A cibakházi híd, 1849 [Magyar Elektronikus Könyvtár

A cibakházi hídért 1849. január–márciusában folytatott harcok katonai irataiból

Cibakháza városa a szabadságharc előtt nem volt teljesen ismeretlen helység, különösen az úton járók előtt, akik az Alföldet átutazva, a Tiszán már régóta biztos átkelési lehetőséget találtak itt. Erre lehetett lejutni legrövidebb úton Pestről a Bánság felé és Dunántúlról Debrecenbe is. Itt futottak össze a környező utak, ahol a század elején még komp vitte át a fuvarosok szekereit a folyón, a szabadságharc idején pedig már egy hatalmas cölöphíd könnyítette meg az átkelést.

Ismert volt Cibakháza neve a bécsi főszállásmesteri hivatalban is, ahol gyűjtötték a birodalom térképeit, katonai leírásait. Nyilvántartották, mint olyan helyet, ahol biztos, jól védhető hídfő és átkelési lehetőség található.

Még javában tartottak a napóleoni háborúk, amikor alig egy évvel azután, hogy a francia csapatok magyar földre léptek, a hadsereg táborkari tisztjei megkezdték az ország bejárását olyan szempontból, hogy melyek a katonailag, elsősorban a védelem számára alkalmas helyek. A folyók partviszonyainak vizsgálata különösen fontos volt, elsősorban ott, ahol át lehetett kelni rajtuk. Az 1810–11-es felméréseknél egy nyugati irányú támadással számoltak, tehát a Tisza bal partjának kellett védelmi funkciót ellátnia. Ebből a szempontból Cibakháza ideális átkelőhelynek és hídfőnek bizonyult. Állandó híd ugyan ekkor még nem állt, de volt egy nem túl nagy befogadó képességű komp és ami még fontosabb, a környék nagyon alkalmas volt védelemre. Az árvíztől védett bal part magasabb volt, mint a jobb és a folyóhoz vezető gátút is nagyszerűen belátható és fedezhető volt erről az oldalról. Ráadásul, aki a Duna–Tisza köze felől érkezett a komphoz, annak először be kellett mennie a Tisza egy zsákszerű kanyarulatába, mely olyan mocsaras volt, hogy csak egy gáton épített úton lehetett haladni. ^[1] Egy védett hídfő kialakításához elég volt tábori erődökkel a zsák szájának lezárása, illetve a magas bal parton olyan állások építése, melyekből – tüzérségi és gyalogsági tűzzel – szinte lehetetlenné tehették az átkelő megközelítését.

A napóleoni háborúk lezárulta után a katonák figyelméből kevesebb jutott Cibakházára, de kereskedelmi jelentősége mégis annyit nőt, hogy indokolttá vált egy állandó híd megépítése, még ha az oda vezető utak minőségén nem is sokat javítottak.

Az 1848/49-es magyar szabadságharc sem úgy indult, hogy Cibakháza bármely fél számára is különösebben jelentős lehetne. Először a Délvidék alakult hadszíntérré, a Bácska és a Bánság, de a háború szele nem ért fel idáig. 1848 szeptemberében Jellačić horvát bán csapatai próbálták szétkergetni a pesti magyar országgyűlést, azonban a számban nagy, de harcértékben meglehetősen gyenge serege alulmaradt a lelkes magyar hadsereggel szemben Pákozdnál megvívott csatában. Az év utolsó hónapja hozta meg az újabb fordulatot, amikor a cs.kir. haderő indította meg azt a több irányból Buda és Pest felé vezetett hadjáratát, melynek főcsapása Bécs felől a magyar főváros felé irányult. A hatalmas túlerővel szemben a magyar seregnek kezdetben szinte semmi esélye sem volt. Erdély kivételével szinte mindenhol visszavonulás kezdődött, mely néhány hétre súlyos helyzetbe hozta az országot.

A cs. kir. fősereget vezető Alfred zu Windisch-Grätz tábornagy január 5–7-én bevonult Pestre. Ugyanezekben a napokban Franz Schlik altábornagy Kassánál mért nagy vereséget a Mészáros Lázár tábornok, hadügyminiszter vezette magyar seregrészre. Ebben a hónapban megkezdődött a Délvidék katonai kiürítése is, hisz a magyar hadvezetés jelentősnek mondható erőket csak innen vonhatott el a főhadszíntéri események menetének megváltoztatására. Az ország jelentős részét, már lassan kétharmadát a császári hadsereg ellenőrizte. Egyedül Erdélyben alakultak kedvezően a dolgok, ahol Józef Bem altábornagy csapatai gyors menetekkel és bizony komoly veszteségek árán, nem csak sikeresen tartották távol a császáriakat az anyaországtól, hanem hatalmas lépéseket tettek az ellenség kiűzésére is.

Windisch-Grätz tábornagyot Pest elfoglalása egy időre elégedetté tette, megkezdte a rendteremtést, politikailag és katonailag kompromittált személyeket fogatott el, közben röplapokkal árasztotta el a várost. Hadműveleteibe szünetet iktatott be, melynél nagyobb jót a magyarok számára nem tehetett. Elrendelte ugyan az észak felé visszavonuló, Görgei Artúr tábornok által vezetett hadsereg üldözését egy, a haderejének majd harmadát adó hadtesttel, de az hamar visszafordult és csupán egy, a Csorich-hadosztály indult tovább. Egy másik katonai döntése Franz Ottinger vezérőrnagy lovasdandárának elindítása volt Szolnok felé, tulajdonképpen annak felderítésére, miként állnak a dolgok azon a vidéken.

A cs. kir. fősereghez tartozó I. hadtest parancsnoka Jellačić altábornagy január 8-án kapta meg Windisch-Grätz tábornagy parancsát, hogy a hadtestéhez tartozó Ottinger-lovasdandárt, egy lovas- és egy röppentyű üteggel támogatva, küldje a Szolnok felé visszavonuló, Perczel Mór tábornok vezette seregrész után.^[2] Ottinger azt is feladatul kapta, hogy a pest–szolnoki vasútvonalat és távíró összeköttetést, melyet a visszavonuló csapatok használatra alkalmatlanná tettek, állítsa helyre. Arra is kíváncsi volt még a tábornagy, hogy a Pestről elszállított készletekből vajon mennyi maradhatott a vasút túlsó végállomásánál. Joggal feltételezte ugyanis, hogy Szolnoktól az ország új fővárosa, Debrecen felé már lassabban folyt a szállítás szekereken, mint addig vasúton. A vállalkozás sikeres végrehajtásának eredménye lehetett az is, hogy a szolnoki Tisza-híd elérésével a Duna–Tisza köze is ellenőrizhetővé és fedezhetővé válik a császári csapatok számára. A híd őrzéséhez persze gyalogság is kellett, melyre Ottinger fel is hívta felettese figyelmét.

A lovasdandár január 9-én indult el és másnap már elérte Albertit. Január 13-án Szolnokról jelenthetett Ottinger, melyet Perczel minden különösebb megfontolás és a számára meghatározott utasítás ellenére védtelenül hagyott. Szolnokon valóban hatalmas készletek maradtak lőporból és annak alapanyagaiból, sóból, élelmiszerből és takarmányból, de még kardokból is. Ennek egy részét az utászok által helyreállított vasúton Pestre szállították. Ottinger közben járőröket küldött a környező városokba, Nagykörösre és Kecskemétre, melyek feladata csupán a lakosság hangulatának megállapítása volt. Az itt élő emberek csendes beletörődést mutattak, csupán a települések vezetői igyekeztek együttműködést kezdeményezni, főleg azért, hogy ne érje megtorlás városukat, vagy falujukat.

Szolnokon Ottinger egyébként meglehetősen nehéz helyzetbe került, hisz teljesen elszigetelt állt szinte az Alföld közepén, a Tisza sem védte, hisz a folyó ezen a télen alaposan befagyott. Nem kellett túl mély szabályzatismeret annak a felismeréséhez sem, hogy bármilyen helységet gyalogság nélkül megtartani, meglehetősen meddő vállalkozás. Gyalogságot pedig, kérése ellenére, egyelőre nem kapott. Windisch-Grätz csak nehezen értette meg Ottinger gondját és csupán január 22-én vetette fel azt az ötletet Jellačićnak, hogy a lovasdandárt vissza kellene vonni legalább Abonyig.^[3] Jellačić azonban ehelyett elrendelte, hogy az 5. vadászzászlóalj készüljön fel vasúti szállításra és másnap induljon Szolnokra. Ezzel azonban már elkésett, ezen a napon Perczel támadott.^[4]

Ottingert nem érte teljesen váratlanul a támadás, csapatait készültségben tartotta, de a Szolnok adottságait remekül kihasználó, többirányú támadással szemben vajmi keveset tehetett. Amikor jelentést kapott arról, hogy visszavonulási útját elvágás fenyegeti, azonnal elrendelte a hátrálást Ceglédre.

A magyar fél váratlan támadása komoly aggályokat ébresztett a császári főhadiszálláson. Pesten a sok kikülönítés miatt ekkor már alig volt katona, ezért Windisch-Grätznek azonnal cselekednie kellett. A Görgeit üldöző Csorich altábornagyot, egy dandára kivételével, visszarendelte és az időközben Kassa környékén álló Schlik altábornagy megerősítésére küldött Schulzig-különítményt is utasította annak elhíresztelésére, hogy támadás készül Tiszafüreden keresztül Debrecen ellen. Ottinger is megkapta a szükséges gyalogságot, mellyel megerősödve igyekezett Ceglédet megvédeni.

Az újabb ütközetre január 25-én került sor. Ottinger egy vadász- és egy gránátos zászlóaljat rendelt a város védelmére, míg tüzérségével és lovasságával a településen kívül, Abony felé foglalt állást. Az ütközet jó részt tüzérségi párbajból és a magyar fél megkerülő mozdulatából állt, mely a soproni születésű osztrák tábornokot ismét arra késztette, hogy komoly ellenállás nélkül vonuljon vissza. Lovassága az akkori Bercelre, a gyalogsága vasúton Albertibe húzódott vissza.

Az újabb visszavonulás hírére már szinte pánik tört ki Windisch-Grätz környezetében. Az Albertiben egyesült, jócskán megerősített lovasdandár parancsnokságát az I. hadtest táborkari főnöke, Karl Zeisberg vezérőrnagy vette át, aki újabb támadástól tartva, azonnali erősítéseket sürgetett. Már a főváros védelme is napirendre került, amelyhez a Dunántúlról és a Felvidékről igyekeztek csapatokat ide rendelni.

A császári hadvezetés számára oly kritikus helyzet azonban hamar és nagyon kedvezően megoldódott. Perczel tábornok és hadteste ugyanis befejezte hadműveletét, és a Szolnoknál, a Tisza-hidat részben felgyújtva, visszavonult a Tiszántúlra. Mindez lehetővé tette, hogy a császári csapatok ismét ellenőrzésük alá vonják a pest–szolnoki vasútvonalat és a Duna–Tisza közének északi területét.

Perczel támadása rendkívül tanulságosnak bizonyult Windisch-Grätz számára, az más kérdés, hogy nem éppen helyes következtetéseket vont le ebből. Világossá vált számára, hogy a szolnoki és a Szolnok környéki átkelőhelyek rendkívüli jelentőségűek, a következő időszak hadműveleteiben ezekkel mindig kell számolni. Szolnok birtoklására mindenképpen szükség van, hisz ez a kulcsa a Duna–Tisza közének is és ez már kihat Pest védelmére is. Tudta az altábornagy, hogy csak a szerencsének köszönhető az a kedvező fordulat, mely a kezére jutatta a Tisza-parti várost. Úgy vélte, hogy a magyarok újabb támadásának veszélye fennáll, hisz a szolnoki híd, melynek négy cölöpje égett le, bármikor helyreállítható és Szolnoktól délre a cibakházi hidat is kézben tartják a honvéd csapatok.

Windisch-Grätz stratégiai jelentőséget is tulajdonított a Pest–Szolnok vonalnak, hisz birtoklása szabadságot biztosít a további hadműveletek tervezéséhez. Amennyiben a támadás főiránya Gödöllő–Gyöngyös felé esik, ami a Galícia felől érkező Schlik-hadtest csatlakoztatása, majd a magyar csapatok gyülekezésének helye miatt egyre valószínűbb volt, akkor ennek jobb szárnyát biztosítja a vasút vonala. Ezen megfontolások vezettek arra az elhatározásra, hogy az osztrák főerő egy jelentős része ezentúl ezt az irányt biztosítsa, lépcsőzetesen elhelyezkedve a Tisza és Pest között. A tábornagy viszont ezzel lekötött olyan erőket, melyek bizony igen szükségesek lehettek volna például a kápolnai csatában. A kor egyik ismert katonai „igazsága” volt, hogy „aki mindent meg akar védeni, az semmit sem tud megvédeni”.

Január 28-án a császáriak tehát már ismét elérték Szolnokot, ahová a Gramont-dandár vonult be, megkezdte a híd helyreállítását és erődítési munkákat egy bal parti hídfő létesítésére.^[5]

Az Ottinger-lovasdandár, melynek állományába a 6. (Wallmoden), a 7. (Hardegg) vértesezred és az 1. lovasüteg tartozott, közben Abonyba vonult. Még ugyanezen a napon a Hardegg-vértesek két osztálya a hadtest tüzértartalékhoz tartozó 5. lovasüteggel Törtelre települt, alezredesi osztálya Kecskemétre vonult a helység megszállására és a környék, különösen a cibakházi híd szemmel tartására. A városban meglehetősen ellenséges hangulat uralkodott, de a vértesek nem ezért távoztak innen két nap után, hanem mert arról értesültek, hogy Nagykőröst támadás fenyegeti. Mindenesetre egy járőr már ellovagolt Cibakházáig is, hogy szemrevételezze a hidat. A járőr azt tapasztalta, hogy a korábban védelmi okokból használhatatlanná tett hidat ezekben a napokban a gyalogosok számára járhatóvá tették. A jégen ugyanis már nem lehetett biztonságosan közlekedni. A járőr eközben láthatott magyar katonákkal is, akik a híd előterében előőrsi szolgálatot láttak el.^[6]

A cibakházi híd volt a környéken az egyetlen, amelyen a magyarok nagyobb erővel átjöhettek a Tisza jobb partjára, ezért megléte állandó veszélyt jelentett. A honvédek aktivizálódása pedig azt a látszatot kelthette, hogy valóban terveznek valamit, erre utalt a Nagykőrös elleni rajtaütés rémhíre, illetve azon felderítő jelentés, hogy különböző fegyvernemhez tartozó katonák is állomásoznak a Tisza-parti városban. Ennek köszönhetően Windisch-Grätz már február 2-án elrendelte a híd megsemmisítését, melyre Jellačić az Ottinger-dandártól rendelt ki csapatokat, illetve ide irányította az 5. lovasüteget is.^[7]

Ottinger február 4-én hajtotta végre a vállalkozást, melyhez a Hardegg-vértesezred ezredesi és őrnagyi osztályát, a 11. (2. báni) határőrezred 3. zászlóaljának egy osztályát, az 5. lovasüteget és három röppentyűállványt, vagyis rakétavetőt vitt magával. A különítmény dél körül ért a híd közelébe és azonnal megkezdte feladatának végrehajtását. A lovasüteg tüzelőállást foglalt a gátúttól jobbra és a lovasság biztosítása mellett lőni kezdte a híd környékét. Közben a gyalogság fedezete alatt, a gáttól balra három röppentyűállvánnyal a tüzérek megközelítették a hidat annyira, hogy biztosan eltalálják. A röppentyű meglehetősen pontatlan fegyver volt, de állványa bárhol, könnyen felállítható volt, felrobbanó rakétája pedig gyújtásra kiválóan alkalmas. A hídon a negyedik rakétával valóban sikerült tüzet gyújtani, amivel Ottinger annyira megelégedett, hogy elrendelte a visszavonulást.^[8] Hogy igazából mennyire károsodott a híd, arról nincs biztos adatunk, mint ahogy az osztrákoknak sem volt, az viszont tény, hogy néhány nap múlva az már ismét használható volt.

A vállalkozás sikerébe vetett hit megnyugtatta Jellačićot és némileg átszervezte csapatait. Stauffer alezredes parancsnoksága alatt a Hardegg-vértesezred alezredesi osztálya visszament Kecskemétre, ahol csatlakozott hozzá a Wallmoden-vértesezrednek szintén az alezredesi osztálya. Ez utóbbinak a megbízott parancsnoka Lucius Cary százados volt.^[9] A hadtestparancsnok megszüntette a törteli kikülönítést, melyre az ott lévők oly sokat panaszkodtak.

Stauffer alezredes a következő hetekben rendkívül nehéz, sokrétű feladatot látott el. Amellett, hogy Kecskeméten képviselte a katonai hatalmat, állandó járőrözéseket kellett szerveznie elsősorban Cibakháza, de Tiszaalpár, Kiskunfélegyháza felé is. Abony és Kecskemét közötti összeköttetés fenntartására Kőröstetétlenen, az akkori Tetétlen-pusztán egy állandó őrs tartózkodott. Ez a fél vértesszázad látta el a Szolnok és Cibakháza közötti Tisza és az erre vezető utak ellenőrzését. A Wallmoden-ezred egy félszázada állomásozott Nagykörösön is.

Stauffer igyekezett híreket szereznie és lehetőség szerint azok hitelességét ellenőrizni. Erre szükség is volt, mert nagyon sok ál- és rémhír keringett a két fél közötti, a szinte senki földjének tekinthető területen. Február 15-én például azt jelentette közvetlen felettesének, Ottinger vezérőrnagynak, hogy hírei szerint a szerbek Szegedet támadják és a város támogatására Vécsey tábornok csapataival Csongrádnál átkelt a Tiszán, és már negyed mérföldnyire a folyótól a Mámai-csárdánál áll. Erre a teljesen hamisnak bizonyuló hírre Stauffernek nyilván járőrt kellett kiküldenie, így egy tiszt és húsz vértes indult Tiszaalpár-Csongrád felé, de huszárokon kívül nem találkoztak senkivel.^[10]

A vértesek számára a legnagyobb megpróbáltatást mégis a cibakházi felderítő-vállalkozások jelentették, már csak időtartamuknál fogva is.^[11] Ezek rendszerint húsz órát vettek igénybe és sokszor végződtek kisebb-nagyobb csetepatékkal, harcokkal. A vértesek számára teljesen szokatlan volt a teljesen nyílt terep, a sok elszórt tanya, amelyiknek egyikében sem lehetett tudni, hogy kit találnak. Messzire el lehetett látni, mégsem tudhatták honnan, melyik bozótból, facsoportból, nádasból ugratnak elő huszárok, vagy lőnek gyalogosok. Szinte mintaterepe lehetett ez, az akkoriban oktatott „kisháború”-nak, mely rendkívüli figyelmet, körültekintést, ugyanakkor merészséget és vállalkozó szellemet igényelt. Ez viszont inkább a huszárok sajátja volt, mint a zárt alakzathoz, felsorakozott „látható” harcrendhez szokott vérteseké. Különösen nagy volt a parancsnokok felelősége hogy ne kockáztassák feleslegesen katonáik életét és mégis megszerezzék a megfelelő adatokat. És a császáriaknak mindezt megszállóként kellett végezniük, ahol a lakosság viselkedése ellenséges, vagy legalábbis kiszámíthatatlan volt.

Cibakházát megközelíteni mindig életveszélyes vállalkozásnak bizonyult. A Tisza zsákszerű kanyarulatának bejáratát szőlőskertek és nádasok között haladva lehetett megközelíteni, melyekben a híd védői szinte mindig állomásoztattak előőrsöket. Rendszeresen cirkáltak ezen a területen huszárjárőrök is, hasonló feladattal, mint a császáriak A források azt mutatják, hogy több vértes elesett, vagy fogságba került itt, számukat azonban nem tudjuk meghatározni.^[12] Február 14-én például egy tizedest és hat embert ejtettek fogságba huszárok, illetve vadászok.^[13]

A hírszerzés másik lehetősége az utazók meghallgatása volt, akik sokszor valóban helytálló híreket közöltek, de nem egyszer tudatlanságból, vagy készakarva, teljesen hamis adatokat. Hasonló volt a helyzet a fogságba esett, vagy a magyar oldalról átszökött tisztekkel és katonákkal is. Stauffer alezredes mindenesetre jó hírelemzőnek bizonyult, sokszor közölt valós adatot feletteseinek, akik viszont már inkább szerették a nekik kedvezőket figyelembe venni.

A Kecskeméten állomásozó vértesek helyzetét nehezítette az is, hogy sokszor változott a cibakházi híd helyőrsége, nagy csapatmozgások történtek a Tisza bal partján. Február elején a Délvidékről Szolnok felé vonuló Vécsey-hadosztály, majd az Arad felől érkező Damjanich tábornok hadosztályának azonosítása okozott fejtörést, de Szeged felől is sokszor érkeztek olyan hírek, amelyek a Kuzman Todorović tábornok vezette szerb csapatok közeledéséről és az ellenük irányuló magyar mozdulatokról tudattak. Ez utóbbiaknak Jellačić különösen szeretett volna hitelt adni, hisz a délszláv összefogástól sokat várt a magyarok elleni harcban. Február 11-e után azonban e hírek már alaptalannak bizonyultak, a magyaroknak sikerült Szegedet megvédeniük.

