Shakespeare

FELSÜLT SZERELMESEK.

(Fordította: Rákosi Jenő)


Tartalom

BEVEZETÉS

ELSŐ FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.

MÁSODIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

HARMADIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

NEGYEDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.

ÖTÖDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.



SZEMÉLYEK

Ferdinand, Navarra királya.

Biron,
Longaville,
Dumaine, a király kiséretéhez tartozó urak.

Boyet,
Mercade, a frank herczegnő kiséretéhez tartozó urak.

Don Adriano de Armando, spanyol.

Sir Nathaniel, lelkész.

Holofernes, iskolamester.

Balga, rendőr.

Kobak, suhancz.

Moly, Armando apródja.

Vadász.

Frank Herczegnő.

Rózsa,
Mária,
Katinka, a herczegnő kiséretéhez tartozó hölgyek.

Jutka, pórleány.

Tisztek s Mások a Király s a Herczegnő kiséretében.



BEVEZETÉS

A Felsült szerelmesek legrégibb kiadása 1598-ból való. Teljes czíme ez volt: A Pleasant Conceited Comedie called Loves labors lost. As it was presented before her Highness this last Christmas. Newly corrected and augmented by W. Shakespere. Imprinted at London by W. W. for Cuthbert Burby. 1598. (Egy mulattató elmés vígjáték, Felsült szerelmesek néven, a mint a múlt karácsonykor ő felsége előtt előadták. Újra kijavítva és bővítve Shakespere Vilmos által. Nyomatott Londonban W. W. által Cuthbert Burby részére. 1598.) A czímlapon kijelentett „javítás és bővítés” nem csupán könyvárusi reclam, magából a szövegből is kitünik; ezt bizonyítja az az ügyetlenség is, melylyel a kiadó a költő javításait és bővítéseit a régi szövegbe szőtte. Így az V. felvonás 2-ik színében, hogy a régi kidolgozás rövidebb és vázlatos fogalmazása benmaradt a költő későbbi javításával együtt s ezt követetlenül megelőzi. A darab tehát jóval e nyomtatott kiadás előtt készülhetett, már a kilenczvenes évek elején, talán épen 1590-ben, a mire egy czélzásából is lehet következtetni, melyet egy tanult lóra tesz. Ez ügyes állatot, mint Friesen kimutatja, legkésőbb 1589-ben mutogatta gazdája Londonban, hol nagy feltünést keltett. Később a szárazföldre ment vele s a monda szerint Rómában lovával együtt megégették mint varázslót. Épen nem valószinü, mint Friesen megjegyzi, hogy ez állat mutatványai oly maradandó benyomást tettek volna a londoni közönségre, hogy még több év múltával is tisztán emlékeztek volna rá s így értelme lett volna a reá tett ily burkolt czélzásnak: „mily könnyü e szóhoz „három,” hozzá tenni, hogy „év,” s így eltanulni három évet két szóban, azt akármelyik iskolázott ló is megmondja neked.” A darab keletkezésének tehát közel kellett állnia az időhöz, midőn ama tanult ló mutatványai még fris emlékezetében éltek a közönségnek. Már sokszor megfordulhatott a színpadon s kivívhatta a nézők tetszését, midőn Meres 1598-iki lajstromát írja, melyben a Felsült szerelmesek-et mint olyan vígjátékot említi, mely Shaksperet az angol Plautussá teszi.

A kik Shakspere darabjainál mindig a forrásokat keresik, melyekből a mesét merítette volna, a Felsült szerelmesek-re nézve semmi forrást sem tudnak fölfedezni. Az a föltevés, hogy az alapvonalakat valami franczia elbeszélésből vette volna, teljesen nélkülöz minden támpontot. Egy franczia, jegyzi meg Hertzberg, soha sem ignorálhatta volna a szomszéd ország minden tényleges viszonyát és saját hazájához való vonatkozásait, soha sem épített volna teljesen fantasztikus alapon oly elbeszélést fel, mely egyaránt ellenkezik Francziaország és Navarra történeti hagyományaival. Legkevésbbé fogadott volna el fő motivumul egy politikai üzletet (Guyenne elzálogosítását), mely kevéssé hízelgett honfitársai nemzeti érzékenységének. Ha valaha történt volna is ily alku, (a mi soha sem történt,) bizonyára nem rántotta volna elő; annál kevésbé költhetett ilyesmit, még pedig oly czélra, melyre akárhány más, hazájára nézve megtisztelő motivum akadt volna. Nem is veszszük azt tekintetbe, hogy navarrai Fernando király soha nem létezett. Sőt nem lehetetlen, hogy a mese kigondolásánál a királyi költő Thibauldnak és a szép castiliai Blanca iránti szerelmének reminiscentiái is közreműködhettek; az sem lehetetlen, hogy ezek összevegyűlhettek az utolsó navarrai király, a művészetet és tudományt gyakorló és pártoló Jean d’Albret vonásaival. De épen egy franczia elbeszélő ábrázolásában több történeti elemnek kellett volna e hazai alakokhoz tapadnia, vagy legalább oly fictiókkal vette volna körűl, melyek a franczia olvasónak is elfogadhatók lettek volna. A tényleges momentumokat s az általok föltételezett korfestést egészen elejteni, ez emlékezéseknek csak eszményi foglalatját tartani meg s viselőivé költött személyeket választani, ezt csak egy külföldi tehette, ki előtt ugyan tisztán állt a francziák nemzeti jellege, ellenben a navarrai történet kicsinyes és zavaros részletei épen oly homályosak voltak, mint honfitársai előtt. Azért nem lehet kételkedni, hogy ezúttal egyedül Shakspere leleményéből származik a vígjátéknak különben rendkívül egyszerü meséje.

De miért választotta Shakspere, kérdi ugyanaz, Navarrát a vígjáték színhelyéül? Magától érthető, hogy meséjéhez kicsinyes udvar, korlátolt viszonyok kellettek. De ilyesmit Olaszországban is eleget talált volna. Az olasz uralkodó családok ismert műérzéke, melynek védelme alatt először fejlődhetett ki ifjú erővel a renaissance, úgy látszik, mindenek előtt erre az országra vonhatta volna a költő figyelmét. Miért nem választotta például az Esték udvarát Ferrarában? valószinüleg, mert e híres, a történettől megszentelt és fényesen megvilágított helyet nem használhatta színterül tisztán fantasztikus s kizárólag eszményi czélt szolgáló alakjai számára. Navarra ellenben, úgyszólván, maga is fantasztikus ország volt, mely az 1513-iki fegyverszünet óta alapjában véve nem is létezett többé mint egységes állam, és királya mégis, épen Shakspere korában, oly jelentékeny s az egész protestáns világra nézve oly végzetes szerepet játszott: souverain és mégis franczia alattvaló, ki alig hogy elkerülte a párisi várbíróságot; árnykirály, ki saját országát nem tudta visszanyerni és mégis elég hatalmat fejtett ki, hogy a kereszténység legszebb trónját elfoglalja. Valóban, IV. Henrik ragyogó alakja csak mélyebb homályba állította a külföld előtt a kis pyrénéi ország bonyolult viszonyait. Angol kortársai bizonyára nem tudtak többet Navarráról, mint hogy egykor részt vett a franczia háborúkban, hogy a két uralkodó ház kölcsönös házasságok által többszörösen össze volt kötve egymással, és hogy több navarrai uralkodó a művészetet és tudományt oltalmazta, ápolta s maga is buzgón gyakorolta. Thibauld és Jean d’Albret irodalmi hírnevét Shakspere századában ismét fölfrissítette orleansi Margitnak, II. Henri d’Albret nejének neve. Ha még hozzá vesszük, hogy Navarra Guyenne közelében feküdt, hogy udvaránál franczia nyelv és irodalom uralkodott és franczia főurak ragyogtak (Longaville neve valóban szorosan össze volt kötve a királyi házéval és Biron vezette az angol és német csapatokat Rouen ostrománál), elég elem akadt, melyeket Shakspere drámája localizálásánál felhasználhatott. Hogy nem tudott többet az országról, épen kedvező volt a komédia szabadabb mozgására nézve. Ehhez járult, hogy az angolok érdeklődése Navarra iránt épen a kilenczvenes évek kezdetén érte el a legmagasabb fokot, midőn a dicsőséges ivryi csata (1590 márcz. 14.) után Erzsébet királyné maga is tényleges részt vett IV. Henrik harczaiban és 1591 elején Essex gróffal 4000 főnyi angol segédcsapatot küldött hozzá. Ez is megmagyarázza, miért választotta Shakspere épen Navarrát drámája színteréül. Különben ez is megerősíti a darab chronoligáját, mely szerint a kilenczvenes évek elején, talán épen 1590-ben készült volna.

A vígjáték meséje igen egyszerü. A navarrai király elhatározza, hogy három éven át visszavonul a világtól és örömeitől, udvarát a tudós kolostor egy nemévé alakítja át s barátjaival együtt, vezeklés és böjt mellett, a tudományoknak és elmélkedésnek él. De hogy nem annyira a tudomány vágya, mint inkább a dicsőség és hírnév szomja, szóval a hiúság hajtja, mindjárt bevezető beszédében elárulja, melyet a költő szándékosan pedáns és dagályos nyelven ad szájába.

        Mit éltében hajhász kiki, a hír
        Hadd éljen érczben sírunk oszlopán.
        S legyen díszünk a dísztelen halálban.
        Ha jelenünk ama becsületet
        Kiküzdi, mely az idő sarlaját
        Tompítja és falánkságát megejti,
        Megnyerjük örökül az örök éltet.

Mindent tehát a dicsőségért akar tenni. Szigorú rendeleteket ad ki a nők ellen; egynek sem szabad mértföldnyire közeledni az udvarhoz, nyelve elvesztésének büntetése alatt. Szigorú böjtöt is rendel, napjában csak egy étkezést; három órai álmot enged csupán, s e sanyargatások segítségével akarja megvédni lakát az ellenség támadásai ellen. De minden törekvése hiába való. A cselekvény mindjárt a valóság diadalával kezdődik, melyet a képzelgés fölött nyer. Armado, a király hóbortos kegyencze, alig hogy bevádolja Jutkát, a fejő leányt, és szeretőjét, Kobakot, a szerelmi tilalom áthágása miatt, már is maga a tenyeres talpas leány bilincseibe esik. A király pedig rögtön asketikus szándékának kijelentése után kénytelen megszegni legfőbb törvényét s találkozni a megérkezett franczia herczegnővel. A szigorú törvényt rögtön enyhén magyarázza, mihelyt a szükség parancsolja.

        E ponton szükségkép tágítni kell,
        Mert szólnom kell Frankhon küldöttivel.

Találóan jegyzi meg erre az elmés Biron, a király egyik skeptikus társa asketai elhatározásában:

        Három ezerszer így esküt szegünk
        E három évben szükségből csupán,
        Mert születik a szenvedély velünk.
        S ha nem szükség, csak kedvtelés nyomán
        Szegek hitet, mentségül felhozom,
        Hogy hisz szükségből lettem szószegő.

Ez első tágítás nemsokára teljes vereséggel végződik. A franczia hölgyekkel való első találkozás alkalmával már Armando és Kobak sorsára jutnak a tudós urak, élökön a királylyal. Hiába küzd még az álszemérem a kiméletlenül előre törő vágy ellen, veresége az első pillanattól fogva el van határozva. Ez az ingerkedő harcz alkotja, további bonyodalmak nélkül, a dráma cselekvényét, míg a franczia király halálának híre egyszerre véget vet a diadalmas hölgyek örömének és megtréfált szerelmeslovagjaik komikus bosszúságának. A szerelem fáradságai azonban nem vesznek kárba, mint az eredeti czím gyaníttatná, a szerelmesek sem sülnek fel egészen, mert a hölgyek az elválás előtt megkegyelmezést és meghallgatást helyeznek kilátásba epedő szerelmeseiknek. De most a hölgyek szabják meg a próbát, melyet ki kell állniok. A herczegnő ezt a föltételt teszi a királynak:

        Halld: ha szerelmemért (bár nincs okod)
        Akarsz mit tenni, ezt tedd: nem bizom
        Esküdben, de vonulj menten egy el-
        Hagyott rideg remeteségbe és
        Zárkózzál el világi kedvteléstől;
        S légy ott, míg a tizenkét égi jel
        Bejárja évi körfutását. A
        Rideg magányban hogyha megmaradsz
        Véred hevében tett ajánlatodnál;
        Ha fagy, böjt, rossz lakás, vékony ruha
        Meg nem törik szerelmed szép virágát,
        S kiállván a próbát, szerelmed él:
        Úgy, ha végsőt lehell az év, jer és
        Kérj meg ez érdemek alapján s én,
        E szűzi kézre, mely most a tiédet
        Csókolja, a tiéd leszek…

A többinek szintén egy év múltán igérik hölgyeik a bocsánatot. Bironnak „tizenkét hónapig kell tűrnie s szüntelen beteg nép fáradt ágyát látogatnia.” A hóbortos Armando is megadja magát. Jön a királytól búcsút venni. „Fogadalmas vagyok: megfogadtam Jutkának édes szerelmeért három évig az eke szarvát tartani.” Így az egész soron győz a józan ész és a természet az elcsavart pedanteria felett, s egy bájos dal vidám accordjaival végződik az elmés, kedves vígjáték, melyet Tieck elragadtatásában „a legfinomabb élcz és legmulattatóbb tréfa, igazi udvariasság, költészet és szelíd nagyszerű ironia minta-vígjátékának” nevez.

Nyilván való, jegyzi meg Kreyszig, hogy ily színműnek vonzó ereje, nem tekintve az élczes dialog egyes szépségeit, csak a jellemzésben keresendő, valamint a szellemi és erkölcsi légkörben, mely az egészet körűlveszi és áthatja. Mind a két irányban igen jelentékeny haladásról tanúskodik e darab az előbbi vígjátékhoz képest. Igaz, hogy a jellemekben még nem ment át a faj fogalma oly teljesen az egyén testébe és vérébe, mint Shakspere legtökéletesebb műveiben. De tisztán és élesen van felfogva, merész, biztos körvonalakkal rajzolva, és több alakban, név szerint Bironban, Armandóban és Holofernesben, már a részletes kidolgozásban is a mester keze mutatkozik. Az erőteljes és életrevaló, az egészen uralkodó gondolat pedig, mihelyt tisztán felismerjük, e látszólag oly czéltalan szóharczoknak, e cselekvényben oly szegény jelenteknek azt az érdeket adja, melyet egy termékeny alapeszméből erőteljesen és szükségszerüleg kifejlődő dráma nyújt. Mert a Felsült szerelmesek, röviden kimondva, elejétől végig nem egyéb, mint komikus philippika a pedanteriává fajult művelődési ösztön kinövései ellen, ékesszóló védbeszéd az egyszerü józan ész és természetes érzés mellett a feszes természetlenség ellen, bármily alakban mutatkozik: a túlmívelt, udvari élczhajhásztól és szalontudóstól le egészen a koldus katonai Don Quixoteig és az iskolamesterig, ki elrontotta gyomrát a csemegékkel, melyeket a könyvekben feltalálnak.



ELSŐ FELVONÁS.

I. SZÍN.

Navarrában; kéjkert palotával.

A király, Biron, Longaville és Dumaine jönnek.

KIRÁLY.
Mit éltében hajhász kiki, a hír
Hadd éljen érczben sírunk oszlopán
S legyen díszünk a dísztelen halálban;
Ha jelenünk ama becsületet
Kiküzdi, mely az idő sarlaját
Tompítja és falánkságát megejti,
Megnyerjük örökül az örök éltet. –
Azért, hős győztesek – s méltán azok,
Mert bátran harczoltok önvágyitok
S vad szenvedélyek bőszült serge ellen –
Tartsátok végparancsomat híven meg:
Navarránkat csodálja a világ,
És udvarunk kis egyetem legyen,
Szemlélő életmódba elmerülve.
Ti hárman, Biron, Longaville s Dumaine,
Eskü szerint, mint társaim, velem
Három esztendőt töltetek emez
Iratba foglalt rendszabály szerint.
Most eskütök’ írjátok is alá,
Hogy önkezével bélyegezze meg
Magát, ki csak hajszálnyit félre lép
Ki kész megtenni, mire esküvék,
Írja alá letett szent esküjét.

LONGAVILLE.
Én kész vagyok a három évi böjtre:
Lakmát az észnek, böjtöljön a test!
Kövér has görhes főt, a jó falat
Zsíros bordát, de csak rossz élczet ad.        (Aláírja.)

DUMAINE.
Jó herczegem, Dumaine meghalt: a nagy
Világnak kicsinyes szolgáira
Veti világi bűnök nagy súlyát;
Meghal pompára, kincsre, kéjre nézve,
Utánok a bölcsészetben fürkészve.        (Aláírja.)

BIRON.
Jó, állom én is fogadalmokat,
Azaz, mire megesküvém, tudnillik:
Tanulva élni három évig itt.
De van még más szigorú rendszabály,
Úgymint: nem látni nőt sem ez alatt,
– Mi, úgy hiszem, nem áll a lajstromon –
S hetenkint elböjtölni egy napot,
S mi több, napjában egyszer enni csak
– Mi, úgy hiszem, nem áll a lajstromon –
S csak három órát alva minden éjjel
Egész nap bóbiskolni se szabadjon
(Holott az éjszakát én jámboran
Elalszom, sőt megtoldom nappalommal)
– Mi, úgy hiszem, nem áll a lajstromon.
Hiú törekvés lesz ez: asszony és
Alvás nélkül tanulmány s böjtölés.

KIRÁLY.
Letenni erről esküt tettetek.

BIRON.
Nem, jó uram, ha meg nem sértelek.
Veled tanulni esküvém csupán
Itt három évig nagysád udvarán.

KIRÁLY.
Esküd, Biron, a többire is szól!

BIRON.
Szavamra, sir, így esküm nem komoly.
S tanulmányunkkal, mondd, mit czélozunk?

KIRÁLY.
Megtudni, mit különben nem tudunk.

BIRON.
Mit más vak ész előtt homály fedez?

KIRÁLY.
A tudománynak égi díja ez!

BIRON.
De már, uram, így csak felesküszöm,
Hogy megtudjak ily rejtett dolgokat,
Mint: dús asztalt találni hol lehet,
Midőn sovány bőjtre kárhoztatám;
S elémbe sorsom szép lányt hol vezet,
Hol rejtve más vak elmének a lány;
Hogy törjek esküt, mit megtartanom
Hitem nem szegve meg, alig lehet.
Ha ily jutalmat nyer a szorgalom,
Meg tud, mit tudni vágy, mindeneket,
Esküdj meg erre, s nem mondok nemet.

KIRÁLY.
Ily haladás a tudománynak gátja,
Mi érzékinket hiú kéjbe rántja.

BIRON.
Hiú minden kéj, s legfőbb mind közül
Mely bajon nyerve bajt hagy örökül:
Mint: könyvbe gondosan merülni el,
Ben az igazság fényét lelni fel;
Holott e könyv hazudik, és a fény
Keresve fényt, vakítja fény a fényt,
S a míg hazug sötétben fényt keressz,
Fényed s szemed világa kárba vesz;
Szögezve inkább szebb szemre szemem’,
Tanítsatok meg ennek tetszenem:
A szemre fényt hogyan áraszthatok,
A melynek én vak koldusa vagyok.
A tudomány tündöklő égi test,
Mely nem tűri, hogy vakmerőn kilesd:
Mit nyer díjul, ki évekig fűtet
Mint hogy idézhet tekintélyeket?
Az égi fények földi keresztapja,
Ki csillaginkat névvel látja el,
E tündöklés mi szebb díját aratja,
Mint ki tudatlan bámul égre fel?
A mit még tudhatsz, az csak név lehet,
S minden keresztapa adhat nevet.

KIRÁLY.
Mily olvasottan gáncsol olvasást.

DUMAINE.
Minő haladva gátol haladást.

LONGAVILLE.
Gyomlál rozsot és neveli a gazt.

BIRON.
Ha költ a lúd, várhatjuk a tavaszt.

DUMAINE.
Hogyan jön ez?

BIRON.
        Legjobbkor van idézve.

DUMAINE.
Az értelemre?

BIRON.
        Ne, a rimre nézve!

LONGAVILLE.
Metsző, irígy fagy ő: pusztul nyomán
első szülöttivel a kikelet.

BIRON.
S habár! Hát pompázzék a nyár talán,
Míg dalra nem kél víg madársereg?
Kedveljetek-é idétlen magzatot?
Karácsonykor rózsát nem áhitok,
Se május zöld virányain havat;
Mindent csupán a maga idején.
Így nálatok már későre maradt
A tanulás, s a háznak tetején
Mászkáltok át az ajtót nyitni fel.

KIRÁLY.
Jó, lépj ki hát, s menj Isten hírivel.

BIRON.
Nem, jó uram, eskümnek állok én,
S ha a vakság ügyét jobban vivém,
Mint ti az égi tudományét, ám
Esküm’ beváltani óhajtanám:
Hűn elvezeklek három évet itt;
Azért, add, kérlek, a papirt ide,
Alá hadd írjam zord rendeletid’.

KIRÁLY.
Előbbi vétkedet ez mossa le.

BIRON.
(olvassa).
„Item, hogy udvaromat nő egy mértföldnyire meg ne közelítse?”
És ezt kihirdetéd?

LONGAVILLE.
        Négy napja már!

BIRON.
Lássuk a büntetést: „Nyelve kivágatásának terhe mellett.” S ki szabta ezt?

LONGAVILLE.
Ezt én, uram!

BIRON.
        És, édes lord, miért?

LONGAVILLE.
Sikert csak ily zord büntetés igért.

BIRON.
(olvassa).
„Item: Ha ki férfiút lát nővel társalogni e három évi határidő alatt, e férfiún oly nyilvános szégyen teendő, a minőt az udvar többi tagjai csak kigondolni képesek.”
Megszegned ezt magadnak kell, uram;
Mert jól tudod, a frank királyleány
– Ki páratlan fensége bájiban –
Közelg, hogy ágyban fekvő atyj’urán
Könnyítve, a szép Aquitania
Általadását itt meghányja véled;
Azért, uram, ezt kár volt írnia,
Vagy a szép nő honába visszatérhet.

KIRÁLY.
Urak, én erről megfelejtkezém.

