civileket is az antibolsevizmus és az 1939-es jogfolytonosság szellemében. Élesen szembenállt tehát nemcsak a kommunizmussal, de mindazokkal is, akik 1945-ben a koalíciós kormányzásban részt vettek és a demokratikus kísérlet éveiben szerepet játszottak, a kommunistákkal együttműködtek. Mivel a mozgalom élén Farkas Ferenc személyében egy mind politikailag, mind katonailag ambiciózus személy állott és sok katona-, rendőr- és csendőrtiszt csatlakozott hozzá, katonai szervezetnek is számított.

A Magyar Harcosok Bajtársi Közössége csak a volt katonákra terjesztette ki érdeklődését, azok összefogására alakult és kizárólag katonai szervezetnek tekintette magát.

A Magyar Harcosok Bajtársi Közösségének megszervezése különböző {43.} helyeken és egymástól függetlenül indult meg. Elsősorban ott, ahol magyar katonai egységek telepedtek le és magyar menekültek nagyobb számban éltek. Ezzel magyarázható, miért születtek az összefogásra irányuló első kezdeményezések Innsbruckban, Ausztria francia övezetében, Karinthiában, Ausztria angol övezetében, és Németországban az amerikai övezetben, különösen Bajorországban.

Innsbruckban és környékén szép számmal éltek volt magyar tisztek, altisztek és honvédek, élvezve a francia megszálló hatóságoknak az amerikaiakkal és angolokkal összehasonlítva megértőbb és engedékenyebb magatartását. A háborúban Magyarország nem volt hadiállapotban Franciaországgal. Az ausztriai francia megszálló csapatok parancsnoka, Bethouart tábornok ennek alapján jóindulattal kezelte a magyar katonákat. Belőlük rekrutálódott az a század, amely vitéz Levalt-Jezierski László vk. őrnagy vezetésével a francia biztonsági szervek utasítására alakult 1946 október elején. Fegyverzete 180 puska, 11 golyószóró és 3 géppuska volt. A század főleg a megszálló hatóságok körleteit és vagyontárgyait őrizte.

Ez őrszázad szervezése közben támadt a gondolat, fel kellene térképezni és össze kellene gyűjteni a magyar katonákat, elsősorban a bajtársi együvé tartozás szellemének ápolása, másodsorban bármikor adódható változásokra való felkészülés céljából. Mint már szó volt róla, a Szovjetunió és a nyugati hatalmak közötti esetleges konfliktus a lehetőségek közé tartozott és főleg a katonák körében volt sok híve annak, hogy a menekült magyarok elemi érdeke a nyugatiakkal való szolidaritás, ha kell áldozatvállalás. A katonák közös szervezetbe való tömörítése napirendre került.

Innsbruckban L. Jezierski László volt a szervezkedés elindítója és ennek érdekében több magasabb rangú katonatiszttel tárgyalt. E megbeszéléseken korántsem volt egyetértés a tekintetben, hogy mennyire időszerű egy bajtársi szervezet létrehozása. Vitéz Vasváry József altábornagy, az V. hadtest volt parancsnoka például korainak tartotta, abból indulva ki, hogy a francia övezetben még érvényben volt a gyülekezési tilalom, tehát bárminő szervezkedés nehézségekbe ütköznék. A bajtársi szervezet létrehozásának fő célja az volt, hogy segítse a családokat, adjon tájékoztatást a maradás vagy a hazamenés kérdésében, támogassa a volt katonákat minden ügyes-bajos dolgukban.

Egy napon megjelent a tiroli fővárosban kisbarnaki Farkas Ferenc és egyfelől a franciák által felállított magyar alakulat, másfelől a szóban forgó bajtársi szervezkedés iránt érdeklődött. Elmondotta, hogy őt is foglalkoztatja a honvédség volt tagjainak összegyűjtése, de azon túlmenően a külföldre került egész magyarság politikai összefogása, amelyről már hosszabb ideje tárgyal különböző közéleti személyiségekkel. Mint a honvédség rangban egyik legidősebb tábornoka - mondotta - már parancsot adott a honvédség, a rendőrség és a csendőrség tagjainak számbavételére. Ajánlotta, hogy az innsbruckiak kutassák fel Zákó András vezérőrnagyot (a háborúban a vezérkar II. osztályának főnöke volt), aki valahol Burgenlandban (a szovjet megszállási övezetben) tartózkodik és aki szerinte alkalmas volna a szervezés irányítására.

Az angol övezetben élő Korponay Miklós vk. századosnak sikerült néhány tiszttársával Zákó tartózkodási helyét megtalálnia és őt, nem kis akadályok {44.} közepette, az angol megszállási övezetbe átcsempésznie. A menekültek akkor lakóhelyüket engedély nélkül nem hagyhatták el. Zákót az angolból a francia övezetbe Jezierski őrnagy segítette át. A franciákat nem zavarta Zákó feltűnése Innsbruckban, igen megértően és elnézően viselkedtek. Zákó álnéven érkezett a tiroli fővárosba, ahol mint éjjeli őr állást kapott az absami menekülttáborban. Absamban - Innsbruck mellett - éjjel a tábort őrizte, nappal a bajtársi szervezkedést vezette. Ennek központja is ott rendezkedett be, mégpedig a Bogner-szállodában.

A másik bajtársi szervezkedés színhelye Karinthia volt, Ausztria angol megszállási övezetében. Itt lakott vitéz Adonyi-Naredy Ferenc vk. őrnagy, az 1. magyar hadsereg utolsó főszállásmestere, aki amolyan "összekötő tiszt"-ként működött az angol katonai megszállási hatóságoknál. Ő is foglalkozott a volt magyar honvédek szervezésével és 1948 nyarán megindította a Honvéd Bajtársak Közössége nevű szervezetet, azzal a céllal, hogy feltérképezze, nyilvántartsa, tájékoztassa és erkölcsileg, anyagilag támogassa a honvédség volt tagjait. A végleges megalakulás - 5 bajtársi csoporttal - 1949-ben történt.

Adonyi Ferenc még 1948-ban felvette a kapcsolatot a Magyar Szabadság Mozgalom vezetőjével, Farkas Ferenccel, aki tőle is azt kérte, lépjen érintkezésbe Zákó tábornokkal, akit ő a "katonai ügyek intézésére" már felkért. Zákó akkor már Innsbruckban volt. A kapcsolat létrejött és Zákó 1948. október 23-án Klagenfurtban jóváhagyta a megalakult szervezetet, kérve, hogy nevét változtassa meg Magyar Harcosok Bajtársi Közösségére. A karinthiai szervezet néhány nappal később, november 1-én már kiadta az 1. számú Bajtársi Tájékoztatót.

Az innsbrucki és a klagenfurti kezdeményezésekkel azonos céllal indult meg 1947-től kezdődően a németországi magyar katonák nyilvántartása és összegyűjtése is, szoros kapcsolatban az innsbrucki szervezkedéssel. Az első MHBK-csoportokat a különböző magyar központokban Koszorús Ferenc vk. ezredes, Almay Béla vk. ezredes, vitéz Radnóczy Antal vk. százados, vitéz Sónyi Kurt vk. ezredes, Hódossy Pál rendőr vezérőrnagy hozta létre.

Csakhamar megalakultak az MHBK égisze alatt az egyes országok főcsoportjai. Franciaországban vitéz Bak András vk. százados, Belgiumban Kozma Ferenc vk. őrnagy volt a kezdeményező, s a kivándorlásokkal egy időben Angliában, az Egyesült Államokban, Kanadában és a világ más részeiben is megszerveződtek az MHBK-csoportok.

Az absami központban az első időben Zákó András mellett Nádas Lajos vk. ezredes és Korponay Miklós vk. százados dolgozott, e törzs később kibővült és a munkatársi gárda megerősödött.[46]

Mivel Zákó egyike volt a honvédség rangban legfiatalabb tábornokainak, valami módon "legalizálni" kellett a szervezetben elfoglalt vezető tisztét, "parancsnoki" minőségét. Az erre irányuló kezdeményezés - mint általában a szervező munka - a vezérkari tisztektől indult ki. Ők - a kivándorlások megindulása előtt - zömmel Ausztria és Németország területén éltek. E vezérkari tisztek túlnyomó többsége 1948-ban közös nyilatkozattal alárendelte magát Zákónak. Kereken százan írták alá az erről szóló nyilatkozatot.

A "legalizálás" második aktusa a Weilheimben élő kormányzó tájékoztatása {45.} és hozzájárulásának megszerzése volt. Zákó vezérőrnagy két vezérkari tiszt kíséretében kereste fel Horthy Miklóst, aki közölte, hogy neki a kiadatás elkerülése végett a nyugati hatalmaknak nyilatkozatot kellett tennie, amely szerint tartózkodik minden nyilvános szerepléstől és politikai tevékenységtől. Egyébként azonban semmi kifogása a katonák szervezkedése ellen. Ezt Zákóék hallgatólagos beleegyezésnek vették.[47]

A tagok közötti érintkezést az MHBK tájékoztató körlevelekkel tartotta fenn, egészen addig, amíg megindult a Hadak útján című havi értesítő. Az 1949 újév napján kiadott felhívásban a Közösség vezetői leszögezték, hogy "ha szükség lenne ránk, úgy kizárólag csak a magyar nemzet egyetemes érdekében, hivatott és elismert politikai vezetés rendelkezhet velünk. Addig függetlenségünket minden irányban és mindenkivel szemben megőrizzük... Minden jog egyedüli forrásának jelenleg csak a Hazánk felszabadítása érdekében végzett munkát ismerhetjük el. Ezért saját magunk is addig, ameddig a felelős politikai vezetés meg nem alakulhat, vezetőinknek azokat tartjuk, akikben volt annyi hit és erő, hogy a harcos gondolat zászlaját a legnehezebb körülmények között is tudták és merték töretlenül magasban tartani".

A korabeli hasonló felhívásoktól eltérően ebben a szövegben az volt az új, hogy az MHBK nem ismert el korábbi méltóságokból és tisztekből eredő jogokat, nem állt valamilyen régebbi közjogi folytonosság alapján, hanem az emigrációban végzett munkából eredeztetett a jövőre szóló minden jogot és illetékességet.

Ami a program elvi alapvetését illeti, az említett felhívásból az derül ki, hogy a szervezet indokoltnak és helyesnek tartotta - Horthy fegyverszüneti proklamációja ellenére is - a harc folytatását 1944. október 15-e után, mert "jövőnk és létünk védelmében harcba kellett szállnunk akkor is, ha elbukunk", és addig folytatta a harcot, "amíg fegyvertelen sorsát arra a Nyugatra bízhatta, melyet nemzeti függetlensége ellenségének sohasem tekintett".

Horthy Miklós e felhívás megjelenése után (és a szövetségesek közötti egyre feszültebb viszonyra való tekintettel is) levélben közölte, hogy az 1944 októberi zavaros helyzetben véleménye szerint a tisztikar semmiképpen sem követett el parancsmegtagadást, hiszen kormányzói szózatában nem volt szó fegyverletételről, csak arról, hogy "fegyverszüneti tárgyalásokat kezdtem".

Az MHBK abban az időben kezdte meg tevékenységét, amikor megindult a kivándorlás és ezért magától értetődőnek tetszett, hogy a kivándorlásban tagjainak segítséget nyújtson. Főleg tanácsok formájában, amire az adott körülmények között mindenkinek szüksége volt. Mivel sokan igyekeztek az Egyesült Államokba és Kanadába, az amerikai főcsoport fő feladatainak egyike volt a bevándorlókat a legfontosabb tudnivalókkal ellátni. Ezek legtöbbször angol nyelvtudás és helyi ismeretek nélkül álltak új életük küszöbén. Az amerikai MHBK által kiadott Tájékoztató Körlevélben például 1949 novemberében a főcsoportvezető nemcsak arról világosította fel a bevándorló magyarokat, hogy mi a szervezet célja és feladata ("a szellemi és érzelmi közössége ama magyaroknak, akik a bolsevizmus elleni harcot, akár fegyverrel a kézben is hajlandók vállalni"; "minden erejét Magyarország felszabadítására és függetlenségének visszaállítására gyűjti"; "a {46.} nyugati értelemben vett demokratikus elvek alapján végzi munkáját"; "az USA-ban az erre leghivatottabb hatóságnak bejelentette működését"; "napi politikával nem foglalkozik, gyűléseket nem tart, tagdíjakat nem szed, igazolványokat nem ad ki"; "minden szélsőséges irányzatot elvet, az alkotmányosság és az ezeréves történelmi tradíciók alapján áll és ezért jelvényébe felvette a Magyar Szent Koronát"), hanem arra vonatkozóan is eligazítást adott, hogyan viselkedjenek a bevándorolt tagok az Egyesült Államokba való megérkezésük után. Íme, néhány tanács:

"A Bajtársak javarészt volt D.P.-k és nem rendelkeznek még polgárlevéllel, ezért kérem őket, hogy fokozottan vigyázzanak magatartásukra, hogy az USA-ban is megbecsülést szerezzenek a magyarság számára. Az USA alkotmányát, törvényeit és társadalmi szokásait a legmesszebbmenőkig tartsák tiszteletben!

Ne felejtse egyik Bajtárs sem, hogy az USA népe igen nagy rokonszenvet tanúsított a magyar D.P.-k iránt és ezért hálásoknak kell lennünk egyrészt az assurance-ot aláíró személyeknek, másrészt azoknak a szervezeteknek, akik a kijutást ingyenesen tették lehetővé.

Az USA-ban bejelentési kötelezettség nincs. A munkavállaló csakis az ún. Social Security Number-rel léphet munkába. Ezért a megérkezett Bajtárs legelső dolga legyen e kártyát a Social Security Administration Board Field Office-ban kikérni. (Díjmentes.)

Ugyancsak tanácsos, mindjárt a megérkezés után az ún. first paper-t (első papírt) kikérni. Az erre vonatkozó kérvényűrlapot az U.S. Department of Justice, Immigration and Naturalization Service nevű hatóság díjmentesen adja. A kiállított nyomtatványt 3 darab aláírt fényképpel kell visszaküldeni. Kb. hat hét leforgása alatt 3 dollár befizetése mellett a kérvényezőt eskütételre behívják, aminek megtörténtekor (mindjárt helyben) kiadják a first paper-t. E papír kiállítása napjától számított 5 év elteltével, de nem előbb a polgárlevelet lehet kérni.

A first paper majdnem azokat a jogokat biztosítja, mint a polgárlevél. Természetesen a választási jogok gyakorlását nem.

Az USA-ban a közoktatás ingyenes, tehát bűn elmulasztani az iskolába járást. Különösen kérek minden Bajtársat, hogy az angol nyelv elsajátítása céljából, legalább az esti iskolába rendszeresen járjon.

Az USA erős munkatempója miatt a társadalmi élet itt más, mint odahaza volt. Az USA-ban a magyarok nagyobbik része a templomokban csoportosul. A jó Istennek legyen hála, amiért az itteni magyar egyházak - majdnem kivétel nélkül - antibolsevista alapon állnak. Ezért kérem a Bajtársakat, hogy istenfélő életüket továbbra is őrizzék meg és megérkezésük után vallásuk szerinti egyházakba lépjenek be, ahol építő és segítő munkájukat mindjárt meg is kezdhetik.

A megérkezett Bajtársak a magyar élet további fejlesztésére nagyon alkalmasak lehetnek. Azonban, hogy a régi amerikások önérzetét meg ne sértsék: míg az USA-t nem ismerték meg, a közügyek terén semmi esetre se vállaljanak vezető szerepet. Különösen óvakodjanak tanácsadásoktól és bírálatok gyakorlásától.

Békében a legszebb munkát szociális téren tudjuk elérni. Ma a legfontosabb segítség a csomagküldés és az assurance-ok szerzése. Minden Bajtárs {47.} tartsa erkölcsi kötelességének, hogy az Óceán másik oldalán maradt Hozzátartozóit és Bajtársait olyan mértékben segítse, mint amilyen mértékben az itteni magyarok megsegítettek bennünket."

Arról is tájékoztatást kaptak az új bevándorló volt katonák, hogyan alakíthatják meg helyi bajtársi csoportjaikat ("a legalkalmasabbnak mutatkozik az asztaltársaság"), megtudták, hogy a csoport vezetése nincs rendfokozathoz kötve, a képesség a legfontosabb ismérv. A kiadásokat a vezetők saját keresetükből fedezik. Megemlékezések tartandók március 15-én, Hősök napján, Anyák napján, Szent István napján, október 6-án. "Karácsonykor pedig - olvassuk tovább - tartsuk valamennyien kötelességünknek a szeretet lángjait táplálni mindazok karácsonyfáján, kiknek apja, vagy férje harcosként áldozta életét a Hazáért, vagy még mindig hadifogságban sínylődik."

Az MHBK-nak katonai szervezet lévén arra is volt gondja, hogy a kommunista ügynökök leleplezését el nem hanyagolható feladatai közé sorolja. Az amerikai főcsoportvezető a következőket ajánlotta a bevándorlók figyelmébe:

"A bolsevizmus Amerika biztonságát épp úgy veszélyezteti, mint a magyarságét. A bolsevizmus ellen Amerikában is védekeznünk kell. A fennálló törvények értelmében az alkotmány megdöntésére irányuló törekvések bejelentése, itt is polgári kötelesség. A Kominform, a közelmúltban a szovjet hadseregek parancsnokainak, a partizán mozgalmak irányítóinak, továbbá a kommunista pártok legfőbb vezetőinek parancsba adta, hogy háború esetén a menekülteket, elfogásuk helyén és idejében ki kell végezni. A magyar államvédelmi hatóságok, illetve a katonapolitikai rendőrség felderítéseinek alapján, eddig több mint 800 ügynököt küldtek Nyugatra (az USA-ba is megérkeztek), hogy a magyar emigráció nemzeti munkálatait szétbomlasszák.

A közöltek után arra kérem a Bajtársakat, hogy a kommunista mozgalmak megfigyelésére súlyt helyezzenek és a konkrét esetben észlelt veszélyt az arra legilletékesebb hatósággal közöljék. E ténykedés a bolsevizmus elleni harc legelső lépése. A kommunista szervezkedés legalább oly veszélyes, mint a szovjet hadsereg háborús előkészülete."

A honvédség volt tagjainak szervezésével egy időben a rendőrök és a csendőrök összefogására is történtek kezdeményezések. Mind a Magyar Szabadság Mozgalom, mind az MHBK nemcsak a katonákat, de a két másik fegyveres testület tagjait is a maga kebelében akarta látni, és nem is eredménytelenül. A csendőrök azonban külön és önálló szervezetet is létesítettek.

A csendőrök tömörítése Grácban kezdődött, mégpedig nem egy magas rangú tiszt, hanem egy altiszt - Jegenyés Pál főtörzsőrmester - kezdeményezésére és elsősorban nem az 1945-ben kijött csendőrökre gondolva, hanem azokra a friss menekültekre, akik 1947 nyarától kezdődően mind nagyobb számban hagyták el Magyarországot és érkeztek Ausztriába. Az újonnan érkezettek között több csendőr volt és a velük való törődés ébresztette fel Jegenyésben és társaiban a csendőrség bajtársi összefogásának a gondolatát.[48] 1947 júniusában egy gráci vendéglőben elhatározták egy segélyező társaság megalakítását, amelynek feladata lett az újonnan jöttek támogatása. E csoporthoz, amely altisztekből és tisztekből állt, egy újságíró is tartozott, Béldi Béla, aki 1944 elején szakított nyilas múltjával és hónapokon {48.} át rejtegette Szakasits Árpádot, aminek következtében 1945 után semmi bántódása nem volt. Gyülekezési és szervezkedési tilalom miatt a helyi rendőrkapitányság azt ajánlotta, alakítsanak kocsmai asztaltársaságot. Így jött létre 1947 júniusában a Magyar Királyi Csendőr Bajtársi Asztaltársaság. Hat csendőr egyhangúan Jegenyés Pált választotta meg ügyvezetőnek. Heten voltak, mindegyik letett 10 schillinget (két ebéd árát) és 70 schillinggel elkezdte működését az asztaltársaság. Főleg menekülteket segített tanáccsal, lakással, ruházattal, állással. Hamarosan ötvenen lettek. A kapcsolatot a távolabb élőkkel bajtársi körlevelekkel tartották fenn, majd Béldi Béla közreműködésével négyoldalas tájékoztató újságot is kiadtak. A véletlen folytán hozzájuk verődött egy tiszt, Karsay Jenő csendőralezredes, akit nyomban megválasztottak vezetőjüknek. A tájékoztató újságból 1948 végén a Bajtársi Levél című rendszeres közlöny lett.

Az asztaltársaság 1949 nyarán már eléggé népes szervezet volt és működését addigra már kiterjesztette az egész világra. Nevét Magyar Királyi Csendőr Bajtársi Közösség-re változtatta.

Az MHBK-hoz hasonlóan az MKCSBK is hangoztatta, hogy nem politizál, "a történelmi magyar alkotmány alapján állunk - mondották -, s csakis hazánk alkotmányosan hozott és szentesített törvényeit tartottuk magunkra nézve kötelezőnek". A királyságot létező valaminek fogták fel, történelmi alkotmányon az 1945 előtti közjogi helyzetet értették és csak az ezt megelőző törvényekhez - mint szentesítettekhez - tartották magukat. Az nem volt mindig világos, hogy a Szálasi-uralom törvényeit is ezek közé sorolták-e, nyilvánosan és hivatalosan bizonyára nem, de állásfoglalásaik nem bizonyultak mindig félreérthetetlennek. Közvetlen feladatuk egymás számontartása és támogatása volt.

1950-ben Folkusházy Lajos altábornagy közölte, hogy át akarja venni az MKCSBK irányítását. Ez nemsokára meg is történt, mivel az eddigi vezetők közül Karsay Jenő Bregenzbe költözött, Jegenyés Pál pedig kivándorolt Amerikába. A vezetés 1951 májusában átkerült Folkusházy és Dobolyi Lajos ezredes kezébe.

A németországi csendőr-szervezkedés Passauból indult el 1949-ben Mátéffy István ezredes irányításával. A kivándorlások következtében nemsokára Angliában, az Egyesült Államokban, Kanadában és másutt is alakultak csoportok. (A Karsay Jenő alapította "Bajtársi Levél" is vándorolt. Grácból Salzburgba, Bregenzbe, Hollandiába, majd Kanadába. Egy ideig hasonló nevű versenytársa akadt Salzburgban, később Clevelandben.)

A volt magyar csendőrök, bárhová kerültek is, minden évben megünnepelték a február 14-i csendőrnapot, arra emlékezve és emlékeztetve, hogy 1881. február 14-én indult el az első csendőrjárőr Székesfehérvárott.

A csendőrök jóval nehezebb körülmények között szervezkedtek, mint a többi fegyveres testület tagjai vagy más hivatási csoportok. Sokhelyütt érthető bizalmatlanság fogadta együttes jelentkezésüket, hiszen nemcsak külföldi körökben idegenkedtek tőlük, hanem a magyarok táborában is megoszlottak a vélemények múltbéli szerepük megítélése kérdésében. Ők maguk mindent elkövettek, hogy kétségtelen szakmai felkészültségük és a bűnüldözésben elért eredmények méltánylásban részesüljenek, de nem tudták a testületről lemosni annak bélyegét, hogy a kormányok politikai {49.} célokra is felhasználták és az ellenzéki magyarok hatósági üldözésében igénybe vették őket. Arról nem is szólva, hogy a zsidók elleni intézkedésekben is szerepet kaptak. Egyénenként természetesen volt közöttük sok feddhetetlen személy, akivel szemben a kollektív ítélet mindenképpen méltánytalannak bizonyult, de a testület maga súlyosan kompromittálódott és ennek negatív következményeit eléggé érezhették azok, akik a bajtársi kötelékek és hagyományok ébrentartásán fáradoztak.

A volt fegyveres testületek tagjairól szólva, nem maradhat említés nélkül, hogy nyugatra került tagjaik közül többen, főleg a fiatalabbak és sokan a leventék közül a táborélet nyomora és a nélkülözés, valamint az emigráció előrelátható bizonytalansága elől az idegenlégióba menekültek. A francia idegenlégió a háborút követő években bő utánpótlást kapott a kelet-közép-európai országokból származó fiatalokból és a toborzó munka minden nehézség nélkül folyt. Pontos adataink nincsenek a magyarok számáról és arányáról. Egy 1951-es beszámoló szerint[49] Indokínában mintegy tízezer magyar idegenlégiós harcolt. Ezek nagy része 1945-ben került el Magyarországról. A régiek között volt huszonöt éves légiós szolgálattal rendelkező magyar zászlós és őrmester is. Állítólag a 45-ös honvédség tisztjei közül is akadt, aki idegenlégiós lett.

Visszatérve a polgári politikai szervezetekhez, az altöttingi parlament kísérletének kudarca után Farkas Ferenc és hívei minden erejüket a Magyar Szabadság Mozgalom növelésére és fejlesztésére fordították. Az altöttingi politikusok java része Farkas táborához tartozott, nem meglepő tehát, hogy ezek a Szabadság Mozgalomban voltaképpen az Altöttingben kifejezésre jutott közjogi és politikai elveket vallották és azokat igyekeztek népszerűsíteni.

Farkas Ferenc félkatonai, félpolgári szervezetét előszeretettel használta fel más területeken - és különösen nemzetközi környezetben - végzett tevékenysége hátterének. A veterán szervezetekben, az európai egységmozgalomban, a svájci Caux-ban működő Erkölcsi Felfegyverzés nevű társulásban, a különböző antikommunista tömörülésekben, elsősorban az ABN - Antibolshevic Block of Nations - nevű nemzetközi szövetségben ő képviselte a Szabadság Mozgalmat, olykor az egész menekült magyarságot.

Az ABN még a háború alatt jött létre. Szovjetellenes ukrán felkelő szabadcsapatok és szomszéd országok katonai alakulatainak együttműködéséből született. Az Antibolsevista Nemzetek Blokkja formálisan 1943. november 23-án alakult meg nyolc nemzet részvételével. Célja az volt, hogy az összefogásban résztvevő katonák együttes erővel küzdjenek a szovjet kommunizmus ellen, a népek szabadságáért, függetlenségéért és önrendelkezési jogáért. Az ukránok például az önálló Ukrajnáért, a baltiak, szlovákok, horvátok stb. az állami önállóságért. Mindet összekötötte a Kreml vezetőivel és a szovjet kommunizmussal való kibékíthetetlen ellentét. Az 1943-ban létrejött tömörüléshez az emigrációban számos csatlakozás történt, úgyhogy 1952 nyarán már 22 különféle nemzeti szervezet képviseltette magát, magyar részről a Szabadság Mozgalom. Az ABN egy vezető tagjának nyilatkozata szerint: "Az ABN nemzetei nem azért egyesültek, hogy egymás közötti nézeteltéréseikről, igényeikről vitatkozzanak, vagy bármilyen megállapodást kössenek - erre felhatalmazásuk nincs és nem is lehet -, hanem {50.} azért fogtak össze, hogy Istenbe vetett mélységes hittel, elszántan és megalkuvást nem ismerve küzdjenek egy barbár és zsarnok imperializmus ellen."[50]

A gyakorlatban ez a szándék nem érvényesült mindig, hiszen a nemzeti érdekek és igények ütközését nem lehetett teljesen kikapcsolni és ezeket az együttműködés oltárán feláldozni. Az ABN elvetette a Párizs-környéki békék területi rendezését, a nyugati hatalmakat arra ösztönözte, hogy ne elégedjenek meg katonai fölényükkel és annak érvényesítésével, hanem azonosuljanak "a szabadság eszméjével". "Ha az elnyomott népek, a felkelő erők, sőt a vörös hadsereg katonája már most biztosítva látja felszabadított hazája töretlen szabadságát és függetlenségét, akkor adott esetben tudni fogja a kötelességét. A bolsevizmus elleni küzdelem legfontosabb tényezője a szabadság eszméje. A szabadság eszméjének praktikus gyakorlata nélkül a nyugat győzelme illuzórikussá válik."[51] Az ABN élén központi bizottság állott. Több fővárosban képviselettel rendelkezett és hivatalos lapja több nyelven jelent meg. Magyar kiadását ABN-Híradónak hívták, Münchenben jelent meg 1952 augusztusától.

Az ABN legfontosabb bizottságának a katonait tekintette. Ennek élén kisbarnaki Farkas Ferenc állott. 1949 novemberében alakult a közös katonai kérdések egyeztetésére és az ABN katonai képviseletére. Farkast titkos szavazással 1950 márciusában választották meg vezetőnek. Ez a bizottság leszögezte, mint maga a szervezet is, hogy napi politikával nem foglalkozik. Ezt betartani a dolgok természeténél fogva nem tudta, hiszen az ABN elsőrendűen politikai szervezet volt és egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy az őt érdeklő vagy érintő nemzetközi politikai kérdésekben ne foglaljon állást. Farkas Ferenc mint a katonai bizottság elnöke az ötvenes évek elején számos nemzetközi értekezleten vett részt, amelyeken katonai kérdéseket tárgyaltak, és szívesen látott előadó volt magyar és nem magyar egyesületekben, amelyek az ABN-nel rokon nézeteket és törekvéseket képviseltek.

A Magyar Szabadság Mozgalom kifelé különböző memorandumokban fejtette ki véleményét az időszerű kérdésekről, befelé pedig a Magyar Szabadság című közlönye hasábjain népszerűsítette azokat a nézeteket, amelyek tevékenységét irányították. A szervezet memorandummal fordult például 1947-ben a nyugati hatalmakhoz, a békeszerződéssel kapcsolatos felfogását ismertetve, 1948-ban az IRO nevezetű nemzetközi menekültügyi szervezetet arra kérte, ne alkalmazzon megkülönböztetést a katonák, csendőrök, "vitéz"-ek és leventék regisztrálásában, ugyanannak az évnek végén az ENSZ-nél és a Vatikánnál tiltakozott Mindszenty bíboros letartóztatása ellen, 1949-ben panaszt emelt az ENSZ-nél a régi magyar címer eltörlése ellen.

A Szabadság Mozgalom egyszerre kívánván katonai és nem katonai szervezet lenni, nemigen tudta meggyőzővé és elfogadhatóvá tenni, hogy mik a céljai és azokat milyen módon kívánja elérni. A katonai és a polgári jelleg állandó összeütközésben állt egymással. A katonák politikai tevékenységre is kényszerültek, a polgári személyeknek pedig el kellett viselniök bizonyos katonai előírások és meggondolások érvényesülését. Például sok ellentmondáshoz vezetett az a körülmény, hogy polgári személyek számára is a katonai {51.} "szolgálati szabályzat" volt a magatartást szabályozó előírás. A katonai szervezet és a polgári tömörülés közötti ingadozást érzékletesen tükrözte az a tájékoztató cikk, amelyben a katonai kérdések címszó alatt a többi között ez állott:

"A katonai emigrációba és a belőle képzett katonai erőbe minden megbízható magyar beletartozik. (A politikus is, bármiképpen is képzeli az ország újjáépítését.) Minthogy a katonai szervezetben minden pártállású becsületes magyar részt vehet, a politizálást a tisztán katonai szervezetből elvileg ki kell hagyni, ami nem érinti az illető választójogának érvényességét és ebből kifolyólag kellő helyen politikai ténykedésnek lehetőségeit.

Katonai szervezkedés csakis a törvényerejű szolgálati szabályzat és a hierarchia alapján jöhet létre. Ez a szabályzat pontosan előírja, hogy ki és hogyan vezethet. Félreérthetetlenül tisztázza a katonák közötti szolgálati viszonyt, a vezetés módját stb., stb. A Szolgálati Szabályzat szelleme nem vak, hanem öntudatos, amit ésszerű logikai változtatásokkal az emigrációban is követni kell és lehet.

Az emigráció helyzetéből önként adódik, hogy itt egy ilyen irányú összefogásban való részvétel senkire sem kötelező, de azoknak, akik az emigrációban egy ilyen szellemű összefogás és az abból eredő kötelességek és harc részesei kívánnak lenni, joguk van előre tudni, hogy kik, mi címen és hová akarják vezetni őket?

Katonai szervezet semmiféle politikai vagy alkotmányjogi kérdésekkel nem foglalkozhatik és a sok jogfolytonosság közül számára csak egy örök jogfolytonosság lehet és ez a Nemzeté. A katonára tehát csak a Nemzet szava lehet a döntő, de addig is az ország és a magyar nép ellenségnek tekint minden idegent, aki a nemzetet leigázta, vagy leigázására tör, de ellenség az a honfitárs is, aki politikai vagy közjogi ambícióit akár idegen vagy magyarokból verbuvált erővel akarja a Nemzetre kényszeríteni és így az igazi felszabadulást és a Nemzet szabad politikai fejlődését megakadályozni."[52]

Kisbarnaki Farkas Ferenc vitathatatlan tekintélyként állt a Magyar Szabadság Mozgalom élén. Mindvégig ő volt a szervezet elnöke és kifelé első számú képviselője. Az 1952 decemberi tisztújításon társelnöknek Nyírő József írót, Liptay Lajos volt felsőházi tagot és Justy Emil vezérezredest választották meg. (A Spanyolországban élő Nyírő József 1953 október 16-án Madridban meghalt.) A társelnökök kiválasztása a Mozgalom tevékenységének három vetületét - a politikait, művelődésit és katonait - kívánta tükrözni. A MSZM-nek a szervezet hivatalos adatai szerint 1953 nyarán 32 országban több mint száz csoportja működött és több mint 21 000 tagja volt.[53]

A Szabadság Mozgalom kiadványaiban, más szervezetekhez hasonlóan, gyakran sürgette a magyar menekültek egységének megteremtését és valamilyen közös csúcsszerv létrehozását. Ez nem sikerült, főleg a szervezeteket elválasztó ellentétek és a vezetők közötti versengés miatt. Németországban például ilyen versengés tört ki három volt magas rangú és politikai babérokra is törekvő katonatiszt között. Hennyey Gusztáv, Farkas Ferenc és Zákó András vitája évekig foglalkoztatta a politikai érdeklődésű menekülteket. Az első mögött a müncheni Magyar Iroda és később a Magyar Nemzeti {52.} Bizottmány, a második mögött a Magyar Szabadság Mozgalom és a harmadik mögött a mind jelentősebbé váló MHBK állt. A szemléleti különbözőségek és az eltérő törekvések eléggé nehezítették, hogy valamelyes egység jöjjön létre.[54]

Az Ausztriában alapított BENE - Bolsevizmus-Ellenes Nemzeti Erők -, amelynek elnöke Marton Béla volt, távolról sem érte el az imént említett katonai-polgári szervezetek erejét és hatását. Ez az együttes is sok időt és energiát fecsérelt el az egység létrehozására. Siker nélkül. Sem az altöttingiekkel, sem a salzburgiakkal - Szemákékkal - nem tudott egyezségre jutni. 1948 augusztusában is eredmény nélkül zárult az az értekezlet, amelyet a nézeteltérések elsimítására összehívtak. A BENE időközben kiegészült több erdélyi képviselővel, de ezek hamar hátat is fordítottak neki.

A mérsékeltebb harminckilencesek 1949 elején megalakították a Történelmi Magyar Alkotmány Alapján Álló Törvényhozók Csoportját, ugyancsak Innsbruckban. Ily hosszú névvel azonban nehezen lehetett maguk iránt a figyelmet kellő módon felhívni és ezt a szervezők nyilván érezték is, úgyhogy később átkeresztelték magukat Unió-ra. E csoportban az irányító szerepet a BENE-ből átlépett gróf Teleki Béla, az Erdélyi Párt volt elnöke és Máriaffi Lajos volt földbirtokos játszotta. 1949 májusában kijelentették, hogy: "a közjogi felfogást illetően a csoport az 1939-es választás alapján megalakult országgyűlés közjogi alapján áll és az országgyűlés valamennyi tagja részére igényli az alkotmányban lefektetett jogokat".[55]

A BENE nem akart elszigetelődni, ezért nem zárkózott el az eszmecsere elől és megpróbált még az 1947 nyara után Amerikába került, a harminckilences koncepcióval szembenálló demokrata politikusokkal is kapcsolatba kerülni. Marton Béla egy 1947 decemberi - Szemák Jenőhöz intézett - levelében azt írta, hogy: "A tengerentúlra kerültek bizonyosan elzárkóznak majd a velünk való együttműködéstől; nekünk ezt nem szabad megtennünk, mert a mi készségünk fogja - a magyar sorsközösséget megtagadókkal szemben - úgy az otthoniak, mint a külföld előtt erkölcsi fölényünket bebizonyítani. Minden kérdésben össze kell egyeztetni a jogfolytonossági és az alkotmányos felfogást a gyakorlati élet követelményeivel. Alkotmányosságáért mindent feláldozhat a magyarság, de önmagát soha. Nem lehet szembeállítani egymással az ellenforradalmi és jogfolytonossági gondolatot sem, mert mindkettőből annyit kell a nemzet érdekében felhasználnunk, amennyit az elérendő cél megkövetel."[56]

A Marton és társai által szorgalmazott széles körű együttműködés és a sokat emlegetett "felső grémium" nem született meg. Minél hangosabban követelték az egységet, annál több részre szakadt a politizáló menekültek viszonylag kis tábora.

Az erdélyi Teleki Béla 1949 tavaszán három hívével együtt lépett ki a BENE szervezetéből, amelyet később elhagyott a Hungarista Párt képviselője is. Bonczos Miklós, a Lakatos-kormány belügyminisztere néhány társával Magyar Szolgálat nevű, szociális programmal fellépő csoportot alapított, de érdemleges eredményeket ez sem tudott elérni. A BENE gyengülését az MHBK megalakulása is siettette, mert több tagja a tevékenyebb és harciasabb katonai szervezet mellé állt. A 39-es táboron semmit sem segített a Magyar Nemzeti Erők Egyesülése (M.N.E.E.) nevű törvényhozói csoport {53.} megalakulása sem. Bármennyire erőlködtek, sem egységet nem tudtak teremteni, sem külső elismerésüket nem tudták lényegesen előbbre vinni.

A BENE megcsonkulva ugyan, de tovább működött. Határozatokat fogalmazott meg, memorandumokat szerkesztett, tagjaiban élesztette az "alkotmányos kérdések" iránti érdeklődést és a különböző jogi konstrukciókból születő igényeket. Nyugati kormányokhoz intézett beadványaiban - akárcsak a többi szervezet is - szót emelt fontosnak tekintett magyar érdekek mellett és tiltakozott a moszkvai, valamint a budapesti kormány különböző intézkedései ellen.

Az eredmények elmaradása miatt érzett keserűség és csalódás szól abból a nyilatkozatból, amelyet a BENE az 1951-es tisztújító értekezlete után adott ki. "A magyar politikai emigráció ez ideig megalakított különböző csoportjainak nem sikerült az olyannyira szükséges - és minden magyar által óhajtott - egységet megteremteni. Sok jó magyar erő felőrlődött a meddő küzdelemben. Ez a küzdelem nemcsak azért maradt meddő, mert sajnos az egyes vezetők mereven elzárkóztak az egység megteremtése elől, hanem azért is, mert az egyes csoportok többé-kevésbé a régi pártkeretek szerint alakultak meg és így soraikban tovább élt az egymás elleni pártharc szelleme. Ha nem is rosszindulatból, de minden csoport a másikat önmaga számára "tehertételnek" tartja és így az eddigi megkísérlett utakon eredményt elérni nem lehet."[57]

Felvetődik a kérdés, miért volt a negyvenes és ötvenes évek politikai eszmecseréjének oly fontos eleme az egység. Nem vitás, hogy elsősorban azért, mert egyetlen szervezet sem volt olyan népes és erős, hogy önmaga jelentős tetteket vagy változásokat vihetett volna végbe. Nem szabad figyelmen kívül hagyni a politikai ambíciókkal rendelkező vezetők önös érdekét sem, akik úgy érezték, hogy amilyen mértékben sikerül másokat együttműködésre bírni és ebben az együttműködésben az irányító szerepet kivívni, olyan mértékben nő a tekintélyük, befolyásuk, kifelé is észrevehető pozíciójuk. Mert tagadhatatlan, hogy mindenki a maga vezetésével akarta megteremteni az egységet, nyereséggel és nem veszteséggel zárva a vállalkozást. A 39-es csoport tagjainak érthető fájdalma volt, hogy sokukkal sem a nyugati hatalmak megbízottai, sem azok által kedvezőbb partnernek tekintett 47-esek nem akartak együttműködésre lépni. A 39-es parlament tagjai közül azoknak lehetett csak politikai jövőjük, akik nem kompromittálták magukat sem a németek, sem a magyar nyilasok melletti kiállással. Bár sok 39-es nem bánta volna a náci és nyilas környezettől való szabadulást, mégis úgy érezte, hogy az egész közjogi konstrukció összeomlanék, ha a 39-es törvényhozói táborban személyi megkülönböztetés érvényesülne. Ez a magyarázata annak, hogy legalábbis a kezdeti időszakban a 39-esek kifelé egységes tömb látszatát keltették.

Visszatérve a BENE működésére, sem az 1951-es átszervezés, sem a munkások és az ifjúság iránti nagyobb figyelem meghirdetése nem hozott javulást. Ennek ellenére a BENE-tagok olyan messzemenő célokat melengettek keblükben, mint "az új magyar szociális rend" alapjainak lefektetését. A lelki megújulás jegyében támogatták a katolikus és a protestáns egyház jóléti munkáját, s kijelentették, hogy az MHBK-t tekintik "az emigráció katonai szervezetének" s ezért vele a legszorosabban együttműködnek. A {54.} BENE jelvénye így festett a hivatalos leírása szerint: "Fehér mezőben az erőt jelképező acélszürke páncélozott kar magasra emeli a nemzeti életünk szimbólumát, az arany kettőskeresztet. A pajzsforma felső díszítése piros-fehér-zöld. A BENE jelmondata: Becsülettel a nemzetért!"[58]

A történelmi magyar alkotmány alapján álló törvényhozók csoportjából lett 1950 októberében - névváltoztatással - az Unio, amely nemcsak közjogi kérdéseket feszegetett, de mivel tagjai között szép számú erdélyi, felvidéki és délvidéki képviselő is volt, a kisebbségi kérdéseket is napirenden tartotta, támogatván az elszakított területek magyar képviseletének megszervezését. A vezetők hangsúlyozták, hogy nem pártként, hanem munkaközösségként működnek, amelyet közös elveket valló emberek hoztak létre.

Az Unio élén gróf Pálffy József, a Demokrata Néppárt hajdani vezetője, Teleki Béla és Máriaffi Lajos állt. Ismertebb tagjai voltak még bádoki Soós Károly volt vezérezredes, Krüger Aladár ügyvéd és képviselő, Megay Károly volt képviselő és Keresztes Tamás, aki 1947-ben a Pfeiffer Párt listáján került be a Parlamentbe.

Az Unio - és hasonló nevű hivatalos közlönye - erősen konzervatív színezetű volt és önmagát tudatosan a politikai konzervativizmus képviselőjének tekintette.[59] Hogy ezen mit értett, azt részletesen kifejtette egy elvi állásfoglalásában. Eszerint: "Ha a konzervatív politika alatt azt értik, hogy mindent meg kell őrizni, ami a múlté és át akar menteni olyan intézményeket, berendezéseket és gondolatokat, amelyek felett eljárt az idő, akkor: nem vagyunk konzervatívok és nem is voltunk egy pillanatig sem. De ha a konzervativizmus azt jelenti, hogy meg akarunk őrizni minden valódi értéket, hogy a múltat vállaljuk és nem szégyelljük, hogy tanulni akarunk a hibáiból és bűneiből is, hogy az ősi értékek és ezeréves alapok felhasználásával akarjuk felépíteni az új Magyarországot, akkor: konzervatívok vagyunk, ha valaki mindenáron ragaszkodik ehhez a megjelöléshez. Mi azt hisszük, hogy a mi utunk a haladás, a fejlődés útja, a gyors, alapos és szükséges változások útja, a korhoz és a nemzetközi viszonyokhoz való alkalmazkodás útja, de semmi esetre sem a forradalomé."[60]

A szavak és szándékok őszinteségében aligha lehet kételkedni, legfeljebb azt lehetne észrevételezni, hogy az iménti elvi állásfoglalást az Unio nem tudta félreérthetetlenné tenni, hiszen tagjai egy részének a múltja annak ellentmondott, sőt a jelenben is napvilágot láttak olyan nyilatkozatok, amelyek a felvilágosult konzervativizmus helyett inkább a magyar maradiság irányába mutattak. Alig lehetett jelét látni annak, hogy az Unio vezetői méltányolták volna a társadalmi változások, a sürgető reformok igényét és legalább annyit elismertek volna, hogy Magyarországon - sok negatív kísérőjelenség ellenére is - a polgári átalakulás felé 1945-ben mégiscsak történtek jelentős lépések. A demokratikus kísérlet teljes elvetésével legalábbis kétségessé tették, hogy a "gyors, alapos és szükséges változások" útján járnak. A szovjet megszállással és a kommunizmussal szembeni elutasító magatartás nem zárta volna ki némely magyarországi polgári reform tudomásulvételét és méltánylását.

Kanadában szervezték és csak rövid ideig működött a Magyar Mozgalom, amely arra szólította fel Horthy Miklóst, álljon az emigráció élére, de ennek a felszólításnak az idős, volt kormányzó nem tett eleget, mindvégig távol {55.} tartotta magát az emigráns politikától és legfeljebb időnként foglalt állást, elsősorban a katonai szervezetek ügyeiben.

Horthy egyébként 1946-ban összejött Habsburg Ottóval, akit ragaszkodásáról biztosított, de a találkozónak a jövőre és a két férfiú táborára nézve semmilyen hatása és következménye nem volt. Legfeljebb annyiban, hogy a Horthy-hívek közül többen lassan átpártoltak Habsburg Ottóhoz - anélkül, hogy a legitimista szervezkedésben részt vettek volna -, különösen azután, hogy a volt kormányzó semmi hajlandóságot nem mutatott a vezető szerep átvételére, még kevésbé valamilyen közjogi igény bejelentésére. Amikor Horthy meghalt, ez az átállás minden feltűnés nélkül történhetett, nemcsak a keresztény-nemzeti oldalon, de például az európai és amerikai magyar nagypolgári rétegben is. A korábban Horthy mellett álló volt iparmágnások közül többen Habsburg Ottó hívei lettek, a szellemi emberek közül Fenyő Miksa.

A legitimisták a 45-ös emigráció kezdeti éveiben eléggé gyengék voltak, mind számukat, mind népszerűségüket tekintve. Ők a politikájuk közjogi alapját még korábbra vezették vissza, mint a 39-es törvényhozók. Szerintük a magyar parlament által hozott 1920:1. törvénycikk - amely a kormányzói méltóságot bevezette és kimondta, hogy míg a királyi szék betölthető nem lesz, kormányzóra bízza az államfői teendőket - erőszak következménye és ezért nem fogadható el. Hivatkoztak az 1920:II. törvénycikkre is, amely tényként állapította meg Horthy kormányzóságát, de fennállónak jelentette ki a királyságot és hangsúlyozta, hogy a kormányzó megbízatásának csak ideiglenes hatálya van. A kormányzóság - érveltek a legitimisták - az első világháború után szükségmegoldás volt, nem lehet tehát a jövőre is érvényes jogalap.

Maga Habsburg Ottó akkoriban eléggé el volt foglalva Ausztriába való visszatérésének rendezésével és a különböző akadályok elhárításával. Magyar hívei számára kevés ideje maradt. A nyugati hatalmaknál mint Hitler ellenfele és határozottan antifasiszta beállítottságú politikus tekintélyt és megbecsülést élvezett, de ausztriai helyzetének tisztázása előtt nyilvánvalóan nem akart a magyar emigrációban szerepet vállalni.

Hívei izzó magyarnak állították be és ami neveltetését, műveltségét, a magyar történelemben való tájékozottságát illeti - nem is szólva kifogástalan magyar nyelvtudásáról és olvasottságáról -, nem jártak messze az igazságtól, de Habsburg Ottó végső fokon mégiscsak a Monarchiában gondolkodott, "minden alattvalójával" szolidáris volt, szívügyének tekintette nemcsak a magyarok, de az osztrákok, szudétanémetek, csehek, szlovákok, szlovének, horvátok sorsát is. Ez nem kisebbítette magyar elkötelezettségét, de vitathatóvá tette hívei ama meggyőződését, hogy kizárólag a magyaroké. Nem kétséges, hogy az osztrákokon kívül a magyarokkal és a szudétanémetekkel volt a legközvetlenebb kapcsolata. Ez valószínűleg nemcsak rajta múlott, hanem azon is, hogy szláv részről csak kevés érdeklődésre és rokonszenvre számíthatott, aminek ismert történelmi okai voltak.

Magyarokhoz szólva Habsburg Ottó, mint azok egyike, többes szám első személyben beszél, például 1948-as karácsonyi üzenetében: "Mi, akiket a kemény sors távoli országokba sodort, csak imáinkkal vehetünk részt a hazai szent harcban. De amellett itt külföldön is van komoly feladatunk. {56.} Igyekeznünk kell a haza nagy hőseihez méltókká válnunk példaadásunkkal. Meg kell értenünk, hogy az emigráció csak akkor lesz hasznára a nemzetnek, ha nem kíván parancsolni és a jövőn uralkodni, hanem a hazai erőket kívánja szolgálni. Ezt a feladatot csak úgy teljesíthetjük, ha egységesek maradunk."[61]

A legitimisták szócsöve a New York-i Krónika - Tarcz Sándor havilapja - volt, amely a művelt és felvilágosult Habsburg Ottónak bizonyára nem okozott sok örömet. Eléggé kétes színvonalú, túláradó, lelkes, dagályos királypárti cikkeivel inkább derűt keltett, mint komoly érdeklődést. IV. Károly fiát csak mint Ottó "örökös király"-t, Őfenségét szólítgatta és emlegette, és e bizánci stílusú cikkek gyakran azzal fejeződtek be, hogy a magyar nép életének legfelemelőbb és legboldogabb pillanata az lesz, amikor Ottó trónörökös fejére az esztergomi érsek felteszi Szent István koronáját. A provincializmus keveredett itt olyan személyi kultusszal, amely más előjellel és más összefüggésben Magyarországon is éppen divatozott. Úgy látszik, Habsburg Ottó sok magyar híve elfelejtette, a huszadik és nem a tizennyolcadik században élünk.

Habsburg Ottó 1950-től kezdte rendszeresebben látogatni a közép-európai emigránsokat. Magyarokkal főleg tábor- és kórházlátogatásokon, előadásokon és esti beszélgetéseken találkozott. Semmi jelét nem mutatta, hogy csak a legitimistákkal törődik. Nem a legitimisták vezére kívánt lenni, hanem olyasvalaki, akit az egész menekült magyarság ügye érdekel és aki nyitott azok felé is, akik nem királypártiak.

A negyvenötös politikai intézményrendszerről szólva, érdemes még megemlíteni a nyilasokat, akik eléggé elszigetelten működtek és erősen érezték, hogy hajdani partnereik közül is mind többen tehertételnek tekintik őket, nem akarván velük közösködni és ezzel esélyeiket elsősorban a megszálló hatóságok, másfelől a helyi közigazgatás felé rontani. A kisebb-nagyobb nyilas társaságok élték a maguk életét, szélesebb körű emigráns megnyilvánulásokban legtöbbször egyénenként és nem szervezetten vettek részt. Sokan hajtogatták, hogy Hitler elvakultsága és hozzá nem értése miatt buktak el, nem voltak a nácik csatlósai, mert Szálasi önálló politikát folytatott és több kérdésben Hitlernek ellentmondott. A végsőkig való kitartást azzal indokolták, hogy a magyar honvédség harca nélkül, Horthy fegyverszüneti kérelme után, az egész Kárpát-medence napok alatt a szovjet hadsereg birtokába került volna. Az oroszok hamarosan már Európa szívében találták volna magukat, ahonnan soha többé eltávolítani nem lehetett volna őket. A magyar nyilasok váltig hangoztatták, hogy az ő erőfeszítéseik nélkül Sztálin maga alá gyűrte volna egész Németországot és csapatai sokhelyütt előbb érkeztek volna meg, mint a nyugatiak, tehát a háború után majd egész Európa vörös lett volna. Az emberi jogok és szabadságok eltiprását, zsidók és politikai ellenfeleik üldözését a háborús érdekkel magyarázták. Szálasi zavaros elméleteiről az volt a véleményük, hogy a "nemzetvezető" megelőzte korát, egy majdani nemzedék a mainál jobban fogja megérteni és értékelni, hogy valójában mit akart. Az érvelés nem volt meggyőző, de kifejezésre juttatta, hogy némelyekbe milyen mélyen beivódott a nemzetiszocialista eszme és a hamis propagandatételeket még a legnyilvánvalóbb tények sem tudták kiirtani.

{57.} Hogy a negyvenötös magyarországi fordulatról milyen elítélően gondolkodtak, az nem volt meglepetés és az sem, hogy mindenkit árulónak, szovjetbérencnek, a magyar nemzet ellenségének tekintettek, aki Magyarországon szerepet vállalt vagy a koalíciós kormányzattal együttműködött. Szerintük Nagy Ferenc ugyanolyan "gazember" volt, mint Rákosi és némi megértést csak azok iránt mutattak, akiket oroszok vagy kommunisták meghurcoltak, vagy akik azokkal kezdettől fogva szembenálltak. Így lett nekik egyszerre rokonszenves Mindszenty bíboros, akit uralmuk idején annyira nem szívleltek, hogy letartóztatták.

A nyilasok közötti érintkezés és kapcsolattartás szempontjából jelentős fordulat volt, hogy megindultak lapjaik és lassan kialakult a szervesebb összeköttetés az Európában maradt és tengerentúlra került "testvérek" között. Az Egyesült Államokba nem sokan jutottak el, de annál többen vándoroltak ki dél-amerikai országokba és Ausztráliába. Nem véletlen, hogy a tengerentúli nyilas központokat is ott találtuk. Szálasiról is ott emlékeztek meg leggyakrabban, főleg a születése évfordulóin rendezett istentiszteleteken. A nyilas táborban vitathatatlan volt Henney Árpád vezető szerepe, mivel mindenki tudta, hogy Szálasi nevezte ki és ez ellen nem lehetett szót emelni. Henney eléggé visszahúzódott a maga kis táborába, nem igyekezett emigráns összefogásokban részt venni vagy nyilvános alkalmakkor szerepelni. Ennek tudható be, hogy a széles emigráns közvéleményben eléggé ismeretlen maradt és népszerűségben messze előtte jártak azok, akik írásaik révén szereztek nevet maguknak, például Alföldi Géza, Ráttkay R. Kálmán, Málnási Ödön, vagy 1956 után Fiala Ferenc.

A legjelentősebb nyilas sajtóorgánum a Hídverők volt, amely 1948 tavaszán jelent meg először, de a fellendülése akkor következett be, amikor az év őszén Alföldi Géza került az élére mint főszerkesztő. Alföldi államtitkár volt a Szálasi-kormány propaganda-minisztériumában, verseket írt és mint költőt a nyilas táboron kívül is ismerték. A Hídverők mellé gyűjtötte a szélsőjobboldal írástudóit és anyagilag is annyira megalapozta a lapot, hogy az rendszeresen és zavartalanul meg tudott jelenni. Különösen a tengerentúli keresethez jutott kivándoroltak révén, akik nagyfokú áldozatkészséggel segítették a Németországban szerkesztett és kiadott lapot. A Hídverők Pfaffenhofenben indult el, azután Zandtban jelent meg, majd 1953 januártól Neumarkt-St. Veitben saját sokszorosító üzemben állították elő. Ettől kezdve Alföldi egyedül jegyezte a lapot mint kiadó és szerkesztő. Havonta kétszer, néha egyszer jelent meg. A Hungarista Mozgalom hivatalos lapja az Út és Cél volt, amely kezdetben - 1949-től - Tájékoztató Szolgálat címen jelent meg, mint "magyar nemzeti alapon álló antibolsevista kézirat". A szerkesztők gyakran változtak, a megjelenési hely is (Grác, Salzburg, München után először Dél-Amerikába, majd Hollandiába, végül Ausztráliába került). Külső formája és a megjelenés gyakorisága is attól függött, hol, milyen körülmények között látott napvilágot.

Az emigrációs párt- és képviseletalapítások között találunk mulatságos képződményeket is. Ezek a kezdeti zavaros idők és kiforratlan elképzelések termékei voltak, inkább elnéző sajnálkozást érdemeltek, mint szigort és elutasítást. Az ilyen szervezetekben került sor nemlétező magyarországi tisztségek osztogatására, rangok és címek adományozására, előléptetésekre, {58.} de áthelyezésekre, címektől és rangoktól büntetésből történt megfosztásra is. Korabeli anekdota volt, hogy pl. az Ausztriában élő "budapesti rendőrfőkapitányt" büntetésből "Szegedre helyezték át". Nagy megszégyenítésnek számított az ilyesmi, és nem lehetetlen, hogy az érintettek nem hagyták annyiban. Ezek inkább derűs, mint komolyan vehető mozzanatai voltak a nyomorúságokban, csalódásokban és ugyanakkor reménykedésekben, várakozásokban oly gazdag kezdeti emigrációs éveknek.

Az ilyen szervezetek között nevezetes volt Pataky Imre Magyar Nemzeti Királyi Exilkormánya. E "kormány" hivatalos közleménye szerint "A magyar nemzetet, amely 1945 óta csak elnyomást és tragédiákat él át, a szabad nyugaton Pataky Imre képviseli. A Magyar Tanács-ot 1947-ben alakították meg, amikor Pataky Imrét 35 000 menekült magyar (volt miniszterek, képviselők, tábornokok és munkásvezetők) nemcsak a Tanács elnökévé, de a magyar exilkormány vezetőjévé is megválasztotta." E kormány azzal a követeléssel fordult a bajor kormányhoz, hogy miután 1942 és 1945 között Magyarországtól kétmilliárd (nem mondja meg, hogy márka vagy pengő) értékű élelmiszert és nyersanyagot kapott, és eddig ezt nem fizette vissza, legfőbb ideje, hogy erkölcsi kötelezettségeit betartsa. Pataky Imre szerint a Magyar Tanácsot a bajor kormány 1948-ban elismerte és a menekült kormánynak területen kívüliséget biztosított. Említett közleményben arról is tájékoztat, hogy kormányát nemcsak a müncheni, de a bonni kormány, valamint az amerikai kormány is elismerte.[62] Szervezetének hivatalos kiadványai pedig telve voltak olyan utalásokkal, hogy levelezésben és tárgyalásban áll különböző nyugati kormányokkal - így a bajorral -, amelyekkel fontos kérdésekben megállapodásokat is kötött. De Gaulle-lal állítólag arról, milyen lesz majd Magyarország területe egy majdani "területi rendezés után" és azt is bejelentette, hogy az új Magyarország határait feltüntető térkép lapja szerkesztőségében kapható.[63] Vajon, mindebben mennyi volt az igazság és a valóság, és mennyi egy ambiciózus ember képzelgése, ábrándozása, önámítása? A levélpapíron, amelyen levelezett - és fél Európát elárasztotta beadványaival - a jobb felső sarokban ez állt: "Ideiglenes magyar kormány" és utána a miniszterek neve. Gyanakszom, hogy e levelek címzettjei egyet sem ismertek. A történet mulattató és derűs színfoltja volt az egyébként meglehetősen szürke és sivár emigrációs hétköznapoknak.

Viszont, amikor az 1956-os forradalom kirobbanása után a bajor rádió mikrofonja elé állított egy magyart, nem kis meglepetésre Pataky Imre volt az a "szakértő", aki a budapesti népfelkelés értelmét és jelentőségét megmagyarázta.

A negyvenötös politikai színképről és intézményrendszerről szólva nem hagyhatjuk figyelmen kívül a sajtót. Emigrációban a cselekvéshez szokott politikusok és más közéleti emberek szinte tétlenségbe esnek, hiszen hiányzik az a társadalom, amelyben kezdeményezéseket és vállalkozásokat keresztül lehet vinni. Szükségképpen a kimondott és a leírt szó lép elő politikai tetté, és a tényleges alkotó munka helyett a szónoklat, az írás, a kommunikáció a cselekvés megjelenési formája. Nem véletlen, hogy az emigrációban oly sok sajtótermék jelent meg és minden összeállásnak a {59.} megalakulás utáni második lépése újság, közlöny, tájékoztató, hetilap vagy folyóirat kiadása volt.

Az első lapok már a táborokban jelentek meg, kezdetleges formában, az első időben mint faliújság, majd nagyobb példányszámban sokszorosítva. Németországban és Ausztriában a legolvasottabb és legtartósabb lapnak a Hungária bizonyult. 1948 januárjában indult meg Bad Wörishofenben angol néven, mint a magyar dipik tájékoztatására szolgáló kiadvány, a katonai kormányzat jóváhagyásával és ellenőrzésével. Neve így hangzott: D.P. Express Newspaper Hungarian Edition. Vagyis a D.P. Express című lap magyar kiadása. A szerkesztője Lippóczy Miklós volt. Ugyanannak az évnek a tavaszán már ez a név állott a fejlécen: Weekly Express Hungarian Edition, vagyis a heti Express magyar változata. Lippóczy mellé főmunkatársakként Ölvedi János és Bakó Elemér volt debreceni egyetemi tanársegéd került, aki a müncheni egyetemen magántanári címet szerzett. Bakó Elemér igen kiterjedt írói és újságírói munkásságot fejtett ki, Ölvedivel együtt nagyban emelték a mind népszerűbb hetilap színvonalát. Hamarosan azonban mind a ketten kiváltak. Lippóczy kivándorolt, de 1952 januárjáig még főszerkesztőként jegyezte a lapot, amely 1948 szeptemberétől kezdve Münchenben Hungária néven jelent meg. Bakó és Ölvedi helyébe először Zathureczky Gyula - a kolozsvári Ellenzék volt főszerkesztője -, majd báró Radvánszky Antal, a Magyar Nemzeti Bank volt vezértitkára került főmunkatársként a laphoz. Radvánszky az elkövetkező években mindinkább a Hungária szerkesztőségének politikai irányítója lett.

A lap mérsékelten konzervatív volt, a közjogi vitákban nem foglalt állást, de inkább a 39-es koncepció híveihez és nem a 47-es politikai garnitúrához húzott. Az emigrációs politika fő kérdéseiben, különösen a Nemzeti Bizottmány megalakulása után Eckhardt Tiborral tartott, főleg abban a vitában és versengésben, amely közte és Nagy Ferenc között fellángolt. A Hungária ügyesen lavírozott a 39-es jogfolytonosság vallói és a Nemzeti Bizottmánynak Eckhardttal rokonszenvező szárnya között, egyaránt támogatva az egyik és a másik törekvéseit, küzdve ezek mindenkori versenytársai, különösen a negyvenhetes kisgazda-, parasztpárti és szociáldemokrata politikusok ellen. A Hungária nem volt csak politikai lap, gyakran és viszonylag nagy oldalszámmal jelenvén meg, olvasóközönsége - éppen politikamentes cikkei miatt - jóval nagyobb volt, mint az a kör, amelynek szemléletét és törekvéseit kifejezni akarta. 1951 őszétől Herp János müncheni nyomdájában állították elő. Ebben a nyomdában sok magyar könyv és újság készült az elkövetkező évtizedek folyamán.

Az MHBK lapja, a Hadak útján az ausztriai Solbad Hallban - Innsbruck közelében - indult mint Központi Tájékoztató. A Hadak útján címet 1950 januárjában kapta, ettől kezdve havi rendszerességgel jelent meg. 1952-ben átköltözött Münchenbe.

Egy 1962-ben publikált felmérés és azt megelőző évekig tartó adatgyűjtés szervezője, Mildschütz (Abay) Kálmán volt csendőrezredes (mindmáig egyetlen alapos sajtófeldolgozás szerzője) megállapította, hogy Németországban 1945 és 1962 között kisebb-nagyobb időtartammal 158 időszaki sajtótermék jelent meg, legalábbis annyinak az adatait sikerült összeszednie és rendszereznie.[64] Voltak, amelyek már az első szám után megszűntek. {60.} A már nevezetteken kívül említést érdemel a passaui Bujdosó Szemle, a landshuti Harangszó, a cserkészek által Pfarrkirchenben kiadott Központi Értesítő, majd Magyar Cserkész, a Szabadság Mozgalom által megjelentetett Magyar Szabadság és Nemzetpolitika, a Rosenheimben - Jákli István közreműködésével - megindult Pásztortűz és a főleg nők körében terjesztett Magyar Nők, amelynek első száma 1948 decemberében látott napvilágot, Fekete Sándor és felesége, Korény Lívia szerkesztésében. Az első nagyobb példányszámú magyar sajtótermék a Magyar Vándor volt, amelyet 1946 és 1949 között adtak ki a müncheni Simmern Schule-ban működő magyar tábor lakói. Hetenként jelent meg mint politikai tájékoztató lap. Münchenben "a katolikus magyarság lapjaként" 1950 májusa és októbere között jelent meg a Szózat, amelyet a Szölgyémy József lelkész irányítása alatt álló németországi magyar katolikus lelkigondozó szolgálat adott ki és Kovách Aladár szerkesztett. (Fő munkatársai közé tartozott Ölvedi János és Szamosi József.) 1950 decemberétől 1953 januárjáig jelent meg mint "a külföldi katolikus magyarság lapja" először Innsbruckban, majd Rómában az Élet. Kéthetenként látott napvilágot és eléggé elterjedt volt. Kiadóként Zágon József jegyezte.

Az Ausztriában a negyvenes évek második felében megjelent és a negyvenötösök szemléletét és magatartását tükröző lapok közül egyik sem keltett az ország határán túlmenő érdeklődést. Kivétel talán az Unio volt, amelyet Ausztrián kívül is olvastak a szervezethez közelálló, illetve konzervatív beállítottságú magyarok.

Az emigrációban létrejött első kulturális szervezetek közül a legjelentősebb a Münchenben létesült Magyar Kulturális Szövetség volt. Legalábbis ez indult a legígéretesebb tervekkel és elképzelésekkel. Elképzelésekben és tervekben korábban sem volt hiány, de az emigrációs körülmények viszontagságai és az általános szegénység következtében majd minden csak papíron maradt, megvalósításra nem került. Így például azok a célok, amelyeket az ilyen szándékkal alakult Hungária Magyar Közművelődési Egyesület tűzött maga elé. Komolyabb munka lehetősége akkor nyílott meg, amikor bekapcsolódott Baranyai Lőrincz Gusztáv festőművész és Beethoven-kutató, aki a húszas évek óta élt Münchenben, jó kapcsolatokkal és a bajor főváros egy villanegyedében, Bogenhausenban nagy házzal rendelkezett. Baranyai is elkészített egy tervezetet, amelynek alapján összeülhettek és egy kulturális intézmény szervezését megindíthatták mindazok, akik szívükön viselték a magyar művelődés ügyét.

Így született meg 1948. szeptember 25-én Baranyai tágas műtermében a Magyar Kulturális Szövetség. A közgyűlésen Nyírő Józsefet választották meg elnöknek és elhatározták, hogy a munka megkönnyítésére szakosztályokat létesítenek. Az irodalmi szakosztály vezetője például Flórián Tibor, erdélyi származású költő lett, a képzőművészetié Baranyai Lőrincz Gusztáv, a sajtóé Ölvedi János, a szellemtudományé Ferenczi István egyetemi tanár, a jogié Moór Artúr ügyvéd, a külföldi szellemi kapcsolatoké Bakó Elemér lett. Összesen tíz szakosztály létesült.

E Szövetség is a magyar kezdeményezések általános hibájába esett. Ahelyett, hogy reálisan mérte volna fel lehetőségeit és anyagi erőforrásait, a Münchenben vagy Németországban élő magyarok szellemi igényeinek kielégítésére {61.} gondolt volna, világméretű tervekkel állott elő, nyugati művelődési kapcsolatokról ábrándozott és az ENSZ-szel akart kooperálni, amiből - müncheni előadóesteken kívül - természetesen semmi sem lett, úgyhogy amikor egy évvel később egy gazdasági szakember, Lázár Pál, a Németországi Magyar Vagyongondnokság elnöke előállt egy "Magyar Szellemi Központ" tervével, Nyírő Józsefnek nyílt levélben kellett megmagyaráznia, hogy ilyen már létezik, de amelyről Lázárnak és másoknak is az volt a tapasztalatuk, hogy keveset tett. Legalábbis nem annyit, hogy senkinek se juthasson eszébe egy hasonló intézmény megteremtésének ötletével előállni.

A Nyírő-Lázár-vita és a nyomában kibontakozó szélesebb körű eszmecsere végső fokon azzal a felismeréssel járt, hogy a magyarok művelődési igényeinek kielégítése még mindig várat magára és az önmagában nem elegendő, hogy a Kulturális Szövetség időnként előadásokat és ankétokat rendez. Az 1952-es tisztújító közgyűlés után Baranyai Lőrincz Gusztáv elnök így jelölte meg a szövetség feladatait: "Célunk a magyar szellemi értékek felkutatása, velük szoros kapcsolat létesítése, fenntartása és megmentése a jövőre; a magyar sajátos kultúrának ápolása és továbbfejlesztése. Működésünk teljesen politikamentes, csak egyetemes nemzeti összefogást ismerünk. A kultúra az egyetlen szilárd kapocs, amely az idegenben élő magyarságot összetartani képes és az alámerüléstől meg tudja menteni."[65]

Mind igaz és való, csakhogy ismét nem történt lényegében több, mint nemes elvek meghirdetése. A Kulturális Szövetség nemhogy európai vonatkozásban nem tudta az értékeket felkutatni, de még müncheni vonatkozásban sem, mert mereven elzárkózott minden olyan kapcsolattól, amely sérthette volna az irányító személyek 39-es politikai alapkoncepcióját és azt a felfogását, hogy megmentésre érdemes érték csak az ún. "nemzeti emigráció" talaján teremhet. Ez volt a Szövetség gyengéje, a bátortalanság, hogy valóban nyitott legyen és érvényesüljön a személyi összetételben is a programban hangoztatott politikamentesség.

A Szövetség legjelentősebb vállalkozása az 1952 decemberében elindított közvéleménykutatás volt, az első kísérlet arra, hogy legalábbis a magyar emigráció egy kis hányadának állapotáról, beállítottságáról és véleményéről valamelyes kép alakulhasson ki. A közvéleménykutató akciót a Szövetség illetékes szakosztályának vezetője, Thorma Tibor irányította. Egy húsztagú csoport végezte a kérdőívek kiküldését és beérkezésük utáni nyilvántartását. 1953. január 31-én, amikor lezárult az adatgyűjtés, statisztikai csoport kezdte el az adatok kiértékelését. Valamivel több mint ezer kérdőívből 30 százalék érkezett vissza, tehát háromszáznál több. Nem nagy szám, és ezért a közvéleménykutatás csak érdekes támpontokat nyújthatott, de aligha adhatott meggyőző képet a nyugaton élő magyarokról. Másik gyengéje, hogy majd kétszáz megkérdezett Németországban élt és 170 válaszoló 1945-ben hagyta el Magyarországot. Tehát, ha valamire vonatkozóan megbízható képet nyújtott az akció, akkor az a Németországban élő negyvenötösök nézete és magatartása volt.

A foglalkozásokat illetően a legtöbben katonatisztek, tisztviselők, iparosok, munkások és háztartásbeli nők voltak. 88 százalék azt mondta, hogy haza kíván menni. Nemmel négy százalék felelt. Az emigráció kulturális munkájával 62 és a szociális, segítő szolgálatával 70 százalék volt elégedetlen. {62.} Az újságok közül a legtöbben a Magyar Szabadságot, a Hungáriát, a Hídverőket, az ABN-Híradót és a Hadak Útján-t olvasták. "A magyar ifjúság átmentését a jövő Magyarország számára" 61 százalék látta biztosítottnak. A nyugati magyar rádiók műsorával és szellemével 61 százalék elégedetlen volt. A kihozott magyar javak sorsára vonatkozóan 64 százalék vizsgálatot kért. Az emigráns szervezetekkel elégedetlen volt 60 százalék. A magyar szervezetek közül a legeredményesebbnek tartották a Magyar Szabadság Mozgalmat, az ABN-t, az MHBK-t, valamint a Magyar Országos Bizottságot. Majd 70 százalék tartotta szükségesnek egy egységes emigráns szervezet felállítását. A legtöbben kisbarnaki Farkas Ferencet javasolták e szervezet vezetőjének. A listán messze mögötte maradt a második, illetve harmadik helyen József főherceg és Eckhardt Tibor. 60 százalék nem tartotta szükségesnek a politikai pártokat. Viszont 83 százalék helyeselte az "emigrációs katonai megmozdulást", itt is a legtöbben Farkas Ferenc parancsnoksága alatt. Háború esetén a szovjet hadsereg elől 60 százalék kívánt nyugatabbra települni. A legtöbben az Egyesült Államokba. Az államformát illetően 34 százalék kívánta a királyságot, 16 százalék a köztársaságot, 24 százalék népszavazást az államformáról. 81 százalék elítélte, hogy a szovjet megszállás alatt megváltozott Magyarországon az államforma.[66]

A kérdésekre adott válaszokból az derült ki, hogy a megkérdezettek többsége a Szabadság Mozgalom hívének látszott, ami nem meglepő, ha meggondoljuk, mily szoros kapcsolat létezett a Szabadság Mozgalom és a Kulturális Szövetség között. A kérdőívek elsősorban az előbbi szervezet tagjaihoz jutottak el. Ennek ellenére a közvéleménykutatás érdekes képet nyújtott a németországi magyarok körében terjengő felfogásokról és véleményekről. A Szabadság Mozgalom az adatokat így kommentálta: "Milyen kár, hogy a közvélemény ilyen ... megnyilatkozása a gyakorlati megvalósítástól mennyire távol áll."[67]

Művelődési célok vezették azt a társaságot is, amely Innsbruckban született az 1848-as szabadságharc századik fordulója évében, 1948. június 3-án. Egy ottani vendéglőben húsz magyar megalakította az Innsbrucki Magyar Társaságot, Nádas János vezetésével. Nádas a Magyar Élet Pártja országos főtitkára volt és 1945 áprilisában hagyta el Magyarországot. Elnökletével a Magyar Társaság minden héten összejövetelt tartott, előadásokat, kulturális esteket rendezett. A szervezet baráti és családi jellegű volt, a tagok kölcsönösen támogatták egymást és menekült társaikat. Előadásai közül a legemlékezetesebb az az egyhetes szeminárium volt, amelyet C. A. Macartney professzor tartott a Társaság meghívására. Innsbruckban végezte el "October Fifteenth" című könyvén az utolsó simításokat.[68] Az Innsbrucki Magyar Társaság addig működött a tiroli fővárosban, amíg Nádas János és mások ki nem vándoroltak az Egyesült Államokba. A Társaság 1952 novemberében alakult újjá Clevelandben, ugyancsak Nádas irányításával.