A cibakházi híd megléte tehát folyamatosan az I. hadtest gondjainak legnagyobb forrása volt. Ha ez már nem állna, Stauffer alezredest és különítményét ki lehetne vonni Kecskemétről, csupán Szolnokra kellene összpontosítani és jobban lehetne támogatni a főhadsereg lassan körvonalazódó és nemsokára meginduló támadását Gyöngyös felé. Jellačić – akit legnagyobb bánatára szinte ide kötött a híd – már február 16-án intézkedést fogalmazott Ottingernek a cibakházi híd elleni újabb vállalkozás végrehajtására, melyet ezúttal az alapjáig kellett megsemmisíteni.^[14] A lovasdandár parancsnoka időközben gyűjtötte az újabb híreket és megállapította, hogy Vécsey tábornok hadosztálya már Törökszentmiklóson van, Damjaniché viszont közeledik Cibakházához.^[15] A két hadosztály megjelenése egyidejű veszélyt jelentett Szolnoknál és Cibakházánál is, ezért a helyzet könnyítésére az utóbbi híd megsemmisítése most már elodázhatatlanná vált. Alátámasztotta ennek szükségességét az is, hogy a Tiszán megindult a zajlás, vagyis most már csak a hidakon lehetett nagyobb erőket a Duna–Tisza közé juttatni.

Windisch-Grätz február 22-én adta ki parancsát arra vonatkozóan, hogy az I. hadtestnek továbbra is a tiszai átkelőket kell fedeznie és kedvező alkalom esetén a cibakházi hidat le kell rombolnia.^[16] E parancs akkor született, amikor a főhadsereg elindult Gyöngyös felé, hogy egyesüljön a Schlik-hadtesttel és a Mezőkövesd tájékán vélt magyar sereget csatára kényszerítse. Ehhez Jellačićnak még csapatokat is kellett adnia, egy kikülönített dandárt Zeisberg tábornok, az I. hadtest táborkari főnökének vezetésével. A tiszai átkelőknél azonban így is jelentős erő maradt, de csupán „védelmi hatáskörrel”, amit a bán igen sérelmesnek talált. Egyetlen lehetősége maradt csupán, valami hadi siker elérésére, a cibakházi híd lerombolása.

Amikor tehát Ottinger számára az írásos parancs megszületett, Stauffert is bevonhatták Kecskemétről és megkezdődhetett az „expedíció” megszervezése.

Ottinger vezérőrnagy február 23-án Abonyban gyülekeztette a vállalkozás végrehajtásához kapott csapatait. A február 4-i tapasztalatok azt mutatták, hogy csupán tüzérséggel ezt a feladatot nem lehet sikeresen megoldani, szükséges a híd birtokbavétele, hogy az lerombolható legyen. Erre csak a gyalogság vállalkozhatott. Meg kellett ugyanakkor a tüzérséget is erősíteni, egyrészt a híd védelmét ellátó magyar lövegek lefogása miatt, másrészt, hogy szükség esetén tüzükkel ők is rombolják a hidat. A nehéztüzérség bevonása ezért célszerűnek látszott.

A lovasdandár parancsnoka saját dandárának mindkét vértesezredéből három-három századot jelölt ki. A két alezredesi osztály ezen a napon indult Kecskemétről, ezek még nem vehettek részt ebben a műveletben. Ezen a napon dél körül beérkezett a Karger-dandártól a két megerősítésül adott gyalogzászlóalj, a 3. (Károly főherceg) gyalogezred 3. zászlóalja és a 11. (2. báni) határőrezrednek szintén a 3. zászlóalja. Valószínűleg már korábban is Abonyba volt az 5. lovasüteg, melyhez csatlakozott az 1. tizenkétfontos-üteg, mely a másikhoz hasonlóan, a hadtest tüzértartalékába tartozott. Ugyancsak befutott a hadsereg tüzértartalékától a 16. röppentyűüteg. A nap hátralévő része pihenéssel telt el, majd este tíz órakor megindult a menet Cibakháza felé.^[17]

A hozzávetőleg huszonöt kilométeres távolságot, egy Kőröstetétlen után beiktatott pihenővel, hét óra alatt tette meg a különítmény és reggel öt óra körül már megközelítette a cibakházi hídfő bejáratát képező folyóhurok száját. Egy tanyánál ismét megállt az oszlop, Ottinger felzárkóztatta csapatait, és innen, mint „megindulási helyről” kezdődött el a meglepetésszerű támadás szervezése. Ez azonban elmaradt, mert egy huszárjárőrrel az elővéd szinte azonnal harcba keveredett. A magyar lovasok rövid harc után menekülni kezdtek, nyomukban a vértesek, majd miután már nem volt értelme tovább várni, megindult az egész különítmény.

A folyóhoz érve az ellenség tüze várta őket, hisz a folyó két kanyarulata közötti rövid szakaszt a magyarok már igyekeztek legalább rövid ideig tartani. Védelemre alkalmas helyen, egy földsánc mögött gyalogosok álltak, vélhetően legalább egy könnyűlöveggel, és már várták a támadást. A ködös, párás időben szinte látatlanban kezdtek tüzelni, ezzel szétbontakozásra késztették a császáriakat és jelt adtak a cibakházi őrségnek.

A magyarok rövid tüzelés után, feladva állásukat, visszavonultak a hídhoz, tért adva ezzel Ottingernek, hogy kialakítsa csapatainak a harcrendjét. Még napkelte előtt, szétbontakozva megindult a különítmény a híd felé. A gátúttól jobbra eső széles területre vonult a két ágyúüteg, melyeket a lovasszázadok kísértek és egyúttal fedeztek. Ez a terület rendszerint ingoványos volt, de ekkor mégis járhatónak bizonyult, ezt megelőzően ugyanis már régen nem esett semmilyen csapadék. Az ütegek 1000-1500 lépésig megközelítették a hidat, majd tüzelőállást foglaltak. Mögöttük szabályosan, valószínűleg kétsoros vonalban, felálltak a vértesek.

A gyalogság a gát fedezetében vonult, két-két osztály zászlóaljanként, melyeket a röppentyűüteg háromállványa kísért.^[18] További két osztály és egy fél röppentyűüteg tartalékban maradt az utóbb említett tanyánál.

A zászlóaljak harcrendet felvéve haladtak a híd felé, ami azt jelentette, hogy kiküldtek egy csatárláncot, melyet határőrök alkottak, ezt követte a csatárok tartaléka már oszlopban, majd a többi század szakaszoszlopai. A csatárlánc nyitott alakzatában leghatásosabban a határőröknél található mesterlövészek tevékenykedhettek. Mesterlövész kiképzést a határőrök válogatott legénysége kapott, akiket korszerűbb, huzagolt, ún. kamrás puskával szereltek fel. Ezzel pontosabban és messzebb lehetett lőni, mint a hagyományos simacsövű puskákkal. Feladatuk az ellenség megközelítése és lehetőség szerint célzott tűzzel pusztítása, fedezékbe kényszerítése volt. A csatárok mögött a Károly főherceg-zászlóalj 13. százada haladt, mely egyben a zászlóalj elővédjét is képezte. A gyalogság több órás menetét időnként huszárok igyekeztek zavarni, de nem túl nagy meggyőződéssel, csupán időnyerés céljából.

A hidat mintegy ezer lépésre megközelítve – egy magasságban a tüzérséggel – fordult igazán komolyra a helyzet. Nyolc óra körül a két üteg megkezdte a tüzelést, de első állásából lövedékeivel még nem érte el a magyarok lövegeit. Előrébb tolták néhány száz lépéssel a lövegeket és ebből az újabb állásból ismét megnyitották a tüzet. Ekkor kezdtek el lőni a magyar tüzérek is, amiből egy heves tűzpárbaj alakult ki. Hiába lőttek azonban a császári tüzérek órákon keresztül, a lehető legnagyobb igyekezettel, a sáncok mögött álló magyar lövegeket nemhogy nem tudták elhallgattatni, de még csak nem is akadályozták őket. Bekapcsolódtak a tüzérségi párbajba a röppentyűk is, de ezúttal ezek sem sok sikerrel. A hosszú órákig tartó tüzelés alatt a hidat fedező gyalogság is megkezdte a híd járhatatlanná tételét, ami olyan váratlan fordulat volt, amire Ottingernek azonnal cselekednie kellett. Ha a hidat birtokba akarta venni, akkor a gyalogsági támadással nem várhatott tovább. Az ellenség tüzérségét viszont nem sikerült lefognia, ami viszont alapfeltétel lett volna. Ráadásul még a túlsó parton is „hemzsegtek” a gyalogosok. Ebben a helyzetben Ottinger mégis a támadás mellett döntött, amiben az ütegparancsnokok jelentése is megerősítette, miszerint fogytán a lőszer. A merész támadási parancs kiadását a dandárparancsnok személyes jelenlétével igyekezet nyomatékosabbá tenni.

A zászlóaljparancsnokok oszlopaik élére állva – a folyópartra kijutott és maguknak fedezéket kereső csatárok és a röppentyűk fedezete mellett – támadást vezényeltek és a gát mentén megindultak előre. A lelkesedést igyekezett erősíteni a Károly főherceg-gyalogezred zenekara is, amire különösen a saját ezredhez tartozó, először lőport szagoló legénységének szüksége is volt. A magyar lövegek félbehagyva a tüzérségi párbajt, „kartácsra töltve” elkezdték lőni a rohamoszlopokat, melyek igyekeztek kihasználni a gát, az egyedül álló házak nyújtotta fedezéket és így amennyire lehetett, szinte lépésről lépésre előrehaladni. A császári gyalogság törekvéseit azonban nem kísérte szerencse. A híd feljáratot még csak elérték, de innen már nem volt tovább. Iszonyú kereszttűzben, a padlók felszedésével szinte járhatatlanná tett hídon már nem lehetett tovább menni. Hiába volt a példamutatás, a vakmerően előretörő tisztek, a szinte közvetlen közelről lövő lövegek, melyek helyzetüknél fogva is hatásosan lőhettek, meghiusították az elszánt kísérletet. Ezt Ottinger is hamar belátta és elrendelte a visszavonulást.

Az ütegek és a lovasszázadok a parancsot haladéktalanul végrehajtva, elhagyták állásaikat, és elindultak vissza a megindulási ponthoz.^[19]. A gyalogságnak azonban sokkal nehezebb volt a dolga, hiszen folyamatos tűzben kellett hátrálnia. Egyes csoportok lassan kezdtek hátrébb fedezéket keresni, mások szinte alig tudták elhagyni helyüket, sőt, voltak, akik a tűz miatt teljesen elszakadtak a többiektől. Ráadásul ezt a helyzetet kihasználva, a védők teljessé kívánták tenni a győzelműket. Ellentámadást indítottak, melybe a magyar oldalon harcoló, korábban cs. kir. hadsereg sorezredei közé tartozó 19. (Schwarzenberg) és az 52. (Ferenc Károly) gyalogezred katonái vettek részt Leiningen-Westerburg Károly őrnagy parancsnokságával. A hídcölöpökön és gerendákon átugráló katonák azonban éppen belefutottak a másik oldalon még kitartó csatárokba és az ott lévő épületek körül maradt katonák csoportjaiba. A dolgot nehezítette, hogy mind a Károly főherceg, mind a Schwarzenberg gyalogosoknak is égszínkék parolija és fehérgombos fehér egyenruhája volt, a hosszú szürke posztókabátban pedig nem lehetett jól látni, hogy kin van pantalló és kin csizmába begyűrt szűk nadrág. Ez utóbbi különböztette meg ugyanis a magyar kiegészítésű ezredeket – mint a Schwarzenberg – a többitől. A csapatok tehát keveredtek és ennek köszönhetően Leiningen hirtelen a Károlyok között találta magát, akik ezt kihasználva, foglyul ejtették és a legközelebbi házba vitték. Ez azonban egyáltalán nem bizonyult jó ötletnek, mert a parancsnokukat vesztett magyarok, akik pedig a nehéz helyzetből leginkább szerettek volna kikerülni, ezután rögtön visszafordultak, és az osztrákokra vetették magukat ^[20]. A házat körülvették és a bent rekedteket ezúttal ők ejtették foglyul.^[21] Az ütközet ezzel tulajdonképpen véget ért, a magyarok nem üldöztek.

Az ütközet osztrák szempontból jelentős veszteségekkel járt. A jobb parti hídfőnél kialakult heves harcnak két tiszt áldozata volt. Valószínűleg a hídon érte kartácslövés Stefan Digby főhadnagyot, aki Hartlieb altábornagy parancsőrtisztje volt és ebben a vállalkozásban önkéntesként vett részt. Digby angol származású harminckét éves tiszt volt, aki 1839-ben vonult be a Wallmoden-vértesezredhez, ahol először kadét, majd tiszt lett. 1845-ben létszám feletti állományba került, vagyis a polgári életben próbált szerencsét, ki tudja milyen szerencsével, mert 1848 már a 4. (Sándor) huszárezred állományába került eredeti rendfokozatával, alhadnagyként.^[22] Uralkodóhűsége nagyobb lehetett, mint új ezredének szeretete, mert nem követte azt a magyar kormány szolgálatában, hanem jelentkezett a bécsi hadügyminisztériumban. Innen az angol tisztet a bán táborkarához osztották be, ahol különböző megbízásokat ellátva szolgálta a császárt. Digby mindig vértes egyenruhában járt, így érte a halálos lövés is. Annak viszont nincs nyoma, hogy alhadnagynál magasabb rendfokozatot ért volna el.^[23]

A másik tiszti áldozat Joseph Jovanović főhadnagy egyidős volt Digbyvel. A bánsági szerb határőr már tizenöt éves korában bekerült a pancsovai katonai iskolába, azóta a császár hadseregének határőri egyenruháját hordta egészen 1849. február 24-ig.^[24]

Ottinger jelentésében szerepel egy Lazić nevű hadnagy is, mint sebesült, de ilyen névvel csak a zászlóaljparancsnok szerepel a tisztek sorában, ő azonban őrnagy volt. Ez természetesen nem zárja ki, hogy valóban ebben az időszakban szolgált ilyen nevű hadnagy a zászlóaljnál. Nem találtuk a nyomát a Károly főherceg ezredtörténetében említett Habusil hadnagynak sem, viszont a veszteséglista hivatalosnak tűnő névsorában egy Kobusil hadnagy szerepel, a két személy nyílván ugyanaz. Ő szintén megsebesült Hammer századossal és Strasser hadnaggyal együtt.

Az ütközetben osztrák részről rajtuk kívül meghalt harminckilenc fő, megsebesült huszonhét és eltűnt, vagy fogságba esett tizenegy. Ez utóbbi között a hivatalos jelentés nem közöl tiszteket.^[25]

Az ütközet befejeztével Ottinger a megindulási helyen gyülekeztette csapatait és délután egy órakor elindultak vissza Abonyba, ahová este nyolc körül érkeztek.^[26]

Ottinger vezérőrnagy a hadseregparancsnok parancsát nem tudta végrehajtani. Ehhez kevés volt személyes bátorsága, csapatainak jó harci szelleme. Nehéz tulajdonképpen elképzelni, hogyan érhetett volna el sikert. Lehet, hogy eleve kudarcra volt ítélve a vállalkozás. A meglepés, mint a siker egyik alapfeltétele ezúttal aligha jöhetett számításba, ezt a földrajzi viszonyok is kizárták és az a sűrű, jól szervezettnek nevezhető járőrözési rendszer, amit a huszárok hajtottak végre. Az Alföldön a hadi helyzettől függetlenül nagy volt a forgalom, az úton lévő kereskedők, gazdák hozták-vitték a híreket.

A vezérőrnagy elképzelése az volt, hogy tüzérségével elhallgattatja a magyar lövegeket, majd a gyalogság elfoglalja a hidat – esetleg a várost is – és azután lerombolja az átkelőt. A vállalkozás azonban már akkor kudarcot vallott, amikor kiderült, hogy a cs.kir. tüzérség nem képes még csak zavarni sem a magyar lövegeket. Ehhez több ütegre lett volna szükség, de a hadtestnek csupán két tizenkétfontos ütege volt. Mind a kettőt beküldeni ebbe a cibakházi zsákba, valószínűleg már akkor sem tűnt túl szerencsés vállalkozásnak. Vélhetően tudta ezt Jellačić is, amikor csak egyet adott a vállalkozáshoz. Az az egy viszont még a lovasüteggel együtt is hatástalan volt, főleg úgy, hogy időközben elfogyott a lőszere. A gyalogsági támadás ilyen körülmények között tulajdonképpen vakmerő vállalkozás volt. Ottinger mindent egy lapra tett fel, még sem sikerülhetett neki a híd elfoglalása. Szerette volna siettetni is az eseményeket hisz ezen a félszigetnek is felfogható helyen, egy pillanatig sem érezhette magát biztonságban. Nem véletlen, hogy a tartalékát nem a csapatok támogatására szánta, hanem a visszavonulási útjának a biztosítására. Hamar lemondott tehát céljának eléréséről és inkább sietve elhagyta ezt a számára annyi kellemetlenséget okozó helyet.

A cibakházi híd február 24-e után is erősen foglalkoztatta főleg Ottingert, de ezután felderítő járőrök kiküldésén és az ottani csapatmozgások figyelemmel kísérésén kívül nem történt semmi. A lovasdandár parancsnoka érezhette, hogy tekintélye komoly csorbát szenvedett e balul sikerült vállalkozással és szerette volna azt minél hamarabb kiköszörülni. Erre pedig csak egy nyílt ütközetben látott esélyt. Ezért örült annak annyira, amikor megélénkült a magyarok tevékenysége Cibakháza körül. Hátha kijönnek a folyókanyarok mögül és a síkon rajtuk lehet ütni.

Ottinger kudarcának nem lett komolyabb következménye, mert közben Windisch-Grätz már egészen mással volt elfoglalva. Hadseregének zömével megindult Gyöngyös felé, és a kápolnai csata alatt valóban egyesült Schlik altábornagy hadtestével és megverte a magyarokat is. A február 26–27-i győzedelmes csata, majd a kevésbé sikeres üldözési kísérlet után Windisch-Grätz egyenlőre leállította az újabb hadműveleteket és csapatait hátrébb vonta. Március 1-jén már arra az elhatározásra jutott, hogy Cegléd és Pest között egyesíti erejét egy esetleges Szolnok felől érkező támadás elhárítására. A magyar támadás iránti aggodalmát nyílván erősíthette a még mindig ép és erősen őrzött cibakházi híd is.

Bár az osztrák csapatok lassan a Kecskemét–Cegléd–Jászberény vonalra húzódtak vissza, az átkelők fedezésére a legcsekélyebb erőfeszítést sem tettek. Még február 17-én befejezték a szolnoki hídfő kiépítését a Tisza bal partján, melyet nehéz lövegekkel és némi csapatokkal ellátva elégségesnek tartottak e hadászatilag fontos hely megtartására. A várost eddig megszálló Gramont-dandárt február végén leváltották az ugyancsak az I. hadtesthez tartozó Karger-dandárral. Mögötte Abonyban az Ottinger-dandár állomásozott, amelynek viszont jó néhány óra kellett – a vasúti riasztás esetén is –, hogy támogatni tudja a szolnoki dandárt. Cibakházát továbbra is esetenként kiküldött járőrök figyelték, ezenkívül Friedrich Stang kapitány parancsnoksága alatt egy századot – a Wallmoden vértesektől – ismét Nagykőrösre irányítottak.

Stang kapitány kiválóan látta el feladatát, és bár mesze volt Cibakházától, már március 3-án egy rendkívül figyelemre méltó jelentést küldött egyenesen Hartlieb altábornagyhoz, a hadosztályparancsnokához. Jelentése szerint a Damjanich-hadosztály egyértelműen Cibakházán gyülekezik, készül átkelni a folyón és az oda rendelt 4-600 szekérből arra is biztosan lehet következtetni, hogy hosszabb menetet kíván megtenni.^[27] A kapitány azonban hiába tulajdonított nagy jelentőséget ennek a hírnek sem Hartlieb, sem a revánsra vágyó Ottinger, de még Jellačić sem tett semmit a hír ellenőrzésére.

A katasztrófa be is következett. Jórészt a császári hadsereg szeme láttára – persze ha nem lett volna nagy köd a valóságban és képletesen is – március 4-én éjjel a Damjanich-hadosztály akadálytalanul átvonult a cibakházi hídon, majd egy gyors menet után Szolnokhoz ért, és reggel hét óra felé megindította a város elleni rohamát. Szolnokot egyszerre két irányból kellett volna támadni, de a Vécsey-hadosztály számára a szolnoki hídfő elfoglalása rendkívül nehezen és lassan megoldható feladatnak bizonyult. Damjanich ezért egyedül indította el rohamát, a másik hadosztály csak később csatlakozott. A magyar fegyverek így is sikert arattak.