BIRON.
Ez a tanulmány, ha túlságra mén:
Míg megnyerni tanulja, mit kíván,
Felejti tenni, a mit kellenék,
S a nyereség sok fáradság után
Tűzzel bevett vár: úgy vesz, mint nyeréd.

KIRÁLY.
E ponton szükségkép tágítni kell,
Mert szólnom kell Frankhon küldöttivel.

BIRON.
Három ezerszer így esküt szegünk
E három évben szükségből csupán,
Mert születik a szenvedély velünk.
S ha nem szükség, csak kedvtelés nyomán
Szegek hitet, mentségül felhozom,
Hogy hisz szükségből lettem szószegő. –
S így a törvényt bizvást aláírom:        (Aláírja.)
Legyen a csak hajszálnyit engedő
Örök szégyenre kész. Csáb létezik
Rám úgy, mint másra nézve, s úgy hiszem,
Ha az aláírással késtem is,
Utolsó én leszek, ki megszegem.
De szünetink alatt mulathatunk?

KIRÁLY.
Igen, a mint tudjátok, udvarunk
Vendége egy vad spanyol útazó,
Kit mint divathőst méltán bámulunk:
Fejében szólambánya van, bohó
Beszédinek zenéje őt miként
Bűhang ragadja el; jó bókoló,
A kit perpatvara birájaként
Elismer egyiránt a rossz, a jó.
Beszéljen a szeszély e kis fia
– Neve Armado – szünetink alatt
Fenszárnyaló szavakban szép hona
Vitéziről, kik harczban haltanak.
Hogy tetszend nektek, nem tudom; de én
Mosolygok csak a sok hazug regén
S magamhoz lantosnak szerződtetém.

BIRON.
Remek ficzkó e spanyol útazó,
Testén új a divat, ajkán a szó.

LONGAVILLE.
Kobakra s rá tartsunk vadászatot,
Siettetvén így a határnapot.
Jő Balga, levéllel, és Kobak.

BALGA.
Melyik itt a herczegnek saját személye?

BIRON.
Ez, ficzkó; mit akarsz?

BALGA.
Én magam is az ő saját személyét reprehendálom, mert én ő kegyelmességének rendőre vagyok; de hát szeretném az ő saját személyét saját testében és vérében látni.

BIRON.
Ez itt.

BALGA.
Signor Arme – Arme – tiszteli. Valami kutyaság van a dologban. A többit majd elmondja ez a levél.

KOBAK.
Uram, a mi kutyaság van benne, az engem illet.

KIRÁLY.
A levelet a hírneves Armando írja.

BIRON.
Bármi alacsony tárgyról szóljon is, bízom Istenben, hogy a szavak fönkeltek lesznek.

LONGAVILLE.
Fönkelt remény alacsony valóra: az ég adjon hozzá türelmet.

BIRON.
A hallgatáshoz, sir, vagy annak elkerüléséhez?

LONGAVILLE.
Szerény hallgatáshoz, sir, és mértékletes nevetéshez, vagy mind a kettő elkerüléséhez.

BIRON.
Jól van, sir, legyen úgy, a hogy irmodora okot szolgáltat vígságra kapnunk.

KOBAK.
A tárgy rám vonatkozik, uram, a mennyiben t. i. Jutkát illeti. A dolog rendje és módja az, hogy engem rajta kaptak.

BIRON.
Mi módon?

KOBAK.
A következő mód és rend szerint, elmondom mind a hármat: hát megláttak a majorságban, a mint vele a lóczán ültem, és nyakon csíptek, midőn a kertbe követtem, a mi összevéve annyi, mint következő módon és rendben. No, a mi a rendet illeti, az az a rend, a hogy a férfi rendesen az asszonnyal beszél; a mi pedig a módot, hát bizony nem igen módosan.

BIRON.
S a mi a következőket illeti?

KOBAK.
A következést majd a büntetés mutatja meg, és az Úr megvédi az igazat.

KIRÁLY.
Meg akarjátok figyelemmel hallgatni ezt a levelet?

BIRON.
Mintha csak oraculumot hallgatnánk.

KOBAK.
Ilyen az ember gyarlandósága: kész füllel hallgat arra, a mi a testieket illeti.

KIRÁLY.
(olvasva).
„Dicső követ, az égi boltozat alkirálya és Navarra egyedüli uralkodója, lelkemnek földi istene s testemet tápláló védszentem.”

KOBAK.
Még eddig szó sincs Kobakról.

KIRÁLY.
(olvasva).
„Ebbül áll a dolog.”

KOBAK.
Hadd álljon ebül a dolog; de ha ő azt mondja, hogy ebül áll a dolog, akkor bizony kutyába se veszi az igazmondást.

KIRÁLY.
Csend!

KOBAK.
– és béke legyen velem s minden emberrel, a kinek nem mestersége a kardviselés.

KIRÁLY.
Szót se! –

KOBAK.
– mások titkairól, kérném átossággal.

KIRÁLY.
(olvasva).
„Ebbül áll a dolog! Ostromoltatván az éjszínü melancholia által, a rám nehezülő humort a te egészséget adó levegőd leghathatósb orvosszerére bíztam; és nemesi voltomra mondom, elhatározám, hogy egyet járkálok. Kérded, mikor? Hat óra körűl, a midőn a kérődzők javában gyöpölnek, a szárnyasok javában csipkedik a szemet, s az emberek azon táplálkozáshoz fognak, mely vacsorának neveztetik. Ennyit az időre vonatkozólag. Kérded most már, hogy minő alap-okon? Részemről úgy hiszem, azon alapokon, a melyeken épen sétáltam, s a melyeknek nevezete a te kéjkerted. A mi továbbá a helyet illeti, hogy melyiken? Erre nézve úgy hiszem, azon, melyen ama feslett és viszás történet esett meg rajtam, mely hófehér tollamból eme ébenfekete téntát sajtolja ki, melyet itt látsz, észlelsz, szemlélsz avagy bámulsz. Tehát a helyre nézve, hogy hol? a hely különös tekervényü kerted nyugati sarkának keletre néző éjszaki éjszak-keletén állott. Ott láttam azon alamuszi suhanczot, a te kedvtelésed vézna kárászát” –

KOBAK.
Engem.

KIRÁLY.
„– azt a tanulatlan, ostoba párát –”

KOBAK.
Engem.

KIRÁLY.
„– azt a hígvelejü jobbágyot –”

KOBAK.
Mindig csak engem.

KIRÁLY.
„– kinek a mint emlékszem, az ő neve Kobak –”

KOBAK.
Jaj! engem.

KIRÁLY.
„– párosan és kettesével, szentesített és kihirdetett kibocsájtványodnak és korlátokat szabó kiáltványodnak daczára egy – egy ó! egy – de szinte tűzbe hoz kimondanom, kivel –”

KOBAK.
Egy vászoncseléddel.

KIRÁLY.
„– szépanyánknak, Évának, egy nőnemü unokájával, avagy is, a te édesdedebb értelmedhez mérve, egy hölgygyel. Én őt (a mint erre mindig sokra tartott tiszteletem ösztönze) hozzád küldém, hogy büntetése díját elvegye, a te édes kegyelmed tisztje, Balga Antal által, a ki oly férfiú, ki jó hírnevére, magatartására, jó viseletére s tisztességre tart valamit.”

BALGA.
Én volnék az, kegyelmességed engedelmével, én vagyok Balga Antal.

KIRÁLY.
„A mi Jutkát illeti (így neveztetik ama gyöngébb edény, kit a föntebb említett suhanczczal megleptem), én őt törvényed könyörtelenségének edényeül tartogatom, s kész vagyok őt megkisérteni. Tiszteletem hozzád esküdt s szívemésztő lángjának minden hódolatával a tied levén, Don Adriano de Armado.”

BIRON.
Az egész nem oly talpra esett, mint vártam; de mégis a legjobb, a mit csak valaha hallottam.

KIRÁLY.
Valóban: igen rossznak ez a legjobb. Hát ficzkó, te mit szólasz hozzá?

KOBAK.
Uram, én elismerem azt a vászoncselédet.

KIRÁLY.
Hallottad-e a hirdetményt?

KOBAK.
Elismerem, hogy sokat hallottam belőle; de keveset tartottam meg az eszemben.

KIRÁLY.
A rendelet egy évi fogságot szab arra, kit asszonynyal kapnak rajt.

KOBAK.
Engem nem azzal kaptak rajt, uram, engem hajadonnal kaptak rajt.

KIRÁLY.
Jól van, de hajadon is áll a hirdetményben.

KOBAK.
Hajadon sem volt, uram, hanem szűz volt.

KIRÁLY.
Ez a változata is benállt, mert úgy is hirdették, hogy szűz.

KOBAK.
Ha ez így van, uram, akkor tagadom szüzeségét: lányon kaptak, uram.

KIRÁLY.
Az, hogy lány, neked nem elég, ficzkó!

KOBAK.
Az a lány nekem épen elég, uram.

KIRÁLY.
Ficzkó, ezennel kimondom rád az ítéletet: böjtölni fogsz egy hétig kenyéren és vizen.

KOBAK.
Jobb szeretnék, uram, egy hónapig imádkozni ürüczombon és levesen.

KIRÁLY.
S a porkoláb Don Armado legyen:
Menj, ficzkó, Bironnal, hogy átvegyen.
S urak, mi menjünk és az esküszó
Nyomán tettben sarjadzék a való.
        (Király, Longaville, Dumaine, Balga el.)

BIRON.
Álljon fejem ellen bármely kalap,
Hogy eskü, törvény szégyenben marad.
Jer, ficzkó!

KOBAK.
Én az igazságért szenvedek, uram: mert igaz, hogy Jutkával rajta kaptak, és Jutka is igazi lány. Azért üdvözlégy, te keserü kelyhe a szerencsének; felvirrad még a szomoruság valaha, és addig is, búbánat, csücsülj le!        (Elmennek.)

II. SZÍN.

Armado laka a kéjkertben.

Armado és Moly jönnek.

ARMADO.
Fiam, mit jelent az, ha nagy szellemü férfiú melancholiában sínlik?

MOLY.
Nagy jele az annak, sir, hogy búskomoly színben lesz.

ARMADO.
Hogyan? Hisz a búskomolyság és a melancholia egy és ugyanazon dolog, kedves kis rügyecském.

MOLY.
Nem, nem, uram; ó nem, sir!

ARMADO.
Hogyan tudnád tehát a búskomolyságot és a melancholiát egymástól megkülönböztetni, gyönge ifjoncz?

MOLY.
Hatásuknak igen közönséges kimutatása által, szivós uram.

ARMADO.
Mért szivós uram? mért szivós uram?

MOLY.
Mért gyönge ifjoncz, mért gyönge ifjoncz?

ARMADO.
Azért mondom gyönge ifjoncz, mert ez igen illetékes epitethon, tekintve ifjonti napjaidat, melyeket méltán nevezhetünk gyöngéknek.

MOLY.
És én a szivós uramat mint uraságod öreg napjait megillető czímet használom, melyeket méltán nevezhetünk szivósaknak.

ARMADO.
Csinos és ügyes.

MOLY.
Hogyan érted, uram? Én csinos és beszédem ügyes, vagy én ügyes és beszédem csinos?

ARMADO.
Te csinos, mert kicsiny.

MOLY.
Tehát kicsinyben csinos, mert kicsiny mért ügyes?

ARMADO.
És azért ügyes, mert fürge.

MOLY.
Dicséretemre mondod ezt, uram?

ARMADO.
Megérdemlett dicséretedre.

MOLY.
Én ugyan ezen dicsérettel megdicsérek egy ángolnát.

ARMADO.
Hogyan? hogy az ángolna szellemdús?

MOLY.
Hogy az ángolna fürge.

ARMADO.
Én azt mondom, hogy te fürge vagy a feleletben. Felgyujtod véremet.

MOLY.
Erre is van feleletem, uram.

ARMADO.
Nem szeretem a felesleges szóvitát.

MOLY.
(félre).
Épen az ellenkezőt vitatja: a felesleg nem szereti őt.

ARMADO.
Megfogadtam, hogy a herczeggel három évet eltanulok.

MOLY.
Ezt három óra alatt is megtehet’d, uram.

ARMADO.
Lehetetlen.

MOLY.
Mennyi háromszor egy?

ARMADO.
Némileg gyönge vagyok a számolásban: ez csak is pinczér szelleméhez illő dolog.

MOLY.
Te nemes ember vagy, uram, és kártyás?

ARMADO.
Elismerem mindkettőt; e kettő teszi ki a valódi férfiú fénymázát.

MOLY.
Akkor bizonyos vagyok benne, hogy tudod, mennyit tesz összevéve egy kettes és egy disznó.

ARMADO.
Ez összevéve egygyel több kettőnél.

MOLY.
Mit a közönséges csőcselék háromnak mond.

ARMADO.
Úgy van.

MOLY.
Hát, uram, ez volna az az óriási tanulás? Hármat már is kitanultál, a nélkül, hogy csak három szempillantásodba is került volna; és mily könnyü tanulni három évet két szóban, azt akármelyik iskolázott ló is megmondja neked.

ARMADO.
Igen csinos figura.

MOLY.
(félre).
Semmiséged kifigurázására.

ARMADO.
Azonfelül meg kell vallanom, hogy szerelmes vagyok, s valamint katona létemre alacsony dolog szerelmesnek lennem, úgy én alacsony leányzóba is vagyok szerelmes. Ha kardot rántva gerjedelmeim szeszélyei ellen, szabadulhatnék ezeknek nyugtalanító gondolataitól, úgy fogságba ejteném a vágyat s cserébe adnám bármely franczia udvaroncz legújabb találmányu bókjáért. Azt hiszem, meg kellene tagadnom Cupidót. Vigasztalj meg, fiacskám. Mely nagy férfiak estek valaha szerelembe?

MOLY.
Hercules, uram.

ARMADO.
Ó legédesebb Hercules! – Több tekintélyt, édes fiam; mondj még többet; és kedves gyermekem, hírneves és nagy dolgokat viselt férfiakat nevezz meg.

MOLY.
Uram, Sámson; ő, uram, jó dolgokat viselt férfiú, mert egy ízben vállán viselte a város kapuját, mint akár egy teherhordó; és hát ő szerelmes is volt.

ARMADO.
Ó ép termetü Sámson! ó szilárd karu Sámsom! Úgy állok én fölötted a kardviselésben, mint te fölöttem a kapuviselésben, és a mellett szerelmes is vagyok. Ki volt Sámson szerelmese, kedves Molyom?

MOLY.
Hát, uram, egy asszony.

ARMADO.
S minő complexióval bírt?

MOLY.
Mind a néggygyel, uram, vagy csak hármával, vagy csak kettejével, vagy épen csak egygyel a négy közűl.

ARMADO.
Mondd meg határozottan, minő complexióval?

MOLY.
Hát, uram – tengerzöld színüvel.

ARMADO.
Ez a négy complexio egyike?

MOLY.
Én legalább úgy olvastam, sir; még pedig annak is a legjava.

ARMADO.
Valóban, a zöld a szerelmesek színe; mindazonáltal úgy hiszem, Sámsonnak kevés oka volt ezen színből szeretni; alkalmasint szelleme miatt vonzódott hozzá.

MOLY.
Úgy van, sir, mert zöldeket beszélt.

ARMADO.
Az én szerelmem szeplőtlen: csupa fehér és piros.

MOLY.
E színek, uram, gyakran a legszeplősebb gondolatokat fedik el.

ARMADO.
Határozd meg, határozd meg az eszmét, jó nevelésü fiacskám.

MOLY.
Elméje atyámnak s nyelve anyámnak, legyetek segítségemre.

ARMADO.
Gyermekhez illő édesded fohász: igen csinos és emelkedett.

MOLY.
        Fehér-piros arczáju lány
        Bajáról hírt ki mond?
        Felgyúl a pir a bűn nyomán,
        Halvány a bú, a gond;
        De bűn avagy bú gyötri-e,
        Hírt erről vaj’ ki mond?
        Ha mindig egy az arczszine,
        Mindig az, a mi volt!
Veszedelmes kis nóta, uram, a fehér és piros helyes volta ellen.

ARMADO.
Fiú, nem létezik-e ballada a királyfi- és a koldusasszonyról?

MOLY.
De igen, erre is rávetemedett a világ annak idején, körülbelül mintegy három öltő előtt; de úgy gondolom, most már aligha nyomára akadunk, s ha rá is, nem hinném, hogy sokat érjen akár a nóta, akár a rím tekintetében.

ARMADO.
Óhajtom a tárgyat újra átdolgoztatni, hogy egynémely nagy elődöm példája mentse botlásomat. Fiú, én szerelemre gerjedtem ama paraszt leányzó iránt, kit a kéjkertben Kobakkal, azon elmés filkóval, megleptem. Ő igen is érdemes –

MOLY.
(félre).
A korbácsra; s mégis gazdámnál érdemesebb szeretőre.

ARMADO.
Dalolj, fiú, lelkemre a szerelem komorsága nehezül.

MOLY.
Ó világ csodája, holott szerelmed tárgya egy könnyü lányszemély.

ARMADO.
Azt mondom, hogy dalolj.

MOLY.
Légy addig türelemmel, míg ettől a társaságtól szabadulunk.
Balga, Kobak és Jutka jönnek.

BALGA.
Sir, a herczeg úgy kívánja, hogy ön Kobakot biztosságban megőrízze; hanem hogy aztán ne hagyja semminémü örömben sem részesülni, sem semminémü bajban, kivéve hogy hetenkint háromszor bőjtöltesse meg. A mi pedig ezt a lányasszonyt illeti, ezt a mulató kertbe kell szállítanom, hogy a tejes lányokhoz rendeljem. Istennek ajálom, uram.

ARMADO.
Pirulással árulom el magam’. Lányka!

JUTKA.
Ifju!

ARMADO.
Meg foglak látogatni hajlokodban.

JUTKA.
Nincs is messze odáig.

ARMADO.
Jól tudom, hogy hol fekszik.

JUTKA.
Jaj, uram, de bölcs maga.

ARMADO.
Csodákat beszélek én neked.

JUTKA.
Ezzel a pofával.

ARMADO.
Szeretlek.

JUTKA.
Hallom ám, hogy mondja.

ARMADO.
Kövessen napsugár.

BALGA.
Gyere Jutka, láb alól.
        (Balga és Jutka el.)

ARMADO.
Megkoplalsz bűneidért, kópé, mielőtt még kegyelem gyakoroltatnék irántad.

KOBAK.
Igen, uram, és remélem, ha koplalok, teli hassal fogok koplalni.

ARMADO.
Rettentő erősen foglak büntetni.

KOBAK.
Akkor inkább lekötelezetted leszek, mint csatlósod, mert azt csak gyöngén díjazod.

ARMADO.
Vezesd el innen azt a parasztot s zárd el.

MOLY.
El veled, bűnterhelt szolga.

KOBAK.
Ne zárass el, uram, kiállom én a koplalást, ha nem ülök is a hűvösön.

MOLY.
Ne, uram, mert azzal ültet fel bennünket, hogy kiáll a koplalásból. El veled a tömlöczbe.

KOBAK.
Jó; de ha valaha még megérem a siralmaknak ama víg napjait, melyeket már egy izben láttam, akkor majd látni fogják bizonyos emberek –

MOLY.
Mit fognak látni bizonyos emberek?

KOBAK.
Semmit sem, Moly gazda, semmi egyebet, mint a mit épen észre fognak venni. Nem illik, hogy a rabok igen takarékosak legyenek a beszéd dolgában; azért hát én sem akarok mondani semmit sem. Hála légyen az úrnak, ép oly kevés türelmem van, mint más embernek; de hát be is érem vele.
        (Kobak és Moly el.)

ARMADO.
Vonzalommal viseltetem még a talaj iránt is, mely alacsony, melyen czipője, mely alacsonyabb, vezéreltetvén lábacskája által, mely legalacsonyabb, tipeg. Ha engedek a szerelemnek, hitszegővé leszek, a mi igen hatalmas argumentum hűtlenségre nézve, és hogyan lehet ama szerelem igaz, mely csalárdul kezdődik? A szerelem lidércz; a szerelem maga a gonosz; nincs oly gonosz angyal, mint a szerelem. Így hozaték kisértetbe Sámson, a kinek pedig kiváló ereje vala; hasonlóképen csábíttaték el Salamon, a ki pedig igazán elmés vala. Cupido nyila Hercules buzogányának is kemény, azért hasonlíthatlanul azabb egy spanyol kardnak. Az első és második okkal be nem érem: a passadot nem méltányolja, a duellora nincs kellő tekintettel: baja az, hogy gyerkőczének nevezik; dicsősége pedig, hogy férfiakkal is elbán. Isten veled, hős erény! marjon rozsda, kard! némulj, el, dob! mert a ti gazdátok szerelembe esett. Igen, ő szeret. Legyen segítségemre a rímelés egyik rögtönző istene: mert bizonyos vagyok benne, hogy hangzatkákat kellend gyártanom. Költs, elme, írj toll! mert szörnyü kedvemben vagyok egész folians kötetek teleírására.        (Elmegy).



MÁSODIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Más része a parknak, nyári lakkal és sátrakkal.

A frank Herczegnő, Rózsa, Mária, Katinka, Boyet és Kiséret jönnek.

BOYET.
Most fejtsd ki, úrnőm, kedves szellemed’.
Gondold meg, hogy királyi hős atyád
Kit külde és kihez s mi végre: hogy
Téged, a kit úgy tisztel a világ;
Hogy azzal, a kiben összpontosul
Mind a tökély, a mely csak valaha
Díszíte férfiút, a páratlan
Navarraival beszélj és hogy a czél
Szép Aquitania, királyi nőhöz
Valóban a legméltóbb hozomány.
Légy most pazarló drága kellemiddel,
Minő a természet volt, a midőn
Mellőzve mostohán egész világot,
Rád önté dús kezével mindenét.

HERCEGNŐ.
Jó lord, szépségem bár középszerü,
Mellőzheti himes dicséreted’.
A szépség értékét szem szabja meg
S nem alkudhatja ki kalmári nyelv.
Nem vágyom annyira dicséretedre,
Mint arra te, hogy bölcsnek tartsalak,
Mivel elméd dicséretemre kész.
S most, figyelmeztetőm, figyelj: tudod,
A csacska hír beszéli, hogy a herczeg
Míg három kínos év eskü szerint
Szorgos tanulmány közt le nem telik,
A nőt kitiltja csöndes udvarából.
Azért ne sajnáljunk egy kis utat
– Míg át nem lépünk a tilos kapun –
Megtudni szándokát, és erre, mint
A legügyesbet – érdemidre büszkén –
Küldöttünknek téged kiszemelénk.
Mondd néki, hogy a frank király leánya
Személyesen alkalmatlankodik,
Hogy véle értekezzék; vidd e hírt.
És mi, alázatos kérők gyanánt,
Bevárjuk itt kegyes akaratát.