A negyvenes évek menekült irodalmi életének központja München volt, még ha nem élt is minden negyvenötös magyar író a bajor fővárosban vagy Dél-Németországban. Münchenben jelentek meg az első fontosabb sajtóorgánumok és itt láttak napvilágot az első emigráns könyvek is. Persze, elsősorban {63.} azok, amelyek politikai és világnézeti mondanivalójukkal a többség meglehetősen konzervatív és keresztény-nemzeti felfogását tükrözték. A Bajorországban tartózkodó írók - szám szerint mintegy tizenöten -, Nyírő József elnökletével 1949 májusában Freilassingban, az osztrák határon, értekezletet tartottak, amelyen kijelentették, hogy legfőbb céljuk: "írni, harcolni a bolsevizmus ellen és a magyar népért".

Az 1945 tavaszán Németországba és Ausztriába került írók és újságírók közül a nevesebbek voltak: Nyírő József, Wass Albert, Vaszary János, Milotay István, Flórián Tibor, Ölvedi János, Marschalkó Lajos, Ráttkay R. Kálmán, Kovách Aladár, Zathureczky Gyula, András Károly, Csiky Ágnes Mária. A negyvenötös menekültek közé tartozott Horváth Béla költő, ő azonban Németországból hamarosan Olaszországba ment és ott telepedett le.

Számos kitűnő színész is elhagyta 1945 tavaszán Magyarországot. A többi között Szeleczky Zita, Vaszary Piroska, Muráti Lili, Gárdos Kornélia, Komár Júlia, Eszenyi Olga, Páger Antal, Szilassy László és Hajmássy Miklós.

Az első nyugati magyar színház a pockingi menekülttáborban működött 1945-46-ban. Ez a tábor fogadta magába azokat a menekülteket, akik vissza kívántak térni Magyarországra. Estéről estére megtöltötte a közönség a nézőteret, hogy élvezze a színészek nagy erőfeszítéssel és lelkesedéssel előadott produkcióját. A színtársulat vezetője Köpeczi Bócz Lajos volt, akitől 1946 nyarán Lózsy Hugó vette át a színházat, ugyancsak szép eredménnyel folytatva a munkát. Nem egy darab 50-60 előadást is elért. A színház sztárja Vaszary Piroska volt. "A pockingi tábor 1946 őszén feloszlott - emlékezett vissza a színészek egyike -, a színház bezárta kapuit, a felszerelést ott kellett hagyni a tábor új lakóinak. A társulat tagjainak nagy része visszatért Magyarországra, egy része szétszóródott Németországban."

Az utóbbiak egy része ismét találkozott Münchenben, ahol Lózsy Hugó a Magyar Diákszövetség támogatásával színházi előadásokat szervezett a Simmern-Schule magyar menekülttáborban. A társulat nagyrészt műkedvelőkből állott, de sikeres előadásokat tartott. "Pedig egyelőre igen primitív eszközök állottak rendelkezésre. Néhány szál deszkából összerótt dobogó volt a színpad, pár pokróc szolgált színfalul, a közönség maga hozta a széket magával, de folytak az előadások és játszottunk szívvel-lélekkel, mert tudtuk, hogy ezzel tartozunk a magyarságnak" - írta az előbb már említett emlékező.[69]

1947-ben a Hungária Magyar Közművelődési Egyesület, de különösen annak egyik vezetője, Fraknóy József orvos magáévá tette a tervet, hogy a bajor fővárosban állandó magyar színház létesüljön. Ennek vezetésével Thuróczy Gyula volt kassai színigazgatót bízták meg, akinek irányításával megindult a munka és a Simmern-iskola tornaterme pár hét múlva átalakult színházteremmé. 1947. augusztus 19-én megnyílt a Hungária Kamaraszínház Herczeg Ferenc Sirokkó című darabjának előadásával. A társulat hetente kétszer játszott és néhány közismert darabon (pl. Zilahy Lajos Fatornyok című drámáján)[70] kívül, németországi magyar szerzők munkáit is színpadra vitte. A társulat erőssége Hajmássy Miklós volt. A legsikeresebb bemutatónak a János vitéz 1948. március 14-i előadása bizonyult, amelyet {64.} Ekecs Ferenc rendezett. Ez emlékezetes színházi estje maradt a müncheni magyar menekülteknek. Az 1948-as pénzreform azonban e vállalkozásnak véget vetett, az emberek szegényebbek lettek és a színház anyagi gondjai szaporodtak. A pénzügyi nehézségek megölték a reményteljes kezdeményezést.

A Németországba került magyar színészek legjobbjai hamarosan Argentínába vándoroltak ki és Buenos Airesben megkezdték magyar darabok bemutatását. A Magyar Színjátszók Társasága - amelynek oly neves tagjai voltak, mint Szeleczky Zita, Vaszary Piroska, Komár Júlia, Eszenyi Olga, Páger Antal, Hajmássy Miklós, Szilassy László - igényes programmal állt elő és évekig képes volt tartós magyar színházi életet teremteni az argentin fővárosban. A társulat gazdasági ügyeinek intézője Cselle Lajos volt, akinek a többi között olyan problémákkal is meg kellett küzdenie, hogy a magyarok hétvégeken is játszhassanak, mert kezdetben csak akkor rendezhettek előadást, amikor az argentin színházak heti szünnapjukat tartották, tehát hétköznapokon. A vállalkozás azonban kifizetődőnek és sikeresnek bizonyult, ébren tartotta a magyar szót és művészi élményt nyújtott a messze szakadt magyar menekülteknek.

Argentínában ugyanebben az időben egy másik fontos és tartós művelődési intézmény is született, a Mindszenty Akadémia - a védnöksége alatt működő Pázmány Péter Szabadegyetemmel -, amely előadásokkal, vitaestekkel, tudományos szemináriumokkal járult hozzá a magyarok szellemi igényeinek kielégítéséhez. Az Egyesült Államokban is létrehozták az új bevándorlók a maguk kulturális szervezetét, amely Irodalmi Kör néven kezdte meg működését.


5. Kivándorlás

1948-ban kezdődött el és két-három évig tartott az a kivándorlási hullám, amelynek révén a Németországban és részben Ausztriában élő kelet-közép-európai kitelepítettek és menekültek jelentős hányada Nyugat-Európa más országaiba költözött vagy kivándorolt tengerentúli államokba, Észak-Amerikába, Dél-Amerikába és Ausztráliába.

A negyvenes évek végén és az ötvenes évek elején a Németországban (a Szövetségi Köztársaságban) és Ausztriában nyilvántartott magyarok száma, de a világ különböző részeibe kivándoroltaké is a hivatalos statisztikák szerint alacsonyabb volt a valóságosnál, hiszen sokhelyütt a születési helyet vagy állampolgárságot vették alapul, aminek következtében például Erdélyben, Felvidéken, vagy Délvidéken született, ottani állampolgársággal rendelkező magyarok románokként, csehszlovákokként vagy jugoszlávokként kerültek nyilvántartásba. Az amerikai kivándorlásban mindenki olyan nemzetiségűnek számított, amilyen országban született. A többi között ez is egyik magyarázata annak, hogy a különböző statisztikai adatok nem fedik egymást és eltérések mutatkoznak a magyarok számát illetően.

A menekültek ügyeivel és kivándorlási problémákkal az IRO (International Refugee Organization) - a Nemzetközi Menekültügyi Szervezet - foglalkozott. {65.} A displaced persons hatalmas tömegét kezdetben az UNRRA (United Nations Relief and Rehabilitation Administration) nevű intézmény - az Egyesült Nemzetek menekültügyi segélyszervezete - gondozta, majd ezt a munkát 1947 nyarán az IRO vette át.

Az intézmény 1947. július 1-én kezdte meg tevékenységét, amely kiterjedt - mint egy erről megjelent magyar szakmunkában olvasható -, "a hazatelepítésre, személyazonosság megállapítására, segélyezésre, jogi és politikai védelemre, valamint a tengerentúli országokba történő kivándorlás és letelepedés elősegítésére. Egyik legfontosabb munkaköre annak a körülménynek a megállapítása volt, hogy a nála nyilvántartásra jelentkező menekült valóban menekültnek tekinthető-e".[71]

A menekültek érdeke volt tehát minél előbb az IRO-nál jelentkezni és a menekültként való elismerést kérni. "Az intézmény Szervezeti Szabályzata elég bonyolult meghatározását nyújtotta a menekülti minőségnek s éppen ezért szükség volt egy külön eljárás megszervezésére és bizottság felállítására, amelyik a menekültként jelentkező személy alkalmassága (elfogadhatósága, kiválaszthatósága) felett döntött.[72] Angolul "eligibility", franciául "eligibilité" volt ennek megjelölése.

Az IRO-nak minden nyugat-európai országban volt kirendeltsége, amely a szervezet feladatkörébe eső ügyekkel és tennivalókkal foglalkozott. Kivándorlásra az jöhetett számításba, akit az IRO menekültként elismert.

A menekültek jogállását egyébként az ENSZ menekültprogramban résztvevő országok meghatalmazott minisztereinek 1951 júliusi genfi értekezlete szabályozta. Szavazati joggal 27 állam képviseltette magát és a tanácskozásokon részt vett minden olyan intézmény is, amelynek menekültkérdéssel dolga volt. A konferencia - Knud Larsen dán diplomata elnökletével - 1951. július 25-én elfogadta a menekültkérdés rendezéséről szóló egyezményjavaslatot, amelyet a következő tíz évben összesen 29 ország ratifikált. Az értekezleten természetesen nem vettek részt a kommunista rendszerű országok, de hiányzott az Egyesült Államok, Kanada és Argentína is, hogy csak a jelentősebb bevándorló országokat említsük. A Genfi Menekültegyezmény ratifikálásával ennek előírásai léptek a korábbi IRO-szabályzat helyébe. Akkorra azonban már lezajlott az első nagyobb kivándorlási hullám.

Ami a magyarokat illeti, az IRO nemcsak a tengerentúlra történő kivándorlásban működött közre, de az Európán belüli áttelepedéseknél is. Németország és Ausztria táboraiból majd minden nyugat-európai országba került magyar, elsősorban oda, ahol általában kedvezőbb megélhetési viszonyok uralkodtak és amelyeket a háború pusztításai megkíméltek, de ugyanúgy azokba is, amelyek hajlandók voltak a menekülteknek munkát és megélhetést biztosítani. Egyetlen ország volt, amelybe nemigen kívánkoztak a menekültek - ez ország természeti szépségei és kultúrtörténeti emlékei ellenére -, Olaszországba, amelyben a megélhetés talán még nehezebb volt, mint ahol a menekültek tartózkodtak. Olaszország az elkövetkező évtizedekben csak közvetlenül Magyarországról érkező menekülteket kapott.

Németországból és Ausztriából szép számmal jutottak magyarok Franciaországba, amely ugyan nem volt bevándorló ország, de a háború után {66.} szívesen fogadott Kelet- Közép-Európából származó munkavállalókat. Akadtak is ilyenek, mert Németországban kevés volt a munka és körülbelül tízmillió menekültet kellett integrálnia. Ezek túlnyomó többsége természetesen a keleti részekről eljött német volt.

A németországi és ausztriai magyar lapok 1948-49-ben tele voltak az áttelepedésre és kivándorlásra vonatkozó információkkal, felhívásokkal, tanácsokkal. A franciaországi lehetőségekre jellemző volt az a tájékoztató, amely a kivándorlási programról megjelent. Eszerint a franciák: "keresnek földmunkásokat, munkásokat és bányászokat. Legjobban a földmunkások iránt érdeklődnek. A kormány főleg családosokat keres. Megszűnik az igen kedvezőtlen eljárás, hogy a dolgozó elmegy, míg családja egy-két hónapig itt marad. Tehát a kitelepítés együttesen történik. Az új terv szerint az egész család teljes felszerelésével együtt elmegy Ludwigsburgba, ahol a kötelező orvosi vizsga történik. Ha itt megfelel, csoportba osztják és igen rövid időn belül Franciaországba szállítják az elosztó állomásokra. A munkás az elosztó állomásokon tárgyal először a munkaadójával, tehát nem előzetes szerződéssel megy ki. A munkaadó és a munkás közötti viszonyra igen ügyelnek úgy az IRO, mint a különböző francia szervezetek. Minden körzetben van egy ún. munkásfelügyelő, aki hivatott a munkásoknak panasz esetén segíteni. Ha a munkásnak a hely nem felel meg, egy hónapon belül munkaadójának felmondhat és elhelyezkedhet máshol, de természetesen csak ugyanabban a szakmában. Ezt a munkás három esetben ismételheti meg. A bevándorlók a franciákkal teljesen egyenlő elbánásban részesülnek".[73]

Az így befogadott munkások csak a következő csomagot vihették magukkal: 30 kg ruhanemű és más egyéni holmi, 80 kg háztartási felszerelés, 500 kg bútor és 2000 kg-ig terjedő súlyú gépek (kerékpár, varrógép stb.). A tapasztalatok szerint viszonylag a legjobb helyzetük a mezőgazdasági munkásoknak volt, kielégítő élelmezéssel és elhelyezéssel.

Az IRO-nál történt regisztrálások kezdetén némi zavart és tanácstalanságot okozott az a kérdés, hogy vajon fennmarad-e a magyar menekültek volt ellenségként való kezelése, vagyis az úgynevezett "ex-enemy" státus. A nyugtalanságot az illetékes magyar vezetőknek kellett lecsillapítaniuk. Hennyey Gusztáv, a müncheni Magyar Iroda vezetője 1948 augusztusában kijelentette, hogy "az IRO vonalán ex-enemy státus nincs. A regisztrálás után már ilyen különbséget nem lehet tenni. Az IRO ilyet nem ismer".[74] A regisztrálásra történő IRO-felhívás 1948 februárjában jelent meg, a magyarok attól fogva jelentkezhettek menekült mivoltuk és kivándorlásra való jogosultságuk elismertetésére.

Többször előfordult, hogy az IRO magyarok regisztrálását megtagadta, vagy valamilyen oknál fogva elakadt. A Magyar Iroda vezetője felszólított mindenkit, hogy jelentkezzék, ha a regisztrálása körül fennakadás mutatkozik.

Angliába 1948 elejétől érkeztek magyarok, részben szervezett, részben egyéni munkavállalással. A brit munkaügyi minisztérium rendelete szerint négyéves munkát kellett vállalniok, elsősorban mezőgazdasági üzemekben, háztartásokban, gyárakban és bányákban. 1949 őszéig körülbelül 4000 németországi és ausztriai magyar dipi telepedett le Nagy-Britanniában, ahol {67.} már volt szép számú magyar kolónia. A régiek és az újak - mint másutt is - nehezen melegedtek fel egymás iránt, kezdetben alig volt érintkezés közöttük. Az újonnan érkezettek megszervezését a katolikus, a református és az evangélikus egyház kezdte meg, az illetékes brit egyházi intézmények támogatásával.

A világi szervezés is megindult. 1948-ban Süli József megalapította a Hungarian Week-et, az "angliai magyarok hetilap"-ját. Az első szám augusztusban jelent meg a Market Drayton-i menekülttáborban. Ebből a lapból lett 1954-ben a Hídfő, amely később némely kérdésben meglehetősen szélsőséges felfogást vallott, és nézeteivel a szélsőjobboldali eszmekörben mozgott. A lapot akkor azonban már Németországban állították elő. Ugyancsak a negyvenötös menekültek alapították - Nádasdy T. Jenő irányításával - 1949 októberében az Angliai Magyar Szellemi Központot, amelynek kebelében működött a Rákóczi Szabadegyetem. Bár 800 tagja volt egy időben, 1954-ben mégis be kellett szüntetnie tevékenységét. (A londoni Knightbridge-ben, a lengyel hadsereg volt háza, ahol rendszeresen összejöttek a tagok, leégett és ezzel megszűnt az ülésezési lehetőség.)[75]

Svájcba jutni a negyvenötös magyar menekülteknek nem volt könnyű, hiszen nem volt munkaerőhiány és az ipar munkaerő-szükséglete sem volt olyan nagy, hogy rászorult volna a menekültek olcsó munkaerejére. A szálloda- és vendéglátóiparban is szívesebben vették az olasz és osztrák vendégmunkásokat, mint a magyar vagy más kelet-közép-európai menekülteket. A Svájcba került magyarokat egy korabeli tudósítás három csoportra osztotta: "a németországi koncentrációs táborokból kollektíve idekerült zsidóvallásúak, akiket erre a célra bérelt hotelekben helyeztek el. A pénzzel rendelkező magyar menekültek, akik az ország városaiban szállodákban és penziókban helyezkedtek el saját költségükön, s végül a pénztelen magyar menekültek nagy tömege, akik a svájci államtól és közületektől kaptak és kapnak még ma is anyagi segítséget".[76] Ami az utóbbi megállapítást illeti, a svájci tudósítás szerzője tévedett, mert a svájci állam anyagilag nem támogatta a menekülteket. Ezt a feladatot teljes mértékben átengedte a segélyszervezeteknek, amelyek valóban gondoskodtak mindenkiről, akit az országba befogadtak. A katolikusokat a Caritas, a protestánsokat az Evangélikus Segélyszerv, a szociáldemokratákat a Munkás Segélyező támogatta és más hasonló szervezetek is foglalkoztak menekültek segítésével. Ez a támogatás az esetek túlnyomó többségében abból állt, hogy a frissen érkezettek, ha rászorultak, ruhaneműt kaptak, azonkívül havonként szerény lakhelyet és élelmet biztosító összeget, valamint valamelyes zsebpénzt közlekedésre, cigarettára, bélyegre. A segély arra az időre szólt, amíg a menekült nem kapott állást. Mindent egybevetve, senki sem éhezett és minden menekült feje felett volt fedél. Svájc viszont nem lévén bevándorló ország, a menekültek befogadását átmenetinek tekintette és mindenkit arra kötelezett, hogy minél előbb vándoroljon ki Európa más részébe vagy a tengerentúlra.

Az IRO központja - olvassuk az imént említett beszámolóban - Genfben működik és a svájci "magyarokat - akik jelentkeznek - simán és gyorsan regisztrálja és a kivándorolni szándékozóknak minden anyagi és más segítséget adott. Az itteni IRO magyar osztályának vezetői és tisztviselői {68.} mind svájciak és ez magában azt a hatalmas előnyt jelentette, hogy az IRO-hoz forduló magyar hontalanok ügyeit nemcsak megértéssel, hanem emberfeletti segíteni akarással intézték el".[77] Ebben a tudósításban feltűnik, hogy a magyar menekültek szívesebben vették, ha idegenek és nem magyarok foglalkoztak ügyeikkel, abból a feltehetően rossz tapasztalatból kiindulva, hogy a magyaroknál sokkal erősebben érvényesülnek személyes elfogultságok és irigységek, mint nem magyaroknál. Ami pedig a svájci tisztviselőknek a kivándorlásnál észlelt megértését és segítőkészségét illeti, nem szabad elfelejteni, hogy Svájc lakói ugyanúgy érdekelve voltak a menekültek mielőbbi eltávozásában, mint a hatóságok vagy a segélyszervek. Valóban, sehol sem támogatták hatósági közreműködés és anyagi segítség formájában a kivándorlást annyira, mint Svájcban.

Németországi fogoly- és menekülttáborokból 1945-46-ban körülbelül 2-300 magyar érkezett Svédországba. A magyarok száma nagyot ugrott 1947-ben, amikor az év végén a svédek és a budapesti kormány közötti egyezmény alapján majd 500 család, több mint 1000 személy ment dolgozni Svédországba, nagy többségükben mezőgazdasági munkások, akik a szokatlan északi életformához hamar hozzáidomultak és beilleszkedtek a svéd társadalom mindennapjaiba. Két esztendő alatt megtakarított pénzükből több mint 100 000 dollárt küldtek haza. 1948-ban már volt tájékoztató lapjuk (a Svédországi Magyar Szó). A kommunista hatalomátvétel után a legtöbbjük nem tért vissza Magyarországra, hanem menedékjogot kért. A munkavállalási szerződés két évre szólt, 1949-ben kellett tehát dönteniök a maradás vagy a hazamenetel között. A stockholmi követség minden erőfeszítése ellenére a magyar munkások többsége inkább menekültként Svédországban maradt, minthogy visszatérjen Magyarországra. (174 család, 458 személy tért haza). Az 1949 után érkezettek már nagyrészt más európai országokból jöttek, mivel Magyarországot meglehetősen nehéz volt már elhagyni és csak kevesen szánták rá magukat, hogy messze északon kössenek ki. (Két neves sportoló is közöttük volt, Pajor Kornél korcsolyázó bajnok, aki 1949-ben került Svédországba és Tóth Mátyás labdarúgó válogatott, akit VI. Gusztáv Adolf király hozatott oda egy olasz menekülttáborból.) 1945 és 1955 között 2200-2300 volt a magyar bevándorlók száma.[78]

A háború utáni letelepedésekkel megduplázódott a belgiumi magyarok száma. Itt a két háború között mintegy 6000 magyar élt. A negyvenötös menekültek közül körülbelül 5000 ment Belgiumba és a negyvenes évek második felében további 2500-3000 magyar választotta új lakhelyéül ezt a kellemes életformájú és a magyarokkal szemben barátságos kis országot. Persze, a menekülteknek kezdetben itt is csak a fizikai munka jutott. Igen sok magyar talált elfoglaltságot a belga bányákban és ipari üzemekben. A főiskolás korban lévő fiatalok egy része a löweni egyetemre került, ahol hamarosan magyar kollégium és diákszervezet létesült.

Németország Szövetségi Köztársaságban és Ausztriában az európai országokba való áttelepedések és a tengerentúli kivándorlások következtében nagymértékben leapadt a magyar menekültek száma. Németország amerikai övezetében azonban 1949-ben még mindig 108 000 magyar élt táborokban és 73 000 táboron kívül, összesen tehát 181 000 magyart tartottak nyilván. {69.}

Ausztriában 1950 elején több mint 21 000 magyar élt, ezek túlnyomó többsége Magyarországról, kisebbik része a szomszédos országokból érkezett osztrák földre.

A tengerentúlra kivándorolni szándékozók álma az Egyesült Államok volt. Mivel azonban a hagyományos nemzeti kvóták nem tették lehetővé, hogy nagyobb számú kelet-közép-európai bevándorlót be lehessen fogadni, az amerikai kongresszusnak külön törvénnyel kellett az új menekültek, illetve bevándorlók számát szabályozni. Erre először 1948 júniusában, majd utána 1950-ben került sor. Az 1948-as törvény kimondta, hogy az Egyesült Államok 1950 júniusának végéig, tehát két esztendő leforgása alatt Európában tartózkodó 202 000 elhurcolt és hontalan személyt fogad be. Ezenkívül külön 3000 árva gyereket is beenged az Államok területére. Európában tehát mindenütt megkezdődött a kivándorlások előkészítése és lebonyolítása.

Az európai kikötőkből elindult kivándorló hajókon szép számmal utaztak magyarok is. A törvény szerint bármely amerikai polgár kérhette rokonának és családjának, vagy nem rokon európai hontalanoknak Amerikába való befogadását, ha eskü alatt igazolta, hogy lakást és munkalehetőséget biztosít, amelyet nem vesz el amerikai állampolgártól, gondoskodik a bevándoroltnak a kikötőből a lakóhelyig való elszállításáról és garanciát nyújt, hogy a befogadott nem esik az állam terhére. Ez a nyilatkozat úgynevezett assurance formájában történt és ez előfeltétele volt annak, hogy valaki a kivándorlási listára kerüljön, illetve, hogy egyáltalán a kivándorlási bizottság elé jusson, amely megvizsgálta, hogy a kérelmező eleget tett-e minden előírásnak.

Az amerikai magyarok nagy megértésről és segítőkészségről tettek tanúságot, amikor ezrével küldték át Európába az assurance-okat és segítettek a bevándorlóknak új életet kezdeni. Persze, voltak velük szemben fenntartások is, különösen a régi amerikások egy kis baloldali militáns rétegében, amely nyugtalankodott amiatt, hogy az Amerika földjére lépők között lehetnek olyanok, akik 1944-ben a magyar szélsőjobboldali törekvésekkel egyetértettek és a nyilas rendszert kiszolgálták. Főleg Az Ember című New York-i hetilap foglalkozott előszeretettel a bevándorlás e vetületével. A lap egy vezető munkatársa, Kéri Pál még a törvény megszavazása előtt a következőket írta: "A nemsokára kétségtelen ideözönlő földönfutók közt magyarok is lesznek, nem kis számmal. A mi feladatunk, hogy amerikai posztunkon, Amerika jóhiszeműsége iránt való tiszteletből, őrködjünk az Egyesült Államok érdekein. Nekünk majd gondunk lesz rá, hogy Amerika jóságos nagylelkűségével ne lehessen visszaélni és se nácik, se nyilasok, se megrögzött Horthy-gonosztevők ennek az akciónak kapcsán ide be ne csempészhessék magukat. Ezeknek kívül tágasabb, ezek csak maradjanak DP-k. Még az is túl jó nekik. Viszont, természetesen, hogy ki az, aki nem idevaló, azt nem a mai magyar uralom tetszésének megfelelően döntik majd el. Nagyon sokan vannak, és egyre többen lesznek, akiket a mai magyar uralom kerget és üldöz ki a hideg világba, hontalanságba, derék, becsületes, demokratikus hitű emberek."[79]

Kéri Pál cikke egyfelől már azt jelezte, hogy Az Ember felhagyott a magyarországi rendszer kritikátlan dicséretével és észrevette, hogy a kommunisták {70.} nemcsak az ellenzék és a kisgazdák kiirtására törekszenek, hanem célba vették a szociáldemokrata pártot is, amelyhez Az Ember igen közel állott. A New York-i lap számított a negyvenhetes menekültek nagyobb számú bevándorlására és azokat előnyben részesítette a negyvenötösökkel szemben. A másik oldalon az Amerikai Magyar Szövetség és a vele egyetértő Amerikai Magyar Népszava - különösen annak tulajdonosa, Szántó Lajos - minden megkülönböztetés nélkül hívta és fogadta az Európában élő hontalan magyarokat. Az Amerikai Magyar Szövetség - amely az amerikai magyar egyesületek csúcsszervezete volt - arról értesítette a németországi központi Magyar Irodát, hogy az utóbbi által ajánlott menekülteknek segít megszerezni az assurance-ot és mindenben támogatja Amerikába való kijutásukat. Az AMSZ-nek csupán egyetlen feltétele volt, az, hogy a bevándorlók legyenek dolgos, szorgalmas, becsületes, kiegyensúlyozott emberek és természetesen, feleljenek meg a bevándorlási követelményeknek.

A bevándorlási törvény megjelenése után nemsokára útnak indultak a dipiket szállító hajók. Az IRO információs szolgálata 1948 novemberében jelentette, hogy "az Amerikába települő DP-k második csoportja, 802 fő, elindult Bremerhavenből az USA felé. A hajó indulása előtt a DP-ik köszönő táviratot küldtek Truman elnöknek, akit egyúttal megválasztása alkalmából is köszöntöttek".[80] Az emigráns lapok rendszeresen jelentették, hogy mikor indulnak a hajók és milyen szállítmányok érkeznek a különböző tengerentúli kikötőkbe. Egy ilyen tudósítás szerint 1949 januárjában a génuai és az északnémet kikötőkből 6819 személy hagyta el Európát. Legtöbben Brazíliába utaztak, pontosan 2438 személy, Kanadába 2099, az Egyesült Államokba 1441, Ausztráliába 841 személy távozott. Az IRO statisztikái szerint 1948 decemberében 5056, novemberben 6681 hontalan vándorolt ki. Persze, nemcsak magyarok, hanem mindenféle nemzetiségű menekült. A túlnyomó többség Németország és Ausztria amerikai övezetéből való volt.

A kivándorlók hajóutazását érzékletesen írta le egy Amerikába megérkezett magyar menekült: "1948. november 15-én hívtak be Münchenbe a Funk-kaszárnyába orvosi vizsgálatra. Ellentétben az előző vizsgálatokkal, ez alkalommal minden szokatlanul gyorsan ment s így mindössze három napig tartózkodtunk a kaszárnyában, hol a tömeges elhelyezés és a gyenge élelmezés miatt amúgy sem volt kellemes. Majd visszatértünk otthonainkba, mert senki sem tudott felvilágosítást adni, hogy a transzport mikor indul. Megnyugtatásul azt közölték, hogy december eleje előtt nem indul.

A következő nap telefonon kaptunk értesítést, hogy azonnal térjünk vissza, mert 1-én indul a szerelvény. Végre december 2-án el is indultunk. A poggyász részére külön teherkocsikat csatoltak a szerelvényhez s úgy tájékoztattak minket, hogy a csomagokat csak New Yorkban látjuk viszont. Útközben csak a magunkkal vitt kézipoggyászt vehetjük igénybe. Brémában kiderült, hogy ez a közlés helytelen volt.

Münchentől Brémáig 2 napig tartott az út. Mindenkinek volt ugyan ülőhelye, a 2 éven aluliak kórházkocsiban utaztak s mivel ez nem telt meg, éjszakára a nagyobbak édesanyjukkal is átmehettek oda. Az út folyamán az étkezés kis darab vaj, sajt és húskonzervből állott. Ersatz-kávé bőségesen volt.

{71.} Fontos mozzanat a csomagfeladás. Az egész brémeni tartózkodás alatt mindenki hozzáférhetett csomagjaihoz. Az utolsó nap a raktárhelyiségben csomagjainkat számba vették, ráragasztották az "United States Lines" rakjegyét a névvel megegyező betűvel. Mindenkit felszólítottak, hogy csomagjait adja le és csak egy kis kézikoffert vigyen magával a hajóra. Az Amerikai Vöröskereszt cigaretta, dohány és mosdószerekből álló ajándékcsomagot osztott ki.

A hamburgi kikötőben mindenkit sorszámán szólítottak (ez megegyezett a névsor sorszámával) s a koffert kézben tartva, egyesével kellett a hajóra szállani. Közben kiosztották az ún. Embarkation Card-t, amin már rajta volt a kabin- és ágyszám is. Egy bizottság ellenőrizte a vízumfényképek alapján a személyazonosságot.

390 IRO-utasa volt a hajónak. A többi amerikai állampolgár és katonamenyasszony. Az elég szép számú magyarul beszélők közül csak kettő vallotta magát magyarnak. A hajón minden kifogástalan volt. Férfiak 28-an, nők 14-en aludtak egy kabinban, kényelmes, emeletes ágyakon. Mint a gyerek, nézte mindenki a sok újdonságot s hosszú évek óta kevés annyi mosolygó, boldog, megelégedett arcot lehetett látni.

A hajón mindenki kapott az IRO-tól 2 és fél dollárt. Ezért a kantinban cigarettát (11 cent csomagja), candit, frissítő italokat lehetett vásárolni. Mindenki kézhez kapta a vízumot és személyi okmányait. Ki kellett tölteni egy vámnyilatkozatot, amelyben nagy vonalakban kellett feltüntetni a poggyász tartalmát. Az USA-ban elvileg mindent be lehet vinni. Legfeljebb vámot kell fizetni. Pl. a teljesen új használati tárgyakért, amiket ajándékba visz az ember, vagy a 100 dolláron felüli ékszerért, amibe a személyi ékszerek - mint óra, cigarettatárca stb. - nem számítanak bele. Személyenként mindenki vihet egy fényképezőgépet, bármilyen értékű is. De viheti mindenki a foglalkozásához tartozó műszereket, gépeket is. Viszont előfordult, hogy valaki hangszert vitt és a vámtisztviselő előtt be kellett mutatnia tudását. Ellenkező esetben vámot fizetett. De, még egy oltás-ellenőrzésen is át kellett esni.

December 23-án későn este vetett horgonyt a hajó a New York-i kikötőben. A városból nem sokat lehetett látni, csak a fényreklámokat. Nagy megkönnyebbülés volt, hogy nem mozgott az utasok lába alatt a talaj. Reggel kis hajón számos tisztviselő érkezett a hajóra, amely röviddel azután megindult s lassan haladt a dokk felé. Ez a félórai út volt talán a legszebb a tíznapos útból."[81]

Érdekes gyakorlati tapasztalatokat és tanácsokat közölt egy másik kivándorolt is, az utána következők óvására és okulására: "A hajón takarítás, konyha, rendőrség, adminisztráció, betegápolás stb. a DP-k dolga. A mi hajónkon sok magyar volt a munkáscsoportban és az IRO-tiszt kijelentette, hogy régen utazott ilyen kellemes együttessel. Az út kilenc napig tartott. A Dramamin nevű szer az utasok 90 százalékának használt a tengeri betegségek ellen és adnak is belőle annyit, amennyi szükséges. Napi két darabnál többet nem szabad bevenni és ezért nem érdemes a kivándorlóknak utolsó pénzükből készletet beszerezni ebből az orvosságból, amely tíz éven aluli gyerekeknek különösen is ártalmas. Még valamire szeretném a figyelmet felhívni. A grohni táborban előfordult, hogy például New York-i {72.} utasokat egy bostoni hajóra tesznek fel, mert ott van még hely, de a New York-i hajón nincsen. A kivándorlók sokszor annyira idegesek és sietnek, hogy beszállnak a bostoni hajóra, mert onnan a vonatot New York felé úgyis a sponsor fizeti. Ez igaz, de a sponsor azután le is vonja és ha részletekben is, de nehéz kifizetni a számlát, mert nagyobb családnál csomagokkal együtt 200 dollárt is kitesz. Jobb tehát nyugodtan kivárni az út végcéljához legközelebb kikötő hajót.

Még megemlítem, hogy megérkezésünk után azonnal magyar iskolát kerestem, hogy gyermekünk magyar nevelésben részesülhessen, hiszen angolul úgyis hamar meg fog tanulni játszótársaitól. Sajnos, New York 100 ezer magyar lakosa nem tud egy magyar iskolát fenntartani. Vajon, nem lehetne ezen segíteni? Új hazánk megismerése és kötelességeink teljesítése mellett nem szabadna gyermekeinknek rögtön elszakadni a magyar kultúrától."[82]

Az amerikai bevándorlásból ki voltak zárva azok, akik embertelenségeket követtek el, vagy azokat pártolták és elnézték, a nyilas kormány idejében szerepet vállaltak, szélsőjobboldali felfogásukat tüntetően kifejezésre juttatták. Az ilyenek nagy része nem is jelentkezett amerikai vízumért, aki pedig megpróbálta, részben be is jutott az Egyesült Államokba, részben valamelyik szűrőn esett ki, legkésőbben már Amerika földjén, Ellis Island szigetén működő bevándorlási szerveknél. Volt, kit onnan szállítottak vissza Európába. Problémát okozott a katonák elbírálása. Az amerikai kivándorlási törvény 13. szakasza szerint nem nyerhetett bebocsátást az Egyesült Államok területére "aki a második világháború alatt az Egyesült Államok ellen fegyvert fogott". Magyarország hadi állapotban állt Amerikával, de magyar katonák nem harcoltak amerikai alakulatok ellen. Jogi mérlegelés kérdése lett tehát, hogy mi értendő fegyverfogáson és a magyar honvédség tagjai valóban kizárandók-e a bevándorlásból. Erről sok tárgyalás folyt illetékes amerikai szervek és a magyar menekültek képviselői között. 1950 elején a németországi Magyar Iroda vezetője amerikai és IRO-megbízottaktól azt a felvilágosítást kapta, hogy megkezdődött a magyar katonaviseltek kivándorlása. A magyar katonaviseltek kérelmét azonban külön felülvizsgálta egy erre a célra rendelt bizottság. E bizottság nemcsak a németországi, de az ausztriai és olaszországi menekült katonák kivándorlási ügyével is foglalkozott, ezért érthető ügytorlódás állt elő, ami késleltette a volt katonák elutazását az Egyesült Államokba. Az IRO úgynevezett DP Commíssion-ja előtt 1950 májusában még 4700 elintézetlen ügy hevert, úgyhogy az Amerikában működő nemzeti bizottságoknak kellett közbelépniük, kérve az eljárás gyorsítását. Akiknek a vízumkérelmét elutasították, azoknak módjuk volt annak okát megtudni és a döntés ellen fellebbezni. (A legtöbb elutasítás a törvény 13. szakasza alapján történt.)

Az 1950 nyarán elfogadott második DP-törvény újból szabályozta, ki tekinthető bevándorlásra jogosultnak és ki nem részesülhet ebben a kedvezményben. Nem vándorolhatott be, aki a) kommunista vagy náci (fasiszta) pártnak vagy olyan csoportnak volt a tagja, amelynek ideológiája az imént említett irányzatokéval azonos; b) olyan rendszernek a híve, amely a képviseleti kormányzás vagy a gazdasági szabadverseny ellen irányul; c) olyan szervezetnek a tagja, vagy volt tagja, amelyet az Egyesült Államok {73.} főügyésze kommunista szervezetnek minősített; d) olyan mozgalomban vett részt, amely az Egyesült Államok vagy annak kormányzati rendszere ellen irányul e) valakit faji, vallási vagy nemzeti származása miatt üldözött, annak üldözését helyeselte vagy abban részt vett; f) a második világháborúban 1941. december 8-a után az Egyesült Államok, vagy annak szövetségesei ellen a nyugati fronton (beleértve Afrikát és Olaszországot) valamely hadseregben vagy annak segédszervezeti kötelékében harcolt.[83]

Varga Béla, a Magyar Parlament volt elnöke 1948 végén az illetékes amerikai hivatalhoz fordult, sürgetve, hogy járjon közbe a bevándorlási ügyek világos és végleges tisztázása, megfelelő eljárás kidolgozása érdekében.[84] 1950. október 2-án levelet intézett az amerikai igazságügyminiszterhez, kifejtve, hogy azok a katonák esnek el a kivándorlás lehetőségétől, akik adott esetben Európában maradva a szovjet hadsereg első áldozatai lennének. Hangsúlyozta, hogy a magyar honvédség tagjai szinte kivétel nélkül a kötelező katonai szolgálatról szóló 1939:11. törvénycikk alapján vonultak be, tehát nem önkéntesen harcoltak. Voltak ezenkívül leventék, akiket a nyilas kormány halálbüntetés terhe mellett kényszerített Magyarország elhagyására. Méltánytalan tehát, hogy a bevándorlási hivatal katonákat és leventéket hátrányos megkülönböztetésben részesít és nem hoz egyértelmű határozatot. A Bevándorlási Hivatal elismerte, hogy európai tisztviselői helytelenül bíráltak el kérelmeket, de 1950 október elején olyan utasítást kaptak, hogy minden esetet egyénileg döntsenek el. Később csak akkor hoztak elutasító végzést, ha bebizonyult, hogy valaki valóban önkéntesen viselt fegyvert az Egyesült Államok ellen.

Az IRO-statisztikák szerint 1947 és 1951 között csaknem 17 000 magyar került bevándorlóként az Egyesült Államokba. A magyarok valóságos száma azonban nagyobb volt, mert az iménti adat nem foglalja magában azokat, akik a szomszédos országok állampolgárai voltak és azokat sem, akik nem az IRO segítségével kerültek Amerikába. Sokan egyénileg és más úton jutottak amerikai vízumhoz és letelepedési lehetőséghez.

Az első bevándorlási törvény alapján több mint 200 000 hontalan került Amerikába, az 1950-es második törvény 341 000 menekült bevándorlását engedélyezte. Ez utóbbi 1951 június végén járt le, de fél évvel meghosszabbították.

Kanadába 1948-ban indult meg a tömeges kivándorlás. A kanadaiak elsősorban jó munkaerőt kívántak és ezért az európai országokat felkereső bizottságaik mindenekelőtt azt vizsgálták, hogy a jelentkezőknek milyen a fizikai erejük és képesek-e nehezebb testi munkát végezni. Elsősorban telepeseket, vagyis a mezőgazdasághoz értőket, favágókat, gyári munkásokat és ipari szakmákban jártas embereket kerestek. A British Columbia-i hatóságok a jelentkezőktől nem kértek mást, jó fizikai erőnléten kívül, mint a név, tanult vagy átképzett foglalkozás, születési idő és hely, valamint az IRO regisztrálási szám közlését. A családos bevándorlók először csak maguk mentek át Kanadába, majd hónapokkal később követte őket a család. Később már hat hét után mehetett a család.

Kanadában a háború befejezésekor körülbelül 50 000 magyar élt, elsősorban a dohányvidékeken, Ontario államban. Ezek a régi kanadások támogatni igyekeztek a háború után nélkülöző magyar népet és 1945-ben {73.} nagy számban vettek részt az országos "Magyar a magyarért" segélyakcióban, amikor pedig megnyílt a magyar hontalanok bevándorlási lehetősége, ugyancsak segítették az országba érkező menekülteket. 1950-ig mintegy ötezerrel nőtt a kanadai magyarok száma. 1952-ben megalakult Torontóban az egyházakat és egyesületeket összefogó csúcsszervezet, a Kanadai Magyarok Szövetsége, Böszörményi Nagy Béla elnökletével. Az újonnan érkezettekkel elsősorban az egyházak foglalkoztak és ugyancsak az ő kebelükben indult meg a magyar gyerekek iskoláztatása, valamint a cserkészet is.

Ugyancsak 1948-ban kezdődött meg a magyarok kivándorlása Ausztráliába. E messzi kontinensre való távozás fiatalságot, erőt, függetlenséget és vállalkozó kedvet igényelt. Ausztrália is elsősorban munkásokat keresett. Munkaerő-szükségletét kívánta kielégíteni európai hontalanok beengedésével. 1954-ig mintegy 14 000 magyar érkezett az országba. Jellemző módon ezekből 6000 volt nőtlen vagy hajadon. A legtöbb Sydneyben és Melbourne-ben (4000, illetve 3000) helyezkedett el, de jutott Adelaidebe (1200), Brisbanebe (600) és Perthbe (600) is szép számmal magyar.[85]

Az angolszász származású ausztrál lakosság nem volt felkészülve a közép- és kelet-európai bevándorlók oly értelmű integrálására, hogy azok természetüket és nemzeti sajátosságaikat megtarthassák. Türelmetlenül és makacsul azt kívánta, hogy rövid időn belül hasonuljanak hozzá, vegyék át szokásait, másolják le életvitelét, sajátítsák el az angol nyelvet. Megtörtént, hogy például magyarokat nyílt utcán szólítottak fel helybeliek, beszéljenek angolul, ne azon az idegen nyelven. "A bevándorlók kezelése - írta egy ausztráliai beszámoló szerzője - reájuk nézve minden vonalon lealacsonyító nemcsak általánosságban, hanem sokszor egyéni értékelésben is. A "Migrant", a "Reffo", a "Dago", a "Balt" és a valamivel finomabb "New Australian" megnevezés feltétlenül fokozatbeli megkülönböztetést jelentett, mikor is mindig a bevándorló húzta a rövidebbet. Az "asszimiláció" nem jóindulatú tanács, hanem kemény követelmény és parancs."[86]

Egy ausztráliai bevándorlási megbízott 1948 végén Európában járva közölte, hogy "Ausztrália benépesítési politikáját hosszabb időre tervezi és készítette elő. A kormánynak az a szándéka, hogy egy emberöltőn belül a lakosság létszámát 7,5 millióról 20-25 millióra növelje. Ez idő szerint Ausztráliában 200 000 üres munkahely van az ipar és a kereskedelem minden ágában; a mezőgazdaságban, az eü. intézményeknél, a rendőrségnél, szabad iparágakban, építőiparban, a fémiparban". Egy sajtókonferencián arra a kérdésre, hogy kívánja-e az ausztrál kormány a bevándorlók asszimilálását, s van-e lehetőség arra, hogy az egyes népcsoportok saját nyelvű iskolákat és berendezéseket létesíthessenek, az ausztrál főtisztviselő habozás nélkül kijelentette, hogy "A kormányzat fő célja a teljes asszimilálás; a bevándorlók ausztrálokká legyenek. Kizárt dolog, hogy saját nyelvű iskolákat stb. létesíthessenek. Jóllehet, van lehetőség arra, hogy anyanyelvüket a főiskolákon vagy szaktanfolyamokon művelhessék. Ausztrália részére az új bevándorlottak nem időszakos vendégek, hanem új állampolgárok, akiknek segíteniök kell az országot felépíteni, szabaddá és boldoggá tenni."[87] E tervek az évek során módosultak. A bevándorlók számát csökkentették és azt a tervet is ejtették, hogy egy emberöltőn belül 20-25 millióra nőjön {75.} az ország lakossága. Ma sem több a 15 milliónál. Az asszimilációs politikát pedig felváltotta az úgynevezett multinacionális koncepció.

A magyarok helyzete kezdetben eléggé sanyarú és vigasztalan volt. Táborokban laktak. Csak fizikai munkát vállalhattak. Kevés kivételtől eltekintve: "Nemcsak az életkörülményekkel kellett megküzdeniük, hanem túl kellett tenniök magukat azon is, hogy többnyire másodrendű embereknek tekintették őket, csak úgy, mint valamennyi más bevándoroltat is. Ehhez járult az a körülmény, hogy diplomásoknak az elhelyezkedése szinte lehetetlennek bizonyult, főként nyelvi tényezők, de még hivatalbeli féltékenykedés miatt is.[88]

Az Ausztráliába került magyarok között egyetlen jelentősebb közéleti személyiség volt, Barcza György volt londoni követ, aki hamarosan a magyarok első számú képviselőjévé lett, s akit a mintegy 200 000 kelet-közép-európai bevándorlót összefogó Ausztráliai Bevándorlók Egyesített Tanácsa 1953-ban elnökévé választott.

Szép számban jutottak magyarok Argentínába is. 1948-ban sok magyar került ebbe a dél-amerikai országba karitatív alapon, de ez a későbbiekben úgy módosult, hogy az argentin kormány mindinkább a munkaerő szempontjából mérlegelte a vízumok kiadását. Gácsér Imre bencés szerzetes, aki a párizsi Magyar Katolikus Misszióban a kivándorlási ügyekkel foglalkozott, 1948 végén közölte, hogy hivatalos felfogás szerint az eddigi gyakorlat "nem szolgálta a befogadó Argentína állam érdekeit. Mivel az eddig kiérkezettek nagyrészt Buenos Airesben maradtak és többségükben nem azt a munkát vállalták, amelynek címén a vízumot igényelték, az argentin kormány revízió alá vette az egész kivándorlást.[89] A párizsi katolikus misszió azért vállalta magára az argentin kivándorlás előkészítését, mert az Argentínába való bejutás ügyeivel a párizsi főkonzulátus foglalkozott. A kormány szerint az iménti intézkedés nem zárta ki, hogy a jövőben is sor kerülhet karitatív alapon történő vízumkiadásra, de felszólította a nemzeti szociális intézményeket, hogy nagyobb felelősséggel válogassák ki a jelentkezőket kor, foglalkozás és erkölcsi megbízhatóság szempontjából.

Brazíliába elsősorban azok kaptak bevándorlási engedélyt, akik munkaszerződéssel vagy brazil állampolgárok garancialevelével rendelkeztek, vagy olyan diplomájuk, mesterlevelük volt, amely képessé tette őket Brazíliában minden további nélkül álláshoz jutni. Hiány volt például mérnökben, mezőgazdászban és bizonyos iparos kategóriákban. (Fodrászra például nem volt szükségük.)

Egy Brazíliába került újságíró 1950 augusztusi riportja szerint: "A kezdeti nehézségeken az új magyarok átvágták magukat, elsimították a kezdeti bizalmatlanságot és sikeresen kapcsolódtak be a brazíliai magyarság életébe. Jó neve volt a magyarnak mindig Brazíliában. Az első nagy emigráció derék magyarjai megbecsülést vívtak ki nemzetüknek. Mindenütt tudták, hogy a magyar iparos, a magyar munkás becsületes és megbízható. Az új emigrációban új arcáról mutatkozott be a magyarság - sikeresen. Az új bevándorlók nagy része intellektuel és ma már a brazilok nemcsak a magyar iparost és a magyar munkást ismerik, hanem a magyar orvosokat, mérnököket, művészeket, tanárokat. A szabadság klasszikus földje Brazília. Partra lépés után minden bevándorló azt csinál, amit akar. Nyugodtan {76.} kezdhet egyéni vállalat alapításához, nyithat üzletet, boldogulhat, ahogy akar. Semmi akadály nincs előtte. Brazília népe nem nézi le az "estrangeirot" és e sorok írója még csak egy éve él itt, de még soha nem hallotta se gúnyosan se fölényesen sehol a "gringo", "zöldfülű" jelzőt. Éppen ez a szabadság teszi lehetővé, hogy a magyar kolónia magyar életet élhessen."[90] Az új menekültek mindenütt megteremtették vallási, kulturális és társadalmi intézményeiket, amelyek közül némelyek az ország határain túl is elismerést vívtak ki.

Argentínától és Brazíliától eltérően Venezuelában nem volt jelentősebb magyar kolónia akkor, amikor a második világháború után a kivándorlási hullám elindult. Közvetlenül a háború befejezése után sok magyar zsidó telepedett le és voltak hónapok, amikor Magyarországon a háborút átvészelt zsidóság körében annyira népszerűvé vált a venezuelai letelepedés gondolata, hogy a sajtó mintegy feladatának tekintette a túlzott remények lelohasztását. Feltehetően a németországi és az ausztriai menekültek is amolyan paradicsomnak hitték a dél-amerikai országot és az első benyomások nem is bizonyultak rosszaknak. Idővel azonban kiderült, hogy nem minden olyan rózsás, mint némelyek beállítani igyekeztek és a távolból látszott.

Egy 1950 novemberi olvasói levél éppen abból a célból íródott, hogy a túlzott várakozásokat lehűtse. Ennek szerzője szerint: "Az emigránsokat érkezésük után barakktáborban helyezik el, amelyek tiszták, de amelyekben nemre és korra való tekintet nélkül tömegesen történik az elszállásolás. Az elhelyezkedés az utóbbi időben megnehezedett. Az érvényben lévő rendeletek értelmében minden vállalat csak 25 százalékban alkalmazhat külföldit és bár az európai munkaerőt nagyon megbecsülik, ez a rendelet az elhelyezkedést nagyon megnehezíti. Petróleum és egyéb jól fizető vállalatoknál, ahol angol nyelvre is szükség van, a 25 százalékot leginkább amerikaiaknak tartják fenn. Háztartási alkalmazottakat általában keresnek (ellátás és havi 150 bolivar fizetés), de főleg egyedülálló nőket. Szakemberek, iparosok, építészmérnökök, villany- és rádiószerelők, angolul és spanyolul beszélő jó könyvelők még elhelyezkedhetnek, orvosok csak nehezen és nem a fővárosban, hanem az Interiorban, ahol a klíma a magyarok számára nagyon nehéz." A levélíró szerint a hatóságok udvariasak és segítőkészek, de azért ajánlatos jól megfontolni és nem elhamarkodni a döntést, könnyű elhelyezkedésről nem szabad álmodni. "Aki sokat akar és tud dolgozni és hajlandó hónapokig napszámos munkával megkeresni a kenyerét, az nekivághat az útnak és mindenesetre teljes emberi szabadságban lesz része."[91]

Rozanich István, a caracasi magyar lap tulajdonosa és főszerkesztője egy előadásban elmondotta, hogy Venezuelában a második világháborút megelőzően magyar élet nem volt és amikor a háború után Caracasba került, összesen négy öreg venezuelás magyarra bukkant. "Ez annál meglepőbb volt - folytatta -, mert amikor Németországban és Franciaországban megindult a szervezkedés, hogy vándoroljunk ki Venezuelába, kezembe került egy olyan közlemény, amely szerint, amikor a venéz kormány anyagi jótállást kért a bevándorló magyarokért, akkor a venezuelai magyarok határtalan lelkesedéssel álltak össze és többszázezer holdat kitevő birtokaikat ajánlották fel biztosítékul az újonnan érkező magyarok javára. Hamarosan {77.} meg kellett állapítanunk, hogy ennek a közleménynek semmi alapja nem volt. A megérkező magyarokat senki sem várta. Java részük nyelvtudás nélkül érkezett meg. Az a néhány szó, amelyet a hajón megtanultak, a venezuelai spanyol nyelvtől annyira eltért, mint a hamburgi kikötői munkás német beszéde a bajor parasztétól. Elképzelhető, hogy milyen nehezen indult az élet. De megindult, mert meg kellett indulnia, hiszen a magyarok java része nem egyedül, hanem családostól érkezett. Érthető tehát, hogy eleinte nemigen volt idejük és módjuk a magyar szervezkedésre. A második és harmadik évben azonban már magyar csoportok alakultak azzal a célzattal, hogy néha-néha - március 15-én, Szent István napján - összegyűljenek, elmondják közös imáikat, együtt énekeljenek el egy-egy közös magyar éneket és - elbeszélgessenek egymással."[92]

Az összefogás elindításában a kezdeményezés vitéz Sziklay Ödön ezredes, volt berlini katonai attasé nevéhez fűződik. Cserkészcsapat alakult, megszerveződött a katolikus és az evangélikus egyházközség, egyesületek létesültek és felvetődött egy caracasi Magyar Ház gondolata is.

A haláltáborokból visszatért magyar zsidók első számú új letelepedési helye Izrael volt. A nyugaton maradt és a magyarországi zsidók közül a negyvenes évek második felében mintegy 115 ezren "alijáztak", vagyis éltek azzal a jogukkal, hogy Izrael államban végleges lakhelyet válasszanak. Aki zsidónak számított - vagyis, akinek anyja zsidó volt -, minden engedély nélkül "térhetett haza", elegendő volt ebbéli szándékát közölni. Minden egyebet elintézett a Jewish Agency nevű szervezet. Aki az izraeli törvények alapján nem számított zsidónak, vagyis anyja nem volt zsidó, de annak tudta és érezte magát, az is bejuthatott engedéllyel az újonnan alakult önálló zsidó államba. A történelmi Magyarország területéről származó és Izraelben letelepedett zsidók nagy része kibucokban és más mezőgazdasági üzemekben kezdte új életét. Tehetségükkel, szakértelmükkel és szorgalmukkal azonban hamarosan az élet más területén is megjelentek és azzal egy időben létrejöttek a magyar nyelvű lapok, kiadók, valamint olyan egyesületek - főleg területi alapon szervezve -, amelyekben sokkal inkább a magyar, mint az ivrit, az újhéber volt a beszélt nyelv. Ha a magyar nyelvterületről származó zsidók a politikában nem is juthattak - talán a vallási pártokat kivéve - olyan szerephez, mint például az oroszországi vagy lengyelországi zsidók, néhol - sajtóban, színházban, irodalomban - jelentős volt a hajdani magyarországiak részesedése. (Az izraeli karikaturisták jelentős hányada például Magyarországon született.)

Izraelen kívül sok magyar zsidó jutott a háború befejezése utáni években az Egyesült Államokba, ahol jelentős intézményeik és szervezeteik alakultak, időnként a magyar zsidóság központjának szerepét játszva. Az amerikainál kisebb számú, de ugyancsak jelentős volt a kanadai, a brazíliai, a mexikói és a venezuelai magyar zsidó kolónia. Európában pedig az ausztriai, angliai és a franciaországi. Az asszimilálódás vagy a zsidó jelleg megtartása közötti dilemma a Magyarországon kívül élő zsidókat is foglalkoztatta és foglalkoztatja. Aki Izraelt választotta hazájának, az a kérdést a maga és családja számára eldöntötte.

 


{78.}

II. Negyvenhét


1. A demokrácia bukása, demokrata politikusok emigrálása

1947-ben megkezdődött az 1939-1945-ös világháború utáni magyar emigráció történetének második szakasza, amely 1956-ig, a magyar októberi forradalom és szabadságharc menekültjeinek megjelenéséig tartott.

Az első szakasz természetesen nem zárult le 1947-tel. Mint az előző fejezetben láttuk, az 1947 utáni magyar menekült közéletnek számos eseménye és jelensége kapcsolódott még ahhoz a réteghez és annak intézményeihez, amelyeket erősen jellemzett és meghatározott a régi Magyarországhoz való kötődés, a németekkel és a magyar szélsőjobboldallal való nyugatra távozás, valamint a Magyarországon 1945-ben elkezdődött demokratikus kísérlet elutasítása.

1946-47-ben megjelentek nyugaton az első olyan magyar menekültek, akik már nem álltak feltétlenül szemben az 1945-ben elkezdődött, de hamarosan megfeneklett fejlődéssel és a tagadás helyett megértést mutattak olyan reformok és változások iránt, mint a földreform, a köztársasági államforma bevezetése, a régi címek, rangok és előjogok eltörlése, az alsóbb néprétegek jogainak és szervezkedési lehetőségeinek nagyobb fokú biztosítása, a művelődés kiterjesztése és a népi tehetségek pártfogolása. Ezekkel bizonyára sok negyvenötös menekült is egyetértett, de elfogadhatatlannak tartotta, következésképpen érvénytelennek, hogy mindez szovjet megszállás alatt és a kommunisták tevőleges közreműködésével történt. A 46-47-es menekültek, de még inkább azok, akik az azt követő években hagyták el az országot, a megszállás, a törvénytelenségek, a terror, az általános elnyomás tényét elítélték és tovább elviselni nem tudták, de nem tartottak mindent törvénytelennek, ami a szovjet hadsereg jelenlétében történt.

A menekülteknek azt a rétegét, amelynek személyes tapasztalatai voltak a szovjet megszállásról és a Magyarországon intézményesült új rendről, a könnyebbség kedvéért nevezzük negyvenheteseknek, függetlenül attól, hogy 1946-ban vagy az 1947-et követő években hagyták-e el Magyarországot.

Az ország elhagyását politikai megfontolások, de személyes okok is befolyásolták. 1945 és 1947 között azonban, kevés kivételtől eltekintve, még nemigen mutatkoztak olyan okok, amelyek - eltekintve a hajdani szélsőjobboldal exponenseitől - nemcsak egyedi esetekben, de szélesebb keretekben is az emigrálást sugallták volna. Akik bizalmatlanul és ellenérzéssel fogadták a kommunisták vagy más pártok tevékenységét, három választáson is kifejezésre juttathatták véleményüket, még ha nem is volt túlságosan nagy választék pártokban. A magyar nép élt is ezzel a lehetőséggel, mert az 1945 őszi budapesti és országos, majd az 1947 augusztus végi újabb országos választáson világosan és félreérthetetlenül kifejezésre juttatta, hogyan gondolkodik és érez. A hajdani jobb- és szélsőjobboldali pártok indulásának {79.} tilalma mit sem von le a választásoknak abból a jellegéből, hogy a nemzet kinyilváníthatta akaratát, és olyan számban vonult az urnák elé, mint soha azelőtt a magyar történelemben.

Az emigrálás akkor válhatott szükségessé, amikor valaki személyes szabadságát látta veszélyeztetve (és ez a veszély nem volt lebecsülendő), vagy amikor már megszűnt minden lehetősége annak, hogy valaki komolyabb kockázat nélkül véleményt nyilváníthasson, a gyülekezési szabadság megszűntéről nem is szólva.

1947-48-ra tehető az az idő, amelytől fogva a demokratikus rend és a társadalmi változások hívei is arra kényszerülhettek, hogy emigrációba vonuljanak.

Megjelenésük nyugaton mindenekelőtt felélénkítette a politikai eszmecserét és láthatóvá tette az emigránsok körében kialakult frontokat, immár nemcsak közjogi kérdésekre korlátozva az ellentétet, hanem kiterjesztve a történelemszemléletre és társadalomképre is.

Nyitánya e fordulatnak Nagy Ferenc miniszterelnök nyugatra távozása és lemondása volt. A magyar kormányfő 1947. május 14-én több heti szabadságra Svájcba utazott. Két héttel később Szviridov szovjet altábornagy a Szövetséges Ellenőrző Bizottság nevében jegyzéket nyújtott át a magyar kormánynak, amelyben azt állította, hogy a szovjet biztonsági szervek által februárban letartóztatott Kovács Béla, a Kisgazdapárt főtitkára a köztársaság elleni összeesküvésben vett részt és az ellene elindított vizsgálat még tart. Ugyanakkor ezzel kapcsolatban Nagy Ferenc elleni terhelő adatokat emlegetett. Rákosi, aki helyettes miniszterelnökként a kormányt vezette, rendkívüli minisztertanácsot hívott egybe, amely felszólította Nagy Ferencet, hogy magát tisztázandó, térjen vissza Budapestre. Június 1-én a miniszterelnök - sejtvén, hogy mi várna rá Budapesten, ha visszatér - bejelentette, hogy lemond miniszterelnöki tisztéről, a Kisgazdapárt elnökségéről és nem tesz eleget Rákosi hazahívási felszólításának.

Június 2-án elhagyta az országot Varga Béla, a nemzetgyűlés elnöke is. Egyszerre emigrált tehát a kormány és a parlament feje. Nagy Ferenc lemondása utáni hetekben disszidált Magyarország washingtoni, berni, párizsi, ankarai, prágai, bécsi, brüsszeli és római követe is. Nagy Ferenc és Varga Béla még abban az esztendőben az Egyesült Államokba ment, ahol tevőleges részvételükkel egy évvel később megszületett a minden korábbinál szélesebb körű és hatékonyabb nemzeti képviselet, a Magyar Nemzeti Bizottmány. A két kisgazdapárti politikust még ugyanabban az évben követte Sulyok Dezső, a Szabadság Párt volt elnöke, aki augusztus 14-én távozott nyugatra, majd novemberben Pfeiffer Zoltán, a Függetlenségi Párt elnöke és Peyer Károly, a Szociáldemokrata Párt és a szakszervezeti tanács volt vezetője. Ugyancsak novemberben hagyta el Budapestet és távozott Zürichbe - Prágán keresztül - Kovács Imre író, a Nemzeti Parasztpárt volt főtitkára. Az említetteken kívül még számos képviselő, diplomata, lapszerkesztő, pártfunkcionárius és közíró menekült el, kilátástalannak minősítve az országon belüli harcot a szovjet hadsereg és a védelmében a teljes hatalom meghódítására indult kommunista párt ellen.

A demokrata politikusok törekvése a koalíciós együttműködés fenntartására és a közösen vállalt politikai feladatok elvégzésére hiábavalónak {80.} bizonyult. Rákosi és az őt kritikátlanul követő kommunista párt a koalíciót csak átmenetnek tekintette és szovjet támogatói segítségével az ország bolsevizálására törekedett. A kommunizmusnak azt a változatát kívánta megvalósítani Magyarországon, amelyet Sztálin ültetett át a gyakorlatba és amelyről egyik utóda, Hruscsov mondott megsemmisítő bírálatot 1956 februárjában. A kommunista párt legnagyobb gyengéje, hogy nem rendelkezvén demokratikus felépítéssel és ügyintézői mechanizmussal, bármikor ki van téve annak, hogy Sztálin- vagy Rákosi-fajtájú önkényurak magukhoz kaparintják a korlátlan hatalmat és a pártot a nekik tetsző irányba viszik. Rákosi demokrata partnereinek legkésőbben 1948-ban be kellett látniok, hogy az egyeduralomra törő kommunista párttal szemben fellépni nincs kellő erejük és kitartásuk. Az a reményük is szertefoszlott, hogy a nyugati hatalmaktól segítséget kapnak. Ezek a fegyverszüneti megállapodással és a békeszerződéssel felelősséget vállaltak Magyarország jövőjéért. A Szovjetunióval való viszonyuk zavartalansága érdekében viszont nem voltak hajlandók a kormánykoalíció demokrata pártjai mögé állni és a választásokon kialakult politikai erőviszonyok tiszteletben tartását Moszkvától kieszközölni.

Nagy Ferenc megkísérelte, hogy a demokrácia fenntartásáért vívott küzdelmében nyugati támogatást kapjon, de csalódottan kellett tapasztalnia, hogy sem Washington, sem London nem volt hajlandó a magyarok kedvéért viszonyát Moszkvával elrontani. Amikor meg az más okok miatt mégis elromlott, Magyarországon már elveszett a demokrácia ügye és az ország maradéktalanul ki volt szolgáltatva Sztálin terveinek, amelyeket Rákosi ravasz taktikájával meglehetősen simán valósított meg.

A kritika, amely az emigrációba kényszerült demokrata politikusokat állítólagos gyengeségük és megalkuvásuk miatt érte, méltánytalan, mert a demokráciát egy demokráciaellenes hatalommal és annak elkötelezett segítőtársakkal szemben, az adott körülmények között, külső segítség híján, csak a maguk erejére támaszkodva, semmilyen módon nem tudták volna megmenteni.

A nyugati hatalmak eltűrték, hogy a moszkvai kormány a maga tetszése szerint magyarázza a jaltai egyezményt és mellőzze annak a hitlerizmus alól felszabadított országok számára fontos ígéretét, hogy ez országoknak joguk van szabadon választott kormányokra. Jaltát szokás felelőssé tenni Kelet- Közép-Európa háború utáni nyomorúságáért, holott a bajokat nemcsak az érdekszféra-elmélet okozta, hanem az erőviszonyoknak oly értelmű alakulása, hogy a nyugati hatalmak képtelenek voltak a jaltai megállapodás nekik kedvező pontjainak érvényt szerezni. Ezért bizonyult rövid ideig tartó provizóriumnak a szabadon választott kormányok uralma és ezért tekinthette zsákmányának az egész területet a Szovjetunió. A magyar demokrata politikusok a dolgok ily értelmű alakulásáért a legkevésbé felelősek és aligha marasztalhatók el azért, hogy nem álltak a sarkukra.

Az 1947-ben megindult második emigrálási hullám számszerűen nem vetett oly nagy tömeget nyugatra, mint az 1945-ös, de súlyban és jelentőségben felülmúlta azt. A 47-es emigránsok túlnyomó többsége politikus volt, vagy legalábbis részt vett a politikai életben. Nemcsak olyanokból állt, bár azok voltak többségben, akik helyeselték és támogatták a 45-ös belpolitikai {81.} fordulatot, hanem olyanokból is, akik azt megelőzően viseltek közéleti szerepet, de nem lévén németbarátok vagy szélsőséges jobboldali eszmék hívei, az országban maradtak, amikor a háború elveszvén, orosz megszállás alá került.

Mivel az 1947 és 1949 között nyugatra távozott magyarok politikailag erősen elkötelezettek voltak és az emigrálást azért vállalták, hogy odahaza elkezdett politikai küzdelmüket idegenben folytassák, hamarosan megkezdték az emigráns politikai keretek megteremtését és azoknak az intézményeknek a létrehozását, amelyek a politikai cselekvéshez szükségesnek látszottak.

1947-49-ben nemcsak a hazai demokratikus kísérlet résztvevői emigráltak, hanem az akkori politikai szerkezeten és intézményrendszeren kívülállók is. Kijövetelükkel nemcsak az új szervezetek, de a régiek is gyarapodtak. Az a politika, amelyet Rákosi és társai a demokrácia felszámolására és az ország bolsevizálására elindítottak, egyéb ártalmain kívül annak okozója is volt, hogy az országot egyaránt elhagyták olyanok, akik a) 1945-ben a régi közéletben szerepet játszottak, de a nyugatra távozást elutasították és a beilleszkedés szándékával otthon maradtak; b) a Hitlerrel szembeni ellenállásban részt vettek, a német nácizmus és a nyilasuralom végét örömmel üdvözölték, az új rend elindításában közreműködtek; c) nem kis számban olyanok is, akik egy emberséges és türelmes szocializmust is tudomásul tudtak volna venni. Megbocsáthatatlan vétke a Rákosi szellemében és irányításával működő kommunista pártnak, hogy száműzetésbe kergette az ország demokrata politikai garnitúrájának jelentős részét és megfosztotta a társadalmat sok értékes és tehetséges tagjától, akiknek tudására, képességeire, szakértelmére a nemzetnek szüksége lett volna.

Egy elvakult és velejéig kártékony koncepciónak - a sztálinizmus magyarországi változatának - volt tulajdonítható, hogy még a kommunista párttal a társadalmi pluralizmus jegyében együttműködni és az országot közösen felépíteni hajlandó demokrata politikusokat is belekergette az antikommunista táborba és szovjetellenessé tett olyanokat, akik - minden rossz tapasztalatuk ellenére - a realitások talaján állva, elsődleges célnak és az ország érdekében állónak tartották a hatalmas szomszéddal való jó viszonyt.

A magyarországi demokraták kommunista- és szovjetellenességét az a kommunista párt termelte ki, amely megtűrte és támogatta Rákosi utólagosan személyi kultusszá szépített önkényuralmát. A nyugati magyar demokrata emigráció kommunistaellenességéért egyes egyedül azok a történelmi fejlemények felelősek, amelyeknek részbeni elítélése ma már a kommunistáknak sem idegen. És ezek nem azért keletkeztek csupán, mert Rákosi és a hozzá hasonló funkcionáriusok önkényesen meghamisították a szocializmus és a kommunizmus elveit, ahogyan a szovjet hatalmi övezetben mondani szokták: "letértek a lenini útról", hanem azért, mert a párton belüli döntési mechanizmus és demokratikus centralizmusnak nevezett egy-kéz bármikor lehetővé teszi, hogy az eszmék a gyakorlatban a visszájukra forduljanak.

A negyvenhetes emigrációt azonban nemcsak az úgynevezett népi demokratikus fejlődésre való áttérés, vagyis a kommunista egyeduralomra való berendezkedés elítélése jellemezte, hanem a háború előtti és alatti {82.} kormányzati rendszertől való idegenkedés is. A kommunizmusnak szerintük a demokrácia volt az ellenszere és nem az a tekintélyi elv, amely a Horthy Miklós nevével jelzett korszakot meghatározta.

A negyvenötös emigránsokkal szemben a negyvenhetesek azt az előnyt élvezték, hogy a nyugati hatalmak és a Nyugat-Európában a háború után uralomra került kormányzatok rokonszenvére számíthattak, mivel azok a szabadnak tekintett magyarországi választásokból kikerült demokratikus koalíciós kormányt elismerték. (Kivétel volt a spanyol Franco-kormányzat, amely továbbra is a Marosy Ferenc által vezetett madridi magyar királyi követséget tekintette Magyarország egyedüli képviseletének.)

Az 1947-et követő években a negyvenötös és a negyvenhetes emigráció ridegen és barátságtalanul, olykor ellenségesen állt egymással szemben. Mind a két tábor vétkesnek tekintette a másikat. Az egyik azért részesült ellenfelétől súlyos elmarasztalásban, mert "kiszolgálta Hitlert, háborúba sodorta az országot, a végsőkig vívott harccal kiheverhetetlen pusztulások és veszteségek okozója volt, embertelenül bánt faji és politikai okokból magyar állampolgárok százezreivel, a nemzet nyakára szabadította a nyilas uralmat", a másik azért minősült vétkesnek, mert "kiszolgálta Sztálint, elfogadta az ország szovjet megszállását, közreműködött a rablásnak tekintett földosztásban, az államforma megváltoztatásában, magyar kormányférfiaknak - háborús bűnösség címén történt - elítélésében és kivégzésében, vezető társadalmi rétegek deklasszálásában".

Az ellentét kibékíthetetlennek látszott és az indulatok, amelyek a különböző kérdésekben kirobbant vitákban fellángoltak, mindkét oldalon olykor kölcsönös személyes vádaskodásokba és durvaságokba csaptak át. Amilyen bárdolatlanul és civilizálatlanul vitatkozott a budapesti kommunista rezsim a nyugati emigránsokkal, olyan modorban és stílusban folyt azok körében is az egymás közötti vita. Bár szép számmal akadtak kivételek és sokan kivonták magukat a rosszízű csatározásokból, mégis lehangoló volt látni, hogy néhol mily mélyre süllyedt a politikai kultúra és a vitatkozási módszer.

Az 1947 és 1949 között Magyarországról eltávozott menekültek, ellentétben a negyvenötös kitelepítettekkel, nem csoportosan érkeztek és nem tömörültek egy helyre, hanem egyenként jöttek és szétszóródtak egész Európában. Majd közülük is sokan útra keltek valamely tengerentúli államba. A németországi és ausztriai háborús pusztulások és a nélkülözés miatt a két országot lehetőleg kerülték. Inkább Franciaországba, Angliába, Svájcba, a Benelux-országokba és Skandináviába törekedtek. Olyan országokba tehát, ahol munkát és nélkülözéstől mentes életet reméltek. Egzisztenciális szempontból Franciaország nem volt előnyös letelepedési hely, de a politizálási és szervezkedési szabadság, amelyet nyújtott, vonzóvá tette a demokrata emigránsok előtt. Nem véletlen, hogy a negyvenhetes emigráció európai központja Párizsban alakult ki.


{83.}

2. A Magyar Nemzeti Bizottmány megalakulása

Természetes és magától értetődő volt, hogy a nyugatra távozott negyvenhetes magyar politikusok külföldre érve nem vonulnak vissza a magánéletbe, hanem a Magyarországon kezdett politikai tevékenységet idegenben folytatják és új környezetükben küzdenek azokért a célokért, amelyek megvalósítása Magyarországon lehetetlenné vált.

Az is természetes és magától értetődő volt, hogy a megváltozott viszonyok és feltételek között a hangsúlyok elhelyezése és általában a politikai érvelés módosult. A hajdani koalíciós politikusoknak immár nem kellett tekintettel lenniök a partnerek érzékenységére, különösképpen azokéra, akik a sztálinista szovjet modell lemásolásában és utánzásában a magyarországi megszálló hatóságok hathatós támogatását élvezték. A Magyarország átalakítására és szovjet mintára való átszervezésére irányuló terveket és elképzeléseket jóval élesebben bírálhatták, mint akkor, amikor még Magyarországon működtek és a koalíciós összjátékban részt vettek. Külföldön a kommunizmussal és a szovjet rendszerrel szembeni elutasító magatartás erősebben és élesebb hangon jutott kifejezésre, mint a magyarországi politikai munkában.