Karger miután riadóztatta csapatait, egy mindig készen álló mozdonyt küldött Ottingerhez, de mindez nem segített rajta. Az osztrák dandár jelentős vereséget szenvedett úgy, hogy Ottinger lovasai és Hartlieb altábornagy Ceglédről Törtel felé küldött csapatai bármit is tehettek volna. Az ütközet a lovasdandár beérkezése előtt már eldőlt. A magyar sereg március 5-én jelentős harcászati sikert könyvelhetett el, az osztrákok pedig óriási csapást, mely morális értelemben is jelentős volt. Nehezen megmagyarázható vereséget szenvedett itt nemcsak a Karger-dandár, hanem Jellačić altábornagy is, és Ottingernek sem sikerült kiköszörülnie a csorbát. A magyarok győzelmének kulcsa pedig ismét a cibakházi átjáró volt.^[28]

A magyarok a szolnoki ütközetnek semmilyen hadászati jelentőséget nem tulajdonítottak, így a várost március 9-én el is hagyták. A Tiszán átkelve részben Törökszentmiklós, részben Cibakháza felé vonultak el, ahová a szolnoki ideiglenes hajóhidat is leúsztatták. A szolnoki állandó híd pedig – legalábbis egy része – ismét a lángok martalékává vált. Az osztrák főhadiszálláson azonban mélyebb összefüggéseket véltek felismerni e támadás következtében és most már biztosnak gondolták, hogy a magyarok a Tisza ezen tájékán fognak támadni. Ennek megfelelően megváltoztatták a hadtestek elhelyezését is.

Először egy Szolnokról kiinduló támadás elhárítására készültek, ezért Windisch-Grätz az I. hadtestet hátrébb, Ceglédbercel–Pilis tájékára akarta vonni, a II. hadtestet Cegléd–Abony térségébe, a III-at pedig Cegléd–Tápiószele vidékére. Miután azonban a magyarok elhagyták Szolnokot, a figyelem Cibakháza felé terelődött. Ennek megfelelően 12-én az I. hadtest Kecskeméten állt, a II. hadtest Nagykörösön, a III. Cegléden. Ez a helyzet Jellačić számára ismét azt a gondolatot erősítette, hogy fel lehetne venni a kapcsolatot a Délvidéken harcoló szerb csapatok parancsnokával, Todorović tábornokkal, aki reményei szerint képes lenne Szabadkán keresztül „kezet nyújtani” neki. Ezzel kapcsolatos ötleteit gyakran megosztotta fővezérével, aki ezekkel képes volt azonosulni.

Az osztrák hadsereg és főleg Windisch-Grätz passzivitása meglehetősen bosszantotta a hadtestparancsnokokat, akik ekkor már igyekeztek egyeztetett álláspontjaikkal meggyőzni a fővezért. A csapatok összevonása és a kezdeményezés átvétele; ezt kívánta Jellačić, Schlik és Wrbna tábornok is elérni.

Windisch-Grätz könnyen befolyásolható ember lévén engedett az „alulról jövő” kezdeményezésnek és március 14-én már fel is vázolt egy tervet, mely az I. hadtestnek a Tiszaalpárnál létesített hídon és a III. hadtestnek Cibakházánál történő átkelésével számol.^[29] A horvát bán lehet, hogy nem szeretett hidat veretni, mindenesetre a fővezér javaslatát egyáltalán nem tartotta jónak, miként Schlik sem. Jellačić Tiszaalpár esetében a nehéz terepviszonyokra, míg Cibakházánál a kedvezőtlen földrajzi fekvésre hivatkozott. Schlik a Cibakházánál egyértelműen mutatkozó ellenséges csoportosítással magyarázta, hogy inkább Szolnok lenne alkalmas az átkelésre. Véleménye szerint a Tisza bal partján haladva azután el lehetne érni Cibakházát, az ott lévő magyar erőket pedig meglepetésszerűen megtámadni.^[30]

Az osztrák alvezéreket mindenesetre annyira elkapta a támadás szervezésének heve, hogy a kézenfekvő hírek ellenére, megint nem tettek semmit a Tisza vonalának legalább a megfigyelésére. Schlik egyértelműen értesült arról, hogy mi készül Cibakházán és még sem tett semmit ennek elhárítására.^[31]

Az összpontosított magyar sereg március 16-án és 17-én Cibakházánál átkelt a Tiszán és elindult Cegléd felé. Az időjárási viszonyok és még inkább a megbízható felderítési adatok hiánya azonban a hadjáratot tiszavirág életűvé tették. A Jászkarajenőn és környékén töltött éjszaka után másnap a sereg visszafordult és ismét Cibakházánál elhagyta a Duna–Tisza közét.

A magyar hadvezetés számára teljesen bizonytalan volt az osztrák csapatok hol léte, de ez nem is csoda, hisz azok valóban szinte állandóan meneteltek. Az I. hadtest például ezen a napon vonult Kecskemétről Nagykörösre, Jellačić nyílván saját menetével volt elfoglalva, nem a magyarokéval. Ettől még szemmel tarthatták volna Cibakházát, de nem tették. A miértre Windisch-Grätz is kíváncsi volt, de aligha kapott kielégítő választ.^[32] A járőrözési feladatok végrehajtásában részt vettek a III. hadtest itt lévő csapatai. Lobkowitz altábornagy parancsára Ceglédről 17-én és 18-án is indult járőr, de ezek sem tapasztaltak semmit. Jellemző, hogy 19-én már Schlik személyesen küldött ki felderítőket.^[33]

Az osztrák fősereg a következő napokban északabbra húzódott, amihez hozzájárultak azok a hírek is, melyek a Miskolc felé közeledő jelentős magyar csoportosításról szóltak. Ezek valóban megfeleltek a valóságnak, hisz Görgei tábornok hadtestével Tokajnál átkelt a Tiszán, ahogy erről Windisch-Grätz már a március 17-i levelében is említést tett.^[34]

A cibakházi híd figyelése március 18-a után különösen fontossá vált, elsősorban Jellačić számára, aki – két dandárparancsnoka után – szintén e nem túl jó állapotban lévő hídnak köszönhette jelentős tekintélyvesztését. Nagy igyekezetének köszönhetően most már a bán mindent jelentett, de a híreket aligha ellenőriztette, így rendszerint jelentős tévedéseket közölt felettesével. Esetenként már azzal is előhozakodott, hogy Cibakháza nem is fontos, csak nagy veszteséggel rombolható, elég csupán figyelni.^[35] Ennek ellenére a magyar fősereget és annak részeit vélte továbbra is Cibakházánál, holott az ekkor már úton volt Tiszafüred felé, hogy egyesüljön Görgei hadtestével, majd április 1-jén megindítsa nagyszerű tavaszi hadjáratát.

A magyar támadás megindulása után az osztrákok számára elveszett Cibakháza jelentősége, az itt lévő híd léte vagy nemléte, őrzése vagy támadása többé már nem okozott gondot. Amikor 1849. júliusában a császári csapatok ismét megjelennek az Alföldön, az akkori fővezér, Julius von Haynau táborszernagy Szegednél habozás nélkül átkelt a Tiszán, így a hidak kérdése nála szinte föl sem merült.

A cs. kir. hadsereg tevékenységére vonatkozó források
Parancsok, jelentések, levelek

1
1810–1811.
Egy általános ország-leírásból.
Minden átkelő és hídfő katonai leírása, 1810–1811.

B. A Tisza folyó Szolnoktól a Titel alatti Duna torkolatig.

3. A cibakházi komp.^[36]

A komp egy kis fedélzetből áll. Hozzávetőleg 100 ember, vagy 30 ló befogadására alkalmas; szokás szerint 4 könnyű kocsit szállít át.

Itt az összeköttetés mindig biztosított.

A jobb parton, amely bár árvíznek kitett, vezet egy áthidalásokkal együtt jó 6-700 lépés hosszú gát, alig néhány száz lépés távolságban a Tiszától és egy kis földmagaslatnál végződik, melyet viszont soha sem önt el a víz. Ez tulajdonképpen egy mocsaras félszigeten visz keresztül, mely itt a folyó jobb partját képezi, melynek a bejárata nagyon szűk.

A bal part, melyen közvetlenül a folyónál Cibakháza helység található, amilyen hosszan a település fekszik, egészen száraz, a part nagyon meredek és a szállítás nehéz. A komp használatához szükséges a helységet birtokolni. A falu mindkét oldalán mocsár található, és ugyanott sűrű árkokkal átvágott szőlőskertek.

A jobb parton a Cegléden keresztül Pestre vezető főút és több más út vezet a komphoz a nagy Alföld minden vidékéről. A bal parttól vezet egy összekötő út egyrészt a debreceni úthoz, ahonnan Nagyvárad felé jutni, másrészt Szarvason keresztül a Bánságba vezető út; továbbá vezet egy út a Tisza mentén is Szentán keresztül a Maroshoz.^[37]

A félsziget bejáratát, mely itt a Tisza jobb partját formálja, könnyen meg lehet szállni és előnyösen, különösen kevés számú csapategységgel, oly körülmények között, hogy a visszavonulása egyetlen útra korlátozódik ugyan, de ez kevésbé lehet jelentős.

A bal partról az átjárás a jobb partra előnyös és könnyű, az itt elhelyezkedő szőlőskertek és Cibakháza helység megszállása révén, miként a 4. hídfő költséges létesítménye által elérhető lesz.^[38]

KA KS K. VII. k. 120. Eredeti tisztázat.

2
Buda, 1849. február 1.
Az első hadtest^[39] jelentése a hadsereg-parancsnokságnak. ^[40]

Ottinger vezérőrnagy január 31-én jelentette, hogy Kecskeméten rossz hangulat uralkodik, a Hardegg vértesek alezredesi osztálya ^[41], mely odáig vonult előre, ott két éjszakát szállásolt, majd Nagykörösre vonult vissza.

Perczel 30-án este Kecskemétre egy proklamációt küldött, amelyben a Görgei-hadtest megsemmisülését kétségbe vonta és a lakosságot határozott ellenállásra szólította fel.^[42] A proklamációt nyilvánosan hirdették és a nép kedvezően fogadta.

Gramont vezérőrnagy január 30-án esti és január 31 reggeli híradása érkezett elém ^[43]; az ellenség Törökszentmiklóst erősen megszállta és hátul lévő csapatokkal erősítette meg. 30-án a Tisza jegén egy célszerűen kialakított híd készült, gyalogság és lovasság számára, hogy a lebontott hajóhíd helyreállítása annál nagyobb erővel megtörténhessen.

Egy Cibakháza felé kiküldött lovasjárőr az ottani híd közepét lebontva találta, de ez könnyen helyreállítható. A jég közben egészen beállt. A túloldalon ellenséges előőrsök figyelhetők meg, a honvédekhez tartoznak. Az ellenség ismeri a jégátjárókat Cibakházánál, Nagykörüvel szemben és Szolnokkal szemben, ezeket részben előkészíti, részben csupán szándékozik előkészíteni.

Ebben a helyzetben utasítottam Hartlieb altábornagyot ^[44], hogy a Bercelnél álló zászlóaljat és az Albertinél álló hadtest tüzér-tartalékot Ceglédre vonja előre.^[45]

A tizenkétfontos gyalog és a lovasüteg azonban, amelyiket a tüzér-főtartaléktól január 26-án az I. hadtesthez osztottak be, és a Károly főherceg 3. zászlóalja egyelőre Albertiben marad ^[46], ha azonban a körülmények megkívánják, Hartlieb altábornagyot meghatalmaztam, hogy ezeket magához vonja.

Ezen intézkedéseimet a magas hadsereg-parancsnokság tudomására hozom, egyúttal további parancsot kérek.

No 144/op. KA AFA Karton 1955. 1849-2-3. Eredeti fogalmazvány.

3
Törtel, 1849. február 1.
Ottinger vezérőrnagy jelentése Jellačić altábornagynak.^[47]

A tegnap délelőtt a Cibakháza felé kiküldött járőr jelentette, hogy ezen – a jobb – parton egy ellenséges huszárőrszemet megtámadott. Minden valószínűséggel ehhez tartozik, hogy az ottani hidat, melyből szolnoki jelenlétem alatt három cölöpöt lebontottak, gyalogosok számára használhatóvá tették, mivel hogy a Tisza jégfelületén már nem biztos az átkelés. Milyen fegyvernembeliek és milyen erőben van az ellenség Cibakházán, a járőr parancsnok nem tudta megadni, mivel a közelben lévő tanya lakói csak keveset tudtak és a Cibakháza körüli terep formája nem engedett ehhez több bepillantást.

Ezért Törtelt, az ott elszállásolt két lovasosztály és az 5. lovasüteg számára hosszabb tartózkodási helyként jelöltem ki ^[48]. Ezúton jelentem sürgősen a magas hadsereg parancsnokságnak, hogy a szállás ezen a helyen olyan, mely csak egy puszta egy településhez képest, hogy az emberék és lovak a földön pihennek, különösen utóbbiak, melyek rendkívül nedves helyen vannak. A határozott véleményem, hogy Törtelen csupán egy kisebb lovasosztály helyezhető el.

No 147/op.k. KA AFA Karton 1955. 1849-2-5. Eredeti tisztázat.

4
Pest, 1849. február 2.
Jellačić altábornagy intézkedése Ottinger vezérőrnagynak.

Őfőméltósága Windisch-Grätz herceg tábornagy szóbeli parancsára egy osztály Hardegg vértessel és két löveggel, vagy ha Ön szükségesnek találja, mindkét osztállyal és az egész 5. lovasüteggel Cibakháza felé vonuljon előre és ott a Tiszán átvezető hidat rombolja le, vagy gyújtsa fel. A feladat teljesítése után az összes csapatával Abonyhoz meneteljen és ott vonuljon táborba, Törtelen egy megfigyelőőrsöt hagyjon vissza, hogy az Ön szárnyát biztosítsa. Mivel a Nagykőrösre kikülönített vértesosztály részére utasítás megy, hogy időközönként járőrt küldjön Kecskemét felé, ha lehet a városba, hogy híreket hozzon a felkelőkről, ha az ellenség ezt az osztály szorongatná, akkor vonuljon vissza Ceglédre.

No 147/op.k. KA AFA Karton 1955. 1849-2-10. Eredeti fogalmazvány.

5
Törtel, 1849. február 2.
Ottinger vezérőrnagy jelentése Jellačić altábornagynak.

Tegnap délután közleményt kaptam, hogy az ellenség Cibakházáról – mely helységet három fegyvernemből álló csapatai megszálltak – meg akar engem lepni. Mivel ennek nagy a valószínűsége, a csapataimat készenlétben tartottam és éjjel Cibakháza felé járőröket küldtem ki.

Az ellenség részéről nem történt előrevonulás, azonban a visszatérő járőr jelentette nekem, hogy valóban igaz, hogy Cibakházát gyalogság, lovasság és tüzérség szállta meg, hogy milyen erőben, az nem állapíthatták meg.

Azt is mondták nekem, hogy Alpáron felkelők találhatók ^[49], a Hardegg vértesezrednél szolgáló Stauffer alezredes úrnak Kőrösre parancsot küldtem ^[50], hogy ma Alpár felé járőrözzön és erről nekem jelentést küldjön.

Nem késlekedem ennek eredményét a magas hadtestparancsnokságra alázatosan jelenteni.

Ismét bátorkodom a magas hadtestparancsnokság elé állni azzal, hogy abban az esetben ha a két osztály és az 5. lovasüteg Törtel-pusztán még hosszabb ideig leváltás nélkül marad, a rossz elhelyezés és a szoros szolgálat miatt szolgálatra alkalmatlanná válik.^[51]

KA AFA Karton 1955. 1849-2-12. Eredeti tisztázat.

6
Abony, 1849. február 5.
Ottinger vezérőrnagy jelentése Jellačić altábornagynak.

A magas hadtest parancsnokság 147/op. számú február 2-i parancsa következtében tegnap reggel 6 órakor Cibakháza felé, a két Törtelen állomásozó gróf Hardegg-vértesosztállyal és az 5. lovasüteggel elvonultam. Mivel bizonyos voltam, hogy az ellenség Cibakházát mind három fegyvernemmel megszállta és az ottani terepviszonyok miatt az eredmény nekem nem kedvezhet, szükségesnek tartottam először az Abonyba beszállásolt 2. báni határőrezred 3. zászlóaljának egy osztályát és a Cegléden álló röppentyű üteg felét magamhoz vonni, hogy a sikert biztosítsam.

Délben 12 óra körül értem el Cibakházát, hol a helységből lövegtűz üdvözölt.

Miközben az ellenséget szemből, a hídhoz vezető úttól jobbra az 5. lovas ütegemmel foglalkoztattam, a fél röppentyűüteget a határőrosztály fedezete alatt balra a gáton vezető úttól a Tisza partig vezényeltem, mely ott a bozótban és egy kis földhányás mögött egy jó és fedett állást talált.

Ez utóbbi gyorsan elűzte a híd védelmére felállt ellenséges zászlóaljat és a negyedik lövésre a hidat felgyújtotta, az előbbi egyesített jól alkalmazott lövéssel két ellenséges löveget elhallgatott és néhány gránáttal az ellenséges löveg mögötti házat felgyújtotta.

Az 5. lovasüteg, Loschan főhadnagy parancsnoksága alatt gyors és sikeres viselkedésével kitüntette magát.^[52] Ajánlom ezt a tisztet a magas hadtestparancsnokságnak megszolgált jutalomra, miként Kollmann hadnagyot, a fél röppentyűüteg parancsnokát.^[53]

Ezen vállalkozásnál a dandár hat lovat vesztett és egy fő könnyebben megsebesült.

Este 9 órára a dandár bevonult Abonyba.

KA AFA Karton 1955. 1849-2-27. Eredeti tisztázat.

7
Abony, 1849. február 12.
Ottinger vezérőrnagy jelentése Hartlieb altábornagynak.

Egy utas, aki a Tisza túloldaláról jött, részben Mezőtúr, Tiszaföldvár és egyenesen Nagyvárad és Debrecen felől, keresztül Cibakházán a következőket közölte: tegnapelőtt Tiszaföldvárról hozzávetőleg 2 000 fő gyalogos, néhány osztály huszár négy löveggel Cibakházára bevonult, de tegnap már korán onnan elvonult, hogy hová, nem tudható, de oda nem tért vissza. Mások azt mondták a nevezett csapatok Cibakházára ismeretlen helyről vonultak be és tegnap korán elindultak Tiszaföldvár felé, hogy Törökszentmiklósra vonuljanak.

Tiszaföldváron három felkelő tábornok van, közte Vécsey, a táborszernagy gárdakapitány fia.^[54]

Az utastól megtudtam, hogy a nyolc nappal ezelőtt felgyújtott cibakházi hidat helyreállították. Egy félórára Cibakházától errefelé eső csárdánál egy félszázadnyi huszár áll őrsként, közvetlen Cibakháza előtt a gátúton ellenséges gyalogság. Ezt jelentette nekem a Tetétlen-pusztán álló Hardegg-vértesektől kiállított őrs egyik tisztje is járőr szolgálat után, a kijelentései egyeztek az utaséval.^[55]

A Wallmoden vértesek osztálya ma délelőtt 11 órakor Kecskemétre bevonult, egy fél század Körösön maradt ^[56]. Stauffer alezredes a Hardegg vértesektől parancsnokol Kecskeméten és ma jelentette nekem, hogy ott új nincs, Alpárt és Félegyházát az ellenség nem szállta meg ^[57]. Ma délután vonattal Szolnokra utaztam és másfél óráig tartózkodtam ott, majd visszatértem. Ahogy én személyesen tapasztaltam, a jég már gyalogosan sem biztosan járható, A jég a parttól már egészen leolvadt.

No 106. KA AFA Karton 1955. 1849-2-59d. Eredeti tisztázat.

8
Kecskemét, 1849. február 13.
Stauffer alezredes jelentése Ottinger vezérőrnagynak.

Az itteni vendéglős, akinél a tiszt urak étkezni szoktak, tegnap este érkezett vissza Cibakházán keresztül Kunszentmártonból. Cibakházán látott két század Coburg huszárt, egy kék hajtókás zászlóaljat, azután több vadászszázadot, összesen hozzávetőleg 3 000 főnyi erős megszálló sereget. A Tisza túlsó partján minden települést, Szentesig le és Törökszentmiklósig fel, Vécsey felkelő tábornok csapatai szálltak meg, melyek minden bizonnyal Szegedről érkeztek, a főhadiszállás Cibak és Alpár között Inokán van.^[58] Mivel ez a kijelentés, megegyezik azzal, amit Janicary főhadnagy úr mondott, aki innen Buda felé, Őhercegségéhez igyekezett, az egybehangzó új hírt az aláíró becsülettel a tekintetes dandárparancsnoksággal alázatosan közölni igyekszik.^[59]

Az itteni városbíró Csány ^[60] biztosított engem a becsületszavával, hogy ő 200 000 forint contributio ^[61] teljesítését vállalja és bár most nem tudja teljesíteni, mivel az elmúlt nyáron olyan kötelezettséget kellett átvenni, hogy itt, mint az ország más városában újoncokat kellett állítani a honvédzászlóaljak számára és közben a városnak 300 újonc számára, fejenként 30 forint foglalót kellett kifizetnie, és mivel ezt a pénzt mindet nem tudták összegyűjteni, ennek egy részét a megyétől vették fel. A proklamációkat a helyi elöljáróságon keresztül az illető helységeknek elküldtük, a Tisza ezen partján felkelők nem találhatók, de Alpáron és Csongrádon járőrparancsnokságok vannak. A cibakházi hidat helyreállították és nehéz kocsikkal is járható, a jégen egyes lovasok mehetnek keresztül.

KA AFA Karton 1955. 1849-2-50. Eredeti tisztázat.