BOYET.
A tisztre büszkén s készséggel megyek.
        (Elmegy.)

HERCEGNŐ.
A büszkeség mindig s mindenre kész.
S így a tiéd is. Uraim, kik a
Dicső herczegnek eskütársai?

LORD.
Az egyik Longaville.

HERCEGNŐ.
        Ki ismeri?

MÁRIA.
Én, asszonyom. Nászünnepen, a mely
Lord Perigort és Falconbridge Jakab
Szép örököse között köttetett,
Normandiában láttam egyszer őt.
Nagy képességiért nagy becsben áll,
Híres vitéz, ügyes művészetekben;
S bármibe kap, sikerrel végezi.
Egyetlen szenny erénye fényiben,
Ha az erény fényét szenny érheti,
Az éles élcz s a konok akarat:
Metsző az élcz s az akarat vele
Nyakasan üldözi, kit megkerít.

HERCEGNŐ.
Oly gúnyos, tréfásféle úr, ugy-e?

MÁRIA.
Úgy mondják, szellemét kik ismerik.

HERCEGNŐ.
Ily röpke élcz hervad levésekor.
Ki van még köztük?

KATINKA.
A fiatal Dumaine, csupa tökély:
Szeretve az erény barátitól
Erényiért; első a hatalomban,
S utolsó, a ki visszaél vele.
Alaktalant széppé teremt esze,
S ez ész nélkül is megnyerő alak.
Én Alençon herczegnél láttam egyszer;
De ám sok érdemét tekintve, még
Mit láttam is, csak gyöngén rajzolom.

RÓZSA.
Egy másik is volt – eskütársa most –
Körében akkor; hogy, ha jól tudom,
Bironnak hívták: vígabb férfival
– Illő tréfának szűk határi közt –
Nem tölték csak egy órányi időt
Soha, csevegve: élczre áll szeme;
S mit ez felkaphat, víg tréfát csavar
Gyorsan amaz belőle, és a nyelv
– A tartalom tolmácsa – oly ügyes
És kellemes szavakban fejti ki,
Hogy agg fülek kedvvel csüggnek szaván,
S az ifju hallgatókat elragadja
Az édes bájosan csengő beszéd.

HERCEGNŐ.
Ég óvjon, lányok! Mind szerelmesek
Vagytok, hogy a magáét így kiki
Felékesíti szép magasztalással?

MÁRIA.
Ím Boyet.        (Boyet jön.)

HERCEGNŐ.
        Nyerünk kihallgatást, uram?

BOYET.
Navarra tudja, hogy közelgsz, immár
Készen is állott eskütársival
Üdvözletedre, mielőtt jövék.
De, úgy hallom, inkább ínyére volna,
Ha itt kün a mezőn ütnénk tanyát
(Mikéntha ostromolni jöttetek
Vón’ udvarát), mintsem, hogy néptelen
Házába híván, mintegy ürügyet
Keressen hitszegésre. Itt jön ő. (A nők álczát öltenek.)
A Király, Biron, Longaville, Dumaine s Kiséret jönnek.

KIRÁLY.
Szép herczegnő, üdvözlégy udvarunkban.

HERCEGNŐ.
A szépet ismét visszaadom, s az üdvözlégyet még nélkülözöm: ez udvar tetőzete nagyon is magas arra, hogy téged, s az üdvözlégy e szabad mezőn nagyon is alanti arra, hogy engem illethessen.

KIRÁLY.
Légy üdvöz udvaromban, asszonyom.

HERCEGNŐ.
Nem bánom; de vezess oda.

KIRÁLY.
Hallgass meg, asszonyom: esküt tevék.

HERCEGNŐ.
Óvjon szűz asszonyunk: esküd hamis.

KIRÁLY.
Világért sem, akaratom szerint.

HERCEGNŐ.
Az szegi meg s nem más, az akarat.

KIRÁLY.
Nagysád nem tudja esküm lényegét.

HERCEGNŐ.
Ne tudnád te, uram, e nem tudás
Bölcscsé tehetne, míg most ez teszen
Botorrá. Úgy hallom, megtagadád
A háztartást is: ezt megtartani
Halálos bűn, megszegni bűn csupán.
De rosszul illik mestert játszanom
Mester iránt; bocsáss meg, vakmerő
Vagyok: olvasd el, kérlek, mért jövék,
S határozz kérelmemben mielőbb. (Papirt nyújt át.)

KIRÁLY.
Oly gyorsan, asszonyom, mint csak lehet.

HERCEGNŐ.
Oly gyorsan, mint kívánnod kell, hogy menjek,
Mert esküdet szeged, ha feltartóztatsz.

BIRON.
Nem tánczoltam önnel Brabantban egykor?

RÓZSA.
Nem tánczoltam önnel Brabantban egykor?

BIRON.
Tánczolt, igen.

RÓZSA.
        Úgy hát mért kérdezi?

BIRON.
Hogyan heveskedik!

RÓZSA.
        Ön az oka!
Minek sarkantyuz úgy kérdésivel?

BIRON.
Félek, szilaj gyors élcze kimerül.

RÓZSA.
Nem, míg lovagja porba nem terül.

BIRON.
Micsoda nap van ma?

RÓZSA.
Ma? Bolondok napja.

BIRON.
Szép álarczod’ áldja ég!

RÓZSA.
Inkább arczomat szépség!

BIRON.
És adjon sok szeretőt.

RÓZSA.
Amen; jaj de csak ne önt.

BIRON.
Ah, „nem”ével elüzött.

KIRÁLY.
Atyád itt, asszonyom, csak százezer
Arany megfizetésiről beszél,
Mely összeg annak csak fele, a mit
E harczára atyám kifizetett.
S feltéve – bár nincs úgy – ha mi vagy ő
Megkaptuk volna ezt, még fennmarad
Fizetlen százezer, és zálogul
Lekötve nékünk Aquitania
Fele, bár ez összeggel fel nem ér.
Ha kész megtérítni nemes atyád
A hátralékot, úgy jogát mi is
Megadjuk Aquitániára, jó
Barátságot tartok felségivel.
De úgy látszik, ő nem igen akar,
Mert íme itten visszakövetel
Százezer aranyat, s igényiről
E tartományra kész ez összegért
Lemondani, mit inkább engednénk
Neki, óhajtván jobban a kölcsön
Adott pénzt tőle visszanyerni, mint
Az így elsatnyult Aquitaniát.
Ne volna csak kérelme annyira
Túl a méltányosság határain,
Bájod, herczegnőm, több méltánylatot
Találna keblemben, mint tán helyes,
S nyugodtan térhetnél Frankhonba vissza.

HERCEGNŐ.
Nagyon sérted atyámat, a királyt,
S hasonlag sérted önhírnevedet,
Tagadva, hogy megkaptad azt, a mi
Becsületesen megfizettetett.

KIRÁLY.
Nem hallék róla, esküszöm, soha.
Mutasd ki csak, s én visszafizetem
Vagy átadom a tartományt.

HERCEGNŐ.
        Szavadon
Foglak. Boyet, a nyugtát add elő,
Mit ez összegről atyja tisztje írt,
Károly királyé.

KIRÁLY.
        Ez elég nekem.

BOYET.
Kegyes úrnőm, eddig nem jött meg a
Csomag, hová többek közt ezt kötők.
De nagyságod elé terjesztem holnap.

KIRÁLY.
Megnyugszom így és találkozásunkkor
Eljárásomban méltányos leszek.
Fogadj kezemből oly üdvözletet
Addig is, a minőt a becsület
Magát nem sértve nyújthat nagyságodnak.
Nem hívhatlak, szép hölgy, lakomba; de
Itt kün is úgy fogadlak, hogy magad
Is azt gondold, szivemben van lakod.
Habár házamba jönnöd tiltom is.
Nemes lelkületed, tudom, kiment;
S most holnapig, herczegnőm, ég veled.

HERCEGNŐ.
Jóllét s áldás kisérjen útadon.

KIRÁLY.
Mi jót kívánsz, viszont kívánhatom.
        (Király és Kisérete el.)

BIRON.
Asszonyom, ajánlani foglak saját szivemnek.

RÓZSA.
Kérlek, uram, ajánlj neki, s mondd, hogy nagyon szeretném már látni.

BIRON.
Hogy nyögni halld, óhajtanám.

RÓZSA.
A hóbortos beteg talán?

BIRON.
Tiszta szivéből beteg.

RÓZSA.
Mért nem vágatsz rajt eret?

BIRON.
Ebbe lenne-e haszon?

RÓZSA.
Lesz, azt mondja orvosom.

BIRON.
Szép szemeddel vágnál, úgy-e bár?

RÓZSA.
Megteszi azt egy rossz kés vagy ár.

BIRON.
Ég mentse meg éltedet.

RÓZSA.
S hosszut ne adjon neked.

BIRON.
Ezért nem jár köszönet. (Visszavonúl.)

DUMAINE.
Egy szóra, sir; ki e szép hölgy emitt?

BOYET.
Alençon lány, Rózsának nevezik.

DUMAINE.
Igen kedves nő. Sir, Isten veled.
        (Elmegy.)

LONGAVILLE.
Kérlek, uram, ki az amott fehérben?

BOYET.
Ha jól megnézted, könnyen nőnek ismeréd.

LONGAVILLE.
Vagy könnyü nőnek, úgy-e bár? – Kérlek, nevét.

BOYET.
Egy van neki csak, s ezt elkérned szégyen.

LONGAVILLE.
De hát, uram, kinek a lánya?

BOYET.
Anyjáé: a nép ilyet mondogat.

LONGAVILLE.
Uram! ég óvja meg szakálodat.

BOYET.
Az égre, sir, ne légy oly hirtelen:
Ő Falconbridge örököse.

LONGAVILLE.
Ne félj, az indulat nem bír velem.
De ő valóban kedves egy alak.

BOYET.
Csak olyan, mint kit annak tartanak.
        (Longaville el.)

BIRON.
Hogy hívják e fejkötőst emitten?

BOYET.
Katinkának biz’ ezt hála Isten.

BIRON.
Van-e férje? vagy még lányka?

BOYET.
A mint épen jónak látja.

BIRON.
Isten hozott, sir; s most Isten veled!

BOYET.
„Isten hozzád” nekem; „Isten hozott” neked.
        (Biron elmegy, a hölgyek álarczukat leveszik.)

MÁRIA.
Ez Biron volt: oly víg, minő bohó;
Ajkán kész tréfa minden árva szó.

BOYET.
S minden tréfája csak egy árva szó.

HERCEGNŐ.
Jól kapkodád szavát fel, vén csatározó.

BOYET.
Vígan kötött ki ő, s én vígan őbelé.

MÁRIA.
Legyen vidor, ha juh –

BOYET.
        Hajó talán? Nem-e?
Ha már kiköt. Juhok csak úgy leszünk,
Ha báránykám, ez ajkon legelünk.

MÁRIA.
Ön juh s én legelő? Szép tréfa, mondhatom.

BOYET.
Ha ön legelnem enged –
        (Csókolni akarja.)

MÁRIA.
        Nem, nemes barom s
Ez ajk itt nem közös, habár szabad.

BOYET.
S kit illet?

MÁRIA.
        Szerencsémet s magamat.

HERCEGNŐ.
Az élczezés czivódásba csap át.
Béküljetek meg, s polgárharcz helyett
Üldözzétek inkább a herczeget
Vele, s könyvbúvó bölcs társulatát.

BOYET.
Ha észlelésem (mely ritkán hazud)
– A szív néma beszédeit a szem
Árulván el – ezuttal sem csal, úgy
A herczeg már fülig sülyedt –

HERCEGNŐ.
        Miben?

BOYET.
Abban, mit úgy hívnak, hogy szerelem.

HERCEGNŐ.
S okaid?

BOYET.
Minden kifejezés szeme köré vonult
És forró vágy gyanánt szemében lángra gyult.
Szive, miként agát, arczképed nyomatával
Szemét elárasztá a büszkeség lángjával.
A nyelv, röstelve, hogy csak szólt, s nem nézhetett,
Meg-megbotolva a szemfénybe sietett.
Az érzék mind csupán ez egy érzékbe gyült,
A legszebbet érezni, látva egyedül.
Úgy tetszett, minden érzék ég szemébe zártan,
Mint fejedelmi árú drágakő kristályban,
Mely ismeri becsét, mely nélkül csak üveg;
Ha arra mégy, hogy megvedd, szinte integet.
Arczizmai mutatták nagy hevületét,
S láthatta minden szem kincs bűvölte szemét:
Mindent, mi az övé, s rá Aquitanitá
Neked adom, ha szád neki egy csókot ád.

HERCEGNŐ.
Jerünk, lányok: Boyet szörnyü kedvet mutat –

BOYET.
Szóval elmondani, mit a szem felkutat:
Én csak magam’ szemének szájává tevém
S a mit nyelvem beszélt, arról jót állok én.

RÓZSA.
Szerelmi vén kofa vagy, s hozzá szószátyár.

MÁRIA.
Ámor nagyapja ő, kihez hírt venni jár.

RÓZSA.
Venusra így anyja ütött, mert apja rút nagyon.

BOYET.
Hallgattok mindjárt, gonosz lányok?

MÁRIA.
        Nem bizony.

BOYET.
Hát látjátok –?

RÓZSA.
Látjuk hát az útat, hol elmenünk.

BOYET.
Nem egymásnak teremte istenünk.
        (Elmennek.)



HARMADIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Más része a kéjkertnek.

Armado és Moly jönnek.

ARMADO.
Zöngedezzél, fiam; hozd izgalomba halló érzékeimet.

MOLY.
(dalol).
Kankalin –

ARMADO.
Ó édes dallam! – Menj, te években gyönge csemete, vedd e kulcsot, oldozd fel ama suhancz bilincseit, s vezesd őt ide kellő gyorsasággal; szerelmesemhez kell őt küldenem egy levél dolgában.

MOLY.
Uram, te szerelmesedet franczia kornyikálással akarod meghódítani?

ARMADO.
Hogyan érted ezt? Francziásan kornyikálni?

MOLY.
Nem épen, én tökéletes mesterem; hanem reszkettess egy hangot nyelved hegyéig, tánczolj hozzá lábaiddal, s igazítsd e szerint szemeid forgatását; egy kótát nyögj el, egy kótát bőgj el; egyszer-másszor gégéden által, miként ha szerelmet nyeltél volna, midőn a szerelemről énekeltél; egyszer-másszor az orrodon által, miként ha szerelmet szippantottál volna fel, midőn hozzá szagoltál a szerelemhez; szemeid ambitusa fölött ereszalaku kalapoddal; véknyan bélelt nadrágod felett keresztbe rakott karokkal, mint a nyársra vont tengeri nyúl; vagy zsebre tett kezekkel, mint a régi képeken látható férfiak; és ne tarts ki sokáig egy hangon, hanem ki-kibicsakolva s eláradozva. Ezek aztán bókok, ez aztán szív. Ezek megejtik az oly rátartós lányokat is, a kik ezek nélkül is megesnek; ezek aztán jelessé teszik az embert, (érted e jelt?) ha ki kellő fogékonysággal bír ezekre való nézve.

ARMADO.
Hol vetted eme tapasztalatokat?

MOLY.
Észlelésem fillérein.

ARMADO.
De ó, de ó –

MOLY.
– a nádparipa feledségbe ment.

ARMADO.
Szerelmemet nevezed te nádparipának?

MOLY.
Nem én, uram: a nádparipa méncsikó; a te szerelmed pedig úgy fordul, csak egy hátas kancza. Meg hát te elfeledted szerelmedet?

ARMADO.
Majdnem elfeledtem.

MOLY.
Lusta diák, tanuld meg betéve.

ARMADO.
Meg én, fiacskám; betéve is, kitéve is.

MOLY.
Én megtéve is, uram: s én mind e hármat bebizonyítom.

ARMADO.
Mit akarsz bebizonyítani?

MOLY.
Férfiasságomat, ha megérem; s azon felűl ezt a be-, ki- és meg-tévét egy pillanat alatt. Betéve szereted, mert szivének ajtaja be van téve előtted: kitéve szereted, mert szerelem dolgában akárkin is kitészsz; megtéve szereted, mert megtette rajtad, hogy bármit is megtennél érte.

ARMADO.
Mind e három eset az én esetem.

MOLY.
És még háromszor ennyinél több, s egészben véve mégis esetlen vagy.

ARMADO.
Vezesd ide azt a suhanczot, hadd vigye el levelemet.

MOLY.
Roppant sympathetikus küldetés: ló legyen szamár küldöttje.

ARMADO.
Hé, hé! mit mondasz?

MOLY.
Valóban, uram, jobb lesz a szamarat lóháton küldened: mert igazán, szörnyü tohonya jószág; de megyek.

ARMADO.
Az út elég rövid, menj.

MOLY.
Oly gyorsan, uram, mint az ólom.

ARMADO.
Mi nézeted, te kis lángész?
Az ólom ércz, tunya s nehéz.

MOLY.
Minime, tisztelt úr, vagy inkább: nem, uram.

ARMADO.
Azt mondom én, hogy az ólom tunya!

MOLY.
Elhamarkodva mondod ezt, uram:
Tunya az ón, ha ágyuból lövöd?

ARMADO.
Ó illatos rhetori figura!
Én ágyu, ő golyó. Vigyázz, lövök,
Kilőlek a parasztra.

MOLY.
        Durr! s én röpülök. (Elszalad.)

ARMADO.
Furfangos ifjoncz kecscsel s kellemmel cseveg.
Szemed közé sóhajtom, ég! megengeded?
Virtus sötét búgondnak ad helyet.
De ím, küldöttem visszatért.
Moly visszajő Kobakkal.

MOLY.
Csoda történt, uram! íme egy Kobak zúzott lábbal.

ARMADO.
Ez aenigma, ez talány; jer, halljuk comissiód’.

KOBAK.
Nem kell se enni ma, se kalán, sem commissio vagy akármi más kenőcsös tégely, uram. Jaj, uram, cziczfarku füvet, csak cziczfarku füvet nekem; semmi commissio, semmi kenőcsféle, uram, csupán csak cziczfarku fű.

ARMADO.
Az erényre mondom, te nevetésre fakasztasz; balgatag okoskodásod lépemet csiklandozza; tüdőm hullámzása nevetséges mosolyra ingerel. Ó bocsáss meg, csillagzatom! Az együgyű az irt commissiónak tartja, s e szót: commissio, irnak.

MOLY.
Hát a bölcsek máskép vannak vele?
Vagy a commissióban nem irnak?

ARMADO.
Nem, apród: ez oly zárszó, epilogusféle itt.
A mely homályos praecedenst utólag felderít.
Ím, példa rá:
        A róka, a majom s a méh
        Páratlan, mert három, azér’.
Ez a morális; most a commissio –

MOLY.
Majd én kiegészítem a commissiót; ismételd csak a morálist.

ARMADO.
A róka, a majom s a méh
Páratlan, mert három, azér’!

MOLY.
De a kapun kijött a lud
S a páratlannak párja jut.
Most majd én indulok a morálissal előre, te meg kövess a commissióval:
A róka, a majom s a méh
Páratlan, mert három, azér’,

ARMADO.
De a kapun kijött a lud
S a páratlannak párja jut.

MOLY.
Kedves kis commissio, melynek bezáró tagja a lud. Kívánhatsz-e ennél különbet?

KOBAK.
Bizony lóvá teszi silány ludjával őt.
Sir, ha kövér a lud, úgy jó vásárt ütött.
De így bolonddá tenni, agyafurt fiú!
Lám a commissio, mily kövérke lud!

ARMADO.
Ide, jersze idébb. Hogy kezdődött vitánk?

MOLY.
Hogy egy tört lábu kobakon fenakadánk.
Ön rögtön ordított commissio után.

KOBAK.
S én cziczfüvért, és nyomban a talán
S e ficzkó hízott ludja jött, a mit
Ön megvett és a vásár végét érte itt.

ARMADO.
De, mondd, hogy képzelsz magadnak egy tört lábu kobakot?

MOLY.
Elmondom kellő érzékenységgel.

KOBAK.
Nincs neked érzékenységed erre való nézvést, Moly; majd én elvégzem ezt a commissiót:
Én Kobak, kifuték, bár jó helyen voltam,
S küszöbön lábamat megzúzva botoltam.

ARMADO.
Ne szaporítsunk e tárgy felett több szót.

KOBAK.
Akár szaporítod, uram, akár nem, azért aligha meg nem gyűl a lábam.

ARMADO.
Kobak fiam, én megszerzem neked ismét személyed szabadságát.

KOBAK.
Ó, elszerzesz valami szabad személynek?
Ennek is holmi komisz ludszagát érzem.

ARMADO.
Édesded, lelkemre, úgy értem, hogy szabadságba helyezlek, személyedet felszabadítom; te be voltál fogva, falazva, börtönözve, néminemüképen mintegy a purgatoriumban.

MOLY.
Értem, értem, és most te ki akarsz purgálni és meghajtani.

ARMADO.
Én visszaadom neked szabadságodat, feloldalak a fogság alól: a miért is viszont nem bízok rád mást, mint, íme vidd eme nyilatkozatomat Jutkához, ama falusi leányzóhoz. Nesze, remuneratio. (Pénzt ád neki.) Becsületemnek főfő istápja, ha alattvalóimat istápolom. Moly, kövess!        (Elmegy.)

MOLY.
Csupa következetesség! Kobak úr, jó napot!

KOBAK.
Ah, édes latnyi ferfihús, kis furfangos zsidóm! (Moly elmegy.) No, hadd lám most az ő remuneratióját. Remuneratio. Ühüm, ez a diákos neve a petáknak: egy peták, remuneratio. Hogy ez a pántlika? – Egy peták. – Soha se azt; adok érte egy remuneratiót; ez aztán valami. Remuneratio. Sokkal csinosabb szó, mint akár franczia korona. Soha többé se nem adok, se nem veszek, csak evvel a szóval.
Biron jő.