A nyugati magyar emigráció egy éles bírálója, a Londonból 1982-ben Magyarországra visszatért Nagy Kázmér a negyvenhetes politikusokról szólva azt írta, hogy "szerepük hasznos lett volna", ha megmaradnak "a történelmi tények megállapításánál és az egész magyar politikai fejlődést visszahúzó, erőszakos, egyszemélyes diktatúra elleni kiállásnál". Ehelyett "egyszerre nemcsak antikommunisták, de szovjetellenesek is lettek".[93] Ez az észrevétel teljesen történelmietlen, irracionális és valóságellenes gondolkodást tükröz. A negyvenhetesek ugyanúgy nem maradhattak meg Rákosi vétkei puszta megállapításánál, aminthogy Rákóczi sem állhatott meg közvetlen ellenfelei elmarasztalásánál, Kossuth Lajos kormányzó Windischgrätz, Haynau és Paskievics elítélésénél, Károlyi Mihály sem elégedhetett meg azzal, hogy megbélyegzi Horthy Miklóst. Amiként az említettek a magyar nemzettel szemben értetlen Habsburg-ház, illetve az első világháború utáni ellenforradalmi rendszer felelősségét is felvetették, ugyanúgy a negyvenhetes politikusoknak is ki kellett terjeszteniük bírálatukat a Rákosit és önkényuralmát lehetővé tevő, azt nemcsak eltűrő, de bátorító magyar kommunista és szovjet rendszerre is. Rákóczi nemcsak megállapította, hogy Bécs hitványul viselkedett, hanem igyekezett nemzetközi koalíciót szervezni ellene. Kossuth Lajos nemcsak megállapította, hogy az osztrák ház becsapta a magyar népet és még az oroszokat is a nyakára szabadította, hanem élete végéig harcolt ellene. Károlyi Mihály nemcsak megállapította, hogy mi történt uralma néhány hónapja után, de minden követ megmozgatott az ellenforradalmi rendszer hitelének rontása érdekében. Ha e magatartásokat helyesnek tekinti a mai magyar történetírás, akkor nem lehet haszontalannak nevezni a negyvenhetes politikusok kommunista- és szovjetellenes érzelmei felülkerekedését. Magyarország történetének Rákosi nevével fémjelzett sötét korszaka azután kezdődött, hogy a koalíciós politikusok egy csoportja elhagyta az országot és már külföldön tartózkodott. Hogyne támadtak {84.} volna fel bennük kommunista- és szovjetellenes érzelmek, amikor a közállapotok vészes romlását nap mint nap észlelték.

Az antikommunistává és szovjetellenessé válás folyamata ugyanolyan természetes és szükségszerű volt, mint az, hogy Rákócziék és Kossuthék Habsburg-ellenesek, Károlyi és a tizenkilences népbiztosok Horthy-ellenesek lettek. Lélektanilag azonos fejlődés tanúi vagyunk és semmi csodálkozni való nincs azon, hogy Nagy Ferencék nemcsak saját sorsukat panaszolták el, hanem mindent elkövettek, hogy az emigrációjukat kiváltó okok megszűnjenek.

Nagy Ferenc és a többi menekült, volt koalíciós politikus ugyanúgy viselkedett külföldön, mint viselkedett volna helyükben bárki más, aki nem akart a magánéletbe visszavonulni, hanem a Magyarországon elkezdett küzdelmet folytatni. Nem volt ez éveknek egyetlen menekült magyar politikusa, aki nem állott volna szemben nemcsak az önkényuralmat megtestesítő diktátorral, de azzal az államberendezéssel és politikai mechanizmussal is, amely az ilyen diktátorok felemelkedését és korlátlan hatalmát lehetővé tette.

A Magyarországot elhagyó politikusok azzal érkeztek külföldre, hogy miután a demokrácia Magyarországon meghiúsult, külföldről igyekeznek a demokrata eszméket ébren tartani és az országot további katasztrófáktól megóvni. Kétségtelen, hogy a hónapok múlásával a helyzet egyre rosszabb és rosszabb lett, következésképpen annak a reménye is csökkent, hogy Magyarország nagyobb károk nélkül vészeli át a sztálinista korszakot. Az magától értetődőnek tetszett, hogy minden menekült politikus a maga irányzatának és pártállásának megfelelően alakítja ki emigrációs politikáját. Számolni lehetett tehát a hazai pártkeretek átültetésével. Másfelől az is valószínűnek látszott, hogy ezek összefognak és létrejön valamilyen szélesebb képviseleti keret.

Nagy Ferenc és Varga Béla nyugatra való távozásuk után nem sokkal Washingtonban tűntek fel, ahol azután más menekült politikusok is megjelentek. Eckhardt Tibor az Egyesült Államokban élt a háborús évek óta. Bakach-Bessenyey György - aki Barcza Györgyön kívül a legaktívabb volt a követi bizottság tagjai közül - 1946 végén telepedett le az Egyesült Államokban. Nagy Ferenc a távozása utáni hónapokat Svájcban töltötte, majd ő is az Egyesült Államokban telepedett le. Politikai pályafutásának, elsősorban miniszterelnökségének történetét megírta Struggle behind the Iron Curtain (Küzdelem a Vasfüggöny mögött) című könyvében,[94] de ezt megelőzően a nagy amerikai hetilapokban és folyóiratokban részletesen beszámolt a magyarországi eseményekről, a demokratikus kísérlet kudarcáról és a kommunisták terjeszkedő politikájáról. Az ezekért az írásaiért kapott tetemes összegekből farmot vásárolt a Washington közelében fekvő Herndonban, ahol négy évig maga gazdálkodott, tejgazdaságot vezetett. Utána a farmot bérbe adta, de háza mindvégig ott volt e Virginia állambeli kis településen. Sulyok Dezső távozása után egy ideig ugyancsak Nyugat-Európában élt. Megírta ő is emlékeinek történetét, amely Zwei Nächte ohne Tag (Két éjszaka nappal nélkül) címen németül jelent meg egy svájci könyvkiadó gondozásában.[95] A két éjszaka a német és az orosz megszállást jelképezte. Még európai tartózkodása alatt Rómában fogadta XII. Pius pápa, {85.} amit nagy sikernek és megtiszteltetésnek könyvelt el. Amerikába érkezve a New York melletti New Brunswickban telepedett le. New Yorkban lelt új otthonra Pfeiffer Zoltán, a Függetlenségi Párt volt elnöke. 1948 októberében érkezett Amerikába Fábián Béla volt szabadelvű politikus, aki hitlerista koncentrációs táborból szabadult 1945 tavaszán.

1948 januárjában telepedett le az Egyesült Államokban Nagy Vince, az 1918-as belügyminiszter, a Szabadságpárt volt társelnöke. Ő 1947 júliusában hagyta el Magyarországot. Hamarosan a Zell am See közelében lévő Saalbachba került, ahol amerikai támogatással már több kisgazda- és szabadság-párti menekült képviselő tartózkodott (Sulyok, Halter Béla, Nyirjessy Sándor, Szilyné Oberschall Ilma, Czupy Bálint, Hajdu-Németh Lajos, Horányi Tibor, Keresztes Tamás, Vándor Ferenc stb.). Nagy Vince saalbachi tartózkodásának legnagyobb élménye a Jászi Oszkárral való találkozása volt, amelyről elérzékenyült hangon számolt be emlékirataiban.[96] A két hajdani októbrista 1947 késő őszén jött össze. Az Amerikában élő Jászi európai körútján Magyarországról jövet útban volt hazafelé. Neki is örömöt okozott a volt minisztertársával való találkozás. Nagy Vince Amerikába érkezve munkásként helyezkedett el. Televízió szerelő lett egy tv- és jégszekrény-kereskedésben.

Peyer Károly 1949 szeptemberében és Kovács Imre 1949 októberében került ki Amerikába. Kovács Imre először Svájcban, majd Franciaországban élt. Zürichben adta ki politikai visszaemlékezéseit Im Schatten der Sowjets (A szovjetek árnyékában) címen német nyelven. Ez a könyv hamarosan franciául is napvilágot látott.[97] A volt népi író és parasztpárti főtitkár gyakran hallatta hangját az emigráns sajtóban. Nem egy cikkét heves vita követte. Nagy Ferencen kívül ő lett a legtöbbet támadott koalíciós politikus, különösen a volt szélsőjobboldali közírók kedvelt céltáblája. Az említettekhez valamivel később csatlakozott Barankovics István, aki csak 1951 szeptemberében vándorolt ki az Egyesült Államokba. Barankovics 1949 tavaszán hagyta el Magyarországot. Hosszabb időt töltött Salzburgban, ahol a magyar menekült iroda vezetője volt.

A nevesebb politikusok közül Auer Pál és Közi Horváth József Európában maradt, az előbbi Párizsban, ahol 1947-ig mint követ működött, az utóbbi szintén Párizsban, valamint Németországban élt. Rövid időre azonban Közi Horváth is áttelepedett New Yorkba.

Többé-kevésbé ez volt az az együttes, amely létrehozta a Magyar Nemzeti Bizottmányt és hosszú éveken keresztül ez intézmény élén állott.

Nagy Ferenc, Varga Béla és más negyvenhetes politikusok arra a meggyőződésre jutottak, hogy össze kell fogniok és meg kell teremteniök a magyar nép külföldi képviseletét. Felismeréseik és tapasztalataik arra indították őket, hogy a magyar demokráciáért vállalt küzdelmüket közösen és egységesen kell megvívniok. Ugyanakkor két kérdést kellett eldönteniök. Az egyik: hol találják meg a nélkülözhetetlen külső támogatást és melyik az a hatalom, amelynek céljai megegyeznek a menekült magyar politikusok szándékaival. A másik eldöntendő kérdés az volt, mi legyen az a közjogi alap, amelyre az új nemzeti képviselet épül.

Hamarosan kiderült, hogy az Egyesült Államok az a hatalom, amelynek külpolitikája a legközelebb áll ahhoz, amire a menekült politikusok törekedtek. {86.} 1947 második felében már érezhető volt, hogy Washingtonban kezdik bizalmatlanul nézni a Szovjetunió terjeszkedését, az érdekkörébe került országoknak csatlós státusba való beleszorítását és a demokrácia intézményeinek felszámolásával egy időben, ez országok fokozatos bolsevizálását. Az Egyesült Államok még tartotta magát keleti szövetségesével kötött megállapodásaihoz, de lassan be kellett látnia, hogy ez a szövetséges nem elégszik meg a neki átengedett terület feletti biztonsági és katonai felügyelettel, hanem átplántálja oda a maga egész politikai és rendőri rendszerét. A neki elkötelezett kommunista pártok segítségével gyors ütemben átalakította a társadalmat és már látnivaló volt, hogy a Szovjetunióban megteremtett félelmi légkör a kelet-közép-európai kis országokra is átterjed. A magyar menekült politikusok ugyanígy, vagy még sötétebben látták a helyzetet és amikor partner után néztek, kézenfekvőnek látszott az Egyesült Államok felé való tájékozódás. Különösen azután, hogy a washingtoni kormány részéről is mutatkozott érdeklődés a demokrácia magyar képviselői iránt és ha közvetlen támogatásban nem részesítette is, nem hagyott kétséget az iránt, hogy rokonszenvvel kíséri őket. Nyilvánvalóvá vált, hogy Amerika és a magyar emigráció között nagy dolgokban érdekazonosság áll fenn (az Egyesült Államok is a szovjet terjeszkedés megállítására és visszaszorítására törekszik) és a kisebb jelentőségű dolgokban is rokonok az érdekek.

A negyvenhetes politikusokat sok bírálat és elmarasztalás érte - elsősorban Magyarországon - az amerikai orientáció miatt. Az e kérdésben használt hang oly durva és bárdolatlan még ma is, hogy komoly eszmecserére sor sem kerülhetett. A civilizálatlan vádakat hasonló színvonalú válaszok követték. Az olyan állítások, hogy Nagy Ferenc és társai az agresszív amerikai külpolitika szolgálatába álltak, a nyugati imperialistákkal a szocialista tábor ellen szövetkeztek, Magyarország ellen amerikai támogatással rágalomhadjáratot indítottak és belső rendszerének megdöntésére szervezkedtek, a dolgok lényegét képtelenek érzékeltetni. Csak indulatok felkorbácsolására alkalmasak, de nem komoly eszmecserére és tisztázó megbeszélésre.

Ha abból indulunk ki, hogy külső támogatásra minden politikai emigrációnak szüksége van, akkor a valóság könyörtelen tényei alapján a negyvenes évek végén ez másutt nem volt megtalálható, mint az Egyesült Államokban. Minden emigrációnak olyan támogatói vannak, amelyek adódnak és nem olyanok, amelyeket kedve szerint választ. 1947-48-ban a demokrata emigráció hiába keresett volna partnert másutt, nem talált volna. Sem Nagy-Britanniának, sem Franciaországnak nem volt határozott kelet-közép-európai politikája, még kevésbé az a hajlandósága, hogy a Magyarországról kiszorult politikai garnitúra hóna alá nyúljon. London és Párizs - még ha némely politikus, pl. az angol Bevin, tett is baráti gesztust - semmi jelét nem mutatta, mintha megértené és méltányolná az emigrációba szorult magyar politikusok törekvéseit. A rokonszenv és együttérzés nem volt elegendő. Támogatásra pedig sem a francia, sem a brit fővárosban számítani nem lehetett. Mind a két kormány napnál világosabbá tette, hogy esze ágában sincs emigráns csoportok mögé állni és ezáltal viszonyát az érintett államokkal veszélyeknek kitenni. Olaszország és Németország gyenge és {87.} erőtlen volt, a vesztett háború előidézte problémák amúgyis elég gondot okoztak nekik. A magyar emigrációnak támogató partnere Európában nem akadt.

Méltánytalan és igazságtalan a negyvenhetes politikusoknak szemrehányást tenni azért, hogy pillantásukat Washingtonra vetették és az Egyesült Államokban találták meg azt a partnert, amelyre szükségük volt.

A politika a lehetőségek művészete. Minden politikus olyan adottságokkal és lehetőségekkel dolgozik, amelyek rendelkezésre állnak és nem olyanokkal, amelyeket magában elképzel és amelyek után a szíve vágyik. Aki az utóbbit műveli, azt képzelgőnek, ábrándkergetőnek, önáltatónak szokás nevezni.

A negyvenhetesek realisták voltak. Az adottságok és lehetőségek az amerikai tájékozódást sugallták. Minden fenntartás és kritika ellenére, amellé a hatalom mellé álltak, amely elfogadta őket, az együttműködésre hajlandóságot mutatott és amelynek külpolitikai céljaiban a magyar igényeknek is helyük lehetett.

Jellemző módon, az amerikai orientációt a politikai színskála két szélén helyet foglaló irányzatok egyaránt támadták. Mind a szélsőbaloldal - tehát a kommunisták -, mind a szélsőjobboldal - tehát a nyilasok és 1944-ben kompromittált elemek - hevesen elutasították az amerikaiakkal való együttműködést. A kommunisták azért, mert ezt írta elő a mindinkább amerikaellenessé vált szovjet külpolitika, a szélsőjobboldaliak meg azért, mert továbbra is élt bennük az a torz kép, hogy az Egyesült Államok "judeo-kapitalista" erők irányítása alatt áll és nem őszinte barátja az európai kis népeknek.

A negyvenhetes politikusoknak tehát két irányban is védekezniük kellett és olyan érveket találniok, amelyek a realitásokra épülő koncepciójukat igazolták.

Ennél bonyolultabb és nehezebb volt a második kérdés megoldása, a közjogi alap tisztázása.

Az ezzel foglalkozók azonban nyomban dilemmába kerültek. Két megoldás jöhetett számításba. Az egyik az, hogy a negyvenötösökhöz hasonlóan ők is megfogalmaznak egy közjogi elméletet, amely módot nyújt nekik arra, hogy alkotmányos érvekkel igazolják a megteremtendő külföldi magyar politikai képviselet létjogosultságát. A másik megoldás az lehetett volna, hogy a közjogi alap szilárdságával nem törődve, a reprezentativitásra helyezik a hangsúlyt, tehát a szóba jöhető politikai színkép teljességére törekszenek. Vagyis, minden nyugaton élő volt törvényhozót, politikust és diplomatát bevonnak a tervezett testületbe, kivéve azokat, akik szélsőséges eszmék bódulatában és szolgálatában szembehelyezkedtek az emberiesség és a demokrácia elveivel.

Ha a nemzeti képviselet megszervezői az első megoldást választják, szilárd közjogi talajon állhattak volna, azzal a veszéllyel azonban, hogy a létesítendő testület nem lesz eléggé reprezentatív. Ebben az esetben ugyanis csak azokat vehették volna be, akik a közjogi elmélet alapján arra jogosultak lettek volna. Az feltehető volt, hogy a közjogi kiindulópont az 1946-os magyar köztársasági alaptörvény és az a tétel, hogy a parlament elnökének kényszerű távozásával az 1945-ben megválasztott parlament alkotmányosságán csorba esett. Az ilyen alapon összeállított nemzeti képviselet nem {88.} állhatott volna másokból, mint az 1945-ben megválasztott és 1947 május végéig nyugatra menekült képviselőkből.

A második megoldás, nem törődve az alkotmányjogi vonatkozásokkal és a közjogi alappal, arra törekedett volna, hogy a nemzeti képviselet magába tömörítsen minden törvényhozót, diplomatát és politikust, aki nyugati országokban tartózkodik. Számszerűen népes és a benne helyet foglaló tagok révén reprezentatív testület lett volna, de azzal a gyengével, hogy alkotmányjogi érveléssel könnyen kikezdhető.

A negyvenhetes vezető politikusok egy közbenső megoldáshoz folyamodtak. Hivatkoztak az 1946-os alkotmányra és megkonstruáltak egy közjogi alapot, de kiterjesztették a részvételi jogot az 1939-ben megválasztott országgyűlés - képviselőház és felsőház - tagjaira, a volt miniszterekre és diplomatákra, valamint azokra a szóba jöhető politikusokra, akik a nemzeti képviselet megalakulása után hagyták el Magyarországot, tehát a parlamentnek az 1947-es választási manipulációk és csalások után is tagjai maradtak. (Egy megbízhatónak látszó számlálás szerint 1950-ben az 1939-es, az 1945-ös és az 1947-es parlamentnek 188 tagja élt emigrációban.)

Varga Béla, az 1945-ben megválasztott nemzetgyűlés le nem mondott elnöke e parlament törvényességéből indult ki és ezt az álláspontot képviselte azokon a tárgyalásokon, amelyeket a nemzeti képviselet megteremtése érdekében folytatott. Az 1945-ös parlament törvényességét a 39-es országgyűlés tagjainak nagy része tagadta, különösen azok, akik részt vettek az altöttingi összejövetelen. Varga Béláék némileg ezek lába alól is ki akarták húzni a talajt azzal, hogy noha ők a 46-os alapra helyezkedtek, elismerték a 39-es törvényhozók részvételi jogát az új nemzeti képviseletben. Fő törekvésük azonban mégis csak az volt, hogy az altöttingi kezdeményezéshez nem csatlakozó 39-eseket nyerjék meg és ezáltal tágítsák, legalábbis számszerűen, az új testület kereteit. Arról, persze, kezdettől fogva szó sem lehetett, hogy a nyilasok és más nemzeti szocialista frakciók tagjai, valamint a magukat Sztójay és Szálasi mellett elkötelezettek az új képviseletbe bekerüljenek. Ilyen lehetőség azonban egy pillanatig sem vetődött fel, mert az említettek kezdettől fogva elzárkóztak a negyvenhetesekkel való bárminő együttműködéstől.

Varga Béla - elsősorban Nagy Ferenccel, de az Egyesült Államokban élő vagy akkoriban oda érkező politikusokkal, valamint illetékes amerikai személyiségekkel folytatott megbeszélései után - 1947. november 15-én jelentette be a Magyar Nemzeti Bizottmány megalakulását. Céljának azt jelölte meg, hogy "az elnyomott magyar népet a szabad világban képviselje". A "bizottmány" szó némi történelmi csengést adott a testület nevének. Mivel ennek megfelelője idegen nyelvekben nincs, angolul Hungarian National Council-nak nevezték. A council szó tanácsot, tanácsadó testületet jelent. Varga Béla bejelentésében az is állt, hogy a Bizottmány irodája New Yorkban nyílik meg, de lesz képviselete Washingtonban is. Feladatának azt tekintette, hogy a magyar népnek a kommunista uralom alól való felszabadulását előmozdítsa. A nemzeti egység jegyében csatlakozásra hívta fel az összes demokrata politikusokat. A munkát koalíciós alapon képzelte el, széles körű részvétellel, de a pártpolitikai ellentéteknek lehető félretételével. A pártpolitikának akkor érkezik el ismét az ideje - mondták Varga Béla {89.} és társai -, amikor Magyarország ismét szabad lesz és a magyar nép újból megválaszthatja parlamenti képviselőit.

Több mint fél évvel később, 1948. június 10-én kiadott "Értesítés"-ben Varga Béla a többi között a következőket jelentette be: "A magyar politikai élet szabad földön élő vezetőivel való előzetes megbeszélés alapján és azok felkérésére vállalkoztam arra, hogy megteszem az előkészületeket a magyar parlamentet helyettesítő szerv életre hozására.

Feladatom teljesítésére törvényes jogalapot ad nekem, mint a szabadon választott nemzetgyűlés le nem mondott elnökének az 1946. évi I. t.c. 45.§. 2-ik bekezdése, amely akként intézkedik, hogy »ha a köztársasági elnök tisztségének ellátására egyéb okokból tartósan képtelenné válik, az új köztársasági elnöknek megválasztásáig a köztársasági elnöki jogkört a nemzetgyűlés elnöke gyakorolja«.

Az 1947. évi május 28-31 közötti időben a törvényes magyar kormányt az orosz katonai beavatkozás erőszakkal letaszította helyéről és a köztársasági elnökkel szemben alkalmazott orosz megfélemlítés segítségével Moszkva ügynökeit ültette a magyar kormány elnöki székébe.

A törvényhozói, végrehajtói és bírói hatalom teljesen orosz kommunista befolyás alá került, a nemzet akaratának szabad nyilvánítása magyar földön lehetetlenné vált.

Törvényes kötelességemnél fogva ezt az »Értesítést« azzal küldöm meg a szabad választások alapján összeült parlament szabad földön élő tagjainak, hogy a magyar törvényhozás szerepét ideiglenesen betöltő "Magyar Nemzeti Bizottmány" összehívása iránt a szükséghez képest fogok intézkedni."

Egy évvel később - 1949. július 21-én - Varga Béla egy újabb "Értesítés"-ben bejelentette, hogy a beérkezett csatlakozási nyilatkozatok alapján a Magyar Nemzeti Bizottmányt megalakultnak mondja ki.

Varga Béla a maga közjogi illetékességét abból vezette le, hogy mivel a szovjet erőszak (Kovács Béla elhurcolása, Nagy Ferenc nyugatra kényszerítése, Dinnyés Lajosnak a kormány élére való erőszakolása, Tildy Zoltán köztársasági elnök megfélemlítése), az ország közjogi helyzetét gyökeresen megváltoztatta és mivel a köztársasági elnök nem cselekedhetik szabad akarata szerint, neki mint a parlament le nem mondott, tehát hivatalban lévő elnökének feladata új, ideiglenes parlament összehívása. Ez lett volna a Magyar Nemzeti Bizottmány, azoknak a megválasztott törvényhozóknak a részvételével, akik kivonták magukat a magyarországi kényszerítő, a szabad cselekvést lehetetlenné tevő körülmények alól.

A Magyar Nemzeti Bizottmányt soha nem hívták össze.

A Bizottmány létrehozását bejelentő okiratok tanúsága szerint ennek közjogi alapja majd olyan gyenge volt, mint az Altöttingi Országgyűlésé. Emigrációban létesült nemzeti képviselet illetékessége azonban elsősorban nem a közjogi alap szilárdságától, hanem a belső és külső elismeréstől függ. Altötting kudarcát az okozta, hogy sem az Egyesült Államok, sem más ország támogatását nem tudta megszerezni. A Nemzeti Bizottmány viszont kezdettől fogva a washingtoni kormány jóindulatú egyetértését és támogatását élvezte, ami megnyitotta a Bizottmány vezetői előtt más kormányelnöki és külügyi hivatalok ajtaját is. A versengést Altötting és a Bizottmány között {90.} nem a közjogi alap értéke, hanem mindenekelőtt a külvilág magatartása, a nemzetközi elismerés döntötte el.

A Magyar Nemzeti Bizottmány nemcsak a washingtoni kormány politikai támogatását, de anyagi segítségét is élvezte. Ez tette lehetővé, hogy az élére megválasztott Végrehajtó Bizottság tagjai anyagi gondok nélkül végezhettek politikai munkát, olyan irodát tarthattak fenn, amely felszerelésben és külsejében is illő volt egy fontos politikai testülethez, európai menekült irodák pedig eligazítást nyújthattak a Rákosi-rendszer idegenbe került és kezdetben tanácstalan magyar menekültjeinek. A Végrehajtó Bizottság ama tagjai, akiknek más kenyérkereső foglalkozásuk nem volt, kezdetben 300, majd 400 dollár, később annál is több havi javadalmazásban részesültek. Ez megfelelt egy kis fizetésű munkás vagy tisztviselő mindenkori havi jövedelmének. A szervezet 1951. október 15-én beköltözött a New York-i 72. utca keleti felének egy előkelő épületébe, amelynek egyik emeletén berendezte irodahelyiségeit és ott székelt egészen megszűnéséig.

A Nemzeti Bizottmány vezetői - Varga Béla elnök, Nagy Ferenc és a többiek - abból kiindulva, hogy a magyar nemzet külföldön élő képviselői, nem vettek fel idegen állampolgárságot. Mindvégig megtartották menekült státusukat, úgy érezve, idegen állampolgárság felvételével a lojalitásuk már nemcsak a magyarsághoz, hanem egy idegen államhoz is köti őket. Ezt mindenképpen el akarták kerülni. A magyarság szószólóinak tekintve önmagukat, minden más kötöttséget elhárítottak. Eckhardt Tibor például csak akkor folyamodott amerikai állampolgárságért, amikor végrehajtó bizottsági tagságáról lemondott és visszavonult a Bizottmány belső ügyeiben való részvételtől. Nagy Ferenc sohasem lett amerikai állampolgárrá. De mások sem, amíg politikai vezető szerepet játszottak.

A Magyar Nemzeti Bizottmánynak önmaga szerepéről és feladatáról vallott felfogását kitűnően érzékeltette az a nyilatkozat, amelyet 1950 nyarán bocsátott ki. Ebben a következők olvashatók: "Két éve annak, hogy Varga Béla, a Magyar Nemzetgyűlés utolsó törvényesen megválasztott és le nem mondott elnöke, mint a tisztségének ellátására tartósan képtelenné vált köztársasági elnök jogkörének gyakorlója - miután Magyarországon az alkotmányos élet megszűnt - törvényes kötelességénél fogva az 1939. év óta működő magyar parlamentek szabad földön élő tagjait összehívta és ezek határozata alapján a magyar törvényhozás szerepét ideiglenesen betöltő Magyar Nemzeti Bizottmányt megalakultnak jelentette ki.

A Magyar Nemzeti Bizottmány feladata, hogy az egyetemes magyar nemzeti érdekeket képviselje és szószólója legyen a szovjet hódoltság tartama alatt a magyarság igazi akaratának.

A Magyar Nemzeti Bizottmány és annak Végrehajtó Bizottsága az ország felszabadítása után, a nyugati demokratikus elveknek megfelelően, kizárólag a magyar nép döntésére bízza, hogy építsen a romokon új hazát. A mi feladatunk megteremteni a magyar nemzet számára a szabad akaratelhatározás előfeltételeit és a tiszta demokratikus elvek alapján megválasztott törvényhozásnak az ország vezetését átadni. A Magyar Nemzeti Bizottmány célja, hogy osztály, faj, felekezet és pártkülönbség nélkül a világon szétszóródott szabad földön élő magyarság támogatását és bizalmát biztosítsa a felszabadítás nagy küzdelmében.

{91.} A Végrehajtó Bizottság hangsúlyozza, hogy ebben a küzdelemben a krisztusi ethika és humanizmus s azok a közös nyugati örökségen nyugvó alapelvek fogják irányítani, amelyeket első, 1949 májusában kiadott deklarációjában már leszögezett.

Mindenekfelett harcol Magyarország felszabadításáért az orosz elnyomás alól, a nemzet önrendelkezési jogának, független államiságának és alkotmányos kormányzatának helyreállítása érdekében, nehogy akár a nácizmus, akár a bolsevizmus rémségei megismétlődjenek. Az új Magyarország nem lehet a régi Magyarország hibáinak folytatása.

Feladatának tekinti a magyar nép visszatérését a nyugati kultúrközösségbe és az Egyesült Európa szabad népeinek politikai rendszerébe. Ugyancsak kötelességének tartja a felszabadítandó szomszéd népekkel való együttműködés és barátság intézményes alapokra helyezését.

Elítél és szembe fog szállni minden olyan törekvéssel, mely egyetemlegesen akar felelősségre vonni osztályokat, pártokat, nemzetiségeket vagy felekezeteket. A felelősség kérdését egyedül a felelős magyar bíróságok illetékesek megállapítani, és előre a leghatározottabban elítéli és meg fogja akadályozni akár egyesek, akár csoportok bárminemű bosszúálló tevékenységét.

Elismeri és biztosítani kívánja minden magyar állampolgár számára az ember természetes és elidegeníthetetlen jogait, különösen a személyes szabadság, a gondolat és vélemény szabad nyilvánítása, a vallás szabad gyakorlása, az egyesülési és gyülekezési jog, mentesség az elnyomástól, félelemtől és nélkülözéstől, a tulajdonhoz, személyi biztonsághoz, a munkához és méltó emberi megélhetéshez, a szabad művelődéshez való jog és részvétel joga az állam és önkormányzatok életének irányításában. Ezeket a jogokat a magyar állam valamennyi polgárának, minden irányú megkülönböztetés nélkül, a demokratikus államrend keretein belül egyformán és egyenlő mértékben kell biztosítani."

E nyilatkozatból világosan kivehető, hogy a Bizottmány vezetői erősen bíztak Magyarország felszabadulása közeli lehetőségében. A felszabadítás szó használata meg azt tükrözi, hogy a felszabadulást nem belső átalakulás formájában, hanem külső beavatkozás eredményének képzelték el. Mai szemmel nézve, ez álomnak és ábrándnak tetszik, de 1950-ben nem tartozott a lehetetlenségek birodalmába. Aki pedig azt állítja, hogy a felszabadításban való bizakodás már akkor is önámítás és önáltatás volt, az ezt ugyanolyan spekulatív elemekre építi, mint sok emigráns a közeli háború feltételezését és remélt kedvező kimenetelét. 1949-51-ben mind a két lehetőség fennállott, a közeli háború és annak elmaradása is.

A program, amelyet a Nemzeti Bizottmány meghirdetett, egy polgári demokratikus elveken nyugvó társadalom és államberendezkedés képét vetíti elénk és nagyjából olyan követeléseket fogalmaz meg, amelyek részben a harmincas évek magyar ellenzéki programjaiban, részben a negyvenötös polgári pártok nyilatkozataiban is szerepeltek. Fő követelés ismét az emberi jogok és polgári szabadságok helyreállítása volt, kiegészítve a félelem- és nélkülözésmentes élet igényével, amely a háborús és háború utáni emberi jogi karták fontos részévé vált. Némely tekintetben a Márciusi Front 1937-es pontjaira emlékeztet, persze, annak társadalomképe és távolabbi céljai {92.} nélkül, de szinte kísértetiesen azonos követelésekkel, ami az elemi jogokat és szabadságokat illeti, ékes jeleként annak, hogy a Sztálint és a szovjet modellt követő kommunisták éppen azoktól a jogoktól fosztották meg a magyar népet, amelyek kivívására 1937-ben Horthyék ellenében a népiek mellé álltak. A függetlenség és a demokrácia követelését kiegészíti a szomszéd népekkel való szóértés meghirdetése, a velük való együttműködés és barátság intézményes alapokra való helyezése. Ismét olyan pont, amely a korszak egyetlen demokrata programjából sem maradt ki.

A Magyar Nemzeti Bizottmány nemcsak az 1945-ös és 1947-es parlament nyugatra menekült tagjait tömörítette, de az 1939-es országgyűlés - felsőház és képviselőház - ama tagjait is, akik nem állottak az Altöttingben megfogalmazott közjogi alapon és hajlottak törvényszerűnek, alkotmányosnak elismerni a 45-ös parlamentet, illetve annak legfőbb alkotását, a köztársasági államformát kimondó 1946. évi I. törvénycikket. (Ennek nem mondott ellent, hogy a Bizottmány tagjai között is akadtak a királyságnak hívei és adott esetben a monarchiára szavaztak volna. A legitimista érzelmek felülkerekedése némely bizottmányi tagban nem semmisítette meg azt a felfogást, hogy 1945-ben és 1947-ben a magyar nép - a megszállás és a visszaélések ellenére is - szabadon választott, annak eredménye tehát tényként tudomásul vehető.) Ez a helyzet lehetővé tette, hogy az emigrációs politikai életbe bekapcsolódhassanak olyan személyiségek is, akik ettől addig visszahúzódtak, a 39-es alapon való tevékenységtől idegenkedtek, mert az politikai felfogásuknak és törekvéseiknek ellentmondott, vagy mert látták, hogy az semmilyen külső rokonszenvre és támogatásra nem számíthat. A Bizottmány létrejötte aktivizálta a) azokat a náciellenes konzervatív és liberális politikusokat, akiket a németek elhurcoltak, koncentrációs táborba zártak és akik 1945-ben szabadulásuk után nyugaton maradtak; b) csaknem az összes diplomatát, akik eleve reménytelennek tartottak minden nemzetközi háttér nélküli emigrációs képviseletet és c) azokat az 1946 után nyugatra került hajdani közéleti férfiakat, akik Magyarországon nem vettek részt a háború utáni politikai életben és külföldre érve az ott talált szervezetekben sem érezték jól magukat.

A Magyar Nemzeti Bizottmány formális megalakulása után két évvel - 1950-ben - 90 taggal rendelkezett. Jóval népesebb és tekintélyesebb szervezet volt tehát, mint az altöttingi országgyűlés. Többségét az 1945-ös és 1947-es nemzetgyűlés, illetve országgyűlés tagjai alkották, de szép számban csatlakoztak hozzá az 1939-es képviselőház és felsőház tagjai is.

A Bizottmány élén a Végrehajtó Bizottság állott, amelynek - 1950-ben - 13 tagja volt. Az elnöki tisztet Varga Béla - mint a Magyarországról való távozásakor a legmagasabb közjogi méltóságot betöltő személy - látta el, a két alelnök Nagy Vince, a Szabadság Párt volt társelnöke és Dombay János volt szociáldemokrata képviselő lett. A Végrehajtó Bizottság a következő politikusokból állott: Auer Pál kisgazdapárti képviselő és volt párizsi követ, báró Bakach-Bessenyey György volt berni követ, Barankovics István, a Demokrata Néppárt volt elnöke, Eckhardt Tibor, a Kisgazdapárt volt vezére, Fábián Béla ügyvéd, volt szabadelvű képviselő, Közi Horváth József volt kereszténypárti képviselő, a Keresztény Népmozgalom elnöke, Nagy Ferenc volt miniszterelnök, Peyer Károly volt miniszter, a Szakszervezeti {93.} Tanács és a Magyarországi Szociáldemokrata Párt hajdani vezetője, Pfeiffer Zoltán, a Függetlenségi Párt volt elnöke és Sulyok Dezső, a Szabadság Párt volt elnöke.

A további 77 bizottmányi tag közül a nevesebbek voltak: gróf Apponyi György, a Polgári Szabadság Párt volt képviselője, Baranyai Lipót, a Nemzeti Bank volt elnöke. Bartha Albert volt honvédelmi miniszter, Chorin Ferenc, a volt Gyáriparosok Országos Szövetségének (GYOSZ) elnöke és a volt Felsőház tagja, Gordon Ferenc volt pénzügyminiszter, ifj. Horthy Miklós volt követ, Kállay Miklós volt miniszterelnök, Kelemen Krizosztom volt pannonhalmi főapát és felsőházi tag, báró Kornfeld Móric volt felsőházi tag, Kovács Imre író, a Nemzeti Parasztpárt volt főtitkára, Mihalovics Zsigmond kanonok, az Actio Catholica volt igazgatója, Scitovszky Tibor volt külügyminiszter és az Általános Hitelbank volt elnöke, gróf Teleki Béla, az Erdélyi Párt volt elnöke, Vészy Mátyás polgári demokrata párti képviselő.[98]

A tagok közötti érintkezés előmozdítására és a külvilág tájékoztatására a Végrehajtó Bizottság két kőnyomatost adott ki. A magyar nyelvűnek Bizottmányi Közlöny, az angolnak Hungarian Observer volt a neve. Az előbbi csak rövid ideig, az utóbbi 1955-ig jelent meg.

A Barankovics István által vezetett vallás- és közoktatásügyi bizottság "Kis Magyar Könyvtár" címen könyvsorozatot indított. Ennek hat kötete jelent meg. A litografált füzetek szerzői között szerepelt Horváth Barna jogtudós (A magyar közjog kis tükre, A magyar jogtörténet kis tükre), Kovrig Béla szociológus (Magyar társadalompolitika), Juhász Vilmos történész (Bartók Béla amerikai évei) és Kubinszky Lajos történész (Magyar közoktatásügyi politika a két háború között).

A végrehajtó bizottsági tagok egy-egy szakterület kezelését is magukra vállalták, elméletben tehát a végrehajtó bizottság amolyan kormánynak is elképzelhető volt és az általuk vezetett szakbizottságok potenciális minisztériumoknak is felfoghatók voltak. Szerkezetében tehát előttünk állt egy teljes kormánynak a magva, amely bármikor a szükségnek megfelelően feltölthető és bővíthető volt.

A kezdetén Bakach-Bessenyey vezette a külügyi, Sulyok Dezső a belügyi, Eckhardt Tibor a honvédelmi, Nagy Ferenc a gazdasági és pénzügyi, Peyer Károly a munkaügyi és szakszervezeti, Közi Horváth József a menekültügyi, Pfeiffer Zoltán az igazságügyi és sajtó, Fábián Béla a társadalompolitikai bizottságot. Ez az összetétel 1950 tavaszán megváltozott. Sulyok Dezső kilépett a Bizottmányból. A korábbi belügyi és menekültügyi bizottságot összeolvasztották, ennek élére Közi Horváth került. A Peyer által vezetett bizottság nevét ipari és munkaügyi bizottságra változtatták. A két alelnök mellé egy harmadik társult: Auer Pál, aki a Bizottmány párizsi képviseletén kívül elsősorban európai federációs kérdésekkel foglalkozott. Nagy Vince alelnököt két feladattal bízták meg. El kellett készítenie egy új választójogi törvényjavaslatot és a közigazgatás reformjának tervezetét. A cél és feladat azonban lényegében az alapelvek lefektetése volt. Nagy Vince ezenkívül elkészítette a Bizottmány ügyrendjét és rendszerbe foglalta az elvi jelentőségű határozatokat. Létrehozott a Bizottmány egy igazoló és {94.} összeférhetetlenségi bizottságot is, amelynek tagjai lettek: Nagy Ferenc, Peyer Károly, Pfeiffer Zoltán, Czermann Antal.

Auer Pálnak 1951 áprilisában kereskedelemügyi bizottságot létesítettek. Barankovics István ezt megelőzően, 1951 januárjában vezetője lett a vallás- és közoktatásügyi bizottságnak. Amikor pedig Eckhardt Tibor 1954 tavaszán lemondott végrehajtó bizottsági tagságáról, örökét Kállay Miklós vette át.

A Bizottmány washingtoni menekültügyi irodájának 1949 és 1951 között Saláta Kálmán, a New York-inak Horányi Tibor, a salzburginak Barankovics István, majd Nagy Mihály ezredes, a bregenzinek Vasváry József altábornagy, a müncheninek Hennyey Gusztáv volt külügyminiszter és a párizsinak Gácsér Imre bencés szerzetes volt a vezetője.

Aki a Magyar Nemzeti Bizottmányt amolyan emigrációs parlamentnek fogta fel, az hajlott arra, hogy a Végrehajtó Bizottságban kormányt lásson, különösen azután, hogy a VB-tagok mellé bizottságok szerveződtek és ezek könnyen kelthették majdani minisztériumok kisméretű előképét. A washingtoni kormány azonban nem tekintette sem a Bizottmányt emigráns parlamentnek, sem a Végrehajtó Bizottságot menekült kormánynak, még ha hivatalos vagy félhivatalos amerikai személyiségek néha főleg udvariassági gesztusok formájában ilyen látszatokat keltettek is. Az elnök és a végrehajtó bizottsági tagok szerepe kimerült abban, hogy a józan, mérsékelt, demokrata, középutas magyar emigráns politikai csoportokat összefogták, időnként az egységet jelképezendő közös akciókat kezdeményeztek és a nyugati kormányok rendelkezésére álltak, ha azok a magyarországi fejleményekről informálódni kívántak, vagy maguk jelentkeztek felvilágosítással, ötlettel, tanáccsal, javaslattal.

A Bizottmány a magyar politikai színkép eléggé széles spektrumát képviselte. Benne voltak az 1945-ben újjászervezett vagy utána alakult pártok, de ugyanakkor az 1945-ös fordulat előtti évek pártjainak képviselői is, valamint a hajdani Felsőház inkább konzervatívnak számító néhány tagja.

A Szociáldemokrata Pártnak csak a Peyer Károly által vezetett szárnya vett részt a New York-i kezdeményezésben. Peyer Károly nemzetközi kapcsolatait tekintve elsősorban az amerikai szakszervezetekre támaszkodott és a Nemzeti Bizottmányban mindvégig konstruktív szerepet játszott. Pártjának több volt képviselője is vele tartott. A Szociáldemokrata Párt másik szárnya - amelyet Bán Antal volt iparügyi miniszter és Szélig Imre képviselő, volt politikai bizottsági tag vezetett - elutasította a Bizottmányban való részvételt, és általában az amerikai orientációt. Ezt az irányzatot támogatta 1949-ben bekövetkezett haláláig Böhm Vilmos is, aki 1948 őszén mint stockholmi követ szakított a Rákosi irányítása alá került budapesti kormánnyal. Ez a csoport élvezte a Szocialista Internacionálé támogatását. Az Internacionálé Londonban székelt és amikor Bán és Szélig nyugatra került, Nagy-Britanniának munkáspárti kormánya volt. E két körülmény is amellett szólt, hogy a menekült magyar szociáldemokraták Londonban rendezzék be központjukat. Nemzetközi hátteret a Szocialista Internacionáléban és Nagy-Britanniában kerestek, elkülönítve magukat azoktól, akiknek - mint a Bizottmánynak is - az Egyesült Államok volt a nemzetközi hátterük.

{95.} Nagy-Britannia eléggé tartózkodó volt az emigráns nemzeti képviseletek kérdésében, kivéve a lengyel emigráns kormányt, amely még a háborúból mentődött át és a kelet-nyugat viszony kiéleződése következtében részleges tudomásulvételben részesült. De az új alakulásokat Londonban kételyekkel és fenntartásokkal fogadták, nem kis részben azért is, mert mögöttük a washingtoni kormány állott. Ez történt a magyar Bizottmány esetében is, amely iránt London sohasem tudott felmelegedni. Abban nem volt semmi meglepő, hogy megalakulásakor Knox Helm budapesti brit követ kormányának hűvös magatartást ajánlott ("jó úton járunk, amikor nem kötelezzük el magunkat"), hiszen a magyar fővárosban működő brit diplomaták még 1948 nyarán is reménykedtek a dolgok jobbrafordulásában és bizalmatlanok voltak Nagy Ferenccel szemben, kiről a követ megjegyezte, hogy "nem a mi emberünk".[99] Az angolok 1946-47-ben reálisabban ítélték meg a magyarországi helyzetet és lehetőségeket, mint az amerikaiak. Ezeknél is jobban ajánlgatták Nagy Ferencnek és társainak, hogy ne élezzék ki a helyzetet, hanem igyekezzenek kompromisszumot kötni az oroszokkal és a kommunistákkal egyaránt. 1948-49-ben már az amerikaiak bizonyultak realistábbaknak, amennyiben az angoloknál hamarabb ismerték fel a bekövetkezett fordulatot és a koalíció sorsának végleges megpecsételődését.

Egy 1950-es kimutatás szerint a Magyar Nemzeti Bizottmány 21 országban létesített diplomáciai képviseletet. Ezek élén az esetek túlnyomó többségében volt követek és külügyi főtisztviselők álltak. Argentínában Bobrik Arnó, Ausztráliában Barcza György, Ausztriában Bartók László, Belgiumban gróf Apponyi György, Brazíliában ifj. Horthy Miklós, Chilében Rosthy Forgách Ferenc, Egyiptomban Páthy László, Franciaországban Auer Pál, Görögországban Bogdán Iván, Kanadában Vladár E. Imre I., Kolumbiában Riegler-Rosenberg Lola, Marokkóban Éliássy Iván, Mexikóban Hollán Sándor, Nagy-Britanniában Ullein-Reviczky Antal, Németország Szövetségi Köztársaságban Hennyey Gusztáv, Olaszországban és a Vatikánban báró Apor Gábor, Portugáliában Bartheldy Tibor, Svájcban Nickl Alfréd, Törökországban báró perényi Lukács György és Uruguayban Vladár E. Imre II. képviselte a Nemzeti Bizottmányt. Spanyolországban ugyan Marosy Ferenc mint magyar királyi követ működött, de egyben a M.N.B. képviseletét is ellátta.[100]

Bécsben - amely a Magyarországról elmenekültek első állomása volt - ekkoriban még nemigen voltak menekült szervezetek és emigrációs intézmények. Ez abból adódott, hogy 1955-ig Bécs négyhatalmi igazgatás alatt állott és a város egy negyedét - valamint egész Burgenlandot, Alsó- és Felső-Ausztria egy részét - a szovjet hadsereg tartotta megszállva. Emigráns politikai tevékenységről ott nem lehetett szó. Csaknem kizárólag segélyszervezetek működtek, többségükben katolikus papi irányítással, amelyek nemcsak élelemmel és ruhaneművel, de tanáccsal és egyéb segítséggel támogatták az oda érkezett menekülteket. Felbecsülhetetlen értéke volt ennek, hiszen a túlnyomó többség illegálisan, az éj leple alatt, akadályokat és ellenőrzést kikerülve gyalog ment át a határon, legfeljebb kis táskát vagy hátizsákot hozva magával.


{96.}

3. Szabad Európa Bizottság és Szabad Európa Rádió

A Magyar Nemzeti Bizottmány megalakulásáról szóló 1949. július 21-i hivatalos bejelentés előtt - június 1-én - megalakult a Szabad Európa Országos Bizottság (National Committee for a Free Europe), amelyet amerikai magánemberek alapítottak azzal a céllal, hogy a kelet-közép-európai kommunista rendszerű országok menekült demokrata politikusait támogassa és az általuk vezetett intézmények munkáját előmozdítsa, valamint saját kezdeményezéseivel a szóban forgó területek lakosságában a sztálinista elnyomás alóli szabadulás reményét és a demokrácia jövőjébe vetett bizalmát ébren tartsa.

Az előzmények azt mutatják, hogy e Bizottság rendkívül rövid idő alatt, szinte hirtelen született meg. Az előkészületi idő nem volt több, mint néhány hónap. 1948-ban mind több kelet-közép-európai országból érkező menekült politikus kopogtatott az amerikai külügyminisztérium kapuján, egyfelől személyes támogatást, másfelől lehetőséget kérve a hazája érdekében való munkára. E politikusok rokonszenvet és bátorítást reméltek a washingtoni kormánytól nemcsak önmaguk, de országuk számára is.

Amerikai részről a rokonszenv megvolt és a szándék sem hiányzott az együttérzés kifejezésre juttatására. Kérdés volt viszont, hogy ez hogyan vihető végbe, amikor az amerikai kormány diplomáciai kapcsolatokat tart fenn a menekült politikusok országaival. Egy amerikai kutató, Robert T. Holt 1958-ban megírta a Szabad Európa Rádió történetét. Könyvében egy külügyminisztériumi tisztviselőt idéz, aki szerint zavarbaejtő volt az a helyzet, hogy "előszobájában várakozik két úriember, az egyik egy vasfüggönymögötti ország hivatalos képviselője, a másik pedig ugyanez ország üldözött volt kormányférfia". Bármennyire aggályos lett az előbbivel való kapcsolat, a diplomáciai érintkezésnek vannak bizonyos szabályai. Magyarán, az amerikai kormánynak kellett valami megoldást találnia, hogy a diplomáciai előírásokat ne szegje meg, ugyanakkor azokat se hagyja cserben, akik hazájukban szövetségesei és barátai voltak, és akiknek törekvéseit jóakaratú figyelemmel kíséri.

Kormányon belüli és kívüli férfiak egy csoportja összeült George Kennan, a neves politikai író és diplomata vezetésével, hogy a problémát megvitassa. Arra a felismerésre jutottak, hogy ne a kormány, hanem a társadalom segítsen a menekült politikusoknak. 1949 februárjában Kennan a kérdést megvitatta Joseph C. Grew-val, az amerikai külügyi szolgálat egy volt magas rangú tisztviselőjével, a volt tokiói nagykövettel, valamint összefoglalta Dean Acheson külügyminiszter számára ezzel kapcsolatos gondolatait és elképzeléseit. Acheson röviddel utána felkérte Grew nagykövetet, hozzon létre egy magánemberekből álló társaságot, amely foglalkozhatnék a menekült politikusok ügyeivel. Joseph C. Grew a felkérésnek eleget téve, először maga mellé vette barátját és külügyminisztériumi kartársát, DeWitt C. Poole-t, akivel együtt megkezdte a tervezett bizottság összeállítását. A cél az volt, hogy ez a bizottság mintegy ötven tagból álljon és tükrözze az amerikai társadalom összetételét. Helyet kapjanak tehát a jelentősebb társadalmi rétegek, egyházak, gazdasági és politikai csoportok. Abban is egyetértettek a kezdeményezők, hogy a bizottság munkája ne merüljön ki a jótékonykodásban, {97.} hanem a menekült politikusokat segítse abban, hogy képességeiknek és szakismereteiknek megfelelő munkához jussanak. Ugyanakkor sem Kennan, sem Grew nem tévesztette szem elől a történelem olykor meglepő fordulatainak lehetőségét és azt a szerepet, amely ezekre a politikusokra adott esetben hárulhat.

Négy hónapig tartó megbeszélések után, 1949. június 1-én, a Bizottság megalakult és mint részvénytársaságot jegyezték be a New York-i cégjegyzékbe. Nyereséget nem produkáló szervezetként (non-profit organization) működött, ami azzal járt, hogy a céljaira juttatott adományok az adózás alá eső bevételekből levonhatók lettek. Az első bizottsági tagok között volt Dwight D. Eisenhower tábornok, a későbbi elnök, Adolf A. Berle volt külügyi államtitkár, James B. Carey szakszervezeti vezető, Allen W. Dulles, az OSS, a háború alatti amerikai titkosszolgálat volt vezetője (később, 1953 és 1961 között a CIA igazgatója), William J. Donovan és Lucius D. Clay tábornok, Herbert H. Lehman szenátor, Cecil B. De Mille és Darryl Zanuck filmrendező és producer, Frank Altschul New York-i bankár, akinek feladatkörébe került a sajtó és a rádió megszervezése.

A nevét később Szabad Európa Bizottság-ra (Free Europe Committee) változtató szervezet igazgatóságának első elnöke Joseph C. Grew, a bizottsági tagok testületének az elnöke DeWitt C. Poole és alelnöke Frederic R. Dolbeare lett.

Az 1949. június 1-én tartott első sajtókonferencián Grew nagykövet a szervezet céljairól és feladatairól szólva kijelentette, hogy a vállalkozás részben a jaltai egyezményből ered. Abban ugyanis az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió a náci önkényuralom alól felszabadított országoknak nemzeti függetlenséget és elemi demokratikus szabadságokat ígért. Ez nem történt meg. Egy új önkényuralom ütötte fel fejét és ennek lett következménye a kelet-közép-európai demokratikus politikusok menekülése.[101]

A Szabad Európa Bizottság mellé később Kereszteshadjárat a Szabadságért (Crusade for Freedom) néven az anyagi alapot előteremtő cég társult, amelynek feladata volt adományokat szerezni és gyűjtési akciókat lebonyolítani.

A Szabad Európa Bizottság létrejöttét kétségtelenül az Egyesült Államok, általában a nyugati hatalmak és a Szovjetunió közötti háborús együttműködés megingása, a kölcsönös viszony megromlása és a bizalmatlanság szembeszökő növekedése váltotta ki. A Szovjetunió a jaltai egyezmény önkényes magyarázatával, más megállapodásoknak eredeti értelmükből való kiforgatásával jogcímet vélt találni arra, hogy a háborúban általa elfoglalt országokban a megígért önkormányzat és szabad választások helyett a szovjet rendszer sztálini változatát honosítsa meg. Miután ehhez a népek hozzájárulását nem kapta meg, a kommunista pártok segítségével erőszakkal irtotta ki a demokratikus intézményeket és vezette be az egypártrendszeres diktatúrát. Ez a felismerés vezette a Szabad Európa Bizottság alapítóit arra a meggyőződésre, hogy ha az amerikai kormány a szovjet hódítást és berendezkedést megakadályozni nem tudta, az amerikai társadalom kötelessége, hogy legalább ez országok menekült szellemi és politikai elitjének segítséget nyújtson. E szándék megvalósulását elősegítette, {98.} hogy azokban az években némelyek egy közelgő konfliktus kirobbanására számítottak és együtt kívánták tartani azt a politikai garnitúrát, amely a konfliktus sikeresnek feltételezett vége után az Egyesült Államok partnerévé válhat az érintett országokban. A magyar Nemzeti Bizottmányon kívül megalakultak más kelet-közép-európai országok nemzeti képviseletei is.

A Szabad Európa Bizottság 1949. július 25-én két bizottságot szervezett. Az egyik a szellemi, társadalmi és jóléti együttműködés, a másik a sajtó és rádió ügyeivel foglalkozott (Free Europe Citizens' Service, Radio Free Europe, Free Europe Press). A bizottságok száma később növekedett. Külön bizottság (Free Europe Exile Relations) intézte a különböző nemzeti képviseletek és általában az emigráns szervezetek ügyeit, amelyek az esetek túlnyomó többségében anyagi természetűek voltak. Az emigránsok anyagi erőforrásai a negyvenes-ötvenes években bizony nagyon gyengék és szegényesek voltak. A külső támogatásra rá voltak utalva. A Szabad Európa Bizottság menekült tudósok, kutatók, politikai analisták támogatására tanulmányi központot (Mid-European Studies Center) és az egyetemi, főiskolai hallgatók tanulmányai folytatásának előmozdítására egyetemi segélyszervezetet (Free Europe University in Exile) is alapított.

*

Ehelyütt kellene talán érinteni az 1947-ben létesített amerikai CIA (Central Intelligence Agency, Központi Hírszerző Szervezet) szerepét a magyar emigráció működésében.

Az amerikai kormányrendszernek egy sajátossága, hogy a központi igazgatást csak kevés hatóságra korlátozza, aminek következtében talán sehol sincs oly kevés minisztérium, mint az Egyesült Államokban. E minisztériumok illetékességi területe és jogköre ennél fogva olyan nagy, mint más országokban sok minisztériumé együttvéve. A Belügyminisztérium például annyi ügyet kezel, mint másutt a kormány harmada vagy negyede. (A kommunista rendszerű országokról nem is szólva, ahol még az egyes ipari ágazatoknak is külön-külön minisztériumuk van, még inkább volt, különösen a sztálini korszakban.) Ennek az államszervezési elvnek megfelelően az általában titkos szolgálatnak nevezett intézménynek - a mi esetünkben a CIA-nak - tevékenységi köre is jóval tágabb, mint más országokban működő titkosszolgálatoké. A CIA nemcsak a hagyományos hírszerző - és vele rokon - tevékenységgel foglalkozik, hanem olyasmivel is, amit másutt egyéb állami szervek és intézmények látnak el. Ennek megfelelően a CIA-ról alkotott kép is más az Egyesült Államokban, mint mondjuk az európai országokban, ahol a titkosszolgálatok csak hagyományos feladataikat látják el, tehát a külföldi hírszerzést, kémelhárítást, az ellenfél terveinek keresztezését, titkos kártevést. A CIA tevékenysége olyan területekre is kiterjed, amelyek nem tartoznak az ilyen szervezetek hagyományos munkakörébe. Ezért nem kelti Amerikában senkinek rossz hírét, hogy a CIA-nak dolgozott és ez nem zárja el a további érvényesülés útját sem. A titkosszolgálat vezetői másutt is kerülhetnek magas állami pozícióba, nemcsak az Egyesült Államokban, de itt nem kísérik őket régi munkakörükről alkotott negatív képzetek.

{99.} A CIA más és több, mint általában a titkosszolgálatok. Olyan feladatokat is kapott, amelyek nem ellenszenvesek vagy visszataszítók. Így például a második világháború utáni években az ő ügykörébe került a hitlerista, a fasiszta, valamint más színezetű nemzeti szocialista kormányok által elpusztított európai demokratikus intézmények újjászervezésének, az ifjúság demokratikus nevelésének, a szabad sajtó és rádiózás felélesztésének az elsősorban anyagi eszközökkel történő előmozdítása. A hatvanas években kiderült, hogy nyugat-európai szakszervezetek, ifjúsági mozgalmak, írói és tudományos társulások részben a CIA közvetítésével nekik juttatott pénzekből tüntették el a háborús pusztítások nyomait és építették fel demokratikus intézményhálózatukat.

A CIA támogatásával született meg a Congress for Cultural Freedom (A Kultúra Szabadsága Kongresszus), amely írókat, művészeket, tudósokat támogatott, hogy munkáik megjelenhessenek és konferenciák, szemináriumok, előadóestek révén a közönséggel kapcsolatba kerülhessenek. A háború utáni Nyugat-Európa legjobb folyóiratai - a londoni Encounter, a párizsi Preuves, a berlini Monat, a bécsi Forum, a római Tempo presente - nem születtek volna meg és működhettek volna, ha nem támogatja őket a Congress, pontosabban a CIA. Költők, írók, publicisták, tudósok, művészek százai jutottak ily módon munkához és keresethez. A lebombázott, összelőtt, nyomorban tengő európai fővárosok képtelenek lettek volna amerikai segítség nélkül fenntartani azokat az intézményeket, amelyek a demokratikus, liberális és toleráns közgondolkodás meggyökerezését mozdították elő. A CIA tehát olyan tevékenységet is végzett, amelyet másutt respektábilis hivatalok és szervezetek végeznek. És ezért nincs mit szégyenkeznie. És azért sem, hogy az európai demokratikus közgondolkodás újjáélesztésére végzett munkája egybeesett az antikommunizmus fellángolásával. Az ötvenes évek elején a szovjet- és kommunistaellenes hullám nem azért indult el, mert a CIA szervezte - mint némely szovjet és kommunista propagandisták állítják -, hanem azért, mert Sztálin és hívei mindent elkövettek, hogy mind a Szovjetuniót, mind a kommunista rendszert a lehető legellenszenvesebb oldaláról mutassák be. Enélkül semmilyen amerikai pénz nem tudta volna a Szovjetunió és a kommunizmus ellen fordítani a kontinens liberális és baloldali szellemi embereit, ifjúságát, a szervezett dolgozók hatalmas tömegeit.

Az európai értelmiségnek juttatott amerikai pénzek amolyan szellemi Marshall-segély szerepét töltötték be, amelyre az elszegényedett Európának ugyanolyan szüksége volt, mint a gazdasági újjáépítést lehetővé tevő dollármilliókra.

A magyar emigráció és a CIA viszonyának másik vetülete, hogy a menekültek szükségszerűen kapcsolatba kerültek a titkosszolgálatokkal. Minden ország igyekszik hasznot húzni abból a tudásanyagból, amellyel menekültek határaikat átlépik. Ez így van a világ minden táján és így volt a múltban is. A menekült az idegenben nyomban közigazgatási hatóságok kezébe kerül, hiszen azoktól függ a menedékjog és a letelepedési engedély. A menekült minden kérdésre válaszol, hiszen hallgatással vagy tagadással helyzetét csak ronthatja. Olykor nem is gondol arra, hogy feleletei nemcsak a róla kialakuló képet segítenek megvilágítani, de az illető ország titkosszolgálatának {100.} információtárát is gazdagítják. Aki pedig az emigrációs közéletben kíván tevékenykedni és politikai munkát végezni, az aligha kerülheti el, hogy bele ne ütközzék ezekbe a szolgálatokba, még ha idegenkedik is tőlük.

A kormányok a világ minden táján e szolgálatok révén tartanak kapcsolatot az országukba került emigránsokkal. Mindaddig, amíg egy kormány diplomáciai kapcsolatban áll egy másik országgal, az onnan érkező emigráns politikusokkal ez a kormány közvetlen érintkezésbe nem lép. Csak közvetve, titkosszolgálata révén adja tanújelét annak, hogy rokonszenvezik velük és érdeklődéssel kíséri tevékenységüket. Az Egyesült Államok kormánya a CIA feladatai közé az emigránsokkal való kapcsolattartást is besorolja. Nem úgy, hogy csak a CIA érintkezik velük, de úgy, hogy az illetékes kormánytisztviselők a mindenkori külpolitikai helyzettől és az érdekelt országokkal ápolt diplomáciai viszonytól függően döntik el, hol végződik a hivatalos, a közvetlen érintkezés és hol kezdődik a közvetett, vagyis a CIA útján kiépített kapcsolat. A Magyar Nemzeti Bizottmány megalakulásánál is bábáskodtak CIA-tisztviselők, ha nem voltak is mindig világosan felismerhetők. Az amerikai elnökök, külügyminiszterek és kongresszusi vezetők viszont megtalálták a módját annak, hogy az emigráns nemzeti képviselet iránti érdeklődésüknek és rokonszenvüknek nyilvánosan is tanújelét adják. Olyannyira, hogy ezt a budapesti kormánynak mint tényt tudomásul kellett vennie és nem faraghatott belőle diplomáciai sérelmeket. Anyagi segítséget természetesen ilyen nyilvánosan a washingtoni kormány nem nyújthatott. A pénzt a Szabad Európa Bizottság adta. Az idők folyamán kiderült, hogy ennek nagy része a CIA pénztárából folyt, abból az alapból, amelyet a kormánynak nem kellett részletesen a költségvetésben feltüntetnie és tételenként a kongresszussal megszavaztatnia.

A CIA-val való összeköttetés természetesen aligha lehetett a Nemzeti Bizottmány és a különböző magyar emigráns intézmények vezetőinek kedvére, még ha tudatában voltak is annak, hogy az amerikai titkosszolgálatnak mi az igazi társadalmi helye és felépítése, sokszor milyen egymástól eltérő és egymásnak ellentmondó feladatokat lát is el. Mégis, senki sem ápolta örömmel e kapcsolatokat és leplezte, ha lehetett. Szívesen fogadott volna el mindenki kevésbé rossz hírbe hozott szervezettől támogatást és segítséget. A választáshoz azonban alternatívák kellenek és ilyenek nem voltak.

Bármilyen magyar szervezet és intézmény folyamodott is külföldi segítségért, az esetek túlnyomó többségében, más lehetőségek híján, az amerikaiaknál kötött ki, és a pénzforrás nem egyszer a CIA volt, akár közvetlenül, akár fedőszervezetnek igénybe vett, ártalmatlannak látszó társaság vagy alapítvány közbeiktatásával.

Tömegével lehetne felidézni a történelemből hasonló eseteket és dilemmákat. A közelmúlt és a jelen is kínál bőven példákat. Politikai emigráció és titkosszolgálat, a világ minden felében és minden társadalmi rendszerben, sajnos, összetartozó fogalmak és nehezen választhatók szét. Aki ezt ki tudta kerülni vagy meg tudott tőle menekülni, örülhet jó sorsának.

A Magyar Nemzeti Bizottmány a közvetlenül vagy közvetve a CIA-tól eredő pénzek nélkül kevesebb vagy semmilyen lehetőséggel nem rendelkezett volna, hogy a nemzeti képviseletet fenntartsa, tekintélyes és megbecsült {101.} szervezetként működhessék, vezetői utazhassanak, előadásokat tarthassanak, nemzetközi konferenciákon részt vehessenek, a magyar igényeknek és törekvéseknek hangot adhassanak.

Ha e pénzt az emigráns politikusok jó célra fordították, értékest alkottak, előmozdították azt az ügyet, amelynek érdekében összeálltak és amelyet nemesnek tekintettek - tehát a harcot a Rákosi-féle önkény ellen és az elviselhető magyar közállapotok visszatéréséért -, akkor rájuk is állhatna, amit Brecht darabjában az öreg Galilei mond a bepiszkolódott kezéről példálódzó tanítványának, hogy az inkább legyen piszkos, mint üres.

*

A Szabad Európa Bizottság legjelentősebb intézménye a Szabad Európa Rádió volt, amely 1949-ben alakult New Yorkban és 1951 nyarán indította meg rendszeres napi adásait Münchenből. A rádió magyar részlege - a Szabad Magyarország Hangja - 1951. október 6-án kezdte rendszeresen sugározni műsorait, először a város Bogenhausen nevű negyedében lévő Possart-strassei ideiglenes stúdióból, majd 1952 tavaszától az Englischer Garten-ben akkor létesült nagy épületkomplexumból.

Ennek az intézménynek a története egymagában kitöltené egy könyv terjedelmét. De máskülönben sem tartozik jelen munka témakörébe, mert az nem a magyar emigráció, hanem az amerikai külpolitika és tájékoztatás része volt, még ha lehetőséget adott is a hontalanságban élő magyar íróknak és újságíróknak a megszólalásra, arról nem is szólva, hogy milyen szerepet játszott azok egzisztenciális problémáinak a megoldásában. 1951-től kezdve mostanáig több száz magyar író, újságíró és színész - mint belső vagy külső munkatárs - a Szabad Európa Rádiónak köszönhette, hogy hivatásában megmaradhatott és nem kényszerült attól idegen területeken a mindennapi kenyeret megkeresni. Adottságainál fogva a SZER minden más nyugati magyar rádiónál nagyobb mértékben járult hozzá magyar szellemi emberek foglalkoztatásához és megélhetéséhez. De nem volt a magyar emigráció intézménye.

Kezdetben a Magyar Nemzeti Bizottmány mindent elkövetett, hogy a Szabad Európa Rádiót ellenőrzése alá vonja és műsorpolitikájában befolyását érvényesítse. E törekvései végül is kudarcot vallottak, mert a Szabad Európa Bizottság - és nyilván a washingtoni kormány - nem akarta kitenni a rádiót az emigráns egyenetlenségek és konfliktusok káros hatásának. Irányának és műsorpolitikájának meghatározását magának tartotta fenn. A rádió kapcsolata a különböző emigrációs vezetőkkel, szervezetekkel, intézményekkel kimerült abban, hogy azok tevékenységéről, jelentőségéhez mérten, rendszeresen beszámolt. A rádió nem lett emigrációs politikusok szószéke. A Nemzeti Bizottmány több tagjának a rádióval szembeni kritikáját és fenntartásait nagymértékben befolyásolta az a körülmény, hogy nem jutottak mikrofonhoz, jóllehet az volt a meggyőződésük, hogy ahhoz, "mint a magyar nép illetékes képviselőinek" joguk van. A SZER azonban e kérdésben nem engedett.

Következésképpen az emigráns politikusok nem voltak közvetlenül felelősek a rádió műsorpolitikájáért, közvetve is csak annyiban, hogy időnként {102.} ilyen vagy olyan irányban befolyásolni igyekeztek a rádiót irányító amerikai vezetőket. Frederic R. Dolbeare, a Szabad Európa Bizottság alelnöke a magyar adások megkezdése alkalmából rendezett müncheni ünnepségen a többi között ezt mondotta: a Szabad Európa Rádió "...az önöké lesz, a magyar nemzeté. Mi, amerikaiak szabad magyarok kezébe adjuk át ezt a rádiót és csak azt kérjük, maradjanak jó magyarok, szolgálják híven és pontosan hazájukat, fejezzék ki a magyar nép szabadságvágyát, állítsák ezt a rádiót a szabad Magyarország, azon át pedig a szabad emberiség szolgálatába".[102] E szavak kétségtelenül bátorítóan és lelkesítően hatottak, de nem leplezhették azt a nyilvánvaló tényt, hogy a rádió az amerikaiak intézménye, ők adják rá a pénzt és határozzák meg tevékenysége irányát. A magyarok szerepe annyi, hogy kihasználják a kínálkozó alkalmat és az adott keretek, lehetőségek, feltételek között nemcsak szakmailag jó műsort produkálnak, de teljesítik azt a feladatukat is, hogy hűséggel szolgálják hazájukat és a magyar nép szabadságvágyát. A rádió ilyen értelemben volt az övék. Az irányító szerep azonban mindvégig amerikai kézben maradt és a többször ígért partnerség - az egyenlőtlen erőviszonyok miatt - sohasem alakulhatott ki.

Az mindenképpen szerencsésnek mondható, hogy a Szabad Európa Rádió nem magyar, hanem amerikai irányítás alatt állott, és nem vált az emigráció szócsövévé. A hibák, amelyeket e rádió az évek folyamán elkövetett, súlyosabbak és helyrehozhatatlanabbak lettek volna, ha mondjuk a bizottmányi vezetők állapítják meg a műsorpolitikát. Némely kivételtől eltekintve, az illetékes amerikai vezetők magyar partnereiknél józanabbak, realistábbak és felelősségteljesebbek voltak. Magyar irányítás esetén az emigrációs ellentétek meg is béníthatták volna e rádió működését.

A SZER magyar osztályának első vezetője gróf Dessewffy Gyula kisgazdapárti politikus, a Kis Újság hajdani főszerkesztője volt. Helyettese Thury Lajos publicista és regényíró, a budapesti Esti Újság volt szerkesztője lett. A szerkesztőség összeállításában az amerikaiakat a reprezentativitás elve vezette, arra törekedtek, hogy a szélsőségek kizárásával lehetőleg minden politikai árnyalat képviselve legyen. A kezdeti időszak nevesebb munkatársai közé tartozott Jánosi József jezsuita, egyetemi tanár, Mikes Imre, Kovách Aladár, Zathureczky Gyula, Albrecht Dezső, Czupy Bálint, Szabó Zoltán, Kőrösi-Krizsán Sándor, Indig Ottó, Béry László, Bogyay Tamás, Stankovich Victor, Vaszary Gábor, Horváth Béla, Gellért Andor, Kemény György, Petrovich Iván színművész és rendszeres külső munkatársként Márai Sándor.


{103.}

4. Pártok az emigrációban

A negyvenötös és a negyvenhetes emigrációs politikai struktúra abban is különbözött egymástól, hogy a negyvenötösök nem szervezték újjá - a hungaristák kivételével - korábbi politikai pártjaikat, hanem új politikai tömörüléseket hoztak létre. Ezeknek azonban nem adták a párt nevet. 1945-ben és utána nehéz is lett volna elképzelni, hogy a hajdani és a Szálasi-kormányzat hónapjaiban kompromittált pártok nyugaton feltámadjanak. A nyilasok ily meggondolásokon túltették magukat, minden aggályoskodás nélkül megkezdte működését a Hungarista Mozgalom.

A negyvenhetesekben sem kisebbségi érzések, sem félelmek nem voltak, bizton számíthattak arra, hogy pártjaik feltámasztásán sehol sem ütköznek meg. Úgy érezték, hogy magyarországi működésük éveiben olyan célokért szálltak síkra, amelyek Amerikában és Nyugat-Európában rokonszenvesek. Mindegyikük tehát folytatni kívánta ezt a munkát és a cselekvés keretének önként kínálkozott a hazai demokrata pártok emigrációs képviseleteinek megteremtése. Persze, nem mindig és mindenhol abban a formában, amelyben Magyarországon megjelentek.

Annak eldöntésében, hogy érdemes és célszerű-e emigrációban párt-jellegű szervezeteket teremteni, fontos szerepet játszott a nemzetközi háttér, vagyis az a kérdés, hogy vannak-e nyugaton rokon mozgalmak és pártok. E tekintetben mindenki másnál előnyösebb helyzetben voltak a kereszténydemokraták, és a szociáldemokraták. Nyugat-Európában a negyvenes évek végén és az ötvenes évek elején a kereszténydemokrácia és a szociáldemokrácia bizonyult a két legjelentősebb politikai erőnek. Olaszországban, Franciaországban, Németországban, Ausztriában, a Benelux-országokban a kereszténydemokraták hatalmon voltak, vagy erős ellenzéki pozícióban ott, ahol időnként - mint Belgiumban és Franciaországban - éppen szociáldemokrata állt a kormány élén. Nagy-Britanniának 1945 nyarától 1951-ig munkáspárti kormánya volt és az azt követő időszakban egymást váltogatták konzervatív és munkáspárti miniszterelnökök. A magyar kereszténypártiak és szociáldemokraták számára tehát adva volt, hogy pártjaikat az emigrációban feltámasszák és nyugati elvbarátaikkal az együttműködést megteremtsék. Ugyanez volt a helyzet a liberálisokkal, akik több országban tekintélyes parlamenti képviselettel rendelkeztek és olykor a kereszténydemokrata-szociáldemokrata versengésben a mérleg nyelvének szerepét játszották. A magyar liberálisok ezt a kínálkozó helyzetet nem használták ki. Sem Apponyi György, sem Vészy Mátyás - a két legjelentősebb liberális emigráns politikus[103] - nem volt képes a szabadelvűség magyar híveit összefogni és pártszerű keretben összetartani. Pedig akadtak, akik erre hajlandóságot mutattak, de vezető nélkül ilyesmire gondolni sem lehetett.

Az említettekkel szemben jóval kedvezőtlenebb helyzetben voltak a Kisgazdapárt - a belőle kiszakadt Szabadság és Függetlenségi Párt -, valamint a Parasztpárt nyugatra került vezetői. Nyugaton nincsenek agrárpártok, legalábbis nem voltak azokban az országokban, amelyekben a magyar emigránsok nagyobb számban éltek. Partnerként legfeljebb a parasztszövetségeknél jelentkezhettek volna - amelyek közül különösen a német és {104.} a svájci játszott jelentős szerepet -, de e lehetséges szövetségeseknél politikai támogatást aligha kaphattak volna, lévén ezek elsősorban szakmai és érdekképviseleti jellegűek, napi politikával nemigen foglalkoznak. A magyar agrárpolitikusok úgy érkeztek nyugatra, hogy nemzetközi háttér nem várta őket és ez nagymértékben megnehezítette érvényesülésüket a világpolitika színpadán.

Érdekes módon, a magyar konzervatív köröknek sem akadt kellő nemzetközi hátterük, holott Nyugat-Európában nem jelentéktelen politikai erő volt a konzervativizmus. Szervezeti keretek hiányában azonban a kapcsolat néhány kevés személyi összeköttetésre korlátozódott. Az Egyesült Államokban, ahol a konzervatívok jelentős politikai tényező, a magyar emigránsok részéről már kezdettől mutatkozott érdeklődés, létre is jöttek kapcsolatok, de a magyarok nem mint hazájuk konzervatív irányzatainak képviselői léptek fel, hanem a pártkeretek figyelembevétele nélkül, az esetek túlnyomó többségében nem is magyar indítékoktól, hanem Amerikában élve az amerikai belpolitikai állásfoglalásoktól vezettetve. Az Egyesült Államokban az a különös helyzet állott elő, hogy a konzervatívoknak volt és van szép számú magyar hívük, de ez esetleges és nem szervezett, mivel a magyar konzervativizmusnak nincsenek pártkeretei és intézményei. Az amerikai konzervatív pártnak nincs magyar konzervatív párti emigráns partnere. Ugyanez a helyzet egyébként Nagy-Britanniában és azokban az országokban is, amelyekben konzervatív párt működik.