9
Abony, 1849. február 13.
Ottinger vezérőrnagy jelentése Hartlieb altábornagy részére.

Az elmúlt éjszaka folyamán Stauffer alezredes Kecskemétről a következőket írta: Tegnap reggel egy bizonyos Janicsay ^[62], korábban cs. kir. tiszt, Aradról Pestre utazása közben Kecskemétre érkezett és elmondta, hogy Szegeden őt a magyar csapatok felfedezték. Vécseynek (a táborszernagy és bécsi gárdakapitány fia – Ottinger beszúrása ^[63]), aki az utóbbi időben Szegeden parancsnok, 6.000 fős hadtestével a Tiszán felfelé kell vonulnia és Szentes, Sass ^[64], Kunszentmárton helységeket megszállnia és egészen Cibakházáig húzódnia. Azonban úgy tűnik, valami azért nem bizonyos, hogy lehet egy utazó előtt ismeretes a teljes tiszántúli menetfeladat.

Janicsay egykor főhadnagyként a Nádor-huszároknál szolgált és miután kivált a hadseregből, Győrben élt. A felkelők visszavonulásakor a Hunyadi-huszárok erőszakkal magukkal vitték és kénytelen volt, mint főhadnagy szolgálni. Most azonban elhagyta őket és Pestre megy, hogy igazoltassa magát.

KA AFA Karton 1955. 1849-2-55. Eredeti tisztázat.

10
Abony, 1849. február 15.
Ottinger vezérőrnagy jelentése Hartlieb altábornagynak.

Egy tegnap délelőtt, a Tetétlen-pusztán álló őrstől, a Wallmoden és Hardegg vértesekből álló tizenkét fős járőr, mely Cibakháza felé indult, eddig az óráig még nem tért vissza. Sajnos beigazolódni látszik az a hír, melyet egy Cibakháza felől érkező utazó hozott, hogy tegnap délelőtt 11 óra körül látta, hogy egy tizenkét főből álló vértesosztályon ellenséges huszárok és úgynevezett vadászok meglepetésszerűen rajtaütöttek és ezt elfogták.

Stauffer alezredes nem jelentett semmi újat.

KA AFA Karton 1955. 1849-2-61. Másolata megtalálható KA AFA Karton 1825. 1849-2-151.

Eredeti tisztázat.

11
Pest, 1849. február 16.
Jellačić altábornagy parancsa Ottinger vezérőrnagynak.

Hartlieb altábornagy úr egyúttal az alábbi parancsot kapta meg: a magas hadseregparancsnokság rendelete következtében a felkelők által ismét helyreállított cibakházi hidat újra és alapjáig le kell rombolni. Ehhez a vállalkozáshoz, melynek késedelem nélkül meg kell történnie, Ottinger vezérőrnagy úr Abonyból hat lovasszázaddal vonuljon ki, melyhez azonban Ceglédről egy gyalogzászlóalj, egy tizenkétfontos gyalog- és egy röppentyűüteg csatlakozik. Ezenkívül Nagyságod belátására bízom, hogy a Ceglédről Cibakháza felé vezető útra, ahol az abonyi út betorkollik egy második zászlóaljat emellett, mint tartalékot kirendeljen. Ugyancsak megkérdőjelezhetetlen, hogy Nagyságod a szükséges, célszerű intézkedéseket kiadja és ezeket a parancsa alatt áll különítménnyel végrehajtassa.

Ebben az esetben Stauffer alezredes Kecskeméten utasítást kap, hogy egy időben egy osztályt a cibakházi útra küldjön és az ön mozgásának jobb szárnyát biztosítsa.

Nagyságodnak szükséges, hogy időben intézkedjen Ceglédnek és az együttműködést Hartlieb vezérőrnagy úrral a sajátos feladatnak megfelelő módon vegye fel, mivel azon kétoldalú mérlegelést Önre bíztam, hogy vagy nappali nyílt támadást intéz, vagy éjjeli rajtaütést hajt végre.

No. 201/op.k. KA AFA Karton 1955.1849-2-ad63. Eredeti tisztázat.

12
Abony, 1849. február 17.
Ottinger vezérőrnagy jelentése Hartlieb altábornagynak.

Éppen most küldtem ki egy fél lovasszázadot Kőrösre egy olyan írással, mely Stauffer alezredes úrnak szól, aki a cs. kir. Hardegg vértesezredben szolgál, hogy már Kecskemét felől 30 órája nem kaptam hírt.

Egy erős felderítő járőr, melyet a tegnapi nap folyamán Cibakháza felé küldtem ki, jelentette, hogy a gáttól errefelé a szőlőskertet az útig és jobbra a nádast felkelő gyalogság szállta meg. Egy időben jelentette nekem a tetétleni őrs, hogy a Cibakháza felé kiküldött járőr negyedórányira errefelé a nevezett szőlőskertektől, az útnál lévő csárdánál, egy erős lovasosztályt vett észre.

No 119. KA AFA Karton 1955. 1849-2-70. Eredeti tisztázat.

13
Abony, 1849. február 20.
Ottinger vezérőrnagy jelentése Hartlieb altábornagynak.

A Tetétlen-pusztán álló félszázad, mely Cibakháza felé küldte ki járőrét, jelentette, hogy a felkelők az ottani szőlőskertet gyalogsággal még mindig megszállva tartják és huszárok a Harangos-csárda felé és a körül folyamatosan járőröznek.

Stauffer alezredes jelentette Kecskemétről, hogy Sas helységet a Tisza túloldalán, hasonlóképpen Szentest erősen megszállták. Ezen felkelő csapatok parancsnokságát Damjanich nevű tábornok (százados egykor a Don Miguel gyalogságnál) viszi és 16 löveggel rendelkezik.^[65]

Vécsey tábornok a csapataival elvonult Törökszentmiklós felé.

Az ide érkezett Trebicsevics százados két jelentésével, melyet tisztelettel csatolok és szabadjon rámutatnom, hogy szükséges Köröst erősen – akár Ceglédről egy gyalogososztállyal – megszállni.^[66]

No. 133. KA AFA Karton 1825. 1849-2-202. Eredeti tisztázat.

14
Pest, 1849. február 22.
Jellačić altábornagy jelentése Windisch-Grätz tábornagynak.

Azon körülménynél fogva, hogy Szolnokot és Abonyt a tegnap kapott hírek szerint ellenséges támadás fenyegeti, Ottinger vezérőrnagy a Kecskeméten állomásozó négy vértesszázad leváltásának szándékáról lemond.

Bátorkodom Őfőméltósága magas döntését kérni ennek a csapatnak a dandárhoz vonásáról, mely már hosszabb idő óta Kecskeméten állomásozik és előretolt állásukban megfeszített szolgálatot végez, az egész környékről meglehetősen sok felderítő jelentést tett, mivel most sokkal többet már nem tehet. Ebben az esetben Ottinger vezérőrnagynak Kecskeméten a folytonosság biztosítására egy kémet kellene tartania, miközben a beérkező hírek ellenőrzéséhez innen egy megbízható személyt hasonló céllal Kecskemétre kellene küldeni.

Ellenben most, mivel a jég már teljes zajlásban van, valóban szükséges lenne, Ottinger vezérőrnagy vezetésével, egy mindhárom fegyvernemből összeállított erős különítménnyel, a cibakházi Tisza-híd már korábban szándékozott teljes lerombolását végrehajtani.

No. 220/op.k. KA AFA K 1955. 1849-2-208, másolata HL 1848/49. 14/358. Eredeti tisztázat.

15
Buda, 1849. február 22.
Windisch-Grätz tábornagy utasítása Jellačić altábornagynak.

Ahogy Nagyságod a ma reggeli levelemből észrevette, már rámutattam a cibakházi híd szétrombolásának szükségességére és Nagyságod ez ügyben kifejtett véleményével egyetértek és gondolom, hogy ennek megvalósítása e hónap 25-én, vagy 26-án volna a legmegfelelőbb, mivel ez a diverzió kedvezne az ekkor, Mezőkövesd tájékán tervezett hadműveletnek.

Ez eddig Kecskeméten lévő vértesosztály elmozdításának vonatkozásában, mivel tekintettel arra, hogy a Tisza vidék biztosítására a legmegfelelőbb helyről van szó, megbízom Nagyságodat, hogy a helyi viszonyok ismeretét mérlegelve intézkedjen.

No. 497/op. KA AFA Karton 1955. 1849-2-217., másolata HL 1848/49. 14/366. Eredeti tisztázat.

16
1849. február 24.
Ottinger vezérőrnagy jelentése az 1849. február 24-i cibakházi ütközetről.

A magas hadtestparancsnokság 22-i 221/op számú parancsa szerint 23-án este 10 órakor három század Wallmoden-, három század Hardegg vértessel, a 2. báni ezred 3. zászlóaljával, a Károly főherceg-ezred 3. zászlóaljával, a 16. röppentyű üteggel, az 5. lovasüteggel és az 1. tizenkétfontos üteggel Cibakháza felé indultam. A következő nap reggelén 5 órára érkeztem a helység elé. A csapatok a következő állást foglalták; az 5. lovasüteg és az 1. tizenkétfontos üteg a gátúttól jobbra, ugyanazon az oldalán az útnak, de jobbra hátra, a két üteg mögött a hat század vértes. Két osztály Károly-gyalogos, két osztály határőr és egy fél röppentyűüteg balra az úttól a Tisza mentén. Az ágyúütegeim lőtávolságra előrevonulva megnyitották a tüzet. Az ellenséges lövegeket el akartam hallgattatni, majd a gyalogság rohamával a hidat szétromboltatni.

Ez nem sikerült. Az ellenséges ágyúk a helységben sáncok mögött, jól fedett helyen álltak, így az oldalunkról intézett heves ágyútűz ellenére nem tudtuk elhallgattatni azokat. Mivel az ütegparancsnokok jelentették, hogy a lőszer elfogyott, a gyalogságot haladéktalanul rohamra rendeltem előre, személyesen vezettem az első osztályt a hídig; a feladat teljesítését teljesen lehetetlen dolognak tartottam, ezért visszatértem, a rohamoszlopokat a heves ellenséges kartácstűzben visszaengedtem. Egyes emberek vezető nélkül nyomultak előre, de ezek is kénytelenek voltak menekülni.

A veszteséget nem tudom pontosan megadni, mivel a beadványok még nem érkeztek meg. Jovanović százados a 2. báni határőrezred 3. zászlóaljától és Dyckby főhadnagy, Hartlieb altábornagy úr parancsőrtisztje halott, Lazić hadnagy a 2. báni határőr ezredtől súlyosan megsebesült.^[67]

Egy tegnap elfogott, a Ferenc Károly főherceg-ezredhez tartozó közlegény szerint Cibakházát a Schwarzenberg-ezred egy zászlóalja, egy osztálya a Ferenc Károly főherceg-ezrednek, két zászlóalj honvéd, egy osztály Würtemberg-huszár, másfél üteg és több máshonnan összegyűjtött felkelő-csapatosztály szállta meg.

KA AFA Karton 1955. 1849-2-93. Eredeti tisztázat.

17
Pest, 1849. február 25.^[68]
Jegyzőkönyv.

Felvéve egy, a magyar hadseregből ezen hónap 24-én fogságba esett katonával, a következők:

1. Hogy hívják és jelenleg hol szolgált?

Kovách Mihálynak hívnak és Mélykúton születtem, Bács megyében. Jelenleg a magyar hadseregben az 52. Ferenc Károly főherceg gyalogezredben, mint közlegény szolgáltam.

2. Milyen alkalommal és milyen helységben esett fogságba?

24-én a császári sereggel megtörtént esetnél, amikor csatárláncban álltam és mint dobos, a visszavonulás jelét doboltam, de nem akartam én ezt folytatni, hanem az alkalmat kihasználva, a császári csapatokhoz átmenni, mely sóvárgó kívánságtól sokan a bajtársaim közül is szenvednek, amihez ők nem találtak kedvező alkalmat.

3. Ki vezette ezen esetnél a magyar csapatokat és azok milyen számban voltak?

Barany őrnagy parancsnokolta a csapatot, mely a Ferenc Károly főherceg 3. és a Schwarzenberg 3. zászlóaljából állt.^[69]

4. Az esetnél még milyen csapatok voltak és mely fegyvernemtől?

Volt még két zászlóalj honvéd, két század Császár- és két század szervezeten kívüli huszár, azután nyolc löveg, ezeket mind Rétschey tábornok parancsnokolta.^[70]

5. Honnan és tulajdonképpen a magyar sereg a fenti mennyiségen kívül még kiket küldött a császári csapatok ellen?

Cibakháza helységből mindenki Rétschei tábornok vezetésével itt állomásozott. Egyébként semmi más támogatás nem volt, csupán egy honvédzászlóalj állt készenlétben egy másfél órára lévő helységben.

6. Milyen egyéb csapatok, milyen számban és Cibakházától milyen távolságra találhatók még?

Rétschey tábornok hadtestéhez tartozik 20 000 ember, még 6 sorzászlóalj, négy reguláris és egy Hunyadi-huszár század, emellett 24 löveg és egyéb honvédek. Ezek Szentmiklóson vannak, kilenc órára Cibakházától.

7. Milyen módon és hogy van ellátva a hadsereg pénzzel és kenyérrel?

Az ember naponta 8 krajcárt kap, de ezt 10 forintos bankjegyben adják, melyet nagyon nehéz felváltani, így sok illető zsold nélkül marad, a kenyeret ellenben a helységek szolgáltatják ki oly módon, hogy a katona gyakran harmadik, negyedik naponta kenyér nélkül marad.

8. Szentmiklóson vagy Cibakházán készültek-e védelmi sáncok?

Most Cibakházán néhány sánc a lövegek védelmére készült.

9. Vajon a Cibakházánál megtörtént esetnél a magyar seregből hányan haltak, vagy sebesültek meg?

Nem tudok halottakról, de több sebesültet láttam.

KA AFA Karton 1955. 1849-2-106d. Eredeti tisztázat.

18
Pest, 1849. február 25.
Jellačić altábornagy jelentése Windisch-Grätz tábornagynak.

Ottinger vezérőrnagy éppen most megérkezett jelentése szerint, mely a folyó hó 24-én Abonyból két zászlóaljjal, hat lovasszázaddal, egy lovas, egy tizenkétfontos és egy röppentyűüteggel elindulva, hét órai menet után reggel öt órára Cibakháza elé érkezett.

A lövegfölénye ellenére a tábornoknak, aki személyesen tört előre a hídra, nem volt lehetősége a híd teljes szétrombolására.

A Károly főherceg zászlóalj 2 halottat, 7 sebesültet és 9 fogságba esettet vesztett. A 2. báni ezred 3. zászlóaljának veszteségei még nem ismeretesek. A tizenkétfontos üteg elvesztett egy ágyúst, a Hardegg vértesek 3 lovat.

A legfájdalmasabb veszteség a merész Digby főhadnagy eleste, akit a hídon egy kartácsgolyó ütött keresztül.

No. 231/op. KA AFA Karton 1955. 1849-2-247., másolata HL 1848/49. 15/91. Eredeti tisztázat.

19
Pest, 1849. február 26.
Jellačić altábornagy levele Ottinger vezérőrnagynak.

Nagyságod a 24-i Abonyból nekem szóló jelentésében közölte, hogy az önnél meglévő tüzérségi fölény ellenére és noha személyesen vezette az előrenyomulást a hídig, mégis lehetetlen volt azt a parancs szerint tönkretenni. Mivel az említett jelentés sem a végrehajtott előkészületeket, sem az ütközet közelebbi körülményeit, sem a sikertelenség okait, sem a fegyvernemek feladatait és az ellenség számát nem tartalmazta, nekem azonban szükséges a lényeget látnom, a körülményes és pontos tényállást megállapítanom. Nagyságod ezért küldjön nekem egy, a fenti pontokat átfogó ütközetjelentést, ezt közvetlen úton küldje be. Egyúttal közölje azt is, hogy az előrevonulásának körülményeivel, figyelembe véve az út minőségét, a Tisza part és a lövegek elhelyezkedésével kapcsolatban milyen tapasztalatokat szerzett.

KA AFA Karton 1955. 1849-2-106. Eredeti fogalmazvány

20
Abony, 1849. február 26.
Lazič őrnagy, a 11. (2. báni) határőrezred 3. tábori zászlóalja parancsnokának jelentése az 1849. február 24-én Cibakházánál lezajlott ütközetről.

Ottinger vezérőrnagy úr vezetése és parancsnoksága alatt a zászlóalj abban a megtisztelő faladatban vett részt, hogy közösen egy osztály Hardegg-, egy osztály Wallmoden-vértessel, két lovasüteggel, egy osztály röppentyűüteggel és a Károly főherceg-gyalogság 3. zászlóaljával, az ellenség ellen vonuljon.

Amikor a fenti csapat-osztályok a cibakházi Tisza-hídhoz értek, Ottinger vezérőrnagy úr minden csapat-osztálynak meghatározta a körülményeknek megfelelő harcrendet és mindenkinek megmutatta helyét a terepen.

Délelőtt 8 órakor a tüzérségünk az ellenség ellen megkezdte az ágyúzást, melyre a Cibakházát és az ottani hidat erősen megszálló és földsáncok mögött álló ellenség ágyúival azonnal válaszolt. A röppentyű ütegünk röppentyűk vetésével viszonozta, melyeket az ellenségre és a helységre indított.

A tüzérségünk több órán keresztül tüzelt, mely sikeres is volt, meg nem is, hisz az ellenség lövegeit sem leszerelni, sem elhallgattatni nem tudta.

Ottinger vezérőrnagy úr a gyalogságunk számára elrendelte a híd és az ellenség elleni roham megkezdését; a báni zászlóalj volt a legelső a rohamban, melyet az alulírott két gyalogos osztály élén maga vezetett. Elöl ötven mesterlövész kamráspuskával ^[71], két tiszt vezetésével csatárláncot képeztek. Az ellenség elleni és hídra történő előrevonás alatt az ellenség lövegei kartáccsal és tömör golyókkal hevesen lőttek ránk, ez azonban nem rettentett meg minket, hanem inkább teljes futásba kezdtünk és Hurrá-t kiáltottunk.

Az ellenség belátta, hogy a rárohanó rohamoszlopainkat lövegtűz által nem tudja visszavetni, ezért nem mulasztotta el, a híd pallóinak egy részét lebontani. Ezért nem tudtuk ezután azt bajonett támadással elfoglalni. A támadóoszlopaink az innenső oldali hídfeljárót foglalták el és a Tisza mentén, amennyire lehet fedett állást foglalva heves tűzet lőttek az ellenségre; azért hogy ezzel a lehetőséghez képest előidézzük a híd lerombolását, ami tulajdonképpen a feladatunk volt.

Az ütközet folytatásaként az ellenség fedett állásaiból tüzelő lövegei arcból lőttek minket kartáccsal, gránáttal és tömörgolyóval, miközben két löveget a jobb szárnyunkba irányítottak és onnan váratlan tüzet nyitottak ránk. Mikor az ellenség megértette, hogy csak jelentéktelen számú gyalogsággal áll harcban, rohamoszlopot hozott létre a felkelőkhöz átment Ferenc Károly és Schwarzenberg gyalogosokból, amely a hídon felszedett pallók visszahelyezése után haladéktalanul rohamot indított, az ellenséges lövegek támogatásával. Mialatt az ellenség átkelése folyt a hídon, amit már egyébként korábban is, jelentős veszteséget okoztunk neki.

A kis, dicső csapatunknak az erőfölény miatt vissza kellett vonulnia, amelyre időközben Ottinger vezérőrnagy úrtól parancsot is kaptam.

A zászlóalj eszerint a legboldogabb kötelességtudattal és a harcban kitartással rendelkezett, minden veszteség ellenére félelem nélkül és a harchelyzet legrosszabb körülményei között is méltóan az osztrák fegyverekhez harcolt és a katonák a legszentebb dolgot, az életüket is készek voltak feláldozni a harc sikeréért, mely azon a napon folyt.

A dicsőség legyen elesett fegyvertársainké.

Végül tiszteletteljes hozzáfűzni valóm, hogy a felterjesztett jelentés csak a saját zászlóaljam teljesítményére vonatkozik.

KA AFA 13. Armmekorps, Generalkommando in Agram 1777. 1849. Eredeti tisztázat.

21
Cegléd, 1849. február 26.
A 3. (Károly főherceg) gyalogezred 3. zászlóaljának jelentése a folyó hó 25-én Cibakházánál lezajlott ütközetről a fenti zászlóaljra vonatkozóan.

A tekintetes hadosztályparancsnokság parancsának következtében 23-án délután negyedkettőkor a zászlóalj, egy röppentyűüteggel Abonyba vonult. Oda megérkezve alig hogy letáboroztunk, egy negyedórával tizenegy óra után az Ottinger-dandárral együtt elindultunk Cibakháza felé.^[72] Tetétlen-puszta után fekvő második tanyánál egy rövid pihenőt tartottunk és a kezdődő napkeltekor egy Salas-hoz érkezve, amely attól a húroktól, melyet a Tisza folyó Cibakháza előtt képez, ez egy kis negyedórai távolságra lehetett.^[73]

Valószínűleg a cibakházi helyőrség már akkor számított ránk, amikor a zászlóalj és a röppentyűüteg Abony felé elindult, a kémeiktől jól értesültek lehettek. A lehetséges meglepést akadályozta az a körülmény is, hogy egy lovasszázad, melyet Szolnokról ezen vállalkozáshoz küldtek, már reggel háromkor az utóbb említett Salas-hoz érkezett, ott a huszár előőrslánccal harcolni kezdett és üldözés közben tüzet kapott egy gyalogososztálytól, amely egy részben már befejezett sánc mögött tartózkodott a Tisza ívhúrjában.^[74]

Ezáltal a kombinációnkban megszűnt minden lehetősége a rajtaütésnek, miként az előrevonulás alatt különböző helyen észrevehető tüzek miatt is ennek megvalósulása nem tűnt esedékesnek.