BIRON.
Ó jó fiam Kobak, legjobbkor jösz útamba.

KOBAK.
Kérem, uram, mennyi vörös pántlikát vehetni egy remuneratión?

BIRON.
Mi az a remuneratio?

KOBAK.
Igazán, uram, az két fél meg két harmad garas.

BIRON.
Kapsz érte öt krajczár ára selymet.

KOBAK.
Szépen köszönöm; Isten megáldja.

BIRON.
Ficzkó, megállj, szükségem van reád.
Ha kegyemet óhajtod, jó fiú,
Kérlek, tégy egy szolgálatot nekem.

KOBAK.
Mikor akarod, hogy tegyem, uram?

BIRON.
Ó még e délután.

KOBAK.
Jól van, uram, meglesz; Isten veled.

BIRON.
Ó hisz nem is tudod még, hogy mi lesz?

KOBAK.
Se baj, uram, majd megtudom, ha végire jártam.

BIRON.
Eh, ostoba, előbb kell megtudnod.

KOBAK.
Majd eljövök érte holnap reggel nagyságodhoz.

BIRON.
Végezned kell e délután. Azért
Halld ficzkó, ebből áll:
A herczegnő vadászni jő e parkba
S kiséretében lesz egy szende hölgy:
Édes beszédü nyelv csak az, mely őt
Nevén szólítja: Rózsa a neve.
Keresd föl s e pecsétes titkomat
Bízd hó kezére. Ne gratificatio.
        (Pénzt ád neki.)

KOBAK.
Gratificatio. Ó édes gratificatio! Többet érsz te a remuneratiónál tizenegyedfél fillérrel. Ó legédesebb gratificatio. Megteszem, uram, úgy hogy no! Gratificatio – remuneratio!        (Elmegy.)

BIRON.
Ó és valóban hát szerelmes én!
A szerelemnek eddig ostora!
Kedélyes sóhajoknak porkolábja,
Gúnyfészke, nem! nyughatlan baktera;
A kis fiú kegyetlen mestere
– Kinél halandó büszkébb nem vala –
Tiéd, te álnok, vak, síró fiú,
Te vén gyerek, te órjás törpe, Ámor;
Te vers-király, keresztbe font karok
Ura és sóhajok fölkent fejdelme;
Védszentje a henyéknek s naplopóknak,
Szoknyakirály, s te, nadrágfejdelem,
Futóbolondok főparancsnoka
S uralkodója. (Jaj szegény szivem!)
S harczmezején én sorsvezér legyek?
És mint bohócz-övet hordjam szinét?
Mit? én szerelmes? kérő, futva lány
Után? ki mint a német óramű
Soh’ sincs rendén, mindig javítni kell,
Örökké félre jár, s bár őr maga,
Őr nélkül jól bizony nem jár soha.
S mi legrosszabb, még esküt is szegek
S ki legrosszabb hármok között, azért!
Egy hollóhaju halvány hamisért,
Ki szem helyt két szurok golyót visel,
S az égre, ki, ha mit gondol, meg is
Teszi, add mellé bár Argust magát.
S én virrasztok, sóhajtok érte, én –
Imádkozom! Ám jó: ez büntetés,
Mit Ámor mér rám, mert irtóztató
Roppant kicsiny hatalmát gunyolám.
Jó, szeretek: sírok, nyögök veled.
Ki grófnőért, ki Jutkáért eped.



NEGYEDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Más része a kéjkertnek.

A Herczegnő, Rózsa, Mária, Katinka, Boyet, Urak, Kiséret és egy Vadász jönnek.

HERCEGNŐ.
Nem a király volt, ki lovát ama
Magas hegyoldalnak sarkantyuzá?

BOYET.
Nem ismerém; de úgy hiszem, nem ő volt.

HERCEGNŐ.
Akárki volt, látszik, magasra tör.
Urak, ma itt bevégezzük ügyünk’,
És szombaton haza felé megyünk.
De szólj, vadász barátom, mely bokor
Megől űzzük a gyilkos kedvtelést?

VADÁSZ.
Eme szomszédos cserjeszélről innen,
Valóban ez itt a legszebb lövő.

HERCEGNŐ.
Bájamnak hála! Én vagyok a szép,
Ki lő, azért mondád legszebb lövő.

VADÁSZ.
Bocsánat, nagysád, máskép gondolám.

HERCEGNŐ.
Mit, egyszer feldicsérsz, aztán leszólsz?
Ó kurta éltü gőg! Nem szép? Mi rossz! –

VADÁSZ.
Nem, nagysád, szép –

HERCEGNŐ.
        Ne is fess újra meg!
Dicséret rútat széppé nem tehet.
Ím, hű tükör, igaz mondásodért: (Pénzt ad neki.)
Jó díj rosszért attól, kit gáncsod ért.

VADÁSZ.
A szépség örököse vagy maga.

HERCEGNŐ.
Lám, érdemem szépségem támasza.
Ó rossz, a szépben hithagyott idő:
A kéz, mely ád, ha szennyes is, dicső.
De fel! Igaz, a szendeség akár
Mi jól lő, gúnyt arat, ha ölni jár;
S ez mentse meg vadászi hírnevem’:
Mikor hibázok, könyörből teszem;
S találva, büszkeségem’ okozom,
A hírnév csábját, s nem akaratom’.
S az kétségkívül gyakran megesik,
Hogy a hírnév gaztetteken hizik:
Midőn a hír, dicsőség s ilyenek
Vezérlik a szívbéli tetteket;
Miként én járok – híreért csupán –
Gyilkos fegyverrel jámbor őz után.

BOYET.
A zsémbes asszonyok szintén csak a
Hírért teszik, ha az urok felett
Urak akarnak lenni?

HERCEGNŐ.
Hírért csupán, s méltán híres a nő,
Ki férjinek így a fejére nő.
Kobak jő.
Ím a köztársaságnak egyik tagja.

KOBAK.
’Csés jó estét mind közönségesen. Kérlek, melyik itt a fő-asszony?

HERCEGNŐ.
Megismerhetnéd őt, szolgám, a többiekről, kiknek nincs fejök.

KOBAK.
Hát melyik a legnagyobb asszony, a legmagasabb?

HERCEGNŐ.
A legvastagabb s a leghosszabb.

KOBAK.
Leghosszabb s vastagabb; mert szó mi szó, igaz:
Ha derekad megszűkül, mint az én eszem,
Úgy e kisasszonyok öve rá jó leszen:
Mert ha legfőbb nem is, vastagabb te vagy.

HERCEGNŐ.
Mit akarsz, sir, mit akarsz?

KOBAK.
Rózsa nevü kisasszonynak írja ezt itt Biron úr.

HERCEGNŐ.
Add csak, add csak a levelet; jó barátunk az az úr.
Derék, póstám, félre mostan. Te ügyes vagy Boyét.
Metéld csak fel e csibét.

BOYET.
Kész örömmel. De ím kicserélve van:
Jutkának szól, asszonyom, és nem nekünk.

HERCEGNŐ.
De azért rajt – fogadom, jót nevetünk –
Rajta csak, tekerd ki a pecsét nyakát.
Kérlek, urak, most figyelmet s hallgatást.

BOYET.
(olvassa).
„Az egekre, minden kétséget kizár az, hogy szép, való igaz, hogy gyönyörü, az pedig maga az igazság, hogy kedves vagy: tehát te, ki a szépnél szebb, a gyönyörünél gyönyörübb, s magánál a hűségnél hűvebb vagy, légy könyörületes a te heroikus jobbágyod iránt. A nagylelkü és hírneves Copheuta király szemeit Zenelophonra, egy elvetemült és valóságos hamupipőkére veté, és ő vala csak az, a ki méltán elmondhatá magáról: veni, vidi, vici; a mi széttagolva a közönséges népnyelvre (ó alantjáró homályos népnyelv) annyi, videlicet: jövék, láték, győzék. Ő jöve, egy; láta, kettő; győze, három. Ki jöve? a király. Mért jöve? hogy lásson. Mért láta? hogy győzzön. Kihez jöve? a hamupipőkéhez. Kit láta? a hamupipőkét. Kit győze le? a hamupipőkét. A conclusio diadal: kinek a részéről? a királyéról. A legyőzetés nyereség: kinek a részéről? a hamupipőkééről. A katastrofa lakodalom: kinek a részéről? A királyéról, – nem, mindkettejéről egyben, vagy egyikééről mindkettőben. Én vagyok a király, mert csak így áll a hasonlat; te vagy a hamupipőke, e mellett tanuskodik a te alacsony voltod. Rád parancsoljam a szerelmet? Parancsolhatnám. Erőszakot tegyek szerelmeden? Tehetnék. Könyörögjek szerelmedért? Könyörögni fogok. De íme, mi leszen a csere: én adok kontyot, te ócska rongyot; én adok rangot, te üres hangot; én adom magam’, és kaplak téged. Egyébiránt válaszodat elvárva, ajakamat lábadon, szemeimet képeden szentségtelenítve meg, a szolgálatkészség legdrágább elszántságával vagyok a te Don Adriano de Armadod.”
Nemaei vad üget ordítva így
Utánad, bárány, félénk áldozat:
Omolj le, nyald királyi lábait,
S vad dühe át dévaj játékba csap;
De jaj, ha ellenállsz, szegény merész:
Sötét barlangban dühe tápja lészsz!

HERCEGNŐ.
Minő forgó fogalmazá a levelet?
Mi szárny- vagy szélkakas? Ki hallott ilyeket?

BOYET.
Csalódom-e, nem-e, de ismerem e hangot.

HERCEGNŐ.
Boyet, emléked gyönge, néha elkalandoz.

BOYET.
Armado, egy spanyol a herczeg udvarán,
Egy fantaszta bolond: mulatnak hóborán
A herczeg s társai.

HERCEGNŐ.
        Egy szóra, jó fiam.
E levelet ki küldi?

KOBAK.
        Mondtam már: uram.

HERCEGNŐ.
S kinek hozád?

KOBAK.
        Úrnőmnek jó uramtól.

HERCEGNŐ.
Mely úrtól, mely úrnőnek?

KOBAK.
Hát ez gazdám, Biron úrnak levele
Egy franczia kisasszonyhoz, kinek Rózsa a neve.

HERCEGNŐ.
Fölcserélted a levelet. Menjünk, urak! Már elég.
Édesem, most érd be evvel; máskor meg jő a tiéd.
        (El a Kisérettel.)

BOYET.
Ki a czélzó, ki a czélzó?

RÓZSA.
        Megmondjam-e magyarán?

BOYET.
Meg bizony, te csupa báj!

RÓZSA.
        Ki ijat hord oldalán.
Helyes vágás!

BOYET.
Szarvasokra czéloz úrnőm; de ha téged férjhez adnak,
Akaszsz fel, ha nem lesz dísze abb’ az évben a szarvaknak.
Helyes vágás!

RÓZSA.
Jó, hát legyek én a czélzó.

BOYET.
        És a vad?

RÓZSA.
Szarva szerint választva meg, te magad.
Helyes vágás, úgy-e bár?

MÁRIA.
Nem tudsz neki békét hagyni; pedig homlokon talált!

BOYET.
Találva van ő is, csakhogy alantabb; nem jól talált?

RÓZSA.
Azt akarod, hogy levágjalak egy régi nótával, mely már java férfiúkorát élte, midőn még Pipin, a frank király, csak gyönge csecsemő volt? persze, a találásra vonatkozólag.

BOYET.
Ha megfelelhetek rá egy ép oly vénnel, mely már banyakorát élte, midőn még Guinever brit király-asszony gyönge lánygyerek volt? persze, a találásra vonatkozólag.

RÓZSA.
(dalolva).
Nem tudsz találni-lálni, lálni,
Nem tudsz találni, jó fiú.

BOYET.
Ha nem tudok találni-lálni, lálni,
Ha nem tudok, van a ki tud.
        (Rózsa, Katinka el.)

KOBAK.
Isten bion furcsa dolog, és jól érti mindenik.

MÁRIA.
Remek lövés! Jól középre czélozgatot mindenik.

BOYET.
Jól jegyezd meg: czél a közép; ezt mondtad-e, asszonyom?
Engedd meg, a lövés mélyét tűvel hadd szondirozom.

MÁRIA.
Nagyon messze vagy a czéltól, nem lesz kezed ügyében.

KOBAK.
Biz igaz a, csak közelről találhatsz jól középen.

BOYET.
Ha ügyem nincs a kezedben, ügyemben van a kezed.

KOBAK.
Vigyázz, uram, avval főz le, hogy feladja az ügyet.

MÁRIA.
Menj, rút nyelvü: ajkad csupa fertelem!

KOBAK.
Hídd golyóra, tűd gyenge lesz, azt hiszem.

BOYET.
Jó éjt, bagoly! Én már nem erőtetem.
        (Boyet s Mária el.)

KOBAK.
No, mondhatom úgysére, nagy paraszt süsők
Az édes Boyet. Jaj, hogy lefőztük őt.
Bizony gyöngy tréfa e veszett kötekedés,
Sima, körmönfont, obscén s gyöngéd kedvtelés.
Egy részről a czirmos Armado: látni őt
Léhütve legyezővel mint jár nők előtt,
Mint csókolgat kezet, hogy szórja esküit;
A másikról apródja, az a maroknyi hús.
Biz’ Isten a történet szörnyen pathetikus.
Hahó, hahó! (Lövöldözés a szín mögött. Kobak el.)

II. SZÍN.

Ugyanott.

Holofernes, sir Nathaniel és Balga jönnek.

NATHANIEL.
Igazán, valódi tisztességes egy vadászat ez, és foganatosítva a tiszta lelkiismeretnek az ő alapján.

HOLOFERNES.
Az agancsos, a mint ezt tisztelendőséged tudja, vala in sanguine, java vérében; megérve, valamintséggel ama pogácsa-alma, a mely jelenleg rubinkőhöz hasonlón lebeg fülében a coelumnak, mennynek, égnek, légürnek; és azonnal lepottyana, valamint lepottyan a vaczkor, arczulatára a terrának, teleknek, talajnak, földnek.

NATHANIEL.
Igazán, master Holofernes, az epitethonok nagy kellemetességgel váltakoznak; legalább is tudóshoz méltón; azonban, uram, biztosítlak, hogy a gim alighogy harmadfű vala.

HOLOFERNES.
Tisztelendő Nathaniel uram, haud credo.

BALGA.
Nem volt biz a haud credo, hanem szarvas volt.

HOLOFERNES.
Ó barbárszerü intimatio! és mégis némi nemü insinuatio; valamintségesképen mintha csak volna in via, az útján az explicatiónak; facere mintegy replicát; avagy hogy inkább ostentare, megmutatni mintegy az ő insinuatióját ezen zabolátlan, pallérozatlan, faragatlan, tanulatlan, avagy hogy inkább iskolázatlan, avagy hogy még inkább confirmálatlan mód után, melylyel az én haud credom helyett egy agancsost csempészett vala bé.

BALGA.
Én csak a mellett maradok, hogy a gim nem volt haud credo, hanem szarvas.

HOLOFERNES.
Ó kétszer sült együgyüség! bis coctus! Ó tudatlanság, te monstrum, mily szörnyüséges a te ábrázatod!

NATHANIEL.
Uram, ő soha sem táplálkozik vala ama csemegével, a mely könyvekben szülemlik; ő úgy szólván nem igen eszik vala papirost, sem nem igen iszik vala téntát; az ő érteménye nincsen kitöltve; ő nem egyéb csak állat, és csupán durvább érzékei közvetítése által fogékony.
S az ily silány növényzet látása indítson köszönetre, hogy mi
(S ezt mi, kik érzünk, köszönjük is) inkább tudunk gyümölcsöt létre hozni,
Mert a mint rosszúl állna csacska, hiú, kérkedőnek lennem,
Úgy látván iskolában ülni ezt, rossz néven kéne vennem.
De omne bene, tartok én az egyszeri páterrel:
A záporárt kiállja sok, ki meg nem küzd a széllel.

BALGA.
Ti írástudók vagytok, van-e elég elmésségtek e mese megfejtésére:
        Káin születésekor egy hónapos volt már,
        És mái napiglan is négy hetén túl nem jár.

HOLOFERNES.
Dictynna, jó Balga barátom, Dictynna.

NATHANIEL.
Az egyik nevezete Phoebének, Lunának, a holdnak.

HOLOFERNES.
Négy hetes volt a hold, mikor Káin se volt vénebb,
De öt hetes akkor se lett, mikor Káin vén lett.
És az allusio megállja a cserét.

BALGA.
Igazán ám, való igaz, a collusio megállja a cserét.

HOLOFERNES.
Az ég gyarapítsa meg a te capacitásodat: én azt mondom, hogy az allusio megállja a cserét.

BALGA.
Én meg azt mondom, hogy a pollutio állja meg a cserét, mert azért, hogy a hold semmivel sem vénebb egy hónaposnál; meg még azonkívül azt is mondom, hogy biz az szarvas volt, a mit a herczegnő lőtt.

HOLOFERNES.
Tisztelendő Nathaniel uram, nem-e óhajtana hallani egy extemporizált epitaphiumot amaz agancsosnak az ő halálára? És eme tudatlan iránt való különös kedvezményből a herczegnő agancsosát szarvasnak fogom nevezni.

NATHANIEL.
Perge, jó Holofernes, Perge, jó mester uram, ha önnek tetszik eme scurrilitásnak megvetni az ő végét.

HOLOFERNES.
Néminemüképen affectálni fogom az alliteratiót, mert ez könnyedségre mutat.
„Sebes szarvast, szép szőrüt, szúrt le szép szemü lövész;
Sebes szarvas, de nem sebes, míg nem sebzé lövés.
Csikasz csahol: tégy gimhez „L”t s gim(me)l ront ki erdőbül.
De bár gimmel vagy egyedül: a nép rivalgva csődül.
S bár gim a gim: ötven gimet teszen mégis az egy (gye) L,
S így száz gimet csinál egy gimből, hogyha tetszik, két L.”

NATHANIEL.
Ó ritka tálentom!

BALGA.
Ha a tálentom ritka, hát biz akkor híg tálentoma van ő kegyelmének.

HOLOFERNES.
Te szent Simplicius! ez adományom nekem: hóborkás, kicsapongó szellemem, telve formákkal, idomokkal, alakzatokkal, tárgyakkal, ideákkal, fogalmakkal, tervezetekkel, forrongásokkal; fogantatának vala pedig mindezek elmémnek méhében, tápláltatának a pia maternek az ő testében és szülemlének a vajudó alkalommal. Ám ezen adomány abban jó csupán, a kiben kellendőséges éllel bír; és én hálát adok érte az egek urának.

NATHANIEL.
Uram, dicsérem önért az Urat, és óhajtom, dicsérjék őt az én híveim is; a mivelhogy az ő figyermekeik jó pártfogóra akadtanak önben, és az ő leánygyermekeik szemlátomást gyaraposznak önnek alatta: ön kitűnő tagja a köztársaságnak.

HOLOFERNES.
Me hercle! csak legyen fiaiknak sütni valójok, a mi az instructiót illeti, abban hiba nem lesz; és a mennyiben lányaik hozzáférhetők, én bizony megteszem, a hogy telik. Denique, vir sapit, qui pauca loquitur. Egy asszonyi állat üdvözöl bennünket.
Jutka és Kobak jönnek.

JUTKA.
Jó reggelt, édes tisztölendő –

HOLOFERNES.
Édes tiszt-ölendő? Quasi ölendő édes tiszt!
Hát aztán ki az, kit megölni édes tiszt?

KOBAK.
Igazán, mester uram, az olyan dolog, a minek szörnyü hasonlatossága van egy disznóhoz.

HOLOFERNES.
A tiszteletből disznótort csavar! Igen jeles szikrája egy ily földhöz ragadt turfának, gübecsből elég tűznek, sörtvéstől elég gyöngynek: elmés és csinos.

JUTKA.
Édes tisztölendő uram, légy oly szíves, olvasd fel nekem ezt a levelet. Kobak hozta attól a Don Ármányostól; kérlek, olvasd el.

HOLOFERNES.
„Fauste precor gelida, quando pecus omne sub umbra Ruminat” – és a többi. Ó régi jó mantovai! Akár úgy beszéljek rólad, valamintségesen beszél az útazó Veneciáról:
        – – Vinegia, Vinegia,
        Chi non te vede non te pregia.
Öreg mantovai, öreg mantovai! A ki téged meg nem ért, nem csuda ha nem szeret. Ut, re, sol, la, mifa. – Bocsánat, tisztelendő uram, mi légyen a tartalma, avagy is helyesebben, valamint Horatius is mondja: „Mit, lelkemre! versek?”

NATHANIEL.
Igen, uram, és pedig igazán tudományosak.

HOLOFERNES.
Hadd hallok belőlök egy strófát, egy stanzát, egy fordát. Lege domine.

NATHANIEL.
„Mi hitszegővé tesz, hogy esküdjem szerelmet?
Ah, csak szépségnek tett esküdet nem szeged meg.
Magához hűtelent hozzád hűnek kell lelned:
Tölgy volt e gond nekem, vékony vessző kezednek.
Tanulmányom czélt hágy s szemed’ választja könyvül,
Hol mind a kéj ragyog, mitől a szív megkönnyül;
Ha czél az ismeret, czélt érek ezt ismerve,
Mert igazán tudós csak dicséreted nyelve.
Mindenki oktalan, ki látva el nem ámul;
Rám nézt nincs büszkeség szép lelkednek báján túl.
A dörgés ajkadon s szemedben Zeus villáma
Szelíd tűz s bájzene, haragnak ellenállva.
Nem földi, égi lény, ne sértsen az ügyetlen,
Ki égi bájról zeng ily gyönge földi nyelven!”

HOLOFERNES.
Ön nem veszi kellendő figyelembe az apostrofákat, azért elhibázza az accentust; hadd vizsgáljam csak által a canzonettát. Íme itt csak a numerus van kellőleg érvényességre emelve; de a mi az elegantiát illeti, a könnyüdedséget, a költészetnek az ő aranyos cadentiáját, mind ez caret. Ennek csak Ovidius Naso vala az ő embere. És mért Naso is, hanemha azért, a mivelhogy ő megorrontotta a képzelménynek az ő illatos virányait, az inventiónak az ő csattanós voltát? Imitari, ez annyi mint semmi: ezt teszi az eb az ő gazdájával, a majom az ő gondviselőjével, az iskolázott ló az ő lovászával. De hát, damosella, édes lányasszonykám, ez egyenest önhöz intézteték vala?