Az eddigiekből már kitűnt, hogy a jelentősebb és a Magyar Nemzeti Bizottmány megalapításánál bábáskodó politikusok a Független Kisgazdapárt garnitúrájából kerültek ki, akár úgy, hogy mindvégig e párt tagjai voltak, akár úgy, hogy abban kezdték meg háború utáni politikai tevékenységüket. Ezek közé tartozott Nagy Ferenc, Varga Béla, Sulyok Dezső, Pfeiffer Zoltán. Lássuk először a két utóbbit.

Amikor Sulyok Dezső az Egyesült Államokba érkezett, nyomban bekapcsolódott a Magyar Nemzeti Bizottmány munkájába és tagja lett a végrehajtó bizottságnak. Annak az elvnek megvalósítása érdekében, hogy a nemzeti képviselet széles körű legyen, Sulyokot kihagyni nem lehetett, jóllehet nyilvánvaló volt, hogy éles ellentétek választják el Nagy Ferenctől és Varga Bélától, nemkülönben a Bizottmány más tagjaitól is. Viszont elnöke volt a Szabadság pártnak, a 45-ös koalíció első jelentős ellenzékének, arról nem is szólva, hogy azt megelőzően a Kisgazdapárt tekintélyes tagja, sőt 1945 végén, 1946 elején e párt többségének miniszterelnök-jelöltje volt. Kétségtelen, hogy a Bizottmányban tudomásul kellett venni és meg kellett kísérelni a vele való együttműködést. Ő Nagy Ferencéknek azt vetette a szemére, hogy 1946-ban engedtek a szovjet és kommunista nyomásnak, közvetve segédkezet nyújtottak a Rákosi-féle szalámipolitika elindításához. A Nagy Ferencék elleni kritikája és fellépése miatt Sulyok rokonszenvezőket talált a negyvenötösök körében, ahol ugyancsak az a nézet uralkodott, hogy a Nagy Ferenc-Tildy-Varga-vezetés túlságosan engedékeny volt és tétlenül nézte Rákosiék térfoglalását. Viszont ebben a táborban sokan nem bocsátották meg neki, hogy népügyészi szerepet vállalt az Imrédy-perben.

Sulyok Dezső sikeresnek bizonyult amerikai egzisztenciájának megteremtésében. New Yorkban pert indított a budapesti kormány ellen azon a {105.} címen, hogy mint a Pénzintézeti Központ elnökének fizetési és ellátási követelése áll fenn ez intézménnyel szemben. Elmaradt fizetést és nyugdíjat követelt. A New York-i bíróság ennek helyt adott és Sulyoknak nagyobb dollárösszeget ítélt meg. Ezt a Pénzintézeti Központ amerikai folyószámlájának zárolt követeléseiből kapta meg. Ha nem is lett vagyonos ember, anyagilag függetlenné vált és nem szorult rá a végrehajtó bizottsági tagoknak juttatott havi tiszteletdíjra. Joggal érezhette tehát, hogy pozíciója a Szabad Európa Bizottsággal szemben és vetélytársai ellenében növekedett. Ezt kihasználni azonban nem tudta.

Pártjának tagjai Ausztriában még mellette vagy közelében voltak, de aztán szétszóródtak és jóllehet Sulyok olykor mint a Szabadság Párt elnöke és annak nevében lépett fel, a volt szabadságpártiak mint pártszervezet nem működtek. Sulyok önmagát súlyos és tekintélyes személyiségnek képzelte el, mások segítségére és támogatására, úgy látszik, nem volt szüksége. A Nemzeti Bizottmányon belüli tevékenységét is nagyrészt arra használta fel hogy, hajdani koalíciós partnereit, kik szerinte hűtlenek lettek a demokrácia ügyéhez, elmarasztalja. 1954-ben megjelent Magyar tragédia című könyve is mintha csak azért született volna meg, hogy ezeket újból pellengérre állítsa, ami egy sereg sértődöttséget és további elidegenedést idézett elő.

Pfeiffer Zoltán is inkább egymagában igyekezett képviselni azt a pártot, amelynek hajdani elnökeként a Nemzeti Bizottmány alapítói közé és a végrehajtó bizottságba került. A Függetlenségi Párt emigrációba vonult tagjait nemigen tudta összetartani, mert azok, akár a Sulyok-párt tagjai, világnézetüknek és pillanatnyi politikai érdekeiknek megfelelőbb kereteket választottak. Ez is mutatta, hogy milyen alkalmi és múlékony képződmény volt mind a Szabadság, mind a Függetlenségi Párt.

Pfeiffer Zoltán a végrehajtó bizottsági munkamegosztásban a sajtó- és propagandaügyek intézését kapta, amihez nagy lelkesedéssel és energiával fogott hozzá, de maradandó eredményeket elérni nem tudott, nemcsak szakmai fogyatékosságai, de politikai előítéletei, elfogultságai, valamint robbanékony természete miatt. Képtelen volt a sajtó és a hírverés területén dolgozó embereket hosszabb ideig összefogni, őket termékeny együttműködésre megnyerni és a dolgok természetéből eredő ellentéteket elsimítani. Ráadásul pénzek felett is rendelkezett, ami azzal járt, hogy akinek anyagi alapjából nem vagy csak kevés jutott, az máris feljogosítva érezte magát, hogy szembeforduljon vele. Amikor még nem tisztázódott, hogy a Szabad Európa Rádiónak milyen felügyeleti szervei lesznek és a Bizottmány erősen azon dolgozott, hogy az ő irányítása alá kerüljön, Pfeiffer Zoltán közreműködésével szerveződött meg az innsbrucki magyar rádiólehallgató szolgálat, amely aztán integrálódott a Münchenben létesült európai rádióközpontba.

A Nemzeti Bizottmányon belül Sulyokhoz hasonlóan Pfeiffer Zoltán is a Nagy Ferenc-Varga Béla-Kovács Imre hármas ellenzékének számított. (Kovács Imre volt a helyettese a sajtó- és propagandabizottságban.) Nemcsak üléseken és értekezleteken, de hírlapi cikkekben is állandóan hadakozott ellenük, gyakori érvként használva fel "együttműködésüket" a kommunistákkal.

A Kisgazdapárt tagjaiként nyugatra érkezett politikusok Nagy Ferenc {106.} és Varga Béla körül tömörültek. Közülük politikai múltjánál és nemzetközi összeköttetéseinél fogva a legjelentősebb Auer Pál volt, aki Nagy Ferenc lemondása után mint követ Párizsba disszidált és haláláig a legbefolyásosabb magyar emigránsnak számított Franciaországban. Azokat a kapcsolatokat, amelyeket nemzetközi szervezetekben végzett munkája és a francia fővárosban viselt követi tiszte éveiben kiépített, a száműzetés idejében is kamatoztatta, nemcsak barátokat szerezve Magyarországnak, de hasznos támogatókat a magyar demokrácia ügyének. Annak a politikai koncepciónak, amelyet Nagy Ferenc és Varga Béla képviselt, Európában Auer Pál volt az első számú támasza. Ugyanakkor kivételes integráló képességekkel rendelkezett. Párizsban, valamint nemzetközi szervezetekben - például az Európa Mozgalomban - példás módon tartotta együtt a magyarokat, mindig megtalálva a közös nevezőket és egyeztetve az eltérő nézeteket. A magyar csoportok az ő kiegyenlítő és pártpolitikán felül álló magatartása révén váltak képessé arra, hogy egységesen léphessenek fel. Ilyen értelmű és szellemű volt a tevékenysége a Nemzeti Bizottmányban is, amelyben Bakach-Bessenyeyn kívül elsősorban reá hárultak a külpolitikai feladatok.

A nyugatra került kisgazdapárti miniszterek közül - Nagy Ferencen kívül - egyik sem játszott kimagasló szerepet az emigrációban. Bartha Albert ny. vezérezredes, volt honvédelmi miniszter Salzburgból 1950 tavaszán áttelepedett Brüsszelbe, majd 1951 októberében New Yorkba érkezett és Amerikában élt haláláig. Amikor 1951 tavaszán alaptalanul jobboldali katonai szervezetekkel kapcsolatba hozták, a sajtóban nyilatkozatot tett közzé, amelyben elpanaszolta, hogy vannak, akik fasisztának, vannak, akik kommunista érzelműnek kiáltják ki. "Mindkettőtől egyenlően távol vagyok - írta. - Nem állottam mellet verve hordóra, hogy kérem én szabadalmazott demokrata vagyok, de viszont úgy éltem. Én voltam az a miniszter, aki egy szobát laktam, mert senkinek a lakását nem rekviráltattam el a magam számára, az elhagyott javakból egy varrótűt igénybe nem vettem, mert a más nyomorúságából nem akartam magamnak előnyöket szerezni, s hogy függetlenségemet megóvjam, hogy mindennek még a látszatát is elkerüljem, mikor rozoga miniszteri autóm üzemképtelenné vált, akkor gyalog jártam, s nem voltam hajlandó, minden meghívás ellenére, Moszkvába sem elmenni. Az emigrációt nem tartom karrierlétrának, amelynek fokain mindenki feni a kardját és szép beszédet mond (de majd ha arra kerülne a sor, hogy fegyverrel gyerünk felszabadítani a hazát, akkor menjen a másik). A hazaszeretet az összmagyarság köztulajdona, abból kirekeszteni senkit sem szabad, nincs patentírozva egyesek számára. Nem szabad kételkedni senki jószándékában. Lehet, hogy vannak, akik eltévesztették az utat, de ugyanakkor mások eltévesztették az erőviszonyok helyes megítélését, voltak, kik saját képességeiket és önmagukat túlméretezték, s nem egyszer messze elragadták a lovak."[104]

Bartha Albert már túl öreg volt ahhoz, hogy e nyilatkozatának megfelelő tevékenységet is kifejtsen és küzdjön azért a szabadelvű, türelmes, józan álláspontért, amely szavain átsütött. Eléggé visszavonulva élt, de időnként megjelent a Bizottmány és a Parasztszövetség ülésein. Washingtonban jelen volt 1952-ben a Nemzetközi Parasztunió nagyszabású kongresszusán.

Gordon Ferenc, aki 1947-ben berni követként szakított a Rákosi által {107.} irányított kormánnyal, Argentínában telepedett le, ahol a gazdasági életben helyezkedett el. Emigrációjának kezdeti éveiben magyar és spanyol nyelven publikált. Mint volt pénzügyminiszter részletesen beszámolt a háború utáni magyar-szovjet pénzügyi kapcsolatokról és a szovjet érdekek egyoldalú érvényesítésének jegyében született közös vállalatokról.[105] Nyárády Miklós pénzügyminiszterként szakított a kormánnyal és maradt nyugaton 1948-ban. Egy évvel később az Egyesült Államokban telepedett le, tanár lett egy egyetemen, majd a külügyminisztérium vette igénybe szolgálatait tanácsadói minőségben. Az emigráns politikában nem játszott szerepet. Argentínát választotta új lakóhelyének Andaházy-Kasnya Béla kisgazdapárti politikus, aki 1947-ben Magyarország ankarai követeként disszidált. A Buenos-Aires-ben élő volt képviselő és követ csatlakozott a Nemzeti Bizottmányhoz, de az emigráns politikában csak mérsékelt szerepet játszott. Nála tevékenyebb volt Antl Ödön, a háború előtti parlament kisgazdapárti tagja, aki később elsősorban a magyar zsidó szervezetekben végzett munkája és az Izraelnek nyújtott segítség révén szerzett nevet és tekintélyt. Antl Ödön Dél-Amerikában kezdte emigráns tevékenységét, de azután áttelepedett az Egyesüli Államokba.

A nyugatra távozott kisgazda miniszterek közül volt egy, aki minden emigrációs tevékenységtől tartózkodott és teljesen visszavonult a magánéletbe: Jékely László, aki Tildy köztársasági elnök hivatalának volt a vezetője, miniszteri rangban. Ő formálisan tagja volt a Nemzeti Bizottmánynak, de mindvégig tétlen maradt, feltehetően azért is, mert kijövetelét követően éles támadásokban részesült és ez elvehette a kedvét a további politizálástól.

A kisgazdapárti képviselők közül többen nem maradtak meg Nagy Ferenc és Varga Béla politikai vonzáskörében, hanem menekülésük után másfelé orientálódtak. Ilyen volt a két katolikus parasztképviselő, Czupy Bálint és Hajdu-Németh Lajos, akik a Keresztény Népmozgalomhoz csatlakoztak, gyengítve ezzel a volt kisgazdapártiak csoportjának paraszti bázisát, amely ezek után, Nagy Ferencen kívül, Cséplő Jenőre és Czipó Lászlóra apadt le. A kisgazdapártiak csoportjában az előbbiekben már említetteken kívül értelmiségi hivatásúak lettek a hangadók (Hám Tibor, Saláta Kálmán, Vatai László, Soós Géza, Dessewffy Gyula, Palinay Ferenc, Vándor Ferenc, Bokor Béla).

Amikor a kisgazdapárti emigránsok körében felvetődött a pártpolitikai szervezkedés kérdése, voltaképpen csak két lehetőség között választhattak. Az egyik a kisgazdapárt külföldi képviseletének megalakítása lett volna. A másik egy ennél szélesebb keret létrehozása, abból az elvi megfontolásból kiindulva, hogy az emigráció jó alkalom és lehetőség annak megvalósítására, ami Magyarországon nem sikerült, a parasztegység megteremtésére. Azaz valamennyi paraszti érdeklődésű és érdekű politikus közös szervezetben való tömörítése. A közös szervezetnek Magyar Parasztszövetség lett volna a neve, azon az alapon, hogy a Parasztszövetségben együttműködtek a különböző pártállású parasztok és paraszti politikusok. E szervezet meg ugyancsak áldozata lett a kommunista hatalomátvételnek, tehát feltámasztása szinte parancsoló szükségként jelentkezett. A kisgazdapártiak a parasztszövetségi megoldás mellett döntöttek. Ahhoz azonban, hogy ezt gyakorlatilag {108.} megvalósíthassák, vagyis a parasztegységet dokumentálhassák, szükség volt a parasztpártiak csatlakozására is. Az nyilvánvalónak tetszett, hogy azok a volt parasztszövetségiek, akik nem voltak sem a kisgazdapárt, sem a parasztpárt tagjai, minden fenntartás nélkül odaállnak felélesztett szervezetük mellé.

Nagy Ferenc és elvbarátai a parasztszövetség emigrációs szervezetének megalakítását nem tették függővé attól, hogy a parasztpártiak csatlakoznak-e vagy sem. De mindent elkövettek, hogy a parasztegységet jelképező együttműködéshez a parasztpártiakat megnyerjék. 1949 első felének hónapjai nagyrészt az erre irányuló tárgyalásokkal teltek.

A Nemzeti Parasztpárt emigránsainak sorát Kovács Imre nyitotta meg azzal, hogy 1947-ben elhagyta az országot. Az a körülmény, hogy ő emigrációjának kezdetén Zürichben lakott, érthetővé tette, miért igyekeztek a nyugatra menekülő parasztpártiak Svájcba. Ezek ugyanis azzal a szándékkal hagyták el az országot, hogy csatlakoznak Kovács Imréhez, akinek hívei voltak és vele együtt döntik el emigrációs tevékenységük irányát. Még Kovács Imre előtt vált emigránssá Borsody István, aki a washingtoni követség tanácsosaként Nagy Ferenc lemondása után disszidált. 1948-49-ben a következő ismertebb parasztpártiak hagyták el Magyarországot: Sz. Szabó Pál volt népjóléti államtitkár, Mikita István (a parlamentben a parasztképviselők csoportjának vezetője), Pap István és Borsos Sándor országgyűlési képviselők, Molnár József, a párt nagy-budapesti szervezetének főtitkára, Kárász Artúr, a Nemzeti Bank volt elnöke és Dabasi-Schweng Lóránd volt pénzügyi államtitkár. 1949 tavaszán disszidált mint a párizsi követség kulturális attaséja, Szabó Zoltán író, aki Londonban telepedett le. Kovács Imre 1949 őszén hagyta el Európát és ment New Yorkba, ahol élete végéig lakott. Hamarosan mások is követték, miután Svájcban emigráns politikai tevékenységre mind kevesebb lehetőség nyílt.

Amikor a magyarországi Nemzeti Parasztpárt 1949. február 1-én beszüntette működését, a nyugaton élő emigráns parasztpártiakban felvetődött annak terve, hogy létrehozzák a párt külföldi képviseletét. Miután a legtöbben Svájcban éltek - Kovács Imrén, Sz. Szabó Pálon, Mikita Istvánon, Pap Istvánon, Borsos Sándoron, Molnár Józsefen kívül Vámos Imre, Gál Mihály és e könyv szerzője, akik Magyarországon másodvonalbeli tisztségviselők voltak - Zürichben folytak az esetleges pártalapításról szóló tárgyalások.

A fő kérdés az volt, hogy önálló pártszervezet vagy csatlakozás a Nagy Ferencék által javasolt Parasztszövetséghez. Abban a parasztpártiak is egyetértettek, hogy ha már Magyarországon nem lehetett, az emigrációban valósuljon meg a paraszti egység. Kovács Imre és barátai már odahaza is inkább a kisgazdapárttal, mint a kommunista párttal való szorosabb együttműködést szorgalmazták. Kézenfekvő volt tehát, hogy amikor ennek akadályai elhárultak, a parasztegység megteremtése napirendre kerül.

A pártalakítás sürgetői úgy képzelték el az együttműködést, hogy a parasztpárt emigrációs képviselete önálló egységként csatlakozik a Parasztszövetséghez és azon belül küzd céljaiért. A másik lehetőség az lett volna, hogy a parasztpártiak egyénenként lépnek be a Parasztszövetségbe.

Már a kezdeti megbeszéléseken kiderült, hogy az értelmiségi tagok az {109.} önálló párt gondolatát támogatják, a két parasztképviselő - Sz. Szabó Pál és Mikita István - a Parasztszövetségbe való egyénenkénti belépés mellett foglalt állást. A vita 1949. március 27-én a Zürich melletti Walliselenben dőlt el. Kovács Imrének, jóllehet az önálló pártszervezet mellett foglalt állást, az volt a véleménye, hogy rosszul festene egy olyan emigrációs parasztpárt, amelyből éppen a parasztok hiányoznak. Sz. Szabó és Mikita ugyanis félreérthetetlenné tette, hogy egy parasztpárti alakulásban nem venne részt. A többség - Kovács Imre ajánlására - nem akarta kiélezni a helyzetet. Miután nem sikerült egységre jutni és a pártalapításhoz egyhangú határozat kellett volna, az ügy lekerült a napirendről. A "Magyar Parasztpárt" megalakulása meghiúsult. A két parasztképviselő kijelentette, hogy hajlandó lesz a pártalapításról újra tárgyalni és azt esetleg megszavazni, ha a későbbiek folyamán kiderül, hogy a kisgazdákkal való együttműködés a parasztszövetségen belül nem sikerül.[106]

A parasztpártiak egyénenként jelentkeztek Nagy Ferencnél, bejelentve a Parasztszövetséghez való csatlakozásukat, azzal azonban, hogy a szervezeten belül népi politikai eszméiket és céljaikat kívánják megvalósítani. Kovács Imre és társai csatlakozási ígéretének birtokában Nagy Ferenc biztos lehetett, hogy mind a parasztegység, mind a parasztszövetség, abban a formában ahogyan elképzelte, megvalósul.

A parasztpártiak reményei nem váltak be, nemcsak arra nem volt módjuk, hogy egy népi irányvonalat kezdeményezzenek, de arra sem, hogy képességeiknek megfelelő szerepet kapjanak. A csalódásoknak később majd mindegyik levonta a következményeit.

A csatlakozások és belépések hónapokat vettek igénybe. Így Nagy Ferenc csak 1949 novemberében jelentette be, hogy megalakult a Magyar Parasztszövetség Emigrációs Szervezete. Abban a nyilatkozatban, amelyben a szervezet céljait és feladatait körvonalazta, a többi között kijelentette, hogy: "Legelső célunk küzdeni Hazánknak, Magyarországnak a szovjet elnyomás és a kommunista diktatúra alóli felszabadításáért, állami függetlenségéért, a nyugati keresztény kultúrközösségbe való visszavezetéséért, népünk önrendelkezési jogáért és az emberi szabadságjogok biztosításáért." Közölte Nagy Ferenc, hogy a Parasztszövetség "az őszintén demokratikus felfogás határain belül" részt vesz a Nemzeti Bizottmány munkájában, de "lehetetlennek tartjuk az együttműködést azokkal, akik elősegítették az idegen elnyomást mint a náci vagy a kommunista diktatúra támogatói, vagy akik esetleg a magyar nép által megunt álparlamentáris kisebbségi uralom visszaállításán fáradoznak". Az elutasítás tehát nemcsak a nyilas és kommunista uralom támogatóinak, hanem azoknak is szólt, akik a Horthy-rezsimre emlékeztető államberendezkedés és társadalmi szerkezet felélesztésére gondoltak. A Parasztszövetség távolabbi céljait és programját érintve, Nagy Ferenc hangsúlyozta, hogy: "Nem kívánunk osztálypolitikát folytatni és nem hirdetünk osztályharcot, mint ahogy a magyar parasztság soha nem törekedett osztályuralomra. A történelmi válságok és idegen beavatkozás által mesterségesen széttört egész nemzet, nem pedig egyik vagy másik részének a megbékélését keressük. Nem akarjuk a kisebbség diktatúráját a többség diktatúrájával felváltani; az egész népet akarjuk a nemzet állapotába emelni, hogy a magyar állam minden intézményével az egész népé {110.} legyen. A magyar paraszt nem kiváltságos osztály tagja, hanem független ország szabad polgára akar lenni s érvényesülését a tiszta demokráciában biztosított egyenlőségre építi fel. Ezen az alapon keressük az együttműködés lehetőségét a társadalom minden rétegével, így elsősorban a parasztság után a legjelentősebbel, a munkássággal és küzdünk minden esetleges olyan törekvés ellen, mely politikai, vagy gazdasági kihasználás céljából a parasztságot és a munkásságot egymással szembe akarná állítani. Felismerve a parasztságra, mint a legnagyobb magyar néprétegre váró feladatot és felelősséget, magunkévá tesszük a magyar értelmiség jövőjének ügyét s vállaljuk a harcot annak érdekében, hogy független, szabad emberként dolgozhasson a maga, a családja s a nemzet javára és senki ne akadályozhassa abban, hogy igaz barátja legyen a parasztságnak és munkásságnak."[107]

A szövegezés népi sugallatra vall és összhangban áll azzal az elvi mondanivalóval, amit a népiek vallottak a szóban forgó kérdésekben. Olyan program, amelyet a Parasztszövetséghez csatlakozó volt parasztpártiak minden fenntartás nélkül magukévá tehettek.

Szembefordult a Parasztszövetség a kollektív felelősségre vonás elvével, vagyis a feltételezett majdani hazatérés, illetve, ahogyan mondotta, a felszabadulás után nem kívánja a nép ellen elkövetett bűnöket önhatalmúan megbosszulni, hanem független és pártatlan bíróság útján megvizsgáltatni és megítéltetni. "Nem szabad engedni, hogy úrrá legyen a bosszúállás szelleme és a gyűlölködés átkos érzése tegye lehetetlenné, az egység és megbékélés helyett, az építő munka megindítását. Az otthon élő magyarság a puszta létéért küzd; ha a létének biztosítása alkalmazkodást kíván, akkor ezt nem szabad kollaborációnak minősíteni, már csak azért sem, mert ez az alkalmazkodás az igazi érzelmeket nem érinti és népünk megmaradását biztosíthatja."[108]

Ne feledjük, hogy e szavak 1949 végén íródtak és akkor még nem tükrözték a nyugatra került magyarok többségének véleményét. A negyvenötösök táborában, különösen a politikailag tevékenyek körében, még erősen élt a megtorlás és büntetés szelleme, amely felmentést csak azoknak volt hajlandó adni, akik szembefordultak a kommunista hatalmi célokkal és nemigen érzékelte az egyéni kiszolgáltatottságból fakadó alkalmazkodási kényszereket. Az emigráns Parasztszövetség álláspontja ezekben a körökben érthetetlenségbe ütközött, még ha senki sem vállalkozott arra, hogy ennek nyilvánosan és nyomtatásban hangot adjon.

Félreérthetetlenné tette a Parasztszövetség, hogy a majdani - a szovjet uralom és a kommunizmus alól felszabaduló - Magyarország "politikai irányának meghatározása, az újjászervezés elveinek megállapítása, államformájának megválasztása és a meglévő intézmények felől való döntés joga az otthon szenvedő népé. Az emigrációs állapotot nem érdemnek, hanem lehetőségnek tekintjük, amely arra kötelez, hogy küzdjünk a felszabadításáért, illeszkedjünk bele szervesen a nemzetközi politikába, gyűjtsünk tapasztalatokat a külföldi népek életének megismeréséből, s tanácsainkat és javaslatainkat az egyszerű polgári állapot jogán terjesszük a döntésre hivatott nemzet elé. Már az emigrációban küzdünk minden törekvés ellen, amely idegen akaratot kíván a nemzetre kényszeríteni és minden erőnkkel szembeszállunk az olyan próbálkozásokkal, melyek különítmények szervezése {111.} révén puccsal szeretnék valamelyik csoport politikáját a nemzetre erőszakolni".[109]

Azt természetesen senki sem gondolhatta komolyan, hogy majdan nem a hazában maradt nép, hanem a hazatért emigráció fogja eldönteni a nemzet jövőjét, de hogy Nagy Ferencék mégis belevették az ennek ellentmondó törekvések elítélését, az a korabeli vitákkal és ellentétekkel magyarázható. Abban a gyűlölködő légkörben, amelyet némely negyvenötösök teremtettek és abban az indulatban, amely a hajdani koalíciós politikusokkal szemben érvényesült, könnyen észrevehető volt az a szándék, hogy az ítélkezők a sztálinizmussal és a rákosizmussal egyetemben az egész demokratikus kísérletet és koalíciós kormányzást is a vádlottak padjára kívánnák ültetni, nem kímélve azokat sem, akik otthon maradva alkalmazkodó magatartást tanúsítanak, következésképpen a jövő feladatairól másként gondolkodnak majd, mint az emigránsok. Némely megnyilatkozásból az volt kiolvasható, mintha ezek az emigránsok nemcsak ítélkezni, de politikailag dönteni is akarnának. A Parasztszövetség ennek megvalósítása ellen emelte fel szavát, nem hagyva kétséget afelől, hogy az emigrációnak legfeljebb javaslattevő és a világpolitikában nyert tájékozottsága alapján felvilágosító szerepet igényel.

A Parasztszövetség nevében Nagy Ferenc kijelentette, hogy "az 1945-ben végrehajtott földreformot demokratikus életünk legfontosabb alapjának tekintjük és fenn akarjuk tartani". A földreform elismerésén kívül ugyanolyan határozottsággal foglalt állást a kelet-közép-európai federáció eszméje és a szomszéd népekkel való együttműködés mellett. "Hazánk felszabadulása után javasolni akarjuk a nemzetnek olyan külpolitika folytatását, amely a kelet-európai népeket regionális unióba kívánja összefogni, hogy az addig kihasznált, elnyomott és gyakran egymással szembeállított kis népek hatalmat jelentő, erős szervezet nevében jelenhessenek meg a világpolitika színterén és az Európai Egyesült Államok asztalánál. E biztonságot jelentő nagy cél érdekében már az emigrációban lépéseket teszünk. A szomszéd népekkel való viszonyunk igazságos rendezése után így kívánjuk a Kelet-Európában élő magyarság egészének biztosítani az akadálytalan együttműködést."[110]

E program megfogalmazói a továbbiakban magukénak vallották az emberi egyenlőség elvét és azt a társadalmi elrendezés vezérgondolatának nevezték. Szerintük Magyarországon érvényesülnie kellene a többségi akaratnak, tiszteletben kellene tartani a kisebbségi jogokat, biztosítani kellene az emberi személyiség, az oktatás, a tanulás, a véleménynyilvánítás, a sajtó, a gyülekezés, a szervezkedés, a vallásgyakorlat és az egyházak szabadságát, a felekezeti egyenlőséget, a magántulajdon és az emberi munka megbecsülését, a kezdeményezés, az érdekképviselet, az önkormányzatok szabadságát, a vezetők szabad megválasztásának lehetőségét és a félelemmentes életet.

A Parasztszövetség tehát annak a politikai irányvonalnak és feladatnak a folytatására gondolt, amelyet Magyarországon kisgazdapártiak, parasztpártiak és parasztszövetségiek elkezdtek, megszabadítva a programot azoktól a korlátoktól, amelyeket a hazai helyzet előírt és gazdagítva olyan elemekkel, amelyeket egy szabad nemzeti döntés lehetővé tesz. Realizmusa tagadhatatlan volt. A későbbi viták és belső ellentétek viszont megmutatták, {112.} hogy e program szellemében való következetes cselekvésnek hol vannak és milyen jellegűek a határai.

A program elfogadásának nem voltak akadályai, hiszen a szöveget magukévá tehették mind a kisgazdapárt paraszti és polgári tagjai, mind a parasztpárti népiek. Az egyetértés megmutatkozott a közösen szerkesztett és kiadott közlönyben, a Parasztszövetségi Értesítőben, amelyet mint főszerkesztő Nagy Ferenc és mint szerkesztő Kovács Imre jegyzett. Az 1950 februárjában Washingtonban megjelent első számban Nagy Ferenc jelentette be a Magyar Parasztszövetség Emigrációs Szervezetének megalakulását. Varga Béla köszöntötte a Nemzeti Bizottmány nevében, kijelentve, hogy: "A magyar paraszt mindig a szeretet, a béke, a nyugalom s az építés embere volt. Megszokta a földrengető viharokat s ott élt földjén, a jó Isten tenyerén. Közel volt hozzá, s élte az ideális ember életstílusát. Nyugalma, hite megrendíthetetlen, idegei elnyűhetetlenek. Ezt kell belevinnie az emigráció életébe is, ahol a haza-, az egzisztenciavesztés oly sok magyar idegrendszerét felőrölte. Ezzel teszi itt kint a bujdosás nyomorában ugyanazt a szolgálatot nemzetének, amit otthon földjén, falujában testvérei. Olyan erősek leszünk itt kinn az idegenben, a nemzetek frontján, s olyan eredményes a munkánk, ahogyan szeretni tudjuk egymást s amilyen erős az összefogásunk."[111]

"Parasztegység - nemzeti egység" című cikkében Kovács Imre lényegében ugyanazt fejtette ki, amit Nagy Ferenc a parasztszövetségi alakulási nyilatkozatban. Felszólította a hajdani parasztpártiakat, hogy álljanak az új, egységes társulás soraiba. A programról szólva kifejtette, hogy: "Nem akarunk osztálypolitikát, még kevésbé osztályharcot: a nemzet egyetemében kívánunk politizálni, azzal a feltétellel, hogy a magyar parasztságot egyenlő jogú partnernek tekintsék és fogadják el. A tényleges erőviszonyok és a reális politikai helyzet kialakulásáig csupán összébbhúzódunk. Az utóbbi években annyi meglepetés és csalódás, annyi megpróbáltatás és szenvedés érte a parasztságot, hogy nem lehetünk mindenki iránt bizalommal, nem léphetünk minden emigráns csoportosulással szövetségre: a paraszti óvatosság belső terére állunk a velünk együttérző tanult emberekkel, de készek vagyunk minden demokratikus célkitűzésű és magatartású egyénnel, csoporttal, mozgalommal vagy párttal a nagy feladatra, Magyarország és benne a magyar nép felszabadítására szövetkezni. Az emigráns és a nemzeti egység hívei vagyunk - pozitív értelemben. Tudni akarjuk, hogy ki miért és főleg mire óhajtja, vagy akarja az emigráns egységet. Mi nem értjük a »síkok« és a »terek« politikáját: számunkra a »fizikai tér« a föld, a műhely, a bánya, a gyár és az iroda, a »szellemi tér« a szabadság, ez a sok dimenziójú magasztos fogalom. Aki velünk szót akar érteni, az pozitíve mondja meg, hogy mit akar a földdel, a gyárral, a néppel; hajlandó-e az emberi jogokat és a demokráciát százszázalékig biztosítani, vagy csak valamilyen »abszolút többséghez« keresi a nemzeti egységet, hogy azután kénye-kedve szerint rendezkedhessek be.

Mi csak azokkal vagyunk hajlandók együttműködni, akik elismerik a parasztság szerzett jogait: elismerik a földreform 1945. évi állagát és nem akarják a parasztságot a háború előtti népi ghettóba visszaszorítani azzal az indoklással, hogy a jelenlegi átalakulás alkotmány- és nemzetellenes és {113.} minden elmozdulást vissza kell csinálni. Az államélet, a közigazgatás, a közoktatás, a közgazdaság, a rendőrség és a hadsereg bármily pozícióiba emelkedett parasztoknak, vagy parasztfiúknak, ha nem követtek el bűnt - rablást, gyilkosságot stb. - és nem árulták el a fajtájukat, a helyükön kell maradniuk."[112]

E programatikus írások mai olvasójának feltűnhetik, hogy az emigráns politikusok 1949-50-ben közelinek képzelték el a felszabadulást. Különben nem foglalkoztak volna oly sokat a hazatérés utáni magatartással és a politikai programokkal. A viták túlnyomó része is akörül folyt, hogy ki hogyan képzeli el a jövendő Magyarországot, vissza akarja-e állítani az 1945 előtti állapotokat, azt akarja-e folytatni, amit Rákosiék 1949-ben erőszakkal megállítottak vagy ettől eltérő alapon képzeli el a majdani politikai közviszonyokat.

Mire alapozták az emigráns politikusok azt az érzésüket, hogy e kérdések tisztázásával sietniök kell, mert a világ és benne Magyarország hamarosan sorsdöntő változások előtt áll?

Elsősorban a nemzetközi helyzetre, amely 1948-tól kezdődően a Szovjetunió és a nyugati hatalmak közötti viszony elhidegülésének mind több jelét mutatta. A berlini blokád és Nyugat-Berlin lakosságának megsegítésére létesített amerikai légihíd, a kétoldali harcias nyilatkozatok és a kelet-közép-európai kommunista pártok viselkedésének moszkvai sugallatra történt megváltozása az emberekben azt az érzést táplálta, hogy egy fegyveres összecsapás küszöbön áll. Ilyen érzések nemcsak Nyugat-Európa népeiben vertek gyökeret, hanem például Magyarország lakóiban is. (E könyv szerzője 1949 januárjában politikai barátaival folytatott beszélgetései alapján abban a reményben hagyta el Budapestet, hogy emigrációja aligha tarthat tovább 2-3 évnél. Komoly és tájékozott emberek is táplálták benne a meggyőződést, hogy rövid tartamú "nyugati tanulmányút"-ra indul. Svájcba érkezve nyilatkozatok és kommentárok kerültek a szeme elé, amelyek mind egy közeli összecsapás valószínűségét sejtették. Churchill a francia Riviérán egy magyar újságírónak azt mondotta, hogy "Uram, Ön két év múlva otthon lesz". Az Amerikából érkezett levelek - köztük Kovács Imréé - komoly formában jövendölték a szovjet-nyugati háborút.)

Nem meglepő, hogy ilyen körülmények között a magyar emigráció berkeiben is mind többen törték a fejüket politikai programokon és magatartási formákon, sietve és siettetve másokat, hogy le ne késsenek és még időben elvégezzék a nagy napra való felkészülést. Nemcsak a negyvenötös csoportokban, de a negyvenhetesek között is sürgető feladattá vált a jövőn való gondolkodás és a rendelkezésre álló idő értelmes felhasználása. Voltak, kik végleges lakóhelyet nem választottak és biztos egzisztenciát sem teremtettek, abból a meggyőződésből kiindulva, hogy nem érdemes véglegesen lecövekelniök magukat valamely országban, mert hamarosan úgyis beköszönt a változás és a hazatérés.

Amilyen mértékben azonban kitolódott a hazatérés lehetősége és vált távoli céllá az idekint megfogalmazott program megvalósítása, olyan mértékben gyérültek a programatikus írások és lohadtak le az általuk kiváltott indulatok és szenvedélyek.

A Parasztszövetségben vitathatatlan volt Nagy Ferenc vezető szerepe {114.} és elnöki tiszte. A megalakulástól kezdve ő állott a szervezet élén, nemcsak a magyar emigrációs politikában elfoglalt helye, de nemzetközi tekintélye és kapcsolatai révén is. Sokkal vitatottabb volt az egyéb tisztségek felosztása. A Parasztszövetségen belüli csoportosulások mind úgy érezték, hogy nem jutnak kellő szerephez és beleszóláshoz. Elsősorban a parasztpártiak elégedetlenkedtek, keveselvén részesedésüket a választmányban és a közös döntésekben. Különösen az európai értelmiségi tagok háborogtak, mert a szervezet tevékenysége túlontúl Amerikára helyeződött át és a parasztpártiak által végzett európai szellemi munka csak kevés megbecsülésben részesült. Belső ellentétek is felütötték fejüket e körben, mivel az európai tagokat nyugtalanította Sz. Szabó Pál és Mikita István orientálódása Nagy Ferenc felé és elhidegülése az autonómista európai csoporttól.

A Parasztszövetséget megosztó másik üggyé a Magyar Közösség szerepének kérdése lett. A központi figura ebben az ellentétben Saláta Kálmán volt, akiről az a vélemény terjedt el, hogy erősen befolyásolja Nagy Ferencet és rajta keresztül igyekszik a közösségiek szándékait diadalra juttatni. Kovács Imre és parasztpárti társai, valamint a kisgazdapártiak polgári szárnya nem jó szemmel nézte, hogy némely jelekből ítélve a Magyar Közösség az emigrációban is jelentkezett és a titkos társaságokat jellemző személyi összetartással a parasztszövetségen és az emigrációs politikán belül az angolszász politikai nyelv kifejezésével élve, amolyan pressure groupként működik. Persze, sem a benne résztvevő személyeket nem lehetett pontosan azonosítani, sem ténykedéseiket konkretizálni, éppen ezért a Közösség emlegetése és támadása legfeljebb utalások és célzások formájában történhetett, legtöbbször nem is a nyilvánosság előtt, hanem a levelezésben és szóbeli érintkezésben.

A belső parasztszövetségi ellentétek látszólag személyes természetűek voltak, de mögöttük elvi és gyakorlati politikai kérdések is meghúzódtak. Az Európában élő tagok gyakran úgy érezték, hogy a Washingtonban és New Yorkban működő központ hangadói a Nemzeti Bizottmányban uralkodó viszonyokhoz, valamint az amerikaiak egységszólamaihoz túlságosan alkalmazkodtak és nem különítik el magukat kellően a "jobboldali" és "konzervatív", sőt "reakciós" köröktől, amelyek látszólag együttműködnek a negyvenhetes politikusokkal és elfogadják a bizottmányi konstrukciót, de valójában csak azért, hogy Washingtonban szalonképesekké váljanak és ennek örve alatt mozdítsák elő velejében maradi, a régi világot feltámasztani akaró politikájukat. Az európai parasztpártiak Nagy Ferencet azért marasztalták el, mert állítólag nem lépett fel kellő eréllyel ez irányzatok és törekvések ellen, a parasztszövetséget meg nem segítette abban, hogy a programjának megfelelő gyakorlati tevékenységet folytasson.

1951 nyarára annyira elmérgesedett a helyzet, hogy amikor Nagy Ferenc meghirdette a Parasztszövetség Washingtonban megrendezendő kongresszusát, a parasztpártiak részéről Molnár József az elégtelen politikai előkészítés miatt annak elhalasztását követelte. Leszavazták és a kongresszust június 21-22-én megtartották, gyakorlatilag az Amerikában élő tagok részvételével és az európaiak távolmaradásával. A helyzet furcsaságát Nagy Ferenc is érezhette, mert kétórás elnöki megnyitójának elején a többi között ezt mondotta: "Talán túlzásnak látszik kongresszusnak nevezni ennek a {115.} maroknyi embernek az együttlétét és tanácskozását. De mi tudjuk, hogy sokan vagyunk ma is együtt. Hacsak azokat veszem, akik az emigrációból írásban bejelentették részvételüket, máris kibontakozik egy olyan együttes, amely morális bázisánál, szellemi felkészültségénél és a legnehezebb időkben bebizonyított áldozatkészségénél fogva a hontalanságba került magyarság leghomogénebb csoportját alkotja. De én itt érzek körülöttünk másokat is. Úgy érzem, mintha 1946. szeptember 8-a óta (utalás a budapesti parasztnapok Hősök terei nagygyűlésére, B.Gy.) mind a mai napig ugyanazon a dobogón állanánk, amelyet akkor félmillió magyar vett körül, megadva egész életünkre küzdelmünknek kötelező irányát, de egyben felelőssé téve bennünket minden szavunkért, lépésünkért és tettünkért, amit az ő nevükben teszünk."[113]

Megnyitójában Nagy Ferenc érintett csaknem minden időszerű kérdést. Például a negyvenötös demokratikus kísérlet megítélését, amelyet az emigráns közélet jobb- és szélsőjobboldalán nem szűntek meg kárhoztatni és támadni, benne csak a kommunistákkal való együttműködést és a szovjet megszállók tudomásulvételét látva. Az eredményeket illetően Nagy Ferenc megjegyezte, hogy 1945-ben "hónapok alatt helyreállt a rend, melyet csak az idegenből hozott kommunisták, a hozzájuk csatlakozott erkölcsi sebesültek és az idegen megszállók zavartak meg... megindult az építés, melynek eredményeképpen egy és fél év alatt a magyar föld 93 %-a termést hozott s az ipari üzemek 70 %-a munkában állt. ...megindult felénk a külföld elismerése. A legyőzött, ellenséges ország erőfeszítései és erkölcsi organizálódása felénk fordította a nyugati népek figyelmét. És végül, eredménynek kell tekinteni azt, hogy a magyar élet átállása úgyszólván vér nélkül zajlott le, mert sem a gonosztevők bűncselekményeit, sem a nemzetre kiszabott kötelező eljárások lefolytatását nem lehet a forradalom vérengzéseinek tekinteni. Nem szabad elfelejtenünk egy tényt. Mi nem voltunk függetlenségünk birtokában. A függetlenség gyakorlatilag kockára került 1941-ben, amikor Magyarország belesodródott a háborúba, és elveszett a háború elvesztésével".[114]

A szövetség céljait és szándékait részletezve Nagy Ferenc kitért azokra is, akik "ennek a korszaknak a legszebb magyar erőfeszítéseit szeretnék bemocskolni itt kint az emigrációban, gyakran a szabad világ előtt is. Vannak emberek és irányzatok, amelyekre nézve lidércnyomást jelent az a tudat, hogy a nép maga is képes kézbe venni az országvezetést. Vannak, akik értetlenül állnak szemben azzal a jelenséggel, hogy a nép odaáll eltűnt vezetők helyébe s felemelkedik anélkül, hogy egyeseknek alkalmuk lenne magukat megváltóknak kijátszani. Küzdenek a múlt tényei és a jövő hasonló jelenségei ellen. Nagyobb bűnnek tartják, hogy mi részt vettünk népünk két függetlenségi harcában, mint amilyen bűnnek mi tartjuk, hogy ők kivonták abból magukat. De mi a népre nézünk, nem a gyűlölködőkre és kritikusokra. A mi kritikánk ezzel a magatartással szemben benne van abban a tényben, hogy emigrációs politikánkat és a jövőért való programunkat a háború előtti politikai harcainkra, a háború alatti ellenállásunkra és a háború utáni alkotó forradalomra építjük fel. Igen, a Magyar Parasztszövetség Emigrációs Szervezete apró napi trükkök helyett folytatja azt a politikát, amelyet hazai földön abbahagyni kényszerült. Amely jelenti a {116.} haladás és nemzeti érzés egységét, a hazafiasság és a népért végzett áldozatos munka azonosságát, jelenti a jövendőre a magyar nép korszerű Magyarországát".[115]

Nagy Ferenc megemlítette, hogy a szövetségen belül jelentkeztek hangok, amelyek szerint az együttes új néven alakuljon át párttá és a Parasztszövetség maradjon meg merőben érdekvédelmi szervezetnek. Valóban, a kettős jelleg - politikai testület és érdekvédelmi tömörülés - okozott némi zavart és tanácstalanságot, arról nem is szólva, hogy a szervezetnek voltak tagjai, akik érdekvédelmi alapon csatlakoztak hozzá, de politikai programját nem osztották (Czupy Bálint és Hajdu-Németh Lajos például, akik politikailag a Keresztény Népmozgalomnak kötelezték el magukat). Némelyekben az is felmerült, hogy politikai szervezetről lévén szó, nem szűkíthető-e a szervezet neve és nincs-e osztályharcos felhangja. Nagy Ferenc az aggályoskodókat azzal nyugtatta meg, hogy a parasztság mindig felülemelkedett a szűk osztályszempontokon és kész volt az osztályérdekein túl az egész nemzetben gondolkodni, más osztályok és az értelmiség érdekeit magáévá tenni.

Visszautasította Nagy Ferenc azt a vádat, hogy a Parasztszövetség baloldali és a tradíciók ellensége. Szerinte a középen áll és egyaránt elutasítja a jobb- és a baloldali szélsőségeket. A hagyományokat nem veti el, de szemben áll "azzal a konzervatív felfogással, amely makacsul elzárkózik a haladás elől, amely sohasem tanult". Nem szívesen - mint mondotta -, de érintette a jobboldal magatartását is. "Esztendőkön át szinte szótlanul tűrtük a leghitványabb rágalmakat és a tudatos hazugságokat. Hallgattunk, mert úgy éreztük, róluk jobb nem beszélni. Azt reméltük, hogy a többséget jelentő, megtévesztett, de tisztességes réteg, kenyeret lelvén a hontalanság állapotában, velünk együtt várja türelemmel a hazatérés lehetőségét. A fegyverrel, börtönnel, szóval és tollal gyilkoló kisebbség pedig észretér, nem hivalkodik a bűnökkel, hanem keresi a megbékélést és a nemzet bocsánatát, vagy eltűnik az idegen népek között. Várakozásunk csak részben teljesedett be. A háború végén külföldre került úgynevezett nyugatos magyarságnak egy része, letelepedvén az idegen népek között, magatartásával és munkájával megbecsülést szerez a magyar névnek. Az izgatók azonban nem csendesedtek le. Nem akarják, hogy a nemzet és a szabad világ elfeledkezzék róluk."[116]

Kemény szavak voltak ezek, de érthetővé és indokolttá válnak, ha arra gondolunk, hogy milyen fékeveszett és durva rágalmazási hadjárat folyt Nagy Ferenc és elvbarátai, általában az egész negyvenhetes tábor ellen. Az akkori szélsőjobboldal a legképtelenebb vádakkal hozakodott elő, hogy lejárassa azok tekintélyét, akik mértékadó nyugati körök, elsősorban az amerikaiak bizalmát élvezték. Nagy Ferenc beszédével elégedettek lehettek belső kritikusai is, jóllehet az elvek és a gyakorlat között továbbra is eltérést éreztek, a programatikus tételek következetes érvényesülését hiányolták, mindenekelőtt a Nemzeti Bizottmányban tanúsított viselkedésben és a partnerek kiválasztásában.

A kongresszusi felszólalók - Vatai László, Hám Tibor, Saláta Kálmán, Csicsery-Rónay István, Cséplő Jenő, Sz. Szabó Pál és Bay Zoltán, a kiváló fizikus - a megnyitó beszédet kiegészítve, több ötlettel és javaslattal álltak {117.} elő, abban a reményben, hogy azok bővíthetnék és javíthatnák a szövetség munkáját. Cséplő Jenő azt ajánlotta, hogy a parasztság szerepének demonstrálására a Parasztszövetség minden szervében a tagok fele paraszti származású legyen. Az erről kialakult vitát Nagy Ferenc azzal zárta le, hogy az 50 százalékos arányt nem lehet az emigrációban biztosítani, mert a vezető parasztpolitikusok otthon maradtak.

A tisztújítás során Nagy Ferencet elnökké választották és megválasztottak egy politikai bizottságot és választmányt is. A politikai bizottságnak a következők lettek a tagjai: Auer Pál, Bokor Béla, Cséplő Jenő, Dessewffy Gyula, Hám Tibor, Kárász Artúr, Kovács Imre, Saláta Kálmán, Sz. Szabó Pál, Vatai László, Vincze István. A parasztpártiak három taggal voltak képviselve (Kárász, Kovács, Sz. Szabó). A választmánynak 49 tagja volt.[117] Nyolc bizottságot is szerveztek. A külügyit Auer Pál, a közgazdaságit Kárász Artúr, a mezőgazdaságit Mikita István (aki az emigrációban mind gyakrabban Csorba-Mikita Istvánnak nevezte magát, és e neve mellett ki is tartott), a szociálist Soós Géza, a közigazgatásit Hám Tibor, a kulturálist Vatai László, az érdekvédelmit Cséplő Jenő vezette. A honvédelmi bizottság összeállítását későbbre halasztották, ugyancsak egy földmunkás szakosztály megalakítását. Az adminisztratív ügyek intézésével a kongresszus Hám Tibort bízta meg. Feltűnhetik, hogy a hajdani vezető kisgazdapárti politikusok közül nem szerepel Varga Béla. A Magyar Nemzeti Bizottmány elnöke pártokfelettiségét demonstrálandó nem lépett be a Parasztszövetségbe.

A kongresszus kibocsátott egy memorandumot, amelyben néhány javaslatot tett a Nemzeti Bizottmánynak. Ebben megállapította, hogy "a magyar emigrációnak tekintélye van az amerikai nép és más nemzetek emigrációi előtt s hogy itt az emigrációban megszűnt az a tragikus mellőzés és elszigetelés, amelyet a két világháború között és a második világháború alatt a magyar nemzet kénytelen volt elszenvedni". A Bizottmány súlyát érdemes volna rendszeres és fokozott munkával növelni. Kívánatos volna, hogy a bizottmányi elnökség készítse el a nemzeti képviselet alkotmányát, tárgyalási és döntési ügyrendjét, szervezeti szabályzatát. Szerezzen érvényt alapítási okmánya azon rendelkezésének, hogy nem lehet tagja sem a nyilas, sem a kommunista diktatúra támogatója. "A Magyar Nemzeti Bizottmány és a magyar emigráció tekintélye és jövő eredményei kívánják meg a teljes elkülönülést a kizárt rétegektől, mert nem remélhet támogatást legszentebb céljaihoz sem a szabad világ képviselőitől, polgáraitól és intézményeitől, ha bármily közösséget vállal azokkal, akik a szabadság és demokrácia ellen harcoltak. Szólítsa fel a Magyar Nemzeti Bizottmány összes tagjait: nyilatkozzanak, tagjai-e olyan szervezetnek, amelyben volt nácik vagy kommunisták szerepet játszanak és szólítsa fel őket az ilyen szervezetekből való kilépésre." Javasolta a Parasztszövetség, hogy a Bizottmány tagjai tevékenyebben vegyenek részt az emigrációs politikában és gondoskodjék a Bizottmány az emigrációban élő katonai személyek megszervezéséről is, feddhetetlen előéletű és pártpolitika által nem érintett magas rangú katonatisztekből alakuljon egy bizottság, amely nyilvántartásba veszi, igazolja és a Nemzeti Bizottmány politikai irányítása alatt megszervezi az emigráns katonaságot. Gondoskodjék a Bizottmány egy átfogó menekültügyi program {118.} elkészítéséről is és emlékezzék meg különös ünnepélyességgel március 15-ről, október 6-ról és augusztus 20-ról, kiemelkedő jelentőséget adva e nemzeti emlékező napoknak.[118]

Ami a javaslatokat illeti, kevés valósult meg belőlük. A Nemzeti Bizottmányon belüli ellentétek és a széthúzás lehetetlenné tették a közös munkát és annyi erő egyesítését, ami szükséges lett volna a tervek végrehajtására. A katonák megszervezésével meg eléggé elkésett a Bizottmány, hiszen azok már erős kötelékekben megszerveződtek a negyvenötös garnitúra által indított tömörülésekben és onnan nehezen voltak kimozdíthatók. Említésre méltó kísérlet nem is történt ebben az irányban. Az ezzel próbálkozóknak hamarosan be kellett látniok, hogy sikerre nem számíthatnak.

Az 1951 júniusi washingtoni kongresszus sem a belső ellenzéket nem csendesítette le, sem a parasztszövetség külső kritikusait nem szelídítette meg. Az előbbiek - főleg a parasztpártiak - reakciója a közös munkából való lassú visszahúzódás, az utóbbiaké a támadások fokozása volt. A belső félreértések és gyanakvások azért is szaporodtak, mert nem alakult ki kellő kommunikáció az Amerikában és az Európában élő tagok között, tájékozottságuk is sok esetben nem közvetlen, hanem másodkézből nyert értesülésekre épült.

A Parasztszövetségen belül szorosabb kapcsolat alakult ki a paraszt származású tagok között, akik olykor a szövetségen kívüli parasztokkal jobban megértették egymást, mint a szövetségen belüli nem parasztokkal. Ez a helyzet szülte a Kovács Béla Munkaközösség megalakításának ötletét, amelyet az a felismerés is táplált, hogy a politikai szervezeteken belül a sajátosan paraszti problémák háttérbe szorulnak. A munkaközösség létrejöttét bejelentő nyilatkozatban - amelyet az akkori szokásoknak megfelelően "kiáltvány"-nak kereszteltek el - a szervezők csatlakozásra szólítottak fel minden paraszti származású menekültet, az agrárpolitikusokat, szakembereket, írókat, függetlenül attól, hogy különben milyen politikai keretben működnek. A munkaközösség elsősorban agrárpolitikai kérdésekkel, a parasztságnak a társadalomban betöltött szerepével, a népi-nemzeti kultúrával, a szabad paraszti szervezkedéssel akart foglalkozni. Kovács Béla nevének felvétele nemcsak a szovjet megszállók által elhurcolt és ismeretlen helyen fogva tartott agrárpolitikusnak szóló hódolat volt, de az önálló paraszti politikáról vallott nézeteinek ébrentartását is szolgálta.

A Kovács Béla Munkaközösség azonban csak rövid életű kezdeményezés volt. Személyi okok (kivándorlás, egzisztenciateremtés stb.) és anyagi nehézségek miatt működését hamar abbahagyta. Tevékenységének egyetlen maradandó emléke Csorba-Mikita István "Gondolatok a szabad Magyarország agrárpolitikájához" című 60 lapos könyvecskéje volt, amely 1950-ben jelent meg és a parasztpárti szerzőnek egy jövendő mezőgazdasági politikáról vallott elképzeléseit foglalta össze.

A volt parasztképviselők néhányszor közös nyilatkozattal is a nyilvánosság elé léptek. 1950 késő nyarán egy magát Magyar Mezőgazdasági Érdekvédelmi Szövetség-nek nevező alkalmi társulás "kiáltvány"-t intézett "Nyugat szabad népeihez és parasztságához".[119] Ebben az aláírók arról tájékoztatnak, hogy milyen erőszakos rendszabályokat vezettek be Magyarországon az önálló és szabad parasztok ellen, milyen szélsőséges formákat {119.} vett fel a kulákoknak nevezett független parasztok üldözése és milyen pusztuláshoz vezetett az esztelen kommunista agrárpolitika, az erőszakos kolhozosítás. "Emeljétek fel szavatokat - fejeződik be a nyilatkozat - a gyalázatos önkény ellen, mert a magyar parasztság ellenállása egyedül nem elegendő. Azok, kiknek parancsára ez a pusztítás folyik Magyarországon, saját népük legjobbjaiból milliókat gyilkoltak le, amikor azok törekvéseik útjában állottak. Nem kétséges, hogy gondolkodás nélkül ugyanezt máshol is megteszik. A közös emberi ideálokért szenvedő embertársaitok nevében kérünk, tiltakozzatok szövetségeitek, szervezeteitek nevében paraszttestvéreitek elhurcolása, rabszolgasorba taszítása és e minden emberiességet megcsúfoló zsarnokság ellen."[120]

Egy másik nyilatkozatban, amelyet Varga Béla, Kovács Imre, Nagy Ferenc és még 28 volt nemzetgyűlési képviselő írt alá, e hajdani kisgazdapárti, parasztpárti és parasztszövetségi vezetők "a magyar parasztság szenvedéséről" kívánták a nyugati közvéleményt tájékoztatni, felkérve az egész világ földművesnépét, a világ minden parasztintézményét és a parasztsághoz nem tartozó más osztálybeli szabad polgárokat is, vegyék védelmükbe a magyar parasztságot, amely Kelet-Európában még ma is a legszilárdabb bástyája az emberi jogoknak, a magántulajdon védelmének, a keresztény kultúrának és az igaz demokráciának. Tiltakozzanak a magyar parasztság üldözése ellen és akadályozzák meg, hogy elrabolják életalapját, a nemzedékek verejtékével megszerzett, vagy a földreform során juttatott földeket.[121] Az aláírók emlékeztettek arra, hogy az 1945-ös választás után a magyar parlament tagjainak fele a parasztság soraiból vagy tanult fiaiból került ki és a kormány élén parasztember állott.

A Parasztszövetségben munkások nemigen voltak, aminthogy ezek arányszáma mind a hajdani kisgazdapártban, mind a parasztpártban messze elmaradt egyéb rétegek arányszáma mögött. Emigrációban azonban a Parasztszövetség sem akart elmaradni a kereszténydemokraták és a szociáldemokraták mögött. Ő is létrehozta a maga szakszervezetét, amelyet a Párizsban élő - majd Münchenbe áttelepedett - Vincze István vezetett. Neve Független Magyar Szakszervezet volt és tagjai főleg Franciaországban élvén, a megfelelő irányzatú francia szakszervezeti szövetség felé tájékozódtak. Ez volt a Francia Független Szakszervezeti Szövetség, amely mint magyar tagozatot pártfogása alá vonta Vincze szervezetét. Az erről szóló megállapodást 1951 márciusában írták alá. A független magyar szakszervezet nem működött sokáig, kevés tagja volt és ennek következtében a franciák érdeklődése is elapadt.

Amiként a Parasztszövetség nem tekintette magát merőben csak paraszti érdekek képviselőjének, hanem jellegét néppártinak értelmezte, a kereszténydemokrata csoport sem volt merőben a keresztény politikai törekvések letéteményese, hanem ugyancsak néppárti alapon erős paraszti képviselettel és hangsúllyal jelentkezett. Aminthogy a szociáldemokraták sem csupán a munkásságra függesztették tekintetüket, hanem szép számmal tartottak nyilván polgári törekvésű tagokat is. Amikor 1945-46-ban politikai gondolkodók egy a magyar politikai közvéleménynek megfelelő, azt tükröző színképen tűnődtek, akkor a legjelentősebbek - Bibó István és Kovács Imre - úgy vélték, hogy a kisgazdapárt nemcsak a paraszti orientáció híveit {120.} tömöríti, hanem magja egy potenciális kereszténydemokrata pártnak is. A politikai nézeteket és törekvéseket híven visszaadó szerkezet az erők szabad működése esetén hatalmas "agrár-kereszténydemokrata-szociáldemokrata" többséget mutatna. Kovács Imre feltételezése szerint az agrárirányzat a kisgazdapárt és a parasztpárt parasztjaiból és értelmiségi rétegéből tevődnék össze. Fennállott tehát annak a lehetősége, hogy emigrációban a hajdani kisgazdapárti szerkezet teljesen felbomlik és az új politikai színkép a Bibó-Kovács feltételezés szerint alakul. Nem így történt. A kisgazdapártiak együtt maradtak - némi kivételtől eltekintve - és a kereszténydemokrata tábor nem kapott onnan érdemleges számbeli növekedést, meg kellett tehát elégednie a keresztény politika kisebb csoportosulásaival és a Barankovics István-féle Demokrata Néppárt nyugatra került tagjaival. E tábor konzervatív szárnyának erejét csökkentette, hogy sem Mihalovics Zsigmond, az Actio Catholica volt irányítója, sem Schlachta Margit, a Keresztény Női Tábor volt vezetője nem vállalt tevékenyebb szerepet az emigráns politikai közéletben.

A keresztény politika híveinek összefogását Közi Horváth József, a 39-es képviselőház volt tagja indította el. Közi Horváth a Magyar Élet Pártja győri városi képviselője volt, de e párton belül inkább a keresztény világnézeti törekvések és kevésbé a MÉP-politika támogatójának tekintette magát. Hírnevet a pápai enciklikák magyarra fordításával és kiadásával, valamint a katolikus szociális elvek népszerűsítésével szerzett magának. Mint képviselő 1944. március 19-én tiltakozott az ország német megszállása ellen, november 2-án pedig elítélte magyar állampolgárok deportálását. 1945-ben rövid időre tagja lett a Budapesti Nemzeti Bizottságnak, 1948 nyarán azonban elhagyta az országot, miután politikai tevékenységre ott nem nyílott lehetősége. Egy évig Innsbruckban a tiroli magyarok lelkésze volt, majd Párizsba került és ott alapította meg menekült keresztény közéleti emberekből a Magyar Keresztény Népmozgalom nevű politikai szervezetet. A Magyar Nemzeti Bizottmánynak és a végrehajtó bizottságnak kezdettől fogva tagja volt, utóbbi minőségében elsősorban a menekültek szociális és kivándorlási problémáival foglalkozott.

A hajdani keresztény politikusok közül nem mindenkit sikerült megnyernie közreműködésre. Gróf Pálffy József például - aki 1944-45-ben a Demokrata Néppárt vezetője, majd Mindszenty bíboros pártfogoltjaként Barankovics István fő vetélytársa lett, először a 39-es alapon álló Unió nevű csoporthoz csatlakozott, annak irányításában részt vett, majd a Nemzeti Bizottmánynak is tagja lett - nemigen mutatott hajlandóságot, hogy Közi Horváth szervezetével együttműködjék. A vele szembeni idegenkedés feltűnően erős volt. Mérsékelt volt a jezsuita Jánosi József egyetemi tanár szerepe is, akit viszont heves Mindszenty-ellenessége hátráltatott abban, hogy képességeinek és tekintélyének megfelelő befolyáshoz jusson a keresztény politikai berkekben.

A Keresztény Népmozgalomnak legaktívabb csoportja azoknak a képviselőknek a köre volt, akik a Demokrata Néppárt tagjaiként Barankovics Istvánnal együtt és a párt feloszlatása után - 1949 elején - hagyták el az országot (Babóthy Ferenc, Belső Gyula, Eszterhás György, Horányi Tibor, {121.} Kovács K. Zoltán, Mézes Miklós, Pethe Ferenc, Pócza Lajos, Varga László, Villányi Miklós).

A Keresztény Népmozgalomnak 1948 szeptemberi párizsi megalakulásakor Közi Horváth lett az elnöke, kezdeti irányításában pedig részt vett rajta kívül báró Apor Gábor volt vatikáni követ, Mihalovics Zsigmond, Czupy Bálint és Hajdu-Németh Lajos. A Barankovics-féle Demokrata Néppárt több mint két évig még megtartotta különállását, jóllehet némely tagjai már szövögették az együttműködés szálait Közi Horváthékkal, 1951 júniusában azonban egyesült a Keresztény Népmozgalommal. Közi Horváth és Barankovics aláírt egy közös megállapodást. Az immár egységes szervezetnek Magyar Keresztény Népmozgalom lett a neve.

Közi Horváth 1952 áprilisában lemondott a menekült ügyek intézéséről, a Bizottmánynak csupán a belügyi bizottságát tartotta meg. Barankovics István 1951 elején elvállalta a vallás- és közoktatásügyi bizottságot, úgyhogy a Népmozgalom két irányító tagjával vett részt a szűkebb bizottmányi vezetésben. A New Yorkban mind tevékenyebbé váló Varga László pedig azzal szerzett barátokat és ellenfeleket magának, hogy Eckhardt Tiborral szövetkezett és támogatta annak a jobboldal felé való nyitást szorgalmazó politikáját.

A Parasztszövetséghez hasonlóan a Keresztény Népmozgalomnak is volt erős intellektuális rétege és míg az előbbi inkább az emigráció irodalmi és szellemi életében, az utóbbi az emigrációs értelmiség megszervezésében, kulturális intézmények létrehozásában, az érintkezési lehetőségek megteremtésében, az ifjúsági és federációs munkában (Raksányi Árpád, Skultéty Csaba, Sárkány István, báró Kray István) tűnt ki.

A Népmozgalom már működésének kezdetén tanújelét adta annak, hogy erősen foglalkoztatja a művelődési politika és éreztette, hogy arról külön mondanivalója van. Felvetette a kérdést, hogy egy majdani Magyarországnak milyen legyen az oktatási és nevelési rendszere. 1950 nyarán napvilágot látott "A Magyar Keresztény Népmozgalom kultúrpolitikájának népoktatási programtervezete", amely apró részletességgel vázolta fel egy jövendő iskola- és nevelési rendszer elvi alapvetését és szerkezeti felépítését. A tervezeten erősen érezhető volt, hogy megszövegezői csak nemrégen hagyták el Magyarországot és dolgoztak még bennük a rossz hazai tapasztalatok keltette indulatok. Például abban a követelésben, hogy "a fiatal és nem kellőképpen képzett tanítók keressenek új élethivatást. A kompromittáltakkal szemben elnézők nem lehetünk". A kompromittáltság meglehetősen tág fogalom és miután a tervezet elkészítői nem mondták meg, mit tekintenek annak, nem mentesülhettek attól a kritikai észrevételtől, hogy sommásan ítélkeznek és nem értik meg a magyar pedagógusok nehéz helyzetét. Abban mindenki egyetértett, hogy a jövő Magyarország el kell ismerje az Egyház tanítási jogát. A tervezet viszont adós maradt annak megválaszolásával, hogyan képzeli el az 1948-ban államosított iskolák visszavezetését a korábbi helyzetükbe, illetve hogyan érvényesüljön a volt iskolafenntartók szándéka és törekvése. Fogyatékosságai és hiányosságai ellenére azonban a tervezet alkalmas volt arra, hogy felélénkítse az e kérdésekről helyenként támadt vitát és tisztázódjék néhány problematikusnak látszó kérdés.

1952-ben ugyancsak egy népmozgalmi vezető, Barankovics István dolgozott {122.} ki egy kulturális tervet - "Az emigráció kultúrpolitikai programja" -, amely azonban nem egy jövendő Magyarország művelődési elvrendszerét és intézményhálózatát érintette, hanem a magyar emigráció előtt álló művelődéspolitikai feladatokat. Barankovics ezt a munkát a Nemzeti Bizottmány megbízásából és Juhász Vilmos, a Katolikus Szemle volt szerkesztője közreműködésével készítette el. Elsősorban nem elvi kérdéseket tárgyalt, hanem főleg szervezési, anyagi, technikai problémákat, arra a kérdésre keresve választ, hogyan lehetne a nyugati magyarok művelődési, szellemi színvonalát emelni és az erre irányuló kezdeményezéseket életképessé tenni. Alapjában véve józan, körültekintő, javító szándékú dolgozat volt, még ha nem minden javaslata látszott is kivihetőnek vagy eredményt ígérőnek. A fogadtatása inkább pozitív volt, mint negatív.[122] A Barankovics Istvánnal és a Bizottmánnyal szemben álló némely irányzat azonban rosszindulatúan elmarasztalta. Nyirjessy Sándor volt képviselő például az ügyhöz méltatlan durvasággal megtámadta és értéktelennek nevezte.

A Keresztény Népmozgalom emigrációs politikája nemigen tért el azoktól az elvektől és gyakorlati javaslatoktól, amelyekről a Parasztszövetséggel összefüggésben szó volt. Az eltérések inkább a hangsúlyokat érintették és azokat a szempontokat, amelyek a két szervezet társadalmi hátteréből és hagyományaiból adódtak. A Nemzeti Bizottmány szerepét és feladatát is hasonlóan ítélték meg, azzal a különbséggel talán, hogy a Népmozgalom reményeket fűzött az oly értelmű nemzeti koncentrációhoz, amelyben egyaránt helye van Nagy Ferencnek és Eckhardt Tibornak, függetlenül attól, hogy milyen alapról és milyen szövetségesekkel politizálnak. Viszont Közi Horváth is azt vallotta, hogy "veszedelmes volna számbeli előnyök kedvéért lemondani jelentős morális erőkről",[123] vagyis a mindenfelé való nyitásnak és létszámemelésnek határt szab a morális megfontolás. Barankovics István és több híve még ennél is aggályosabbnak tartotta az ajtók szélesre tárását és elvi okokból határozottabban el kívánta különíteni a Bizottmányt olyanoktól, akiknek demokrata magatartását illetően jogosan merültek fel kételyek.

A Keresztény Népmozgalom "szakszervezeti szakembere" és felelőse Varga László volt, aki valamikor részt vett az EMSZO és a Hivatásszervezet munkájában. Varga László Svájcba való megérkezése után nemsokára hozzáfogott a keresztény szakszervezeti eszme népszerűsítéséhez és ösztönzésére rövid idő alatt több érdekvédelmi csoport alakult (Magyar Menekült Vasutasok Szövetsége, Magyar Menekült Pedagógusok és Közoktatásügyi Alkalmazottak Szövetsége, Magyar Menekült Magántisztviselők Szövetsége stb.). Ezek részvételével született meg az Emigráns Magyar Keresztény Szakszervezet, amelyhez elsősorban értelmiségi hivatásúak csatlakoztak, de akadt néhány munkáscsoport is, főleg Franciaországban, amely keresztény politikai és szociális elvek alapján állt össze. A magyar keresztény szakszervezet tagja lett a Nemzetközi Keresztény Szocialista Egyesülés-nek és képviseltette magát annak 1949 őszén Brüsszelben rendezett kongresszusán. A magyar küldöttség - Feketekuty László, Gácsér Imre, Hajdu-Németh Lajos, Kovács Gyula, Varga László - nagy elégtétellel regisztrálta, hogy az emigránsok közül a kongresszus rendezői csak a magyarokat hívták meg. A magyar delegáció határozati javaslatot is beterjesztett és fogadtatott el, {123.} amelyben a kongresszus a menekültek munkajogi egyenrangúsága mellett foglalt állást. Varga László 1949-ben és 1950 elején szakszervezeti Híradót is megjelentetett, amelyben rendszeresen tájékoztatott a keresztény munkáspolitika és érdekvédelem eseményeiről. A lapnak kilenc száma jelent meg, majd Vargának az Egyesült Államokba való kivándorlása miatt megszűnt. A szakszervezeti csoportok is hamarosan feloszlottak vagy egyszerűen megszűntek működni.

A negyvenhetes tábor három nagy irányzata közül a legmegosztottabbnak a szociáldemokrata bizonyult.

A megosztottság fő oka az volt, hogy a Rákosi-féle szalámi politika szeletelési akcióihoz a szociáldemokraták is segítséget nyújtottak és ezzel önmaguk is felelőssé váltak a pártjukat sújtó végzetért, az egység felbomlásáért.

Peyer Károly nem bocsátotta meg, hogy a pártból, amelynek hajdan vezetője volt, elvtársai ebrudalták ki. Ezek közül többen ugyancsak terítékre kerültek a fúzió idejében, vagyis, amikor a szociáldemokrata pártot beolvasztották a kommunista pártba. A peyeristák és a Peyer-ellenes autonomisták (vagyis a fúziót ellenzők) egyaránt elítélték azokat, akik részt vettek a fúzióban, a leninista-sztálinista Magyar Dolgozók Pártja tagjai lettek és csak azután menekültek. Később még ezeken a csoportokon belül is történtek szétválások, szakadások.

Peyer Károly 1947. november 19-én lépte át az osztrák határt, rövid ideig Salzburgban tartózkodott, majd decemberben Svájcba került. Eltökélt szándéka volt, hogy megindítja a független szociáldemokrata szervezkedést és folytatja azt a politikai irányvonalat, amelynek követése Magyarországon nemcsak Rákosiék, de pártjának a kommunistákkal akkor együttműködő része miatt is lehetetlenné vált. Még Salzburgból, november 26-án levelet intézett az antwerpeni szocialista konferenciához, amelyben beszámolt a magyarországi fejleményekről és határozott fellépést ajánlott a szociáldemokráciát megfojtani szándékozó kommunista tervek ellen. 1948. január 3-án a szociáldemokrata és szocialista pártokat tömörítő COMISCO (Committee of the International Socialist Conference, Nemzetközi Szocialista Konferencia Bizottsága) nevű szervezethez fordult, mivel a Szocialista Internacionálé nem működött még, csak 1951 júliusában alakult újjá Frankfurtban. A COMISCO-ban helyet foglaltak olyan szocialista pártok is - mint Nenni olasz szocialista pártja -, amelyek együttműködtek a kommunistákkal és tagja volt az akkori Magyarországi Szociáldemokrata Párt is. Peyernek tehát nem lehetett esélye arra, hogy beadványára a COMISCO londoni konferenciája kedvezően reagáljon. Ries István igazságügyminiszter, az SZDP hivatalos küldötte élesen tiltakozott Peyer fellépése ellen, amelynek következtében már lesokszorosított és részben kiosztott memorandumát visszavonták, őt magát meg nem engedték felszólalni. Peyer Károlynak tudomásul kellett vennie, hogy nemcsak a COMISCO idegenkedett tőle, de elzárkózott előle az angol Munkáspárt is, aminek következtében az a terve is meghiúsult, hogy Londonban telepedjék le, ahol a COMISCO is székelt. Hasonló csalódás érte Svájcban, ahol akkor Jules Humbert-Droz volt a szociáldemokrata párt főtitkára. Végül Párizsban kötött ki és nagy lendülettel kezdte el felépíteni pártja emigrációs szervezetét.