A dandárparancsnok úr elrendelte az előrevonást, az utóbb említett Salas-ról több oszlopban, amikor is a két osztályos zászlóalj a kapott feladatnak megfelelően, a gát jobb oldalán vonult Cibakháza felé. Az előrevonuló oszlopok egy kis idő múlva megálltak és szétbontakoztak, majd néhány lövést adtak le arra a kis huszárosztályra, mely valószínűleg felderítési feladattal vonult előre és ezt követően gyorsan, úgy visszahúzódott Cibakháza felé, hogy többet nem láttuk.

Miközben magasabb parancsra a 9. osztály a már említett Salas-nál maradt vissza, a 7. és 8. osztály már kiadott utasításnak megfelelően haladt előre, a 13. század az elővédet képezte, a maradék pedig szakaszoszlopban, egy meghatározott távolságra követte.

Miután hozzávetőleg 1000 lépés távolságra érkeztünk Cibakházához, egy lovas és egy tizenkétfontos üteg bontakozott szét, majd hosszabb időn keresztül élénken tüzelni kezdett. Ez alatt egy csatárlánc védelmében a röppentyűüteget a gáttól balra, egy rétre küldték Cibakháza felé. Minden további magyarázkodás nélkül láthatóvá vált, hogy a lövegtűz eredménytelen, mivel az ellenséges ütegeket a cibakházi állásukból sem visszavonulásra késztetni, sem elhallgattatni nem lehetett, a röppentyűk nem gyújtották fel ezeket és ennek következtében az előrevonuló oszlopok, az előrevonás alatt, majd később az elfoglalt állásukban is erős tűzben voltak. Az ellenséges lövegek a híddal szemben, a gát meghosszabbításában és a balszárnyon álltak két földsánc fedezetében.

Ottinger tábornok úr az én zászlóaljamnak és a báni zászlóaljnak további előrenyomulást rendelt azon célból, hogy lehetőség szerint a hídon rohammal menjenek át és a helységbe nyomuljanak be.

Alulírt zászlóaljparancsnok az elővéd élére állt és a gát jobb oldalán zeneszóval megindult előre. Mivel azonban ezt az előrevonulást az ellenség észrevette, a hídnál és a bal szárnyán lévő ütegeit úgy irányította, hogy ezen oszlopokra heves tüzet lőhessenek.

Ekkor, bár nem haszontalan az előrevonás során emberveszteséggel számolni, az elővéd és a zöm is a gáton átmászott és a gát kanyarulatáig a bal oldalon, majd a jobbon vonult előre. A gátra felérkezők észrevették, miként én és néhány emberem is, hogy a hídon az ellenség dolgozik, a híd pallóit szedik le.

Az elővéd két szakasza a gát mögötti oldalon lévő első házat gyors futásban elérte, akikhez a határőrzászlóalj néhány embere érkezett Knesewitsch hadnagy úr vezetésével és kamrás puskával élénk tüzet nyitottak.^[75] Mivel ezt a pontot birtokba tudtam venni, az elővéd két szakaszával tovább indultam a vízpartig és végre a jobb szárnnyal a hídfeljárót is elértem. A heves folyamatos tűzben a híd további bontását megakadályoztam. Azonban minden más sikertelen maradt, mivel az ellenfél elismerésre méltó hidegvérrel szedte fel a már előkészített pallókat több öl szélesen, és állását biztosan tartotta.

Ezen körülmények között beláttam, hogy rohamoszlopaim további előrevezetése haszontalan, mivel a lövegtűz csupán olyan, hogy a túloldalt nem érheti el, a kitűzött cél ezen okból oly mértékben változott meg, hogy az elővéd visszavonult a gátkanyarulat mögé és a híd felé egy vastag csatárláncot képeztünk, amely erős tüzet kezdett lőni. Ottinger tábornok úrhoz, akit még a hídon láttam, egy olyan kérést intéztem, hogy ha lehetséges néhány löveget hozasson előre és a túloldali ütegeket ezekkel hatástalanítsa. Abban az esetben, ha feltesszük, hogy az üteg túl messzi volna, talán a hidat le lehetne fedni a tüzér-lőszereskordélyokon található rőzseköteggel, egyéb más faanyaggal, mely a közelben található és ez estben a gyalogság rohamozhatna.

Eközben azonban a saját ütegeknél megállt a tüzelés és felmozdonyozva visszavonultak a lovassághoz, amely a Tisza ívének a húrja mögött, egy erős ágyúlövésnyire Salas előtt állt.

Ebben a rövid időben, mikor a saját ütegeink visszavonulását észrevettem, kezdett az ellenség bal szárnyán álló üteg hevesen tüzelni, és azt a gátrészt hosszában pásztázta, ahol a Károly főherceg két osztálya vegyesen határőr-gyalogosokkal állt, továbbá a gát mögötti három házat, hol csatárok álltak fel.

Hozzá kell még tenni, hogy az alatt az egy-másfél óra alatt, míg a zászlóalj a gát mögött harcban állt, a hídnál lévő üteg jobb szárnyánál, a parton jelentős számú jónak bizonyuló vadász észrevétlenül felállt és élénk, hatásos tüzet nyitott. Ezen körülmények között beláttam, az ütközet folytatása célszerűtlen és ettől sikert már nem várhatunk. A legénységemnek anyanyelvén adtam ki a parancsot, hogy lassan, azon az úton, amelyiken jöttünk húzódjon vissza, melynek a végrehajtása megkezdődött.

Az ellenfél a csatárlánc visszavonulása alatt, amit éppen olyan kevéssé vett észre, mint ütegeink elhallgatását és visszavonulását, megkezdte a leszedett híd pallók visszahelyezését és részben a korábbi császári osztrák Ferenc Károly főherceg ezredhez tartozó katonák, részben honvédek előreindultak a hídon áthaladva a megszállt épületek felé és az utolsónak visszahúzódó csatárok üldözésére siettek. Miután a zászlóalj maradéka a gátkanyarulatnál áthaladt, a gát mentén megfelelő távolságot kialakítva vonult vissza, elhagyva a dandárparancsnok úr által meghatározott helyet, és egyesülve a hátul felállított 9. osztállyal.

A valósághoz hűen, színezés nélkül kötelességem, hogy a zászlóaljról általánosságban, a helytállásáért egy kitűnő bizonyítványt adjak, amely elismerést a viselkedésükkel megszolgáltak, különösen azért, mert a zászlóalj, néhány altisztje kivételével, a tavalyi év májusában újoncokból alakult és leszámítva Bécs ostrománál kisebb lövöldözéseket, ezen a napon vett rész először ütközetben.

Ki kell emelnem helytállásáért Urbanek főhadnagy urat, a visszamaradó tartalék parancsnokát ^[76], aki átadta a saját parancsnoki posztját és saját elhatározásából előre sietett. Az ütközet kezdetekor, a gát kanyarulatnál az üteg és a röppentyűk csekély hatását észlelve, a röppentyűüteg parancsnokságát átvette, az üteget eligazította, majd tovább ment előre és végül az elővéddel a hídig sietett, ahol az alulírottat hasonlóan, miként Ottinger tábornok urat éppúgy ott találta. Igazolásul Ulrich adjutáns hadnagy úr szolgálhat ^[77], aki éppúgy, mint a kitűnő említett, jelen volt. Közben, mind a saját, mind a határőr legénységet buzdítva velük a házakig, majd személyesen a gátig ment előre és ott tulajdonképpen ezen állás védelméhez jelentősen hozzájárult.

A legénységtől éppen olyan dicséretes helytállást mutatott Franz Ferda őrmester a 14. és Ignacz Syleg a 13. századtól, akik különösen bátor viselkedésük révén a legénység jó helytállását tulajdonképpen befolyásolták. Végül kötelességemnek érzem, hogy a következő két közlegényt kitüntetésre felterjesszem.

Franz Kurka közlegény a 14. századtól, a csatárok visszavonulásakor a buzgó fegyverhasználattal oly sokat késett, hogy amikor megpillantotta az előrenyomuló ellenfél élét, már ezen a parton a hídkijáratnál, még egy kis időt akart nyerni. Visszarohant egy rövid szakaszon, majd egy asszonyt, aki az előrenyomuló ellenség után kötényében lőszert vitt, a hídról a vízbe dobott, majd sértetlenül visszatért.

Franz Kinzl közlegény a 13. századtól, miután megpillantotta az adjutáns úr magányos lovát, mely már néhány honvéd kezében volt, elragadta azonban tőlük e lovat és a sok felé kilőtt lövedék között vissza is hozta.

Mind két tett a két osztály legénységét kétségkívül foglalkoztatta.

Ennél az ütközetnél azonban Georg Hammer százados úr, aki figyelmen kívül hagyva jelentős testi szenvedését ezen ütközetben részt vett és néhány emberével, a csatárlánc visszavonulása után egy házban késlekedett, mivel egy nehéz sebesülés megakadályozta a távozását.

Johann Strasser hadnagy úr fogságba esett, Jozef Kobusil hadnagy úr megsebesült.

A lehetőleg pontosan kiderítve, őrmestertől lefelé 10 fő meghalt, 11 megsebesült, 9 fogságba esett, vagy eltűnt.

Schön alezredes ^[78]

KA AFA K 1864. 1849-2-530. Eredeti tisztázat.

22
Brünn, 1849. december 2.
Felterjesztés a 3. (Károly főherceg) gyalogezred 3. zászlóaljától.

Bátorsági bizonyítvány

1849. február 24-én von Ottinger vezérőrnagy úr parancsnoksága alatt, a cibakházi hídfő ellen indított támadásnál a fenti zászlóalj 13. és 14. századából álló osztálya vonult a hídhoz. A 13. századdal Rudolf Schubert expropriis ^[79] tizedes volt az első, aki a heves kartácstűz ellenére, néhány csatárral a hídra lépett és ott már meg kapaszkodott, amikor az ide rendelt határőr mesterlövészek, mivel csatárláncukat az ellenség állásából hosszában, hevesen pásztázta, visszavonulni kezdtek. Nevezett altiszt csak az alulírt szóbeli parancsára hagyta el, mint utolsó poszt [ti. állását], azonban két emberrel még egyszer újból, bravúrosan előrenyomult. Ekkor vette észre, hogy az ellenség vezére, a akkori felkelő őrnagy Leiningen gróf, fél zászlóalja élén, a hídon keresztül előretört olyan túlerővel, mely a csatárlánc maradványit elvágással fenyegette.

Ezt az ellenséges vezért vette fogságba az altiszt és vezette az alulírotthoz; mivel azonban az ellenséges csapat, mely a 19. (Schwarzenberg) gyalogezred és az 52. (Ferenc Károly főherceg) gyalogezred 3. zászlóaljából állt, a parancsnoka kiszabadítására túlerővel hevesen előretört, a tizedes az alulírott közreműködésével megpróbálkozott egy szuronytámadással. Ennek során a tizedes meg is mentette az alulírottat, akit az ellenség megsebesített és ismét elvágással fenyegetett, de ő az ellenség közé vetette magát és lövésekkel és puskatussal a támadókat visszaűzte. Közben a mögöttünk lévő parti gátat az ellenség már lövéseivel pásztázta, ez tette lehetővé, hogy három magyar század a Tiszán átsiessen. Az alulírott, mivel a foglyot nem akarta elveszteni, és át akart törni, először kevés emberét és a már említett határőröket gyűjtötte össze, akiket a fentnevezett Schubert, tettrekészséget és bátorságot mutatva, két embert is levágva, vezetett vissza.

Az álláspontunkhoz az ellenség azért nem tudott egészen közel férkőzni, mert az a két nyomorúságos viskó, amelyet megszálltunk és védelmeztünk, ezt megakadályozta. Ekkor is kitűnt a nevezett altiszt, miközben önfeláldozó bravúrral oly sokáig állt a szabadban, míg a lőszerhiány csak engedte, halottak pedig újra és újra gyűltek körülötte. Amikor alulírott másodszor is kiadta azt a parancsát, hogy az áttörés érdekében indítsanak szuronytámadást, ő ismét az első volt, de a támadás mégsem sikerülhetett, mivel a legalább hatszoros erőfölényben lévő ellenség minden oldalról előretört. Az alulírott ekkor parancsot adott, hogy vonuljanak vissza az egyik házikóba, mikor Schubert utolsóként, egy ellenséges altisztet abban a pillanatban lőtt le, amikor az alulírottat néhány lépésről le akarta ütni.

A következőkben, mikor védekeztünk, a nevezett ember ismét kitűnt viselkedésével, és mikor az utolsó lőszer ellövése után az alulírott megadta magát, a kiszabadult gróf Leiningen ezt az embert tevékeny helytállásáért, mint ellenség is, a legmagasabb dicséretben részesítette.

Hogy minden kísérlet őt a hitében csak tovább erősítette, ezt alulírott tapasztalta, hogy a több löveg által lőtt golyózáporban, a majd 300 fős, fedetten felállt ellenséggel szemben, nehéz helyzetben, veszély és nélkülözés közepette is esküjéhez hű maradt.

Az aláíró érzi nagy kötelességét ezen igazolásnak, melyben a legtisztább valóságot, a legkisebb ferdítés nélkül állítja és ezen altisztet merészeli legmagasabb és a mi legkegyelmesebb császárunknak és urunknak azon javaslatot tenni, hogy jutalmul az őrmesterek sorába emeljék.

Brünn, 1849. december 2.^[80] Georg Hammer százados

KA AFA Karton 1851. 1849-2-115a. Eredeti tisztázat, mellette az előterjesztés többi irata.

23
Sziget ^[81] , 1850. március 27.
Bizonyítvány.

Leopold Holletz tizedes a 14. századtól az 1849. február 24-én Cibakházánál egy ház védelmében a legfényesebb bátorságot és hősiességet mutatta, és csak az ő közreműködésével sikerült az alázatos alulírottnak Hammer százados életét megmenteni, mikor is gróf Leiningen őrnagyot fogságba ejtették.

Amikor ez az esemény szerencsétlenül végződött az alázatos alulírottal együtt a magyarok fogságába került, sem jutalom sem fenyegetés és bántalmazás, sem a felállított akasztófa látványa, majd a nélkülözés minden módja őt a kötelességétől egy pillanatra sem tudta eltéríteni.

Ellenkezőleg, emlékezve esküjére, amikor kijelentette, hogy a jó katona nem áll át az ellenséghez és nem okoz hátrányt a monarchiájának, a felkelők minden ajánlatát visszautasította és mindig igyekezett, a saját példáján keresztül és fáradhatatlan biztatással, szerencsétlen fogolytársait erősíteni a legfenségesebb uralkodóház iránti hűségben.

Mivel az alázatos aláíró az említett tizedes sorsában osztozott, ezért az elmondott magatartásnak szemtanúja volt, és hasonló alapon ezüst bátorsági érdem első osztályában, mint expro. tizedes részesült, ezért az alázatos alulírott kötelességének tartja, hogy hasonló igénnyel készítsen a tekintetes zászlóaljparancsnokságnak egy felterjesztést ezen kitüntetés érdekében, hogy ezt utólagosan tudomására hozza magasabb helyeknek.

Rudolph Schubert hadnagy

KA Belohnung Anträge 45. Eredeti felterjesztés.

24
Cibakháza, 1849. február 24.^[82]
Veszteségkimutatás.

	Halott		Sebesült		Eltűnt és fogságba esett
	tiszt	Altiszt és legénység	tiszt	Altiszt és legénység	tiszt	Altiszt és legénység
Károly főherceg- gyalogezred 3. zászlóalj	–	Cibakháza 1849. február 24.8210 fő	–	12 fő	–	11 fő
2. báni határőr- gyalogezred 3. zászlóalj	1 fő Jovanović főhadnagy	28 fő	1 fő Lazić alhadnagy	15 fő	–	–
Hardegg- vértesezred (elpusztult 3 ló)	–	–	–	–	–	–
12 fontos üteg	–	1 fő	–	–	–	–

KA AFA Karton 1851. 1848/49-13-21. Eredeti fogalmazvány.

25
Nagykőrös, 1849. március 18.
Veszteségkimutatás az 1849. február 24-én, a cibakházi ütközetben elszenvedett veszteségekről.

Csapattest	Mint	Halott		Sebesült		Eltűnt
		ember	ló	ember	ló	ember
3. Károly főherceg gyalogezred 3. zászlóalja	Georg Hammer százados és Strasser hadnagy	–	–	–	–	2
	Kobusil hadnagy	–	–	1	–	–
	őrmestertől lefelé	10	–	11	–	9
2. báni gyalogezred 3. zászlóalja	Jovanović százados	1	–	–	–	–
	Lazić hadnagy	–	–	1	–	–
	őrmestertől lefelé	28	–	15	–	–
7. (gr. Hardegg) vértesezred	rendes szolgálati ló	–	3	–	–	–
12 fontos gyalogüteg	őrmestertől lefelé	1	–	–	–	–
		40	3	28	–	11

Jellačić altábornagy

KA AFA Karton 1827. 1849-3-205a. Eredeti tisztázat.

26
Abony, 1849. március 1.
Ottinger vezérőrnagy jelentése Hartlieb altábornagynak.

A tegnapelőtt beküldött értesítésem, két hónap óta számomra a legjobb hírt hozta. Még a tavalyi év októberének utolsó napjaiban, a felkelők Bruck, Pahrendorf, Pressburg környéki mozgásáról szóló hírek hatására kellett hasonló célok érdekében cselekednem, mint most a báró Excellenciája és horvát bán főhadiszállására érkezett hírek nyomán.^[83] Eszerint Cibakházán három osztály Császár huszár, 1 zászlóalj Schwarzenberg gyalogos, három zászlóalj honvéd, 12-14 löveggel, hozzávetőleg 4.000 ember foglalt állást. A hidat olyan formán fedezhetik, hogy azt gyorsan lebonthatják, a túloldalt, a bal parton sáncokat és futóárkokat építettek. A sáncok mögött két löveget a híd pásztázására irányoztak, a felkelők féltik e pontot tőlünk. Az alulírott által Cibakháza felé kiküldött erős járőr azzal a jelentéssel tért vissza, hogy mindkét parton a felkelők önálló őrsei láthatók. Nagykőrösről egy lovasszázad jelentette, hogy Alpárt, Csongrádot, Kecskemétet az ellenség nem fedezi.

No 154. KA AFA Karton 1956. 1849-3-7. Eredeti tisztázat.

27
Szolnok, 1849. március 1. 12 óra.
Karger vezérőrnagy^[84] jelentése Hartlib altábornagynak.

Tegnap délelőtt Scheiner főhadnagy 5. hatfontos gyalogütege beérkezett és így az alulírott alakulata a szolnoki új állásában ezzel minden vonatkozásban rendelkezik. A mai éjszaka folyamán az előőrsök semmi különöset nem jelentettek.

Az alulírott tapasztalta, hogy a Cibakházán álló felkelők Szentmiklósról ^[85] jövő úton több honvédzászlóalj erősítést kaptak és hogy Cibakházán gróf Leiningen, a Leiningen-gyalogság egykori cs.kir. századosa, illetve egy bizonyos Répássi [sic!] szintén korábbi cs.kir. tiszt, viszi a parancsnokságot.^[86]

No. 54/op KA AFA Karton 1956. 1849-3-ad7. Eredeti tisztázat.

28
Nagykőrös, 1849. március 3. reggel 6 óra.
Stang kapitány^[87] jelentése Hartlieb altábornagynak.

Egy bizonyos Alois Böhm nevű kém nekem szóbelileg tett közleménye, a felkelőkről a következő híreket tartalmazta:

Tegnap, 2-án egész nap az ellenség jelentős erővel és négy ágyúval Szentesről Cibakházához és Földvárhoz vonult.^[88] A falvak innentől kezdve katonáktól üresek és a Tiszánál csak parasztok őrködnek. Az ellenség egész ereje, melyek korábban a szomszédos falvakban volt szétosztva, most Cibakházán egyesült. A nevezett Böhm szerint e csapatok Damjanovich [sic!] alárendeltségébe tartoznak és megfigyelte, hogy a Tiszán ma át akarnak menni, de mely ponton történik ez meg, erről nem hozott hírt. Hogy a felkelők állásukat el akarják hagyni mutatja az a tény, hogy közben a környék fogatosai által elküldött 4-600 kocsit egy későbbi alkalmazáshoz itt egyesítették. Egyesült ugyanakkor 800 ember Szentmártonból sáncárkok készítéséhez is.^[89] A Cibakházán álló erő tegnap 8 000 ember volt és 18 löveg. Ugyanezt a jelentést a hadtestparancsnoknak is elküldtem.

KA AFA Karton 1956. 1849-3-9b. Eredeti tisztázat.

29
Cegléd, 1849. március 5. délelőtt 10 óra.
Hartlieb altábornagy jelentése Jellačić altábornagynak.

Éppen most érkezett hozzám Karger és Ottinger tábornok urak jelentése, hogy az ellenség Cibakháza és Tószeg felől, a mi Tisza partunkon, támadáshoz a jobb szárnyunk ellen vonul. A gradiskai 2. tábori zászlóaljat, a likai 3. zászlóaljat, a Bittermann gránátos zászlóaljat, egy század banderiális huszárt ^[90], a 9. tizenkét-fontos, a 6. hatfontos és a 16. röppentyűüteg felét Törtel felé, menetre rendeltem, amely Ottinger tábornokot a jobb szárnyán fogja támogatni.