JUTKA.
Egyenesen, uram, valami Biron úrtól, az idegen király-kisasszony egyik hozzátartozójától.

HOLOFERNES.
Hadd szemlélem csak meg a czímezetet:
„A leggyönyörübb Rózsa kisasszony hókezeihez!” Hadd lám most ismét ezen levélnek az ő tartalmát a megírott személyiséghez író félnek az ő nevezete végett: „Minden kigondolható ügyben nagysád kész szolgája Biron.” – Tisztelendő Nathaniel uram, ez a Biron egyike a király fogadalmas társainak, s íme az idegen fejedelmi hölgy kiséretének egyik tagjához levelet kohola, mely történetesen, avagy hogy a progressiónak az ő ösvényén eltéved vala. Tipegj és menj, édesem: téteményezd le ezen papirost a királynak az ő fejedelmi kezébe; valószínüleg nagy jelentőségü dolog. Ne tartóztasd magadat hajlongásoknak általa: felmentelek kötelességed alól: Isten veled.

JUTKA.
Jó Kobak, gyere velem. Uram, Istennek ajánlom.

KOBAK.
Megyek, galambom.
        (Kobak és Jutka elmennek.)

NATHANIEL.
Uram, ön most az Istennek az ő félelmében cselekedik vala, igazán vallásosságosan, és valamintségesképen egyik szent atya mondja –

HOLOFERNES.
Uram, ne idézz nekem ama szent atyából: tartok a színgazdag színezéstől. De hogy visszatérjünk ama versekre: tetszettenek-e önnek, tisztelendő Nathaniel atyám?

NATHANIEL.
Szörnyen tetszettenek, a pennának miatta.

HOLOFERNES.
Máma egyik pupillusom szüleinél fogom az ebédet elkölteni, a holott is, ha önnek tetszeni fog az asztalt egy grátiással megáldani, én kész vagyok különös privilegiumomnál fogva, melylyel az említett fiú vagy pupillus szüléi felruháztanak, tisztelendőséged benvenutoját magamra vállalni; és a holott is továbbá ezen verseket épenséggel ostobáknak, a poëticának, az elménczségnek és az inventio minden szaga nélkül szükölködőknek lenni fogom bebizonyítani. Kérem tisztelendőséged társaságát.

NATHANIEL.
És én köszönetet mondok érte, mert a társaság (így szól a textus) az életnek az ő fűszerszáma.

HOLOFERNES.
És a textus bizonynyal igen csalhatatlanul is concludálja ezt. (Balgához.) Kegyelmedet is meghívom; és nehogy kegyelmed azt mondja nekem, hogy nem jön. Pauca verba! Menjünk! Az urak az ő vadászatukat élvezik; lássunk mi is a mi recreatiónknak utána.        (Elmennek.)

III. SZÍN.

Más része a parknak.

Biron jő papirral kezében.

BIRON.
A király szarvasokra vadász, én magamat vettem üldözőbe; ők ragadományért nyilat szurkoznak, én nyilván szurkon ragadtam: szurkon, mi bepiszkol. Piszkol? Mily szennyes szó. Jó, bubánat, ereszkedjél le, a mint mondják, hogy mondá a bolond, s a mint mondom én is, a bolond. Jól bizonyítasz, élcz. Istenemre, e szerelem oly veszett, mint Ajax: ez juhokat mészárolt le, az engem gyilkol, a birkát. Ismét helyes bizonylat tőlem. Nem akarok szeretni; akaszszanak el, ha fogok; hitemre, nem fogok szeretni. Ó, de a szeme! Szeme-fényére! nem szeretem őt, csak a szeme miatt! Igen, csak a két szeme miatt. Jó, egyebet sem teszek a világon, csak hazudom; hazudom mind halálig. Az égre, szerelmes vagyok, és ez tanított meg verselni és mélázni, s íme, itt van egy része versemnek, s itt van mélaságom is. Hála Isten, egyik sonettem már kezei közt van: a rüpők vitte, a bolond küldte, a szép hölgy vette. Kedves rüpők, kedvesebb bolond, legkedvesebb szép hölgy! A mindenségre, ennyit sem törődném vele, ha a másik három is ennyire volna. Itt jön az egyik, papirral kezében; hogy az Isten áldaná meg egy kis nyögdécseléssel.
        (Fára kapaszkodik.)
Király jön papirral kezében.

KIRÁLY.
Ó jaj!

BIRON.
(félre).
Az égre, meg van lőve. Csak rajta, édes Cupidóm; találva van madárlövő nyilvessződ által balbordái alatt. Biz Isten titkok!

KIRÁLY.
(olvas).
„Friss harmatgyöngyöt rózsáról a nap
Oly édesen nem csókol, mint szemed,
Ha szép sugára hozzám látogat,
Arczámról éji harmatgyöngy-szemet;
Sem az ezüst hold félig oly dicsőn
A tenger szűz ölén át nem ragyog,
Mint arczád’ tükrözi e könyözön:
Te fénylesz minden cseppben, mit sirok;
Minden csöpp mintegy díszszekéren hord,
S gőggel robogsz el kínaim felett.
Tekintsd e kínforrást, szánd e nyomort,
Mely búmban hirdeti szépségedet.
De te önző vagy, bús könyüm csupán
Tükör neked, s vágysz omlása után:
Királyi hölgy, fenséges bájodat
Nem mondja szó, gondolja gondolat.”
Hogy tudja meg kínom? Leejtem e
Papirt. Gally, född el bűnömet. Ki e? (Félre vonúl.)
Longaville jön papirral kezében.
(Félre.)
Mit, Longaville? olvasva? Hallga fül!

BIRON.
(félre).
A két bolondhoz harmadik kerül.

LONGAVILLE.
Ó jaj nekem, ó jaj, esküt szegék!

BIRON.
(félre).
Hozza a hithagyott saját itéletét.

KIRÁLY.
(félre).
Remélj, szivem, ím bűntársad akadt.

BIRON.
(félre).
Iszák örül, ha láthat társakat.

LONGAVILLE.
Először is hitet hát én szegek?

BIRON.
(félre).
Nyugodj’ meg, én még kettőt ismerek;
S ámbár a társaságban zárkövül te állsz,
Mégis triumviratus csak, a mit csinálsz,
És állvány az a szerelem vesztőhelyén,
Hová akasztani hurczoljuk az erényt.

LONGAVILLE.
A vers merev, tán meg sem indulsz rajta,
Ó Mária, szerelmem foglalatja!
Írok prózát, eltépem verseim’.

BIRON.
(félre).
Ó Ámor nadrágján zsinór a rim:
Ne rontsd el toilettejét.

LONGAVILLE.
        Jó lesz ez?
(Olvassa.) „Nem-e beszédes mennyei szemed,
Mely ellen okkal győzni nem lehet,
Csábíta rá megszegnem eskümet?
S ki fog büntetni érted tört hitet?!

„Megtagadnám a földi nőt; de nem
Vele, ki istennő vagy, tégedet.
Esküm földi; te égi szerelem
Vagy, s bűnömet szépíti nyert kegyed.

„Az eskü lég s a lég csak illa köd;
Te, szép napom, sugárod’ rá sütöd,
S köd-esküm szerte száll, hozzád lebeg.

„Nem én hibám, ha fogadást török.
S ha töröm is; ám balga mért legyek,
Ha esküt szegve édent nyerhetek!”

BIRON.
(félre).
Ó buja vér, ha test istenség számba mén!
Pogányság ez: egy zöld libácska égi lény!
Rossz út, rossz út: térítsétek meg, ó egek!
Dumaine papirral kezében jő.

LONGAVILLE.
Ki által küldjem el? – Társ közeleg!
        (Félre vonúl.)

BIRON.
(félre).
Ez kész bujósdi, régi jó gyerek-
Játék; és én kis istenként ülök
Itt fön, titkolt hóbortjokon mosolygva.
Egy új zsák a malomba: kell-e több?
Veled, Dumaine, egy nyárson négy szalonka.

DUMAINE.
Ó égi szép Katinka!

BIRON.
(félre).
Ó lenfutó bolond!

DUMAINE.
Az égre! földi szem csudája vagy!

BIRON.
(félre).
Hazudsz, a földre! ő is csak agyag!

DUMAINE.
Ambra hajadnak ambra csak az árnya.

BIRON.
(félre).
Helyes, helyes: egy ambra színü kánya.

DUMAINE.
Oly karcsu, mint a czédrus.

BIRON.
(félre).
        Hallga csak,
Hisz válla viselős!

DUMAINE.
        Szép, mint a nap!

BIRON.
(félre).
Igen, de melyen a nap nem ragyog.

DUMAINE.
Ó volnál az enyim!

LONGAVILLE.
(félre).
S ő az enyim!

KIRÁLY.
(félre).
S enyim a magamé, jó népeim!

BIRON.
(félre).
S enyim is! Amen. Jámbor óhajok!

DUMAINE.
Felejtenélek, ó de véremet
Láz gyötri, táplálván emlékedet.

BIRON.
(félre).
Véredbe’ láz? Ereszd ki, vágj eret!
De benne hagyni nemde édesebb?

DUMAINE.
Ódámat még egyszer átolvasom.

BIRON.
(félre).
A szív sofismáit még egyszer hallhatom.

DUMAINE.
„Szerelem hó, május hó
Szép napja, de gyászos, ó;
A szerelem akkor látott
Bársony kelyhü szép virágot;
Csalfa szellő játszott véle
S belopódzott szűz kelyhébe.
Szegény beteg szerető
Bár szellő lehetne ő;
S mond: szellő csókolná kelyhed’
S ülne benned győzedelmet!
Jaj, de kezem’ eskü tartja,
Szép szálad’ nem szakíthatja;
Pedig szegény ifjuság
Örömre, virágra vágy.
Bűnömnek hát te ne valljad,
Hogy esküm’ szegém miattad,
Kiért Zeusz esküt teszen
Rá, hogy Juno szerecsen,
Istenségét porba szórná,
Szűdön lenni halandóvá.”
Elküldöm ezt s hasonlót többet is,
Hadd lássa hű szivem gyötrelmeit.
Bár Biron, Longaville s a fejdelem
Így volna mind, a társaság velem
Feledtetné a szégyenjelt a képen:
Egy nem pirul, midőn közös a szégyen.

LONGAVILLE.
(előlép).
Szerelmedben nincs szeretet, Dumaine,
Hogy társakul kívánsz gyötrelmiben.
Ám sápadozz, én nem győznék pirulni,
Ha meglepnének így bűnöm tanúi.

KIRÁLY.
(előlép).
Pirulj hát, mert az eset egy, s te őt
Szidod, a félig csak oly vétkezőt,
Minő te vagy, kit Mária hevít,
Dicséretét zengvén sonettjeid.
Avagy kebledre mért fonád kezed’,
Ha nem, hogy fékezd zajgó szivedet?
Ama bokor árnyából néztelek,
S szégyen pirultam én, helyettetek.
Bűnverseket hallék elnyögni itt,
Párolgó sóhajt, vad szerelmi kínt:
„Ah” mond az egy; a másik „ó-t” kiált;
„Haja arany”; s ismét: „szeme kristály!”
(Longavillehoz.) Te hitszegésedért édent keressz.
(Dumainehez.) Te Jupiterrel is esküt szegetsz.
Mit szól majd Biron, hogyha látja itt
Az oly hévvel tett eskü romjait?
Hogy fogja élczét, gúnyát köszörülni,
Hogy fog nevetni, ujjongni, örülni!
El nem fogadnám minden kincsekért,
Hogy engem gáncsolhasson ily bünért.

BIRON.
Le most! Az álnokot hadd büntetem!
        (Leszáll a fáról.)
Bocsánatot kérek, jó herczegem!
Ez árvákat mi joggal gáncsolhat’d
Saját bűnöd, a szerelem miatt?
Avagy nem volt szemed kocsi? Nem-e
Volt könyed egy herczegnő tüköre?
Nem szegsz hitet te, mert az rút dolog,
S oly dalt nem is zengnek – csak lantosok!
Nem szégyen ez? Neked, s neked, nem szégyen
Mindhármatoknak? Te ennek szemében
Találsz szálkát, tiédben a király,
Holott mindében egy gerenda áll.
Nem én! soha bohóbb jelenetet,
Mint e nyögés-, bú- és sohajsereg.
S én néztem ó! szörnyü türelmesen,
Szunyoggá egy király miként leszen,
Hogy hajtja Hercules a kis csigát,
Bölcs Salamon hogy zeng ledér danát,
Nesztor hogy űz gyermekjátékokat,
S hitvány tréfán zord Timon hogy mulat!
Mondd, jó Dumaine, hol rejtezik keserved?
Szólj Longaville, hol a tied? Jó herczeg,
Hol búd? Kebled homályába merült?
Gyertyát ide!

KIRÁLY.
A tréfa keserü!
Így kelle-e minket kijátszanod?

BIRON.
Nem ti, uram, kijátszva én vagyok!
Az egy hű, én, ki azt hivé, hogy bűn,
Fogadott esküt meg nem tartni hűn.
Csak én vagyok, társulván veletek,
Ti férfiképű ingatag emberek.
Ki látott engem írni verseket?
Ki nyögni lányért, vagy csak perczeket
Eltölteni hiún tükör előtt?
Ajk, arcz, kar, kéz, kebel, láb, szem, szemöld
Ismert-e dalnokául, vagy az orr
S a száj, a báj –?

KIRÁLY.
        Megállj! Hová, botor?
Így fut az or, nem ki becsületes!

BIRON.
Bűnöd’ kerülöm. Szerelmes, ereszsz!
Kobak és Jutka jönnek.

KOBAK.
Királyom, üdv!

KIRÁLY.
        Fiam, mi jót hozasz?

KOBAK.
Egy némely árulást.

KIRÁLY.
        S hol vetted azt?

KOBAK.
Nem mondhatnám, hogy árt –

KIRÁLY.
        Nos, ha nem árt,
Úgy békén hagyhat’d véle a határt.

JUTKA.
Kérem, nagyságod, olvastassa át,
A pap gyanított benne árulást.

KIRÁLY.
Biron, olvasd el. (Biron olvassa.) S te kitől kapád?

JUTKA.
Kobaktól.

KIRÁLY.
S kitől te?

KOBAK.
Don Armádiától, don Armádiától.

KIRÁLY.
Mi az? Mi baj? Mi készt rá összetépned?

BIRON.
Uram, csak tréfa, félned nincs mitől.

LONGAVILLE.
Olvassuk el! Mi izgathatta föl?

DUMAINE.
(felszedi a darabkákat).
Biron írása s rá neve jegyezve.

BIRON.
Rossz fattyu! (Kobakhoz.) Mért születtél szégyenemre!
Bűnös vagyok, uram, elismerem!

KIRÁLY.
Mit?

BIRON.
        Teljes a bohók száma velem.
Ez, ez, te, herczeg, s én, szerelmi zseb-
Metszők vagyunk, és sorsunk érdemelt,
S még ez nem mind. – De küldd el ezeket.

DUMAINE.
A szám most teljes.

BIRON.
        Az! a négy betelt!
S e giliczék nem mennek?

KIRÁLY.
(Kobakhoz).
        Hordd magad’!

KOBAK.
A hűség megy s az árulás marad.
        (Kobak és Jutka el.)

BIRON.
Ölelkezzünk, szerelmes jó urak,
Kik hűk valánk, minő vér s hús lehet!
Az ég derül, az ár apad, dagad:
Ifjú vér nem tart ó törvényeket.
A lét-ok ellen fel nem kelhetünk:
Meg volt az írva, hogy esküt szegünk.

KIRÁLY.
Szerelmi versid’ tépted el előbb?

BIRON.
Még kérded! Mondd, ki az, ki látva őt,
Le nem borul mint India nyers fia,
Midőn az első hajnalpir fakad,
Káprázva hajt fejet és ajaka
Ihletten csókolja a szent talajt –?
Mely sastekintetü szem oly merész,
Hogy, kápráztatva fényén, nem vakul,
Midőn szép homloka napjába néz?

KIRÁLY.
Mi őrült hévnek estél rabjaul?
Az én szerelmem hold, mit a tied
Udvarló, sápadt csillagként követ.

BIRON.
Úgy Biron nem vagyok, szemem se szem,
Szerelmemért a nap éjjé leszen.
Minden tökély színe arczát körűl-
Ragyogja, mint vásári kirakat,
Hol sok szép rész egy bájjá tömörül,
S a gáncs maga nem lelhet gáncsokat.
Dicsérjem bár a legvirágosb nyelvvel;
Szolgai nyelv, ő nem szorult reád!
Dicsérje kalmár, mit vásárra rendel:
Silány maradsz, ha őt magasztalád!
Száz télnyomott válláról vén barát,
Ha csak szemébe néz, ötvent levet;
Ujjászüli a szépség agg korát
S bölcsővel látja el mankó helyett.
E szépség nap: mindenre fényt derít.

KIRÁLY.
Az égre! ében fekete szerelmed!

BIRON.
Ó égi fa, mely hordod színeit!
Ó üdv, uram, ily fából asszonyt lelned!
Van eskü? – Hol a könyv? Hadd esküszöm,
Hogy a legszebb is rút, ha csak szeme
A nézésben leczkét nem tőle vőn.
Nem is szép arcz, mely nem ily fekete!

KIRÁLY.
Badarság, hisz ez a pokol szine!
Ilyen az éjszaka, ilyen a börtön;
A szépség fénye csak az ég disze.

BIRON.
Gyakran kisért angyal képében ördög.
Azért van éj szerelmem homlokán,
Mert gyászol, hogy ál- s festett haj s negély
Szerelmest kábít csalfaság nyomán.
Születvén ő, világos lett az éj,
S kegyétől függ már a napi divat;
Természetes vér festék számba megy:
Azért pirost, kerülve gáncsokat,
Haja szerint barnára föstenek.

DUMAINE.
Kéményseprők érette feketék.

LONGAVILLE.
Szénégetők ezentúl bájosak.

KIRÁLY.
A szerecsen büszkén hordja szinét.

DUMAINE.
Nem kell már gyertya: éjjelünk a nap.

BIRON.
S kedvesitek az esőt kerülik,
Nehogy lemossa arczuk szép szinét.

KIRÁLY.
Jobb volna a tiédnek, mint nekik:
Mert nála szebb, ki nem mosdott ma még.

BIRON.
Nem tágítok, nem, itélet napjáig.

KIRÁLY.
Ott sem rémít ördög sem ennyire!

DUMAINE.
Silány kelmét csigáztak-e ily árig?

LONGAVILLE.
Szerelmed ím: csizmámon arczszine.

BIRON.
Rakjad ki bár szemeddel az utat,
Finom lábának az is durva kő.

DUMAINE.
Ó pfuj! akkor majd olyasmit mutat
Az útnak, mintha járnánk fejtetőn.

KIRÁLY.
Elég! Nem-e mindnyájan szeretünk?

BIRON.
S hitet szegünk: semmi se bizonyosb.

KIRÁLY.
Hagyjuk vitánk’. Szerelmünk s tört hitünk,
Biron, kisértsd meg igazolni most.

DUMAINE.
Igen, igen: czirógassuk bajunk’.

LONGAVILLE.
Teendőinkre példákat idézz:
Az ördögön így csellel kifogunk.

DUMAINE.
A sebre irt!

BIRON.
        Csak győzze még az ész!
Fel hát, szerelmi hősök, kardra most!
Fontoljátok meg, mit fogadtatok:
Tanulni, bőjtölni s nem látni nőt.
Nyilt lázadás az ifjuság királyi
Hatalma ellen ez! Ki tud böjtölni,
Urak? Ah, ifju erre gyomrotok,
S a túlszigor betegséget okoz;
S midőn tanulni esküvétek, akkor
Tagadtátok meg már a könyveket.
Tudsz ábrándozni fürkészve, betüzve?
És te, uram, és te, s te, hol hivéd
Tanulmányod fenségét föltalálni
Egy szép asszonynak szép arczán kivül?
S én nő szeméből vontam el a tant:

Ez az alap, a könyv, az egyetem,
Honnan Prometheus szikrája fakad.
A vérbe fojtja fürgébb szelleminket
Az örökös okoskodás, miként
A vándor izmait zsibbasztja a
Mozgás s felette hosszu útazás.
Avval, hogy nőt csak látni sem akartok,
Lemondtatok a szem használatáról,
S vele a tanulásról, eskütök
Szülő okáról: mert hol van a könyv,
Mely szépre úgy tanít, mint lány szeme?
Rajtunk a tudomány csak függelék;
Bárhol vagyunk, velünk van tudományunk;
S így, hogyha hölgy szemében tükrözünk,
Nem látjuk-e a tudományt is ott?
Ah, ím: tanulni esküvénk, urak,
És megtagadtuk véle könyveinket.
Hivéd-e te, vagy te, vagy te, uram,
Hogy tunya tanulásban feltalálsz
Oly égő verseket, minőkre ím
Tanítának bennünk’ szép nőszemek?
Más lomha tudomány butítja csak
Fejünk’, s mint hasztalan munkásokat,
Silány eredménynyel fizet az ősz.
Ám hölgy szeméből tanúlt szerelem
Nem kedveli az agynak börtönét;
Hanem gyorsan, mint felzudult elem
Rohan át, mint a gondolat, minden
Érzéken, érzését kettőzve meg,
Túl a tisztén, túl a hivatalán:
Élesb látást nyer általa a szem;
Szerelmes szeme fényén megvakul
A sas; a gyönge hang, mit elszalaszt
A félénk tolvaj is, fülébe hat;
Tapintata érzékenyebb, mint a
Csigának gyönge szarva; nyelve az
Izlés dolgában túltesz Bacchuson;
Erőben Herculesként küzdve küzd
A Hesperidák szép almáiért;
Ravasz, mint Sphinx; édes és zengzetes,
Mint Phöbusnak hajával húrzott lantja:
Szavának isteni bájhangzata
Édes szenderbe dallja az eget.
Költő ne bántsa tollát, míg szerelmi
Sohajt tintájába nem vegyített:
Mert így dalára lelkesül a vad,
S a zsarnok szivében érzés fakad.
S e tant én nők szeméből vontam el,
A hol Prometheusz szikrája ragyog,
Ez a könyv, művészet, az egyetem,
Mely tartja s táplálja a nagy világot,
S akárminek is csak ez ád tökélyt.
Azért bolond, ki nő ellen tesz esküt,
S bolond, a ki megtartja esküjét.
A bölcseségért, mit szeret mindenki;
Szerelemért, mi mindenkit szeret;
A férf’jakért, a nők szülő okáért,
S nőkért, kik által lesznek férfiak:
Eskünk’ elvetve, tartsuk meg magunk’,
Mert mi veszünk el, eskünk’ tartva meg.
Hisz vallásosság ily esküszegés,
Mert a törvény rendel szeretetet:
S ki választ el szerelmet szeretettől?