{124.} Közben 1948 februárjában Budapesten lezajlott az ellene és hívei ellen indított ún. kémper. Távollétében 8 évi fegyházra ítélték. E perben szerepelt két vádlott-társa, Pisky-Schmidt Frigyes (a Közalkalmazottak Szakszervezetének központi vezetőségi tagja, akit 10 évi kényszermunkára ítéltek) és Gábor Róbert (az SZDP rendőrségi csoportjának vezetőségi tagja, akire kötél általi halált szabtak ki) a későbbi években közvetlen munkatársa lett. A Párizsban Peyer körül gyülekező szociáldemokraták közé tartoztak a nevezetteken kívül: Hanzéli Győző, aki szakszervezeti ügyekkel foglalkozott, Király Ernő (a parasztpárti Népi Ifjúsági Szövetség volt központi funkcionáriusa, aki 1947 őszén átlépett az SZDP-be) és Szűcs György újságíró. Peyer csoportjához tartozott a Londonban élő Kruchina Viktor ezredes, a Honvédelmi Minisztérium katonapolitikai osztályának volt helyettes vezetője, akinek 1947-ben el kellett menekülnie volt főnöke, Pálffy-Österreicher György bosszúja elől, továbbá a Svájcban élő Kobele József, a Bányászlap volt munkatársa, a Belgiumban élő Erőss Ferenc, a Szociáldemokrata Ifjúsági Mozgalom (SZIM) volt főtitkára, Baranyai Tibor, a Szakszervezeti Ifjúmunkás és Tanoncmozgalom (SZIT) volt főtitkárhelyettese és Gergelyfy Sándor újságíró.

Peyert támogatta az SFIO (a francia szociáldemokrata párt), a Force Ouvrière nevű szocialista szakszervezet, a Nemzetközi Szocialista Iroda (Bureau International Socialiste, BIS), amely a kelet-közép-európai emigráns szociáldemokrata pártokat tömörítette, elsősorban azonban az AFL amerikai szakszervezeti szövetség, amelynek segítsége nemcsak azért volt jelentős, mert a világ leghatalmasabb országa munkásainak nagy részét képviselte, hanem azért is, mert befolyása nemcsak az Egyesült Államokra, hanem az egész nemzetközi szakszervezeti mozgalomra is kiterjedt.

Peyer Károly és hívei 1948 júniusában Párizsban megalakították az Emigráns Magyar Szociáldemokrata Párt-ot. Ugyanabban az időben és helyen külön szervezetet létesítettek Peyer fiatalabb követői is. Ennek Magyar Ifjúmunkások Szövetsége volt a neve.[124]

Ilyen előzmények után ült össze 1948. október 9-én Párizsban, a francia szociáldemokrata párt, az SFIO székházának tanácstermében, Peyer Károly elnökletével a száműzött magyar szociáldemokraták kongresszusa. Azoké természetesen, akik Peyer Károlyt ismerték el vezetőjüknek. (Akkor 53 ilyen menekült szociáldemokratát tartottak nyilván, akik 9 országban szétszórva éltek. A kongresszuson 19 küldött vett részt.) Képviseltették magukat a francia, valamint a kelet-közép-európai menekült szocialisták, továbbá az amerikai szakszervezetek.[125] Peyer Károly megnyitó beszéde után Pisky-Schmidt Frigyes az elmúlt négy esztendő eseményeit elevenítette fel. Erőss Ferenc bejelentette az emigrációs SZIM csatlakozását, Juhász Kálmán, az SZDP közgazdasági csoportjának volt főtitkára Magyarország és a kelet-európai államok gazdasági bolsevizálását ismertette.

Peyerék a Magyar Szociáldemokrata Párt nevet választották. (A másik szociáldemokrata frakció - Bán-Szélig-csoport - kitartott a hagyományos Magyarországi Szociáldemokrata Párt elnevezés mellett.) A vezetőségnek a következők lettek a tagjai: Antal Gyula (Stockholm), az SZDP volt közigazgatási csoportjának vezetője, Baranyai Tibor (Párizs), Dóczy Jenő (Stockholm) volt megyei párttitkár, Juhász Kálmán (Zürich), Kruchina {125.} Viktor (London), Erőss Ferenc, Gábor Róbert, Peyer Károly, Pisky-Schmidt Frigyes. Az október 10-én tartott pártvezetőségi ülésen Peyer Károlyt választották elnökké, Pisky-Schmidt Frigyest pedig megbízták a főtitkárság vezetésével.

A kongresszus résztvevői kijelentették, hogy visszaállítják az SZDP hagyományos programját és megtagadnak minden közösséget azokkal, akik a pártot elárulták és a kommunistáknak kiszolgáltatták. Abban is megegyeztek, hogy szerepet vállalnak a demokratikus emigrációs politikában és támogatják az európai egyesülés gondolatát.

1950 februárjában megindult, kőnyomatos formában, a Szabad Világ, a párt központi lapja, amelyet Peyer jegyzett mint felelős szerkesztő. A lap Párizsban jelent meg és nagyobb figyelmet csak akkor keltett, amikor a Belgiumból a francia fővárosba áttelepedett Gergelyfy Sándor vette át a szerkesztést. A Szabad Világ később, Peyert és a pártközpontot követve, átkerült Amerikába. 1951 novemberétől kezdve New Yorkban jelent meg, 1953-ban azonban megszűnt.

Peyer Károly mint a Szakszervezeti Tanács hajdani főtitkára megszervezte az emigráns szakszervezeti képviseletet is. Ugyancsak 1948 őszén létrejött a Szabad Magyar Szakszervezeti Tanács, amely 1948. október 5-én alapító tagja lett a Menekült Szabad Szakszervezetek Nemzetközi Központjának, a kelet-közép-európai országokból menekült szakszervezeti embereket tömörítő szervezetnek, amely Párizsban rendezte be központját és Syndicaliste Exilé címen francia nyelvű szakszervezeti közlönyt adott ki. Ebben a társulásban a magyarokat mint alelnök Peyer Károly és mint főtitkárhelyettes Hanzéli Győző képviselte. Peyer egyúttal elnöke volt a magyar Tanácsnak.

Peyer 1949 őszén elutazott az Egyesült Államokba és véglegesen New Yorkban telepedett le, ahol bekapcsolódott a Nemzeti Bizottmány végrehajtó bizottságának munkájába. A szociáldemokrata pártközpont is New Yorkba került, mivel Pisky-Schmidt ugyancsak kivándorolt az Egyesült Államokba. A Nemzeti Bizottmányban Peyeren kívül Dombay János mint alelnök képviselte a szociáldemokráciát. Az említetteken kívül Amerikába került Medey István és Gábor Róbert is. (Dombay János Európában maradt.) Az Egyesült Államokban működő magyar sajtóorgánumok közül elsősorban Göndör Ferenc Az Ember című hetilapja rokonszenvezett Peyerrel és csoportjával, azután persze, hogy e lap feladta a kommunistákkal való együttműködés politikáját és a szociáldemokrata párt erőszakos beolvasztása után élesen szembefordult Rákosiékkal.

Peyer és társai nem szűntek meg ostorozni a magyarországi kommunista intézkedéseket és azt a munkásellenes politikát, amelyet a dolgozók szabad szervezeteinek eltiprása után az üzemekben és más munkahelyeken bevezettek. "Szabadságért, jogért, demokráciáért harcoltunk a reakciós időkben - mondotta Peyer 1950 nyarán, abban az üzenetében, amelyet a Szabad Európa Rádió útján a magyar néphez intézett - és most a népi demokrácia korszakában az Andrássy út 60 foszt meg a szabadságtól, a népbíróságok ítélkeznek nem a törvény, hanem a párthűség alapján az odakerült szerencsétlenek felett, demokrácia a választási csalásokban jutott kifejezésre és kinevezett tanácsok döntenek ma egy ország népének sorsa felett... {126.} Ennek a rendszernek a szocializmushoz semmi köze. Ez a rendszer azonos a náci diktatúra minden módszerével, amit átvettek... Szemben áll ez a rendszer a város és a falu lakosságával, ellenséget lát a munkásban és parasztban egyaránt."[126]

Peyerék 1951. március 15-én Stockholmban megrendezték pártjuk második kongresszusát. Ezen felolvastak egy állítólag Magyarországról kapott, 1950. december 4-i keltezésű levelet, amelyet "az illegalitásban működő Szociáldemokrata Párt" és ugyancsak "illegális Szakszervezeti Tanács" juttatott el külföldre. A levél írói szerint a munkásság "ragaszkodik a demokrácia vívmányaihoz". Közlik a címzettekkel, hogy "nincsen jogotok nevünkben alkudni ezekben a kérdésekben. Ami 1945 előtt és 1947 után történt, csak formájában különböző, de elnyomásában azonos diktatúrák befolyására következett be. A magyar nép nem tehető felelőssé az eseményekért, éppen ezért óvakodjatok a kollektív felelősségre vonás elvétől. Ha üt a felszabadulás órája, ne legyetek könyörületesek a bűnösökkel szemben, bűnhődjenek saját eszközeikkel... A régi rendszer propagandistái gyengítik az ellenállást, mert számunkra egyformán kárhozatos a bolsevizmus és az úri Magyarország. Ügyünk érdekében hívjátok segítségül a szabad világ dolgozóit és a demokratikus kormányokat, nehogy túl későn érkezzen a külső akció. Éljen a Magyar Köztársaság! Éljen a szabad munkások nemzetközi szolidaritása!"[127]

Erre a levélre, amelyet a résztvevők eredetinek tekintettek, Peyer Károly ugyancsak írásban válaszolt. "Régi Váci-úti, Soroksári-úti, Pest-környék, Csepel és a bányatelepek proletárjai: Nektek és a városokban s falvakban a szabadságért küzdő munkásoknak és parasztoknak, a gyárakban, épületeken, irodákban dolgozóknak azt üzenjük, visszakapjátok szabadságotokat! Egy félelemnélküli életet teremtünk."[128]

A kongresszus arról is határozatot hozott, hogy újból meg kell kísérelni a COMISCO elismerésének megszerzését. Az új vezetőség a következőkből állott: Peyer Károly, Kruchina Viktor, Gábor Róbert, Pisky-Schmidt Frigyes, Elekes Miklós (Salzburg), Kovács Béla (Brüsszel), Rátz Gábor (Stockholm), Mohai Elek (Stockholm), Kobele József, Gara János (Baden-Baden), Medey István, Dombay János, Gergelyfy Sándor. Elnök továbbra is Peyer Károly, főtitkár pedig Pisky-Schmidt Frigyes maradt.

A menekült magyar szociáldemokraták másik csoportja Bán Antal és Szélig Imre körül alakult ki. Az előbbi mint iparügyi miniszter, az utóbbi mint pártvezetőségi tag és a hatalmas Pest megyei szervezet titkára jelentős szerepet játszott az 1945 és 1948 közötti években. Egyikük sem versenyezhetett azonban Peyer Károly munkásmozgalmi tekintélyével és nemzetközi népszerűségével. Bán és Szélig előnyére szolgált viszont, hogy a szocialisták nemzetközi szervezete, a COMISCO, majd az Internacionálé őket ismerte el mint a megszűnt Magyarországi Szociáldemokrata Párt illetékes képviselőit. Ez eleve megadta nemzetközi súlyukat, amellyel Peyer - az amerikai szakszervezetek támogatása ellenére - hosszú távon nem versenyezhetett.

Bán Antal és Szélig Imre szembehelyezkedett a fúzióval, ezért 1948 tavaszán az SZDP kizárta őket soraiból. Mindketten elmenekültek Magyarországról. Bán Antal Svájcba ment, Szélig Imre először Svédországban, {127.} majd véglegesen Londonban telepedett le. Ellentétük Peyerrel még arra az időre vezethető vissza, amikor az SZDP pártvezetőségének tagjaiként a kommunistákkal való együttműködés kérdésében szakítottak vele. Szerintük Peyer nem tartotta magát a párt többségi határozatához. Peyer szerint a pártvezetőségnek nem volt igaza, a sztálinista kommunistákkal nem lehetett munkásegységet teremteni, a pártvezetőség elárulta a szociáldemokrata hagyományokat és szabadságellenes erőkkel szövetkezett. Az ellentétet fokozta, hogy Peyer az 1947-es képviselőválasztásokon a polgári Magyar Radikális Párt listáján indult (mindenhol megválasztották, ahol jelölt volt) és heves korteshadjáratot folytatott a Szakasits Árpád által vezetett kommunistabarát irányzat ellen.

Amikor a Magyarországi Szociáldemokrata Párt kimondta feloszlását és a kényszerfúzió megtörtént, a COMISCO nem Peyer, hanem a korábban is elismerést élvező pártvezetőség külföldre került tagjai, Bán és Szélig mellé állt. Nem kis mértékben azért is, mert a jogfolytonosság bennük és nem Peyerben testesült meg. Ha a COMISCO Bánékkal szemben Peyert támogatja, korábbi elismerési politikája vitatottá vált volna és nem kerülhette volna el, hogy azt utólag megtagadja. Kényelmi szempontok is a Bánék melletti állásfoglalást sugallták. Peyer esélyeit a vele szemben megnyilvánuló amerikai rokonszenv is csökkentette, a COMISCO-ban még ott voltak a kommunistákkal való együttműködést elfogadó pártok és ezek körében az amerikaellenesség is olykor eléggé virult.

A COMISCO a magyarok vitáját tisztázandó a svájci pártot bízta meg az egység megteremtésének előmozdítására. A svájciakat Peyerék erre a szerepre nem tartották alkalmasnak, mivel már előzőleg állást foglaltak Bánék mellett. A svájci párt nem tudta elfogulatlanságát hihetővé tenni és a két felet közelebb hozni egymáshoz. Mind a kettő mereven és makacsul kitartott álláspontja mellett. A COMISCO-nak be kellett látnia, hogy a magyarok képtelenek megteremteni az egységes pártszervezetet. Ezek után az ügy lekerült napirendről. A COMISCO fenntartás nélkül Bánék mellé állt.

A Bánnal és Széliggel tartó szociáldemokraták 1950 tavaszán teremtették meg pártjuk és szakszervezetük formai kereteit. 1950. március 11-12-én Stockholmban értekezletet tartott a Magyarországi Szociáldemokrata Párt Emigrációban és megalakult a Magyar Szabad Szakszervezetek Országos Szövetsége Emigrációban nevezetű érdekvédelmi szervezet.

Bán Antal szerint a párt kijelentette, hogy "Magyarország szuverenitása a második világháború befejezése óta sem állott helyre. A Szovjetunió az életbe léptetett békeszerződés ellenére politikai, gazdasági, katonai függésben tartja országunkat. A maga célja érdekében nem engedte meg Magyarországon a demokrácia kifejlődését, hanem közvetlen befolyásával a tőle függő és őt szolgáló kommunista pártot tette a hatalom kizárólagos birtokosává. Ez azt jelenti, hogy Magyarország a moszkvai kormány kezében van és a magyar nép nem ura saját sorsának."[129] Egy másik programatikus írásban Bán Antal a munkások és a parasztok közötti szövetségről szólva, a következőket állapította meg: "A reakció uralmának titka az utolsó hatvan esztendőben a parasztság és a munkásság erőszakos szétválasztásában keresendő. A demokrácia erőinek ebből a tényből le kell vonniuk a helyes következtetést. A szocialisták tudatában vannak annak, hogy a {128.} magyar demokráciáért a paraszti politika képviselőivel egyetemben felelősek. Ezért szorgalmazzák ennek a szövetségnek a kiépítését és ehhez a politikához keresik a demokratikus felelősséget érző értelmiség közreműködését."[130]

Az imént idézett cikk nem véletlenül jelent meg a Látóhatárban, amelyet parasztpárti fiatalok adtak ki. Bán Antal Zürichben Presser István közreműködésével kapcsolatot keresett az ott élő népi értelmiségi csoporttal, annak megbeszélése érdekében, hogyan lehetne a szociáldemokraták és a népiek közötti szakadékot betemetni, a munkások és parasztok közötti majdani együttműködés lehetőségeit felderíteni és a kívánatos szóértést előmozdítani. Borsos Sándor és e könyv szerzője - Kovács Imre tudtával - több ízben folytatott erről eszmecserét Bán Antallal és Presser Istvánnal. Bán hirtelen halála ennek a kezdeményezésnek véget vetett. A szociáldemokrata pártban Presseren kívül senki sem mutatott érdeklődést iránta.

A Bán-Szélig-együtteshez tartozott a már említett Presser István mérnök, aki a két háború között már volt emigrációban és akkor az Internacionálé brüsszeli központjában dolgozó Rónai Zoltán közvetlen munkatársának számított, az 1945 utáni időszakban pedig az SZDP értelmiségi osztályát vezette, azután Kemény György pénzügyi államtitkár, aki 1948 októberében emigrált, miután még részt vett a fúziós kongresszuson, amiért sok támadásban volt része, Bede Béla országgyűlési képviselő, Bede István, az 1948-ban disszidált londoni követ, Bölcsföldi Andor, az SZDP ifjúsági titkára, Bartucz János és Baron Andor központi párttisztviselők, Bán Antalné, az SZDP személyi osztályának vezetője, Hámori László, a Népszava vezércikkírója, aki Svédországban telepedett le és svéd újságíró lett.

Kezdetben e csoporthoz tartozott Dombay János és Medey István országgyűlési képviselő, de 1949 nyarán mindketten átléptek a Peyer-féle pártba. Ugyancsak kivált a Belgiumban élő Andreánszky István is, aki kanyargós politikai útján egy időben még Farkas Ferenc vezérezredessel is együttműködött és 1952 végén mint "független szociáldemokrata" bekerült a Szabadság Mozgalom elnöki tanácsába. Ezt megelőzően 1951 nyarán Brüsszelben Erőss Ferenccel együtt Független Magyar Szocialista Mozgalom néven külön szervezetet létesített, amely programjában azt hirdette, hogy nemzeti célokért küzd szocialista programmal. Erőss 1955-ben újabb szervezetet hozott létre, amelynek ezt a nevet adta: Magyar Szocialisták Permanens Európai Konferenciája és lapot indított Szocialista Szemle néven. Ez 1957 nyaráig jelent meg. Andreánszkyval való együttműködése idején a Fáklya volt szervezetük közlönye. Mindketten meglehetősen nyugtalan elmék voltak, sehol sem lelték helyüket, partnereikkel csak rövid ideig tudtak együttműködni.

Peyer csoportjából is történtek átlépések a másik táborba. Így például Széligéknél kötött ki a Kanadába került és irodalmi babérokra pályázó Baranyai Tibor, valamint az Egyesült Államokban letelepedett Juhász Kálmán. A kevésbé ismert tagok körében is gyakori volt a helycsere a különböző frakciókhoz tartozó szociáldemokraták között.

Az 1950 márciusi stockholmi pártértekezleten, amely a Bán-Szélig-csoport első együttes összejövetele volt emigrációs körülmények között, a fő referátumokat Bán és Szélig tartotta. Bán Antal érintette a külföldi kapcsolatok {129.} kérdését és helytelenítette, hogy némely körök Amerikára kacsingatnak, abban a reményben, hogy onnan olyan célokhoz kapnak támogatást, amelyeket nyíltan megvallani nem is mernek. Bán szerint ezek reakciós álmaikat akarják Amerikával megvalósíttatni. Szélig Imre állást foglalt mind a Rákosi-diktatúra, mind az 1945 előtti magyar társadalmi szerkezet ellen. Sajnálatosnak nevezte, hogy a nyugaton élő magyar szociáldemokraták körében személyi vetélkedések robbantak ki, ebben tehát nem különböznek más emigráns irányzatoktól. Jólesően állapította azonban meg, hogy a nemzetközi elismerést az általa vezetett pártnak sikerült kivívnia. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt Emigrációban élén mint elnök Szélig Imre állott, a főtitkári tisztet Bán Antal töltötte be.

A párt központi lapját 1949 és 1956 között Szociáldemokrata Népszavának nevezték, Szélig Imre szerkesztette és adta ki Londonban.

Az említett szociáldemokrata csoportoktól némileg függetlenül működött a párizsi Világosság "szocialista kultúrcsoport", amelynek tagjai elsősorban olyan franciaországi szocialisták voltak, akik a húszas-harmincas években kerültek emigrációba és a második világháború befejezése után nem tértek vissza Magyarországra. A csoport elnöke egy ideig Zöldhelyi Miklós volt, aki a francia ellenállásban tanúsított magatartásával szerzett tekintélyt és megbecsülést a párizsi magyarok körében.

A fiatalabb szociáldemokrata menekültek ugyancsak aszerint tájékozódtak, hogy idősebb barátaik és pártfogóik hol helyezkedtek el. Peyerék után a Bán-Szélig-frakciónak is létrejött az ifjúsági szervezete, a nemzetközi elismerés tekintetében ugyanolyan sikeresnek bizonyulva, mint a Magyarországi Szociáldemokrata Párt Emigrációban. 1948 augusztusára befejeződött az új ifjúsági Internacionálé megszervezése. Megszületett a Szocialista Ifjúság Nemzetközi Uniója (IUSY), amelynek élére majdan jelentős hírnevű nyugati szocialisták kerültek. Elnök az osztrák Peter Strasser, főtitkár a dán Per Haekkerup lett. A magyar fiatalok szerepe a szocialista ifjúsági csúcsszervben meglehetősen szerény volt.

Peyerékhez hasonlóan Bánék is megtalálták a maguk nemzetközi hátterét. Míg az előbbi elsősorban olyan nemzetközi szervezetekkel volt kapcsolatban, amelyek létét nagyrészt az amerikai szakszervezetek biztosították, az utóbbi a Szocialista Internacionálé alszervezeteihez kapcsolódott. A Szocialista Internacionálé - a COMISCO utódaként - a Majna melletti Frankfurtban 1951. június 27. és július 3. között rendezett Nemzetközi Szocialista Konferencián alakult újjá. 34 ország szociáldemokrata és szocialista pártjai képviseltették magukat. Ezek 44 millió szavazatot kaptak a legutolsó választásokon. Olyan jelentős személyiségek beszéltek, mint Kurt Schumacher, a német szociáldemokrata párt elnöke, Guy Mollet, a francia párt főtitkára, Morgan Phillips, a brit munkáspárt főtitkára. Az utóbbi a sztálini külpolitikai stratégiát elemezte. Kijelentette - a jelenlévők nagy helyeslésétől kísérve -, hogy az osztályharc problémái csak a demokratikus szocializmus politikájával oldhatók meg. A megalakult Internacionálé "szembenáll mind a Kominform, mind pedig a nemzetközi kapitalizmus törekvéseivel, minden erejével küzd a béke és a szabadság világáért: ahol nem létezik az embernek ember által és a népeknek népek által való kizsákmányolása és leigázása".[131]

Az új Internacionálénak tagja lett a Magyarországi Szociáldemokrata Párt, {130.} de nem közvetlenül, hanem közvetve, a kelet-közép-európai emigráns szocialisták közössége, a Közép- és Kelet-Európai Szocialista Unió révén. Ez bekerült az Internacionálé igazgatótanácsába. Az Unió ugyancsak Stockholmban, június 26-27-én tartotta ülését, amelyen a magyar pártot Bán és Szélig képviselte. Kiáltványában az Unió kijelentette, hogy "a demokratikus szocializmus az egyetlen út, mely a tervgazdálkodást és szabadságot egyesítve a kommunizmus által teremtett jelenlegi felfordulásból és borzalmakból kivezethet".[132]

Nem sokkal a stockholmi értekezlet után - 1951. augusztus 26-án - Bán Antal Zürichben hirtelen meghalt. Két nappal később - augusztus 28-án - temették el a sihlfeldi temetőben. Sírjánál a svájci és a magyar szociáldemokraták búcsúztatták.

Azután, hogy Tito szakított Sztálinnal és Jugoszláviába is menekültek magyarok, a belgrádi kormány megengedte és támogatta egy magyar emigráns csoport működését. Ennek a csoportnak a létszáma nem volt nagy, említésre méltó tevékenységet nemigen folytatott és csaknem kizárólag akkor hallatta hangját, ha valamely ügyből kifolyólag incidens robbant ki Budapest és Belgrád között. Ilyen az ötvenes évek elején több is volt. A csoport - amely "Szabad Magyarország" címen lapot is kiadott - nem dicsekedhetett ismertebb személyiséggel, a háttérben azonban szerepet játszott Linder Béla, a tizennyolcas Károlyi-kormány tagja, aki a húszas évek óta emigránsként Jugoszláviában élt. Kapcsolat a jugoszláviai és a nyugat-európai magyar menekültek között nem alakult ki. Erre egyik fél sem törekedett. Amikor Tito kibékült Moszkvával és Budapesttel, a magyar emigráns csoport is megszűnt.


5. Diplomaták

Az emigrációs tevékenység nagyrészt külpolitikai munka. Bár a magyarok egymás közötti kapcsolatai és szervezkedései álltak az érdeklődés homlokterében, hosszú távon egy emigráció eredményességét és sikerét mégiscsak az dönti el, mennyire tudja céljait és törekvéseit külföldi partnereivel elfogadtatni. Az erre irányuló fáradozás külpolitikai jellegű és elsősorban diplomatákra háruló feladat. Az emigráns politikusokban azonban - és nemcsak a magyarokban - mindig volt némi tartózkodás és idegenkedés a diplomatákkal szemben. Abban a hitben és meggyőződésben éltek, hogy politikai elképzeléseik legjobb hírverői mégiscsak ők maguk, és ha híveket tudtak toborozni saját népük körében, akkor az idegenek meggyőzése sem megoldhatatlan feladat. A politikusok hajlandók lekicsinyelni a diplomáciai szakmát és majdhogynem torz szemüvegen át nézve gyakran e tevékenységnek csak társasági vetületeit veszik észre. Ez ugyan fontos elfoglaltság, de mégiscsak járulékos része a diplomata munkájának. Sok politikus jó diplomatának is képzeli magát, holott a történelem tanúsága szerint az ilyen esetek kivételek. Másfelől a diplomaták sem fogják fel mindig az általuk képviselendő politika értelmét és szándékát, abban a {131.} hiszemben élve, hogy a szakma fogásainak ismerete és hagyományosan kialakult formák tisztelete önmagában elegendő valamely diplomáciai feladat ellátására. A nyugati magyar emigrációt is jellemezte a politikusok és diplomaták közötti értetlenség és olykor ellentét. Az előbbiek a politikai érzéket és az elkötelezettséget, az utóbbiak az illetékességet és szakértelmet hiányolták a másikban.

A követi bizottság annak idején Barcza György irányításával működött. Tevékenységének beszüntetése után rövid ideig nemigen látszott mód és lehetőség emigráns diplomáciai ténykedésre, hiszen a negyvenötös képviselet nemzetközi elismerésre aligha számíthatott és ami kevés külpolitikai munka folyt, azt ellátták a politikusok. Diplomaták számára működési lehetőség csak akkor nyílt, amikor megalakult a Nemzeti Bizottmány és jelei mutatkoztak annak, hogy nyugat-európai és amerikai kormányok hajlandók tudomásul venni, még ha az elismeréstől némelyek tartózkodtak is.

Arra a bizottmányi vezetők az adott körülmények között nem számíthattak, hogy akár az Egyesült Államok, akár más nyugati országok a Bizottmányt parlamentnek és annak végrehajtó bizottságát kormánynak elismerjék. A nemzetközi helyzet és a Magyarországhoz fűződő viszony még a legkedvezőtlenebb periódusokban sem volt olyan feszült, hogy Washingtonban vagy más fővárosokban egy ellenkormány elismerése belátható időn belül időszerűvé vált volna. Az Egyesült Államok azonban egy ilyen lehetőségre felkészült abban az enyhe formában, hogy együtt tartott egy együttest - annak anyagi támogatása révén -, amely adott esetben ellenkormánnyá alakulhatott volna át. Nem ilyen határozottan, de hasonlóan gondolkodtak más nyugat-európai kormányok is, kifejezést adva a minden eshetőségre való felkészültségnek azáltal, hogy a Bizottmány vezetőit és diplomata képviselőit időnként meghallgatták, vagy velük eszmecserét folytattak. A Nemzeti Bizottmánynak voltak olyan képviselői a különböző nyugat-európai és amerikai fővárosokban, akik bejáratosak lettek a külügyminisztériumban és mindig számíthattak arra, hogy ott legalábbis figyelmesen meghallgatják őket. Ilyen tekintélynek örvendett Bakach-Bessenyey, Ghyka György, Pelényi János, Szegedy-Maszák Aladár Washingtonban, Auer Pál Párizsban, Apor Gábor Rómában, Hennyey Gusztáv Bonnban, hogy csak néhányat említsek.

Sajnos, az Egyesült Államokban letelepedett politikusok közül csak kevésről lehetett elmondani, hogy Washingtonban nyitott fülekre talált és kellő figyelmet tudott kelteni az iránt, amit mondani akart. Varga Bélán, Nagy Ferencen, Eckhardt Tiboron, Kovács Imrén kívül alig volt olyan magyar politikus, aki azzal dicsekedhetett volna, hogy akár a Fehér Házban, akár a külügyminisztériumban, akár a szenátus külügyi bizottságában érdemleges és beható eszmecserére érdemesnek találták. A washingtoni kormányférfiakat és törvényhozókat Magyarországra vonatkozóan elsősorban információk, helyzetelemzések és helyzetmegítélések érdekelték. Abba nem engedtek beleszólást, hogy mit cselekedjenek, de a hiteles és jól előadott tájékoztató nem egyszer befolyásolta a majdani döntést. Nagy kár volt, hogy a Nemzeti Bizottmány némely vezető tagjai - kiket egyébként jó pártszervezőknek és tekintélyes közéleti férfiaknak tekintettek - ebben a külpolitikai jellegű tevékenységben, akár nyelvismeret és nemzetközi tapasztalatok {132.} hiánya, akár egyéb fogyatékosságok (pl. elégtelen tájékozottság) miatt nem vehettek részt.

Barcza Györgynek a követi bizottság megszűnése és Ausztráliába való kivándorlása következtében történt visszavonulása után Bakach-Bessenyey György lett a nyugati magyar diplomaták amolyan rangelsője és mint a Nemzeti Bizottmány külügyi bizottsága elnökének, az ő feladatkörébe került a külföldi képviseletek megszervezése.

A nyugati magyar diplomaták kara három csoportból állt. Az első és legrégibb garnitúra azokból tevődött össze, akik még a háború alatt disszidáltak és tagjai voltak a követi bizottságnak. A következő csoportot azok alkották, akik Nagy Ferenc lemondása után szakították meg a kapcsolatot a budapesti kormánnyal. Végül a harmadikba azok sorolhatók, akik 1948-49-ben távoztak posztjukról és lettek emigránsokká.

Az első csoportba sorolható a többi között Barcza György, Bakach-Bessenyey György, Ullein-Reviczky Antal, Pelényi János, Ghyka György, Apor Gábor, Wettstein János, Matuska Péter. A második csoportba tartozott például Szegedy-Maszák Aladár, Auer Pál, Bartók László, Rosthy-Forgách Ferenc, Andaházy-Kasnya Béla és Kertész István. Az utóbbi római követként való disszidálása után sem az emigrációs politikába, sem a diplomáciai munkába nem kapcsolódott be, hanem elment tanárnak az amerikai Notre Dame egyetemre, jó nevet szerezve magának mint a nemzetközi jog és a politikai tudományok művelője, s egy kitűnő magyar tárgyú angol történelmi munka szerzője (Diplomacy in a Whirlpool, 1953.). Végül a harmadik csoportba osztható Bede István, Schöpflin Gyula és Böhm Vilmos. Bede Londonba disszidált mint követ 1948-ban. A Bán-Szélig-féle szociáldemokrata párthoz tartozván, a Nemzeti Bizottmány külügyi hálózatából kimaradt, jóllehet a magyar érdekek szempontjából kitűnően hasznosítható brit kapcsolatokkal rendelkezett. Schöpflin Gyula mint volt kommunista, gondolni sem mert arra, hogy emigráns diplomáciai feladatokhoz jusson. Valószínűleg ezt nem is akarta, disszidálása - 1950 január - után a politikának hátat fordított és polgári foglalkozás után nézett. Böhm Vilmos nem élt sokáig stockholmi követi posztjáról való távozása után, de vele kapcsolatban is az volt a helyzet, mint Bede és Schöpflin esetében. Az emigrációs külügyek intézői nem tartottak igényt olyanok közreműködésére, akik csak 1948-49-ben fordítottak hátat a budapesti kormánynak. Az egymástól való idegenkedés természetesen kölcsönös volt.

Felvetődik a kérdés, miből pénzelte a Nemzeti Bizottmány külügyi hálózatának tevékenységét és miből tartották fenn magukat az abban résztvevő diplomaták. Ennek részletei máig sem tisztázottak. Kétségtelen, hogy a Bizottmány ellátmánya csak részben fedezte az e tevékenységgel előálló kiadásokat. Ismeretes az is, hogy a diplomaták közül többen javadalmazásban részesültek, főleg emigráns tevékenységük kezdeti éveiben. Ez az úgynevezett "diplomata alap"-ból történt. A diplomata alap története 1943-ra nyúlik vissza. Akkor ugyanis a Kállay Miklós által vezetett magyar kormány Svájcban letétbe helyezett egy nagyobb összeget, amelynek az lett volna a célja, hogy egy esetleges menekült kormány működését anyagilag biztosítsa. Az összeget - amelynek valódi nagyságáról az adatok ellentmondóak - a Schweizerische Kreditanstalt őrizte. A háború után egy része visszakerült {133.} Magyarországra. Kiszolgáltatása a bíróságokat is foglalkoztatta. Nagyobb része azonban a svájci számlán maradt. Ennek az úgynevezett célvagyonnak a kezelésére a kormány háromtagú bizottságot nevezett ki, amelynek tagjai voltak Bakach-Bessenyey György és Wettstein János követ, valamint Vladár Ervin genfi konzul. A Nemzeti Bank a maga részéről szaktanácsadóként és adminisztratív kezelőként a bizottság mellé rendelte báró Radvánszky Antalt, aki akkor a bank vezértitkára volt.

Az összeg felhasználásához, illetve a kiutalásokhoz két aláírás kellett. A bizottság tagjai úgy érezték, hogy miután megszűnt az a kormány, amelytől a megbízatást kapták és amely e célvagyon rendeltetéséről intézkedhetett volna, az 1944. március 19-e után alakult kormányok illetékességét meg nem ismerték el, a maguk belátása szerint használhatják fel a svájci bankban őrzött pénzt. Erről nyilvánosan soha senkinek nem számoltak el, ami módot és lehetőséget adott arra, hogy emigrációs szervezetek és sajtóorgánumok az alap sorsát firtassák, főleg azt, hogy kik és miért részesültek belőle. Az elszámolásra való felszólítások mind süket fülekre találtak. (Wettstein János később lemondott, mert a célvagyon kezelésével és rendeltetésével nem értett egyet.)

Bakach-Bessenyey magatartásával szemben a Bizottmány parasztszövetségi és szociáldemokrata szárnyán politikai fenntartások és kritikák jelentkeztek. (A diplomata alap ügye viszont elsősorban az emigrációs "jobboldalt" foglalkoztatta.) Azzal marasztalták el, hogy Eckhardt Tibor és a 39-es bizottmányi tagok befolyása alatt áll, túlságosan konzervatív, elfogult a Nagy Ferenc-féle irányzattal szemben és ilyen értelemben működteti diplomata-hálózatát. Bakach-Bessenyey mellett szól, hogy még ha e kritikának volt is tárgyi alapja, a bizottmányi csatározásokban nem vett részt és mindvégig igyekezett a maga pártonkívüliségét, illetve pártokfelettiségét hihetővé tenni. Ami részben sikerült is neki, mivel személy szerint senkit nem támadott és rosszízű politikai mesterkedésektől távol tartotta magát.

A Franco tábornok kormánya által elismert madridi magyar királyi követség sajátos helyzetet foglalt el. Marosy Ferenc mint teljes jogú követ működött a spanyol fővárosban, hivatalos okiratokat és útleveleket állított ki, amelyeket azonban Spanyolországon kívül csak kevés országban ismertek el, körülbelül az ötvenes évek közepéig. (Németországban például az amerikai övezetben a német szuverenitás 1955-ben történt visszaadásáig.)


6. Az emigráns sajtóhálózat kiépülése

Az 1947-48-ban és a közvetlenül utána nyugaton kialakult új emigráció a sajtót is felélénkítette. Ez az emigráns réteg a negyvenötösöknél politikusabb jellegű volt. Tagjai Magyarországon politikai tevékenységet hagytak abba, hogy azt külföldön folytassák, nem pedig kisodródtak akár mint a hadsereg tagjai, akár mint az államigazgatás tisztviselői. Aránylag többen kapcsolódtak be közülük a menekült közéletbe, mint a negyvenötben kijöttek közül. Közvetlen céljaik is jobban megfeleltek a világban észlelhető realitásoknak, mint a háború végével nyugatra szakadt magyarok {134.} céljai és törekvései. A sajtó az újak számára sokkal inkább volt a cselekvés eszköze, mint a régiek számára, akik olykor nem is leplezték, hogy mily elégedetlenek a környezettel, amelyben élniök és dolgozniok kell.

Emigrációs körülmények között a sajtó pótolja az emberek közötti személyes érintkezést és a kölcsönös eszmecserét. A szétszórtságban a levelezés és a sajtó helyettesíti a találkozást, gyűlésezést, szélesebb körű kapcsolatrendszer fenntartását. Az együvé tartozók más és más országokban élvén, csak levelek és testületi közlönyök révén maradhatnak érintkezésben egymással. A sajtónak tehát - a levelezésen kívül - rendkívül fontos szerepe van a menekültek közötti kommunikációban. Éppen ezért nem volt meglepő, hogy valahányszor emberek összejöttek, hogy közös szervezetbe tömörüljenek, az alakulás kimondását követően, a lapalapítás volt a legsürgetőbb napirendi pont. Nem volt elég az összeállás, az írásbeli érintkezés megszervezésére is szükség volt.

Érdekes jelenség ezzel kapcsolatban, hogy nemcsak az azonos nézetűek, törekvésűek, de az azonos hivatásúak is hamar összeálltak és azon alul alig adták, hogy "világszervezet"-et, "világszövetség"-et vagy hasonlót alapítsanak. Az ilyet a kívülállók az esetek túlnyomó többségében mosollyal és derűvel fogadták, nagyzolást láttak benne, színfalat, amely mögött űr tátong. Mulattató is, hogy közös asztal mellé ül tíz ember és minden aggály nélkül világszövetséget alapít. E kifelé esetleg szánalmasnak tetsző aktus mögött azonban helytelen lenne nem látni a helyzetből adódó sajátos körülményt, azt ugyanis, hogy a számba jöhető tagok esetleg a világ három kontinensén szétszórva élnek, majd mindegyik más és más államban, és ha valóban a környezetnek van hatása rájuk, akkor egy ilyen gyülekezettől - még ha magyarokból áll is - némi nemzetközi jelleg nem tagadható meg. És, aki a világ minden részéből számíthat tagokra és toboroz híveket, az könnyen gondolhatja, hogy világszervezetet hoz létre és e hitében szinte magától értetődő következetességnek tetszik, hogy a túlzás gyanúját könnyűszerrel elhessegeti.

A sajtóorgánumok is gyakran úgy születtek meg, hogy az egész világhoz, pontosabban az egész világban szétszórt magyarokhoz szóltak. Ez csak akkor vált nevetségessé, amikor ilyen lap a helyi tájékoztatást és kommunikációt elhanyagolva, világméretű problémák megoldásával bíbelődött. Az eredmény nem is lehetett más, mint lehangoló.

A negyvenhetes sajtószínképben a legnagyobb tekintélyt és népszerűséget a Mikes Imre által Párizsban szerkesztett és kiadott Nyugati Hírnök élvezte. Mikes Imre - aki Gallicus néven a háború alatt a Magyar Nemzet franciaországi tudósítója volt és akit ilyen néven később a Szabad Európa Rádió hallgatói is megismerhettek - a háború befejezése után nem tért vissza Magyarországra, hanem a francia fővárosban maradt, újból tudósította a Magyar Nemzetet, majd elvállalta a magyar követség kőnyomatos közlönyének szerkesztését és mivel Auer Pál követ nem töltette be a sajtóattaséi állást, Mikes látta el ezt a feladatkört, egészen addig, amíg Nagy Ferenccel együtt Auer is lemondott. Mikes Imre sem maradt tovább a követség szolgálatában. 1947 augusztusában megindította a Nyugati Hírnök-öt, sokszorosított formában, kéthetenkénti megjelenéssel, változó lapszámmal. (A korabeli magyar sajtóorgánumok - kevés kivétellel - mind sokszorosítva {135.} jelentek meg és csak azok tértek át a nyomtatásra, amelyek tartósnak bizonyultak, anyagi alapjuk hosszabb időre biztosítottnak látszott.)

A Nyugati Hírnök mögött Auer Pál és Nagy Ferenc, valamint megalakulása után a Magyar Nemzeti Bizottmány állott. Anyagi támogatást is onnan kapott. A Bizottmánynak mégsem volt azonban amolyan hivatalos lapja, mert Mikes Imre nyitott szellemű és a demokraták összefogására irányuló szerkesztői politikájával a lap függetlenségét meggyőzővé és elfogadottá tudta tenni, nem tagadva és leplezve, hogy a negyvenhetes politikai platformon áll és érvényesnek tekinti azokat a közjogi, társadalmi és gazdasági változásokat, amelyeket 1945 és 1947 között a koalíciós kormányzat Magyarországon végrehajtott. Hevesen szembenállt azonban a kommunisták egyeduralomra irányuló szándékaival, a parlamentáris demokrácia felszámolásával és a Rákosi által fémjelzett bolsevizálással. Ennek megfelelően kétoldali tűz alá került. A régi emigráció hangadói ugyanolyan durván támadták, mint a hazai és a kinti kommunisták, akik Mikes "árulását" és lapjának nyugati demokratikus orientációját nem tudták megbocsátani.

A Nyugati Hírnök gyakori cikkírói voltak: Márai Sándor, Szabó Zoltán, Albrecht Dezső, Fóthy Ernő, Petrovics Béla, Garamvölgyi Artúr, Molnár József, Vámos Imre, Rosta László, Kovács Imre, Tőke László, Auer Pál. A lap 1950-től nyomtatásban jelent meg, 1949 őszétől kezdve francia kiadása is megindult Courrier de l'Occident néven, ugyancsak havi két megjelenéssel, mint "a magyar demokratikus emigráció közlönye". A Nyugati Hírnök és francia nyelvű változata 1952 őszéig jelent meg. Mikes Imre 1951 késő nyarán áttelepedett Münchenbe.

Működésének öt esztendeje alatt elsősorban színvonalával és olvashatóságával szerzett híveket, jól tájékoztatott a magyarországi politikai fejleményekről és az emigráció eseményeiről. Helyet adott különböző nézeteknek. Igazi vitafórum volt. Itt jelent meg Kovács Imre "Virtuális Magyarország" című cikke, amely élénk feltűnést és eleven vitát váltott ki. Kovács Imre szerint "ki-ki egyéni meggyőződése és kedve szerint tervezgetheti is a magáét, haza azonban csak azt vihetjük, amelyik a nemzetközi politika fejlődésébe szervesen beleilleszkedik és ugyanakkor az otthoni igényeket is kielégítheti. Senki sem folytathatja ott, ahol abbahagyta, csak ott folytathatjuk, ha egyszer még folytathatjuk, ahová az emberiség és benne a magyarság is a változás idejére elérkezik. Sem Ferenc József, sem Horthy Miklós, sem pedig Szálasi Ferenc Magyarországát visszacsinálni nem lehet. Nemcsak azért, mert a nemzetközi politika nem biztosíthatja azokat a feltételeket, a történelem sem ismétli önmagát, amelyekkel bármiféle restauráció megvalósítható lenne, de azért sem lehet, mert a magyar nép nem akarja a történelmét megfordítani és visszafelé pergetni: előre akar menni".[133]

A korra és a nemzetközi helyzetre jellemző volt, hogyan látta 1949 nyarán a magyarországi változások lehetőségeit egy olyan emigráns politikus, mint Kovács Imre, aki igyekezett reálisan felmérni az esélyeket: "A magyar nép felszabadítása és egy új ország felépítése kétféleképpen képzelhető el: összeomlik a Szovjetunió, vele a népi demokratikus rendszer és az otthoni politikai erők vetélkedéséből győztesen kikerül majd valamelyik új vezetőség; vagy külső beavatkozással leteperik az oroszokat, velük a bolsevik {136.} és félbolsevik rendszereket, s a győztesek olyasféle rendezéssel próbálkoznak majd, bizonyára javított kiadásban, mint amilyennel a második világháború után a legyőzött országokban kísérleteztek: szabad választással és a demokratikus többség kormányzásával."[134]

Kovács Imre az első lehetőséggel, vagyis a bolsevizmus belső összeomlásával nem számolt, azt elképzelhetetlennek tartotta. Valószínűbbnek tekintette a második lehetőséget, tehát a kommunista rendszerek külső megdöntését, a nyugati hatalmak akciója révén. Azt ajánlotta, hogy az emigrációnak egyeztetni illenék terveit a "nagyok"-éval, elsősorban az amerikaiakéval. A Bizottmány kebelében és publicisztikai tevékenységével ezt igyekezett előmozdítani.

A szélsőjobboldaliak haragját azzal váltotta ki, hogy elítélte a hangoskodó nyilasokat, akik "igazoltnak látják politikájukat, mert ők »akkor is« oroszellenesek voltak". "Igen, oroszellenesek és angolszász-, meg demokráciaellenesek s mi nem azért állottunk szemben velük, mert oroszellenesek, hanem egész egyszerűen azért, mert fasiszták voltak. S ma sem tudunk együttműködni velük, bár mi is oroszellenesek lettünk, mert ők változatlanul fasiszták maradtak és mi változatlanul demokraták vagyunk." A jobboldalról érkező kritikákra válaszolva Kovács Imre azt írta, hogy: "mi, akik akkor megpróbáltunk egy valóban demokratikus országot berendezni, csak annyiban vagyunk felelősek, hogy ez a kísérlet nem sikerült, magáért a kísérletért azonban senki sem vonhat bennünket felelősségre, mert hiszen az angolszászok beleegyezésével, asszisztálásával, mi több: utasítására történt és a fegyverszünettel, majd a békeszerződéssel elfogadták nemzetközi partnernek a háború utáni Magyarországot".[135]

Kovács Imre határozottan kijelentette - és ebben nemcsak közvetlen politikai barátai értettek egyet vele, hanem az egész demokrata emigráció -, hogy senki se számítson olyan fordulatra, amely "a demokráciától való eltávolodást jelentené. Mindennemű magyar emigrációs törekvés elsőrendű feladata ezért lépést tartani a nyugati világ politikai, társadalmi és kulturális fejlődésével, hogy a változáskor valóban partner lehessen... A magyar nép két totalitárius rendszer után csak demokráciát akarhat. Ha van az otthoni fejlődésben valami maradandó, az az ország technikai és társadalmi átalakulása... Moszkva politikai céljaival sohasem fogunk egyetérteni, de a magyar paraszttal, a magyar munkással és a magyar értelmiségivel a munkájában és az eredményeiben a legmesszebbmenően szolidárisak vagyunk".[136]

A Nemzeti Parasztpárt volt főtitkárának az volt a meggyőződése, hogy olyan Magyarországot kellene teremteni, amely megbecsülést vívhat ki magának a világban és alkalmas arra, hogy lakói jól érezzék magukat. Erre vonatkozóan néhány gyakorlati programpontot is felsorolt, dióhéjban ismertetve azt az eszményi belső berendezkedést, amely szerinte a nép többségénél elfogadásra számíthatott volna. Hozzátette, hogy az emigrációnak nem szabadna csak a Magyarország határai között élő magyarokra gondolnia, hanem figyelmének ki kellene terjednie az egész magyar etnikumra, nem feledkezve meg a szomszédos országokban élő magyarok szabadságáról sem.

Az 1948-50-ben indult lapok nagyrészt a negyvenhetes emigráció alapításai {137.} voltak és többségükben azoknak az irányzatoknak a népszerűsítésére vállalkoztak, amelyek a kommunista egyeduralom kibontakozása után szorultak ki az országból. Angliában 1949 májusában jelent meg a Londoni Magyar Szemle első száma, amely az angliai magyar emigráció segítő és tanácsadó bizottsága közlönyeként indult. Szerkesztője és kiadója Kruchina Viktor ezredes, 1947 januárjáig a Honvédelmi Minisztérium katonapolitikai osztálya helyettes vezetője volt. Angliai Új Magyarság címen 1949 júliusában egy másik lap is indult, amelyet Wolverhamptonban Szalay László szerkesztett és adott ki. (A Londoni Magyar Szemle csak 1950 márciusáig tartott ki, az Angliai Új Magyarság viszont kisebb-nagyobb megszakításokkal egészen 1957-ig jelent meg. A havonként megjelenő Londoni Magyar Szemle több értékes tanulmányt és cikket közölt, nyitott volt mindenfelé és igyekezett jó színvonalat tartani. Jelentősebb cikkírói voltak: Baranyai Lipót, Stankovich Victor, Menczer Béla, Sárga János, Baranyai Tibor. Sokszorosításban jelent meg mindvégig.

Ugyancsak Londonban indított lapot Békeffi László, a neves budapesti kabaréíró és konferanszié, aki a dachaui koncentrációs táborból szabadulva nem tért haza, hanem Angliában telepedett le. 1948 nyarán jelentette meg a Hontalan Magyarok Naplója első számát. A lap demokratikus szemlének nevezte magát és az Angliai Magyar Demokratikus Emigráció Segítőbizottságának közlönyeként jelent meg kéthavonként. Békeffi László Amerikába való áttelepedése után lapját Szabad Magyar Pódium címen - szórakoztatást tekintve fő céljának -, 1949 októberétől 1950 elejéig New Yorkban adta ki.

Brüsszelben jelent meg a Szabad Toll - 1948 novembere és 1950 között -, amelyet dr. Deák Zoltán adott ki és szerkesztett, havonta kétszer. A belga fővárosban több magyar lap is működött az ötvenes években. Itt indult 1952 márciusában kétheti lapként, nyomtatott formában a Világ, amelyet Szombati Sándor szerkesztett és adott ki. Egy évnél tovább nem bírta, jóllehet szép kiállításban jelent meg, színvonalra törekedett és néhány kitűnő munkatárssal dicsekedhetett. Brüsszel volt a megjelenési helye a Független Magyar Szocialista Mozgalom lapjaként 1950 januárjában indított Fáklyának, amelyet az év őszéig Erőss Ferenc szerkesztett, attól kezdve Andreánszky István. A lap kihagyásokkal egészen 1957-ig jelent meg.

Párizsban a Nyugati Hírnökön és a szociáldemokrata Szabad Világon kívül megjelent 1950 áprilisától kezdve körülbelül egy évig a Talpra Magyar, amelyet a magát Magyar Felszabadítási Mozgalomnak nevező szervezet adott ki, Király Ernő és Ekecs Géza szerkesztésében. Ugyancsak a francia fővárosban indult 1950 márciusában az Emigráns Szabad Száj - az emigráció első vicclapja -, amelyet 1951 októberéig - Münchenbe való áttelepedéséig - Igady Kiss Sándor adott ki és szerkesztett.

New Yorkban Kovács Imre próbálkozott 1950 tavaszán lapalapítással. Március 15-én jelent meg Korszerű Magyar Világposta címen sokszorosított közlönyének első száma, amelyet mint kiadó a Magyar Nemzeti Bizottmány jegyzett. Kovács Imre e lapot politikai fórumnak tervezte, de elképzeléseit a kellő érdeklődés hiánya miatt hamar fel kellett adnia és a havi kiadvány megszűnt.

Néhány jelentősebb európai magyar sajtóorgánum - amely különben {138.} sokszorosított formában jelent meg - 1951 nyarán egy rendkívüli szám erejéig nyomtatási lehetőséghez jutott. Egy amerikai pénzadó lehetővé tette, hogy a Nyugati Hírnök, a Látóhatár, valamint a Szociáldemokrata Népszava nyomtatott különkiadásai eljussanak Berlinbe, a Világifjúsági Találkozóra, pontosabban az azon résztvevő magyar fiatalok kezébe. Az említett lapok e nyomtatott számukban válogatást adtak jelentősebb korábbi közleményeikből.

1949 áprilisa és 1954 között jelent meg Bridgeportban az Amerikai Magyarság, amelyet először Boros László, majd 1952 májusától Székely Izsó adott ki, illetve Boros, majd Lázár Miklós, A Reggel volt szerkesztője és volt országgyűlési képviselő szerkesztett. A régi amerikások nagy lapjai közül a negyvenhetes politikusokhoz legközelebb állt az Amerikai Magyar Népszava, amely ebben az időszakban gyakran változtatott tulajdonost és szerkesztőt. 1948 tavaszán öt magyar emigrációs vezető - a hivatalos közlés szerint - "a nyugati emigráció céljainak szolgálatára" átvette a lapot. A közös irányítás azonban nem működött, időnként egy-egy politikus - Sulyok és Pfeiffer főleg - felhasználta céljaira, de maradandóbb eredmény nélkül, hiszen az erőszakolt polémia a valódi vagy vélt ellenfelekkel - mint például Pfeiffer Zoltán "Független Magyarország" című állandó rovatában -, a napi civakodásokon túl nem jutott, a problémák tisztázásához és elvi tanulságok levonásához nem vezetett. Az Amerikai Magyar Népszava végül is visszatért arra a pályára, amelyen korábban haladt és elsősorban a régi amerikások dolgaival foglalkozott, azok problémáira és integrálódási szempontjaira helyezte a hangsúlyt. 1950 kora őszén Szántó Lajos lett a Népszava főszerkesztő-tulajdonosa. Ő azzal vívott ki magának megbecsülést és népszerűséget a negyvenötös menekültek táborában, hogy segítette, támogatta őket a kivándorlásban és az Amerikában való letelepedésben. 1952 nyarán eladta a lapot Gombos Zoltánnak, a clevelandi Szabadság tulajdonosának, aki 1984 őszén bekövetkezett haláláig kiadta és szerkesztette az Amerikai Magyar Népszavát. A lap munkatársi gárdájához tartozik a többi között Sziklay Andor és Halász Péter.

Az emigráción belül időnként fellángolt vitákban Göndör Ferenc lapja, Az Ember mint az igazi demokrácia és baloldaliság megtestesítője lépett fel. Cikkeiben azonban nemigen törekedett a demokratákra jellemző megértésre és türelemre, hanem inkább Göndör Ferenc stílusát és modorát vette át, olykor ugyanolyan durván és bárdolatlanul támadva az ellenfelet, mint az általa megvetett szélsőjobboldali sajtó. Az Ember a koalíciós években a magyarországi kormányzat barátjának és támogatójának mutatta magát, sohasem tagadva és leplezve, hogy a pártok közül a szociáldemokraták és a polgári radikálisok állnak hozzá a legközelebb. Amikor Nagy Ferenc lemondott, Göndörék ugyanolyan érvekkel és hangnemben támadták, mint a magyarországi kommunisták. A többi politikus iránt sem voltak megértéssel, menekülésüket inkább "reakciós" magatartásuk jelének fogták fel. A magyarországi rezsim iránti kritikátlan álláspont először az 1947 augusztus végi választással kapcsolatban szenvedett törést. Göndör Ferenc "A végzetes útra tévedt új Magyarország" című vezércikkében kijelentette: "mi magunk sem lelkesedünk azért, hogy Magyarországon úgy történnek a dolgok, mint ahogy történnek és elmondhatatlanul fáj nekünk, hogy a {139.} demokratikus újjászületés útján elindult és valóban sokat szenvedett magyar népnek amerikai és általában világrelációban olyan fájdalmas "rossz sajtója" van. De nemcsak rossz sajtója van, hanem - ami bennünket legközelebbről érint - az Egyesült Államok kormánya részéről egyre gyakrabban megismétlődő tiltakozó jegyzékek állandóan azt demonstrálják, hogy amerikai hazánk egyáltalában nem hiszi el a koalíciós magyar kormánynak, hogy az igazi demokrácia útján akarnák vezetni az ország ügyeit. A kommunista terrorról szóló hírek nemcsak a horthyzmus, a hitleráj, a náci-fasizmus hitvallóinak gonosz szívében találnak ujjongó visszhangra, hanem a demokratikus Magyarország őszinte és igazi barátait is megingatják abban az aggódó szeretettel ápolt hitükben, hogy szülőhazánk koalíciós kormánya a helyes úton jár".[137]

Göndört és lapjának szerkesztőségét elsősorban az indította korábbi álláspontja megváltoztatására, hogy a választási fondorlatok és a kékcédulás csalások révén a nekik rokonszenves szociáldemokrata párt nem érte el a remélt sikert. Ennek reakciójából kivehető volt, hogy mélységes csalódást és felháborodást érez munkásegységes partnere iránt. Ez indíthatta Göndört annak kijelentésére, hogy "a választásokon olyan jelenségekkel találkoztunk, amelyek bennünk is felkeltik azt a gyanút, hogy erőszakos eszközökkel és főleg az igazi népakaratot meghamisító csalásokkal próbálják a helyzeti energiájánál fogva amúgy is túlságosan megerősödött Kommunista Párt számára a többséget kierőszakolni... a Kommunista Párt csak ezen az elítélendő és számunkra soha el nem fogadható úton kapta meg azoknak a szavazatoknak egy részét, amelyek a legnagyobb pártjává tették papíron a koalíciós Magyarországnak".[138]

A New York-i lap a későbbiek folyamán enyhültebb hangot ütött meg a polgári politikusokkal szemben is és amilyen mértékben a szociáldemokrata párt megsemmisülése felé haladt, olyan mértékben romlott a viszony Göndörék és a hazai rezsim között. Olyannyira, hogy Az Embert 1948 tavaszán Rákosi kitiltotta Magyarországról. A fúzió után Göndör ugyanolyan élesen támadta a budapesti sztálinista rezsimet, mint a német hitleristákat és a magyar nyilasokat. Ez utóbbiak ellen nem szűnt meg nemcsak cikkeket írni és íratni, hanem ellenük az amerikai hatóságokat is mozgósítani. Szinte nem volt szám, amelyben nem kerültek volna szőnyegre a magyar szélsőjobboldal mozgolódásának tünetei. Nemcsak a nyilasok kerültek terítékre, hanem mindazok, akik a németekkel és Szálasiékkal együttműködtek, beleértve a Szálasira felesküdött katonatiszteket és a katonai szervezeteket, köztük elsősorban az MHBK-t. Az Ember büszkén hirdette, hogy többeket ezek közül (Marschalkó Lajost például) sikerült távol tartani Amerika földjéről, mások ellen sokáig tartó kampányt folytatott, hogy az Egyesült Államokból kiutasítsák (Laurisin Lajos operaénekes, Ágh László MHBK-főnök).

Az Ember eléggé elterjedt lap volt. Hetenként jelent meg, 1947-ben például három és félezer példányban. Munkatársai közé tartozott Kéri Pál, Lengyel Menyhért, Molnár Ferenc, Körmendi Ferenc, Lengyel Emil, Máthé Elek ref. lelkész, Takaró Géza ref. lelkész, Jávor László, János Andor, Perneki Mihály, László Miklós, Herczeg Géza, Relle Pál, Jungreisz Elza. Amíg Magyarországra beengedték, onnan Zsolt Ági tudósította. Időnként anyagi {140.} nehézségek léptek fel és a rendszeres megjelenés veszélybe került. 1948 tavaszán Göndör panaszos cikkben mondta el, hogy nemcsak a magyarországi kitiltás és a Palesztinába való bejutás megakadása, de a nyomdai árak emelkedése és a hirdetések elapadása is pénzügyi válságot idézett elő.[139] A lap azonban fennmaradt és a bajok is enyhültek egy idő után.

Göndör Ferenc 1954-ben bekövetkezett halála után egy ideig özvegye vezette tovább a lap ügyeit, majd átvette a Belgiumból New Yorkba áttelepedett és Nagy Ferenchez közelálló dr. Deák Zoltán,[140] akinek ideje alatt szerkesztő bizottság is működött. Ez a következőkből állt: János Andor, Jávor László, Kéri Pál, Lengyel Menyhért, Tábori Pál. A lap Göndör halála után is folytatta küzdelmét a szélsőjobboldal, az antiszemitizmus és a magyarországi kommunista rendszer ellen. Fokozatosan az amerikai magyar zsidóság orgánumává lett, rendszeresen helyet adva a Magyar Zsidók Világszövetsége és a United Hungarian Jews of America közleményeinek. Deák Zoltánt a szerkesztői székben Klár Zoltán követte. Az Ember 1966-ban szűnt meg.

A negyvenhetes színképhez sorolható egyéb amerikai lapok közül hármat érdemes megemlíteni, mint olyanokat, amelyek nagyobb olvasottságra és népszerűségre tettek szert. A Buenos Airesben a húszas évek végén alapított Délamerikai Magyarság élén 1949 áprilisáig Faragó Rezső állt, utána Simon László vette át a lapot és irányította annak megszűnéséig. A szerkesztők közül a nevesebbek voltak: Kótai Zoltán, Fercsey János és Vajjay Szabolcs. A Sao Paulóban megjelenő Délamerikai Magyar Hírlap 1948-ban indult és 1966 végéig jelent meg, Erdődy Gábor, majd Gácsér Imre irányításával. 1967 tavaszán kezdte meg működését a Délamerikai Magyar Újság, Simon Lászlóval mint kiadóval és szerkesztővel. Őt Kóródi Tibor követte. A lap 1970 végéig látott napvilágot. A két utóbbi dél-amerikai újságban vezető szerepet játszott a Sao Paulóban élő Kutasi Kovács Lajos, aki elsősorban e lapok kulturális rovatának szerkesztésével tűnt ki. Az ausztráliai magyarok Dél Keresztje címen indítottak lapot 1951 márciusában. Első kiadója és szerkesztője Forró Ferenc jezsuita szerzetes volt. Tőle 1954 decemberében Nagy Kázmér vette át az újságot és szerkesztette 1956 decemberéig, majd 1957 januárjától új néven, mint Független Magyarország jelentette meg. A Dél keresztjének főmunkatársa Jászay Antal volt. A Sydneyben havonta kétszer megjelenő lapnak tehetséges munkatársai voltak és különösen a magyarországi eseményekről szóló beszámolói tűntek ki józan, nyugodt hangjukkal, tárgyilagos és kiegyensúlyozott ítéletükkel.

A negyvenhetes sajtóorgánumokkal vagy a politikailag kevésbé elkötelezett lapokkal párhuzamosan szaporodtak azok az újságok és közlönyök is, amelyek szemléletben és törekvésben közelebb álltak ahhoz, amit a korabeli szóhasználat emigrációs jobboldalnak nevezett. Ennek jellemző vonásai voltak a nemzeti jelleg tüntető kihangsúlyozása, a kereszténységnek politikai állásfoglalásként való kezelése, bizonyos rokonszenv tekintélyi elvek érvényesülése iránt, hajlam a magyar közelmúlt megszépítésére, idegenkedés liberális, szabadgondolkodó, republikánus eszméktől, könyörtelenség, kemény kéz, meg nem alkuvás követelése a világnézeti és politikai ellenféllel szembeni küzdelemben.

E tábornak az ötvenes évek elején is a Hungária volt amolyan központi {141.} orgánuma, amely széles körű olvasótáborral rendelkezve és nyomtatott formában megjelenve kellő publicitást kínált mindenkinek, akinek e szemléletnek megfelelő mondanivalója volt. Leggyakoribb cikkírói Radvánszky Antal, Lippóczy Miklós, Cs. Szabó László, Kannás Alajos, Zathureczky Gyula, Bártfai Erzsébet, Thury Lajos, Mátray (Marschalkó) Lajos, Szilágyi József, Konkoly Kálmán, Ági János voltak. A Hungária elsősorban azoknak a politikusoknak és újságíróknak lett a közlési helye, akik egyfelől rokonszenveztek a negyvenöt előtti rezsim némely jelenségével és csak fenntartásokkal vették tudomásul a negyvenötös változást, de ugyanakkor elkülönítették magukat a nyilas szélsőségtől és olyan tünetektől, amelyek hitelüket ronthatták volna a nagy nyugati nemzetek szemében. A Nemzeti Bizottmány építő kritikusaiként léptek fel, a végrehajtó bizottságon belül azokat segítve és támogatva, akik inkább a régi, mint az új Magyarországhoz tartoztak (Eckhardt, Bakach-Bessenyey, Hennyey, Kállay, Közi Horváth). Az emigráns jobboldalon is felütötte fejét az egyenetlenség és széthúzás, olyannyira, hogy 1953 tavaszán a Hungária szerkesztősége kettészakadt.

A szakadást személyi természetű nézeteltérések és taktikai ellentétek okozták. Elsősorban annak eldöntésében, hogy a lap hogyan viszonyuljon a különböző emigrációs tényezőkhöz, a Nemzeti Bizottmányhoz, a Szabad Európa Bizottsághoz és annak rádiójához, az MHBK-hoz, a jobboldal különböző csoportosulásaihoz. Az egyik csoport továbbra is kiadta a lapot Hungária néven, Makra Zoltánnal, mint felelős szerkesztővel és kiadóval, Kovách Aladárral, mint főmunkatárssal. Ez volt az az együttes, amely keményebb hangot, "határozottabb" fellépést, meg nem alkuvást sürgetett, valamint szorosabb kapcsolatot azokkal az intézményekkel, amelyekkel szemben sokhelyütt fenntartások mutatkoztak, a többi között az MHBK-val. A régi gárdából ehhez a laphoz húzott például Milotay István, Szitnyai Zoltán, Stankovich Viktor, Baráth Tibor, Kisjókai Erzsébet, Mátray (Marschalkó) Lajos. A másik társaság politikai feje Radvánszky Antal volt. Ez a kör Új Hungária címen indított lapot, külsejében és fejlécében megtartva a régi Hungária formáját. A két lap tehát külsőre a megszólalásig hasonló volt. A Hungária "a nemzeti emigráció lapjá"-nak nevezte magát, az Új Hungária fejlécén ez állott: "Szabad magyarok független hetilapja". Ez utóbbiban a szerkesztés munkáját Radnai Endre, az Új Magyarság hajdani szerkesztője végezte. A régi Hungáriából az Új Hungária munkatársai közé lépett Cs. Szabó László, Thury Lajos, Béry László, Ajtay Miklós, ifj. Thury Zoltán, Konkoly Kálmán, Kóréh Ferenc, Ági János, Körösi-Krizsán Sándor, Márjás Viktor, Fercsey János, Kutasi Kovács Lajos.

Az Új Hungária első száma 1953. április 10-én jelent meg. Míg a Hungária 1956 februárjában beszüntette megjelenését, az Új Hungária egészen 1971 elejéig megjelent. Az utóbbi volt a mérsékeltebb, az előbbi az élesebb és nyersebb. A Hungáriát a politikai vitákban - amelyeket főleg a Szabad Európa Bizottság intézményei, a Nemzeti Bizottmány végrehajtó bizottsága és személy szerint Nagy Ferenc ellen vezetett - a támadó magatartás jellemezte. Az Új Hungáriát Radvánszky Antal mint főmunkatárs névvel is jegyezte, kulturális és irodalmi munkatársa egy ideig Fenyvessy Jeromos volt, aki a lapot néhány évig anyagilag is támogatta. Pohárnok Jenő mint {142.} felelős kiadó egészítette ki az irányító együttest, amelyben mindvégig Radvánszky volt a szerkesztési politika tényleges eldöntője. Az ügykezelés és a lap előállítása a nyomdatulajdonos Herp János feladata maradt. Az Új Hungáriát a németországi emigráció vezetőjének tekintett Hennyey Gusztáv konzervatív középutas, mérsékelten Amerika- és Bizottmány-párti szemlélete jellemezte.

Az ötvenes évek elején alapított sajtóorgánumok közül céljait és törekvéseit illetően ígéretesnek tetszett Az Emigrációs Sajtóarchívum Tájékoztató Szemléje, amelynek Kassai István szerkesztésében 1950 novemberében Innsbruckban jelent meg az első száma, sokszorosított formában, időszaki közlönyként. A szándék a kelet-közép-európai társemigrációk eseményeinek figyelemmel kísérése volt, mégpedig abban a formában, hogy e szemle révén a magyarok értesülhessenek az emigrációk életéről, problémáiról, könyveiről, folyóiratairól, azokban a magyarokat érintő közleményekről. Néhány számban valóban olvashatók voltak érdekes beszámolók a kitelepített magyarországi svábokról, a cseh-szudétanémet viszonyról, a horvát, a szerb és a román emigránsokról. A szemle 1952 januárjában átköltözött New Yorkba és még az év decemberében megszűnt. Nyilvánvalóan a kellő érdeklődés hiánya miatt. Hasonló kezdeményezés nem született újból.

Politikai érdeklődésű orgánum volt a Nemzetvédelem, amely 1954 és 1956 között Münchenben jelent meg Kováts Tivadar szerkesztésében. A müncheni Magyar Nemzetvédelmi Szövetség állt mögötte. Az erősen bolsevista- és pánszlávellenes szellemben szerkesztett lap gyakori szerzői voltak Mészáros Gyula történész, Baross Gábor volt MÉP-képviselő, Pohárnok Jenő ifjúsági író, a szociáldemokrata Andreánszky István, Zayzon Sándor cserkészvezető, Borbély Andor hírlapíró, Liptay Lajos volt felsőházi tag. A lap irányítói "szolidarizmus" néven sajátos ideológiát is gyártottak. Egy elméleti fejtegetés szerint: "A Magyar Nemzetvédelmi Szövetség szolidarizmus-tanának szellemében kell kiküszöbölnünk mindent, ami bennünket magyarokat egymástól elválaszt... A bolseviki szláv világuralmi törekvés egyik leggerincesebb (sic!) akadálya a magyar... Otthon a nyíltarcú bolsevizmus, itt a sokszor ránkmosolygó kollaboráns-aknamunka tizedeli, sőt harmadolja(!) sorainkat... A szövetség nem foglalkozik pártpolitikával... Kötelességünk a bolsevizmus elleni elvi és gyakorlati küzdelem. Célunk a minél nagyobb Magyarország."[141] Valóban, nem meglepő, hogy ily zavaros elméletek nagyszámú magyart nem tudtak megnyerni a "szolidarista" ideológiának és alig két év alatt mind a szövetség, mind lapja kimúlt.

Dél-Amerikában a már említett lapokon kívül néhány szélsőjobboldali orgánum is napvilágot látott. Az 1949 nyarán alapított Magyar Nép című hetilap - amelyet Maróthy-Meizler Károly, a budapesti Pesti Újság volt szerkesztője és az 1939-es parlament nemzetiszocialista képviselőinek egyike irányított - csak valamivel több mint egy évig jelent meg, mint "a délamerikai szabad keresztény magyarok hetilapja". Egy évvel e Buenos Aires-i lap kimúlása után Sao Paulóban indult hasonló irányzatú magyar újság, amely Új Magyarság-nak nevezte magát és fejlécére ezt írta: "A magyar nemzeti emigráció lapja". 1951 szeptemberében jelent meg első száma és 1954 decemberében az utolsó. Csűrös Zoltán és Ráttkay {143.} R. Kálmán szerkesztette, főmunkatársa pedig Marschalkó Lajos volt. Mind e két lap hangosan nemzetinek és kereszténynek nevezte magát, magyar és nemzetközi kérdésekben viszont leplezetlenül hirdetett olyan eszméket, amelyeket minden túlzás nélkül a nemzetiszocialista gondolatkör elemeiként tartott nyilván a józan, mérsékelt, demokratikus közvélemény.

Hasonló jellegű volt a Génuában Dömötör Lajos Ede ferences szerzetes által kiadott Szent István Népe, amely 1946 és 1948 között "független magyar társadalompolitikai lap"-nak nevezte magát, 1951-52-ben pedig mint "társadalompolitikai füzetek" jelent meg. Főleg kezdeti időszakában erősen szélsőjobboldali irányzatú volt, élesen szembenállt a hazai koalíciós kormányzattal és Nagy Ferencet például ugyanolyan szóhasználattal támadta, mint a nyilas sajtó. 1951-52-ben Horváth Béla költő is részt vett a Szent István Népe szerkesztésében. Ő katonaként került nyugatra, de Németországból 1945-ben nem hazatért, hanem Rómába ment, majd a génuai ferencesek iskolájába jutott, ahol a keleti ortodoxia történetét tanította. Itt került össze Dömötörrel és kapcsolódott be lapjának munkájába. 1952-ben, Münchenbe való áttelepedésével nemcsak sajtókapcsolatait, de politikai nézeteit is megváltoztatta. Visszakanyarodott hajdani demokrata múltjához.

A politikai megoszlás nemcsak a sajtótermékekben, de az újságírói társadalomban is erősen észlelhető volt. A negyvenötös és a negyvenhetes emigrációt nemcsak a politikusok viszonylag nagy arányszáma, de az újságírók eléggé tekintélyes létszáma is jellemezte. A politikusokhoz hasonlóan az újságírók is elkötelezett embereknek számítottak, akik a politikai helyzet 1947-49-es változásával ugyancsak dilemma elé kerültek, vállalják-e a kialakult új kurzust vagy azzal szembehelyezkednek, és mivel Magyarországon ellenzéki újságíróként létezni nem lehetett, hivatásukat külföldön folytatják. Az újságíró gárda más módon is növekedett. Emigrációban az írás a politikai cselekvés amolyan pótlékának számítva, tollat ragadtak olyanok is, akik különben megmaradtak volna korábbi hivatásukban és munkaterületükön. Annak a sok száz emigráns közlönynek, újságnak, tájékoztatónak, amely az évtizedek folyamán magyar nyelven külföldön megjelent, nemcsak hivatásos hírlapírók voltak a munkatársai, hanem kívülről betévedt újoncok is, akiket a szükség tett újságírókká és akik közül többen az idők folyamán megtanulták a szakma fortélyait. Mindenesetre 1948-49-től kezdődően felduzzadt az emigráns lapok száma, nemcsak az újonnan kijöttek tevékenysége folytán, de a kivándorlások miatt is. Mindenütt, ahová magyarok kerültek, az egyházakkal együtt a sajtó is kiépült, nem lebecsülendő olvasóközönséggel, hiszen az új bevándorlók nagy része nem vagy csak kevéssé ismerte a befogadó országok nyelvét, köreikben a magyar maradt meg a kommunikáció fő eszközének.

A negyvenötös újságírók 1948-ban hozták létre első szakmai szervezetüket és képviseletüket. Miután többségükben Németországban éltek, ott alakult meg az első újságíró egyesület. 1948 júniusában jött létre Münchenben a Magyar Újságírók Külföldi Egyesülete, amelynek elnöke Nyírő József, alelnöke Ölvedi János és főtitkára Lippóczy Miklós volt. Az 1951 februárjában ugyancsak Münchenben tartott közgyűlésen a Spanyolországba költözött Nyírő helyett gróf Wass Albert erdélyi író lett az egyesület {144.} elnöke. Wass Albert akkoriban Hamburgban éjjeli őrként kereste kenyerét. Alelnökké Bakó Elemért és Makra Zoltánt választották meg. Ugyancsak 1951-ben Makra Zoltán a Németországban létesült Nemzetközi Szabad Sajtószövetség egyik alelnöke lett. E szövetség 1951 szeptemberében Augsburgból átköltözött Münchenbe. Ennek a szervezetnek a vezetőségében mindvégig - különböző tisztségekben - elsősorban Makra képviselte a magyar újságírókat.