Minderről a jelentést alázatosan megtettem.

No. 341. KA AFA Karton 1956. 1849-3-22. Eredeti fogalmazvány.

30
Buda, 1849. március 7.
Windisch-Grätz tábornagy levele Jellačić altábornagynak.

A kinevezése alkalmából ma ide érkezett gróf Wartensleben kapitány ^[91] a Hannover huszároktól és egy olyan különös kijelentést tett, hogy Szolnok elleni sikeres rajtaütés szándékának megszületésében jelentős szerepe volt annak, hogy a Karger-dandár merészen elhanyagolt minden biztosítást. Az ellenség ugyanis már a támadás előtti napon Cibakházánál a Tiszán átkelt, tábort vert, és teljesen észrevétlenül, anélkül hogy egy járőrbe ütközött volna a jobb partján ezen folyónak felvonult egészen közel Szolnok elé, amikor a három riadólövés elhangzott.

Megfontolásra ajánlom Őexellenciádnak, milyen hátrányos lehet egy elhanyagolt biztosítási szolgálat a csapatok szellemére általában, és magas, ugyanaz tökéletes biztonság esetén. Egyetért velem, hogy a szokásos szabályzatok előírásainak figyelmen kívül hagyása a legszomorúbb következményekkel járhat.

Ily módon a legfontosabb cibakházi átkelőhelyet egyáltalán nem figyelni, ahová már nem egyszer volt szükség járőrt kiküldeni! Megtörténhetett, hogy az ellenfél világos nap, ugyanis reggel 7 és 8 óra között, egy olyan erővel, amely felkészületlen, gyenge csapatokból állt, átkelt.

Az a teljes meggyőződésem, hogy Őexellenciád a nézetemet osztja és erről engem azonnal meggyőz azzal, hogy a kettős éberséget, az áruló és a hírnökei által jól tájékoztatott ellenséggel szemben, elutasíthatatlan kötelességévé teszi. Nem tetszésemet ugyancsak kifejezem Karger vezérőrnagy úrnak és bízom benne, hogy nagy tudással és szorgalommal oda tud hatni, hogy a fegyvereink becsülete olyan csorbát ne szenvedjen mint az előbbi esetben megtörténhetett.

Őexellenciád velem ezért egészen szoros kapcsolatot tartson, hogy a mutatkozó esetekben az alárendelt tábornokok és csapatparancsnokok megfelelő felvilágosítással rendelkezzenek az önálló működéshez, ezzel a hasonló szolgálati fegyelmezetlenségek már ne következhessenek be ilyen könnyen.

No 594/op. KA AFA Sonderbestand Karton 1856. 1849-3-26. Eredeti tisztázat.

31
Abony, 1849. március 10.
Hartlieb altábornagy levele Jellačić altábornagynak.

Éppen most volt egy küldöttség nálam Szolnokról, amely Thomas Dubetz ferences guardiánból, Georg Ellek városi főjegyzőből, Stephan Nagy városbíróból állt, biztosítottak változatlan lojalitásukról és, hogy alázattal a királyi parancs alatt állnak. A következőket hozták hírül; – hogy az ellenség tegnap délután 2-től este 9 óráig elhagyta Szolnokot és a Tiszán keresztül Törökszentmiklósra és Cibakháza felé elvonult, miután a szolnoki hidat egészen lerombolta és a sóhivatallal szemben a Tiszán emelt hajóhidat lebontotta és Cibakháza felé leúsztatta. Továbbá közölték, hogy az ellenség Szolnokon 12 zászlóaljjal rendelkezett, lovassággal együtt kb. 25 000 fővel. Köztük a 3., a 9., a 28. honvéd zászlóaljjal, illetve ismeretlen számúakkal, egy Schwarzenberg zászlóalj, egy Porosz herceg zászlóalj, egy vadászzászlóalj, utászok, kettő huszárezred (a Ferdinánd és a Hannover), azután ismeretlen számú Hunyadi huszár, ulánusok és hajdúk Klapka alatt (ezt azonban nem látták) végül 40 löveg. Damjanich és Vécsey tábornokok voltak a parancsnokok, Répássy [sic!] nem tartózkodott Szolnokon.

Az ellenség ott egészen rosszul viselkedett: mindent raboltak és a házak tetejét a tábortűzhöz leszedték, a pénzt a sóhivatalból, a raktárból jelentős só mennyiséget magukkal vittek (a készlet azonban még mindig jelentős), bort, kenyeret, szalmát és szénát szintén elvitték magukkal vagy elpusztították.

A drágaság Szolnokon olyan nagy lett, hogy egy egész kenyér egy guldenbe kerül. A 307/op számú tegnapi parancsa szerint Tószeg és Várkony felé egy járőrt kiküldtem, mely még nem tért haza.

No 37. KA AFA Karton 1957. 1849-3-82. Eredeti tisztázat.

32
Cegléd, 1849. március 11. 10 óra.
Jellačić altábornagy jelentése Windisch-Grätz tábornagynak.

A magas hadseregparancsnokság tegnapi 653/op. rendeletére az I. hadtest csapataival ma Nagykőrösre menetelek, holnap pedig Kecskemétre. A két másik hadtest az elhagyott állásomat foglalja el.

Mivel a cibakházi és a csongrádi ellenség közelében az I. hadtest túlerővel megtámadható és ekkor már Őfőméltósága nem intézkedhet, az a hódolatteljes kérésem, hogy az engem követő két hadtest számára a fontos utasításokat megadni, hogy engem támadás esetén, olyan gyorsan ahogy lehet és minden rendelkezésre álló eszközzel, támogassanak.

KA AFA Karton 1826. 1849-3-115. Eredeti tisztázat.

33
Kecskemét, 1849. március 13.
Ottinger vezérőrnagy jelentése Jellačić altábornagynak.

A magas hadtestparancs következtében tegnap, 11-én délelőtt, egy lovasszázad és egy gyalogosztállyal Szolnok felé vonultam, ott a következőket, részben láttam, részben pedig a város, az elöljárók, sóhivatalnokok tapasztalták.

Az abonyi út szolnoki bejáratánál az ellenség az út baloldalán egy olyan védművet készített földhányással, ahol egy üteg könnyen elfér. Az út jobboldalán szintén egy földhányás található, ahol egy félüteg állítható fel.

A pályaudvar kevés kárt szenvedett, kivétel egy 30 lépésnyi pályaszakaszt, hol a síneket egészen kiemelték. Meghagyásomra azonban egy fél nap alatt, még 11-én használhatóvá tették. A tizenegy cölöpös fahidat a felkelők a Tiszán át történő visszavonulásukkor a víz felett lebontották, a cölöpöket a túlsó partra kihúzták, melyek mostanáig ott fekszenek.

204 q sót, melyet Halassy kormánybiztos magyar bankjegyekkel kifizetett ^[92], a felkelők elvittek, éppúgy a sóhivatali pénztárat, abban 6 000 forintot még magyar bankjegyekből. Az ottani sóhivatalnoki inspektor szerint a só készlet, még 135 000 q-ra tehető. A Szolnok elleni 8-i [sic!] támadás a lakosok elmondása szerint: a felkelő Damjanich Cibakháza felől 14 000 emberrel és 40 löveggel érkezett, ugyanazon nap estéjén Klapka, egy hasonló nagyságú erővel Törökszentmiklósról, Vécsey Földvárról, Répássy pedig ismeretlen helyről érkezett. 9-én, a két utóbbi 10 000 fő erővel vonult Szolnokra.

Az egész Szolnokon összpontosított ellenséges erő 40 000 fő és 80 löveg lehetett. 9-én délután a felkelőerőt fokozatosan kivonták a Tiszán keresztül, részben Cibakházára, részben Törökszentmiklós felé, mindez 10-én este 10 óráig tartott.

A Cibakházára vonuló erővel együtt leúsztatták azt a hajóhidat is, melyet időközben itt állítottak össze. Minden vízi alkalmatosságot, mely Szolnokon volt Tiszafüredre szállítottak, minden hajómalommal és áccsal együtt.

A két kórházban hozzávetőleg negyven sebesülttel találkoztam. Egy magán háznál feküdt Zahazek kapitány ^[93] a Császár-dragonyosoktól, aki nagyon sok vágott sebet kapott, egyedül a fejére tizet. Kérte majdani elszállítását Pestre.

A 8-i ütközetben az ellenség csupán halottakban 250 főt vesztett.^[94]

KA AFA Karton 1956. 1849-3-92. Eredeti tisztázat

34
Nagykőrös, 1849. március 13.
Wrbna altábornagy jelentése Windisch-Grätz tábornagynak.

Van szerencsém tudatni, hogy a Csorich-hadosztály és az egyesült dandár Montenuovo ezredes ^[95] vezetésével Ceglédről, a Bellegarde-dandár Abonyból, tegnap reggel 7 órakor elindulva és a legrövidebb úton délelőtt 10 1/2 beérkezett.^[96]

Az egyesített csapatok eddig is már előőrsöket és biztosító szolgálatot alkalmaztak és ezen nagy helységben jól elhelyezkedtek.

Ahogy megérkeztem tudakozódtam az ellenségről és tapasztaltam, hogy itt a Tiszánál levő Alpár felé menetelő osztályon kívül csak Cibakházáról néhány előőrsöt toltak előre. A járőr, mely Cibakháza, Kécske és Alpár felé, tegnap este és ma korán 2 órányira pásztázta a terepet, az ellenségnek nyomát sem látta.

Ma két különítményt küldtem Cibakháza és Kécske felé azzal a paranccsal, hogy lehetőleg ebbe az irányban a Tiszáig meneteljenek és a túlsó parton lehetséges ellenség felállításáról, erejéről és szándékáról határozott híreket hozzanak.

Három pozsonyi hentes, akik ma Cibakházáról ide érkeztek, miután Görgeivel egy megkötött szállítási szerződést teljesítettek és Pozsonyba visszatérőben vannak, a következőket közölték: Gögeivel meneteltek, három dandárnál elosztva hajtották a marhákat. A felkelők Poroszlónál Tiszafüred felé átkeltek a Tiszán.

Az ellenséges felkelő sereg 5-én Tiszafüreden volt. Szolnok felé nem kellett menetelni, ellenben 5-én már a Peltenberg-dandár [sic!] Egyek felé elvonult. Ez 6000 fő erősségű volt. 6-án és 7-én utána indult két dandár, az ellátók és néhány paraszt szerint Tokaj felé mentek. Görgei még 9-én Tiszafüreden lehetett bár Egyek felé elmehetett. Tiszafüreden maga Kossuth négy napig volt, Dembińskivel, Görgeivel, Klapkával és Guyonnal együtt.

Lefelé a Tiszán az első ellenséges osztály – mindenesetre egy gyenge dandár – Törökszentiklóson található, az előőrse Dörs-ön ^[97] áll, mely egy századból néhány huszárból és két ágyúból állt és az utat fedezték.

Cibakházán az ellenség hasonló erőben állhat mint Törökszentmiklóson, és még hat löveggel, melyek részben a Tisza-hídnál, részben hátrébb állnak. A híd maga gyenge és olyan rossz állapotú, hogy a közepén új pallókkal fedték. A hídnál az út déli részén 15-20 paraszt egy sáncot állít helyre. A híd ezen oldalán a gátútnál található fákat néhány száz lépésre kivágták, úgy hogy a bal – valamelyest uralkodó – partról szabad kilátás legyen.

Vajon a szolnoki támadásnál alkalmazott tömeget a Tiszán lefelé vezényeltek volna, vagy egy más ok miatt visszavonulhattak, erről ezek az emberek nem tudtak.

Vajon főként helyesen látták e a dolgokat és nem valami éppen ellenkező adatokat mondtak, ennek megállapítására további tájékozódásra van szükség, ezért törekszem ezeket beszerezni és többet megállapítani. Most úgy gondolom legjobban teszem, ha mind a három hentest, néhány hozzájuk tartozó szolgával együtt, ezen alázatos jelentéssel, a 2. vadászzászlóaljtól Hentzy főhadnagy úrral és néhány kísérővel a magas főhadiszállásra küldöm.

Éppen most kaptam a polgároktól a hírt, hogy a Tisza tegnap este óta ma reggelre az alacsony partrészeknél kiöntött és az alacsonyabb részeket elöntötte

No. 114/op. KA AFA Karton 1826. 1849-3-148. Eredeti tisztázat.

35
Buda, 1849. március 14.
Windisch-Grätz tábornagy levele Jellačić altábornagynak.

Most érkezett el az időpont, hogy a Tiszánál megállapodjunk. Ez azért is könnyebbnek tűnik, mert a folyón, a Kecskemét és Cegléd között összevont hadseregünk, átkelhet és a Tisza bal partján lévő ellenségre kényszeríthetjük akaratunkat, melynek sem erejét, sem állásait nem ismerjük pontosan, de a döntő manőverrel magatartásának további irányát megszabhatjuk.

Ezen feltevés azt takarja, hogy számunkra előnyös a cibakházi és a szolnoki átjárónál maradni, ezzel biztosítva egy olyan bázist, melyre támaszkodva távolabbi hadműveletek indíthatók és a kedvezőtlen fejlemények estén kellő fedezetet nyújt.

A szükséges hadműveleteket ugyanis el kívánom rendelni, melynek érdekében az I. hadtest Alpárnál létesítsen átjárót, kelljen át és a Tisza, illetve a Hármas-Kőrös mentén vonuljon előre, ezalatt a III. hadtest a cibakházi átjáró felé fordul és ott, a támadás számára kedvezőtlen állapotú helyen a hidat birtokba véve a folyón átkel és a Tisza mentén vagy le-, vagy felfelé halad tovább. Az összeköttetést az I. hadtesttel a leggyorsabban helyreállítja. A szolnoki partot eközben a III. hadtest néhány zászlóalja, vagy a Csorich-hadosztálytól egy összevont, megfelelő számú lövegekkel ellátott kötelék szállja meg.^[98] Mindezekből látható, hogy a hadtestparancsnok urak egyeztetett javaslatának engedek és ehhez csupán azt kívánom hozzáfűzni, hogy Szolnokkal szemben szükséges huzamosabban tüntetni az ellenség figyelmének a lekötésére, de igen nagy körültekintéssel, nehogy az túl közel kerülve Szolnokhoz a Tisza jobb partjára átjöjjön, ezzel jelentős veszélyt idézzen elő. A cibakházi és a szolnoki átjárókat, mihelyt a Tisza bal partján állunk, sáncokkal biztosítani kell és a megkívánt lövegekkel ellátni.

Báró Csorich altábornagy parancsnoksága alatt álló csapatokat egy hátsó központi állásba rendeltem Cibakháza és Alpár közé úgy, hogy akár jobbra, akár balra alkalmazni lehessen az ellenség ellen, aki Csongrád felől, vagy Félegyháza felől, ha az a folyó alsóbb szakaszának birtokában valahol átkel, veszélyeztetheti az alpári átkelőt.

Mindezeken túl döntő elhatározásom, hogy a két hadtest sikeres egyesülés után a Törökszentmiklós, Karcag vonalon haladjon, mert meggyőződésem, hogy az ellenség főereje itt található. Ajánlom tehát ennek figyelembevételét elsősorban, hisz ez a legfontosabb számunkra, nehogy egy gyengébb ellenséges oszlop után haladjunk, mert az ellenség főereje ekkor – az őt álcázó csapat fedezése mellett – a Tiszához kijuthat és a folyó jobb partján támadó tevékenységet folytathat.

A mi legfontosabb feladatunk tehát, megállapodni a Tiszánál. A további hadműveletet attól teszem függővé, hogy az ellenség mit csinál, az azonban a legfontosabb, hogy a folyó átjáróit biztosítani kell.

A most tervezett hadműveleteknek csupán az alapelveit jeleztem, a részleteket a hadtestparancsnok urak kipróbált belátása fogja szabályozni, ehhez azonban állandó összhangra van szükség, mivel csak ily módon lehet sikerre számolni.

A hadművelet azonnal elkezdődik, ha minden szükséges előkészületet megtettünk, az időpontot csak ez határozza meg. Ehhez legnagyobb figyelmet ajánlok a titoktartásra, gondolom továbbá, hogy az országos szállítójárművek összevonása, melyek elsősorban kenyér és fa vonatkozásában a hadseregszükségleteinek pótlását szállítják Szolnokról a Tiszán keresztül, minden feltűnés nélkül már megkezdhető.

A több mindenre vonatkozó intézkedéseket siettetem, mivel az a kívánatos, hogy az ellenségnek ne hagyjunk időt a manővereinek megváltoztatására és ne tűnjön fel az a pont, ahol mi számbeli fölényben vagyunk.

A Ramberg-hadosztály egyelőre Hevesen marad, előretol azonban egy osztályt a Tiszafüred, Poroszló közötti átkelő megfigyelésére, mely azonban állandó mozgásban marad, hogy álláspontjának állandósága ne okozzon vereségét. A hadosztályparancsnok úrral megegyeztünk, hogy a hátrahagyott kémek mindent amit az ellenségről a Tisza-mentén fel Tokajig lehet felderítenek és nekem a fontos fejleményeket küldönc útján azonnal jelenti.

Ceglédre négy hídlépcsőt irányítottam és a III. hadtest rendelkezésére bocsátottam. A II. hadtest 8. utászszázadát azonnal szintén oda irányítottam és ezen lépcsőket is hozzárendeltem. Ez a III. hadtest cibakházi átkelését könnyebbé teszi, az átkelő későbbi biztosítására a tábori tüzérigazgatóság 3 tizennyolc-fontost a megfelelő lőszerrel küldjön ide.

No 690/op. KA AFA Karton 1957. 1849-3-106. Eredeti tisztázat. Hasonló tartalmú levelet küldött a tábornagy Georg Ramberg altábornagynak is, melyet közöl: Saját kezébe… 91–92. old.

36
Cegléd, 1849. március 16.
Schlik altábornagy levele Jellačić táborszernagynak.

Éppen nekiállni szándékoztam az írásnak, amikor Excellenciád hasonló szándékkal elkészített, No 345/op számú, március 15-én Kecskeméten kelt javaslatát megkaptam, mely számomra nagyon kellemes, mivel nézeteink ismét találkoztak. Nem mulasztom el, hogy a részemről már elkészített javaslat Excellenciádhoz eljusson.

Mind a visszaérkezett kémek hírei, mind a megérkező járőrök jelentései megegyeznek abban, hogy Törökszentmiklós csak gyengén megszállt, csaknem mind irreguláris csapatokkal, Cibakházán ellenben minden kompot egyesítettek, erősen megszállták reguláris csapatokkal, ez azt mutatja, hogy az átkelő fontosságát belátták. Úgy tűnik az ellenség elhatározta, hogy azt erősen tartja.

Ennek következében ma egy felderítést végeztem, aminek az eredményként a következő javaslatot teszem:

Az átkelést Szolnoknál, pozíciós lövegekkel támogatva erőltetni kell ^[99], ugyanis csak ez lehetséges, hisz akár Abonyon túl, vagy Szolnok, Tószeg és Törtel felé Ceglédre visszahúzódni lehetetlen. A hadművelet számára különösen a kedvező tél és a hosszú szárazság a mocsarakat Tószög és a Tisza között úgy kiszárította, hogy ott akár a híd-lépcső, akár a nehéztüzérség, részben a felégetett nádason, mindenütt szilárd helyen a Tisza-part elérhető, a hídverés minden körülmények között végrehajtható és utász segítséggel rövid idő alatt egy átkelő úgy létrehozható, hogy minden fegyvernem számára az átkelés foganatosítható, abban az esetben persze, ha nem jön esős időjárás.

Szolnokról egyébként vezet egy út közvetlenül a Tisza jobb partján Tószegre, a felderítését elrendeltem és várom az eredményét.

A Tisza bal partján 6-800 lépés menet után elérhető az az út, mely Törökszentmiklós és Szolnok felől Cibakházára visz le, ennélfogva felállítanék egy dandárt Törökszentmiklós felé, a másik kettővel azonban Cibakháza felé fordulnék, azért hogy ezen jobbról bevehetetlen állást hátba és szárnyba fenyegessem és e fontos átjárót elfoglaljam, mialatt a lovasságom nagyrészt, amit kéznél tartok a Tisza jobb partján maradhatna. Ennek végrehajtása és Cibakháza elfoglalása után, Törökszentmiklós környéke felé támadólag lehetne fordulni, vagy Szolnokkal szemben egy hídfő kiépítésére korlátozni tevékenységünket, aminek egy hajóhíd, vagy pontonok, esetleg a Cibakházánál felhalmozott vízi közlekedési eszközök felhasználása révén lehetne összeköttetést biztosítani Szolnokkal. Ennek megvalósítása esetén két fontos tiszai átkelőhely jutna a kezünkbe, a vasút pedig biztosítaná a támadó hadjárathoz oly fontos lőszer és élelmiszer készletek utánpótlását. Ezen előny egy egyszerű manőverrel jelen pillanatban kevés vérrel megszerezhető. Ami ma, holnap és holnapután lehetséges, lehet, hogy később többet már lesz az. Ehhez és egy jeligét ismétlek Excellenciádnak: „Gyors tettek és a szerencse eljő”

Ezen vállalkozás sikeréhez Excellenciád a következőkkel tud lényegesen hozzájárulni:

1., A déli részt erősen megszálló ellenséges haderőt, ki kell ugrasztani, elhitetve vele, hogy a fentebb lévő Alpárnál a Tiszán átkelni szándékozunk.