KIRÁLY.
Szent Ámor hát, és harczra most, fiúk!

BIRON.
Fel a zászlókkal! Rajta, uraim!
Zavarjuk! Le velök! De jól vigyázzunk,
Hogy a csatában jó állást vegyünk.

LONGAVILLE.
Mellőzve tréfát, szóljunk komolyan:
Megkérjük rögtön a frank hölgyeket?

KIRÁLY.
S el is vegyük! Azért is sátraikban
Rendezzünk némi játékot nekik.

BIRON.
Először a parkból ide vezessük,
Aztán, szép hölgye hó karán, kiki
Haza felé. Majd délután vidor
Mulatságban nyujtsunk vigasztalást
Nekik, minőt enged rövid időnk.
Előzze meg kedv, táncz, zene s vig óra
Szerelmünket, útján virágot szórva.

KIRÁLY.
Fel, fel! Időnk! ne töltsük hasztalan,
Értékesítsük a kicsit, mi van.

BIRON.
Allons! Pipacs után nem búza nő,
S az igazság mértéke mindig egy:
Esküszegőt lakoltat lenge nő,
Rézpénzedért nem jár jobb kincs neked.
        (Mind el.)



ÖTÖDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Más része a parknak.

Holofernes, sir Nathaniel és Balga jönnek.

HOLOFERNES.
Satis, quod sufficit.

NATHANIEL.
Uram, dicsérem önért az Istent, önnek az okai ebéd felett igen élesek és kenetteljesek valának: mulattatók trágárság nélkül; és idegenszerüek eretnekség nélkül. Ezen quondam napok egyikén társalgék vala egyikével a király társainak, a kinek az ő titulusa, czíme, avagy hogy nevezete, Don Adriano de Armado.

HOLOFERNES.
Novi hominem, tamquam te: az ő humora fönnen lebegő, beszéde határozott, nyelve pallérozott, szeme ambitiosus, lépdelése majestaticus, és az ő általános magatartása hívságos, nevetséges és rátartós. Ő felette czikornyás, felette ékes, felette szenvelgő, úgyszólván felette különczködő, felette idegenszerüséges, a hogy nevezni szeretném.

NATHANIEL.
Páratlan és igen választékosságos egy epitethon.        (Tárczáját előveszi s belé írja.)

HOLOFERNES.
Ő felette vékonyra húzza ki svádájának az ő fonalát argumentumainak anyagához képest. Én irtózom az ily fanatikus fantasztától, az ily megférhetetlen és csavart gondolkozásu társaságtól, az orthographiának ily hóhérától, a ki azt mondja finomul: aggály, midőn azt kellene mondania: aggodalmatosságosság; csók; midőn azt kellene kiejtenie: csolk; cs,o,l,k; nem cs,ó,k; a gombolczot gombócznak, az élkest ékes-nek nevezi; a könyörületesség nála könyör – így megcsonkítva az ületességgel. Ez rettenetesség (mit ő rettenet-nek mondna), ez engem az insániáig insinuál. Ne intelligis domine? Örületessé, holdkórságossá tenni.

NATHANIEL.
Laus deo, bone intellego.

HOLOFERNES.
Bone? Bene helyett, bone. Priscianus, egy kis oldaldöfés. Beérhetted vele.
Armado, Moly és Kobak jönnek.

NATHANIEL.
Videsne, quis venit?

HOLOFERNES.
Video et audeo.

ARMADO.
Fiú!

HOLOFERNES.
Quare fiú és nem ifjoncz?

ARMADO.
Üdvözöllek bennetek, béke emberei.

HOLOFERNES.
Hadedzett uram, légy üdvöz.

MOLY.
Ezek a szólamok lakomáján voltak s elcsipkedték a hulladékot.

KOBAK.
Ó, régen élődnek ezek már a szavak alamizsnás kosarán. Csodálom, hogy gazdád még meg nem evett valami szó gyanánt, mert mindenestül sem vagy oly hosszú, mint e szó: honorificabilitudinitatibus; könnyebb téged elnyelni, mint akár egy sárkány kigyót.

MOLY.
Csend! kezdődik a handabanda.

ARMADO.
(Holoferneshez).
Uram, ön nem iskolázott ember?

MOLY.
Igen, igen, ő tanítja a gyerekeket az ábéczére. Mi az e, b, vissza felé sillabizálva, ékkel a fején?

HOLOFERNES.
Bé, pueritia, és hozzá az ék.

MOLY.
Bé, legegyügyübb birka! s hozzá ékül a szarv.

HOLOFERNES.
Quisquis, te mássalhangzó?

MOLY.
Az öt magánhangzó másodika ékesen, ha te egy n-nel hátulról megtoldod, éktelenül pedig, ha én előlről egy t-vel.

HOLOFERNES.
No hát lássuk: a, é, n.

MOLY.
A birka! Te, így következik a másik kettő.

ARMADO.
A Mediterraneum sós hullámaira, kedélyes ötlet! Fürgencz támadása az élcznek. Piff, paff! fürgencz és találó. Felfrissíti elmetehetségemet. Igazi élcz!

MOLY.
Gyermek-élcz ez vén felett, annyi mint agg-élcz.

HOLOFERNES.
Mit jelenet e figura, mit jelent e figura?

MOLY.
Agancsokat.

HOLOFERNES.
Te úgy vitázol, mint akár egy kis gyerkőcze. Menj, hajtsad csigádat!

MOLY.
Adsza csak agancsodat, hadd csináljak belőle, s majd megforgatom azt a circum circádat. Vaksi szarvaiból csiga!

KOBAK.
Ha csak egy árva petákom volna ezen a világon, azt is odadnám, hogy vehetnél rajta magadnak mézes kalácsot. Megállj, itt van még a remuneratio, mit gazdád adott, te, krajczáros tarsolya az elmésségnek, te, galambtojása a discretiónak te. Ó, ha az egeknek úgy tetszett volna, hogy te most az én fattyam lehetnél, mily örömteli apát csinálnál te most én belőlem! Menj csak; te ezt ad úgysem birod, a kis ujjadban van, mint mondani szokták.

HOLOFERNES.
Hoho! Hamisítványozott latinságot orrontok! unguem helyett úgy sem.

ARMADO.
Praeambula, művészet embere: különítsük el magunkat a barbároktól. Nem-e neveli ön az ijfúságot az iskolában ama hegyormon?

HOLOFERNES.
Avagy is a mons, a halmon.

ARMADO.
A mint önnek édesdedebb tetszésére leszen, a hegy helyett.

HOLOFERNES.
Igen, nevelem, kérdést sem szenved.

ARMADO.
Uram, a király szörnyü édes kedvtelését és szenvedelmét leli abban, hogy ezen nap posterioriáiban, a mit a nyers tömeg délutánnak nevez, a herczegnőt az ő sátrában meggratulálja.

HOLOFERNES.
A nap posteriorái, legdicsteljesb uram, igen illetékes, congruens és mérték szerinti elnevezése a délutánnak: a szó igen jól választott és kikeresett egy szó; kedves és kellemes; biztosítom, uram, biztosítom.

ARMADO.
Uram, a király igen finom gentleman; és meghitt barátom, biztosítlak, igazi jó barátom; de a mi belsőleg történik köztünk, arról hallgatok – kérlek, hagyd az udvariasságot; kérlek, tedd fel a kalapodat – és más egyéb terhes és komoly tervezetek között, és a melyek hozzá még valóban roppant fontosságuak; no de erről hallgatok. Azonban meg kell önnek mondanom, néha napján tetszik ő kegyelmességének (a mindenségre!) szegény vállaimra támaszkodni, és az ő királyi ujjainak igyen játszadozni az én excrementumaimmal, az én bajuszommal; de édes szivem, erről hallgatok. A mindenségre! nem mesét mondok. Bizonyos különös megtiszteltetésben méltóztatik ő magassága részesíteni Armadót, a harczok fiát, az útazások emberét, ki nem egy országot látott; de erről hallgatok. Hanem mindennek valóságos összete az (de édes szivem, szoros titoktartásért esedezem), hogy én a herczegnőnek, az édes tubiczának praesentáljam magamat valami kéjteli mutatványnyal, vagy látványossággal, vagy színjátékkal, vagy szemfényvesztéssel, avagy tűzijátékkal. S íme, megértvén, miszerint a tiszteletes úr s magad nagyon alkalmasak vagytok az ily eruptiókra és a vigalomnak mintegy ily hirtelen kitöréseire, a hogy mondanám: ezennel hírül adom nektek ezen dolgot a végre, hogy assistentiátokért esedezzem.

HOLOFERNES.
Uram, praesentáld előtte a kilencz vitézt. Tisztelendő Nathaniel uram, a mi illeti az időnek az ő elmulatozását, ama bizonyos színjátékot, ezen napnak az ő posterioráiban, lehetségesíttetve a mi assistentiánknak általa, a királynak és eme különségesen udvarias és tanulságos nemes embernek az ő rendeletére, a herczegnőnek előtte: én a mondó vagyok, hogy erre való nézvest nincs alkalmatosabb, mint ha praesentáljuk a kilencz hőst.

NATHANIEL.
Hol fog ön találni férfiakat, kik elég méltóságosan praesentálják ezeket?

HOLOFERNES.
Jósuát tisztelendőséged maga; úri magam, avagy hogy ím ezen tisztességes nemes úr, Judás Makkabeust; eme suhancz (az ő vastag czombjának avagy hogy tagjainak miatta) magára veheti nagy Pompejust; az apród pedig Herculest.

ARMADO.
Bocsánat, uram, ez hiba: ő neki nincs elég quantitása ezen hősnek csak hüvelykére is; ő nincs oly vastag, mint ezen hős buzogányának boldogabb vége.

HOLOFERNES.
Meg akartok hallgatni? Praesentálja ő Herculest kiskoruságában, fel- és leléptét képezze a kigyónak az ő megfojtattatása; és én majd e végre készen tartok egy apologiát.

MOLY.
Kitünő ötlet! Így ha a hallgatók közűl pisszegni mer valaki, uraságod csak kiáltani fog: „Rajta Hercules, fojtsd meg a kigyót.” Ez a legjobb útja a hibát jóra csavarnia, ámbár kevesen vannak, kik jól el tudják csavarni.

ARMADO.
A mi pedig a többi hőst illeti –

HOLOFERNES.
Én magam eljátszandok hármat.

MOLY.
Három hősnyi férfiú!

ARMADO.
Mondjak önöknek valamit?

HOLOFERNES.
Fülelünk.

ARMADO.
Ha ez nem sül el, rendezünk egy alakosdit. Kérlek benneteket, kövessetek.

HOLOFERNES.
Hajrá! Balga sógor, te egy szót sem szólál vala ezen időnek alatta.

BALGA.
Hanem hogy nem is értettem egyet is, uram.

ARMADO.
Allons! Neked is hasznodat fogjuk venni.

BALGA.
Én majd eljárok nekik egy tánczot, vagy mi; vagy akár verek egy verset a dobon a hősöknek, ők meg aztán körűltánczolhatnak.

HOLOFERNES.
Legbalgább, becsületes Balga. menjünk mulatságunknak utána.        (Mind el.)

II. SZÍN.

A park másik része, a Herczegnő sátra előtt.

Herczegnő, Katinka, Rózsa, Mária.

HERCEGNŐ.
Lelkem, mi dúsan térhetünk haza,
Ha ily sűrűn kapunk ajándokot:
Gyémántba foglalt nő! Csak nézzetek
Ide, mit külde a szerelmes herczeg.

RÓZSA.
S egyéb mi sem jött evvel, asszonyom?

HERCEGNŐ.
Nem-e? – Annyi szerelmi rimet külde,
A mennyi csak ráfér egy ív papirra,
Beírva mindütt, még a szélek is,
Pecsételvén Ámor nevét reá.

RÓZSA.
Pecséttel vén Ámort így kell csinálni,
Ki már öt ezred óta csak gyerek.

KATINKA.
Biz az, s hozzá egy czímeres kölyök.

RÓZSA.
Bosszus vagy rá, mert nénédet megölte.

KATINKA.
Komolylyá tette őt, bússá, komorrá,
S így halt meg. Csak lett volna, mint ti, könnyü,
Ily gyors, vidor, nyughatlan szellemü,
Mint nagymama halt volna meg, miként
Ti fogtok, mert a könnyü szív sokáig
Él.

RÓZSA.
Mi e könnyü szó nehéz értelme?

KATINKA.
Sötét szépségben könnyed viselet.

RÓZSA.
Beszéded értelme homályban ég:
Vedd hamvát, kérlek, hogy értsünk belőle.

KATINKA.
Hagyd, nem lehet, mert elkoppantanám;
Inkább sötétben végezzük vitánk’.

RÓZSA.
Lám, bármit tészsz, homályt keressz neki.

KATINKA.
Te nem: mert hisz a nélkül is világos,
Hogy könnyü nő vagy.

RÓZSA.
        Ó bizony! Talán
Azért, mivel nem érem fel sulyod’?

KATINKA.
Nem éred fel sulyom’? Rosszul becsülsz
Meg így.

RÓZSA.
A hol nincs becs, nem kell becsü.

HERCEGNŐ.
Ügyes mindkettő: pompás élczcsata!
De Rózsa is kapott ajándokot.
Ki küldé s miből áll?

RÓZSA.
        Ó bár tudnád!
Ha arczom oly szép voln’, mint a tied,
Ajándokom is volna oly nagy. Ím
Bizonyságom: még hozzá versek is,
Bironnak hála! és mértékre jók;
S ha ő a mértéken belül marad,
Én e földön a legszebb istennő
Vagyok: mint húszezer más, egy magam.
Ó e levélbe festé képemet.

HERCEGNŐ.
S eltalálta?

RÓZSA.
Betüit inkább, mint magasztalását.

HERCEGNŐ.
Remek hasonlat, mint a tinta szép.

KATINKA.
Szép, mint a nagy B mintairaton.

RÓZSA.
Lassan! Adósodul meg nem halok,
Piros czikornyám, aranyos betüm:
Csak annyi O ne volna arczodon.

KATINKA.
Ragya tréfádra! Gyülölöm vitád’.

HERCEGNŐ.
Katinka, mit külde Dumaine neked?

KATINKA.
E keztyüt.

HERCEGNŐ.
        Párját nem? Csak ezt magát?

KATINKA.
De igen, asszonyom, s hozzája még
Ezer szerelmi esküs költeményt,
Roppantul elcsavart csűrt álnokságot,
Silány rimben mélységes bárgyuságot.

MÁRIA.
E gyöngysort s ezt Long’ville úr küldte, fél-
Mértföldnyivel hosszabb csak a levél,
Mint kellene.

HERCEGNŐ.
Hiszem, s ha rajtad áll,
A láncz lesz hosszú s a levél rövid.

MÁRIA.
Oly bizonyos, minthogy lánynak maradni
Nem szándokom.

HERCEGNŐ.
        Eszes lányok vagyunk mi,
Hogy megtréfáljuk kedvesinket így.

RÓZSA.
Balgák, hogy érte ily árt küldenek!
E Biront megkínzom, míg itt leszek.
Egy hétre hozhatnám csak jól bele,
Hogy csúszna, koldulna, könyörgene,
Várná az órát, az időre lesne,
Sajtolná élczét hasztalan rimekbe,
Futtatná népét, mint parancsolom,
büszkélkedvén kevély tréfáimon.
Balsejtelemként őt így sújtva le,
Ő volna a bolond s én végzete.

HERCEGNŐ.
Nincs úgy megfogva más, mint megfogott
Bolonddá lett bölcs: mert bölcs alapot
Bír bölcsségből költ bolondság, és
Tudós segélyt s magát az élcz kecsét,
Kecsessé tenni tanult bolondot.

RÓZSA.
Nem lángol oly csapongva ifju vér,
Mint ha komolyság lesz könnyelmüvé.

MÁRIA.
Fel nem tünik úgy a bolond hóbortja,
Mint ha jegyét a bölcs élczében hordja:
Mert élcze erejét reá veti,
Badarból érdemest mutatni ki.
Boyet jő.

HERCEGNŐ.
Ím Boyet: arczán kedv mosolyog.

BOYET.
Hol a herczegnő? – Jaj, megpukkadok
Nevettemben!

HERCEGNŐ.
Mi újság, Boyet?

BOYET.
Készülj, készülj fel, asszonyom! Szép hölgyek,
Fegyverre fel! Harczedzett sergek törnek
Nyugalmatokra. Sisakos szerelm
Ok-vértezetten meglepni közelg.
Vagy fussatok, mint gyávák, fejbefedve.

HERCEGNŐ.
Cupido ellen Szent Denis! Ki az,
Ki sóhajok sergével így riaszt?

BOYET.
Szemem’ hűs árnyu fügefa alatt
Félórányi álomra becsukám,
Midőn, ím! czélba vett nyugalmamat
Zavarva, árnyamhoz egymás után
Három társával a király közelge.
Vigyázva kúsztam a szomszédos cserbe,
S hallám, mit most ti fogtok hallani:
Itt lesznek ők azonnal álruhában;
Hirnökjök egy pajzán apród, a ki
Bemagolá mondókáját pompásan,
Tőlök tanulva taglejtéseket
S kiejtést. „Így beszélj, – így tartsd magad’!”
S minduntalan kétségeskedtenek,
Nem-e, fenséged’ látva, elakad:
„Mert,” szólt a herczeg „kit látsz, angyal lészen;
„Hanem azért ne félj, beszélj merészen!”
„Angyal?” mond ő „hisz az nem is csunya!
Az ördög inkább elriasztana!”
És mind nevettek s vállát veregették,
S a szilaj kópét szilajabbá tették.
Egyik kaczag, s dörzsölve tenyerét,
Hitet mond, hogy jobb szót se halla még.
A másik, csattantva hüvelykivel,
Kiált: „Fel! s jöjjön, minek jönni kell!”
Hajrát kiált ordítv’ a harmadik;
Sarkán fordulva hosszat elbukik
A negyedik, s a többi mind vele,
Oly vad szilaj kaczajjal, hogy eme
Pajzán kedv közt hóbortjok gátjaul
Szemökbe szinte kínos könny tolul.

HERCEGNŐ.
De szólj, beszélj, hozzánk készülnek ők?

BOYET.
Igen! S ruháik olyanok, minőt
Muszkák vagy oroszok viselnek, és
Szándékuk táncz, udvarlás, csevegés,
S a mint gyanítom, égő szivöket
Hölgyeiknek felajánlni jönnek,
Kiket eláruland a vett ajándok.

HERCEGNŐ.
Igen? Hiszen majd lesz rá gondunk. Lányok,
Álczázza el kiki magát. Akárhogy
Koldulnak is, ne részesüljenek
A kegyben, hogy arczunkba nézzenek.
Várj, Rózsa, ez ajándokot viseld te.
Hódoljon neked a király szerelme.
Ne édes, s a tiéd’ hadd én viseljem,
Hogy Biron úr tartson Rózsának engem,
Cseréljetek ti is: a kedvesek
Kijátszva így viszásan kérjenek.

KATINKA.
De e cserével, szólj, mit czélozol?

HERCEGNŐ.
Tervem czélja kijátszni tervöket:
Mert hisz ők csak tréfásan ingerkednek,
És czélom egyedül: szeggel szeget!
Hadd tudja meg kiki a vélt kedvesnek
Titkos gondolatát, s legközelebb,
Ha álcza nélkül üdvözöljük őket,
Érje a gúny a mostan gúnyüzőket.

RÓZSA.
De táncoljunk-e, hogyha tánczra kérnek?

HERCEGNŐ.
Halálért se! Lábunkat se mozdítsuk;
Kegyelmet sem adunk tudós beszédnek;
Sőt míg beszélnek, arczunk’ elfordítsuk.

BOYET.
Beszélőnek ily megvetés halál:
Szegény majd szerepéből kiesik!

HERCEGNŐ.
Azért teszem, s hiszem, ha kiesik,
egykönnyen ismét bele nem talál.
Nincs tréfa jobb, mint tréfát megtréfálni,
Máséból is magunknak azt csinálni.
S így mi megtréfáljuk tréfájokat
S a megtréfáltakon szégyen marad.        (Trombitaszó.)

BOYET.
Harsog a kürt. Álczát! Az álczások jönnek!
        (A hölgyek fölteszik álczáikat.)
A Király, Biron, Longaville és Dumaine, orosz ruhában s álczásan, Moly, Zenészek s Kiséret jönnek.

MOLY.
„Üdv a legdúsabb szépségnek a földön.”

BOYET.
Nem dúsabb szépség, mint dús tafota.

MOLY.
„A legszebb hölgyek szent koszoruja.”
        (A nők hátat fordítanak.)
„Halandó arcznak, mely csak háttal fordult –”

BIRON.
„Szemmel,” kópé „szemmel!”

MOLY.
„Halandó arcznak, mely csak szemmel fordult.
„Menny –

BOYET.
Igazán „menj;” valóban!

MOLY.
„Mennybéli lények, kegygyel méltóztassatok
Lenézni bennünket –”

BIRON.
„Lenézni ránk!” süsők!

MOLY.
„Lenézni ránk szép napsugárzó szemmel, – szép napsugárzó szemmel –”

BOYET.
E melléknévre választ nem nyerendsz;
Jobb, mondd: „napa, sugárzó szemmel.”

MOLY.
Rám se figyelnek s ez kivesz sodromból.

BIRON.
Rám sem figyelnek s ez kivesz sodromból.

BIRON.
Ez hát ügyességed? Lódulj, kölyök!

RÓZSA.
Tudd meg, Boyet, ez idegenek czélját.
Óhajtjuk, hogy, ha nyelvünk’ értik, egy
Értelmesebb elmondja szándokuk’.
Tudd meg.

BOYET.
Mit akartok a herczegnővel?

BIRON.
Békét s barátságos látogatást.