Az 1947-es emigráció politikai központjának számító, Párizsban ugyancsak alakult magyar újságíró egyesület, főleg azokból az újságírókból, akik a negyvenes évek végén és az ötvenes évek elején hagyták el Magyarországot, politikailag pedig a magyarországi koalícióban résztvevő demokratikus politikai pártokhoz álltak közel. 1950 júniusában megalakult a Szabad Magyar Újságírók Egyesülete, amelynek élére Bolgár László, a párizsi rádió magyar adásainak vezetője került. A két alelnök báró Doblhoff Lily és Márjás Viktor, főtitkár Király Ernő lett. Az egyesület elhatározta, hogy Sajtó címen rendszeres közlönyt indít. A párizsi csoporthoz hamarosan csatlakozott a londoni Szabad Magyar Újságírók Egyesülete. Az alakuláskor 68 rendes tagot tartottak nyilván, ezek főleg Párizsban élő hírlapírók voltak.

Az egyenetlenség az ő körükben is felütötte fejét. Természetesen nem szakmai kérdések, hanem politikaiak álltak a viták homlokterében. Elsősorban nem is elviek, inkább személyiek, amit persze mindenki igyekezett elvivé magasztosítani. A kettészakadást Auer Pál, kinek tekintélyét mindenki elismerte, azzal igyekezett megelőzni, hogy komoly szóval fordult az egyesület tagjaihoz: "Halkuljon el a vita - mondotta -, mert akit meg kell mentenünk, az a magyar nemzet... És nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy a lázbeteg nemzetnek az igazi és végleges felszabadulás után sokáig nem annyira politikusokra lesz szüksége, mint inkább megértő, humánus emberekre, jó adminisztrátorokra és szakemberekre... Eszmék harcára szükség van az emigrációban is, de egymás legázolására és bemocskolására nem."[142] Mindez az 1951 tavaszi közgyűlés alkalmából hangzott el. Auer szavainak sok foganatja nem volt, az újságíró társadalom sem tudta kikerülni az akkoriban tomboló vitákat és az egyesületi ülések amolyan kis parlamentek voltak, amelyen pártok képviselői vívtak elkeseredett küzdelmet, olykor egészen lényegtelen és jelentéktelen apróságokért.

Ugyancsak Párizsban alakult meg 1950 augusztus végén - a szociáldemokrata Force Ouvrière szakszervezet támogatásával - a Menekült Demokrata Újságírók Uniója. Öt kelet-közép-európai ország szociáldemokrata újságíróit tömörítette. A magyar emigráns szociáldemokratákat mint alelnök Hanzéli Győző, mint főtitkár Szűcs György képviselte.

Az Amerikába került magyar újságírók is megteremtették a maguk szakmai testületét. Az Egyesült Államokban és Kanadában élő 46 igazolt taggal létrejött a Magyar Menekült Újságírók Egyesülete, amely Lázár Miklóst választotta elnökké. Az alelnök Saly Dezső, az Új Nemzedék volt főszerkesztője, főtitkára pedig az erdélyi Kóréh Ferenc lett.


{145.}

7. Száműzött írók

Az 1947 és 1949 közötti évek a magyar írói exodus második szakaszát jelzik. 1947-ben hagyta el Magyarországot Kovács Imre, 1948-ban távozott el Márai Sándor, Zilahy Lajos, Cs. Szabó László és Gombos Gyula, 1949-ben lett emigráns Szabó Zoltán.

Márai Sándor Svájcban kezdte el a menekült életet, majd Olaszországban - a Nápoly melletti Posilippóban - telepedett le és ott élt egészen 1952-ben történt amerikai kivándorlásáig. Kovács Imre 1949 őszén hagyta el Európát, hogy az Egyesült Államokban találjon új és végleges lakhelyet. Ugyancsak Amerikában, New Yorkban talált otthont Zilahy Lajos, aki majdnem élete végéig megszakítás nélkül az Egyesült Államokban lakott. Cs. Szabó László viszont Európában maradt. 1948 és 1951 között Olaszországban élt. 1951-ben átment Londonba, az angol rádió, a BBC magyar szerkesztőségébe munkatársnak. Gombos Gyula Magyarországról eljőve először Zürichben telepedett le, majd 1951 végén kivándorolt Amerikába. Szabó Zoltán, miután 1949 júniusában a párizsi magyar követségen disszidált, átköltözött Londonba és majd két és fél évtizeden át a Szabad Európa Rádió angliai munkatársa volt. (Márai Sándor is évekig dolgozott e rádiónak, mint - Candidus néven - a vasárnapi levelek szerzője. Gombos Gyula 1952-től a SZER New York-i szerkesztőségének tagja volt.)

Ha ezekhez az írókhoz hozzávesszük a régebben vagy 1945 óta idegenben élő, de magukat politikailag a negyvenötös emigrációtól elkülönítő szerzőket (Lénárd Sándor, Hatvany Bertalan, Reményi József, Jászi Oszkár, Lesznai Anna, Molnár Ferenc, Fejtő Ferenc, Dormándi László, Lengyel Menyhért, Indig Ottó, Tábori Pál, Mikes György, Körmendi Ferenc), akkor szembeszökő, hogy az 1947 és 1949 között kibontakozó új emigráns irodalom mennyivel erősebb és értékekben gazdagabb volt, mint az úgynevezett negyvenötös, amelynek Nyírő Józsefen és Wass Alberten kívül nemigen volt tekintélyes és jelentős tagja. Kettejük közül Wass Albert volt ebben az időszakban a termékenyebb. Néhány könyve széles körű olvasóközönségre talált. Nyírőnek 1950-ben és 1951-ben még megjelent egy-egy könyve (a Madridban kiadott A zöld csillag és az Íme, az emberek), de 1953 októberében már meghalt és nem érhette meg a kiadói hálózat bővülésével írói rangjának megfelelő emigrációs elismertség és népszerűség kivívását.

Még a háborús években került nyugatra Kerényi Károly ókortudós és vallástörténész. Svájcban telepedett le, tudományos munkásságot folytatott, az emigráns közéletben nem vett részt.

Az önkéntes vagy kényszerű száműzetés első évei természetszerűen az új környezetbe való beilleszkedéssel és egzisztenciateremtéssel teltek. A publikálási esélyek és lehetőségek az ötvenes évek elején meglehetősen rosszak voltak. Az írói munkából való megélhetésre legfeljebb azok gondolhattak, akik rádióhoz szegődtek el, mert azokon kívül nem volt intézmény, amely magyar írókat foglalkoztatott volna. Az emigrációs sajtó bevételei olykor a nyomtatási költségeket sem fedezték. Szerzők és szerkesztők ingyen munkát végeztek. Ez a megalázó helyzet azóta sem változott. Az írók munkáját a külföldi magyar folyóiratok és lapok nem fizették meg. Az elmaradt honoráriumért kárpótolta őket az a tudat, hogy szabadon alkothatnak, {146.} maguk döntik el, mit és hogyan írnak. Kezdetben kiadók sem léteztek, ami meg mégis volt, ugyanolyan alkalmi társulásnak bizonyult, mint a lapok és folyóiratok. Magyar írónak tehát csak kevés megjelenési lehetősége volt és ha munkáit ki is nyomtatták, pár száz olvasónál többre e kezdeti időkben aligha számíthatott. Nagyobb közönség csak azoknak jutott, akik rádióknak dolgoztak. Ez a magyarázata annak, miért választották oly sokan az írók közül a mikrofon nyilvánosságát, akár fő kereseti forrásként (Cs. Szabó László, Szabó Zoltán, Gombos Gyula, Körmendi Ferenc, Horváth Béla, Indig Ottó, Kovách Aladár, Thury Lajos, Bogyay Tamás, Dormándi László, Lehoczky Gergely, Molnár József, Bikich Gábor, Szamosi József, Vaszary János, Vaszary Gábor, Mikes Imre, Lázár Miklós, Hanák Tibor, Csokits János), akár pedig időnkénti szereplésként (Márai Sándor, Fenyő Miksa, Bárdos Artúr, Kovács Imre, Fejtő Ferenc, Benedek Károly, Kutasi-Kovács Lajos).

A kiadói vállalkozások közül a kölni Amerikai Magyar Kiadó volt a legnagyobb, magasabb színvonalat azonban nem tudott tartani és termésének értéke meglehetősen vegyesnek bizonyult. Ígéretesebbnek indult a római Anonymus Kiadó, amelynek élén Pásztor Lajos állott, de néhány kiadványnál többre nem futotta anyagi erejéből. Ugyancsak rövid életű volt a londoni Prager-cég Magyar Írók Könyvesháza nevű vállalkozása. Prager Jenő a 19-es Tanácsköztársaság bukása után emigrált, Bécsben, Pozsonyban, Prágában folytatott kiadói tevékenységet, majd Hitler elől Angliába menekült és Londonban telepedett le. A Lincolns-Prager Publishers nevű vállalat magyar könyvsorozata azonban félbeszakadt, mert ráfizetéses üzletnek bizonyult és a cég nem vállalhatta tovább finanszírozását. 1952-ben indult és a harmadik kiadvány után, 1954-ben meg is szűnt. A Látóhatár című folyóirat sem tudott 1956-ig két könyvnél többet megjelentetni. Az a kevés mű, amely 1950 és 1956 között napvilágot látott, az esetek túlnyomó többségében egyéni vállalkozás eredménye volt.

1954-ben kezdte el működését Washingtonban Csicsery-Rónay István Occidental Press nevű kiadója. Első két kiadványa az 1954-ben megjelent Száműzöttek naptára és az 1955-ben kiadott Tizenhárom magyar remekmű című elbeszélés-gyűjtemény volt.

Ez évek jelentősebb alkotásai közé tartozik Márai Sándor Béke Ithakában című regénye (1952-ben a Magyar Írók Könyvesháza sorozatában), a Cs. Szabó László által szerkesztett és az Anonymus által 1953-ban kiadott költői antológia (Magyar versek Aranytól napjainkig), Zilahy Lajos regénye, a Krisztina és a király (1953, Magyar Írók Könyvesháza), Mikes György Egy híján húsz című naplója és útirajza (1954, Magyar Írók Könyvesháza), valamint Horváth Béla Versek című kötete és Cs. Szabó László Téli utazás-a, amelyet a Látóhatár adott ki 1955-ben, illetve 1956-ban. Az Amerikai Magyar Kiadó legfontosabb kiadványa a Tíz év versei 1945-55 című antológia volt, amelyben a többi között Benedek Károly, Békés Gellért, Csepelyi Rudolf, Csiky Ágnes Mária, Fáy Ferenc, Flórián Tibor, Gáspár Lóránd, Kannás Alajos, Mezey Sándor, Reményi József és Rezek Sándor szerepelt.[143] Ezt az 1956-ban megjelent antológiát a Kölnben élő Csiky Ágnes Mária szerkesztette.

Az emigráns irodalmi folyóiratok megindulása egybeesett a negyvenhetes {147.} emigráció megerősödésével és a nagyobb irodalmi központok kialakulásával. Míg a negyvenötös menekült rétegnek elsősorban a közvetlen érintkezést és tájékozódást, a befogadó országokban való beilleszkedést előmozdító, valamint a politikai igazolását szolgáló orgánumokra volt szüksége, a negyvenhetesek ezen túlmenően már irodalmi igényekkel is jelentkeztek. Nem véletlen, hogy egy-két kísérlettől eltekintve a negyvenötösöknek nem volt figyelemre méltó irodalmi folyóiratuk. Az 1948 végétől számított két éven belül viszont négy jelentős folyóirat is megkezdte működését. Mind a négynek szervezői és irányítói azokból toborozódtak, akik a 47-48-as fordulat után hagyták el Magyarországot.

Sorrendben az első az Ahogy lehet volt, amelyet Párizsban a bencés Rezek Román magyar lelkész körül gyülekező fiatalok indítottak meg. Rezek Románnak - aki később mint Teilhard de Chardin-fordító és kommentátor szerzett magának nevet és megbecsülést - sikerült a francia fővárosban egy kis irodalmi kört szervezni, együtt tartani és patronálni. Az Ahogy lehet első száma 1948 decemberében jelent meg, sokszorosított formában. (Amikor évekkel később Fenyvessy Jeromos anyagilag támogatta, áttért nyomtatásra. Miután azonban a Fenyvessyvel való együttműködés csődöt mondott és a kölni dominikánus mecénás visszavonta támogatását, a folyóirat visszatért a sokszorosításra. Ezzel nagy megbecsülést vívott ki; irodalmi színvonaligényéből nem engedett az anyagiak kedvéért.) Rezek Román - aki Rezek Sándor néven költőként is jelentkezett, de egy mérges kritika hatására abbahagyta a versírást - több tehetséges fiatalt indított el az irodalom útján és személyes befolyásával hosszú évekre biztosította a folyóirat megjelenését. A belső munkatársi körhöz tartozott Báthori Miklós, Csukássy Lóránd, Somogyi B. Gerő, Tamásy P. Gábor és a később francia költővé lett Gáspár Lóránd.

A magyar katolikusok hagyományos teológiai és művelődési folyóirata, a Katolikus Szemle, miután magyarországi megjelenése lehetetlenné vált, 1949 júniusától kezdve - Mihalovics Zsigmond és Kovrig Béla kezdeményezésére - Rómában jelent meg újból, a külföldi magyar Actio Catholica kiadásában. A folyóiratot ebben a kezdeti időszakában Juhász Vilmos szerkesztette, aki azonban 1951-ben kivándorolt az Egyesült Államokba, majd később a Szabad Európa Sajtóhoz került New Yorkban. Tőle a Katolikus Szemle szerkesztését Békés Gellért bencés tanár, teológus és költő vette át, hosszú időre biztosítva a folyóirat állandóságát és irányzatának folyamatosságát. Munkatársai kezdetben főleg Olaszországban élő papok és tanárok voltak. Ez utóbbiak közül a gyakori szerzők közé tartozott a bolognai egyetemen tanító Várady Imre irodalomtörténész, valamint a magyar-olasz kulturális kapcsolatok elmélyítésében nagy érdemeket szerzett Tóth László, aki magyar nyelvet és irodalomtörténetet adott elő Rómában és Nápolyban. Később a munkatársi gárda erősen bővült más országokban élő szerzőkkel, a belső körhöz mégis elsősorban rómaiak - Vásárhelyi (Kállay) Vera, Szabó Ferenc, a vatikáni rádió magyar szerkesztője stb. - tartoztak. Békés Gellért irányításával a folyóirat irodalmi érdeklődésénél fogva sokkal inkább a hajdani Vigilia és kevésbé a hajdani Katolikus Szemle nyomdokain kívánt haladni.

Itt érdemel említést a nyugati magyar katolicizmus és irodalom legjelentősebb {148.} eredményeinek egyike: az új magyar bibliafordítás, amely Békés Gellért és Dalos Patrik alkotása. A munka, amely az Actio Catholica támogatásával 1949-ben indult, két évet vett igénybe és 1951 nyarán elkészült az Újszövetségi Szentírás, amelyet kezdeményezői és megalkotói elsősorban az Európát elhagyó magyar kivándorlóknak szánták. E Szentírás a külföldi magyarok legnagyobb könyvsikerének bizonyult. Eddig 10 kiadása látott napvilágot, mintegy 300 000 példányban. Nagy mennyiségben jutott el Magyarországra és Erdélybe is, erősítendő a világon szétszórt magyar katolikusok lelki és hitbéli egységét.

A Nagy Ferenc hívének számító, a protestáns ifjúsági mozgalmakban és az 1944-es ellenállásban szerepet játszó Soós Géza szervezőképességének és összeköttetéseinek eredményeképpen született meg az Új Magyar Út című folyóirat, amelynek első száma 1950 januárjában jelent meg, azonnal nyomtatásban, ellentétben sok más folyóirattal, amely csak ha sokszorosított kiadványként megerősödött, térhetett át a nyomtatott formában való megjelenésre. Soós Géza akkor az Egyházak Világtanácsa genfi központjában dolgozott. Sokat utazott, így könnyen kapcsolatot tudott teremteni mindazokkal, akiknek a közreműködésére számított. A folyóirat kiadója a Magyar Szellemi Munkaközösség volt, amelyet ugyancsak Soós Géza hozott létre, az anyagiakról is gondoskodva, ami akkoriban nem volt lebecsülendő feladat. A folyóirat nevével emlékeztetett a hajdani Magyar Útra, a fiatal protestáns értelmiség és a népi mozgalom e jelentős orgánumára. A név használatát az tette lehetővé, hogy az új kezdeményezésben szerepet vállalt Gombos Gyula, a Magyar Út volt szerkesztője, Soós Géza pedig vezetője volt a Soli Deo Glória protestáns diákszövetségnek, amely a Magyar Utat annak idején kiadta. Az új folyóirat ezen az alapon vette fel az Új Magyar Út nevet.

Soós Géza lappolitikai elképzelése az volt, hogy felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül tömöríti mind a negyvenötös, mind a negyvenhetes emigráció íróit és szakembereit. Ezt a szándékot a szerkesztői és főmunkatársi gárda összetétele is hivatva volt tükrözni. Arányosan voltak képviselve negyvenötösök és negyvenhetesek, protestánsok és katolikusok, valamint a középtől balra és jobbra állók. 1950-51-ben felelős szerkesztőként Bakó Elemér jegyezte a folyóiratot. A felelős kiadó Wass Albert, társszerkesztő Gombos Gyula és főmunkatársa Vatai László volt. 1952-ben már többen szerkesztik a lapot: Bakó, Gombos, Hajnóczy Gergely, Soós Géza, Teleki Géza és Wass Albert. A főmunkatársak: Bogyay Tamás, Cserenyey Géza, Máriássy József és Molnár József. 1953-ban ismét változik az összetétel: a szerkesztők közül kimarad Gombos, helyébe bekerül az Amerikában élő T. Kardos Béla. A főmunkatársak közül kiválik Molnár József. Végül az utolsó változás: Bakó Elemér felelős szerkesztő lesz, a szerkesztőség pedig a következő tagokból áll: Bakó, Bogyay, Cserenyey, Ferenczi István (a Magyar Szellemi Munkaközösség ügyvezetője), Harsányi András amerikai református lelkész, T. Kardos, Máriássy, Mérlaky László, Teleki, Tóth Miklós és a washingtoni Wagner Ferenc.

Az Új Magyar Út először Münchenben jelent meg, majd 1952-ben átköltözött Washingtonba és ott jelent meg egészen 1956 májusáig. A szerkesztési munkát lényegében Bakó Elemér végezte és neki tulajdonítható, {149.} hogy sikerült jó munkatársakat verbuválni és azokat meg is tartani. Az Új Magyar Út mindvégig színvonalas folyóirat volt, igen tág érdeklődési körrel és tetszetős külsővel. Munkatársai közé tartozott Soós Gézán, Gombos Gyulán és Bakó Eleméren kívül az amerikai magyarok történetét kutató Vasvári Ödön, a nemzetiségi kérdésekkel foglalkozó Balla Pál, a szociáldemokrácia elméleti és gyakorlati problémáit feszegető Hajnóczy Gergely (polgári nevén Tóth Béla, a genfi munkaügyi hivatal főtisztviselője), a történész Bogyay Tamás és Ferdinandy Mihály, a költők közül Kannás Alajos és Flórián Tibor, továbbá Molnár József, Vámos Imre, Makai Antal, Baranyai Lőrincz Gusztáv, Zathureczky Gyula, Borshy-Kerekes György, Cserenyey Géza, Kovrig Béla, Wagner Ferenc, valamint a clevelandi Western Reserve Universityn tanító és a magyar irodalom amerikai megismertetésén munkálkodó Reményi József, akinek tanársága 25-ik évfordulója alkalmából az Új Magyar Út 1955 nyarán tartalmas különszámot adott ki.

1950 őszén született meg az emigrációba került népi csoport orgánuma, a Látóhatár. Alapítói olyan irodalmi folyóiratnak képzelték el, amely a népi eszme továbbgondolásán és korszerűsítésén kívül fontos feladatának tekinti a nyugatra került íróknak állandó megjelenési helyet biztosítani és a demokratikus emigrációs közvélemény megerősödésén munkálkodni. Ez az "irodalmi és politikai folyóirat" arra törekedett, hogy a menekült íróknak legyen közlési lehetőségük, valamint olyan színvonalas és tartós fórumuk, amelyen eszméiket kicserélhetik és közérdekű kérdésekről vitát folytathatnak. A folyóiratot megteremtő kis csoport tudatában volt annak, hogy emigrációs körülmények között merőben csak népi orgánumnak nincs létjogosultsága. Ezért úgy akartak a maguk népiségéhez hűek lenni és annak fejlesztésén dolgozni, hogy közben nyitottak maradjanak minden más művészi törekvés, irányzat, stílusáramlat és iskola felé és a Látóhatárt minden igazi érték gyűjtőmedencéjévé tegyék. Példaképeik voltak a Nyugat, a Huszadik Század, a Magyar Csillag és a Válasz. Kezdettől fogva a központi folyóirat szerepét szánták vállalkozásuknak, azt ígérve, hogy a szépirodalomban és az értekező prózában elsősorban a színvonalat, a minőséget mérlegelik, a vitázóktól pedig szakismeretet, nyugodt hangot és más nézetek iránti türelmet kérnek.

A Látóhatár megindításában és későbbi munkájában e könyv szerzője is részt vett. Engedje meg az olvasó, hogy e folyóiratról szólva, személyes hangra váltson át.

*

Amikor eldőlt, hogy csoportunk - Kovács Imre, Sz. Szabó Pál, Pap István, Molnár József, Borsos Sándor, Mikita István, Vámos Imre, Gál Mihály és jómagam, közénk számítva a Londonban élő Szabó Zoltánt és a Pittsburgh-ben élő Borsody Istvánt, valamint más hajdani parasztpárti társainkat - nem alakítja újjá emigrációban a Nemzeti Parasztpártot, hanem csatlakozik a kisgazdapártiakkal együtt létesített Magyar Parasztszövetséghez, egy közös folyóirat elindítása is szerepelt a közvetlen tervek között. Ennek szükségében kisgazdapárti barátaink is egyetértettek. Az ő részükről Hamza András, a mi részünkről Borsos Sándor kapott megbízást arra, hogy e folyóirat elindításának {150.} lehetőségeit felderítsék. Ennek a folyóiratnak "Magyar Néző" lett volna a neve. Hamza és Borsos azonban még meg sem kezdhette a munkát, amikor híre terjedt, hogy Soós Géza kisgazdapárti barátaink tudtával és némelyek közreműködésével Új Magyar Út címen folyóiratot indít. Ezt a parasztpárti csoport a közös terv megtorpedózásának tekintette és azzal válaszolt, hogy saját folyóirat elindítását határozta el. Nem sokkal azután, hogy az Új Magyar Útnak megjelent az első száma, megkezdődött a népi szellemben szerkeszteni kívánt Látóhatár szervezési munkája.

A tervet, hogy az új népi orgánumnak "Válasz" legyen a neve, amit némelyek javasoltak, hamarosan elvetettük, nem érezve kellő illetékességet, hogy Illyés Gyula és Sárközi Márta tudta nélkül ezt megtegyük. A Magyar Néző meg amiatt esett ki a rostán, mert ez lett volna a közös folyóirat neve, mi meg eredeti, új nevet akartunk. Hosszas vita után kötöttünk ki a Látóhatár-nál. Az előkészítő megbeszéléseken Borsos, Vámos, Molnár, Pap, Gál és én vettünk részt, tehát azok, akik akkoriban Zürichben laktunk. Abban mindannyian egyetértettünk, hogy folyóiratunk a népiek orgánuma lesz, igyekszünk előmozdítani az emigráció demokrata szárnyának megerősödését és komoly szellemi gárdát szervezünk a Látóhatár köré. Abban is megállapodtunk, hogy a megjelenés meglepetésszerű lesz. Az is volt, terveinkről senki sem értesült, még Kovács Imre sem.

1950 novemberében megjelent sokszorosított formában az első szám, amelynek előállítását Borsos, Vámos, Baum Imre (Zürichben élő zenész) és felesége, valamint én végeztük, egy közös barátunk munkahelyén, egy zürichi mérnöki irodában, az éjszakába nyúló esti órákban, az irodában dolgozók munkaideje után. A kész példányokat bőröndökben vittük lakásunkra, hogy utána eljuttassuk a Genfben élő Derecskey Károlynak, kinek svájci nőismerőse autón vitte át a francia területen fekvő Annemasse-ba, doktori disszertációnak nevezve a vámőr által firtatott nyomtatványokat a kocsi csomagtartójában. A Látóhatár első számának postázása Annemasse-ból történt. Fedőlapjára ezt írtuk: "Készült Ausztriában". Nekünk, menekülteknek ugyanis tilos volt Svájcban irodalmi és politikai tevékenységet folytatni. A folyóirat postai címeként egy párizsi postafiókot adtunk meg. A svájci előírásokat egyetlen egyszer, az első számmal szegtük meg. A rendőrség azonban felfedezte és megtorolta turpisságunkat. Amikor később Vámos Imre Münchenből Zürichbe látogatott, szállodai szobájából vitték el a rendőrségre, közölve vele, hogy kitiltották Svájcból.

A folyóiratot - amelynek első száma 44 lap terjedelemben és 320 példányban jelent meg - Borsos Sándor mint felelős kiadó és szerkesztő, Vámos Imre mint szerkesztő jegyezte. Megjelenése valóban meglepetés volt, még barátaink körében is. A visszhangja pedig jobb, mint reméltük. Kiderült, hogy az emigrációban élő írók és más szellemi emberek sokkal élénkebben reagáltak a benne jelentkező új hangra, mint elképzeltük és vártuk. A szerkesztőségbe érkezett levelek nemcsak a megértést tükrözték, de a közreműködésre való hajlandóságot is. Az ellenfelek majd csak később jelentkeztek. Vámos Imre közvetlenül a megjelenés után Kovács Imrének írt levelében terveinkről szólva igen helyesen azt mondotta: "ne essünk a népi írók hibájába, hogy ebben a nagy sakkjátékban csak a tizenhetedik lépésről vannak elgondolásaink".[144]

{151.} Valóban, óvakodni iparkodtunk ettől, figyelmünket a közvetlen feladatokra és teendőkre fordítottuk. Sok emigráns társunktól eltérően nem azzal foglalkoztunk, hogy mi lesz a majdani Magyarországon, hanem azzal, hogy mi az, amit az emigrációban elvégezni tudunk és milyen teljesítményekre képesítenek minket hajlamaink és tehetségünk. Helyünket az emigráns közéletben is a teljesítmény alapján véltük kivívhatni, bízva abban, hogy ez előtt azok is meghajolni kényszerülnek majd, akik velünk különben nem rokonszenveznek. "Az amerikaiak - írta Vámos az előbb említett levélben -, kik a politikában is csak üzletemberek elsősorban, azzal fognak szóba állni, akiknél erőt, egy nemzet jövőjének a biztosítékát látják. Ha ezt mi nem teremtjük meg politikánk és a demokratikus front széles alapokon való kiépítésével, akkor lehet nemzeti komité, vagy kelet-európai parlament, nekünk ott nem sok keresni valónk lesz." Vámos várakozásai nem, vagy csak részben teljesültek, az amerikaiak - akikre mi is oly sok reménnyel tekintettünk - csak töredékét értették meg és értékelték annak a munkának, amelyet a Látóhatár végzett. Némi naivitásban mi is elmarasztalhatók voltunk. Kiderült, hogy a teljesítmény önmagában kevés. Nem elegendő jó írásokat közölni és magasra helyezni a mércét, a köz dolgairól józanul gondolkodni és a helyzetet helyesen megítélni. A Látóhatár körének jobban kellett volna adminisztrálnia önmagát, üzleti nyelven szólva, meg kellett volna tanulnia, hogyan adhatja el a legkedvezőbb és legkifizetőbb módon portékáját. Ebben alulmaradt irodalmi és politikai ellenfeleivel szemben.

A második szám - miután közben Borsos Sándor áttelepedett Párizsba - már a francia fővárosban jelent meg (450 példányban), ott történt a folyóirat első hatósági bejegyzése is. Megbeszéléseink során az is tisztázódott, hogy kik azok, akiknek közreműködésére számítunk. Márai Sándorra gondoltunk elsősorban, aztán Cs. Szabó Lászlóra, Szabó Zoltánra, Kovács Imrére, Zilahy Lajosra, Nagy Ferencre, Barankovics Istvánra, Auer Pálra, Kárász Artúrra, Juhász Vilmosra. Várakozásainkban nem csalódtunk, mert mindegyik készségesen ígért kéziratot. A legnagyobb nyereségnek Jászi Oszkárt éreztük, aki Vámos Imre felkérő levelére oly rokonszenvvel és melegséggel válaszolt, hogy meg sem értettük azonnal, mi nyerhette meg tetszését a gyarló kiállítású, neki ismeretlen fiatalok által előállított folyóiraton.

Párizsban összesen három szám látott napvilágot. Az 1952 évi első szám már Münchenben készült, miután Vámos és én átköltöztünk a bajor fővárosba. Közben szerkesztőségünkben kitört az első válság. Ennek oka részben technikai volt (a munka megoszlása Párizs és München között), részben politikai. A Németországba került munkatársak véleménye az volt, hogy a folyóiratnak ott kell megjelennie, ahol a szerkesztők és belső munkatársak többsége lakik, Borsos viszont ragaszkodott a párizsi megjelenéshez, valamint a maga felelős szerkesztői és kiadói szerepéhez, holott a gyakorlatban Vámos szerkesztett. A politikai ellentét abból származott, hogy Borsos másképpen képzelte el a tennivalókat, valamint a kapcsolatok kiépítését, mint a müncheniek. A nézeteltéréseket nem sikerülvén elsimítani, elkerülhetetlen volt a szakadás. Jogi megfontolások miatt a müncheniek Egész Látóhatár címen jelentették meg a folyóiratot. Ebből két szám jelent meg. Amikor a párizsi bejegyzés töröltetett, visszaállt a Látóhatár név is, {152.} müncheni megjelenési hellyel, Vámos Imrével mint felelős szerkesztővel és kiadóval. A szerkesztési és előállítási munkát hárman végeztük: Vámos, a közben ugyancsak Németországba került Molnár József és jómagam.

A munkatársi gárda számról számra nőtt. Az első számban Borsoson és Vámoson kívül a többi között szerepelt Zilahy Lajos, Pap István, Baum Imre (Babos Imre), Presser István (Theoreticus), a másodikban jelent meg először írása Kovács Imrének, Szabó Zoltánnak, Sárkány Istvánnak (Komáromi István), Ekecs Gézának és nekem, a harmadikban Bán Antalnak, a negyedikben Jászi Oszkárnak, Borsody Istvánnak, Mikes Imrének (Gallicus), Bolgár Lászlónak, Dékány Károlynak, az ötödikben Márai Sándornak - a Halotti beszéd című híres vers - és Reményi Józsefnek, a hetedikben Molnár Józsefnek, Cs. Szabó Lászlónak, Kemény Györgynek. Az Egész Látóhatár két számában pedig C. A. Macartney, Horváth Béla és Csokits János szerepelt első ízben a folyóirat hasábjain.

A sokszorosított Látóhatárban jelent meg Jászi Oszkár két kitűnő tanulmánya (Kelet és Nyugat harca, Hogyan készül a béke), valamint Szabó Zoltán emlékezetes esszéje George Orwellről.

A folyóirat első nagy port felvert írása Kovács Imre "A szellem szuverenitásáért" című cikke volt, amelyről harminc évvel később ezeket írta: "Egy New York-i cafeteriában Zilahy Lajossal beszélgettünk a kis népek sorsáról, ez adta az indítást, aztán elméláztam azon, hogy eltömegesedő és uniformizálódó világunkban mivé lesz a magyarság. Nem mentem mindjárt haza, felzaklatottan a Riverside Drive-on, ahol laktam, öreg szilfák alatt bolyongtam éjfélig. A Hudson folyó széles ezüst tükrén a tekintetem lecsúszott a dokkokhoz, egy öblös, tompa hajókürt felbúgott, biztosan újabb menekültek érkeztek. Hirtelen honvágy fogott el Európa után, szerettem volna Amerika futószalagjáról lekerülni. A cikk nem volt Amerika-ellenes, mégis emigránsok (egyének és szervezetek) tiltakoztak, kitessékeltek Amerikából, szinte ugyanazzal az érveléssel, mint a Néma Forradalom perében az ügyész: »Amerika-gyalázást« követtem el (a nemzetgyalázáshoz hasonlóan)."[145]

1952 őszén nyilvánvalóvá vált, hogy egy kitűnő és tekintélyes munkatársakkal rendelkező, magas színvonalú, bizonyos állandóságot elért folyóirat nem jelenhet meg többé sokszorosításban, hanem meg kell próbálni a nyomtatáshoz szükséges anyagiak előteremtését. Erre vállalkozott Borsody István, Cs. Szabó László és Szabó Zoltán, közös felhívást fogalmazva meg és küldve szét a Látóhatár anyagi támogatása érdekében. Megalakult a Látóhatár Baráti Társaság azok részvételével, akik hajlandók voltak - előzetes előfizetés formájában - ötven amerikai dollárt felajánlani a folyóirat céljaira. A nyomtatás tehát megindulhatott. Az első nyomtatott szám 1953 elején jelent meg, 64 oldalon. Az impresszumra Vámos Imre került mint felelős szerkesztő és kiadó, én pedig mint főmunkatárs. Ekkor kapcsolódott be a szerkesztőségi munkába a Génuából, illetve Párizsból Münchenbe került Horváth Béla és Bikich Gábor. Kialakult, Molnár Józsefet is beleértve, az az öttagú társaság, amely hosszabb időre ellátta a folyóirattal kapcsolatos minden feladatot. A Baráti Társaság felhívásának kibocsátói és a pénzbeli hozzájárulások kezelői - Borsody, Cs. Szabó és Szabó Zoltán - szerkesztő bizottságot alkottak.

{153.} A nyomtatott Látóhatár első számában kijelentettük, hogy "bárhogy szépítjük helyzetünket, partra vetettek bennünket az események és ha még számolnak velünk a világban, azért van, mert az otthonmaradt magyarsággal számolnak. Előttünk nálunknál sokkal jelentékenyebb egyéniségek taposták ki a hontalanság útját. Rákóczi majd úgy függesztette szemét a francia udvarra, ahogy mi várjuk felszabadulásunkat Amerikától. Kossuth az olaszokkal kovácsolt terveket; Miczkiewicz lengyel légiót szervezett; a bolgár Botev száműzetésből ment haza Petőfiként meghalni. Nem rajtuk múlott, hogy elbuktak. Fizikailag ők is kiléptek a történelemből, valami azonban visszarántotta őket: a szellemük. Kossuth emigrációban emelkedett apostollá. Miczkiewicz költészete a hontalanságban teljesedett ki és Botev sem a szuronyok élén vonult be a bolgár történelembe. Egyáltalán: minden emigráció úgy talált vissza az otthonhoz, amilyen meggyőző volt a szelleme".

A Látóhatár szerkesztői és munkatársi köre - a maga szegényes eszközeivel és korlátolt lehetőségeivel - arra törekedett, hogy szelleme meggyőző legyen. Az elmúlt évek eseményeiből azt a következtetést vonta le - látván a tisztességes és nemes kulturális szándékokat, törekvéseket, kezdeményezéseket -, hogy "papok, katonák és polgárok után - íme, a szellem közbeszólt..." "Meggyőző erővel arról kell tanúságot tennünk - olvassuk a folyóirat első nyomtatott számában -, hogy tudatunkban, műveltségünkben és magatartásunkban él a »virtuális« ország, lélegzik, alkot, funkcionál és csak a pillanatra vár, hogy a szövetkezni készülő európai népek sorába lépjen. A magyar szellem már közel egy évszázad óta nem elvonatkoztatva aggódik a magyarság sorsáért. Az elsők közt ismerte fel a Duna-völgyi összefogásnak azt a politikai, gazdasági és történelmi parancsát, amely elől kitérni még mindig tragédiát jelentett a Duna-völgyi népekre. Jövőnket ennek szellemében a szabadságjogokat nemcsak valló, de biztosító demokrácia jegyében képzeljük el ma is. Annyi bűnhődés és okulás után, hisszük, ezúttal nem eredménytelenül."[146]

A hang és a szemlélet, amely ebből a nyitó írásból kicsendült, kedvező fogadtatásra talált. A nyugaton élő magyar szellemi emberek nagy számban csatlakoztak a müncheni kezdeményezéshez és váltak a Látóhatár munkatársaivá. Hogy csak néhányat említsek: Auer Pál, Bárdos Artúr, Bikich Gábor, Benedek Károly, Just Béla, Kemény György, Kerényi Károly, Lehoczky Gergely, Reményi József, Fejtő Ferenc, Ravasz Károly, Komáromi (Sárkány) István, Tábori Pál, Veress Sándor. 1954-ben lépett a munkatársak közé Bogyay Tamás, Hatvany Bertalan, Indig Ottó, Kibédi Varga (Sándor) Áron, Földes-Papp Károly, Lesznai Anna, Polányi Mihály, Schöpflin Gyula, Szamosi József. 1955-ben szerepelt először a Látóhatár hasábjain Fenyő Miksa és 1956 elején Nagy Ferenc.

A folyóirat 1955 tavaszán már oly erősnek érezhette magát, hogy különszámmal léphetett olvasói elé, ünnepelvén nyolcvanadik születésnapján azt a férfiút, akinek munkássága és személyes példaadása ösztönzően hatott a Látóhatár belső körére. Jászi Oszkár előtti tisztelgéssel a Látóhatár nemcsak egy nagy ember előtt hajtott fejet, de e különszám szerzőivel és írásaival azt is félreérthetetlenné tette, hogy merre keresi a tájékozódási irányt.

A nyomtatással egy időben kezdődtek az első támadások, amelyekkel ellenfelei a Látóhatárt illették "baloldalisága", "rózsaszínűsége", "titóizmusa", {154.} a magyar közelmúlt iránti értetlensége és a "nemzeti" emigrációtól való idegenkedése miatt. Nem kétséges, hogy a korabeli irodalmi és politikai színképen a Látóhatár valóban a baloldalon foglalt helyet, de nem azért, mintha a klasszikus baloldal eszméit hirdette volna, hanem azért, mert az 1951-53-ban megjelenő emigráns lapok többsége erősen jobboldali és szélsőjobboldali volt. A Látóhatár "baloldalisága" abban nyilvánult meg, hogy igyekezett következetesen demokrata lenni. Liberális gondolatokat népszerűsített, a két háború közötti társadalmi viszonyokat kritikával illette és rokonszenvezett az 1946-ban megteremtett magyar köztársasággal. Nem kétséges, hogy némelyek szemében ez megbocsáthatatlan véteknek minősült. A szerkesztők viszont igazolva látták középutas politikájukat azzal, hogy a folyóirat egyformán kihívta a hazai kommunisták és az emigráns szélsőjobboldal haragját. Ami ugyanis emennek túlságosan baloldali, az Rákosiék szemében túlságosan jobboldali, ha nem fasizmus volt.

A külső támadásoknál jobban érintette a szerkesztőséget az 1953 nyarán kirobbant belső ellentét. A szerkesztő bizottság Londonban élő két tagja, Cs. Szabó László és Szabó Zoltán ugyanis szemére vetette Vámos Imrének és nekem, hogy nem alkalmazkodunk az amerikai McCarthyzmussal megváltozott helyzethez és ezáltal veszélyeztetjük a Látóhatár jövőjét. A folyóirat olyan írásokat közöl, amelyeket ellenfeleink felhasználhatnak ellenünk és könnyen az amerikai szenátor nevével fémjelzett modern boszorkányüldözés áldozataivá válhatunk. Londoni barátaink kifogásolták például, hogy közöltük Kovács Imrének a lélektani hadviselésről szóló cikkét, amelyet mi hevesen védtünk. Figyelmeztetésüknek azzal adtak nyomatékot, hogy az anyagi támogatás megvonásával fenyegettek. Cs. Szabó Lászlót és Szabó Zoltánt a folyóirat iránti szeretet és a féltés vezette, de a veszélyeket a kelleténél súlyosabbnak és fenyegetőbbnek ítélték meg. Mi Vámossal egy tapodtat sem engedtünk és semmit sem változtattunk a szerkesztési politikán. Az idő minket igazolt, mert Joseph McCarthy emberei nem bántottak és a Látóhatár messze túlélte az inkvizítori hevületű szenátort.

Az első érdemleges és jelentős hazai reakció Márai Sándor Halotti beszéd című költeményére érkezett. Ez 1951 szeptemberében jelent meg a folyóirat kőnyomatos korszakában. 1954 tavaszán - Nagy Imre első miniszterelnöksége alatt - a budapesti rádióban Tamási Áron foglalkozott Márai híres versével, amely az évek folyamán Magyarországon is ismertté vált. "Versed, miközben hallgattam - mondotta Tamási -, egyre jobban a hit és az egészség hullámait verte fel bennem, a Te nyomasztó igéid ellen. Aztán, midőn már csendesedtek ezek a hullámok, az értelem mérlegére tettem a nagy kérdést, melyet írásod megszaggatott. A nagy kérdést, mely nemcsak a miénk, akik ma magyarul bárhol élünk, hanem a nemzeté is, melynek lüktető csillaga a kortársak küzdelmén túlsugárzik. Te erre a kérdésre a hit roncsaival válaszoltál és letörted a reménység szárnyait. Az értelem, mely emberi lelket és értékes barátot megérteni siet, a Te elborult zokszavadra is igyekszik okot és megértést keresni... nem egyedülvalók vagyunk, hanem valamiféle szerves egységhez tartozunk: Versed szavai szerint egy családhoz, melynek a nyelvén szólunk. Ennek a családnak országföldje van, s ha most kevesebb is, mint nagy bűnök előtt, annál {155.} édesebb ez a föld. Történelme van, mely ha gyakran szerencsétlen volt is, de hősi volt és önzetlenségében költők tollára méltó. Irodalma van, mely nyelvi társtalanságában a mesék pazar színeiben lüktet... Halottai vannak, kiknek a neve nem »számadat«, hanem csillagok a földalatti égen. Élő népe van, mely munkával és az erkölcsi érzék örökségével keresi a boldogulás útjait; s álmai vannak, amelyek nem a »zsiványoké«, mint ahogyan versedben írod, hanem a jövendőé."

E rádióbeszéd tíz nappal később a Művelt Nép című hetilapban nyomtatásban is megjelent. A Látóhatár szerkesztői Tamási szavaiból azt olvasták ki, hogy jóllehet elmondásának körülményei eléggé ismeretesek voltak és a légkör is, amelyben elhangzott, első jele volt a párbeszédre való hajlandóságnak és annak, hogy legalább a szellem embereinek a körében másképpen gondolkodnak a nyugati magyar irodalom művelőiről, mint a napi sajtó és a dühödt propaganda. Úgy éreztük, válaszunknak inkább igenlőnek, mint elutasítónak kellene lennie. Az alkalmat meg kellene ragadni, hogy a megváltozott magyarországi légkörben a szellem embereivel való szóértésre sor kerülhessen. A válaszadás joga azonban senki mást nem illetett meg, csak azt, akinek Tamási üzenete szólt: Márai Sándort, a Halotti beszéd szerzőjét.

Márai Sándornak nem lehetett titok, hogy költeményét sokan - Tamásihoz hasonlóan - erősen borúlátónak tartják. Utalt erre egy levelében is, amelyet a szerkesztőségnek írt, még a vers megjelenése előtt. Mást azonban nem írhatott - mondotta. A Budapestről megszólaló Tamásinak adott válaszában kifejtette: "Megdöbbenve figyeltem, mint az egész külföldi magyarság, kik szólalnak meg odahaza a magyar irodalom nevében és mit mondanak? Iparkodtunk mentséget találni azok számára, akik az önkényuralom világában szólani kényszerülnek. S a sokféle honvágy mellett, amellyel hazagondoltunk, nem utolsósorban honvággyal gondoltunk azokra az otthoni írótársainkra, akiknek módjuk volt odahaza magyarul hallgatni. Erről a pillanatról beszél a »Halotti beszéd«. A vers az emigráció szócsövein át hangot kapott, itt és ott. Öt év telt el és úgy tetszik, most jutott el Tamási Áronhoz, aki visszautasítja a vers pesszimizmusát, s írójától, a szabad földön élő magyar íróktól általánosan hitet keltő, reménykedést sugárzó írásokat követel. Bizonyos, ma nem írnám meg ezt a verset. A hamis derűlátás, üdvrivalgó ígérgetés igéit ma sem írhatom, de az elmúlt öt évben nagy változás következett be: a történelem lendítőkerekét már egy kozmikus energia, az atomerő hajtja. A szabad világ felelős és cselekvőképes hatalmai felocsúdtak a Szovjet imperialista merényleteinek első, bénító hatása alól és minden következménnyel »megállj«-t kiáltottak a támadónak. És kimondották, minden következménnyel, hogy ez a »megállj« soha nem lehet valamilyen erőszakosan megrajzolt érdekszféra határán. Kimondották, minden következménnyel, hogy addig nincs béke, sem egyezség, amíg a Szovjet vissza nem adja a fogoly népek szabadságát."[147]

Márai Sándor válasza nem találkozott a Látóhatár szerkesztőségi körének helyeslésével, de a nagy írónak kijáró tisztelettel és megbecsüléssel nyomtatta ki Tamási írásával együtt és a "Halotti beszéd" újbóli közlésével. A folyóirat elsősorban a párbeszéd lehetősége felderítésének elmaradása miatt bánkódott, de Márai bizakodását sem osztotta. Nem hitt ugyanis abban, hogy a világ bajainak megoldását az atombomba birtoklása kínálja. Azt, {156.} persze, mi sem tudhattuk, sem Márai nem tudhatta akkor, hogy a "megállj" elszántsága megtorpan a két világhatalom érdekszférájának határán és az együttélés feltételei is enyhülni fognak.

*

Az egyéb folyóiratokról szólva megállapítható, hogy fontos feladatra vállalkozott és azt hűségesen teljesítette Csicsery-Rónay István, aki 1951 januárjában indította el Hírünk a világban című szemléjét, amely először havonként majd negyedévenként részletesen és behatóan tájékoztatott mindarról, ami magyar kulturális vonatkozásban a világban történt. Figyelme kiterjedt a fontosabb magyar tárgyú nyugati művelődési eseményekre, magyar szellemi emberek - tudósok, írók, zenészek, képzőművészek - szereplésére, jelentősebb eredményeire és sikereire, nyugati folyóiratok és lapok magyar témájú közleményeire, valamint általában a Magyarországról alkotott külföldi kép alakulására. A folyóirat Bibliográfia című rendszeres melléklete számon tartotta a magyar tárgyú külföldi könyveket és magyar szerzők idegen nyelvű munkáit. A Hírünk a világban - amely 1964-ig jelent meg - több más vonatkozású irodalmi és történelmi tanulmányt, cikket és emlékezést is közölt (a többi között Teleki Géza visszaemlékezéseit a Szovjetunióba 1944 őszén kiküldött magyar fegyverszüneti bizottság tevékenységéről).

Szerény külsővel és tartalommal, de folyóirat-jelleggel néhány évig megjelent Jeruzsálemben a Stein Artúr által szerkesztett és kiadott Szentföldi könyvtár, amely vallástörténelemmel és a zsidóság sorsával, problémáival foglalkozott, de figyelemmel kísérte az európai és amerikai magyar emigráns szellemi élet eseményeit is, bekapcsolódva azokba a vitákba, amelyek ott fellángoltak.

Említésre méltó idegen nyelvű orgánuma a nyugati magyarságnak az ötvenes években csak egy volt, mégpedig az olasz nyelvű Corvina, amelynek 1952 és 1955 között több példánya jelent meg. Évenként kétszer látott napvilágot, Firenzében adta ki a "Korvin Mátyás Olasz-Magyar Tudományos, Irodalmi és Művészeti Egyesület", Pálinkás László, a firenzei egyetem magyar lektora szerkesztésében. (E folyóirat elődjének tekintette a Budapesten 1920-ban alapított, ugyancsak Corvina nevű, olasz nyelvű folyóiratot.) Irodalmi, történelmi, művészeti tanulmányokat és cikkeket közölt, elsősorban olyanokat, amelyek a magyar-olasz szellemi kapcsolatokat érintették.

A távoli földrészek magyar orgánumai közül irodalmi folyóiratnak nevezte magát az ausztráliai Bathurstben, majd Melbourne-ben kiadott Magyar Harangok, amelyet Galló Géza és Csepelyi Rudolf szerkesztett. Az elsősorban ausztráliai magyar költők és elbeszélők munkáit közlő folyóirat 1950 januárjában indult, de másfél évvel később meg is szűnt. Munkatársai egy része a Dél keresztje című laphoz csatlakozott.

A németországi Rosenheimben, Jákli István szerkesztésében, 1948-ban elindult Pásztortűz című folyóirat az ötvenes években mindinkább Fenyvessy Jeromos befolyása alá került, annak következtében, hogy onnan kapta anyagi támogatását. 1953 áprilisától az Amerikai Magyar Kiadó jelentette {157.} meg, később a Vörösmarty Irodalmi Kör szerepelt kiadóként. Ugyancsak 1953 áprilisától München lett a megjelenési helye. Formája és terjedelme állandóan változott, hosszú éveken keresztül mint a müncheni Új Hungária melléklete látott napvilágot. Leggyakoribb szerzői voltak: Jákli István, Fenyvessy Jeromos, Csiky Ágnes Mária, Torjai Szabó István, Mérő Ferenc.

Fenyvessy Jeromos a nyugati magyar emigráció legszínesebb alakjai közé tartozott. A Kölnben élő domonkosrendi szerzetes sikeres üzletemberré lett, irodalmi vállalkozásokat alapított és pénzelt, megvásárolva ezzel a megjelenési lehetőségeket is eléggé gyenge költői és prózai termékei számára. Rendkívüli tehetséget mutatott pénzek előteremtésében. Üzleti akcióit Mindszenty bíboros nevének felhasználásával kezdte. Előadásokat tartott, gyűjtéseket rendezett. 1949 karácsonyán tizenötezer vagyonos németnek adományt kérő levelet írt, az eredmény 40 000 márka volt. 600 000 Mindszenty-levelezőlapot nyomtatott és orvosok, ügyvédek, tanárok, tanítók, mérnökök, vállalkozók címére küldött szét. Az eredmény ismét ragyogó volt. Ötletei kimeríthetetleneknek bizonyultak. A domonkos rend e tevékenységnek biztos fedezéket kínált és Fenyvessy nem volt hálátlan, bőven juttatott bevételeiből rendje intézményeinek is. Kölnben megalapította az Amerikai Magyar Kiadót, amely az ötvenes években a legtöbb magyar könyvet jelentette meg. Támogatta a Vörösmarty Irodalmi Kört, az Ahogy lehet című folyóiratot, az Új Hungária című lapot és más társulásokat, kiadványokat. Saját nyomdát alapított, ahol kiadója termékeit állították elő, végül házat vásárolt, ahol amolyan magyar kulturális központ alakult ki. Mindez rendjén lett volna, ha Fenyvessy Jeromos nem áhítozott volna irodalmi babérokra és nem erőszakolta volna rá a támogatott intézményekre a maga igénytelen munkáit.[148] És ha lett volna annyi szakismerete és művészi ízlése, hogy szerencsésebb kézzel válogathatta volna meg vállalkozásai kiadványait és munkatársait. A fő baj nem is abban nyilvánult meg, hogy kiket és miket jelentetett meg, hanem inkább abban, hogy kiket mellőzött vagy utasított el. Az üzleti tehetsége révén összegyűlt pénzekből jóval értékesebb és maradandóbb alkotások születhettek volna. Így azonban a csekk-könyvvel utazgató dominikánus nem mint jelentős irodalmi szervező és mecénás, hanem mint az emigrációs közélet különös és furcsa jelensége vonult be a külföldi magyarok történetébe.

Irodalmi életről, a szó igazi értelmében, emigrációs viszonyok között nemigen lehet beszélni, de még kevésbé lehetett az ötvenes évek elején, amikor elsősorban az anyagiak hiánya miatt sem igazi érintkezés az irodalom művelői között, sem rendszeres kapcsolat nem alakulhatott ki. A szétszórtság, az egzisztenciális nehézségek, az idegen környezet okozta tanácstalanságok mind hozzájárultak ahhoz, hogy az írók elszigetelten vagy a lakóhely környékére korlátozott alkalmi társaságokban éltek. Míg az újságírók hamarosan megteremtették bármily gyenge szervezeteiket is, az írók körében ilyesmire senki sem gondolt. Valamennyire csak a folyóiratok tartották össze őket.

A menekültek legtöbbször előadásokon találkoztak írókkal. Ezek sem voltak azonban oly gyakoriak, mint az 1956 utáni évtizedekben. Diákegyesületek és a művelődéssel is törődő egyesületek hívták meg őket a leginkább, de még ilyen alkalmakkor is a politika volt az előtérben. Az {158.} íróktól az emberek elsősorban azt akarták megtudni, hogyan látják a világpolitikai eseményeket és azokkal összefüggésben a felszabadulás lehetőségeit. A magyarok az őket közvetlenül érdeklő kérdésekre vártak választ és a magyar hagyományoknak megfelelően az íróknak jobban hittek, mint a politikusoknak, még ha nyilvánvaló volt is, hogy az íróknak nincs kulcsuk a világpolitika rejtélyeinek megfejtésére és a jövőt sem láthatják előre.

1951-52-ben több nagyvárosban - Párizsban, Londonban, New Yorkban, Montrealban - "a száműzött magyar szellemi és művészi élet értékeinek ápolására" úgynevezett Helikon egyesületek alakultak, ígéretes programmal és tiszteletre méltó törekvésekkel, de a legtöbb néhány előadás és írói est megrendezésén tovább nem jutott, hamarosan beszüntette működését. Ugyancsak eléggé rövid életű volt a Korvin Mátyás Társaság római olasz tagozata, amelyben több Olaszországban élő magyar szellemi ember is részt vett. Ez a még Magyarországon alapított Társaság nyolc évi szünetelés után, 1952 áprilisában alakult újjá, Pálinkás László firenzei magyar lektor fáradozása nyomán. Egy olasz professzor, Fulvio Maroi lett az elnöke, a két alelnök és a két titkár közül az egyik magyar volt, mégpedig Várady Imre bolognai egyetemi tanár és a már említett Pálinkás László. Az utóbbi nemcsak a firenzei magyar intézetben folyó hungarológiai munkájával tűnt ki, de azzal is, hogy 1951 márciusában elkezdte gyűjteni a magyar emigráns sajtó termékeit és a Magyarországra vonatkozó idegen hírlapi cikkeket. (Gyűjteményét haláláig gondozta és gyarapította, halála után a hatalmas anyag átkerült a Müncheni Magyar Intézetbe.)

Az első emigráns irodalmi díj, a Madách-díj megalapítása egy jómódú németországi magyar, Lázár Pál nevéhez fűződik. 1951 elején 1000 márkát ajánlott fel egy meghirdetendő irodalmi pályázat nyerteseinek jutalmazására. Az első díjat Thury Lajosnak, a másodikat Márjás Viktornak ítélte oda a bíráló bizottság. Mindketten ismert újságírók voltak. A pályázaton új regényekkel vettek részt. Hogy ez a pályázat mennyire felvillanyozott sok tollforgató emigránst, arra jellemző Thury Lajos nyilatkozata, amelyben közölte, hogy sokáig azt hitte nincs értelme a munkának, írói témákkal foglalkozni hiábavaló, mivel nincs sem nyomda, sem olvasó. A pályázat "mélységes, megnyugtató és felemelő kielégülést hozott e kis munka írójának. Kárpótolt sok mindenért, felderített igen nehéz pillanatokban, visszaadta a hitet, hogy tehetek még valamit a világban az emberi gondolatért".[149] Sajnos, a magyar olvasók akkor az irodalomnál égetőbb és izgatóbb kérdésekkel voltak elfoglalva: kivándorlással, végleges letelepedéssel, az idegenben való gyökéreresztéssel, életfeltételeik megteremtésével.

A magyar emigráns írók nem kis dicsőségére szolgált, hogy egyikük, Tábori Pál tevékeny szerepet játszott a Nemzetközi PEN, az írói világszervezet kebelében szervezett menekült csoport létrehozásában. 1948-tól kezdődően három évig tartott, míg a hontalan írók kivívták a külön és önálló PEN-csoport megalapításának jogát, 1951-ben megszületett az emigráns írókat összefogó Száműzött Írók Központja, amelyet az 1951 júniusi lausannei PEN-kongresszus elismert és amelynek képviselői az 1952 júniusi nizzai kongresszuson már mint hivatalos delegátusok vettek részt. A Nemzetközi PEN központja Londonban székelt és ugyancsak ott rendezte be irodáját a menekült központ is. Az első magyar tagok is nagyrészt a Londonban {159.} élő írók közül kerültek ki, de hamarosan más országok magyar írói is csatlakoztak. Tábori Pál haláláig a tisztségek egész sorát látta el a londoni központban, nemzetközi konferenciákon és találkozókon képviselve a menekült írókat, köztük a magyarokat. Ő jelentette meg 1954-ben a menekült írók első - angol nyelvű - antológiáját is [150]

Cs. Szabó László 1951. június 8-án "A Belső Vár" címen cikket írt a Hungáriába, amelyet talán annak érzékeltetésére érdemes idézni, hogy az irodalom művelőiben és barátaiban mennyire élt annak tudata, hogy csak a teljesítmény és az alkotás maradandó. "Bevallom, nekem tetszik a zenebona a magyar emigrációs közéletben - írta. - Életrevalóságunk jele, gyöngyöző életerőnket bizonyítja. De a végső számadáshoz nem elég. Mert az lesz egyszer, ne feledjük. Az otthoniak előtt. S ha csak a tyúkpöreinket visszük haza, vasvillával jönnek ránk s Bécsig szalasztanak. De ha könyvet viszünk magunkkal, igaz könyveket, az ősök törvényeivel, háborítatlanul áteresztenek a töviskoszorús határon. Virágkapuval akkor sem fognak várni. Virág, virágkapu csak nekik jár, akik hat éve virrasztanak hóhérok közt a siralomházban. De ha látják, hogy jól gazdálkodtunk a nemzet lelkével s nem felejtettük el az éneket, amit a Mária Siralomtól Dsida Jenőig és Weöres Sándorig a nép őrlelkei nyolcszáz éve továbbadnak egymásnak, minket is megillet egy kézszorítás. Magyar a magyarok közt, észrevétlenül a többi utas közé vegyülve tiszta homlokkal szállhatunk ki a Keleti-pályaudvaron."


8. A nemzetközi háttér

Az emigráns politika mindig függvénye a világpolitikai és a hazai helyzet alakulásának és nem érthető meg a nemzetközi háttér ismerete nélkül. Az 1948-at követő években a magyar emigránsok magatartását nagymértékben befolyásolta a nemzetközi légkör vészes romlása és olyan feszültség keletkezése a háborúban szövetséges hatalmak között, amely egy esetleges újabb világháború veszedelmét is felidézte. Persze, az emigránsok ezt a lehetőséget nem érezték veszedelemnek, hiszen ez hozhatta volna meg a közeli hazatérést. Abból a feltételezésből indultak ki, hogy az atombomba birtoklása egy háborút röviddé tesz és elrettentő erejénél fogva az áldozatok számát is korlátok között tartja. Abban bíztak, hogy az amerikai atombomba emlegetése már önmagában elegendő lesz, hogy a Szovjetuniót meghátrálásra kényszerítse és kelet-közép-európai hódításai feladására sarkallja, vagy legalábbis a háborús együttműködés demokratikus formáihoz való visszatérésre ösztönözze. Magyarán a jaltai szerződés ama pontjának betartására, amely a felszabadított népeknek szabad választást és akaratuknak megfelelő kormányt ígért.

Persze, a nyugati hatalmak felelős irányítói nem mentek ily messze és ha olykor tettek is ez irányban észrevételeket, azokat nem vették olyan komolyan, mint a vágyaiktól és reményeiktől túlontúl befolyásolt emigránsok. Mindenesetre sem az amerikai, sem a nyugat-európai kormányok nem titkolták, hogy elégedetlenek a Sztálin által irányított szovjet és kommunista politikával, annak alapján nemhogy együttműködni nem tudnak, {160.} de az egyéni és közösségi jogok állandó megsértésében a világbéke veszélyeztetését látják. Az Egyesült Államok az 1948 áprilisában elindított Marshall-tervvel elhatározó lépést tett a háború sújtotta Nyugat-Európa gazdasági talpraállítására és a kommunizmussal szembeni ellenállóképessége növelésére. A Berlin elleni szovjet blokádra válaszként létesített légihíddal Washington és London az oroszok tudomására juttatta, hogy nem enged változtatni az európai határokon és Nyugat-Berlin szabadságát minden eszközzel megvédi. A 328 napig működő légihíd és a volt főváros lakosságának a megmentése azzal az eredménnyel járt, hogy a Szovjetunió kénytelen volt korlátozó rendelkezéseit visszavonni.

Egy hónappal a berlini blokád feloldása előtt, 1949 áprilisában megszületett a NATO, a nyugati nemzetek védelmi szövetsége. 1949 őszén megpecsételődött Németország kettéosztása, a Német Demokratikus Köztársaság és a Németország Szövetségi Köztársaság megalapításával. 1950 és 1953 között tartott a koreai háború. Az Egyesült Államokban az 1952-es választások eredményeként Eisenhower tábornok lett az elnök és John Foster Dulles a külügyminiszter. A Truman által vezetett demokrata kormányzatot nyolc esztendőre republikánus uralom váltotta fel. Churchill 1951-ben visszatért a brit kormány élére, Franciaországban magasra szökött a gaulleizmus, Németország élén meg 1949-től kezdve Adenauer kancellár állott. A nagy nyugati nemzetek politikai magatartását olyan személyek és irányzatok határozták meg, amelyek a Szovjetunióval szemben határozott fellépést sürgettek. Ezekben az években erősödött meg a nyugat-európai országokban az európai egység és összefogás gondolata, amelyet nagymértékben előmozdított a népek szabadságtörekvésével és önállósági igényeivel szemben értetlen moszkvai politika. Nélküle nem lett volna oly erős az együvé tartozás érzése és az összefogás vágya. Az európai egységesítés nem kis részben annak a veszélyérzetnek volt a következménye, amelyet Sztálin és hívei magatartása kiváltott. Az európai közvélemény kondicionálva volt arra, hogy ne csak a kommunizmussal szemben, de minden szocialista és baloldali kezdeményezéssel szemben bizalmatlan legyen. A szocializmusnak kevesen ártottak annyit, mint Sztálin, és nem meglepő, hogy az ötvenes évek elején oly magasra lángolt a szovjet- és a kommunistaellenesség. Az élmények és a tapasztalatok szülték őket, nem a propaganda, amely olykor el is maradt a puszta tények hatása mögött.

Az emigránsok komolyan hitték, hogy a szovjet kommunizmus visszaszorítása a nyugati hatalmak eltökélt szándéka és a maguk szempontjából elsőrendű feladatnak tekintették az arra való felkészülést. Persze, a legtöbbnél ez csak szólam maradt és nem ment túl annak deklarálásán. Voltak azonban, akik komolyan gondolták. Kovács Imre például arra biztatta híveit, hogy tanuljanak, kísérjék állandó figyelemmel a magyarországi eseményeket, mert a hazatérés pillanatában olyan tájékozottnak kell majd lenniök, "mintha most álltunk volna fel a Central Kávéház asztala mellől". A mondást képletesen értette, hiszen tudta, hogy nincs többé Central Kávéház.

A nyugati beavatkozás olyannyira a lehetőségek közé tartozott, hogy Eckhardt Tibor, Nagy Ferenc, Pfeiffer Zoltán, Sulyok Dezső és Varga Béla 1948 elején kiadott nyilatkozatukban a következő indoklással hívták fel a népet a kommunista erőszakosságokkal szembeni passzív ellenállásra: {161.} "ezentúl minden hősiesség vagy aktív ellenállás teljesen céltalan, mindaddig, amíg a nyugati hatalmak erélyes közbelépésre el nem szánják magukat. Ezért felszólítunk Benneteket: vonuljatok ki a közéletből... szervezzétek meg a passzív ellenállást".[151]

Attlee volt brit miniszterelnök, az 1945 nyarán hatalomra került munkáspárti kormány feje 1952 áprilisában Philadelphiában azt mondotta, hogy a következő évek fogják eldönteni, hogy a Nyugat-Európa és a Szovjetunió közé szorult államok, Kelet-Németország, Magyarország, Csehszlovákia stb. visszanyerik-e szabadságukat, vagy végleg elnyeli őket a kommunista hatalom. Végzetes veszteség lenne Európa számára - mondotta Attlee -, ha ezek a népek, melyek részesei az európai művelődésnek, elmerülnének a szovjet birodalom sivár egyhangúságában. Még tovább ment Paul Reynaud volt francia miniszterelnök, aki a Francia Szabad Európa Bizottság megalakulásáról ezt mondotta a párizsi rádió magyar műsorában 1952 húsvétján: "Akik megalakítottuk a Szabad Európáért küzdő francia bizottságot és amikor én elvállaltam annak elnökségét, Magyarországgal és az összes elnyomott kelet-európai népekkel szemben nagy feladatokat és felelősséget vállaltunk magunkra."[152] Robert Taft amerikai republikánus szenátor 1952 júniusában New Yorkban kijelentette, hogy: "Tántoríthatatlan híve vagyok minden leigázott nép felszabadításának és az önrendelkezési jog legteljesebb mértékben való alkalmazásának. Határozottan ellenzem az eddigi amerikai állásfoglalást, a bolsevizmussal szemben negatív eszközökkel folytatott védekezési módszereket. Dinamikus külpolitikát és aktív katonapolitikát kell életbe léptetnünk, hogy ezzel visszaadhassuk Kelet-Európa népeinek szabadságukat."[153] Igaz, Taft szenátor ellenzékben volt, amikor ezt a beszédét elmondta. Pártja választási győzelme és Eisenhower elnök 1953 januári hivatalba lépése után azonban ilyen kijelentések elnöki és külügyminiszteri nyilatkozatokba is belekerültek, annak jeleként, hogy a washingtoni kormány megváltoztatta a Taft szenátor által bírált amerikai álláspontot a bolsevizmussal szemben.

Igazságtalan és méltánytalan lenne a magyar emigránsokat elmarasztalni amiatt, hogy száműzetésük okainak megszüntetése és hazatérésük érdekében a nyugati hatalmak, elsősorban az Egyesült Államok határozottabb fellépését kívánták. Minden emigráns ezt tette a múltban is, Rákóczitól kezdve Kossuth Lajoson át egészen Károlyi Mihályig és a kommunistákig. Mindannyian arra igyekeztek rávenni külföldi szövetségeseiket, hogy erejüket és hatalmukat latba vetve segítsenek megdönteni azt az uralmat, amelyet törvénytelennek vagy nemzetellenesnek tekintettek. Magától értetődőnek tetszett, hogy a negyvenhetes politikusok is a határozott fellépést pártfogolták. Sürgették, hogy Washington, London, Párizs erélyes hangon beszéljen Moszkvával.

Abban a magyar emigráció megoszlott, hogy helyes és kívánatos-e a szovjet birodalommal való szembenállást a háború kirobbanásának lehetőségéig élezni. A háború és a béke kérdése vetődve fel, a magyar emigránsok már nem voltak oly határozottan és egyértelműen a fegyveres konfliktusnak, mint megoldásnak a szószólói. Egy magyar alapítású - Sárkány (Komáromi) István által szerkesztett -, rövid életű, párizsi magyar-francia nyelvű folyóirat, a Ma és holnap - Présent et avenir 1952 tavaszi számában felvetette {162.} a kérdést, hogyan foglal állást a menekült a háború és a béke ügyében, ha mint emigráns elsőrendű tanúja az Egyesült Államok és a Szovjetunió perének, mint ember azonban tudatában kellene lennie azoknak a borzalmaknak, amelyeket egy háború felidézhet. Hogyan viszonyul egymáshoz az emigránsi és az emberi lelkiismeret? Auer Pál a kérdésre azt válaszolta, hogy "az emigránsnak - ha jellemes ember - nincs »két lelkiismerete«. Az »erkölcsi lelkiismeret« és a »józan ész« nem kerülhet egymással szembe. A »józan ész« azt tanácsolja, hogy mindenkor »erkölcsi lelkiismeretünk« szerint járjunk el. Az emigráns, ha tisztában van a háború következményeivel és nem halt ki belőle a humánum és a kultúra tisztelete, nem kívánhatja embermilliók halálát, rengeteg eszmei és materiális érték pusztulását. A józan ész is arra oktatja, hogy Nyugat győztes háborúja után hazáját szegényebben, nyomorultabban látná viszont, mint amily állapotban az most van, s ha nemzete fel is szabadulna, ezer új, a háború által előidézett problémával találná szemben magát. Az »erkölcsi lelkiismeret« és a »józan ész« tehát egyképpen azt parancsolják az emigránsnak, hogy hazájának felszabadulását lehetőleg háború elkerülésével kívánja." Czupy Bálint volt képviselő szerint: "Ha a kérdés lelkiismereti szempontból mérlegelendő - amely esetben a hangsúly azon van: összeegyeztethető-e a humánus ember lelkiismeretével a kettészakadt világ nagy perének fegyverekkel történő elintézése, vagy pedig beláthatatlan következményei miatt lemondunk róla - válaszom ez: összeegyeztethető... Ha a ma még békében élő nyugati világ kímélése miatt engedjük, hogy a másik oldalon nyugodtan felkészüljenek és a háborút a nekik legmegfelelőbb időben és legjobb feltételek mellett kezdjék meg, ezzel vállaljuk a felelősséget a nyugati világ biztos pusztulásáért. A kérdés tehát leegyszerűsítve így hangzik: van-e halálos betegség, amelybe a páciens (az emberiség) biztosan belehal? Vállaljuk-e az életveszélyes operáció kockázatát vagy sem? Az elképzelhető legjobb eredményt a minél előbb történő beavatkozás hozhatná meg." Kovács K. Zoltán volt képviselő kijelentette, hogy a háború és a béke tekintetében "nem lehet különbség emigráns és saját hazájában élő ember szemlélete között. A kérdés minden embert egyformán érint, legfeljebb ennek nincs tudatában. A választ az emigránsnak is az egyetemes emberi szempontok figyelembevételével kell megadnia... Az államok kötelessége polgárai biztonságának megőrzése. Elv szerint az önvédelmi háború tehát jogszerű... de csak az önvédelmi háború az... A Szovjetunió kimeríti a támadó fél kritériumát a Nyugattal szemben éppen úgy, mint a Kelettel szemben. Jogsértéseinek láncolata erkölcsi felmentést ad a Nyugatnak... Észelvek szerint a háború elkerülésének egyetlen lehetősége a támadó fél, tehát a Szovjetunió visszaszorítása a határai közé diplomáciai és gazdasági úton". Az ankét negyedik résztvevője, egy magát megnevezni nem akaró "ismeretlen emigráns" bizonyult a legrealistábbnak: "Nincs köztünk olyan - írta -, akinek arca el ne torzulna arra a gondolatra, hogy háború csaphat le rájuk. Szívében minden nyugat-európai, de biztosan minden amerikai is meggyőződéses háborúellenes. Talán egy kötözőhely képe merül fel emlékezetükben, amikor a háború szót kimondják előttük... és a sok vérre gondolnak, ami ott elfolyt. Talán egy közeli hozzátartozó halálára... Akárhogy is van, ma a Nyugat békében él és nem kíván háborút 500 vagy {163.} 600 vagy még több millió ember számára, sem azért, hogy az orosz népet, sem azért, hogy a kínai népet, vagy Közép-Európát felszabadítsa. Együtt élek velük és kenyeret is adnak nekem. A kenyeret nehéz megkeresni, de mégis meg lehet keresni. Ezért megértem őket... nem kívánhatom tőlük, hogy miattam tíz-százezer számra pusztuljanak. Hallgatok, dolgozom, meghúzódom."

Persze, nem minden magyar gondolkodott ilyen humánusan és realistán, mint a párizsi folyóirat ankétjának résztvevője. Voltak, kik háború árán is kívánták hazájuk felszabadulását és nem kétséges, hogy nyugati nyilatkozatok is megerősítették abban a hitükben, hogy a) a győzelem biztos, b) az áldozatok száma nem lesz nagy, c) az eredmény, vagyis százmilliók szabadságának visszanyerése megéri a feltehető veszteséget. Mindennek ellenére háborús propaganda az emigráns sajtóban nem folyt és a nyilvános megnyilatkozásokban is inkább a tartózkodó, mint a lelkes hang uralkodott. A magyar emigránsok többsége erősen bízott abban, hogy a Szovjetunióra és szövetségeseire nehezedő nyomás, ha tartós és növekvő, előmozdíthatja a háború elkerülhetőségét.

Az emigráns politikusok Európában maradt csoportja az Európa Mozgalomba való bekapcsolódásával is elő kívánta mozdítani a magyar célok megvalósulását és szövetségesek szerzését. Az európai egyesülés gondolata rokonszenves volt nekik és a magyarok joggal hivatkozhattak elődeiknek a keresztény Európa érdekében végzett tevékenységére, a Magyarországot Nyugat-Európával összekötő szálakra. Coudenhove-Kalergi, Briand, Churchill, majd Adenauer, De Gasperi, Schuman, Monnet gondolatai serkentően hatottak magyar körökben is és nem volt véletlen, hogy a magyar emigránsok oly kedvvel és lelkesedéssel álltak a mindinkább erősödő egységmozgalom soraiba. A magyarok fő exponense mindvégig Auer Pál volt, akinek hatékony közreműködésével már 1949. január 15-én Párizsban összejöttek az európai egység magyar hívei és megalapították a Magyar Európa Tanácsot. Ennek végrehajtó bizottságában a különböző politikai irányzatok mind képviselve voltak. Tagjai közül Auer Pál mint elnök, Apor Gábor, Baranyai Lipót, Eckhardt Tibor és Peyer Károly mint alelnökök vettek részt a munkában. A Magyar Tanács csatlakozott az Európa Mozgalomhoz, amelynek végrehajtó bizottságában Auer Pál képviselte a magyarokat.

A magyar federalisták koncepciója az volt, hogy Közép-Európa országai - így Magyarország - Európa szerves része, semmilyen európai egyesülésből ki nem hagyhatók; ha jelenlegi helyzetük miatt az egység létrehozásában nem vehetnek részt, emigrációjuk feladata, hogy ez országok jelenlétét demonstrálja és a majdani csatlakozás kedvező feltételeit megteremtse.