2., Báró Csorich vezérőrnagy abban a pillanatban, amikor az átkelést végzem, egy elterelő látszattámadást indít Cibakházánál és ehhez az egész erejét szét kell bontakoztatnia. Én magam egy hasonlót teszek azért, hogy az egyéb ellenséges csapatokat Szolnoknál tartsam.

3., Báró Csorich vezérőrnagyot utasítani kell, hogy abban a pillanatban, amikor Cibakházánál a hátba-, vagy oldalba támadva az ütközet megindul, egy elterelő arctámadást indítson.

Excellenciádnak ezután kellene a legnagyobb, pecsétes titoktartással, Alpár helyett, Cibakháza felé vonulva azt gyorsan elérnie.

Ha Excellenciád e tervvel egyetért, úgy a parancs kézhezvételének pillanata után 30 órával a Tisza bal partján állhatok.

A hídkészlet és a tizennyolcfontosak mellett a 8. utászszázad Cegléden található állásban, a 16. utászszázad viszont még nem érkezett meg, azonban várjuk.

A mellékelt vázlatból a tervem érthetővé válik. Mindenesetre a további parancsra várok, egyelőre ez korlátoz, addig is az ellenségről híreket gyűjtök, hogy minden eshetőségre felkészültek legyünk.

Görgeyről és hadtestéről éppenséggel semmit sem tudunk.

Abban a pillanatban, amikor ezt a levelet zártam, Windisch-Grätz herceg szárnysegédjétől megkaptam a 353/op számú parancsiratot. Mivel a következő hadműveletet, amit szilárdan határozottan tanulmányoztam, oly módon fogom végrehajtani, hogy holnap korán a hídlépcsőt és hadtestem egy részét úgy irányítom, hogy mind Excellenciád akaratának megfelelően a szolnoki átkelést végrehajthatja, mind a lehetőség megmaradjon, az általam leírt javaslat végrehajtására.

No 409/op. KA AFA Karton 1957. 1849-3-119. Eredeti tisztázat.

37
Kecskemét, 1849. március 16.
Jellačić táborszernagy levele Windisch-Grätz tábornagynak.

A folyó hó 14-én kelt 687. és 690/op. számú magas parancs következtében, a Tiszát mind a két hadtesttel át fogom lépni, úgy hogy Schlik altábornagy úr a gyaloghidat és a tizennyolc-fontosokat meg fogja kapni, vele érintkezésbe lépek. Az átkelést magát illetően, szükségesnek tartom a szolnoki pont érdekében a következő gondolatokat kifejeznem. Alpárral szemben a nád és a mocsaras hely miatt a csapatok felfejlődése és mozgása nagyon nehezített. Cibakházánál pedig számunkra a földrajzi helyzet olyan hátrányos, hogy Ottinger tábornok ott az átkelést, a legnagyobb nehézséggel járónak és bizonytalannak tartotta. A legtöbb előnyt egy szolnoki átkelés egyesíti, ott a jobb part uralja a túloldalt; és mivel Karcag, Debrecen a műveleteink következő céljai, hat mérföldet így harc nélkül tehetünk meg.^[100] A felállított tizennyolc-fontos ágyúk az átkelést megkönnyítik. Azt kívánhatom, hogy kapjak 6 órát, amikor ott a pozíciót felveszem.

Mivel Todorović tábornok a szerb segédcsapatait elküldte és csupán 7 zászlóalja és 1900 lovasa van, mely csupán egy most szervezett erő értékkel rendelkezik, így tevékenységével a hadműveletünknél csak kevéssé számolhatunk.

Mindezekért kérem még egyszer Őfőméltóságát, a követendő útvonalamról tájékoztasson és még egy újabb erőfeszítéshez minden eszközzel támogasson. Éppen ezért kívánatos lenne, az erdélyi és a bánsági parancsnokság tájékoztatatása és utasítása.

A hadműveletemről Őfőméltóságát lehetőleg pontosan igyekszem tájékoztatni.

No 345/op. KA AFA Karton 1864. 1849-3-ad 81. Eredeti másolat.

38
Főhadiszállás, 1849. március 17.
Windisch-Grätz tábornagy levele Jellačić táborszernagynak.

Excellenciád ezen hó 16-án kelt 345/op. számú jelentését megkapva, emelkedett tisztelettel, a következőket válaszolom.

Amikor Excellenciád az alpári és a cibakházi átjáróval kapcsolatos helyi nehézségekre mutat, akkor nekem mindenképpen a szolnoki pont mellett kell döntenem. Észrevételezem azonban, hogy a cibakházi átjárót mindenesetre erősen figyelemmel kell kísérni, azért hogy az ellenség onnan induló, állandó támadási kísérleteit ellenlökéssel megakadályozzuk. Mihelyt azonban Szolnoknál a Tiszán sikerül átkelni, a cibakházi állandó hidat is biztosítani kell. Egyébként Excellenciádnak nyíltan megvallom, hogy a folyó hó 14-i diszpozíció megváltoztatását – a már fent említett, egészen megnyugtató okok miatt – csak némi ellenkezéssel fogadhatom el. A szolnoki átkelésnél, amikor az ellenség megtévesztéséről már nem lehet szó, és egy nyílt arctámadás következik be, a sikerért jót állhatunk, bár az Alpár felöli szárnyművelet legalábbis elég biztos kilátásokkal járhat.

Ami az igényelt három tizennyolc-fontost illeti, ebből a típusból, mely lövegtappal ellátott, hiány van, ezért Excellenciád kívánságát nem teljesíthettem. Arra viszont már intézkedtem, hogy Bécsből kazamata lövegtalppal ellátott vas tizenkét-fontosakat a megfelelő számban küldjenek, ezek a napokban megérkezhetnek, miáltal nem csupán a szolnoki átjárót magát, hanem megcélozható az elrendelt építkezés és az ottani hídfő felfegyverzésének biztosítása.

Az Excellenciád által megjelölt csapatok ereje, melyeket Todorović vezérőrnagy irányít, nem szolgálhat bázisul egy becsléshez, hanem ahogy magas helyről, Trifunatz udvari tanácsostól mostanában értesültem, jelenleg 40 000 talpraesett katona Szegednél és Szabadkánál, áll és az egyesülést Excellenciáddal sóvárogva kívánhatják, gondolom hogy függetlenül magasabb érdekektől, egy szolnoki átjáró előtti egyesülés lehetőségének megteremtését ezzel a hadtesttel, nem veszthetjük szem elől.

Én részemről Excellenciád fáradozásait ebből a szempontból a legmesszemenőbben támogatom. Közben egy befutott kémjelentés alapján, ezen hónap 15-én Görgei hadteste (17-18 000 fő) Szerencs, Bekecs, Bénye ^[101] helységekben összpontosul és Miskolc felé nyomul.

No 729/op. KA AFA Karton 1957.1849-3-120. Eredeti tisztázat.

39
Abony, 1849. március 17. 23 óra 30 perc.
Kriegern vezérőrnagy^[102] levele Schlik altábornagynak.

Egy Menhárt nevű hatvanéves, székesfehérvári gazdasági-hivatalnok kijelentése alapján, aki éppen Kécskéről ^[103] puttonyokat fuvarozott ide, a felkelő sereg (20 000 főnyi erősségű) ma délben Cibakházánál a Tiszán átmenet. Ez a hivatalnok este 5-kor a Kisharangos csárdánál jutott át az ellenséges őrláncon (nem messze a tetétleni csárda hídjától a Szolnok-kőrösszegi úton) és találkozott ugyanott egy mellé szegődött huszárőrmesterrel, akinek a segítségével az előőrsi láncon sikerült átjutnia. Ettől az őrmestertőr hallotta, hogy az ellenség ma este szándékozik Butzta-n ^[104] keresztül Kecskemét felé vonulni, mely helységben számtalan együttműködőre számítanak, ott sok Kossuth-párti tartózkodik és sok fegyver és kiegyenesített kasza található. Holnap korán, napkeltével rajta lehetne ütni azon a nagy lövegoszlopon, mely ma Nagykőrös magasságában menetelt. Ez a hivatalnok még sok őrtüzet is látott Szent György-puszta felől, bár egy szárny svalizsér éppen akkor Törtel és Dosek ^[105] felé felderítésen volt.

KA AFA Karton 1864. 1849-3-90. Eredeti fogalmazvány.

40
Nagykőrös, 1849. március 18.
Csorich altábornagy jelentése Windisch-Grätz tábornagynak.

Egy Cibakházáról érkezett zsidó kereskedő, aki azt a helységet ma délelőtt 10 órakor hagyta el és Nagyváradról érkezett, kijelentette, hogy a Tisza ezen oldalán a felkelők nagy tömegét találta, akik ezen a reggelen még a Kis- és a Nagy-Harangos csárda között táborban lehettek. Véleménye szerint dél körül egy második táborba, másfél órányira hátrébb, az ezen oldalon található Jenőre vonulhattak.^[106]

Ez a tartózkodási hely valószínű, mivel gyalogság és tüzérség is található náluk.

Az ellenséges előőrsök huszárokból állnak, Cibakháza és Nagykőrös között többel is találkozott és egy század huszárral a Kutyakaparó-csárdánál is. Erős huszárjárőröket látott egyébként minden irányba vonulni.

Az elmúlt pénteken Kossuth Cibakházára érkezett és ezen a napon kezdődött a csapatok átkelése a Tisza jobb partjára.

Ezután, amit a csapatoktól hallott a magyarok az állásainkra szándékoznak támadni és csak még Görgey vezetésére várnak.

Ezeket a szavakat Wyss tábornok úr már szóban jelentette. Egy órával ezelőtt azonban Cibakházáról érkezet néhány paraszt, akik ott bort adtak el és a kijelentéseik, minden lényeges vonatkozásban megerősítik az előbbieket és gondolom, hogy ezt azonnal a magas hadseregparancsnokságnak jelenteni kell.

Egyébként az 1. és a 2. hadtesttől azonnal kiküldtek erős lovas-járőröket Cibakháza, Újkécske és Alpár felé, amit reggel más osztályokkal megismételnek.

Minden intézkedést meghoztunk, hogy az ellenség valamikor reggel szándékozott Nagykörös elleni támadása esetén, gyorsan odavonulhassunk.

KA AFA Karton 1826. 1849-3-206. Eredeti tisztázat.

41
Abony, 1849. március 21. éjjel 1 óra.
Parrot vezérőrnagy^[107] tájékoztatása Jellačić táborszernagynak.

Egy Szolnokról ideérkezett vasúti hivatalnok a következőket közölte velem:

Tegnap délután a vasúthoz érkezve tapasztalta, hogy a már korán Szolnokot elérő honvédek egy mérnököt az ottani állomásról magukkal akartak vinni, de az viszont Szolnokon akart maradni. Az ott tevékenykedő nyugdíjas Body őrnagy, egykor a Máriássyaknál szolgált, majd a hivatalhoz belépett ^[108].

A vasutat ért kár jelentéktelen, bár az akkor Szolnokon található szerelvényt, mozdonyt és négy személykocsit, ottmaradásra kényszeríttették.

A svalizsérek a honvédeket elűzték és késő este még a városban voltak. Ugyanazok járőre végigjárta a vasutat és közölte, hogy másnap korán egy dandár jön hidat verni.

Többhelyről érkezett kijelentés szerint a cibakházi ellenség jelentős számban felvonult és megindult, Törökszentmiklóson csupán 70-80 ember maradt.

Kossuth Cibakházáról Vécseyvel együtt Törökszentmiklósra érkezett, mert elégedetlen volt az ottani parancsnoksággal.

Továbbá ugyanő közölte, amit azonban nem akart megerősíteni, hogy a cibakházi hidat lebontották, míg másokat felgyújtottak.

Tószeg irányában őrtüzek láthatók, azonban nem biztos, hogy a jobb, vagy bal parton.

A parasztok, akik nyomorúságukban a Tiszán felfelé jöttek elmondták, hogy ma – véleményük szerint – Árokszállás környékéről erős ágyúzást véltek.

Virradat után egy erős járőr megy a megjelölt hely felé.

Bár törekszünk a vasút mozdonyát és kocsijait Szolnokról közelebb hozatni, mivel a vasúti hivatalnokok a katonai kényszer csábításában nem bíznak, csak akkor vállalnak felelőséget, ha a szerelvény saját szemük előtt maradhat.

KA AFA Karton 1957. 1849-3-148. Másolat.

42
Buda, 1849. március 21.
Windisch-Grätz tábornagy levele Jellačić táborszernagynak.

Tudomásomra jutott, hogy az ellenség csupán néhány nappal ezelőtt, kb. 12 000 emberrel és 40 löveggel Cibakházánál a Tisza jobb partjára átkelt és az átkelőhely, valamint Nagykőrös között egy egész éjszakát táborozott.

Bevallom, számomra az teljesen megfoghatatlan, hogy egy ilyen vállalkozás az összpontosított és tökéletesen rendelkezésre álló haderőnk szemeláttára, csupán néhány mérföldnyi távolságra megtörténhetett és ezt a szép alkalmat az ellenséges hadtestet megsemmisítésére, hogyan lehetett elmulasztani.

A dolgot el kell viselnem – mit elfogadni alig tudok –, de erről Excellenciád szíveskedjék jelenteni.

No 779/op. KA AFA Karton 1957. 1849-3-ad157. Eredeti tisztázat.

43
Cegléd, 1849. március 22.
Jellačić táborszernagy jelentése Windisch-Grätz tábornagynak.

A folyó hó 21-én No 779/op. számú magas meghagyásra Őfőméltóságának jelentem, hogy mindenek előtt 17-ről 18-ra virradó éjszaka ellenséges osztályok Cibakházánál a Tiszán átkeltek, 18-án Karánál ^[109] és néhány közelben lévő tanyán táborba szálltak, ahol egy éjszakát töltöttek. Az I. hadtest 18-án éjszaka pont menetben volt Kecskemétről Nagykőrösre és amikor én ugyanoda este megérkeztem, akkor kaptam a hírt is az átkelésről. Ez már késő volt egy hadművelet végrehajtására, egy már teljesített menet után és, mivel az ellenség 3 mérföldre állt és egészen besötétedett.

A következő reggel azonban szemrevételező osztályokat küldtem oda és ezek olyan jelentéssel tértek vissza, hogy csupán tábor nyomokat találtak; azok (ti. a magyarok – Cs. T.) már koraeste és éjszaka újra átkeltek a Tiszán.

Mivel az ellenség a tiszai átjárójához egészen közel táborozott, valamint olyan erővel hajtotta végre az előrenyomulást, mely nálunk nagyobb volt, a Tiszán akadálytalanul visszavonulhatott.

Mi már több menetre készültük, név szerint a két utolsóra Nagykőrös és Cegléd felé, és mihelyt a mozgásunk elindult, jelzőtüzek lettek láthatók az ellenség irányában.

Egy 18-án este a befutott egy olyan jelentés is, hogy azon a napon erős ellenséges oszlopot láttak Nagykőröstől egy órára, a közelebbi nyomozás azonban megállapította, hogy saját önálló oszlopaink voltak.

No 394/op. KA AFA Karton 1957.1849-3-157. Eredeti fogalmazvány.

44
Abony, 1849. március 23. délelőtt ¾ 12 óra.
Rastić vezérőrnagy jelentése Jellačić táborszernagynak.

Itt volt Szapáry gróf egy tisztviselője, aki tegnap Kecskén ^[110] volt, s azt mondta, hogy ott a Hunyady-huszárok előőrse áll, amelyből 8 főt látott, akik őt akadálytalanul átengedték. A parasztok azt mondják, hogy Cibakházánál, a Tisza innenső partján parasztok által sáncokat hányatnak, s hogy az terjed, miszerint Bem felkelő tábornok Erdélyből Cibakházára érkezett. Egyébként azt beszélik, hogy a fölkelők nagy szükséget szenvednek, s hogy közülük sokan eladják lovukat és fegyverüket, és elmennek.

Egy ma hajnalban Szolnokról érkezett nő, aki ügyeiben Pestre utazik, elmondta, hogy Szolnokon ma 12.000 fő számára rendeltek szállást előkészíteni, s hogy a magyarok, akik elvonulásukkor minden hajót és minden alkalmatos faanyagot, vasneműt és kötélzetet, továbbá minden ácsot magukkal vittek Szolnokról, azt hirdetik, hogy ott ismét hidat vernek. Azonban ez a vallomás éppen ellenkező szándékot látszik elárulni számomra, s puszta cselfogás lehet.

Éppen most érkezik ide a ma hajnalban innen Rékás felé, napkelte előtt Újházig küldött lovas járőr, és azt jelenti, hogy azon a környéken nem lelni ellenséget.

Az éppen most Szolnokról érkező járőr egy mérnököt hozott magával Szolnokról, aki azt mondja, hogy a magyarok minden ácsot, asztalos, famunkást Szolnokról kirendeltek, és elvittek. Tegnap óta Akolkertnél egy hidat kellett verniük Törökszentmiklós magasságában. Szolnokra a lakosok tudomása szerint ma vagy holnap 5-6000 fő érkezik. Várkonynál is jelentős csapatok keltek volna át és Cibakházánál.

A Tószeg felé kiküldött járőr még nem tért vissza, s ha valami fontosat jelentene, utólag közölni fogom. A fent említett Steimert nevű mérnök azt is mondja, hogy a magyarok vasárnap vagy hétfőn egy rajtaütést vagy támadást szándékoznak végrehajtani.

Rábeszéltem őt, hogy még ma Cibakházára és Törökszentmiklósra utazzon, s biztos híreket hozzon számunkra. Jó díjazást ígértem neki, és 10 forint készpénzt adtam neki útra. Arra utasítottam, hogy visszaúton tüstént a magas hadtestparancsnokságra menjen.

KA AFA Karton 1827. 1849-3-267b. Eredeti tisztázat. Közli Hermann–Kucza, 19. old.

45
Cegléd, 1849. március 23-án délután.
Jellačić táborszernagy jelentése Windisch-Grätz tábornagynak.

Őfőméltósága folyó hó 22-én 792/op számú intézkedésének alázatos végrehajtásával kapcsolatban jelentem, hogy minden tudakozódás ellenére sem tudható, hogy a cibakházi híd szétrombolásával vagy felégetésével kapcsolatban milyen munkálatok történtek.

Ami a sáncmunkákat illeti, melyet az ellenség Cibakházánál végzett, a Tisza bal parti munkákat illetően nem kaptunk megbízható értesüléseket, a jobb partival kapcsolatban az létesült, amit az „a” szakasz mutat, amely az ottani földnyelvet elszigeteli, hogy a gátútnak egy árokkal történő megszakításával azon hely és [maga a híd a lövetéstől közvetlenül] ( A fogalmazó beszúrása.) biztosítottá váljon.

[– hogy a hírek összhangban legyenek, hogy a híd korábbi állapotban van, ma újra egy járőrt küldök Cibakháza felé, hogy a hídról és az ottani állapotokról híreket szerezzen]. (A fogalmazó beszúrása.) A tegnapi nap folyamán a tetétlen-pusztai járőr két huszárt és egy szlovákot, aki mint honvéd nyilatkozott, hozott be.

Ezen emberek összehangzóan állították, hogy az elmúlt héten részben Cibakházán, részben előtte a felkelők összpontosított ereje a következő csapatokból állt:

4 osztály Császár-huszár

2 osztály Ferdinánd-huszár

2 osztály Hannover-huszár

2 osztály Hunyadi-huszár

1 zászlóalj Porosz herceg-gyalogos

1 zászlóalj Wasa-gyalogos

15 zászlóalj honvéd

A lövegszám ismeretlen

A lovasságnak Törökszentmiklósra, a gyalogságnak Mezőtúr, Tiszaföldvár és környékére kellett visszavonulnia.

Az érkező hírek szerint, mely a túlsó partról érkezett hozzám, Klapka a hadtestével és 70 löveggel Törökszentmiklóson áll.

No. 405/op. KA AFA. Karton 1957.1849-3-166., tisztázat AFA Karton 1827. 1849-3-269.

Eredeti fogalmazvány. (A szöveg mellett vázlat található.)

46
Cegléd, 1849. március 25.
Jellačić táborszernagy jelentése Windisch-Grätz tábornagynak.

Ahogy Őfőméltóságának ma reggel már nagy tisztelettel jelentettem, Abonyból egy hírszerzőt küldtem ki Cibakháza felé, aki mostanra Törökszentmiklóson és Szolnokon keresztül visszatért, a következőket jelentette:

Cibakházán Damjanich vezetésével 12 000 ember és négy üteg áll, aki jelenleg távol van, a parancsnokságot egy bizonyos Asbóthnak adta át ^[111]. Ugyanott két híd található, de jelenleg mind a kettő sérült és valószínűleg három nap alatt tudják helyreállítani.

A régi híd több pillére széttört, az újat, amelyiket valamikor a folyón úsztattak le és itt szerelték össze, a szél törte szét és ugyanakkor egy ágyú hat lóval a folyóba esett.

Törökszentmiklóson 14 000 ember áll hat üteggel.

Csikóskertnél egy hidat vernek.^[112]

Az ácsokat és a malmokat Szolnokról Fegyverneknél összpontosították: amikor a vízállás megengedi, akkor vagy Fegyverneknél, vagy Tiszabőnél megkezdik a hídverést.