RÓZSA.
Mit mondanak? mi szándokuk?

BOYET.
        Csupán
Béke s barátságos látogatás.

RÓZSA.
Azt megnyerék; mondd nékik, menjenek.

BOYET.
Azt megnyerétek, most hát menjetek.

KIRÁLY.
Mondd néki, hogy sok mértföldet bejártunk,
Hogy járjunk egyet a gyepen velök.

BOYET.
Azt mondják, hogy sok mértföldet bejártak,
Hogy járjatok velök egyet a gyepen.

RÓZSA.
Nem úgy van! Kérdezd, hány hüvelyket számít
Egy mértföldre: ha oly sokat bejártak,
Könnyen megmondják egynek mértekét.

BOYET.
Hahogy mértföldeket jövétek eddig
S több mértföldet, azt kérdi a herczegnő,
Hogy egy mértföldre hány hüvelyk esik?

BIRON.
Mondd néki, fáradt lábbal jártuk be.

BOYET.
Hisz hallja ő is.

RÓZSA.
        Mit bejártatok,
A fáradt mértföldeknek egyikére,
Mondd, hány fáradt hüvelyket számítasz?

BIRON.
Nem számítjuk, mit értetek teszünk:
Tisztünk oly gazdag és oly végtelen,
Hogy nem számítva teljesítjük azt.
Engedd arczádnak napját sütni ránk,
Hogy megimádjuk mint vademberek.

RÓZSA.
Arczám csak hold s hozzá felhő fedi.

KIRÁLY.
Ó boldog felhő, mely ezt teheti.
Süss, fényes hold – de felhőd’ félre vonva –
Szép csillagiddal nedves pilláinkra.

RÓZSA.
Nagyobbat kérj, szegény kérő tatár:
Hisz ez nem más, mint vízre holdsugár.

KIRÁLY.
Te mondod, s így nem sért a kérelem:
Vállalkozzál egy tánczra hát velem!

RÓZSA.
Gyorsan hát tánczra, hadd szóljon dalom!
        (A zene szól.)
De nem! Nem kell táncz. Holdként változom.

KIRÁLY.
Nem tánczolsz? Honnan a gyors változás?

RÓZSA.
Holdnak tartál, s ez holdfogyatkozás.

KIRÁLY.
Mindig csak hold ő; ámde férfi én!
A zene szól: indulj meg zengzetén.

RÓZSA.
Fülem megindul.

KIRÁLY.
        Indítsd lábadat.

RÓZSA.
Mint álczás idegenek jöttetek:
Kezet! – Nem tánczra ám! – Nem engedek!

KIRÁLY.
Hát mért a kéz?

RÓZSA.
        Barátként válni el.
Az illemért. S a mérték így betelt!

KIRÁLY.
Mérj csak e mértékkel s engedj le még.

RÓZSA.
Ily olcsón csak ennyit engedheték.

KIRÁLY.
Szabd meg magad, mi társaságod ára?

RÓZSA.
Csak távozásod.

KIRÁLY.
        Nem, nem, bizonyára.

RÓZSA.
Így meg nem alkuszunk: Isten veled.
Kétszer álczáddal, egy félszer veled!

KIRÁLY.
Ha nem tánczolsz, csevegjünk legalább.

RÓZSA.
Úgy titkosan –

KIRÁLY.
        Ezt kedvemre adád!
        (Titkon beszélnek.)

BIRON.
Hókezü hölgy, egy édes szó veled!

HERCEGNŐ.
Méz, tej, czukor: ím három is neked.

BIRON.
Ne három új (ha tetszik a negéd):
Márcz, máslás, malvazir. Nem jól veték?
Hat édes.

HERCEGNŐ.
Édes hetedik ég áldjon!
Hamis koczkát vetsz s így veled nem játszom.

BIRON.
Egy titkos szót!

HERCEGNŐ.
        Csak édest ne!

BIRON.
        Epém’
Ingerled!

HERCEGNŐ.
Epe? – Fanyar!

BIRON.
        Így van helyén.
        (Titkon beszélnek.)

DUMAINE.
(Máriához).
Nem váltanál egy szót velem?

MÁRIA.
        Nevezd meg!

DUMAINE.
Szép hölgy!

MÁRIA.
Ezt mondod? Szép uram, ne, ezt vedd Szép hölgyedért.

DUMAINE.
        Megyek, ha engeded,
Hogy titkon ennyit is szóljak veled.        (Beszélgetnek.)

KATINKA.
(Longavillehoz).
Mit? S a te álczád nyelv nélkül maradt?

LONGAVILLE.
Szép hölgy, tudom, mi okból kérded ezt.

KATINKA.
Gyorsan, uram, sovárgom okodat!

LONGAVILLE.
A te álarczod két nyelvet fedez,
Mit nagysád álarczommal megfelez!

KATINKA.
Rossz! – S ha német mondja „Rossz,” ez nemde lő?

LONGAVILLE.
Ló, asszonyom?

KATINKA.
        Nem, ló-uram!

LONGAVILLE.
        Nem jó!
Felezzük meg.

KATINKA.
        Nem leszek én feled:
Jobb lesz, ha paripának neveled.

LONGAVILLE.
Lám, tréfáiddal önmagad, csiped:
Nyeregre czélzasz. Fékezd élczidet.

KATINKA.
Ne várd be nyerged’, halj meg mint csikó.

LONGAVILLE.
Mígnem meghalnék, egy-két titkos szó –

KATINKA.
Jaj, ne nyeríts úgy, meghall a csikós.
        (Beszélgetnek.)

BOYET.
A pajzán lányok nyelve élesebb,
Mint láthatatlan éllel a borotva,
Mely metsz hajat, mit szem ki sem vehet;
Az értelem érzékin túlfinomnak
Látszik vonatkozásuk, s, öltve szárnyakat,
Gyors szellemök, mint nyil, golyó, szél, gondolat.

RÓZSA.
Már szót se, lányok! Fel, legyen elég!

BIRON.
Szárazra verve gúnynyal mind a hány.

KIRÁLY.
Ég áldjon, lányok: élczetek silány.
(A Király, Urak, Moly, Zenészek s Kiséret elmennek.)

HERCEGNŐ.
Fagyos oroszaim, húsz „áldjon ég!”
Ez hát az a megbámult élczü faj!

BOYET.
Gyertyák: eloltja őket egy sohaj!

RÓZSA.
Élczök hízott, zsíros, kövér s kemény.

HERCEGNŐ.
Ó árva élcz-király, oly gúnyszegény!
Még felkötik magok’ hajnal előtt,
Vagy hogy arczuk’ nem látjuk már álczátlan.
A víg Biron sodrából hogy kijött.

RÓZSA.
Veszett helyzetben voltak ők mindnyájan.
Királyom szája már sirásra állt.

HERCEGNŐ.
Biron halálra esküvé magát.

MÁRIA.
Dumaine ajánlá hőn kardját s karát;
„Nem úgy,” mondám, s hősöm némára vált.

KATINKA.
Azt mondá Longaville, szivébe zárt.
S találd ki, hogy hítt?

HERCEGNŐ.
        Hát – szívszorulásnak!

KATINKA.
Igen!

HERCEGNŐ.
        Menj, kórság! tisztítsd a határt.

RÓZSA.
Silányabb népek jobb élczczel csatáznak!
De hát a herczeg esküdt kedvesem.

HERCEGNŐ.
Biron hitét én zálogul nyerém

KATINKA.
Született szolgám Longaville nekem.

MÁRIA.
Mint fájáé a héj, Dumaine enyém.

BOYET.
Hallgassatok rám, hölgyek, asszonyom.
Itt lesznek ők azonnal újra; még
Pedig saját bőrükben: mert nagyon
Kétlem, hogy e csinyt megemésztenék.

HERCEGNŐ.
Itt lesznek?

BOYET.
        Isten látja, itt; s öröm-
Ugrándva, bár sántán még a bukástól.
Cseréljetek ajándokot, s midőn
Majd megjelennek, nyiljatok ki hőn,
Mint lenge rózsa nyári napsugártól.

HERCEGNŐ.
Nyiljunk, nyiljunk! – Beszélj értelmesebben.

BOYET.
Bimbózó rózsa a szép hölgy álarczczal;
Álarcztalan, piros színvegyületben,
Nyiló rózsa, felhőből feslő angyal.

HERCEGNŐ.
Mért e homály? Mondd, mit tegyünk, ha mint
Álczátlan udvarlók jönnek megint?

RÓZSA.
Jó asszonyom, ha követed tanácsom’,
Így is, úgy is maradjunk csak a gáncson.
Tegyünk panaszt, hogy muszka öltözetben
Volt itt néhány bomlott eszü, esetlen
Bohócz; csudáljuk, kik lehettek ők,
És hogy mi végre volt sátrunk előtt
A rossz játék, silány prologus, a
Nevetséges, nyers föllépés.

BOYET.
        Ím, a
Kérők! Vonuljatok el, hölgyeim!

HERCEGNŐ.
Suhanj! – Sátorba! mint sikon a gim.
        (A nők el.)
A Király, Biron, Longaville és Dumaine jönnek saját ruháikban.

KIRÁLY.
Légy üdvöz, szép uram! Hol a herczegnő?

BOYET.
Sátrába ment: tetszik felségednek
Mi szolgálatban hozzá küldeni?

KIRÁLY.
Ha meghallgatná kegygyel egy szavam’.

BOYET.
Én kész vagyok, s tudom, ő is, uram.
        (Elmegy.)

BIRON.
E ficzkó kapkod élcz után, mint mag
Után galamb, s az őr nevében ad
Ki rajt; ő bucsút járó élczkufár,
Ki czikkével gyülést, vásárt bejár:
S mi, nagykereskedők, tanúm az ég,
Vaj bírjuk-é így a látszat kecsét?
Karon hord lányt, s ha Isten jó voltábul
Ádám lett volna, Éva is elcsábul;
Tud fölmetélni, suttog, s ő az ép,
Ki majd agyon nem csókolá kezét;
Divatmajom, csinosdi úrfi, ki
Csínnal szid rossz koczkát, ha játszani
Leül; középhangon dalol, elég
Középszerün, s ha bemutat, tegyék
Meg úgy mint ő! A nők édesnek tartják,
S a lépcső, ha rálép, csókolja talpát;
Virág ő, mely mindenkinek nevet,
Hogy lássanak halcsont szín fogai;
Adósa lesz a lelkiismeret,
Mely mézes nyelvünek nem mondja ki.

KIRÁLY.
Szívből kívánok hólyagot a nyelvre,
Mely apródunkat sodrából kivette.
A Herczegnő, Boyet által bejelentve, Rózsa, Mária, Katinka s Kiséret jönnek.

BIRON.
Ím itt jő. Illem, mi valál, mi nagy,
Míg ez nem mutatott, és most mi vagy!

KIRÁLY.
Üdvöz légy, édes hölgy, e szép napon.

HERCEGNŐ.
Napon a légy nem üdvös, úgy tudom.

KIRÁLY.
Szavamnak, kérlek, adj már jobb értelmet.

HERCEGNŐ.
Kivánj hát jobbat: van rá engedelmed.

KIRÁLY.
Meglátogatni jöttünk, s innen el-
Vezetni, nagysád engedelmivel.

HERCEGNŐ.
Maradj hitednél, mint e helytt én itten.
Nem kedveli a hitszegőt az Isten –
Sem én!

KIRÁLY.
Mért gáncsolod saját müved’?
Esküm’ szemed erénye törte meg.

HERCEGNŐ.
Ne gúnyold rénynek, mi bűnszámba mén!
Kit tett már hitszegővé az erény?
Nőbecsületemre – mely tiszta, mint
Szennyetlen liljom – fogadom neked:
Habár eltűrnöm kén’ ezernyi kínt,
Át nem lépendem én küszöbödet,
Nehogy gyülölt törő oka legyek
Egy szabadon tett égi eskünek.

KIRÁLY.
Ó te itt éltél olyan elhagyottan,
Nem látva, látogatlan: mily gyalázat!

HERCEGNŐ.
Nem úgy van, esküszöm, uram, nem úgy van!
Volt vígalom, hallánk csinos tréfákat;
Csak most ment el egy kis orosz csapat.

KIRÁLY.
Hogyan, orosz?

HERCEGNŐ.
        Valóban az, uram.

RÓZSA.
Valót mondj, asszonyom. Nem úgy, uram!
Úrnőm (napi szokásinkhoz hiven)
Illemből érdemtelent is dicsér.
Mi négyen állottunk szemközt, igen,
Négy muszkával: egy órával felér,
Mit elfecsegtek, s uram, ezalatt
De egy bölcs szót hallhattunk volna csak!
Nem mondom, hogy bolondok; de bizony,
Ha szomjasak, filkókat űz a szomj.

BIRON.
E tréfa nékem száraz. Édes szépem,
Élczed bölcset bolonddá tesz: ha ép szem
Az égnek tűzszeméig felhatol,
Fényt fény vakít: a te eszed is oly
Természetü, hogy a roppant tömeg
Szegény bolondnak néz dús bölcseket.

RÓZSA.
Így bölcs és dús vagy; de e szem szerént.

BIRON.
Bolond vagyok s ágról szakadt szegény!

RÓZSA.
Megillet az, mit vészsz, méltányosan:
Azért nem bűn így elkapnod szavam’.

BIRON.
Ó mindenestül a tied vagyok!

RÓZSA.
S hóbortod?

BIRON.
        Kevesbet nem adhatok.

RÓZSA.
Melyik sisak volt, melyben te valál?

BIRON.
Mikor, hol, mely’k sisak? Mért kérded ezt?

RÓZSA.
Imént, itt, az a felesleges tok,
Mely rosszat rejtett s jobbat mutatott.

KIRÁLY.
Kitudták! s most vérig bosszantanak.

DUMAINE.
Valljuk be és forditsuk el tréfára.

HERCEGNŐ.
Uram, rosszul vagy? Szemed oly zavart.

RÓZSA.
Segítség! fogd karát. Sápad, elájul –
Tengerbeteg tán? Hisz most jött Moszkvábul!

BIRON.
Így áraszt hitszegésre bajt az ég!
Hol a vas-arcz, melynek ez sem elég?
Itt állok, asszonyom: lődd rám nyilad’,
Gáncsod’ zavard, zudítsd rám gúnyodat,
Döfd szúró élczczel át buta eszem’,
Tépj el izekre éles szellemeddel:
Nem kérlek többé, hogy tánczolj velem,
Nem üldözlek már muszka öltözettel;
Írásra többé nem bízom magam’,
Sem iskolás gyerek nyelvére; nem,
Kedveshez nem járok álarczosan,
Sem vakhárfásként rímbe nem szedem
Vágyam’: szép szólamok, selymes szavak,
Czafrang s háromrétü hyperbolák,
S pedáns formák – ti nyári bogarak,
Míg a hívság nyüvét rám piszkolák –
Ím megtagadlak; s esküszöm fehér
Keztyüdre (ég látja a hó kezet),
Szavam ezentúl nem mond, hogyha kér,
Csak nyers igent s becsületes nemet.
S hogy kezdjem: ég úgy áldjon itt alant,
Szerelmem ép, szenny- és hézagtalan.

RÓZSA.
Csak szagtalant! Ne ilyen illatosan!

BIRON.
A régi baj szaga: ó tűrd tehát!
Még ben vagyok, nem hagyhatom oly gyorsan
Megállj – no – lássuk mostan már tovább.
E háromra „Ég irgalmazz”-t írj sorba:
Szivökben a ragály, már elkapák,
S a bajba őket szemetek sodorta.
Ben vannak ők; de ti sem szabadok,
Mert adományink’ látom rajtatok.

HERCEGNŐ.
Ó nem, mert szabadok, kik ezt adák.

BIRON.
Feladtuk állásunk’: ne űzz tovább.

RÓZSA.
Az nem igaz, feladva nincs állástok:
Nem is lehet, mert hisz ti támadátok.

BIRON.
Hagyj békét; semmi dolgom sincs veled.

RÓZSA.
Se lesz, ha szándokom szerint teszek.

BIRON.
Beszélj magad; elnyűtted élczemet.

KIRÁLY.
Nyers vétkünkért, szép hölgy, taníts egy szép
Mentségre.

HERCEGNŐ.
Legszebb, ha elismeréd.
Nem voltál itt előbb álarczosan?

KIRÁLY.
Itt voltam, asszonyom.

HERCEGNŐ.
        Szándékosan?

KIRÁLY.
Szép asszonyom, igen.

HERCEGNŐ.
        Nos, hát ha itt valál,
Hölgyed fülébe, mondd, mit suttogál?

KIRÁLY.
Hogy jobban szeretem egész világnál.

HERCEGNŐ.
S ha szavon fogna, tőle tán elállnál.

KIRÁLY.
Becsületemre, nem!

HERCEGNŐ.
        Megállj! Csend, csend!
Már benne vagy: könnyen szeged hited’.

KIRÁLY.
Vess meg, ha ezt az esküt megszegem.

HERCEGNŐ.
Legyen! De hát megtartsd. Rózsám, szivem,
Mit suttogott füledbe az orosz?

RÓZSA.
Esküt tett, úrnőm, hogy többnek tekint
Mint drága szeme fényét, többre mint
A mindenséget, s még hozzá adá,
Hogy elvesz vagy mint hivem száll alá.

HERCEGNŐ.
Örvendeztesse meg az ég vele:
Szavát ő becsülettel váltja be.

KIRÁLY.
Mit, asszonyom? – Éltem- s hitemre! én
Ily esküt e nőnek nem esküvém.

RÓZSA.
De esküvél; s hogy lásd világosan:
Ím, ezt adád; s most vedd vissza, uram.

KIRÁLY.
Ezt s hitemet herczegnőmnek adám:
Felismerém az ékszerről karán.

HERCEGNŐ.
Bocsánat, sir, az ékszert ő viselte,
És Biron úr az én szivem kedveltje.
Nos, mit akarsz? Engem vagy ékszered’?

BIRON.
Egyik se kell, tartsd meg mindegyiket.
Átlátok a szitán: ti egyetértve,
Tervünket – ismervén már jó előre –
Kijátsztátok miként farsangi csínyt.
Hírét meghozta volt alkalmasint
Egy rossz bohócz, hírhordó, kegyvadász,
Tányérnyaló, kofa, újsághalász,
Ki arczát régen redőssé nevette,
S jó nevetőt tán meg is nevettetne.
S így tudván ezt, a nők ajándokink’
Cserélék föl, mi küljelek szerint
Indulva, puszta jelt kértünk meg, és
Megkétszerzők az első hitszegést,
S akarva is, véletlen is, szegénk.
S te vagy, ki okozád, hogy hűtlenek
Vagyunk, mulatságunk’ zavarva meg.
Nem ismered te a nők lábnyomát?
S mosolygsz szemök közé? nem állsz a tűz
S hátuk között, a tányért nyujtva át,
Míg rossz nyelved vígan tréfákat űz?
Apródunk’ megzavartad, ismerünk:
Ha meghalsz, szemfödőd rossz asszonyüng
Legyen. Mit? Rám vigyorgsz? Ez ám a szem!
Mint ólom-kard sebez!

BOYET.
        Kedélyesen
Futottad meg a pályatért! Derék!

BIRON.
Lám, ismét csatakész. Nekem elég!
Kobak jő.
Jőjj, tiszta élcz, szép párbajnak vetsz véget.

KOBAK.
Én istenem! Uram, nevökben kérdezem,
A három hős jöhet-e már vagy sem?

BIRON.
Csak három?

KOBAK.
        Nem, uram; de hát finomul áll,
Mert minden egyes hármat presentál.

BIRON.
S háromszor három, az kilencz.

KOBAK.
Nem az, uram; tisztesség nem esik szólván, azt reménylem, nem az. Soha sem ismertetitek el velünk, uram, biztosítlak, uram, tudjuk mi a mit tudunk, úgy reménylem:
Uram, háromszor három –

BIRON.
        Nem kilencz?

KOBAK.
Tisztesség adassék, uram, tudjuk mi, hogy mennyire rúg.

BIRON.
Zeusre! én mindig azt hittem, hogy kilencz.

KOBAK.
Én istenem! Uram, nagy nyomoruság volna az, ha számvetés után kéne megélned, uram.

BIRON.
Hát mennyi?

KOBAK.
Én istenem! Uram, az actorok, a közbenszólók, uram, majd megmutatják magok, hogy mennyi; a mi a magam rolléjét illeti, én magam, a mint mondják, én csak egy embert affectálok, csak egy árva embert, a nagy Pampuskát.

BIRON.
Te a hősök egyike vagy?

KOBAK.
Őnekik tetszett azt gondolni, hogy elég hős vagyok arra való nézvest, hogy nagy Pampuskával megbirkózzam; a mi a magam személyét illeti, én nem ismerem ennek a hősnek a rangját, hanem hogy azért kiállok érte.

BIRON.
Menj hát, s mondd, hogy készüljenek. Előre!

KOBAK.
Rajta leszünk, hogy fáinyan vigyük ki dülőre.        (Elmegy.)

BIRON.
Mi már kiálltuk a szégyent, uram, s nem árt, ha most
Náladnál s társidnál látnak silányabb játékost.

KIRÁLY.
Mondom, ne jöjjenek!

HERCEGNŐ.
Hadd jöjjenek, uram; mert lásd, igaz:
A legjobb tréfa öntudatlan az;
A hol méltánylatért küzd buzgalom,
S buzgó játékba ful a tartalom,
A zűrzavar ölt ott víg alakot;
Míg a szülésbe hal a nagy dolog.

BIRON.
Uram, játékunk jól talált képmása.
Armado jő.

ARMADO.
Felkent uram, királyi édes lehelletednek annyi kibocsájtásáért esedezem, a mennyi szükséges néhány szó hangoztatásához.
(Armado a Királylyal beszél s papirt ad át neki.)

HERCEGNŐ.
Ez az ember az Istent szolgálja?

BIRON.
Mért kérdezed?

HERCEGNŐ.
Nem úgy beszél, mintha az Isten teremtménye volna.

ARMADO.
Az mindegy, én gyönyörü, édes, mézes fejedelmem: mert esküszöm, az iskolamester kiválóképen fantastikus; nagyon hiú; nagyon, nagyon hiú; de hát a fortuna della guerrára teszszük, a mint mondják. Kívánom néked a lélek nyugalmát, legkirályibb gyülekezet.        (Elmegy.)