Auer Pál e gondolat érdekében széles körű tevékenységet fejtett ki, nemcsak a Magyar Európa Tanácsban, hanem az ugyancsak általa szervezett Közép- és Kelet-Európai Bizottságban. Ott húsz éven át tevékenykedett és képviselte ezt a Bizottságot - vagyis az összes kelet-közép-európai emigránsokat - az Európa Mozgalom végrehajtó bizottságában. Auer fontos szerepet játszott a Maurice Schuman által vezetett Önrendelkezési Jog Ligájában is, amelynek ő volt a főtitkára. Cikkei, nyilatkozatai, állásfoglalásai rendszeresen jelentek meg a francia sajtóban, de más európai lapokban is.

{164.} A federalizmus jegyében gyűlt össze 1951. február 11-én az amerikai Philadelphiában 10 kelet-közép-európai ország mintegy 200 képviselője, hogy népeik szabadsága és összefogása mellett hitet tegyenek. Az Independence Hallban az emigráns politikusok az amerikai függetlenségi nyilatkozat szellemében, ünnepélyes formában kifejezésre juttatták, hogyan képzelik el országaik jövőjét és egymáshoz való viszonyát. A nagyszabású ünnepséget a Szabad Európa Bizottság rendezte, Varga Béla elnökölt és megjelent a neves amerikai politikus, Harold E. Stassen, aki akkor a Pennsylvania Egyetem elnöke volt. A magyarokon kívül képviseltették magukat az albánok, a bulgárok, az észtek, a lettek, a litvánok, a lengyelek, a románok, a jugoszlávok és a csehszlovákok. A szónokok - köztük Varga Béla - elítélték a szovjet hódító politikát, méltatták az elnyomott népek szabadságvágyát és kifejezést adtak a szabadulásukba vetett reményüknek Stassen kijelentette, hogy "az embernek szabadnak kell lennie, nemcsak a világ egy részén, nem is a felén, vagy kétharmadán, hanem az egész földön" Nagy taps fogadta annak közlését is, hogy: "a két amerikai politikai párt és az egész amerikai nép összefog Eisenhower vezetésével, az európai szabadság újjáépítésére", valamint azt, hogy Isten "az embert minden nemzetben szabadnak teremtette, Kelet-Európában éppen úgy, mint Amerikában".[154]

A hangulat lelkes volt, a ceremónia ünnepélyes, a szónoklatok hitet és elszántságot sugároztak. Nem leplezhették azonban, hogy jóllehet illetékes amerikai helyekről elítélték a kelet- és közép-európai népek elleni sorozatos önkényt és hangoztatták, a világ nem élhet félig szabadon, félig elnyomva, sehol sem mutatkozott olyan politikai terv és döntés, amely megnyugtathatta volna az emigráns vezetőket, hogy nem kell sokáig száműzetésben élniök. A legtöbben abban a hitben ringatták magukat, hogy a megosztott Európa nem lehet tartós állapot és a szabadság jegyében történő újraegyesítése belátható időn belül bekövetkezik. Nyugati, elsősorban amerikai politikusok is ezt a hitet táplálták. Philadelphiában is.

Az ünnepségen közös deklarációt fogalmaztak meg és bocsátottak ki, amely később mint "Felszabadítási Nyilatkozat" vonult be az emigrációk történetébe. Ebben az aláírók - a már említett 10 ország képviselői - kijelentették: "A nagyhatalmak nem tudják céljukat: Nyugat-Európa megvédését elérni, ha igyekezetüket Közép- és Kelet-Európa jelen elnyomatásának elfogadására, vagy akár annak hallgatólagos elismerésére alapozzák. Ragadjon meg a szabad világ minden lehetőséget arra, hogy Közép- és Kelet-Európa elnyomott népeit biztosítsa: az Atlantic Charter elveit szerencsétlen országaikban megvalósítja."

A tíz pontból álló Nyilatkozat további részében szó van azokról a társadalmi, politikai és gazdasági elvekről, amelyek jegyében az aláírók országaik felszabadulása után a társadalmat újjászervezni szándékoznák. A 10. pontban a többi között ez áll: "Közép- és Keleteurópa népei türelmetlenül várják, hogy elfoglalhassák az őket megillető helyet a szabad népek jobb megértéséért és szorosabb egységéért indított mozgalmában. Vágynak arra, hogy szoros federációs jellegű kapcsolatokat teremtsenek egymás között, hogy így csatlakozhassanak az Egyesült Európához. A testvéri federációnak értékelni és tisztázni kell a különböző nemzetek értékeit, európai civilizációink {165.} és a világon szerteszét élő emberiség kulturális örökségének közös érdekében. A szoros és lojális együttműködésbe vetett hitünk késztetett bennünket e nyilatkozat megtételére. Fogadjuk, hogy e hithez a felszabadulás után is hűek maradunk."[155]

Ami e fogadalmat illeti, az aláírók valószínűleg nem sejtették, hogy mily nehéz lesz betartani. Sajnos, a nyilatkozat szép és felemelő szavait nem követték megfelelő tettek és a közép-kelet-európai együttműködés érdekében minden konkrét lépés elmaradt. Sehol sem mutatkozott kezdeményezés annak érdekében, hogy legalább derüljön ki, hol vannak és milyenek a közös út lehetőségei, van-e egyáltalán valami esélye az oly sokat emlegetett federációs megoldásnak. Ismét beigazolódott - amit a második világháború alatti lengyel-csehszlovák federációs terv sorsa is tanúsít -, hogy a bajban és a veszélyben a szorongatott népek egymásra pillantanak és a közös erőfeszítésben keresnek menedéket, de amint a baj elmúlik vagy enyhül, hamar elfelejtik a nehéz időkben kimondott szavakat. Philadelphiának nem lett folytatása, és Stassennek sem igaza, hogy ez a történelmi dátum - 1951. február 11. - bevonul "Amerika és a világ minden szabadságszerető népének történetébe".

A philadelphiai találkozó és az ott aláírt nyilatkozat körül hamarosan szenvedélyes és mérges vita robbant ki. A magyar emigráció némely "nemzeti szellemű" orgánuma és közírója a nyilatkozat aláíróit azzal vádolta, hogy elárulták a magyar érdekeket, közös asztal mellé ültek a trianoni országcsonkítást helyeslő kisantant politikusokkal, sőt azokkal federációt akarnak és abban Magyarországot mintegy előre elkötelezni. A philadelphiai állásfoglalás védelmében Gellért Andor volt főkonzul, aki akkor a Szabad Európa Rádió New York-i szerkesztőségében dolgozott, hosszabb cikket írt, amelyben megmagyarázta a támadóknak, hogy voltaképpen hogyan értelmezendő és mit jelent a közös nyilatkozat. "A philadelphiai találkozó nem kötelezte el a magyarságot sem egy keleteurópai, sem egy középeurópai, sem semmiféle federáció számára, hanem pusztán hitet tett a federáció gondolata mellett - írta Gellért. - A határozat említett pontjában nincs tehát leszögezve, hogy milyen területre kell kiterjednie az óhajtott federációnak. Nincs szó arról, hogy milyen népek legyenek a tagjai a szóban forgó államcsoportosulásnak. Egyetlen egy célzás sincs arra, hogy ennek a jövő federációnak tagjai etnikai csoportok vagy pedig a múlt politikai alakulatai lesznek. Nincs szó a továbbiakban a tervezett federáció szerkezetéről, államformájáról és főképpen arról sem, hogy milyen feltételek mellett lesznek hajlandók a részvételre Közép- és Keleteurópa népei és elsősorban a magyar nép. Mindezek a jövő nagy kérdései maradnak, amelyek számára Philadelphia az ajtót nyitva hagyta. Philadelphiában a federációval kapcsolatban egy dolog történt: a résztvevők kifejezésre juttatták, hogy Közép- és Keleteurópa nagy politikai, katonai és gazdasági problémáinak a megoldására a federatív gondolatban van a legtöbb ígéret."[156]

Gellért Andor igen helyesen jegyezte meg, hogy az aláírók semmire sem kötelezték el a magyarságot és nem mondtak le semmilyen magyar érdekről. "A philadelphiai határozatoknak a legnagyobb hibája az, hogy csupán általánosságokra szorítkozik. Ezért azonban születésének körülményei felelősek. Nem szabad elfelejteni, hogy ez volt az első kezdeményezés Amerika {166.} területén, amely a vasfüggöny mögötti népek együttműködésére egy közös alapot akart teremteni és ezért nem térhetett ki részletesen az ott élő népek összes problémáira. Azonban sokan azon a véleményen vannak, hogy a philadelphiai találkozónak éppen ezekben a fogyatkozásaiban van az ereje és a jelentősége a jövő számára."[157] Valóban, egy általános elvre való korlátozás és a részletekről való lemondás tette lehetővé, hogy a nyilatkozat egyáltalán létrejöhetett. Különben aligha lehetett volna közös állásfoglalást megfogalmazni. A részletekben vallott eltérő nézetek és törekvések eleve meghiúsítottak volna minden együttes fellépést.

A federáció körüli homály és köd eloszlatására szánta Bakach-Bessenyey György azt a javaslatát, hogy "a magyar emigráció hozzáértő tagjai ezekkel a kérdésekkel minél behatóbban foglalkozzanak" azért, hogy "az adott pillanatban minden eshetőségre fel legyünk készülve". Emlékeztetett Bakach-Bessenyey a Nemzeti Bizottmány egy 1949 decemberi nyilatkozatára, amely szerint "a szomszéd nemzetekkel való szerves és őszinte barátság" létrehozását kívánja, "az igazság és egyenlőség szellemében". A Bizottmány külügyi bizottságának elnöke fejtegetéseit azzal zárta, hogy "minden federációs alakulat a nemzeti szuverenitás bizonyos fokú feláldozásával jár. Mégis azt hiszem, hogy ezt az áldozatot vállalnunk kell egyrészt, mivel azok a nyilvánvaló igazságtalanságok, melyekkel minket a két párizsi békében sújtottak, egy federáció keretében könnyebben orvosolhatók, másrészt, mivel az európai egyensúlyt csak ilyen regionális federációk útján lehet tartósan biztosítani".[158]

Magyar részről már a philadelphiai nyilatkozat előtt is voltak hangok, amelyek a dunai népek federatív együttműködését szorgalmazták. Ezek tudományos köntösben jelentkeztek és nem voltak oly elterjedtek, mint az együttműködést ellenzőké. 1950-ben az Amerikai Magyar Szövetség a dunai térség federálása mellett nyilatkozott. A kérdéssel foglalkozó magyarok közül voltak, akik federatív megoldással akarták a történelmi Magyarországot visszaállítani (magyar, szlovák, horvát, erdélyi federációval), mások határmódosításokat és népességcserét ajánlottak, ismét mások trialista (magyar, osztrák, horvát) megoldást javasoltak. Voltak, akik a svájci és az amerikai mintát akarták Közép-Európára átültetni (Kertész István, Lázár Ödön). A legrészletesebb magyar tervet Kardos Béla készítette el (1951-ben, majd 1966-ban). Az ő Dunai Federatív Szövetségéhez a hajdani Monarchia, valamint Jugoszlávia országai tartoztak volna Pozsonnyal mint szövetségi fővárossal. A belső berendezkedés az amerikai példát követte volna.[159] A társemigrációk közül elsősorban a szlovákok és a horvátok foglalkoztak a dunai térség jövőjével. Ők azonban inkább a nemzeti önállóság mellett törtek lándzsát és a federációt csak abból a szempontból fogadták el, hogy ily módon szabadulhassanak a cseh, illetve szerb gyámkodástól.

A negyvenhetes koncepcióval és annak jegyében szervezett Nemzeti Bizottmánnyal szembenálló irányzatok a federációs tervek ügyében is bírálták a New York-i együttest. 1951 tavaszán az Unió nevű csoport vezetője Máriaffi Lajos, az azonos nevű lapban a Bizottmányt azért marasztalta el, mert állást foglalt - a philadelphiai nyilatkozatból is kivehetően - a kelet-európai federációs elgondolás mellett, jóllehet Bakach-Bessenyey, a külügyi {167.} bizottság elnöke előzőleg még a dunai államszövetség mellett tette le a garast. Máriaffi a változást a Parasztunió és a Középeurópai Keresztény Demokrata Unió befolyásának tulajdonította. Azokban a körökben volt ugyanis népszerű a Baltikumtól Albániáig terjedő alakulatot pártfogoló Intermárium federációs terv. Máriaffi szerint ez nem felel meg Magyarország hagyományainak és érdekeinek, mivel a magyar nép mindig a Nyugathoz tartozott, tehát csak a Kárpátok és az Adria közötti térségben kellene az együttműködést szorgalmaznia.

A szomszéd népekkel való egyetértést és összefogást az emigráns színkép majd minden szeletében helyeselték, az eltérések főleg abban mutatkoztak, hogy kikkel fogjanak össze a magyarok és kikkel nem. Csak kevesen tagadtak minden együttműködést. Ezek közé tartozott Andreánszky István, egy kis belgiumi csoport, a Független Magyar Szocialista Mozgalom vezetője és a Fáklya című lap szerkesztője, aki az ötvenes évek elején azt hirdette, hogy keresztény nemzeti alapon szocialista. Ellenezte a federáció eszméjét. Az emigráns szociáldemokrata vezetők szemére vetette, hogy együttműködnek a cseh szociáldemokrata párttal, amely "felelős a szlovákiai és a kárpátaljai magyarüldözésért". Szerinte meg kellene győzni a történelmi Magyarország népeit, "hogy a függetlenségük biztosítéka az a történelmi állam, melyben átvészelték nehéz időkben népiségüket és kifejlődtek népük értékei".[160]

Az emigránsok együttműködési fórumának szánták az amerikaiak az Európai Rabnemzetek Közgyűlését (Assembly of European Captive Nations, ACEN), amely a Szabad Európa Bizottság égisze alatt jött létre és Washingtonban székelt. Ez fogta össze a különböző nemzeti bizottságokat, és hallatta hangját, ha az egész kelet-közép-európai térség sorsát érintő események történtek. Elnöke felváltva más és más nemzetiségű emigráns politikus volt. A nemzeti bizottságokhoz hasonlóan a Rabnemzetek Közgyűlése is tartott megbízottakat különböző európai és más kontinensbeli államok fővárosaiban.

A világpolitikai kérdésekben és elsősorban a Kelet-Európát érintő általános ügyekben egyetértés uralkodott, de a belső nemzeti ellentéteket e Szövetség sem volt képes eltüntetni vagy elsimítani. Időnként nézeteltérésre és kisebb konfliktusokra került sor. 1954 őszén például a Szabad Csehszlovák Tanács - szövetségesnek nyerve meg a román, a szerb és a szlovén Nemzeti Bizottságot is - nyilatkozatot tett közzé, amelyben a négy testület panaszt emelt némely magyar körök és személyek barátságtalan nézetei és támadásai ellen. Feltehetően olyan megnyilatkozásokra gondoltak, amelyek ez államoknak a magyarokkal szembeni múltbeli és jelen magatartását bírálták. Ezek - mint a nyilatkozatban olvasható - az aláíró négy bizottság türelmét "a végsőkig feszítették". Ezért arra kérték a Magyar Nemzeti Bizottmányt, hogy "vessen véget ennek a hadjáratnak" és "ne higgye, hogy ilyen támadások alkalmasak jelenlegi együttműködésünk megkönnyítésére, valamint arra, hogy ilyen eszközökkel az országaink közötti, felszabadítás utáni együttműködést elősegítsük". A Magyar Nemzeti Bizottmány Végrehajtó Bizottsága a nyilatkozatot visszautasította, miután "többrendbeli alaptalan és igaztalan állítást tartalmazott", majd hozzátette, hogy a csehszlovák, román, szerb és szlovén közös állásfoglalás "egy szóval sem cáfolta meg {168.} azokat a történelmi tényeket, amelyekről a Magyar Nemzeti Bizottmány Végrehajtó Bizottsága, illetve annak egyes tagjai a közelmúltban megemlékeztek", végül közölte: "újból a legnyomatékosabban kijelenti, hogy a népek önrendelkezési jogának alapján áll és ezt az elvet a jövőben sem fogja feladni". Az MNB válasza így fejeződött be: "Az egyes szomszédainkkal szemben kétségtelenül fennálló ellentétek orvoslását békés úton, demokratikus módszerekkel, nagy nyugati barátaink támogatásával, az igazság és egyenlőség szellemében kívánja elérni."[161]

Az 1954-es eset nem ismétlődött meg, részben azért, mert mind a két oldal mérsékeltebb lett és a szenvedélyek is lecsillapodtak, egyébként meg az 55-56-os események más kérdéseket helyeztek az előtérbe.

A kelet-közép-európai politikai emigrációk szóértését és közös fellépését mozdította elő a pártok nemzetközi csúcsszervezeteinek kiépülése is. A szociáldemokraták ilyen szervezeteiről és intézményeiről már szó volt. Őket megelőzően, már 1947 nyarán, megalakult a kelet-közép-európai agrár- és parasztpártokat összefogó Nemzetközi Parasztunió. Valamennyi hasonló szervezet közül ez volt a legtekintélyesebb, mert élén ismert és országaikban fontos szerepet játszott személyiségek állottak. Így például Stanislaw Mikolajczyk volt lengyel miniszterelnök, Vladko Maček, a horvát parasztpárt vezére, Nagy Ferenc volt magyar miniszterelnök, Georgi Dimitrov, Josef Cerny és Josef Lettrich, a bolgár, a cseh és a szlovák paraszt-, illetve agrárpárt elnöke.

A Nemzetközi Parasztuniót 1947. június 4-én alapították meg a kelet-közép-európai menekült agrárpolitikusok. Elnöke Mikolajczyk lett, főtitkára pedig Dimitrov. Az alelnökök egyikének Nagy Ferencet választották meg. Három évvel később Washingtonban megrendezték második kongresszusukat, már jóval több résztvevővel, hiszen az agrárpártok menekültjeinek nagy része 1947 és 1950 között emigrált. Ez a május 8 és 10 között rendezett kongresszus Varga Béla imájával kezdődött és már képviseltette magát a közben megalakult Magyar Parasztszövetség emigrációs szervezete. A magyar delegáció tagjai voltak: Cséplő Jenő, Csicsery-Rónay István, Horváth Péter, Kovács Imre, Nagy Ferenc, Sz. Szabó Pál. Az elnök ismét Mikolajczyk lett, az alelnökök egyike pedig Nagy Ferenc.[162]

A kongresszuson elfogadott határozatban csaknem valamennyi időszerű nemzetközi kérdésben állást foglaltak az emigráns parasztpolitikusok. Fontosnak tartották, hogy "az antikommunista erők minél nagyobb mértékben működjenek együtt a demokrácia és a szociális haladás erőivel, hogy ezzel biztosítsák és növeljék erkölcsi erejüket és fenntartsák a népek bizalmát a felszabadítás céljait illetőleg".

A szövetségben részt vett a magyarokon kívül a lengyel, az észt, a litván, a cseh, a szlovák, a román, a bolgár, a szerb, a horvát paraszt-, illetve agrárpárt, valamint az 1950-es kongresszuson felvett Albán Demokrata Agrárpárt és a lett parasztpárt.[163]

1950. július 25-én alakult meg New Yorkban a Középeurópai Keresztény Demokrata Unió, amely a lengyel, a magyar, a csehszlovák, a litván és a szlovén kereszténydemokrata emigráns pártokat tömörítette. Az Unió két fő célt tűzött maga elé: "küzdelem a bolsevik zsarnokság ellen" és "emberi jogokat az elnyomott népeknek". A kongresszuson - amelynek megszervezésében {169.} fontos szerepe volt Varga Lászlónak - magyar elnököt választottak, Közi Horváth József, a Magyar Keresztény Népmozgalom vezetője személyében. Főtitkár Konrad Sienewicz, a lengyel keresztény munkáspárt főtitkára lett. A kongresszus után Közi Horváth ezt mondotta: "Az Uniónak első és legfontosabb célja csak az lehet, hogy a szabad világnak és benne is elsősorban az Egyesült Államok népének figyelmét felhívjuk a vasfüggöny mögötti, moszkovita zsarnokság alatt sínylődő testvéreink millióinak szenvedésére és hősi helytállására."[164]

A Magyar Keresztény Népmozgalom tagja volt a Nouvelles Équipes Internationales nevű kereszténydemokrata szervezetnek is, amely Európában működött és tevékenységi területet kínált elsősorban azoknak a fiatalabb magyar kereszténydemokratáknak, akik nem vándoroltak ki tengerentúlra, hanem európai városokban maradva, főleg értelmiségi munkakörökben dolgoztak.

Az előbb említett szövetségek mindannyiszor megszólaltak, valahányszor az Egyesült Nemzetek Szervezetében a kelet-közép-európai országok helyzete és a Szovjetuniónak az ott élő népeket érintő politikája napirendre került, ha az egyéb jelentősebb nemzetközi fórumokon ugyanezeket a kérdéseket tárgyalták, valamint, ha az Egyesült Államok vagy más nyugati hatalmak és a szóban forgó kelet-közép-európai államok kapcsolata szóba került. Az ACEN például tiltakozott Magyarországnak az ENSZ-be való bebocsátása ellen azután, hogy a budapesti kormány 1954. szeptember 17-én ismételten felvételét kérte. A tiltakozó beadvány érvként hozta fel azt a körülményt, hogy Magyarország erősen fegyverkezik és békeidőben még soha ekkora hadserege nem volt, valamint azt, hogy kormánya "a moszkvai imperializmus és agresszió eszköze".[165]

A magyar emigráns vezetők is gyakran fordultak a nyugati hatalmak kormányaihoz fontosnak ítélt ügyekben. Horthy Miklós volt kormányzó - magyar egyházi szervezetekkel karöltve - 1950 májusában táviratot intézett az amerikai, a brit és a francia külügyminiszter londoni konferenciájához, amelyben felhívta a figyelmet a Szovjetunióban sínylődő magyar hadifoglyokra, kérve a három nyugati hatalmat e foglyok ügyével való törődésre.[166] 1950 kora őszén az MHBK és a Hungária című lap magyar és angol nyelvű Fehér Könyvben adta közzé mindazokat az adatokat, amelyeket a Szovjetunióban fogva tartott magyar katonákról és polgári elhurcoltakról összegyűjtött. A Fehér Könyvet eljuttatták nyugati kormányoknak és széles körökben terjesztették.

Amikor 1951-ben híre terjedt a magyarországi kitelepítéseknek, a magyar emigráns szervezetek tiltakozó akciókat indítottak és a nyugati kormányok figyelmét felhívták Rákosi embertelen intézkedéseire. A sajtó rendszeresen tudósított a Magyarországról érkező deportációs adatokról és ezek alapján segélyakciók indultak az érintettek támogatására. Felhívás történt a világvárosok főpolgármestereihez. A Lordok Házában Lord Vansittart interpellációt intézett a brit kormányhoz, amely válaszában közölte, hogy a budapesti kormány állandóan megszegi a tisztességes emberi együttélés szabályait. A legutóbbi embertelen intézkedések megütközést keltettek. Az amerikai magyar szervezetek a washingtoni kormányhoz, az ENSZ-hez, {170.} a svájci és a svéd kormányhoz, valamint a Nemzetközi Vöröskereszthez fordultak, megfelelő lépéseket sürgetve.

A Magyar Nemzeti Bizottmány Végrehajtó Bizottsága memorandumot juttatott el a deportálások ügyében Trygve Lie ENSZ-főtitkárhoz, Acheson külügyminiszterhez és a Nemzetközi Vöröskereszthez. A MNB panaszt emelt amiatt, hogy a budapesti kormány következetesen megsérti a békeszerződés rendelkezéseit, az ENSZ emberi jogi kartáját és saját alkotmányát. A deportáltak ellen nem hoz fel vétkeket, tehát tudja, hogy az elhurcoltak ártatlanok. A memorandumot az ENSZ-hez és az amerikai kormányhoz Bakach-Bessenyey György juttatta el, a genfi Vöröskereszttel Barcza György tárgyalt. A tiltakozó akciókhoz csatlakoztak az amerikai szakszervezetek és más országok munkásszervezetei is. Tiltakozó gyűlésekre, beadványokra, felszólalásokra került sor Európa és Amerika majd minden nagyvárosában. Az Amerikai Magyar Szövetség tüntetést rendezett a szovjet ENSZ-delegáció ellen. A tüntetőket Malik nagykövet "huligánok"-nak nevezte. Fábián Béla a New York Times-ban sürgette, hogy Truman elnök szólaljon meg az ügyben. Ez meg is történt. Nem sokkal utána Truman elnök nyilatkozatban ítélte el a deportálásokat, amelyek mélységesen megrendítették. "Az Egyesült Államok kormánya a legéberebb figyelemmel kíséri a magyarországi deportálásokat - mondotta -, olyan lépéseket kíván tenni, melyekkel a világ közvéleményének vizsgálata és ítélete elé tárja a helyzetet. Ez majd lehetővé teszi, hogy a budapesti kormányt e szégyenért felelősségre vonják."[167] Acheson külügyminiszter kijelentette: "a magyarországi kormány magatartása mindenütt mélységes felháborodást váltott ki és ünnepélyesen megismétlem az Egyesült Államok elnökének nyilatkozatát, hogy az amerikai kormány a deportálásokat a magyar békeszerződés további flagráns megsértésének tekinti... Az amerikai kormány az emberi jogoknak megsértésére vonatkozó bizonyítékait az ENSZ elé terjeszti".[168] Ez is megtörtént. Ugyanezt tette Lester Pearson kanadai külügyminiszter és tiltakozott a francia kormány is az emberi jogok lábbal tiprása ellen. A Nemzetközi Vöröskereszt eljárt a budapesti kormánynál és felajánlotta, hogy a deportáltak részére élelmiszert, ruházatot és gyógyszert kíván küldeni. Ezt természetesen elhárították a magyar fővárosban.

1951 őszén az MHBK és a Hungária című lap angol nyelvű Fekete Könyvet bocsátott ki, részletes adatokat közölve a deportálások méreteiről, módszereiről és az érintettek sorsáról. A Magyar Nemzeti Bizottmány "Nemzetgyilkosság deportálás útján" című angol nyelvű dokumentum-füzetet adott ki és juttatott el az ENSZ tagállamai kormányainak.

A magyarországi kényszermunka és a kényszermunkatáborok ügye nem váltott ki a magyar emigránsok és a nyugati közvélemény részéről oly reakciókat, mint a kitelepítések, de foglalkozott vele az ENSZ Ideiglenes Kényszermunka Bizottsága. Ez 1951. október 8-27. között Genfben tartott ülésein elhatározta, hogy kérdőíveket küld ki azon országok kormányának, amelyekben feltételezték, hogy kényszermunkásokat foglalkoztatnak. Azok, amelyek akkor még nem voltak az ENSZ tagjai - pl. Magyarország, Románia, Bulgária - a kérdőívre nem reagáltak, sőt a bizottság létét sem vették tudomásul. A többiek - a Szovjetunió, Csehszlovákia, Lengyelország - tagadták a kényszermunkatáborok létét és közölték, hogy náluk ismeretlen {171.} a rabszolgamunka. Az Ideiglenes Kényszermunka Bizottság második ülésén - 1952 júniusában New Yorkban - a kérdőív visszaküldését megtagadókat felszólították, hogy a bizottság kérését teljesítsék. A bizottság elnöke az ülésre meghívta a Magyar Nemzeti Bizottmányt is. Ennek nevében Eckhardt Tibor terjesztette elő a magyarországi kényszermunkára vonatkozó bizonyítékokat, amelyeket Varga László állított össze. A bizottsághoz addigra már eljutott az a salzburgi jegyzőkönyv, amely a Recskről kiszökött Michnay Gyula beszámolóját tartalmazta az ottani hírhedt kényszermunkatáborról.

Az 1953 április-májusában tartott ülésén az Ideiglenes Kényszermunka Bizottság a beterjesztett bizonyítékok alapján elmarasztalta Magyarországot, megállapítván, hogy ott - akárcsak a Szovjetunióban és a kommunista tömb többi országában - de facto és de jure is léteznek kényszermunkások és kényszermunkatáborok. A bizottság 1953 nyarán adta ki Genfben részletes jelentését, amely szerint Magyarországon két okból vezették be a kényszermunkát. Megtorlásként a kommunista rendszer valóságos vagy vélt ellenfelei ellen és a gazdasági tervek megvalósításában felhasználható olcsó munkaerő megszerzése érdekében.[169] A Magyar Nemzeti Bizottmány Végrehajtó Bizottsága egy 1953. szeptember 15-én kiadott memorandumában foglalkozott a genfi jelentéssel és újból összefoglalta a magyarországi kényszermunka tényét igazoló adatokat, arra kérve az Egyesült Nemzetek Szervezetének közgyűlését, hogy formálisan is ítélje el a kényszermunkát és létesítsen állandó bizottságot annak felülvizsgálatára.

Tiltakozások és közös fellépésekre ösztönző felhívások történtek a budapesti kirakatperek ellen is. A Mindszenty- és a Grősz-per idejében nyilvánvaló volt, hogy Rákosinak a két főpap elleni akciója nemcsak személyük, hanem a katolikus egyház ellen is irányul, hitelének rontása, megtörése és a hívek megfélemlítése céljából.

Mindszenty bíboros ügyében a tiltakozó hullám nem korlátozódott a magyarokra, hanem kiterjedt az egész világra és mindenütt, ahol katolikusok éltek, elemi erővel jelentkezett a megütközés és felháborodás. 1949 első hónapjaiban a legtöbb európai és amerikai nagyvárosban a letartóztatott és elítélt prímásért imádkoztak. A sajtó hetekig foglalkozott a bíboros ügyével. Nemcsak katolikus, de más szervezetek és intézmények is tiltakozó iratokat fogalmaztak és juttattak el illetékes helyekre. A magyar emigráns íróknak a világ népeihez intézett kiáltványában - 1949 januárban - a többi között ez olvasható: "Mindszenty bíboros hercegprímás letartóztatásával nemcsak a vallás- és lelkiismereti szabadságot - egyéni szabadságról már régóta nem beszélhetünk! - érte a legsúlyosabb támadás, de ez egyúttal egy jel az alvilág erőinek a végső támadás megindítására is, minden ellen, ami még a nyugati szellem örökségének bélyegét hordja magán Magyarországon."[170] A prímás elítélésének első évfordulóján a Nemzeti Bizottmány által New Yorkban rendezett megemlékezésen Varga Béla elmondotta, hogy az ítélet után a felháborodás oly elemi erejű volt az egész világon, amire nem volt példa a közelmúltban.

Erős volt Európában és Amerikában a tiltakozás hulláma, amikor Grősz József kalocsai érsek ellen kirakatpert rendeztek és elítélték, valamint híre érkezett Kéthly Anna letartóztatásának. Az utóbbi érdekében megmozdultak {172.} az európai munkáspártok és szakszervezetek, követelve szabadon bocsátását. Az angol munkáspárt főtitkára és a COMISCO elnöke, Morgan Phillips 1951 áprilisában nyílt levelet intézett Rákosi Mátyáshoz. A Szocialista Internacionálé frankfurti újjáalakuló kongresszusa felhívta a világ figyelmét a demokratikus szocializmus e neves alakjára, Franciaországban pedig "Kéthly Anna Bizottság" alakult a magyar szociáldemokrata vezető szabadon bocsátása érdekében.


9. Nemzeti emigráció

A "nemzeti emigráció" kifejezést kezdettől fogva használták a negyvenötös menekültek, de különösebb tartalom és mondanivaló nélkül, miután mindenki "nemzeti" volt. A fogalom akkor nyert határozottabb körvonalat, amikor megjelentek nyugaton a koalíciós korszak emigránsai és a berendezkedett kommunizmus száműzöttei. Ezek inkább "demokratáknak" vallották magukat. Kialakult tehát hamarosan a nemzetiek és a demokraták frontja, azzal a járulékos jelenséggel, hogy a nemzetiek nem engedték elvitatni demokrata jellegüket és a demokraták sem nemzeti mivoltukat. A két tábor azonban világosan kirajzolódott, hangadói kölcsönösen jobboldalinak és baloldalinak nevezték egymást, ami viszont ismét nem tetszett nekik, mert egyaránt úgy érezték, hogy ők a közép, mindenki más tőlük jobbra vagy szélsőjobbra, balra, vagy szélsőbalra foglal helyet. A nemzeti és a demokrata jelzőt azonban mindkét oldal büszkén és olykor tüntetően viselte. Az előbbihez inkább a negyvenötösök, az utóbbihoz inkább a negyvenhetesek tartoztak.

A "nemzeti emigráció" oldalán a "demokrata emigráció" kialakulása és megerősödése éveiben is a katonai irányítású szervezetek voltak legerősebbek és legnépesebbek. A Magyar Szabadság Mozgalom - amely félkatonai, félpolgári szervezet volt - 1953-as "nemzetpolitikai alapelvei"-ben továbbra is a bolsevizmus elleni küzdelmet és az ország felszabadításának előmozdítását tekintette fő céljának. Ezt úgy kívánta megközelíteni, hogy a nyugati népeket és vezetőiket akarta meggyőzni: a bolsevizmus rájuk nézve is halálos veszedelem. "Meg kell értetni velük, hogy a szabad világ elvesztése csak idő kérdése, ha a bolsevizmus tovább mérgezheti a világpolitikát. Meg kell értetni velük, hogy a bolsevizmussal nincs kiegyezés, nem lehet megalkudni és megegyezni, mert minden ilyen előbb-utóbb a szabad népek leigázásához vezet. A Nyugat vezetőinek tudni kell, hogy a vasfüggöny mögötti népeknek, így a magyar népnek is, csak elenyészően kis töredéke kommunista s hogy e népek s így a magyar nép is, szorosan beletartoznak az európai közösségbe..."

Ebből a programból hiányzott annak bővebb kifejtése, hogy a "meg kell értetni velük", a "tudni kell", a "be kell látnia" hogyan valósítható meg és hogyan érhető el, hiszen minden tájékozott ember előtt világos volt, hogy a nyugati kormányférfiak éppen olyan jól ismerik a történelmet, mint az emigránsok és ha nem ezek felismerései alapján cselekszenek, akkor az nyilvánvalóan nem tudatlanságuk, hanem feltehetően más érdekeik és meggondolásaik {173.} következménye. Persze, az is változhatott, de sem Farkas Ferencék, sem mások nem találták meg annak módját, hogyan győzhetnék meg a szóba jöhető nyugati kormányokat, hogy politikájukon módosítsanak.

A program a parlamentáris demokrácia megvalósítását hirdette, bírói függetlenséggel, szabad sajtóval, szabad vallásgyakorlattal, állampolgári egyenlőséggel, szociális törvényhozással, a magántulajdonra épülő gazdasági rendszerrel. A szomszéd népekkel való együttműködést elfogadta, de mindenféle federatív megoldással szemben a Szabadság Mozgalom kételyeket jelentett be; "Az életképes Magyarország és a jogos magyar igények eléréséért azonban feltétlenül küzdenünk kell, mert akár egy tágabb, akár egy szűkebb valamilyen federációban a gyenge és a békeszerződések bilincseibe vert ország előbb-utóbb elpusztul a reá nehezedő ellenséges nyomás súlya alatt."[171]

A Magyar Harcosok Bajtársi Közössége 1952 végéig mind Európában, mind a tengerentúl kiépítette szervezeti hálózatát és véglegesítette vezető szerveit. Négy földrészen 23 államban 19 "bajtársi főcsoport" és 12 "levelező csoport", tehát összesen 31 területi szervezete működött.[172] Az 1950-ben indult Hadak Útján című havi közlöny hamarosan 4000-4500 példányban jelent meg. Szerkesztője először Abay Kálmán csendőr ezredes, majd Szilágyi Lajos ezredes, végül 1962 végén vitéz Darnóy Pál vk. százados lett. Ma is ő szerkeszti a Solbad Hallból 1952 tavaszán Münchenbe átkerült bajtársi közlönyt. Az MHBK létszáma a kivándorlási hullám lezárulásakor, 1954-ben körülbelül 10 000 fő volt. A kivándoroltak új lakóhelyükön hamarosan létrehozták szervezetüket. A tagok többsége azonban Európában maradt.[173] Tevékenyebbek és összetartóbbak viszont a kivándoroltak voltak. Az egyesületi élet a tengerentúli szervezetekben sokkal elevenebbnek bizonyult, mint az európaiakban. A tagok közül 25 százalék volt tiszt, 20 százalék altiszt, 55 százalék pedig tisztes és legénységi állományú. Ez a megoszlás ellentmondani látszik annak a közkeletű hiedelemnek, hogy az MHBK tiszti gyülekezet. Az irányítás természetesen mindenütt a volt tisztek kezében összpontosult. Ez megfelelt a katonai hierarchia elvének, az érdekeltek nem is ütköztek meg rajta, természetesnek és magától értetődőnek vették. Az MHBK kapcsolatot létesített a társemigrációk hasonló szervezeteivel és a nyugati országokban működő veterán szövetségekkel. 1952 márciusában nyolc kelet-közép-európai emigráns katonai szervezet közös emlékiratot juttatott el - Eisenhower tábornok, akkori NATO-főparancsnok útján - a felelős nyugati katonai és politikai személyiségekhez arra vonatkozóan, hogyan működhetnének közre saját alakulataikkal országaik majdani esetleges felszabadításában. Nemzeti légiók felállítására gondoltak, amelyek adott esetben a nyugati hatalmak rendelkezésére állnának. A pillanat, amelyben e memorandum megszületett, alkalmasnak látszott ilyen tervekkel való előhozakodásra, hiszen a kelet-nyugati viszony annyira feszült volt, hogy némelyek közeli fegyveres konfliktus kirobbanásával számoltak.

Az MHBK szociális feladatokat is magára vállalt. 1951-52 telén hadifoglyoknak szóló szeretetcsomag-akciót szervezett. A közösség szegényebb és beteg tagjait támogatta. A tanulmányi csoport katonai, szakmai és történeti kérdések feldolgozását kezdte el. A kutatásokat elősegítette a hajdani {174.} Vezérkari Főnökség 1. osztályának iratanyaga, valamint más katonai dokumentumok és személyes visszaemlékezések birtoklása. Ezek segítségével készítette el és adta ki 1954-ben Adonyi-Naredy Ferenc "A magyar katona a második világháborúban" című munkáját, amely később német nyelven is napvilágot látott. Jelentős volt a bajtársi közösség hadifogoly-szolgálata, amely az adatok tömegét gyűjtötte össze a Szovjetunióban sínylődő magyar hadifoglyokról és polgári deportáltakról. Ennek anyaga került bele a már említett - magyar és angol nyelven megjelentetett - Fehér Könyvbe. Az angol nyelven 1951 őszén kiadott Fekete Könyv a magyarországi kitelepítések adatait tárta az illetékes nyugati politikai körök és a sajtó elé. Igen eredményesnek bizonyult a hadifogoly-keresőszolgálat is, amelynek révén sokan értesültek hozzátartozóik sorsáról, illetve tartózkodási helyéről.[174]

A szervezet mindent elkövetett függetlensége megtartása érdekében és váltig hangoztatta, hogy nem akar politizálni, a pártpolitikai ellentétekbe belebonyolódni. Ez többé-kevésbé sikerült is neki, de a politikai jellegétől szabadulni nem tudott, hiszen már a léte önmagában és céljai politikaiak voltak. A magyar közelmúltról vallott felfogása, az időszerű kérdésekben képviselt álláspontja, politikai kapcsolatai akarata ellenére is politikai szervezetté tették és ennek tulajdonítható, hogy barátai és ellenfelei egyaránt annak tekintették. A negyvenötös színképbe tartozott, azt nem is tagadta. Nem volt meglepő tehát, hogy bizalmatlan volt a negyvenhetes koncepció híveivel és a Nemzeti Bizottmányban tömörült politikai csoportosulásokkal szemben. Ez a bizalmatlanság, idegenkedés és ellenérzés kölcsönös volt, ez utóbbi körben is gyanakvással kísérték tevékenységét. Amikor Zákó András 1952 tavaszán előadást tartott a francia rádió magyar adásában, nemcsak a budapesti kormány tiltakozott szereplése ellen, hanem a demokrata emigráció is méltatlankodott, akárcsak pár hónappal később, amikor az olasz rádió magyar műsorában szólalt meg. (A Szabad Európa Rádió mindvégig elzárkózott előle, de ezt Zákó bizonyára nem is bánta, lévén eléggé rossz véleménye e rádiónak "a nemzeti emigráció" szellemével és törekvéseivel nem egyező műsorpolitikájáról.)

Az MHBK központja egyébként Zákó Andrással 1955-ben az Innsbruck melletti Absamból átköltözött Münchenbe. A főcsoportok több helyütt - pl. Ausztriában és Németországban is - mint egyesületek bejegyeztették magukat és az illető országok egyesületi előírásai szerint működtek.

Egy időben kritikusai sokat emlegették, hogy az MHBK hírszerző tevékenységet is folytat. Ezt hírlapi tudósítások szerint a Közösség egy erre a célra alakított részlege végezte. Némely közösségi tag "leleplezései" és a tárgyilagosnak egyáltalán nem mondható budapesti propagandairatok nem adnak tiszta és világos képet arról, hogy miből állt pontosan ez a tevékenység, küldött-e a szervezet Magyarországra hírszerzőket, kockáztatta-e emberek szabadságát és életét, kinek dolgozott, a franciáknak, németeknek, amerikaiaknak, meddig tartott ez a tevékenysége stb. Az MHBK vezetői erről sose nyilatkoztak. Az érdeklődő tehát sötétben tapogatódzik és a valódi eseményekre mindaddig valószínűleg nem fog fény derülni, amíg a még élők meg nem szólalnak és a tudományos feldolgozás meg nem kezdődhet. De talán sohasem tudhatjuk meg, hogy valójában mi történt és igazak-e az MHBK-val szemben annak idején felhozott vádak.

{175.} A korábbiakban már szó volt a Magyar Szabadság Mozgalom és az MHBK közötti versengésről. Mögötte nemcsak az elsőség megszerzésére irányuló szándék húzódott meg, de a rivális kikapcsolásának törekvése is. Kétségtelen, hogy az MHBK jobban szervezett és elterjedtebb együttes volt, mint az MSZM. Vezető garnitúrája is fiatalabb, dinamikusabb volt. Csak katonai szervezet lévén az összetartás is erősebbnek bizonyult, mint a civilekkel felhígított Szabadság Mozgalomban. Farkas Ferenc ambícióit azonban nem elégítette ki a saját szervezete. Olyan katonai és politikai egységre törekedett, amelyben természetesen rangjánál és tekintélyénél fogva övé a vezető szerep. Támogatták ebben némely magas rangú tábornokok és elsősorban Habsburg József királyi herceg, akik nem nézték jó szemmel, hogy a rangidősségben messze mögöttük kullogó Zákó az emigráció leghatékonyabb katonai tényezőjévé nőtte ki magát.

1950 végén Regensburgban József főherceg elnökletével tanácskozások kezdődtek a hajdani Országtanács és a Magyar Szabadság Mozgalom irányítói (Szemák Jenő, Farkas Ferenc, Liptay Lajos), valamint más politikusok és katonák részvételével, annak érdekében, hogy az Országtanács, az MSZM, az Unió (Máriaffi Lajos, Teleki Béla) és az MHBK szorosabb együttműködésre, egységre lépjen. Miután az MHBK ragaszkodott függetlenségéhez, Regensburgban olyan hangok is hallatszottak, hogy ha nem akar, akkor kényszeríteni kell. József főherceg mint tábornagy kinevezne az élére egy tábornokokból álló öttagú vezetőséget (benne Farkas Ferenccel és Justy Emillel), amelyet a katonai fegyelem alapján az MHBK-nak el kellene fogadnia. A dologból nem lett semmi. Az MHBK semmi hajlandóságot nem mutatott, hogy alávesse magát bármilyen tábornoki vezetőségnek, József főherceg cáfolta, hogy konkrét tervek születtek volna. Az Unió is nyilatkozott, hogy nem akar sem az Országtanáccsal, sem az MSZM-mel kapcsolatot létesíteni. Az e körökben sokak által olvasott Hungáriában Radvánszky Antal sajnálatosnak nevezte, hogy "kiváló katonák" belépnek a politikai arénába, amivel kritikának teszik ki magukat és katonai tekintélyüknek is ártanak. Farkas Ferencnek azt üzente, maradjon meg katonának és ne ártsa bele magát a politikába. József főhercegről is jobb lenne a vélemény, "ha sem 1918-ban, a Károlyi-féle Nemzeti Tanács idején, sem 1947-ben Altöttingben, sem most Regensburgban nem vállalkozott volna kétes értékű politikai szerepre". Radvánszky felrótta a nevezetteknek, hogy "katonai mivoltukat trójai falóként használták fel arra, hogy a Magyar Harcosok Bajtársi Közösségébe politikailag betörjenek".[175] Az akciók nem maradtak abba, Regensburgban továbbra is tanácskoztak arról, hogyan hozhatnának létre olyan egységet, amelynek révén megtörhetik az MHBK-t és a rangidős tábornokok kerülhetnek az élére. 1951 késő őszén egyébként az MHBK mellé állt egy más összetételű tábornoki bizottság - Folkusházy Lajos altábornagy, volt csendőrségi felügyelő, vitéz Sónyi Hugó vezérezredes, a honvédség volt főparancsnoka és vitéz Soós Károly vezérezredes, volt honvédelmi miniszter - igazolva, hogy az MHBK nem politikai vállalkozás, hanem csak bajtársi tömörülés és kérve, ne engedje megbontani sorait, fogadja bizalommal a tábornoki kar élén állók irányítását. 1953 februárjában Salzburgban egy további tábornoki bizottság alakult, arról {176.} biztosítva a "nemzeti emigrációt", hogy kész együttműködni minden jószándékú politikai és katonai szervezettel.

Horthy Miklós volt kormányzó figyelemmel kísérte tábornokai versengését, de nem szólt bele a katonai emigráció ügyeibe. Az emigrációs politikától egyébként is távol tartotta magát. Hangját csak kevésszer hallatta. A Magyar Nemzeti Bizottmánnyal szemben nem foglalt állást, inkább jóindulatú érdeklődéssel kísérte működését. 1950-ben az emigrációnak szóló úgynevezett Tájékoztatást bocsátott ki, amelyben leírta, mi történt vele és körülötte 1944 márciusától októberéig.[176] Eszerint október 15-i proklamációjában közölte szándékát fegyverszünet megkötésére és azt, hogy erről a németeket is tájékoztatta. Mivel azonban a németek nyilatkozatának elhangzása után a rádiót, a telefon- és távíróközpontot birtokukba vették, a katonai alakulatoknak nem lehetett a megfelelő parancsokat továbbítani. Ezek nem tudták, hogy mit tegyenek. A Tájékoztatás azzal fejeződik be, hogy esküszegőnek azok tekinthetők, akik október 16-án és előtte az ő cserbenhagyását előkészítették, az árulásban részt vettek és Szálasihoz csatlakoztak.

1954. november 3-án levelet írt Konrad Adenauer német kancellárnak, amelyben arról tájékoztatta, hogy "azok a bizonyos oldalról terjesztett hírek, amelyek szerint Magyarország 1944-ben a fegyverszünettel kapcsolatban hajlandó lett volna Németországot hátba támadni, merő kitalálások". Megemlítette Horthy, hogy a fegyverszüneti tárgyalásokon a Szovjetunió követelte a németekkel való fegyveres szembefordulást, de: "én magam és velem együtt politikai és katonai tanácsadóim mindig megtagadtuk - mivel Németország és Magyarország mindenkor fegyvertársak voltak - ennek a szovjet követelésnek teljesítését, noha emiatt a tárgyalások meghiúsulással fenyegettek, és ezért végül is csupán egy előzetes fegyverszünet volt megköthető. Magyarországon soha senki sem gondolt arra, hogy orosz parancsra, szovjet utasításra Németországnak háborút üzenjen. Ez egyszerűen elképzelhetetlen volt: Magyarország ezeréves történelmének egyetlen pillanatában sem követett el árulást, vagy szegte meg adott szavát." Adenauer kancellár 1955 február 10-én írt válaszában értékesnek nevezte Horthy nyilatkozatát, "megnyugvással" véve tudomásul, hogy visszautasította a Német Birodalomnak szóló hadüzenet szovjet követelését.[177]

Horthy Miklóshoz hasonlóan kezdetben Kállay Miklós volt miniszterelnök is eléggé távol tartotta magát az emigrációs közélettől. A dachaui koncentrációs táborból szabadulva Olaszországba került. Ott kezdte el írni visszaemlékezéseit, amelyek Hungarian Premier címen és C.A. Macartney történészprofesszor előszavával 1954-ben angol nyelven jelentek meg New Yorkban. Emigrációs politikai kérdésekben 1953 nyarán szólalt meg először. A jogfolytonosság kérdésében nyilatkozott, kijelentvén, hogy "jogfolytonossági fikciókat az emigrációban elvileg nem szabad fenntartani, kivétel ez alól csak akkor volna, ha a nemzeti érdek megkívánná". Szerinte a jogfolytonossági kérdést végeredményben eldönti majd a szabad magyar nemzet.[178] Kállay eleget téve a Magyar Nemzeti Bizottmány hívásának, tagja lett a Végrehajtó Bizottságnak. 1954 elején kivándorolt az Egyesült Államokba és New Yorkban telepedett le. 1955 márciusában "Levél magyar ügyben" című iratában részletesen kifejtette, miért csatlakozott a Nemzeti {177.} Bizottmányhoz, miért vállalt tisztséget és hogyan látja a kelet-közép-európai nemzetek, benne a magyarság sorsát. A Nemzeti Bizottmányban a konzervatív szárnyhoz tartozott, de élesebb vitákba nem bocsátkozott és minden irányzattal békésen megfért. A Bizottmány kiszélesítését ő is kívánatosnak tartotta, de ez irányú kezdeményezéseinek nem volt eredményük.

Az emigrációs színkép szélsőjobboldalán elhelyezkedő nyilasok európai csoportjai - Ausztriában és Németországban - a kivándorlások folytán gyengültek, de alakultak újak azokban a tengerentúli országokban, ahová nagyobb számban kikerültek. Például több dél-amerikai államban és Ausztráliában. A hungaristák minden évben megemlékeztek Szálasi kivégzésének napjáról és ilyenkor - március 12-én - több városban - mind Európában, mind tengerentúl - Szálasi emlékére misét mondattak. Az Európában maradt Henney Árpád Ausztriából irányította a Hungarista Mozgalmat és hivatalos lapja, a Salzburgban megjelenő Út és cél munkáját. Jelentőségében azonban e tevékenységet felülmúlta a Németországban kiadott Hídverők. Alföldi Géza szervező munkája eredményeként a Hídverők a bajorországi Neumarkt-St. Veit-ben - a Teising-kastélyban - sok ezer kötetes könyvtárt létesített, rendszeresen gyarapította sajtóarchívumát, amolyan tudományos kutató intézetet rendezett be, amely a magyar nemzetiszocialisták propagandaközpontjává fejlődött. A pénzt a ház megvásárlásához ismeretlen adományozók adták össze. Fenntartásáról és a folyóirat megjelenéséről elsősorban a tengerentúlra került nyilasok gondoskodtak, akik - fanatikus, kisebbségi csoportokhoz hasonlóan - nagy áldozatkészséggel álltak mozgalmuk és intézményei mögött. Másutt nem tapasztalt szolidaritással áldoztak az "ügynek", amelyet elvesztettnek nem hittek, ellenkezőleg, eszméik feltámadásában vakon bíztak. A tengerentúlról - elsősorban az Egyesült Államokból, Kanadából és Ausztráliából - érkező dollárcsekkek, melyek küldői olykor szegény munkásemberek voltak, biztosították a teisingi kastélyban folyó tevékenység anyagi alapjait. A Hídverők óvatosan ugyan, de fáradhatatlanul ápolta a magyar nemzetiszocialista hagyományokat, burkoltan antiszemita cikkeket közölt, durván támadta a nyugatra került "kommunista társutasokat" és szervezeteiket, mindenekelőtt a New York-i Nemzeti Bizottmányt, valamint a mögötte álló amerikai intézményeket. A demokráciával szemben mindvégig bizalmatlan volt és nem ritkán a kommunizmus termőtalajának nevezte. Az évek folyamán a hungarizmus gyengült és öregedett, utánpótlása nemigen akadt és a nyilasok gyerekei mérföldes távolságokra kerültek apáik gondolkodásától.

Az ötvenes évek elején beható tanácskozások folytak a szomszéd országok magyar menekültjei politikai képviseleteinek létrehozásáról is. Az ötletet nem fogadta egyöntetű helyeslés, mert sokan úgy látták, hogy csak a magyarok további megoszlásához járulhatnak hozzá és hosszú távra életképtelenek. E vélemény szerint helyesebbnek látszott volna, ha a magyar képviselet egységes marad és a Nemzeti Bizottmány vállalja a magyar kisebbség ügyeinek istápolását is. 1950 januárjában volt is ilyen értelmű határozata, amely szerint "a Végrehajtó Bizottság súlyt helyez arra, hogy a magyar állam jelenlegi határain kívül élő magyarsággal való együttműködés minden vonatkozásban biztosíttassék". A MNB azon az állásponton volt, hogy az egész elnémított magyarság nemzeti képviselete, tehát a kisebbségi {178.} magyaroké is. Ennek gyakorlati keresztülvitele azonban nem sikerült.[179]

Elsőnek megalakult a Csehszlovákiai Magyarok Nemzeti Bizottmánya, amely 1951-ben szerveződött és elnöke Szilassy Béla volt felvidéki képviselő lett. Megszületett 1952-ben Clevelandben a Kárpátaljai Magyarok Szövetsége is, ugyancsak egy volt képviselő, Hokky Károly irányításával. Hokky szervezetének közjogi alapja a magyarok által 1919-ben összehívott szejm határozatának végrehajtása volt, Kárpátalja és népeinek felszabadítása érdekében.[180] A kettő közül a csehszlovákiai magyar bizottmány volt a tevékenyebb és az erősebb. Mind a két bizottság az Egyesült Nemzetekhez és a nyugati kormányokhoz intézett memorandumokkal igyekezett a nemzetközi figyelmet a csehszlovákiai és a kárpátaljai magyarok sorsa iránt felkelteni. Szó volt hasonló erdélyi és délvidéki bizottság létrehozásáról is, de e tervek nem valósultak meg, illetve más formában jöttek létre intézmények az ottani magyarok helyzetének napirenden tartására.

Néhány mondat a Magyarországról kitelepített németek és a magyar emigráció kapcsolatáról. A magyarországi svábok nagyobbik része Baden-Württembergben talált új otthonra. Ez a magyarázata annak, hogy ott születtek meg első szervezeteik is, köztük a Hűség Mozgalom, amely azokat tömörítette, akik lehangoló sorsuk ellenére is ragaszkodtak Magyarországhoz és szerves kapcsolatban kívántak maradni a magyar menekültekkel. A Hűség Mozgalom nem új szervezet volt. Eredetileg 1939-ben Magyarországon jött létre azok részvételével, akik idegenkedtek a hitlerizmustól és nem csatlakoztak a Volksbundhoz. Ezek kitelepítésük után is hajlandók voltak együttműködni a magyarokkal. Nagyobb és tartósabb szervezetnek bizonyult a Leber Lajos - a Bleyer Jakab által annak idején alapított és a német kisebbség képviseletének elismert Volksbildungsverein egyik vezetője - irányításával 1949 novemberében Stuttgartban létesült Ungarndeutsche Landsmannschaft, amely demokráciát, türelmet és a magyarokkal való együttműködést hirdetett. Hamarosan azonban ellenzéke támadt Mühl Henrik volt bonyhádi orvos, MÉP-képviselő és a Volksbund tb. elnöke személyében, aki ugyancsak Stuttgartban ellen-Landsmannschaftot hozott létre és heves kampányba kezdett Leber ellen, azzal vádolva, hogy a magyar nacionalisták uszályába került és olyanokkal hajlandó együttműködni, akik a kitelepítésben vétkesek voltak. Mühl tartózkodást javasolt a magyar emigrációtól, "mely bennünket a maga céljaira, eszközként akar felhasználni".[181] Leber Lajos - aki CDU-képviselőként tagja volt a baden-württembergi tartományi parlamentnek - nem tántorodott el álláspontjától, hanem szervezetét és annak Unsere Post című lapját továbbra is eredeti céljai szellemében vezette.

A magyarokkal szemben ellenséges svábok fő hangadója Weidlein János egyetemi magántanár volt, aki könyveiben és cikkeiben fáradhatatlanul támadta a magyarságot, amiért a német kisebbség kulturális és társadalmi igényeinek megvalósítását állandóan akadályozta, nacionalista indítékokból asszimilálására, tehát megsemmisítésére törekedett és nem volt hajlandó elismerni, hogy amit szellem és szorgalom azon a tájon létrehozott, az a németek műve volt. Weidlein fanatikus megszállottsággal hirdette "tudományos {179.} felismeréseit", anélkül, hogy ezek mögé jelentős közvéleményt tudott volna teremteni.


10. Viták, ügyek, botrányok

A magyar emigránsok vitázó kedve és az ellentétek széles skálájú fellobbanása természetes és magától értetődő volt azután, hogy egy olyan országot hagytak el, amelyben mind kevesebb lehetőség kínálkozott az elvek nyílt megvallására és a demokratikus eszmecserére. Eljőve onnan, ahol minden szabad szót elfojtottak, nem csoda, hogy szenvedéllyel és indulattal vetették bele magukat a vélemények harcába. A polémia sohasem volt oly izzó, mint az ötvenes évek első felében.

Kovács Imre egyike volt azoknak, akik éltek a szólás demokratikus jogával és több olyan cikket írt, amelyben kertelés és köntörfalazás nélkül adta elő, hogyan gondolkodik a magyar közelmúlt eseményeiről és emigráns társai törekvéseiről. 1951 januárjában "A szellem szuverenitásáért" címen összegezte egyéves amerikai megfigyeléseit és tapasztalatait: "Amerika keményen szemben áll a bolsevizmussal, csak nem tud mit ajánlani helyébe! A szabadság, a demokrácia és az emberi jogok biztosítása általánosságban, vagy deklarálva nem elég, a közhasználatban különben is frázisokká kopnak, és az egykori fasiszta, vagy patentírozott kommunista egyformán demokratának, vagy a szabadság védelmezőjének és az emberi jogok bajnokának vallja és tartja magát. Az emberi együttélés teljes csődje, a minden eddigieket felülmúló válsága sokkal mélyebben fekszik, hogysem a felületi kezelés elégséges lenne a rendbehozatalára."[182]

Nézetei heves vitát váltottak ki és ugyanolyan mérges támadások középpontjába került, mint másfél évvel korábban a "Virtuális Magyarország" című cikke után. Most amerikaellenességet vetettek a szemére, miután 1949-ben azzal vádolták, hogy az egész negyvennégyes emigrációt fasisztának nevezte. A "nemzeti emigráció" orgánumai ezúttal is teljesen félremagyarázták vagy meg sem értették aggódó szavait. Azok eltorzításával és belemagyarázásokkal jó ürügyet leltek a demokrata emigráció egy kimagasló alakja lejáratására.

Kovács Imre nem maradt adós. 1952 őszén "Ellenforradalom az emigrációban" címen bélyegezte meg állandó támadóit és olvasta fejükre vétkeiket, amelyeket elfeledni látszottak. "Politikai vakság lenne nem észrevenni az emigráns jobboldal felzárkózását, ellenforradalmi szervezkedését és puccsista törekvéseit. A Nyugat véleménye a demokratikus elveket és kormányzatot illetően nem változott meg, de a világméretekben jelentkező kommunista veszély elnézőbbé tette a minden rendű és rangú fasiszták, egykori demokrácia- és szövetségellenesek - mint antikommunisták - múltjának és szerepének megítélésében s az ily módon keletkezett "kegyelmi vákuumban" a magyar jobboldal is a kedvére grasszálhat, akciózhat és denunciálhat."[183]

Vita kerekedett Cs. Szabó Lászlónak egy 1952 nyarán megjelent írása nyomán is. "Két legenda" volt a címe. Az egyik legenda Cs. Szabó szerint {180.} az volt, hogy a háborúban Budapest végső ellenállása a kereszténység és a nyugati műveltség védelmében történt, vagyis Nyugat védőpajzsa szerepét látta el. Megállapította, hogy a nyugati diplomáciai és haditörténetben egyetlen szó említés sincs arról, mintha Budapest védelme előnyt biztosított volna a nyugati katonai erőknek előnyomulásukban, "a nyugati szövetségesek a háború alatt nem kértek volna ilyen »előnyből«. Budapest védelme német parancsra történt, német hatalmi érdekek s nem a kereszténység védelmében" - írta Cs. Szabó. Szerinte ilyen hamis legenda kezdett kialakulni a vértelen, diadalmas magyar forradalomról is. Ezt írta: "Nemzeti forradalom orosz szuronyok védelmében! Van ennél szomorúbb és megszégyenítőbb ellentmondás? Lehet beszélni földosztásról, amely - orosz felügyelettel - csakugyan megtörtént s a címek egészen átmeneti eltörléséről, mert az is megtörtént, de szó sem lehet magyar forradalomról, amelyben a nép a maga erejéből s erőszakkal vagy anélkül fordított egyet addigi sorsán... Történelmünknek az a keserű, kínzó paradoxonja, hogy a magyarság 1849 óta pazarlóan vérzett idegen érdekekért, idegen szolgálatban, idegen parancsra, de a magyar szabadságért s a maga javáért néhány nagyszerű vértanú kivételével nem ont vért, azt csodálatosképpen mindig békés, vértelen módon akarja elérni, odavetett jutalomként elvárja a nagyhatalmak kezéből. 1914 és 1918 közt számolatlanul hullt a magyar a Piavetól Volhiniáig s 1940 és 1945 közt a Pripeti mocsaraktól Kőszegig (de Északerdélyt idegen kézből fogadta el, a háromnapos demokráciát a könyökig véres moszkovitáktól), most pedig egyre gyakrabban hallani a panaszt, hogy az angolszászoknak nincsenek még végleg kialakult terveik rólunk, holott sehol sem láttam eddig, hogy magának a magyarságnak volna végleg kialakult, józan és összebékítő terve új életéről egy szabad hazában."[184]

Amennyire helytálló volt Cs. Szabó legtöbb felismerése és megállapítása, annyira lehangolónak tűnt sokhelyütt - így a Látóhatár szerkesztőségében is - a magyar társadalmi változásokra irányuló törekvések, az 1945-ös forradalmi változások lebecsülése és az egész 45-ös kísérletnek azzal való elintézése, hogy a demokráciát "a könyökig véres moszkovitáktól" fogadtuk el. Az akkor már Münchenben megjelenő és rövid időre Egész Látóhatár nevet viselő folyóiratban e könyv szerzője válaszolt Cs. Szabó Lászlónak.

Ismét személyes hangra térve át: abból indultam ki, hogy "vajon a demokráciát - még abban a formájában is, ahogyan 1945-ben jelentkezett - valóban csak a szovjet megszállók kényszerítették ránk, avagy átokként hullott közénk... vagy pedig, van ahhoz a magyar népnek is valamelyes köze? Feleletünk: az 1945-ben elindított demokratikus fejlődés nemcsak külső körülmények, de belső magyar törekvések, a népben jelen lévő vágyak és erők következménye is. A háború elvesztését követő változást, demokratikus átalakulást, ha úgy tetszik »háromnapos demokráciát« nem a »könyökig véres moszkoviták« tették lehetővé, de más események és éppen a moszkovitákkal szemben helytálló magyar törekvések is... A második világháborút Magyarországon sem a Szovjetunió nyerte meg egyedül, de az egész náciellenes politikai és katonai front. A demokratikus átalakulás lehetőségét sem a vörös hadsereg teremtette meg egyedül, hanem a szövetségesek közös erőfeszítései, katonai akciói és az Egyesült Nemzetek politikai ténykedései. Magyarországon akkor is bekövetkezett volna a régi, {181.} anakronisztikus társadalmi, gazdasági és politikai szerkezetet felváltó demokratikus átalakulás, ha az országot történetesen a nyugatiak szálljak meg... Ha túlzottnak is tekintjük a »vértelen diadalmas magyar forradalom«-ról szóló legendát, el kell ismerjük, hogy Magyarországon 1945-46-ban történelmi jelentőségű események - nem félünk kimondani -, ha forradalom nem is, de forradalmi természetű változások történtek".[185]

A Cs. Szabónak adott választ a Látóhatárban hozzászólások követték és elsőnek ismét Cs. Szabó László szólalt meg. Megismételte, hogy "a magyar demokrácia halvaszületett volt, amikor idegen megszállók parancskiadásaként fogadták el, akármennyire megért is az idő máskülönben erre a születésre. Nem ért többet, mint Északerdély átvétele a kegyosztó Tengely kezéből. Nem ért többet először erkölcsileg, aztán - mint kiderült - politikailag... Igaz ugyan, hogy a nyugati szabad demokráciák jelképesen ott voltak a magyar demokrácia születésénél, de közben Magyarországot közvetlen szomszédaival együtt jóhiszeműen és rózsás reményekkel »orosz érdekkör«-nek tekintették".[186] Kovács Imre hozzászólásában Cs. Szabó tételével szemben kijelentette, hogy "a Szovjetunió és a kommunista párt nem voltak abban a helyzetben, hogy demokráciával ajándékozhassák meg a magyar népet. Egy totalitárius rendszer és annak ügynökségei képtelenek azt adni, ami nem a lényegük. A Szovjetuniót a háborús szövetségből folyó és a háború utáni újjárendezésre vállalt kötelezettségei egy ideig azonban kötötték és kénytelen volt tűrni, hogy az érdekkörébe utalt Magyarország 1945-47-ben kísérletet tesz demokratikus berendezkedésre".[187] Egy fiatal kereszténydemokrata közíró Sárkány (Komáromi) István a Cs. Szabó-elemzés nézőpontját helytelennek nevezve kifejtette, hogy "1945-ben volt demokrácia, amelynek nyomai írva vannak papíron és a lelkekben. Tényei és igazi hősei történelmünk tényei és tényezői. Ellenzéke lehettünk, de ellensége nem".[188]

Vitatémává dagadt a lélektani hadviselés is, vagyis a Nyugatnak a szovjet tömb népei megnyerésére irányuló új kezdeményezése, amelyről 1952-53-ban a cikkek és hozzászólások tömege jelent meg a nyugati sajtóban. Ez indította Kovács Imrét a probléma néhány vetületének alaposabb megvilágítására. Elsősorban arra keresett választ, hogy mit kellene tenniök a maguk propagandaintézményeivel a nyugati hatalmaknak és milyen taktikával kellene közelíteniök a kelet-közép-európai népek felé. Szerinte azt az alapvető kérdést kellene tisztázniok, hogy mire készülődnek: felszabadításra vagy büntető hadjáratra? "Ha fel akarják szabadítani a leigázott népeket - írta -, akkor olyan feltételeket kell szabniok, hogy azokat a kommunisták is elfogadhatónak tekintsék. A vasfüggöny mögötti pártokban a tagok 99 százalékát volt szocialisták, szakszervezetiek és a társadalom minden rétegéből és minden foglalkozási ágból verbuváltak teszik ki; a moszkvai képzettségű vagy hazai nevelésű kommunisták alig érik el az egy százalékot. Ha a kommunista tömegek felé elfogadható feltételeket propagálnak a nyugati rádiók, akkor fel lehet oldani a pártok kötőanyagát és a moszkovitáknak még több bajuk lesz a gyülevész pártjaikkal, amelyeknek se erős ideológiai képzettségük, se belső összetartó erejük, se komoly fegyelmük nincsen és amelyeket csak nagynehezen tudnak fegyelmezni és vonalban tartani. A kommunisták kollektív fenyegetése vasegységbe kovácsolja a pártot és inkább elpusztulnak, de arra, hogy hetedíziglen megbosszulják {182.} őket, nem adják meg magukat... A lélektani hadviselés ezeknek a kérdéseknek gondos analízisével és a megoldás egészen végiggondolt programjával a célját, a leigázott népek békés felszabadítását elérheti. Pontosan meg kell szabni, hogy mennyit mehetnek el a kommunisták felé a megnyerésük érdekében és határozottan ki kell nyilvánítaniok, hogy az elnyomott népeket mire akarják felszabadítani. A parasztokat meg kell nyugtatni, hogy érintetlenül hagyják a földreformok teljes állagát és visszakapják a kollektivizált földjüket. Az ipari munkásoknak biztosítani kell a reájuk eső részvényeket a rekapitalizálódással kapcsolatban, mert verejtékes áldozatukkal sokszorozódott meg az ipari termelés és legalább olyan joguk van a birtoklásra, mint amivel majd a régi tulajdonosok akarnak élni. Az Egyház is bölcsen cselekedne, ha kijelentené, hogy nem a vagyonát vagy az intézményeit kívánja vissza elsősorban, hanem a híveit, akik minden bizonnyal örömmel eltartanák, ha megint az övéi lehetnének."[189]

Kovács Imre tanulmányát a Látóhatár már azzal a szándékkal közölte, hogy ankét induljon róla és nem csalódott, mert szép számú hozzászólás érkezett. Csorba-Mikita István az emigráns agrárprogramokkal szemben a paraszti véleményeket foglalta össze arról, milyen legyen egy majdani Magyarország agrárszerkezete. A földreform eredményeinek megtartása mellett érvelt, a nagybirtokokkal és az erőszakkal szervezett termelőszövetkezetekkel szemben: "a magyar parasztság a szabad kisbirtokos társadalom és üzemi rendszer felé törekszik. Megveti a kolhozt, de nem kér a nagybirtok hatalmi, kényszertermelési és emberlenéző rendszeréből sem. A »nagy per« eldőlt. Ezt tudomásul kell vennie mindenkinek. A szabad Magyarországon sem a kolhoz intézményét megváltozott vezetéssel fenntartani, sem a nagybirtokrendszert restaurálni nem lehet".[190] A Sydneyben élő Ravasz Károly volt követségi tisztviselő szerint Kovács Imre mesterien állította szembe az ellenállást az átállással, vagyis az államhatalmi szerveknek és a párttagoknak egy nekik is elfogadható reformprogram számára való megnyerését. A realizmus azt sugallja, hogy elsősorban az utóbbi lehetséges. "Ha elfogadjuk a Kovács Imre által megszabott célt - írta Ravasz -, a lélektani hadviselés irányítóinak meg kell változtatniuk a frazeológiájukat. Ez azt jelenti, hogy el kell ejteni a restitúció és kártérítés gondolatát. A meglévő helyzetből kell kiindulni."[191]

Egy másik volt követségi tisztviselő, a Brazíliában élő Kapos László azt fejtegette, hogy "Magyarország és a többi megszállt ország népeinek ma még felesleges a megadásról beszélni; a túlnyomó többség boldogan megadná magát »feltétel nélkül« is. A magyar népnek és a többinek buzdításra, támogatásra van szüksége, biztató hírekre a Nyugat erejéről, felkészültségéről és határozottságáról. A bűnbocsánat meghirdetése a »kiskommunisták« számára ma még nem lazítaná meg a pártfegyelmet, de hatásos lehet majd akkor, ha a Kreml helytartóinak bizonytalansága, a pártfunkcionáriusok kapkodása, a személyi ellentétek és a kommunista gazdasági rendszer csődje olyan méreteket öltenek valamelyik csatlósországban, hogy egy hatalmas erejű, ösztönös, de Nyugatról lélektanilag támogatott népi megmozdulás a bábkormány megdöntésére vezethet. A legutóbbi keletberlini események előrevetették árnyékát annak, hogy az elnyomott nép szeizmográfszerűen megérzi az elnyomó belső bizonytalanságát és adott körülmények szerencsés {183.} találkozása esetén arra is képes lehet, hogy az elnyomást saját erejéből lerázza magáról".[192]

A Magyarországról 1951-ben elmenekült és Belgiumban élő Földes-Papp Károly filozófus, volt egyetemi magántanár a rádiók szerepéről és munkájáról írva kifejtette, hogy ha "egy taktikai fogás az USA részéről eleve nem sok eredménnyel kecsegtet, viszont túl sok magyar verejtéket, sőt vért kíván áldozatul, én ily esetben nem helyeselném a taktikai fogást. A népek nem kísérleti nyulak. Ezért a lélektani hadjáratot a stratégia és taktika műszabályain és fogásain túl és mindenekfölött a lelkiismeretes nemzetszolgálatnak kell irányítania. Ezt várja a nyugati rádiók magyar vezetőitől és munkatársaitól az otthoni magyar nép és az egész nemzet. Más szavakkal: mi, magyar emigráció, ne akarjuk eldönteni, hogy milyen legyen az USA lélektani hadviselése; de annál inkább igyekezzünk állandóan felelőséggel rajta tartani szemünket a nyugati rádiók magyar adásain... A magyar nyelvű nyugati rádiók hallgatása így sokak számára szinte kultikus aktus, katakombaszerű titkossággal, veszéllyel és éppoly irracionális jelleggel. Ebben az abnormis állapotban hallatlanul éhesek és szomjasak a lelkek. S mert a megváltó szót még sokáig képtelenek kimondani a szabad rádiók, ahelyett, hogy felelőtlen ígérgetés hazugságaiba bonyolódnának, valami vigasztalást kell nyújtaniok. Néha a világesemények produkálnak vigasztaló tényt. Ha ilyesmi nem akad, akkor leghelyesebb vigasztalni egyéb becsületes módon: kérve az otthoniakat, hogy igyekezzenek örömet találni a magyar táj rendkívüli szépségeiben, a magyar szó ízeiben; abban, hogy borzalmas szenvedésük gyakran megható egységbe kovácsolja és forrasztja ezt a történelme során oly sokszor széthúzó, pártos népet... Szolgálni a nagy beteget, a mai nemzetet, megmenteni a boldog korszak számára: ez a magyar nyelvű rádiók legfőbb feladata".[193]

A többi között Kuthy Mihály is - ez írói név mögött az akkor Párizsban élő Fenyő Miksa rejtőzött - arról elmélkedett, mit kellene tenniök a nyugati rádióállomásoknak egy eredményes lélektani hadviselés érdekében. Tudatosítaniok kellene az Egyesült Államok elnökének fogadkozását, hogy a "csatlósországoknak kijáró szabadság"-ot Amerika soha alku tárgyává tenni nem fogja. "Európában - írta - gyakran találkozunk a lekicsinylő megállapítással, hogy az amerikai diplomácia »ideális« szemben az európaival, mely »reális«. Hát ez hála Isten igaz; az USA külpolitikájában erősebb az ideális törekvés, mint az európaiban, de viszont az is igaz, hogy ezeknek az ideáloknak megvalósítását Amerika egy nagyon reális hadsereggel kész előmozdítani. Ezt százszor és aláhúzottan kell közölni a csatlósországok népeivel. És azt is, amit K. I. okosan javasol, hogy a kommunista tömegeknek semmi büntetéstől, vagy bosszúállástól nem kell tartaniok. Ki kell fejteni, hogy is érhetne valakit büntetés, akit úgy kényszerítettek be a kommunista pártba; de ki kell fejteni azt is, hogy azoknak sem jár büntetés, akik meggyőződésből, ideális célok szolgálatában léptek be a pártba, melyből - tudjuk - szabadulás elképzelhetetlen. Valóban úgy áll a dolog, hogy a büntetés vagy pláne bosszúállás aktáit egyszer már le kell zárni (ami persze nem jelenthet minden gonosztettre menlevelet) s ennek állandó hangoztatásával fokozni kell a vágyat a fölszabadulás után. De hogy ez akcióban robbanjon ki, ezt egyelőre ne várjuk s ne keltsük az otthoniakban a {184.} keserű érzést, hogy könnyű az acélfalon túl levőknek ellenállásról, lázadásról beszélni."[194]

Hozzászólt a kérdéshez Barankovics István is. Terjedelmes tanulmányában a többi között rámutatott arra a körülményre, hogy a lélektani hadviselésnek a helyes módszereit csak a szóban forgó népek és társadalmi rétegek valóságos - belső és külső, múlt és jelen - helyzetének figyelembevételével lehet megállapítani. A gazdaságinál jóval tartósabbnak és jelentősebbnek ítélte meg a szellemi-erkölcsi ellenállást. "Ezért a lélektani hadviselés metódusait különösképpen azokra a tényezőkre tekintettel kell megállapítani, amelyek az illető nép szellemi és erkölcsi ellenállásának legfőbb forrásai."[195] Barankovics a "szovjetizált világ" elleni lélektani hadviselést mindaddig szükségesnek ítélte meg, míg "a bolsevizmus népeket tart elnyomás alatt és amíg fel nem adja világnézeti-bölcseleti lényegétől elválaszthatatlan világforradalmi tanítását és világuralmi törekvéseit".[196]

Meglepőnek látszhatik, hogy míg 1953-54-ben - Sztálin halála, a keletberlini felkelés és a Nagy Imre nevével fémjelzett magyarországi új szakasz meghirdetése után - a nyugati kormányokat és közvéleményformáló szerveket erősen foglalkoztatta az új helyzethez való alkalmazkodás és a politikai hírverés átgondolása, a magyar emigrációban ez új fejlemény csak az úgynevezett demokratikus szárnyat foglalkoztatta, a magát nemzetinek nevező emigráció mintha nem értette volna meg a Kelet-Európában meginduló erjedést. Annak tudatában, hogy a felszabadítás érdekében bizton számíthat a fegyverekre, a Nyugat katonai fölényére, feleslegesnek érezte a politikai taktikai tervek átvizsgálását és újbóli megfogalmazását. De, még a Nemzeti Bizottmány egyes köreiben sem vették észre, hogy valami megmozdult és erre Nyugaton is reagálnak a gondolkodó fők. Érdekes módon, a Látóhatár ankétjának reakcióiban is elsősorban a múlt pozícióinak érintése borzolta fel a kedélyeket, nem pedig a néplélektani meggondolások fokozottabb érvényesülésének sürgetése a hosszabb és rövidebb távú politikai hírverésben. Mintha a nemzeti emigráció csak a fegyveres erővel történő hatalomváltás lehetőségével számolt volna és nem egy békés erjedési folyamattal, amelynek taktikai módszerei és fogásai természetesen mások, mint az erőszakos beavatkozásé. Ebben a táborban 1953-54-ben változatlanul a katonai megoldást hitték a felszabadulás egyetlen járható útjának.

A Nemzeti Bizottmány ebben a periódusban nem tudott kellő erővel és eréllyel fellépni. Az előző évek belső egyenetlenségei és villongásai eléggé meggyengítették. A csodával határos volt, hogy legalább formai egysége fennmaradt és nem szakadt szét. Ez elsősorban Varga Béla higgadt mérsékletének, egyensúlyozó tehetségének, feszültségeket feloldani képes emberi jó tulajdonságainak és kompromisszumra való hajlandóságának volt tulajdonítható.

A Bizottmány története a viták és ellentétek története. A benne megtestesült koalíció oly széles körű volt, hogy eleve emberfeletti feladatnak látszott az együttes hosszabb időre szóló összetartása és működtetése, önmaga erejére támaszkodva aligha élte volna túl a kezdeti éveket. Az amerikai politikai és anyagi támogatásnak nagy része volt abban, hogy válságokon átbukdácsolva mégis csak kihúzta 1957-ig.

Voltak, akik már induláskor jogi szempontból hibásnak és helytelennek {185.} ítélték a szerkezetét és ismételten a kibővítését szorgalmazták. Főleg Varga Bélának azt a tételét vitatták, hogy a Nemzeti Bizottmány nem az emigráció, hanem a szabadságától megfosztott magyar nép képviseleti szerve. Az Unio-csoporthoz tartozó Kern Aurél ezt átlátszó érvelésnek nevezte, amellyel szerinte Varga Béláék ki akartak bújni az emigráció ellenőrzése alól. Kövér Gusztáv volt erdélyi képviselő azt állította, hogy sem a Bizottmány, sem végrehajtó bizottsága nem felel meg a demokrácia és a parlamentarizmus követelményeinek. Új, szélesebb alapokon nyugvó konstrukciót javasolt Teleki Béla, a volt erdélyi képviselők szóvivője, és Zsitvay Tibor volt igazságügyminiszter is. Veér Imre, az 1946 nyarán Ausztriába menekült volt kisgazdapárti képviselő, a köztársasági államforma hajdani harcosa, aki az emigrációban feltámasztotta a Magyar Köztársasági Ligát, Varga Bélának arra a megállapítására, hogy a Bizottmány nem az emigráció képviselete akar lenni, azt válaszolta, hogy "akkor sürgősen meg kell alkotni az emigráció képviseleti szervét". Javasolta, hogy az emigráció válasszon ilyet. Magas rangú bírákból összeállított bizottság volna hivatva annak megszervezésére, hogy "egy valóban demokratikus választás útján minden, az UNO létrehozta IRO által igazolt 21-ik életévét betöltött emigráns magyar férfi és nő titkos szavazásával alkottassék meg a magyar emigráció képviseletének jogosult szerve".[197]

Veér Imre javaslatát többen helyeselték anélkül azonban, hogy bárki komolyan átgondolta volna megvalósításának lehetőségét. Egyébként is, a magyar nép képviselete mellett egy emigrációs képviselet az egység helyett a menekült magyarok további megosztását idézte volna elő. Arra ugyanis nem lehetett számítani, hogy a Nemzeti Bizottmány átadja helyét egy emigrációs képviseletnek. Arról nem is szólva, hogy a nemzetközi elismerés aligha váltott volna át a régiről az új képviseleti szervre. Veér Imre ötlete szükségszerűen lekerült a napirendről. Hamarosan el is felejtették.

A bizottmány kiszélesítése azonban továbbra is foglalkoztatta az emigráns politikusok egy részét. Kövér Gusztáv azt akarta, hogy minden törvényhozó tagja lehessen, aki "egy nagyon világos meghatározás szerint hazaárulónak nem tekinthető". Szerinte 200 volt törvényhozó tartózkodott 1951-ben Nyugaton. Akiket nem hívtak meg a New York-i testületbe - érvelt - "burkoltan hazaárulóvá minősül". Kövér többekkel együtt azt ajánlotta, hogy a kiszélesített Bizottmány alakuljon át igazi emigráns parlamentté és választás útján állapítsa meg, kik legyenek a végrehajtó bizottság tagjai.[198]

Varga Béla 1951 nyarán tett európai útján megígérte a Bizottmány kiszélesítését, hogy ezáltal is nőjön a súlya, de arról nem szólt, hogy ezt hogyan gondolja megvalósítani.

A kiszélesítést követelők azzal érveltek, hogy általa hatékonyabb és eredményesebb lesz az emigráció tevékenysége, nagyobb emigráns közösségek kapcsolódnának be a munkába, meg lehetne szervezni a jobb tájékoztatást, támogatni lehetne a könyv- és lapkiadást, az ifjúságot, a szellemi és művészeti élet kezdeményezéseit, a kivándorolt magyarok kedvezőbb elhelyezkedését. Nem kétséges, hogy minderre szükség lett volna, de kérdéses, hogy a meglévőnél még szélesebb alapú testület jobban látta volna-e el feladatát, hiszen minél több tagja lett volna, annál több nézet és felfogás {186.} törekedett volna érvényesülésre, tehát az ellentétek szaporodtak volna. Az is feltételezhető volt, hogy egy duplájára nőtt testületben mindenképpen többségbe kerültek volna a 39-es és korábbi parlamentek tagjai, a testület szükségszerűen konzervatívabb színezetet nyert volna és ha maga választja a végrehajtó bizottságot, a 47-es koncepció hívei abban is kisebbségbe kerültek volna. A kiszélesítők politikai "nyitást jobbra" indítottak volna el, aminek mindenképpen a feszültség növekedése és a nyugati partnerek megzavarása lett volna a következménye.

Nem került sor rá, mert a kezdeményezők is jól tudták, hogy a vállalkozásnak nem volt kellő külpolitikai fedezete és anélkül a terv nem valósulhatott meg. Az Egyesült Államok aligha támogatott volna egy olyan bővítést, amelynek révén esetleg hajdani ellenfelei és a demokráciával szemben bizalmatlan személyek jutnak az általa fenntartott képviseleti szervbe

Ebben az időben vert hullámokat az Eckhardt-féle összeférhetetlenségi ügy. Eckhardt Tibor a végrehajtó bizottság tagjaként kezdettől fogva tevékenyen részt vett a Bizottmány munkájában. Különösen azt tartotta fő feladatának, hogy a végrehajtó bizottságban helyet foglaló 47-es politikai vezetőkkel és az általuk képviselt irányzatokkal szemben a 39-es koncepció híveinek hangját hallassa és mintegy azok fő képviselője legyen. Cikkeiben és nyilatkozataiban a többi között a királyság mellett foglalt állást (mert "a világtörténelem két legembertelenebb zsarnoksága, a nácizmus és a bolsevizmus egyaránt köztársaságban született meg"), elutasította az 1945-ös koalíciós korszak legtöbb reformját (azzal enyhítve, hogy sem 1939-hez, sem 1945-höz nem lehet visszatérni), az üzemeket szerinte vissza kell adni - mihelyt lehetséges - jogos tulajdonosaiknak, vagy legalább illő módon kártalanítani kell őket.[199] Rokonszenvét a háború előtti Magyarország iránt nyíltan hangoztatta. Tehát érthető módon ellentétbe került sok bizottsági társával, elsősorban Nagy Ferenccel, Peyer Károllyal, Pfeiffer Zoltánnal. Személyi hiúság is közrejátszhatott, hiszen nem volt titok, hogy a vezető és irányító szerepre önmagát mindenki másnál alkalmasabbnak vélte. Egy 1950 júniusi végrehajtó bizottsági ülésen az emigráció katonai problémáiban és a katonák számbavételét érintő kérdésben a többséggel támadt nézeteltérését azzal zárta le, hogy - a Bizottmány elnöke és a végrehajtó bizottság tudta nélkül - tüntetően belépett a Magyar Harcosok Bajtársi Közösségébe.

Varga Béla nem fogadta el Eckhardt magyarázatát és helyt adott Sz. Szabó Pál bizottmányi tag összeférhetetlenségi indítványának, kiadva a Bizottmány igazoló és összeférhetetlenségi bizottságának. Sz. Szabó az összeférhetetlenséget abban látta, hogy az MHBK céljai ellentétben állnak a Magyar Nemzeti Bizottmány alapokmányának tekintett 1948. június 10-i elnöki "Értesítés" elveivel. Az ugyanis elítéli a nyilasokkal és a kommunistákkal való együttműködést. Sz. Szabó szerint az MHBK vezetői együttműködtek a nyilasokkal.

Az igazoló és összeférhetetlenségi bizottság öt tagból állott. Elnöke Peyer Károly, tagjai Nagy Ferenc, Pfeiffer Zoltán, Közi Horváth József, Eckhardt Tibor, majd ennek lemondása után Czermann Antal voltak. Az Eckhardt-ügyet megelőzően kb. 80 esetben hozott határozatot. Ez a Bizottság döntött a felvételi kérelmek ügyében és más ügyekben is. Az Eckhardt-ügyben a bizottság nyolc hónapig folytatta a vizsgálatot, ülései nyilvánosak voltak és {187.} azokon Eckhardt, illetve megbízottja részt vett. A bizottság igyekezett elkerülni annak látszatát, mintha politikai hadjáratot folytatna Eckhardt ellen. Elsősorban azt vizsgálta, hogy az MHBK szervezési felépítése és vezetése alapján olyan célokat szolgál-e, amelyek összeférhetetlenek a Bizottmány demokratikus programjával. A vizsgálat 1951. június 8-án zárult, a következő határozattal: "A Magyar Nemzeti Bizottmány Igazoló és Összeférhetetlenségi Bizottsága megállapítja, hogy a Magyar Nemzeti Bizottmány tagjával szemben összeférhetetlenség esete forog fenn, ha az illető a Magyar Harcosok Bajtársi Közösségének tagja." A határozatot Közi Horváth József nem írta alá. A tárgyalásokon sem vett részt, elkülönítve magát ezzel az Eckhardt elleni vizsgálattól. Czermann Antal a határozathozatal után kisebbségi véleményt nyújtott be.

A határozatot Varga Bélának a végrehajtó bizottság elé kellett volna terjesztenie és elfogadtatnia. Ez nem történt meg, sőt a Bizottmány elnöke alaki kifogásokat emelve, amolyan "házszabály"-vitát kezdeményezett, arról kívánván megszavaztatni a bizottmányi tagokat, hogy megállapítható-e összeférhetetlenség, ha annak oka nincs pontosan körülírva az eljárás alapjául szolgáló jogszabályban. Vagyis, összeférhetetlen-e a bizottmányi és az MHBK-tagság, ha az nincs kifejezetten megemlítve a bizottmányi alapokmánynak számító 1948-as elnöki Értesítés-ben. A mintegy nyolcvan taghoz eljuttatott szavazólapot a tagok fele válaszolta meg és az ügyben végleges döntés nem történt, ami azzal járt, hogy Eckhardt Tibor továbbra is a Bizottmány tagja maradhatott.

Varga Béla magatartása örömöt és megelégedést keltett Eckhardt táborában és az egész úgynevezett jobboldali emigrációban - beleértve a Keresztény Népmozgalmat is, amelynek fő exponensei, Közi Horváth József és Varga László az ügyben félreérthetetlenül az összeférhetetlenség felvetése ellen foglaltak állást. A másik oldalon, a Parasztszövetség, a Szociáldemokrata Párt és a Függetlenségi Párt mélységesen elégedetlen volt Varga Béla viselkedésével, amit szabálytalannak és a korábbi gyakorlattal ellentétesnek nyilvánítottak. Nagy Ferenc, Peyer Károly és Pfeiffer Zoltán érthetetlennek nevezte az elnök magatartását és ez egy időre meg is ingatta a közöttük addig zavartalan együttműködést. A szociáldemokraták és a parasztszövetségiek határozottan visszautasították Varga Béla döntését. Ezt feltehetően az elnöknek az a félelme váltotta ki, hogy egy Eckhardtot elmarasztaló határozat - Varga Béla véleménye szerint a bizottság csak ajánlás megtételére volt illetékes - a Nemzeti Bizottmány kettészakadásához vezet, amivel Eckhardt hívei fenyegetődztek is. A másik oldalon viszont a jobboldal előli meghátrálást láttak és bátorítását mindazoknak a törekvéseknek, amelyek ellen a Bizottmánynak alapítási elveinek megfelelően fel kellett volna lépnie.

A Bizottmány kebelén belüli viták és nézeteltérések olykor a személyeskedés területére csúsztak át, ami eleve elzárta a további eszmecsere lehetőségét. Vándor Ferenc volt kisgazdapárti, majd függetlenségi párti képviselő például jogosnak és időszerűnek látszó kritikai észrevételeit összekötötte Nagy Ferenc, Kovács Imre, Saláta Kálmán és volt pártelnöke, Pfeiffer Zoltán elleni kirohanásokkal, mindenféle régi ügyeket kotorva elő, hogy hitelüket és tekintélyüket aláássa. Később Nagy Ferenc ellen összeférhetetlenségi {188.} indítványt tett, azzal érvelve, hogy "egy arra illetékes és intézkedésre hivatott hatósághoz, a nemzet érdekeit súlyosan veszélyeztető javaslatot adott be". Amikor azután Varga Béla és a végrehajtó bizottság kimondotta, hogy a "Nagy Ferenc ellen bejelentett összeférhetetlenségi ok nem állott fenn" és őt "tevékenységében az egyetemes magyarság érdekei vezetik", Nyirjessy Sándor volt képviselő egy hírlapi cikkben a Bizottmány elnökét diktatórikus hajlamokkal vádolta és Vándor Ferenc védelmében írott cikkét így zárta: "Talán a tömegek lélektanának hiányos ismerete, vagy a viszontszolgálat reménye; - talán a jövedelmező pozícióban való vakmerő hit, avagy csak az ebből származó indokolatlan gőg: - talán csak a gyermekcipőben járó államférfiúi képességek, avagy csak a hozzá nem értés szülte ezt a szerencsétlenséget, azt mi nem tudhatjuk még ma. Ha pedig az akcióban részt vettek: - nevezetesen Varga Béla, Kállay Miklós, Peyer Károly, Pfeiffer Zoltán és a kultúrfelelős Barankovics István - rendeztek egy versenyfutást Nagy Ferenc udvarlására, akkor meg kell állapítanunk, hogy csak holt versenyről lehet szó és csak Nagy Ferenc vesztett a téten."[200] Nyirjessy Sándor egyébként a Barankovics István kultúrpolitikai javaslata elleni bírálatában is azzal tűnt ki, hogy érveit személyes rágalmakkal toldotta meg.

Hosszan tartó polémiát váltott ki Sulyok Dezső A magyar tragédia című 1954-ben megjelent könyve, amelyben minden rosszat elmondott bizottmánybeli végrehajtó bizottsági társairól és azok pártjairól. Súlyos vádakkal illette Nagy Ferencet, de még inkább a szociáldemokrata pártot múltbeli magatartása miatt. Peyer Károly "Válasz egy rágalmazónak" című füzetben utasította vissza Sulyok állításait. Azt írta, hogy "kevés ember ártott annyit a magyar népnek, mint Sulyok ezzel a könyvével és senki sem használt annyit a kommunistáknak, mint ő. A kommunisták otthon ezt a könyvet a szemináriumban tankönyvnek fogják használni az eddigi rágalmaik alátámasztására "a jobboldali szociáldemokraták" ellen és Sulyok könyvéből fogják meríteni rágalmaik bizonyítékait".[201]

Egy 1952-ben megjelent munka szerzője, Ács Ernő, aki azt vizsgálta, hogy a Magyar Nemzeti Bizottmány mennyire felel meg a modern szervezési elveknek, a belső viták és ellentétek forrásának azt a körülményt nevezte, hogy az emigráns politikai vezető garnitúra a Bizottmányba "átültette, szervesen, a régi Magyarország pártpolitikai problémáit, majdnem összes elvi és személyi nehézségeivel együtt. Szinte azt kell hinnünk, hogy nem okult a múlton; ragaszkodott régi elvi és ideológiai alakiságaihoz, és ezeket, közös magyar sorsunk jövőjének érdekében, fontosabbnak tartotta, mint a jó szervezés örök törvényszerűségeinek lényegét" ... A menekült magyarok nagy része "pártokat és ideológiákat lát megvalósulni a M.N.B. jelenlegi szervezeti összetételében is, és ezért bizalmatlan vele szemben".[202]

Ezzel a véleménnyel szembevethető volna, hogy a MNB nem légüres térben és a modern szervezési elméletek lassú felhasználásával alakult meg, hanem gyors elhatározás eredményeképpen, egy olyan világpolitikai pillanatban, amikor a kelet-közép-európai nemzeti komiték létesítése sürgető szükségként lépett fel. A szervezési elv nem lehetett más, mint azoknak a törvényhozóknak a tömörítése, akik a legutolsó választások alapján némi jogcímmel rendelkeztek, hogy a magyar nép képviselőinek tekinthessék őket. {189.} A reprezentativitás is azt követelte, hogy minél több irányzat és párt vegyen benne részt, a lehető legszélesebb társadalmi alap érdekében. A Magyar Nemzeti Bizottmány persze nem örök életű politikai szerkezetnek készült, hanem a feltételezett közeli felszabadulásra vagy egy belátható időn belüli politikai átalakulásra. Kétségtelen volt, hogy tagjainak mandátuma előbb vagy utóbb lejár, nemcsak jogilag, de azok megítélésében is, akikre támaszkodtak és akiktől a nemzetközi elismerést megkapták.

A belső ellentétek, viszályok, szakadások nem magyar jelenség, hanem az emigrációkat végigkísérő tünet. Elég tanulmányozni a Kossuth-emigráció krónikáit, a múlt század végi és e század eleji anarchista, szocialista, bolseviki emigrációk eseményeit, a különböző jobboldali emigrációk történetét, a két háború közötti magyar radikális, szocialista és kommunista frakciók belső villongásait és egymás elleni harcait, hogy meggyőződjünk róla, az 1945 utáni magyar emigráció sem jobb, sem rosszabb az előzőknél. A civakodást és a széthúzást nem a második világháború utáni menekültek és a kommunista rendszer emigránsai találták ki.

A botrányokat sem. Köztük a legnagyobb port az úgynevezett Pap István-ügy kavarta fel. Az történt ugyanis, hogy Kovács Imre 1951 januárban Amerikából levelet küldött az akkor Zürichben élő Pap István volt parasztpárti képviselőnek és abban tájékoztatta különböző időszerű politikai kérdésekről. A többi között érintette a hazai ellenállást és a Nemzeti Bizottmány belső ügyeit. Az ellenállási tevékenységgel és annak bátorításával kapcsolatban azt a megjegyzést tette, hogy politikai csoportjuk tekintélyének és súlyának használna, ha ösztönzésére felrobbanna egy vasúti híd vagy gyár, vagy hasonló történnék. A bizottmányi vezetőket jellemezve pedig Nagy Ferencről és másokról lebecsülő kijelentéseket tett. A levél magántermészetű és bizalmas volt. Nem lett volna semmi következménye, ha nem jut egy svájci asszony kezébe, aki - Kovács Imre közlése szerint - Pap Istvánt szerelmével üldözte és zsarolta. A kínos helyzet odáig fajult, hogy a levelet ez a zürichi nő Pap Istvántól ellopta, arról fotókópiákat készített és mindenhová eljuttatta, Magyarországra is. A levél a többi között Ember Sándor volt MÉP-képviselőhöz is elkerült, aki tájékoztatta tartalmáról Eckhardt Tibort (kinek éppen folyt az összeférhetetlenségi ügye), közlésre pedig átadta a Hungária című müncheni hetilapnak. Amikor az ügy kipattant, Kovács Imre a Nemzeti Bizottmány elnökénél összeférhetetlenségi bejelentést tett önmaga ellen, mivel - mint Varga Bélának címzett levelében írta: - "bizalmas információim lopással nyilvánosságra és illetéktelen, sőt ellenséges kommunista kezekbe kerültek és árthatnak a magyar ügynek". Kovács Imrét legjobban az bántotta, hogy Nagy Ferencről írott negatív megjegyzései egy olyan emberrel való viszonyát rendítették meg, akivel közös táborban és fegyverbarátságban küzdött a demokratikus emigráció céljaiért. Nagy Ferenc nemes lelkűnek bizonyult, jóllehet sérthették Kovács Imre kitételei, nem csinált ügyet belőle, egy idő után barátságuk és jó viszonyuk helyreállt.

A jobboldali tábornak, persze, csemege volt a két parasztpárti politikus, Kovács és Pap körüli botrány, hiszen elterelte a figyelmet a neki kényelmetlen Eckhardt-ügyről és gyengítette a negyvenhetesek erejét. Ezt a jobboldal ki is használta, sajtója hetekig tálalta a szenzációsnak nevezett ügy részleteit. {190.} Komolyabb méretű és jelentőségű volt Kovács Imre szembekerülése a Szabad Európa Bizottsággal, amelynek kutató osztályán mint ösztöndíjas analista akkor dolgozott. A Szabad Európa Bizottság ügyvezető alelnöke, F. R. Dolbeare 1951. szeptember 4-én, arra való hivatkozással, hogy a Szabad Európa Bizottság felfogása a Vasfüggöny mögötti népek felszabadítását, illetve annak módszereit illetően különbözik az ő felfogásától, arra kérte, hogy vonja le annak következményeit és mondjon le állásáról. Miután Kovács ezt megtagadta, átnyújtotta neki a felmondó levelet. A vállalat szerint alkalmazottjai nem vethetik fel a szabotázscselekmények és hasonló akciók gondolatát, mivel az intézmény békés eszközökkel kívánja a szóban forgó országok felszabadulását előmozdítani. Kovács Imre ezután levelet írt C. D. Jacksonnak, a Szabad Európa Bizottság akkori elnökének, amelyben kifogásolta felmondása módját, "Önök adminisztratív kérdésként fogták fel az ügyemet - írta -, én politikai kérdésnek tekintem, mert következetesen demokratikus magatartásom miatt ellenem a gyűlöletig fajuló hajsza folyik, amióta eljöttem Magyarországról, ami a Szabad Európa Bizottság döntésével a legdrámaibb periódusába lépett." Kovács Imre szerint politikai ellenfelei azt a szerepét akarták megtorolni, amelyet Magyarországon az ellenállás éveiben és a demokratikus kísérletben játszott. "A lopott levéllel az a jobboldal operált ellenem - állapította meg -, amely még 1944-45 telén a hadműveletek közepette menekült el Magyarországról a németekkel együtt - az oroszok elől. Amikor a Szabad Európa Bizottság vezetősége a lopott levelet döntő bizonyítékként elfogadta, valójában deferált az emigráns jobboldal előtt."[203]

1981-ben készült önéletrajzi visszaemlékezésében Kovács Imre részletesen megírta, milyen megfontolások sugallták baljóslatú levelének megírását és mi történt azután, hogy kitették a Szabad Európa Bizottságból. Először egy Boston melletti birtokra került kertésznek, majd beiratkozott a Harvard egyetemre, ahol filozófiai, történelmi és irodalmi előadásokat hallgatott. Nemsokára azonban búcsút mondott Bostonnak és visszaköltözött New Yorkba, ahol másfél évet töltött egy villanymotorgyárban, mint vasesztergályos. Három évvel elbocsátása után, visszahívták a Szabad Európa Bizottságba, ahol egy akkor indított propagandaakció előkészületeiben és lebonyolításában vett részt.[204] Ezzel egy időben a politikai életben is hallatta újból a hangját és a közben történt egyéb események elfeledtették az 1951-es incidenst.

Eckhardt Tibor a Kovács-Pap-üggyel és saját összeférhetetlenségi ügyének elsimításával végső fokon nyeregben érezhette magát, dolgában azonban mégsem lehetett olyan biztos, mert ahelyett, hogy végrehajtotta volna a közvetlen hívei által sugallt és propagált személyi átalakítást,[205] lemondott a Bizottmányhoz fűződő elképzeléseiről és meggyorsította a Szabad Magyarok Világszövetsége szervezését. Ezt 1951 elején kezdte el. A müncheni Hungária újévi számában szózatot intézett a nyugaton élő magyarokhoz, amelyben szükségesnek mondotta a világszövetség megalapítását. Úgy látszik, ennek a szervezetnek a segítségével akarta kivívni azt az emigrációs irányító szerepet, amelyre a Bizottmányon belül sikertelenül törekedett. Egy hónappal később vezércikkben jelentette be, hogy "Indulunk!", büszkén regisztrálva a felhívására érkezett pozitív válaszokat és megindokolva részleteiben {191.} is, miért van szükség e szervezetre. "Égető szükség van a Szabad Magyarok Világszövetségére - írta -, mert a nemzetközi helyzet válságosra fordult és földrajzi szétszóródottságunkban nem nélkülözhetjük tovább az egységes társadalmi vezetést, mely felkészít mindannyiunkat a közös felszabadító harcra s mely keresztény és nemzeti eszményeinket, minden pártpolitikától mentesen, megőrzi és átmenti a felszabadulás ünnepélyes napjára. Szükség van erre az egész világot átfogó magyar társadalmi szervre, mert a kommunista bontó törekvésekkel és az emigrációs lelki betegségekkel szemben tudatosan munkálnunk kell a magyar egységet. Ezt a munkát pártpolitikai szervezet, vagy akár egy pártkoalíció nem tudja elvégezni, mert pártpolitikusokból álló vezetőség múlhatatlanul versengeni kezd egymással, külön táborokat szervez, szembe állít magyart a magyarral, nem értékük, hanem pártállásuk szerint ítéli meg a honfitársait és ezzel olykor maga is hozzájárul nemzeti értékeink devalválásához."[206] Eckhardt elképzelése az volt, hogy a szövetségnek egyesületek lesznek a tagjai, nem egyének, ezzel kívánván megakadályozni, hogy "nem kívánatos elemek" bekerüljenek a vezetőségbe. A Világszövetség irányítójának szerepét igényelte. Arra a kérdésre, mi lesz a SZMVSZ és MNB viszonya, ezt felelte: "A Magyar Nemzeti Bizottmány politikai működést fejt ki, a Szabad Magyarok Világszövetsége a magyarság társadalmi szervezete s mint ilyen teljesen független és semmiféle politikai szerepre nem törekszik."[207]

A szervezési munka alig haladt előre, jóllehet egyre többen csatlakoztak, sőt lelkes fogadkozások is elhangzottak, hogy rövid időn belül megteremtik a világ egész magyarságát összefogó szervezetet. Eckhardt reményei e tekintetben sem váltak be és a kezdeti lángolást hamarosan az a józan felismerés váltotta fel, hogy a terv keresztülvihetetlen. Kiderült, hogy az ilyen csúcsszervezeteknek nincs létjogosultságuk, mert anyagilag nem tarthatók fenn. Az egyesületeknek elég gondot okozott saját programjuk megvalósítása és pénzelése, arra igazán nem volt erejük, hogy maguk felett még egy csúcsszervezetet is működtessenek és pénzügyileg támogassanak. Anélkül meg a legszebb elvek és törekvések is meghiúsulnak. Eckhardt Tibor elvesztette a kedvét és csalódottan visszavonult az emigráns közélettől.

Ez is mutatta, hogy hiába ágáltak némely politikusok az egység és a politikamentesség gondolatával, a magyar emigránsok nem hittek nekik. Nem is hihettek, mert látniok kellett, hogy minél többen akarják új intézményekkel az egységet megteremteni, annál megosztottabbá válik a magyarság és a politikamentesség is csak ürügy a lélekhalászásra, mert voltaképpen mindenki politizált, politikamentesnek tüntetve fel magát, a pártpolitikát mindig a másik, a valódi vagy vélt versenytárs művelte.

Az emigrációs politikai színképben 1953-ban egy újabb árnyalat jelentkezett, mégpedig - ha oldalakban akarnók kifejezni magunkat - a baloldal balszélén. A Szélig Imre által vezetett Szociáldemokrata Párttal összekülönbözött Presser István és a Kovács Imre által irányított parasztpárti csoporttól elidegenedett Borsos Sándor a már 1951-ben elkezdett szociáldemokrata-népi szóértést egy olyan együttműködéssé alakította át, amelyben mindjobban érvényesültek az ötvenes évek úgynevezett baloldali szocialistáinak gondolatai és törekvései. Ennek ismertető jegyei voltak a Szovjetunió és az Egyesült Államok azonos megítélése, a két világhatalommal {192.} szemben a maga önállóságát és különállását hangsúlyozó Európa szerepének túlbecsülése, a polgári és kapitalista törekvésekkel szembeni fokozott ellenállás, a titoizmushoz fűzött remények, a szocialista és a szociáldemokrata táboron belül pedig a konfrontációs taktika erősítése.

Magyar emigráns vonatkozásban ez a demokratikus erők szükségszerű további megoszlásával járt, mivel Presser és Borsos nemcsak a jobboldallal szembeni ellenállást növelték, hanem hajdani partnereik ellen is harcot hirdettek. Azok ellen a demokratikus politikusok és csoportok ellen, akik és amelyek a megváltozott világhelyzetből nem az amerikaellenesség és balra nyitás következtetéseit vonták le. Ezért vált még feszültebbé a viszony a szociáldemokraták és Presser között, romlottak el a kapcsolatok a népiek - Kovács Imre és a Látóhatár köre - és Borsos között (olyannyira, hogy az utóbbi vitatta mindazok parasztpárti mivoltát, akik Kovács Béla letartóztatása után elhagyták a pártot és a 47-es választások előtt a Balogh-párthoz csatlakoztak).

A Presser-Borsos-együttműködésből született meg Párizsban 1953 októberében a Valóság című időszaki folyóirat (amely 1954-től kezdve Tények címen mellékletet is kiadott). A Valóság - sokszorosított formában - rendszertelenül jelent meg, Borsos Sándor jegyezte mint főszerkesztő. Ő és Europaeicus néven publikáló Presser írta az elvi cikkeket. A munkatársi gárdában olyan neveket találunk mint Bolgár László, Sulyok Dezső, Fejtő Ferenc, Juhász Kálmán, Schreiber (Aradi) Tamás, Vészy Mátyás, Dékány Károly. Az első számban Borsos a háború vagy béke alternatíváját elemezve arra a következtetésre jutott, hogy a háborúhoz vezető út járhatatlan, semmilyen preventív támadás nem helyeselhető. Borsos egy pontosan körül nem írt "harmadik utat" ajánlott a szovjet államkapitalizmus és a nyugati magánkapitalizmus között: "Ez a harmadik út... nemcsak kitéphetetlen gyökerekkel ereszkedik milliók szívébe, hanem ma már politikailag és társadalmilag szinte egyetlen szilárd pont minden diktatórikus és egyéb kizsákmányoló irányzattal szemben." Presser István szerint "csak egy olyan Európa, amely nem stratégiai előtér, hanem kiegyensúlyozó tényező szerepét kívánja betölteni Amerika és Oroszország között, lesz képes önmagát Kelet-Németországgal és a Dunavölgyi Államokkal ismét kiegészíteni. Viszont ez esetben semmi ok sincs arra, hogy egy ilyen valóban integrált Nagy-Európa ne legyen éppen olyan barátságos viszonyban a Sztálin-utáni Oroszországhoz, mint a McCarthyzmust önmagában remélhetően leküzdő Amerikához".[208] Ebben a környezetben meglehetősen idegennek tetszett Sulyok Dezső szereplése, aki az amerikai külpolitikáról elmélkedve azt fejtegette, hogy "az amerikai külpolitikának ebben a messzemenően szovjetbarát, nyugodtan állíthatjuk: jóhiszeműségében öngyilkos, akkor már több mint 17 éves irányában, McCarthy szenátor fellépése és a koreai események hozták az első változásokat. Ezek nélkül valószínűtlennek kell tartanunk, hogy megszakadt volna a folyamat, amelynek során Amerika saját halálos ellenségét fegyverezte fel és erősítette meg egy minden esetre előttünk álló leszámolásra".[209]

Vajon, mi fűzte össze az Amerikával elégedetlen Presser-Borsos-párost a McCarthyzmus előnyös következményeit méltató Sulyokkal? Nem más, mint az éles szembenállás a Szabad Európa Bizottság által támogatott magyar {193.} politikusokkal és a Nemzeti Bizottmánnyal, amelyhez korábban ő is tartozott. Ez vitte ebbe a körbe a liberális Vészy Mátyást is, aki csalódott volt pártjának mellőzése miatt.

Ehhez az együtteshez a másutt kiábrándult és helyüket nem lelő, a pálya szélére szorult emigránsok is csatlakoztak, mint például Erőss Ferenc, Andreánszky István és a londoni Kiss Menyhért. Meglehetősen vegyes társaság volt, a negatívumok tartották össze, de annyi belső ellentéttel, hogy komolyabb és alkotó tevékenységre képtelennek bizonyult.

Az együttes politikai szervezete Demokratikus Magyar Pártok Szövetségének nevezte magát. Ebben részt vett Sulyok (Magyar Szabadság Párt), Vészy Mátyás (Polgári Demokrata Párt), Borsos Sándor (Nemzeti Parasztpárt), Czipó László (Kisgazdapárt földmunkás tagozata) és Presser István (Magyarországi Szociáldemokrata Párt). Érdemleges tevékenységet és figyelemre méltó eredményt ez a társaság sem tudott felmutatni. De valószínűleg nem is törekedett ilyesmire, elegendőnek vélte az együvé tartozás demonstrálását és a másoktól, különösen "az amerikai pórázon tartott" irányzatoktól való elkülönülést.

A Valóságot és a Tényeket sok bírálat érte. A jobboldal és a szélsőjobboldal eléggé mérges cikkekben támadta, különösen a titoizmus megértő kezeléséért, aminek következménye Presserre és Borsosra aggatott megbélyegző jelzők áradata volt. De - persze józanabb és indokoltabb - kritika érte őket hajdani elvbarátaik részéről is. Molnár József például a Látóhatárban főleg Borsos szövegeinek zavaros gondolatmeneteit és stiláris fogyatékosságait pellengérezte ki.[210] Kétségtelen, hogy a csoport szemléletének és törekvéseinek sok méltán vitatott eleme és vetülete volt. A politikai színskála másik szélén állók programjában fellelhető ködös gondolatok és elhamarkodott ítéletek, ellenkező előjellel a Valóság körüli csoport írásaiból sem hiányoztak.


11. Az emigrációs központok megszilárdulása

Az eddigiekből már kivehető volt, hogy az ötvenes évek első felében a magyar emigrációs tevékenység súlypontja Németországból és Ausztriából áttolódott Franciaországba, Angliába, Svájcba és bizonyos tekintetben Belgiumba. A negyvenhét utáni magyar menekültek nagyobb része ezekben az országokban talált otthonra, ha nem vándorolt ki Amerikába vagy Ausztráliába.

Politikailag Párizs lett az új emigránsok központja. Ide nemcsak azok törekedtek, akik egyenest azzal a szándékkal hagyták el Magyarországot, hogy Franciaországban telepednek le, hanem többen Belgiumból és Svájcból is. Belgiumból a meglehetősen nehéz anyagi és elhelyezkedési viszonyok miatt, Svájcból azért, mert ott politikai és általában közéleti tevékenységre nemigen nyílt alkalom. Viszonylag elég sok magyar élt Svájcban, de az évek folyamán elhagyták a legtöbben ezt a különben a menekültek paradicsomának számító országot. Paradicsom volt, mert a magas fokú és rendezett segélyezési program következtében minden menekültnek volt {194.} fedél a feje felett és az ellátása is biztosítva volt. Senki nem éhezett, senkinek sem kellett alkalmi segélyekből és adományokból tengetnie az életét. Amíg nem kapott állást, a nagy svájci segélyszervezetek gondoskodtak róla. Viszont a hatóságok mindent elkövettek annak a ténynek tudomásul vétele érdekében, hogy Svájc csak átmenet és minden menekült legfőbb feladata, hogy minél előbb elhagyja az országot. Ezt két rendelkezéssel mozdították elő. Az egyik az volt, hogy kötelezvényt írattak alá a korábban politikai vagy sajtótevékenységet folytató menekültekkel, hogy Svájc területén sem politikai, sem újságírói ténykedést nem fejtenek ki. A másik: senki sem kaphatott a segédmunkási színvonal feletti alkalmazást és ha igen, akkor a jövedelme nem lehetett magasabb, mint a segédmunkási kereset. A svájci hatóságok ehhez következetesen ragaszkodtak, aminthogy abban sem késlekedtek, hogy menekültjeiket a kivándorlásra ösztönözzék. Ez volt a magyarázata annak, hogy Svájcból viszonylag sokan mentek az Egyesült Államokba, Kanadába és Ausztráliába. Akik pedig politizálni kívántak, azoknak útja Párizsba vezetett. Maradtak a politikától távol állók és azok, akiknek sikerült minden hatósági nyomást átvészelve megvárni 1956-ot, amikor a magyar forradalom eredményeképpen gyökeresen megváltozott a menekültekkel szembeni svájci magatartás. Ebben az időben csupán egy jelentősebb magyar érdeklődésű egyesület működött, a svájci irányítás alatt álló Svájci Magyar Társaság, amely kulturális és anyagi támogatásban részesítette az elsősorban értelmiségi hivatású magyar menekülteket.

Franciaországban a menekültek egzisztenciálisan és anyagilag magukra voltak hagyatva. Ha munkát nem kaptak, a különböző segélyszervezetek adományaiból és juttatásaiból éltek, az esetek túlnyomó többségében a nyomor határán. Viszont teljes szabadságot élveztek, politizálhattak, szervezeteket és lapokat indíthattak, semmivel sem volt kevesebb joguk, mint a franciáknak. Ennek tulajdoníthatóan igen élénk volt a magyar emigrációs közélet is. Szinte valamennyi politikai irányzat képviselve volt. Auer Pál tekintélyénél és helyi kapcsolatainál fogva vezető pozíciót vívott ki. Sajtóértekezletein és egyéb összejöveteleken állandóan tájékoztatta politizáló társait a világ- és magyar eseményekről, igyekezett azok vitáit elsimítani és az élesebb konfliktusokat megelőzni. A nevesebb párizsi emigránsokhoz tartozott Aueren kívül gróf Dessewffy Gyula, báró Doblhoff Lili, Mikes Imre, Albrecht Dezső, Fenyő Miksa, Memestóthy Dénes, Gácsér Imre, Borsos Sándor, Radvánszky Antal, Raksányi Árpád, Rezek Román, Rosta László, Bolgár László, Igady-Kiss Sándor, László István, Szemes István, Perlaky Lívia. A New Yorkba került politikusok közül is többen egy ideig a francia fővárosban éltek, mielőtt átkeltek volna az óceánon. Párizsban jelent meg a Nyugati Hírnök, a Szabad Világ, az Emigráns Szabad Száj, a Valóság, az irodalmi lapok közül az Ahogy Lehet és egy darabig a Látóhatár. A Bolgár László által irányított magyar rádióműsor több ott élő írónak és újságírónak biztosított munkát és keresetet.

Belgiumban az odakerült magyarok nagy része fizikai munkából élt, gyárakban és bányákban dolgozott, értelmiségi munkakörökbe akkoriban még kevesen kerültek. Viszont több diák jutott Belgiumba, különösen Louvainbe, az ottani katolikus egyetemen végezve tanulmányaikat és szerezve meg diplomájukat. Az ő elhelyezésükre alakult a Mindszenty Kollégium, {195.} amely sok magyar diáknak nyújtott lakóhelyet. Brüsszelben jelent meg 1948-50-ben a Szabad Toll (dr. Deák Zoltán lapja), 1952-53-ban a Világ (Szombati Sándor lapja) és évekig a szociáldemokrata színezetű Fáklya.

Angliában az odakerült több ezer magyar menekült támogatására 1949 szeptemberében megalakult az Angliai Magyar Demokratikus Emigráció Segítő Bizottsága és Tanácsadó Szervezete. Ennek létrehozásában és előkészítésében részt vett a többi között Baranyai Lipót, Léderer Lajos újságíró, nagybaconi Nagy Lajos református lelkész, Kruchina Viktor, Stankovich Victor, az BBC munkatársa, Menczer Béla történész és Békeffi László. 1951-ben jött létre az Angol-Magyar Kulturális Munkaközösség, amelynek elnöke Macartney Elemér (C. A. Macartney) lett, a szervezői munkát Tárczy Árpád és Cserenyey Géza újságíró végezte. Ez a társaság ma is működik. Támogatta az egyesületet Sir Thomas Moore munkáspárti képviselő is, aki egy időben tizenhat parlamenti képviselőből "magyar csoport"-ot alakított. 1953-ban hozta létre Nádasdy T. Jenő a Kárpát-Magazin nevű kulturális és irodalmi szemlét, amely 1956-ig jelent meg. Londonban élt Ullein-Reviczky Antal, aki haláláig, 1955 őszéig, mint a Nemzeti Bizottmány képviselője diplomáciai tevékenységet fejtett ki. Rajta kívül főleg Bede István volt követ és Révai András, a Pester Lloyd volt munkatársa tartott kapcsolatot angol politikai körökkel. Mindvégig fontos központnak számított a BBC magyar osztálya, amelynek majd minden jelentősebb londoni magyar író és újságíró belső vagy külső munkatársa volt. Katolikus magyarok adakozásából alapította meg 1952-ben Molnár Antal plébános a Mindszenty Otthont, amely a katolikus magyarok összejöveteli helye lett. Nagy-Britanniából 1952 végétől 1953 végéig mintegy 2800-3000 magyar vándorolt ki, főleg Kanadába és Ausztráliába, aminek következtében egy időre visszaesett az ottani magyar közösségek tevékenysége.[211]

Spanyolországba viszonylag kevés magyar került 1947 után. Egyetlen jelentős magyar intézmény működött, a madridi rádió magyar szerkesztősége, amelynek munkájában a többi között Muráti Lili, Muráti György, Vaszary János, Sánta-Pintér Gyula vett részt. E rádióműsor 1949-ben indult és 1975 karácsonyáig tartott. A madridi rádió erősen kommunistaellenes szellemben sugárzott adásokat, szenvedélyes és patetikus hangon adva elő a kommunista uralom borzalmait, első éveiben naponként emlékeztetve Mindszenty bíboros fogva tartására és arra, hogy a nyugati világ nem felejti el őt. A Vaszary-Muráti házaspár egyébként kisebb színtársulatot is alapított, tagjai több spanyol városban vendégszerepeltek.

A magyarokat összefogó intézmények között első helyen a katolikus és a protestáns egyházakat illik megemlíteni, hiszen bárhol telepedtek is meg a menekültek, elsőnek egyházi közösségeiket hozták létre. Az ötvenes években majd mindenütt a katolikus egyházközségek és a protestáns gyülekezetek megszilárdulásának lehettünk tanúi. A katolikus egyházi vezetés szempontjából nagy jelentőségű esemény volt, hogy XII. Pius pápa 1950 augusztusában az 1948 végén Magyarországról elmenekült Zágon József győri egyházmegyei kanonokot és püspöki irodaigazgatót a katolikus magyar menekültek apostoli vizitátorává nevezte ki. Székhelye Róma volt, hatásköre az egész világra kiterjedt. Feladata a magyar katolikus lelkigondozás {196.} megszilárdítása és a lelkipásztorok irányítása volt. 1950-ben indult az Élet című katolikus lap, amely egy évig Rómában, majd 1951-től 1953-ig Innsbruckban jelent meg.

Megszerveződött az Actio Catholica külföldi képviselete is, országonként helyi bizottságok létesültek, elsősorban művelődési és karitatív célok szolgálatában. A Külföldi Magyar Actio Catholica 1952 decemberében Rómában tartott közgyűlésén az addigi vezetőket, Apor Gábor elnököt, Mihalovics Zsigmond egyházi tanácsadót és Hlatky Endre főtitkárt az A. C. védnökeivé, Tóth László egyetemi tanárt új főtitkárrá és Dám Ince ferences szerzetest egyházi tanácsadóvá választották. Zágon József apostoli vizitátor arra hívta fel a figyelmet, hogy "a hivatásbeli kötelességek lelkiismeretes teljesítésével nagyobb szolgálatot teszünk a közügynek, mint a közélet fórumán való szónoklással".[212] Kijelentését az a felismerés indokolta, hogy a menekültek között voltak sokan, akik azt hitték, nagy szavakkal, nemzetmentő ötletekkel, világmegváltó gondolatokkal pótolható a gondos, lelkiismeretes, szorgalmas munka, holott mindinkább nyilvánvaló lett, hogy elsősorban erre kellene törekedni.

A korabeli katolikus művelődési intézmények között említést érdemel a Magyar Katolikus Tudományos és Művészeti Akadémia, amely Schwartz Elemér louvaini egyetemi tanár - a hajdani budapesti germanista professzor és az Emericana egyik vezetője - szervező munkájának eredményeként 1951-ben alakult meg. 1954-ben már ötven tagja volt, elsősorban a hajdani Szent István Társulat külföldön élő tagjai közül. Az Akadémia elnöke Zágon József apostoli vizitátor lett.

Egyházi kezdeményezésre jött létre 1950 nyarán a Németországi Emigráció Munkaközössége, amelyben az egyházi közösségek vezetőin kívül a németországi egyesületek és segélyszervezetek is képviseltették magukat. A prieni konferencián elhatározták, hogy közös magyar célokért közösen munkálkodnak és igyekeznek politikai ellentéteken felülemelkedve a magyar menekültek helyzetén segíteni. A Munkaközösség érdekképviseleti, szociális és kulturális feladatokat tűzött maga elé. Minden tagszervezet két-két megbízottjával képviseltette magát. Sajnos, a szép tervek és elképzelések hamarosan a valóság szinte áttörhetetlen falába ütköztek és a kezdeményező katolikus és protestáns lelkészeknek be kellett látniok, hogy a csúcsszervezetek, akármilyen nemes céllal alakultak is, nem életképesek. A kisebb közösségek sokkal tartósabbaknak bizonyultak, mint az országos vagy világszervezetek.

Az ötvenes évek első fele mind a katolikus egyházközségek, mind a protestáns gyülekezetek szembeszökő megerősödését mutatta. A Magyarországról elmenekülni kényszerült papok mindenütt bekapcsolódtak a lelkipásztori munkába. Az ismertebb magyarországi lelkészek közül Varga László jezsuita atya, az EMSZO és a Hivatásszervezet volt irányítója, 1952 januárjában hagyta el Magyarországot és Belgiumba kerülve jelentős szerepet játszott az ottani katolikus hitélet felélénkülésében.

A katolikus papok szerepe a németországi magyar gimnázium fenntartásában és sikerében elévülhetetlen. Közreműködésük és az egyházi intézmények támogatása nélkül aligha lehetett volna egy magyar középiskolát hosszabb ideig működtetni. Az anyagi gondok megértése és a bajok eloszlatása {197.} iránt ugyanis sehol sem mutatkozott olyan hajlandóság és segítőkészség, mint éppen katolikus egyházi körökben. A németországi magyarok a gyűjtések során áldozatkészségüknek adtak kifejezést, de ez sohasem volt elegendő arra, hogy az iskola gond nélkül éljen. Németországban egyébként az ötvenes évek elején nemcsak a lindenbergi, majd bauschlotti magyar gimnázium fenntartása okozott nehézséget és problémát, de azoké a hétvégi iskoláké is, amelyekben a németül tanuló magyar ifjúság kapott magyar nyelvű, irodalmi és történelmi oktatást. Ezeket is közadakozásból és a segélyszervek támogatásából tartották fenn.

Az iskolákkal párhuzamosan a cserkészetben folyt magyar nyelvi és kulturális nevelő munka, amelyben ismét a katolikus és a protestáns papság játszott kimagasló szerepet. Az ötvenes évek első felében nemcsak a cserkészek és a csapatok száma nőtt, de elmélyültebbé és eredményesebbé vált a magyar műveltség átplántálása a fiatalokba. Ez a tevékenység szükséges volt, mert magyar iskola helyett mind több fiú és lány került a lakóhelyének megfelelő helyi iskolába és németül, angolul, franciául stb. kellett tanulnia. A magyar ismereteket legfeljebb a hétvégi iskolákban és a cserkészetben kaphatták meg. A cserkészvezetőkre új feladatok hárultak, mert nemcsak a hagyományos cserkészmunkával, hanem a magyar anyanyelvi műveltség ápolásával is törődniök kellett. Így lett a nemzetközi szellemű és az ifjúság képzeletét foglalkoztató cserkészetből a magyarság iskolája, amelyben olyan tudást kaptak a fiatalok, amelyet a külföldi tanintézetek megadni nem tudtak.

1955-ben a Mattyasovszky-Zsolnay Miklós elnöklete és Bodnár Gábor vezetőtiszti irányítása alatt működő Magyar Cserkészszövetség több mint 2800 cserkészt tartott nyilván, a tisztek és az öreg cserkészek száma 400 körül mozgott, majd 1500 fiú- és lánycserkész működött a csapatokban, 900 tiszt és cserkész pedig a szórványokban. A magyar cserkészet nem volt tagja a nemzetközi cserkészszervezetnek (politikai okokból ma sem tagja) és a jamboree-kon önálló csoportként ezért nem vehetett részt. De mindig ott voltak és felvonulhattak nemzeti színű zászlóik alatt.

A főiskolás diákok tanulási lehetőségei szempontjából jelentős fordulat volt a löweni Mindszenty Kollégium alapítása, továbbá azok az ösztöndíjak, amelyeket kelet-közép-európai diákok a strasbourgi egyetemre és a bruges-i Európa-Kollégiumba kaptak. Löwenben nagy számú magyar diák tanult, kik közül némelyek húsz-harminc év múlva nemzetközi tekintélyű tudósok és közéleti emberek lettek. A Bruges-ben alapított Európa-Kollégiumot az Európa Mozgalom tartotta fenn, részben a belga állam, részben az Európa Mozgalomban résztvevő intézmények támogatásával. Olyanok pályázhattak, akik harmincadik évüket még nem töltötték be, egyetemet végeztek, tudományos munkásságot fejtettek ki, franciául vagy angolul beszéltek és írtak. Az 1950-ben indult és ma is működő Kollégiumba csak kevés magyar jutott be. Később a magyarok teljesen elmaradtak.[213] Jóval többen tanultak és végeztek a strasbourgi egyetemen a Szabad Európa Bizottság által adományozott ösztöndíjakkal, amelyek nemcsak a tanulmányi költségeket fedezték, hanem a lakást és ellátást is a Rajna-menti városban épített Szabad Európa Kollégiumban. Ez 1951 októberében kezdte el működését. Az ösztöndíj egy évre szólt - akárcsak a bruges-i -, de meghosszabbítható volt. {198.} Mivel a strasbourgi egyetemen a tanítási nyelv a francia volt, a kollégium gondot fordított tagjai francia nyelvtudásának fejlesztésére is. A magyarok strasbourgi kollégiumi és ösztöndíj-ügyeivel a Szabad Európa Bizottság megbízatása alapján, 1953 őszétől kezdve, a Párizsban élő Albrecht Dezső volt erdélyi képviselő foglalkozott.

A diákszervezkedés Németországban indult el, ott létesült már a negyvenes években a Katolikus Magyar Diákszövetség, amelyhez később más nyugat-európai országok hasonló diákszervezetei csatlakoztak és létrehozták a Külföldi Katolikus Magyar Diákszövetséget. Ennek első konferenciáján, amelyet 1950-ben Grácban rendeztek, egy "keresztény világ felépítésében" való közreműködést nevezte fő céljának. Az 1952-ben a belgiumi Löwenben rendezett kongresszuson már részt vettek a hollandiai, belgiumi, franciaországi és spanyolországi csoportok képviselői is. Elhatározták, hogy elkezdik "az ifjúsági apostolkodást" a menekült diákok között és a Németországban, valamint Ausztriában élő menekült diákok szociális segélyezését. A magyar diákok bekapcsolódtak a Pax Romana nevű nemzetközi katolikus diákszervezet munkájába, kapcsolatba léptek a különböző országok diákszövetségeivel, valamint a World University Service-szel (WUS), amely 1952 augusztusától a németországi menekült diákok szociális ügyeivel foglalkozott.

1953 júliusában Hollandiában konferenciát tartottak a nyugati egyetemek magyar diákjai, amelyen megbeszélték időszerű problémáikat. Egy hírlapi tudósítás szerint "súlyos gondot okoz továbbra is tanulmányi és megélhetési költségek előteremtése. Megdöbbentő a szegénység, a gond, a részvétlenség, amellyel egyetemistáinknak meg kell küzdeni".[214]

Párizsban alakult egy másik diákszervezet is, mégpedig MEFESZ néven (a hajdani magyarországi diákszövetség utódaként) és elsősorban a diákéletből már kiöregedett hajdani ifjúsági vezetőket, MEFESZ-tisztviselőket tömörítve. Ezek közé tartozott Borsos Sándor, Szűcs György, Sárkány István, Makó András. A csoport kijelentette, hogy ragaszkodik a MEFESZ 1945-ös lellei alapokmányához. Részben ebből a körből kerültek ki a "párizsi szabad magyar fiatalság kiáltványának" megszövegezői, akik 1954. március 15-ének előestéjén a francia fővárosban összejövetelt tartottak, programpontokat fogalmaztak meg, "abban a reményben, hogy a jövőben még további közös munkával szolgálhatják az emigrációnak a felszabadítás érdekében vívott küzdelmét". A felszabadulást illetően kijelentették: "mindenképpen békésen képzeljük el, hogy a magyar népet és a világ összes népeit megkíméljük egy újabb háború pusztításaitól. Hazánk felszabadulása érdekében követeljük az idegen megszálló csapatok és ügynökök kivonulását. Követeljük a szabad választásokat, a szükség szerint nemzetközi ellenőrzés mellett". A felszabadulás utáni teendőkről szólva a magyar fiatalok kijelentették, hogy "A dunamedencei népek békés és testvéri együttélése érdekében közvetlenül a felszabadulás után újra meg kell vonni a határokat, mégpedig a népek önrendelkezésének demokratikus elve alapján... Az új Magyarország külpolitikájának gerincében az Egyesült Európa építésének kell állnia. Ha ennek megvalósítása késik, a federális összefogást regionális alapon kell érvényesíteni."[215]

Látnivaló, hogy még 1954 tavaszán is mily eleven volt magyar emigráns {199.} körökben a programalkotási hajlam és a közeli felszabadulásban való hit. A párizsi fiatalokban egy pillanatig sem merült fel a kérdés, hogy valójában elérkezett-e a jövendő tennivalókról való gondolkodás és tervkovácsolás ideje. A programoknak különben sem az volt a rendeltetésük, hogy iránymutatóként szolgáljanak az elvégzendő feladatokat illetően, hanem az, hogy megmutassák a különbségeket más irányzatokkal szemben és pontosan jelezzék, hogy az emigrációs politikai színskálában ki hol áll.

Az Egyesült Államokban az új bevándorlók hamarosan szervezni kezdték egyesületeiket. A régi amerikásokkal nehezen melegedtek fel, jóllehet azoknak segítségével, állás- és megélhetési ígéreteivel kerültek ki Amerikába. A két réteg azonban származását, múltját, hagyományait és műveltségének természetét illetően annyira különbözött egymástól, hogy a csodával határos lett volna, ha az új amerikások zökkenő nélkül beilleszkednek a régiek szervezeti kereteibe. Megmaradt tehát maga magának és a maga intézményrendszerével a két bevándorló nemzedék. A politikusok nagy része 1948 ősze és 1950 vége között érkezett Amerikába. A Szabad Európa Bizottság nemcsak azzal támogatta őket, hogy némelyeknek állandó megélhetést biztosított, hanem azzal is, hogy előadásokat és külföldi utazásokat szervezett nekik, ösztöndíjával többen bejárták az Államok területét és előadásokat tartottak a magyar, illetve kelet-európai helyzetről. A nevesebbek a világ más részeibe is eljutottak, nemzetközi konferenciákon vettek részt és olykor jelen voltak fontos világpolitikai eseményeken is. Nagy Ferenc például 1954 áprilisában a Japán Külügyi Intézet meghívására és amerikai támogatással hosszabb japán utat tett, egyetemeken, politikai klubokban és társadalmi szervezetekben ismertetve az európai helyzetet és a kommunista terjeszkedési műveleteket, azok európai koronatanújaként lépve fel.

A szakmai és társadalmi szervezetek közül 1952-ben jött létre az Amerikai Szabad Magyar Jogászok Szövetsége, Nagy Vince elnökletével. Ő 1958 októberéig állt a szervezet élén. A szövetség fő céljának tekintette "a Magyarország felszabadítását szolgáló jogászi felvilágosító munka elvégzését az otthoni jogfosztások, közjogi és magánjogi sérelmek feltárása tekintetében a különböző nemzetközi fórumok előtt, elsősorban az Egyesült Nemzetek Szövetségénél, a Nemzetközi Jogász Uniónál, valamint az egyes nyugati, demokratikus államok kormányainál. Ezenkívül a felszabadulás után restaurálandó jogrend egyes főbb törvényalkotásainak előkészítését, legalább nagy vonalakban, hogy a felszabaduló nép szabad választásán alapuló demokratikus parlament és abból alakuló kormány ezeket is felhasználhassa jogalkotásának nagy és nehéz munkájában".[216]

Az Egyesült Államokban alakult társadalmi szervezetek között jelentős munkát végzett a kezdeti időkben a Magyar Nemzeti Sportszövetség, amely New York-i székhellyel és Telegdy György irányításával egyrészt felkutatta a nyugaton élő magyar sportembereket, másrészt lépéseket tett azok közötti kapcsolatok kiépítésére és szereplésük előmozdítására. A kezdeményezés a Magyar Nemzeti Bizottmány részéről indult el. A végrehajtó bizottság határozata révén vált lehetővé, hogy 1949. december 30-án a Bizottmány hivatalos helyiségében, magyar és amerikai sportemberek jelenlétében, megtarthatták az alakuló közgyűlést. A kelet-közép-európai emigrációk közül a magyarok voltak az elsők, akik sportolóikat összegyűjtötték és közös szervezetbe {200.} tömörítettek. A negyvenes évek végén és az ötvenes évek elején tömegével éltek nyugati országokban magyar sportolók, akár a korábbi időkben sportpályafutásuk folyamán maradtak külföldön, akár a kommunizmus elől menekültek. Az alapítók szándéka szerint "a szövetség célja megszervezni azokat az emigrált sportolókat, akik nem voltak tevékeny segítői a hazánkat elnyomó egyik diktatúrának sem. Feladata megteremteni a lehetőségét annak, hogy a szabad népek sportéletében nemzeti színeinket képviselve vehessünk részt.[217]

A felhívásra fél éven belül már több száz sportoló jelentkezett, közöttük körülbelül harminc volt olimpiai és világbajnok. A szervező munka következtében a szövetség tagjainak a száma állandóan nőtt. Eredményeik is látványosak voltak, de - némely kivételtől eltekintve - nem magyar színekben, hanem lakóhelyüknek megfelelő színekben indultak és új otthonuk sportdicsőségét öregbítették. A nyugat és kelet közötti sportkapcsolatok ugyanis sohasem romlottak meg annyira, hogy szakadás következett volna be és megvalósulhatott volna a Nemzeti Sportszövetségnek az az álma, hogy a magyar sportolók egy "szabad Magyarország" színeiben versenyezhessenek. A hazai szakszövetségek mindvégig tagjai maradtak a nemzetközi szövetségeknek, a magyar olimpiai bizottság is a nemzetközi olimpiai bizottságnak, úgyhogy a külföldi sportképviseletnek nem maradt ily irányú működési lehetősége. A nemzetközi elismerése nem volt formális, csupán hallgatólagos tudomásulvételre, olykor rokonszenvre és személyes barátságokra alapozódott.

A második világháború utáni amerikai magyar színjátszás elindítása Bodán Margit dalénekesnő, Jávor Pál színművész és Sárossy-Szüle Mihály színigazgató nevéhez fűződik. Bodán Margit 1938 óta élt az Egyesült Államokban és rendszeresen vállalkozott különböző magyar színházi produkciókra. Jávor Pál 1946 őszén amerikai turnéra ment és ott maradt. Sárossy-Szüle Mihály pedig 1947 tavaszán társulatával együtt utazott Amerikába. Nagy Ferenc lemondása után, mind Jávor, mind a Sárossy-féle társulat nem ment haza, hanem - kiegészítve más, ott élő vagy oda érkező magyar művészekkel - állandó színházi élet megteremtésén fáradoztak. 1948 nyarán Jávor és Sárossy társulata egyesült, az összes nagyobb magyar településeket bejárták és több száz előadást rendeztek. 1949-től a "Sárossy-Színtársulat" ismét önállóan lépett fel, de utána a kezdeti lelkesedés lelohadt és az anyagi erőforrások is kimerültek, úgyhogy a magyar színészegyüttes már csak alkalmanként szerepelt. 1956 tavaszán Jávor - 30 éves színészi jubileuma alkalmából - újból bejárta a fontosabb magyar központokat.[218] A magyar színházi esteken gyakran lépett fel az említetteken kívül Szőnyi Lenke, Fellegi Teri, Nagyajtay György, Hajmássy Ilona (nemzeti ünnepeken), Mály Gerő, Beregi Oszkár (verseket mondva), Békeffi László, valamint a budapesti opera hajdani két szólótáncosa, Patócs Katalin és Tatár György. Az 1953-ban Amerikába került két másik neves magyar táncos, Kovács Nóra és Rab István magyar közönség előtt alig szerepelt.

A magyar művelődési társaságok és körök közül említést érdemel, a többi között, a volt innsbrucki Magyar Társaság, amely 1952 novemberében Clevelandben újjáalakult a magyar kultúra ápolása és fejlesztése, szabad egyetem életre hívása, gazdasági önsegély kiépítése, az ifjúság támogatása, {201.} régi és új bevándorlók közötti érintkezés előmozdítása céljából. A Társaság elnöke Nádas János maradt, főtitkára pedig Homonnay Elemér kisebbségi szakértő lett. A közművelődési osztályt Somogyi Ferenc történész vezette. A Társaság még ma is működik. Az első szabadegyetemi előadásokat Horváth Miklós egyetemi tanár, Szász Béla történész egyetemi tanár, Ferdinandy Mihály író és egyetemi tanár, Somogyi Ferenc, Homonnay Elemér, Sirchich László felvidéki kisebbségi szakíró, Teleki Béla tartotta. Az utóbbi három nemzetiségi kérdésekről beszélt.

A kanadai magyarok egyesületi élete ugyancsak élénk volt, de sem iskoláik, sem művelődési szervezeteik nem vetekedhettek a déli szomszédok hasonló teljesítményeivel. Kanadában majd csak 1956 után lendült fel a magyarok közösségi élete. Az egyházak munkájukat a lelkipásztorkodásra korlátozták, az iskolák tekintetében is visszaesés mutatkozott a korábbi időkkel szemben. Ennek egyik oka az volt, hogy a háború miatt a kanadai magyar iskolák kapcsolata az anyaországgal megszakadt és a politikai viszonyok miatt 1945 után sem javult meg. A hajdani 61 magyar iskolából 1956-ig csak 4 maradt meg. 1951 és 1956 között 1 új iskola kezdte meg működését.[219] A helyzet tehát meglehetősen vigasztalan volt. A negyvenes évek végén és az ötvenes évek elején bevándorolt magyarokat annyira lefoglalták egzisztenciális problémáik, hogy iskolával és művelődéssel nem törődhettek. Tájékoztatásukat a többi között a Torontóban megjelenő Kanadai Magyarság végezte. Az 1951 novemberétől megjelenő lapot ebben az időben Kenesei F. László szerkesztette. A régi és elsősorban baloldali, a budapesti rezsimmel rokonszenvező, vagy vele nem törődő bevándoroltak lapja a Kanadai Magyar Munkás volt.

Az Ausztráliába került magyar bevándorlóknak is a beilleszkedés, a gyökéreresztés, az egyéni és családi egzisztencia volt a legsürgetőbb és legnagyobb gondja. Itt minden más országnál jellemzőbb volt, hogy a menekült csak legalul kezdheti el és a Kelet-Közép-Európából érkező emigránsok a kezdeti években aligha gondolhattak magyar intézmények kiépítésére, minden órájukat és percüket lefoglalta a kenyérkereset. Nagy Kázmér kitűnően érzékeltette Ausztráliáról szóló, Magyarországon megjelent könyvében, hogy milyen sors várt a magyar menekültekre: "Az ötvenes évek elején minden bevándorlónak két évig ott kellett dolgoznia, ahová az állami munkaközvetítő kiküldte. Szinte kivétel nélkül, a nyelvtudáshoz nem kötött, »fogd meg jobok« (dzsobok), azaz munkák nyelték el az embereket. Engem is. Először egy victoriai, több ezer hektáros, csak export körtét termesztő gyümölcsös, ahol akkoriban szedtük a még alig érett vilmoskörtét, amit hűtőraktáros hajókon szállítottak Angliába. Amikor ennek a munkának vége lett, 1000 kilométerrel odébb, Sydneyben álltam munkába az Imperial Chemical Industries, az I.C.I. só- és kénsav gyárában, egy háromműszakos váltásokkal működő üzemrészlegében mint sólapátoló. A két év leteltével már mindenki szabadon választhatott, és akkor sikerült kifognom a Nestlé csokoládégyárban a csomagológép végén a dobozoló munkát. Három évig, hetenként öt napig, délután négytől éjfélig."[220] Nagy Kázmér esete nem volt egyedi történet. A negyvenes évek végén és az ötvenes évek elején, és nemcsak a bevándorló országokban, de a legtöbb európai országban a korábban értelmiségi hivatásokban dolgozó, szellemi tevékenységet folytató {202.} magyar menekültek is a társadalmi ranglétra legalján éltek és dolgoztak nem is egyszerűen fizikai munkásként, hanem a fizikaiban is az aljamunkát jelentő elfoglaltságot kapták. Nem csoda hát, ha kissé csodálkoznak és fejüket csóválják, ha mai magyar menekültek finnyásságát látják és méltatlankodásukat, ha nem képzettségüknek megfelelő és illően fizetett állást kapnak. Igaz, a Rákosi-korszak menekültjei az életüket és szabadságukat mentendő hagyták el az országot, nem azért, mert jobban, nyugodtabban, könnyebben akartak élni és anyagilag gyarapodni.

Az Ausztráliába került magyarok életrevalóságát, tehetségét, szorgalmát bizonyítja, hogy a nehéz éveket majd mindannyian átvészelték és volt erejük, türelmük, kitartásuk sorsuk jobbrafordulását kivárni.

Mint Kunz Egon írta az ausztráliai magyarokról szóló angol nyelvű könyvében, az új emigránsok politikai szervezetei - bármily ígéretesek voltak is kezdetben - nem bizonyultak tartósaknak, az 1956-ot követő években, de még inkább a hatvanas években sorvadásnak indultak. Mint e könyv egy méltatója megállapította, maradtak az egyházak, a diákegyesületek, a sportegyesületek és a karitatív intézmények. "Bevallom - írta a valamikor ugyancsak ott élt Zsigmond Endre -, még engem is meglepett, hogy milyen sok magyarból lett egyetemi tanár, előadó, egyetemi szakkönyvtáros vagy tudományos kutató! A zenészek, képzőművészek és a neves sportolók - (országos hírű edzők, bajnokok, az ausztrál olimpiai csapat tagjai) - névsora alig valamivel rövidebb."[221]

Az ausztráliai államok magyar csúcsszervei is rendre megalakultak, összefogva azokat az egyesületeket, egyházakat, ifjúsági intézményeket, amelyekben a magyarok társadalmi működése és társasági élete folyt. A Victoriai Magyar Szövetség például 1954-ben alakult, nemcsak a magyarok puszta tömörítése érdekében, de azért is, hogy bennük az etnikai tudatot erősítse és a magyar létkérdések iránti érdeklődést ébren tartsa. Ugyanezt tették az egyházak, a cserkészet és a sajtó is. A gyenge kezdeményeket folyamatosan szilárdabb és tartósabb vállalkozások követték. A Dél Keresztje című lap - amelyet 1954 végétől Nagy Kázmér szerkesztett - különösen kivált színvonalával, elsőrangú világpolitikai és magyar tájékozottságával, témaérzékenységével és politikai mérsékletével.

Egy 1953 tavaszán megjelent ausztráliai beszámoló szerzője így összegezte tapasztalatait: "A magyar »összefogás« és a magyar »széthúzás« itt is tág teret talált, s az elmúlt évek számtalan magyar összefogás és széthúzás tanúi voltak. Ezt azonban nem kell tragikusan venni, s úgy tekinteni, mintha a magyarság nem tudna együttműködni, egyesületeket teremteni, ahol viták és nézeteltérések ellenére is alkotó munka folyik. Úgy mondhatnám, hogy a magyarság közösségi élete komoly, értékes formában csak most van kialakulóban. A katolikus és református egyházi személyek körül csoportosuló magyarság kulturális egyesületei szép, értékes munkát végeznek máris, és biztató fejlődést mutatnak a jövőre. Előadások, magyar könyvtár, szórakozás, újságok lelkes, tehetséges, önzetlen magyar emberek tevékenységének eredményei, valamint nyári magyar iskola a kicsinyeknek stb. Mindez kezdet, 1-2 éves múlttal, tele a kezdet nehézségeivel... Vannak házépítő szövetkezetek is, melyek kis családi házak építésére adnak kölcsönt, és a magyarságnak igen nagy anyagi segítséget jelentenek... Az asszimiláció {203.} tekintetében nem kell félteni a felnőtt korú magyarságot. Mi akkor sem tudnánk asszimilálódni, ha nagyon akarnánk... Az itt felnőtt gyermekeket pedig nemcsak hogy nem lehet megmenteni az asszimilációtól, de nem is szabad ezt megkísérelni, hacsak nem akarjuk őket szerencsétlenné, kettéhasadt emberekké tenni, mint amilyenek mi vagyunk a valóság és az elveszett Paradicsom ábrándvilágában élve."[222]

Argentínában, Brazíliában és Venezuelában - a nagyobb magyar kolóniákkal rendelkező három dél-amerikai államban - a bevándorlók viszonylag könnyen megtarthatták magyar jellegüket és szokásaikat.

Ezekben az országokban még nemigen alakult ki a többségi lakosság nemzeti tudata és nem terjedt el az idegenektől való tartózkodás, még kevésbé az asszimiláló szándék. A magyarokkal szemben nem érvényesült társadalmi nyomás, hogy argentínokká, brazilokká vagy venézekké váljanak. Élhették a maguk életét, kiépíthették intézményeiket és hódolhattak azoknak a szokásoknak, amelyeket hazájukból magukkal hoztak. A korai kapitalizmusnak még sokhelyütt megmaradt elemei lehetővé tették, hogy bő kifutása nyílt az egyéni kezdeményezésnek és vállalkozói kedvnek. Vállalatot és üzemet alapítani, önálló egzisztenciát teremteni itt volt a legkönnyebb. Nem véletlen, hogy az első magyar gazdasági karrierekkel Dél-Amerikában találkoztunk. A magyarok általában majd mindenhol megnyugtató anyagi viszonyok közé kerültek.

Az etnikai szervezkedés szabadságának és a kielégítő életszínvonalnak volt tulajdonítható, hogy az ötvenes évek első felében igen tevékenyek voltak a dél-amerikai magyar közösségek; a kanadainál és az ausztráliainál elevenebbnek bizonyult az egyesületi élet, az egyházak, a kulturális intézmények és a sajtó munkája.




Címlap és tartalomjegyzék Előre