KIRÁLY.
Úgy látszik e szerint, hogy igen jeles darabot adnak a hősökről. Ő trójai Hectort játsza, ama suhancz nagy Pompejust, a pap Sándort, Armado apródja Herculest, a paedagogus Makkabi Judást.
S ha e négy hős játéka sikerül,
Belőlök más ruhában másik öt kerül.

BIRON.
Először lép fel az öt –

KIRÁLY.
Tévedsz, a négy jön előbb!

BIRON.
A pedans, a Kevélydi, a kolduló barát, a bohócz, és a filkó:
A kilenczes koczkán kívül a nagy világ
(Ők azt hiszik) csak még egy ily dobást se lát.

KIRÁLY.
Dagadt vitorlákkal íme jön a naszád.
Kobak jön mint Pompejus.

KOBAK.
„Én Pompejus vagyok –”

BOYET.
        Nem vagy: hazudsz!

KOBAK.
„Én Pompejus vagyok –”

BOYET.
        Térdén párducz
Fejével.

BIRON.
Helyes! vén gúnyolódó: veled még barátságot kell kötnöm.

KOBAK.
„Én Pompejus vagyok, a kit vastagnak” –

DUMAINE.
„Nagynak!”

KOBAK.
Igazán, úgy áll, uram, nagynak!
„– nagynak hívnak a kit.
Izzasztván vérttel pajzszsal az ellenség hadait,
E partra véletlen jövék, kalandozván sokat,
S eme szép frank leány elé letészem kardomat.”
Ha nagyságod most azt mondaná, hogy: „Köszönöm Pompejus,” akkor én elvégeztem volna a magamét.

HERCEGNŐ.
Nagyon köszöntjük, nagy Pompejus.

KOBAK.
Nem igen érdemes annyira; hanem hogy azt reménylem, nagyszerün adtam; no a „nagyot” egy kicsit elhibáztam.

BIRON.
Kalapom egy peták ellen, Pompejus a legjava hős.
Sir Nathaniel jő mint Sándor.

NATHANIEL.
„Élvén ez nagy világon néki parancsoltam;
Kelet, dél és nyugatra hódítva hatoltam;
Hogy én vagyok nagy Sándor, pajzsom mondja nyiltan.”

BOYET.
Orrod „nemet” mond, mert hajlása nem erős.

BIRON.
Orrod „nemet” orront, finom szaglásu hős.

HERCEGNŐ.
Folytasd, jó Sándor, s ti hagyjátok zavaratlan.

NATHANIEL.
„Élvén ez nagy világon néki parancsoltam –”

BOYET.
Igaz, Sándor, helyes, valóban tagadhatlan.

BIRON.
Nagy Pompejus!

KOBAK.
A te szolgád és Kobak.

BIRON.
Vidd el ezt a hódítót, vidd el láb alól nagy Sándort.

KOBAK.
Ó! uram, (Nathanielhez) te tönkre silányítottad hódító Sándort. Lehuzzák ezért terólad azt a kipingált kántust; oroszlánodat, mely buzogányát tartva ül az árnyékszéken, Ajaxnak adják, s ez lesz a kilenczedik hős. Hódító, és nem mer beszélni? Fuss el láb alól szégyenletedben, Alexandrus. (Nathaniel el.) Ő – ha tetszéstekre van – bolondos siránkozó egy ember; látjátok, mily becsületes ember és mily hamar oda van. Ő valóban csodálatos jó szomszéd, és igazán, a java tekéző; de a mi Alexandrust illeti, én Istenem, látjátok hányadán van vele; egy kicsit nagyon is megsokalta. De jönnek itt hősök, a kik majd másképen mondják el, a mit tudnak.

HERCEGNŐ.
Állj félre, jó Pompejus.
Holofernes mint Judás, Moly mint Hercules jönnek.

HOLOFERNES.
„E kis csipet, ez adja Herculest,
Ki Cerberust megölte, három fejü kánist.
S bár kisded, törpe gyermek, meg ne vesd,
Mert megfojtá a kigyót e kis gyönge mánus.
És quoniám ő kiskoru levén,
Ergo az apologiát megírtam én.”
Adj megadnak némi állást elmeneteledben és tünj el.
        (Moly elmegy.)

HOLOFERNES.
„Judás vagyok” –

DUMAINE.
Judás!

HOLOFERNES.
Nem Ischariotus, uram:
„Judás vagyok, a Makkabi család” –

DUMAINE.
Ha Makkabit meg család, úgy csalárd egy Judás vagy te.

BIRON.
Ő csókkal kereskedik. Hogy lettél Judássá?

HOLOFERNES.
„Judás vagyok” –

DUMAINE.
Csak a magad szégyenére: Judás!

HOLOFERNES.
Mit mondasz, uram?

BOYET.
Hogy Judás akaszsza fel magát.

HOLOFERNES.
Csak kezdd meg, uram, te, te vénebb vagy, s én nem veszem tréfára.

BIRON.
Helyesen, ficzkó, mert Judás se tréfára, hanem bodzafára akasztotta fel magát.

HOLOFERNES.
Nem veritek ki fejemből szerepemet.

BIRON.
Mert nincs fejed.

HOLOFERNES.
Hát ez mi?

BOYET.
Hárfa-agy.

DUMAINE.
Tű-gomb.

BIRON.
Karikába szorított halálfej.

LONGAVILLE.
Alig látható ábrázat régi római pénzen.

BOYET.
Caesar kardmarkolatja.

DUMAINE.
Csontba vésett arcz puskaporos szarun.

BIRON.
Szent György arczéle csaton.

DUMAINE.
Igen, még pedig ólomcsaton.

BIRON.
Igen, a milyent borbélyok viselnek kalapjokon. És most előre: mert helyre ütöttük fejedet.

HOLOFERNES.
Inkább elütöttétek helyéből.

BIRON.
Nem igaz, mert eléggé megfejeltünk.

HOLOFERNES.
Igen ám, csupa torzfejekkel.

BIRON.
S így tennék, hogyha bár oroszlán volnál;
De mert magló vagy, hát csak takarodjál.

BOYET.
Jó Makkabim, mit vársz még? – Ég veled!

DUMAINE.
Nevének első négy betüjét.

BIRON.
A magló makkot: jó maglóm, eredj.

HOLOFERNES.
Ez sem nagylelkü, sem nemes, sem nem alázatos.

BOYET.
Gyertyát Judás uramnak: a sötétben akadoz!

HERCZEGNŐ.
Jaj szegény Makkabi, téged ugyan megzavartak.
Armado jő mint Hector.

BIRON.
Hajts fejet, Achilles, itt jő fegyverben Hector.

DUMAINE.
Verjem bár magamat tréfámmal, ma víg akarok lenni.

KIRÁLY.
Hector ehhez képest csak trójai volt.

BOYET.
Hát ez Hector?

KIRÁLY.
Úgy hiszem, Hector nem volt ily takaros.

LONGAVILLE.
Lábikrája vastagabb, semhogy Hectoré lehetne.

DUMAINE.
Fölötte ikrás, bizonynyal.

BOYET.
Nem; legjobban áll neki, ha szűkbe öltözik.

BIRON.
Ez nem lehet Hector.

DUMAINE.
Vagy valami isten, vagy festész: mert pofákat csinál.

ARMADO.
„Fegyvert viselt Mavors, a hatalmas lándzsás,
Küldé ajándékát” –

DUMAINE.
Egy aranyfüstös talián diót.

BIRON.
Czitromot.

LONGAVILLE.
Szegfüszeggel megtüzdelve.

DUMAINE.
Nem, karmokkal.

ARMADO.
Csend!
„Fegyverviselt Mavors, a hatalmas lándzsás
Az il örökösnek küldé ajándékit;
Szusza olyan, hogy ő fegyvert forgat s ránt sás-
Kányi ellenségre reggeltől estvélig.
Virág vagyok én.”

DUMAINE.
Mákvirág.

LONGAVILLE.
De ménta.

ARMADO.
Édes Longaville uram, fékezd nyelvedet.

LONGAVILLE.
Inkább féktelenné kellene tennem, mert
Hectornak rohan.

DUMAINE.
Igen ám, mert Hector agár.

ARMADO.
Ezen édes harczfi meghala és rothad: édes galambjaim, ne verjétek az eltemetettek csontjait; mikor még lehelt, ember volt ő a talpán. – Hanem folytatni fogom mondókámat. Édes királyi nagysád, kölcsönözd nekem halló érzékeidet!
        (Biron a Kobak fülébe sug.)

HERCZEGNŐ.
Beszélj, derék Hector; felette gyönyörködünk benned.

ARMADO.
Imádom édes kegyed papucsát.

BOYET.
Lábszám szereti.

DUMAINE.
Rőfszám már nem tud.

ARMADO.
„E Hector Hannibalt felülmulá.”

KOBAK.
A dolog sikerült, Hector pajtás, sikerült; már két hónap óta hordozza.

ARMADO.
Mit akarsz te?

KOBAK.
Isten bion, ha nem a becsületes trójait játszod, akkor az a szegény vászoncseléd oda van: hasában a gyerek már javában gyarapszik; terhes, még pedig tőled.

ARMADO.
Potenták között skandalizálsz-e engem? Rögtön meghalsz!

KOBAK.
Akkor Hectort megcsapják Jutka miatt, kit felcsinált, és felakasztják Pompejus miatt, kit megölt.

DUMAINE.
Ritka Pompejus te!

BOYET.
Hírneves Pompejus!

BIRON.
A nagynál is nagyobb: nagy, nagy, nagy Pompejus; Pompejus, a szörnyü!

DUMAINE.
Hector remeg.

BIRON.
Pompejus megindult: csak Átet, csak Átet! Uszítsátok, uszítsátok!

DUMAINE.
Hector ki fogja hívni párbajra.

BIRON.
Ki ő, s ha nem is volna benne több férfivér, mint mennyit egy bolha vacsorára elkölt.

ARMADO.
Az éjszaki sarkra! kihívlak.

KOBAK.
Nem akarok én sarokra menni, mint valami éjszaki ember; kaszabolni akarok én, még pedig karddal. Kérlek, engedjétek újra kölcsön vennem fegyverzetemet.

DUMAINE.
Helyet a lángra lobbant hősöknek!

KOBAK.
Egy ingben fogok megvívni.

DUMAINE.
Ő legelszántabb Pompejus!

MOLY.
Uram, hadd hangoljalak egy gomblyuknyival alábbra. Nem látod, Pompejus hogyan nekivetkőzött a harcznak? Mit gondolsz? El fogod veszíteni minden reputatiódat.

ARMADO.
Nemes urak és katonák, bocsássatok meg: én nem fogok egy ingben vívni.

DUMAINE.
Te nem tagadhatod meg: Pompejus volt a kihívó fél.

ARMADO.
Édes vérem, meg is tagadhatom, meg is tagadom.

BIRON.
Mi okot tudsz rá felhozni?

ARMADO.
A meztelen igazság az, hogy nincs ingem, gyapjuban járok poenitentia-tartás végett.

BOYET.
Valóban igaz, és pedig Rómában adták rá vászon hiján; s ezóta – akár meg is esküdjem rá – nem is viselt, csak Jutkától egy mosogató rongyot s ezt hordja szive felett emlékajándokul.
Mercade követ jő.

MERCADE.
Üdvöz légy, asszonyom,

HERCZEGNŐ.
Viszont mercade;
Csakhogy mulatságunkat zavarod.

MERCADE.
Búsan jövök, herczegnőm; nyelvemet
Nehéz hír nyomja. A király, atyád –

HERCZEGNŐ.
Meghalt! éltemre!

MERCADE.
        Meg! – Ez volt regém.

BIRON.
El, hősök! a szín felhőkbe borul.

ARMADO.
Én részemről szabadabban lélekzem. Én az igazságtalanságnak az ő napját a discretio szűk hasadékán át néztem, s majd szerzek magamnak igazságot úgy, a hogy katonához illik.
        (Hősök elmennek.)

KIRÁLY.
Hogy van fenséged?

HERCZEGNŐ.
Készülj, Boyet: ez éjjel útazunk.

KIRÁLY.
Ne még, ne, asszonyom. Kérlek, maradj.

HERCZEGNŐ.
Csak készülj. – Köszönet, nemes urak,
Minden szép fáradságtokért; s e hír
Leverte lelkemből kérlek, hogy bölcs
Józanságtok felejtse s mentse ki
Kedvünk csapongó pajkosságait:
Ha társalgásunkban merészen ön-
Magunkon túltevénk, oka csupán
Jóságtok volt. Hős lord, Isten veled.
Nehéz szív nyelve nem alázatos,
S ez mentse ki száraz köszönetem’
A nagy kegyért, mit oly könnyen nyerék.

KIRÁLY.
Minden ügyet elvégre az idő
Végpercze gyorsaságaként alakít,
S gyakran mintegy vesztében végzi el,
Mit hosszú per itéletlen hagyott.
S ha tiltja is a gyermek gyászos arcza
A víg szerelmi vallomást, e szent
Kérelmet, mely a gyászt legyőzni vágy;
De mert első a szerelem szine
Volt rajt, ne hagyd, hogy a gyász fellege
Czéljától elterelje. Elveszett
Barátért gyászolni nem oly előnyös
S jó, mint örülni új barátokon.

HERCZEGNŐ.
Nem értelek, hiszen búm kétszeres.

BIRON.
Csak egyszerü szó hat a bú fülébe.
S ím, e jelekben értsd meg a királyt:
Miattatok mulasztók el időnk’
S játszánk hamis játékot esküinkkel;
Szépségtek torzított bennünket el,
Czélunkkal ép ellenkező irányba
Terelvén kedvteléseinket, s mi
Nevetségesnek tűnék föl mibennünk –
Mint amúgy is vásott a szerelem,
Csapongó, csalfa, pajkos, mint gyerek,
Szem által létre híva, mint a szem,
Tele zavart képpel s alakzatokkal;
Cserélve tárgyat, mint a szem, ha tárgy
Után tárgy kél dús fényiben – e tarka
Ruhás alakj’ a pajkos szerelemnek,
Mit felvevénk, ha égi szemetekben
Nem illett eskünkhöz s komolyságunkhoz,
Úgy ép e bűnünket meglelt szemek
Csábítának rá, s így szerelmünk a
Tiétek lévén, ennek vétke is
Tiétek: mi magunkhoz hűtlenek
Valánk, hogy ép ez egy hűtlenség folytán
Örökké híveitek legyünk, a kik
Mindkettővé tevétek, hölgyeim.
S így a hűtlenség, bár magába’ bűn,
Magában tisztulva erény leszen.

HERCZEGNŐ.
Vevők szerelmi leveleitek’,
S ajándéktok’ szerelmi követül:
Ám lányias tanácsban udvarlásnak
S mulattató tréfának becsülők,
Mint fenhéjázást, mint időtöltést.
Ennél tovább tiszteletünkbe’ nem
Menénk, és így szerelmetek’ saját
Modortokban csak tréfának vevők.

DUMAINE.
Tréfánál levelink többet mutattak.

LONGAVILLE.
S tekintetünk is!

RÓZSA.
        Nem tapasztalók.

KIRÁLY.
Igérjétek hát ez utolsó perczben
Szerelmetek’ meg.

HERCZEGNŐ.
        Ez idő rövid
Ily végtelen frigy megkötésire.
Nem, nem, uram. Nagyon ben vagy a hit-
Szegésben s szereted bűnöd’; azért
Halld: ha szerelmemért (bár nincs okod)
Akarsz mit tenni, ezt tedd: nem bizom
Esküdben, de vonulj menten egy el-
Hagyott rideg remeteségbe és
Zárkózzál el világi kedvteléstől;
S légy ott, míg a tizenkét égi jel
Bejárja évi körfutását. A
Rideg magányban hogyha megmaradsz
Véred hevében tett ajánlatodnál;
Ha fagy, böjt, rossz lakás, vékony ruha
Meg nem törik szerelmed szép virágát,
S kiállván a próbát, szerelmed él:
Úgy, ha végsőt lehell az év, jer és
Kérj meg ez érdemek alapján, s én,
E szűzi kézre! mely most a tiédet
Csókolja, a tiéd leszek. Én addig
Keservemmel gyászházba zárkozom
És hullatom panaszló könnyemet
Atyám halálának emlékeül.
Tagadd meg ezt, és kéz kézből kivéve,
Nem tarthatunk igényt egymás szivére.

KIRÁLY.
Ha ezt megtagadom vagy mást, mi drágább,
Hogy nyugalommal kendőzzem erőm’:
Szörnyü halál oltsa szemem világát!
Kebledben él szivem mindegyre hőn.

BIRON.
S te mit igérsz, szerelmem, mit igérsz?

RÓZSA.
Tisztulnod kell hasonlag; sok bünöd
Van: szenny és hitszegés bélyegze meg.
S ha megnyerni kivánod kegyemet,
Tizenkét hónapig tűrj s szüntelen
Beteg nép fáradt ágyát látogasd.

DUMAINE.
S te mit igérsz, szerelmem, mit nekem?

KATINKA.
Nőt! Tisztességet, jóllétet, szakált;
Háromszoros szerelemmel e hármat.

DUMAINE.
Nemes hölgy, mondjam-e, hogy köszönöm?

KATINKA.
Nem úgy! – Egy évig nékem hasztalan
Beszél a sima kérő, jó uram.
Jőj, hogyha majd úrnőmért jő urad.
S ha lesz szerelmem, néked is jutand.

DUMAINE.
Állandóan leszek addig hived.

KATINKA.
Csak esküt ne, mert újra megszeged.

LONGAVILLE.
Mit szól Mari?

MÁRIA.
        Ha az év véget ér,
Sötét gyászon hű szeretőt cserél.

LONGAVILLE.
Hosszú idő!

MÁRIA.
        Annál hasonlóbb hozzád:
Kevés bírja ily ifjan tested hosszát.

BIRON.
Hová gondolsz? Kisasszony, nézz reám;
Szemembe nézz, szivemnek ablakába,
Hol szende kérés várja válaszod’.
Mondd, hogy szolgáljam meg szerelmedet?

RÓZSA.
Gyakran hallám híred’, uram: a nagy
Világ beszédes nyelve tégedet
Tréfálkodónak hirdetget, a ki
Hasonlatokkal, metsző gúnynyal él,
Melyekkel semmi állást sem kimélsz,
Mi csak élczed hatalmába kerül,
Hogy ez ürömtől megmentsem agyad’
S egyszersmind engem is megnyerj, ha tetszik
– Mi nélkül engem nem nyerhetni meg –:
Ez évben látogasd naponta a
Néma betegeket; beszélj halkan
Szegény nyögőkkel, és czélod legyen,
Hogy élczednek minden fogásival
Kintehetlent mosolyra ingerelj.

BIRON.
Halál torkát kaczajra ingerelni?
Ezt nem lehet! – Lehetlen ez! Halál-
Harczban a lélek kedvre nem derül.

RÓZSA.
Így kell hát fékezni a gúnyos nyelvet,
Melynek a köszönet hitvány hatás,
Melylyel silány mosolygó hallgató
Adóz bolondnak? A siker annak
Fülében rejlik, ki hallgatja, nem
A tréfáló nyelvében; ám, ha ön-
Nyögésök zajától dugult beteg
Fülek hiú élczidre hallgatandnak,
Folytasd, s hibáddal együtt elfogadlak;
De ha nem hallgatnak: vesd élczed’ el,
S én e hibád nélkül találjalak,
Nagyon örülve jobbulásodon.

BIRON.
Egy évig? Jó, legyen, mindegy nekem:
Egy évig kórházban élczeskedem.

HERCZEGNŐ.
Így, édes herczegem, s most búcsuzom.

KIRÁLY.
Nem, szép hölgy, kisérünk a mesgyeig.

BIRON.
Ma nem szokás szerint esik a vég:
Jutkát nem kap Jakab; bár hölgyeink
Oly könnyen vígjátékká teheték.

KIRÁLY.
Egy évig, sir, s egy nap tart az egész,
S meglesz –

BIRON.
        Játéknak hosszú és nehéz!
Armado jön.

ARMADO.
Édes felség, engedd meg –

HERCZEGNŐ.
Nem ez volt Hector?

DUMAINE.
A trójai hős lovag.

ARMADO.
Királyi ujjaidat akarom megcsókolni s aztán búcsut veszek. Fogadalmas vagyok: megfogadtam Jutkának édes szerelmeért három évig az eke szarvát tartani. De, felette nagyra becsült felségeim, nem akarjátok meghallgatni a dialogust, mit ama két tudós férfiú készíte a bagoly s a kakuk dicséretére? Előadásunk befejezésére vala szánva.

KIRÁLY.
Hívd őket hamar; meghallgatjuk.

ARMADO.
Hahó! Jöjjetek!
Holofernes, Nathaniel, Moly, Kobak és Mások jönnek.
Ez az oldal Hiems, a tél; emez Ver, a tavasz; az egyiket képviseli a bagoly, a másikat a kakuk. Ver, kezdd rá.

Dal.

I.

TAVASZ.
Ha tarka boncs, kék ibolyák
S ezüst fehérlő tőzikék,
Ha sárgaszínü primulák
Festik a rét pompás himét:
Férjet bosszantva elsuhan
S dall a kakuk a fán vigan.
Koku!
Koku, koku, oh szörnyü szó,
Férjek fülének borzasztó.

II.

Ha pásztor fiú zabszár sipon,
Szántó mereng pityer dalán,
Galamb, örvös, bug árnyakon,
S vászont öntöz napon a lány:
Férjet bosszantva, stb.

III.

TÉL.
Ha jégcsap lóg az ereszen,
S a pásztor markába lehell;
Tamás a tűzre fát teszen,
S tejet cseberben fagyva lel;
Ha vér jeged, ha út bomol,
Sír éjente fagyos bagoly:
Huhu!
Kuvik, huhu, mily víg dal ez,
Míg vastag Jutka sert felez.

IV.

Ha mindenünnen a szél fütyül;
A pap szava kehébe ful;
A kis madárka hóban ül;
Ha Dorka orra kipirul;
Sustorg a tepsiben a zsír;
Fagyos bagoly éjente sír:
Huhu!
Kuvik, huhu, mily víg dal ez,
Míg vastag Jutka sert felez.

ARMADO.
Mercur szavai nyersen hangzanak Apollo dala után. Ti arra, mi erre!        (Mind el.)

Nyitóoldal