Az ellenünk indított támadást 24-én vagy 25-én akarták végrehajtani, azonban a rossz idő miatt halasztást nyert; azonban ennek a kémnek kevésbé hiszek a szolgálataiban, mivel Szolnokon úgy jött át a Tiszán, hogy az ellenség ebben nem akadályozta és a saját szavai szerint velük ezt megbeszélte.

A jelentését csak azért közlöm, mivel Őfőméltóságánál más jelentéssel összevethető lesz.

No 427/op. KA AFA Karton 1957.1849-3-185. Eredeti fogalmazvány. Közli Hermann–Kucza. 26. old.

47
Cegléd. 1849. március 27. 12 óra.
Jellačić táborszernagy jelentése Windisch-Grätz tábornagynak. ^[113]

… Éppen most kísértek két szlovákot az előőrstől, akik tegnap hagyták el Kecskemétet. Tegnap délután láttak egy egészen nagy gyalogságból és lovasságból álló ellenséges csapatot, mely zeneszóval menetelt. Ezen két ember megszolgálta, hogy higgyünk nekik. Az ellenséges járőrök már Nagykőrösig pásztáznak.

Azonnal egy erős felderítő járőrt küldtem Nagykőrös felé azon feladattal, hogy az ellenséges erőről lehető legbizonyosabbat jelentsenek nekem, amiről Excellenciádnak azonnal jelentek.^[114]

No. 439. KAAFA Karton 1827. 1849-3-328. Eredeti tisztázat.

Ezredtörténetek

1
Julius Stanka: Geschichte des k. und k. Infanterie-Regimentes Erzherzog Carl No. 3. Wien, 1894. (551–553. old.)

A cibakházi Tisza-híd lerombolására 1849. február 24-én indított vállalkozás.

Február 24-én éjjel a bán kiküldte Ottinger vezérőrnagyot a 2. báni határőr-gyalogezred 3. zászlóaljával, a Károly főherceg-gyalogezred 3. zászlóaljával, 6 vértesszázaddal, az 5. lovasüteggel, az 1. tizenkét-fontos gyalogüteggel és a 17. röppentyűüteggel Cibakházára azzal a céllal, hogy az ottani Tisza fölött álló cölöphidat rombolja le. A vállalkozásnak rajtaütéssel kellett kezdődnie, a folyó ezen oldalán álló magyar megszálló erők ellen.

Ehhez a Gramont-dandártól Tószegen keresztül egy század dragonyos is elindult, mely az Ottinger-különítmény balszárnyára került. E század feltűnése Cibakháza közelében fellármázta a Tisza ezen oldalán álló ellenséges osztagokat, melyek egy félig kész redutban álltak ^[115], és melyek tűzzel fogadták és visszavonulásra kényszeríttették őket. Ezzel a rajtaütés meghiúsult.

A fedezett hídhoz egy magas gátút vezetett magyar nemzetőrökkel és lövegekkel megszállva, akiknek a támogatására a Damjanich-hadtestből, gróf Leiningen őrnagy vezetésével a lázadó Schwarzenberg-gyalogezred 1. zászlóalja és több löveg nyomult előre.^[116]

Ottinger vezérőrnagy Cibakházához érve két harcvonalat alakított, az első vonalba a két gyalogzászlóalj, a másodikba a lovasság állt. Egy üteg azonnal megkezdte a tüzelést és elűzte az ezen az oldalon álló ellenséges osztályokat. Ezután a határőr-zászlóalj a röppentyűüteggel a gátúttól balra, a Károly főherceg-zászlóalj a gyalogüteggel jobbra indul a híd felé.

Közben a három üteg tüzet nyitott és hosszú időszakon keresztül lőtte Cibakházát, de eredmény nélkül.

Az ellenség részéről közben 3 üteg viszonozásul tüzelni kezdett, amely nagy hatással volt az oszlopok oldalaira és pásztázta a gátat és a híd előterét. Mindezek ellenére a gyalogság mégis annak közelébe került és Ottinger vezérőrnagy támadást parancsolt.

Schön őrnagy, a Károly főherceg-zászlóalj parancsnoka azonnal a gát északi felére vonult, hogy az ellenség tüzérségi tüzétől védve legyen és először a 13. századot küldte a híd ellen. Már az előrevonulás alatt észrevehető volt, hogy az ellenség igyekszik a híddeszkákat leemelni.

Amikor a 13. század elérte a hidat, azonnal felfejlődött az ütközet megvívásához és élénk tüzet nyitott az ellenséges osztályokra, hogy a megkezdett munkákban akadályozza és a hídról elűzze őket. A zászlóalj másik három százada – a 9. osztály, mint tartalék és lövegfedezet maradt vissza – gyorsan követte az elsőt és elfoglalta a híd közelében lévő egyes házakat, melyek közvetlenül a folyóparton jól védtek a tűztől.

Az átkelés kierőszakolására már ekkor nem lehetett gondolni, mivel a magyarok a híd egy részét már leszedték, ezen felül az ellensége ütegek kedvező és uralkodó állásukból a híd bejáratát és magát a hidat hatásos kartácstűzzel pásztázták. Ezen a részen hatásos fedezéket nem lehetett találni.

A vállalkozás tulajdonképpeni célja ezzel meghiúsult és Ottinger vezérőrnagy kiadta a visszavonulási parancsot. Az ütegek vonultak először vissza, majd amikor a gyalogság igyekezet azokat követni, a magyarok a lehordott hídrészt néhány pallóval lefedték és gróf Leiningen őrnagy vezetésével újból előrenyomultak. A még a híd közelében álló csatárok a Károly főherceg-gyalogságtól és néhány határőr ellenük ment, szembeszállt velük és hídon kézitusa alakult ki, melyben Leiningen őrnagyot, egykori századost a Don Miguel-gyalogezrednél, Schubert kadét a Károly főherceg-ezredtől leütötte és más katonák is foglyokká váltak. Amikor ezt a már menekülő magyarok észrevették, jelentős erősítéssel újra előrenyomultak, körülvették az épületeket, ahová a foglyokat vitték, elűzték a még hídnál található csatárokat és kiszabadították bajtársaikat. Ekkor Hammer századost és a sebesült Strasser hadnagyot, Schubert kadétot és mellettük még 8 embert a Károlyoktól és egy határőr tisztet elfogtak.

Ottinger vezérőrnagy közben gyülekeztette a különítményét és megkezdte visszavonulását Abonyba.

A Károly főherceg-zászlóalj vesztesége ezen a napon halott 10 közember, sebesült 3 tiszt ^[117] és 11 közember, eltűnt 9 közember, összesen 3 tiszt és 30 közember.

2
Josef Victorin: Geschichte des k.k. siebenten Dragoner.Regimentes Herzog Wilhelm von Braunschweig von seiner Errichtung 1663 bis Ende Mai 1879. Wien, 1879. (320–322. old.)

Még 25-én az egész I. hadtest és a tartalék egy része bevonult Irsa-Albertibe. Az Ottinger-dandár 26-án a Tisza felé Törtel-pusztáig vonult előre, a Gramont- és a Karger-dandár megszállta Szolnokot és Ceglédet.

Riess főhadnagy ^[118] ezen a napon felderítést hajtott végre Cibakháza felé. Nehéz terepviszonyok között éjszaka már a helység közelébe ért, amikor hirtelen ún. tiroli vadászok, akik a cserjésben bújtak el, a visszafelé vezető útjukat elvágták. Riess főhadnagy gyorsan meghozta döntését és embereit a vadászok felé lassú lovaglásra késztetve, azok közelébe érve Álljt! parancsolt, mintha meg akarta volna adni magát. Ezután hirtelen a parancsnok szakaszával vágtatva áthaladt az ellenség vonalán és bár sok ember és ló megsebesült, 28-án este veszteség nélkül elérték Törtelt.

Riess főhadnagy lövést kapott a sisakjába.

Ennél az eseménynél Franz Alt és Johann Dengler közlegény, kitűnő határozottságával és bátorságával kiérdemelte az arany bátorsági érmet. Mindketten keresztül lovagoltak az ellenséges őrsön, hogy a híd állapotáról és az ellenség helyzetéről meggyőződjenek, visszalovagolásnál azonban körbefogták őket. Alt hat lövést kapott, kettőt a vértjébe, egyébként a tölténytáskájába, a sisakjába és a kardhüvelyébe, Dengler egy lövést a kabátján keresztül, de mindketten, részletes jelentéssel, visszatértek.

Február 24-én Ottinger egy nagy vállalkozást indított egész dandárával a cibakházi híd ellen. A nagy veszteség ellenére a szerencse nem állt az oldalunkra, a lovasok 22 órát voltak lovon, fáradtan és kimerülten értek vissza Abonyba. Az 5 órányira Szolnok alatt lévő tiszai átkelőhely, melyből állandó veszély fenyegetett, az ellenség birtokában maradt

3
Othmar Kovaŕik: Chronik des österreichen sechsten Kürassier-Regimentes 1701–1867. Berlin und Leipzig, 1904. (100. old.)

Február 22-én egy osztály és egy fél röppentyűüteg Ottinger személyes vezetésével felderítésre indult Cibakháza felé, mely során arról kapott híreket, hogy az ellenség azt erősen megszállta. 23-án Ottinger vezérőrnagy elhatározta azon feladatot. hogy Cibakházát meglepi és az ott található hidat lerombolja. Ehhez még azon az estén elindított két gyalogzászlóaljat, hat vértesszázadot és négy üteget Abonyból Cibakháza felé, ebben a 6. Wallmoden-ezred három századát.

Az egész vállalkozást valószínűleg elárulták, mivel amikor a császáriak megindultak a felkelők már teljesen felkészültek voltak. A tüzérségnek szerencsétlen napja volt, nem feleltek meg a követelményeknek, melyet vele szemben állítottak, ezért a vállalkozás kudarcát kellett látnunk. (Itt esett el Digby főhadnagy).

CIBAKHÁZA MAGYAR SZEMMEL

Az 1849-es esztendő a magyarok számára nagyon rosszul kezdődött. Hol volt már a tavaly tavaszi és nyári eufóriás öröm. Úgy tűnt ekkor, hogy a váratlanul és hihetetlen gyorsasággal elért eredményeket a császári udvar rendeletekkel és hadseregével, sikeresen akarja semmissé tenni. Az 1848. december 2-én császárrá emelt I. Ferenc József néhány nap múlva a rendelkezésére álló haderejének zömét azon feladattal küldte Magyarországra, hogy állítsa vissza a forradalom előtti helyzetet. Ennek megakadályozására az ország, minden erőfeszítése ellenére, egyelőre nem tudott komolyabb ellenállást kifejteni.

A cs.kir. haderő első és már sikeres támadása Franz Schlik altábornagy vezetésével december 6-án indult meg Galícia felől, amit a főerő támadása alig egy hét múlva követett az ország nyugati határszéléről kiindulva. Az Alfréd zu Windisch-Grätz tábornagy vezette csapatok anélkül, hogy a magyar fél komolyabb csatára késztette volna őket, az 1848-as év utolsó napján már Buda előtt álltak.

A magyar csapatok a támadásokkal szemben mindenhol hátráltak, csupán Józef Bem altábornagy indult el, hogy vakmerő vállalkozással Erdélyt visszavegye a császáriaktól. Kossuth Lajos, az Országos Honvédelmi Bizottmány elnöke testülete élén, az országgyűlés és más kormányhivatalok Debrecenbe költöztek, Pest és Buda szinte kiürült. E napokban Schlik csapatai már Kassánál álltak.

A január 2-án Pestre belovagló Görgei Artúr tábornok, főparancsnok igen csak meglepődött, amikor sem Kossuthtal, sem Mészáros Lázár tábornok, hadügyminiszterrel már nem találkozhatott. Akit fellelt, Vetter Antal tábornok volt, a hadügyminisztérium táborkari osztályának vezetője, akivel közösen igyekezett megoldást keresni ebben a nehéz helyzetben. Miután ez nem sikerült felkeresték Csány László főkormánybiztost és megbeszélték, hogy a további feladatok megvitatására haditanácsot hívnak össze.

A haditanács ülésén az említetteken kívül részt vett Perczel Mór tábornok hadtestparancsnok, Répásy Mihály vezérőrnagy a tartalék-hadtest parancsnoka, a hadügyminisztériumból Kollmann József ezredes és Klapka György őrnagy, Görgei táborkarából Bayer József és Pusztelnik Henrik őrnagyok. A haditanács ülésén Vetter és Klapka terjesztette elő, a minisztériumban már december 31-én elkészített tervet.

A terv lényege a következő volt: A magyar csapatok nem védik meg a fővárost, hanem kiürítik és visszavonulnak a Tisza mögé. A Felső- és a Közép-Tiszánál egyesítik a különböző hadszíntéren harcoló csapatokat, ezért a Bácskából és a Bánságból is iderendelik az ott harcoló hadosztályokat. Szeged és Szabadka térségében csak egy gyenge hadtest marad, míg a Bánság feladása után a Maros vonalat az aradi ostromseregnek kell fedeznie. Az összpontosított hadsereget keletről az erdélyi hadtest biztosítja, melynek feladata Erdély megtisztítása lesz az osztrák csapatoktól. Meg kell erősíteni ugyanakkor a Schlik ellen védekező felső-tiszai hadtestet is. A haditerv, a nagy jelentőségűvé váló legfontosabb tiszai átkelőhelyek – Tokaj, Tiszafüred, Szolnok, Cibakháza, Szeged – megszállásával és megtartásával számolt.^[119]

A terv ismertetése után Perczel Mór ragadta magához a szót, aki ellenezte Pest kiürítését. Ezt követően Görgei szólalt fel, aki javasolta, hogy a, Perczel- és a Répásy-hadtestet erősítsék meg ő pedig a feldunai hadsereggel Vác felé, majd Lipótvár felmentésére siet. Ez azt is eredményezheti, hogy Windisch-Grätzet erejének megosztására kényszerítik. A tervvel Perczel is egyetértett, viszont Csány nem helyeselte a főváros feladását. A haditanács többi tagja azonban egyetértett a módosított haditervvel, így megszavazták azt.

Az elfogadott haditerv szerint a Görgei vezette seregnek január 6-án elindulva, feladatának teljesítése után, a bányavárosokon keresztül a Felső-Tiszához kellett mennie. A hadtest elvonulását Perczel fedezi, aki ezután a Tiszához vonul és tartja Szolnokot. Hadtestéből ugyanakkor egy dandárt a felső-tiszai hadtesthez kellett küldenie. Ez utóbbinak is vissza kell vonulnia Tokaj térségébe és ott védőállást foglalnia. A Bácskából és a Bánságból felrendelt csapatokkal együtt az így összpontosított erő, Vetter számításai szerint, 50 000 fő lehet.

A haditerv végrehajtása azonban már szinte másnap módosult, ugyanis Görgei utóvédje Téténynél harcokba keveredett az Ottinger-lovasdandárral és az a hír terjedt el, hogy az osztrákok valahol Pesttől délre átkeltek a Dunán. A magyar fősereg, a későbbi feldunai-hadtest ezért már január 4-én, Perczel hadteste pedig másnap elhagyta a fővárost.

A következő napokban kiderült, hogy az osztrák csapatok megálltak Pesten és nem erőltetik a további előrenyomulást, vagyis a haditerv eddig fényesen bevált. Ettől Debrecenben fellélegeztek és valamivel nyugodtabb körülmények között tervezhették a jövőt. A honvédelmi bizottmány megtárgyalta a hadsereg hadműveleteit meghatározó haditanácsi döntést és azt jóváhagyta, így ennek végrehajtására a hadügyminisztérium a további parancsokat kiadhatta.

A végrehajtandó feladatok közül kiemelkedően fontos volt a délvidéki erők északra vonulása. A két hadosztályparancsnok – Damjanich és Vécsey tábornok – ennek értelmében meg is kapta a megfelelő utasításokat; eszerint Cibakháza körzetébe kellett vonulniuk. Ezt a parancsot Damjanich azonban csak vonakodva teljesítette. Erre Vetter a következőképpen emlékezett: „Az összes csapatvezetők ellenvetés nélkül teljesítették a nekik jutott utasításokat, kivévén Damjanich, ki a Bánság elhagyásának komolyan ellenszegült. Magánlevélben igen kemény szavakban fordult ellenem, engem okolván e „veszélyes” intézkedésért, melynek veszélyes teljesítése szerencsétlenség lenne a hazára nézve. Kossuth igyekezett ugyan a vitéz tábornokot megnyugtatni, levélben fejtegetvén e keménynek látszó intézkedéseknek stratégiai szempontból elég szükséges voltát, de Damjanich azóta irántam bizonyos ellenszenvet táplált. Utóbb azonban az intézkedés célszerű volta felöl mégis meggyőződött, hadtestével a Tiszához vonult.”^[120]

Perczelnek a Tiszánál – Szolnok térségében – kellett fedeznie Debrecent. E feladat tejesítésére azonban figyelmeztetni kellett a rendkívül heves vérmérsékletű tábornokot, ugyanis hadtestével Karcagig vonult vissza. E hírt hallva Kossuth visszarendelte Perczelt Szolnokhoz, sőt azon átkelve az osztrákok megtámadására utasította. Időközben Perczel is belátta tévedését és a tartalék-hadtestől egy dandárral megerősödve január 19-én valóban visszaindult Szolnokhoz. A Középponti Mozgó Seregnek nevezett erős hadtest ezután – több mint 14.000 emberrel – sikeres támadást indított a Tiszáig előrevonuló Ottinger-lovasdandár ellen és január 22-én visszafoglalta Szolnokot, majd 25-én Ceglédet is. Perczel már készült a további támadásra, de Debrecenből más üzenetet kapott.

Időközben ugyanis jelentés érkezett a magyar katonai vezetéshez, hogy jelentős császári erők mozgása észlelhető Tiszafüred felé és vélhetően e fontos átkelőhelyet kívánják birtokba venni. A hidat fedező erők parancsnoka ráadásul egy dzsidás járőr megjelenése miatt még ki is ürítette, a talán legfontosabb hídfőt és Balmazújvárosig menekült. Valójában a Perczel támadása miatt zavarba hozott császári hadvezetés csele járt sikerrel, ugyanis a Schlik-hadtesthez irányított Schulzig altábornagy kapott olyan utasítást, hogy éreztesse a magyarokkal egy Tiszán át indítandó támadás veszélyét. Ezek után kapta Perczel a visszavonulási parancsot és ráadásul még azt is, hogy 3000 emberét küldje Tiszafüred felé.^[121]

Perczel azonban mindezzel nem értett egyet, komoly vitába keveredett a seregnél tartózkodó Henryk Dembiński altábornaggyal, aki mint tanácsadó volt jelen. A lengyel tábornok a parancsot mindenképpen végre akarta hajtani és egy hadosztályt, egy újabb felhatalmazás birtokában, Tokajra vezetni. A vita Peczel lemondásával végződött.

Dembiński a sereg élén – a híd felégetése után – január 26-án Szolnokról Törökszentmiklósra vonult vissza, ahol átadta a parancsnokságot Répásy Mihály tábornoknak. Ezután a Tisza ezen szakaszán a magyar csapatok a folyó átkelőinek védelmére szorítkoztak.

A január 2-i haditanácson elfogadott terv szerint tehát a Tisza vonala a magyar hadsereg további hadműveletei szempontjából hadászati fontosságúvá vált. Ezzel összefüggésben a folyónak azon átkelői, melyek nagy létszámú csapatok „partváltását” tették lehetővé, hadászatilag fontos pontokká váltak. Ezek sorában Cibakháza különleges jelentőséggel rendelkezett, hisz a két szemben álló hadsereg déli szárnyán volt, így a híd megléte, illetve birtoklása mindig egy oldalirányú támadás lehetőségét biztosította. Szeged már a déli hadszíntérhez tartozott.

Cibakháza éppen a hídnak köszönhetően 1848-ban város volt.^[122] Kereskedelmi jelentőségén túl, a hely kiváló védhetősége indokolta, hogy a császári hadsereg közeledtére állandó őrséggel lássák el. Ennek a feltételei, védelmi szempontból rendkívül kedvezőek voltak, azonban a védősereg elhelyezése már gondot okozott. Különösen akkor vált ez valós problémává, amikor a híd támadásának közvetlen veszélye is fennállt, így a csapatok létszámát jelentősen növelni kellett.

A híd védelmére január 28-án már Cibakházára rendelték az aradi ostrom seregtől Mesterházy István nemzetőr őrnagyot, aki ott, mint a mezőtúri nemzetőrök parancsnoka tevékenykedett. A hídfedezetet kecskeméti önkénteseknek és hevesi önkéntes lovasságnak kellett adnia.^[123] Mesterházy komoly katonai tudással és tapasztalatokkal rendelkezett. Már 1831. óta katonáskodott, először a cs. kir. hadsereg talán legmagyarabb ezredében, a 32. gyalogezredben hadfiként szolgált, majd öt évet töltött Bécsben a Magyar Nemesi Testőrségnél. A császárvárosban ezen évek alatt nem csupán díszelgési feladatai voltak, hanem mivel e testület komoly katonai tovább képző intézmény is volt, módjában állt katonai ismereteit bővítenie. Az sem mellékes, hogy a testőrség igen haladó gondolkodású és nemzeti beállítottságú volt, ami nyílván hatott rá is. 1837-ben Mesterházy a 6. vértesezredhez került, ahol kapitányi rendfokozatot ért el.^[124] Néhány év múlva megvált a hadseregtől és gazdálkodni kezdett, a szerveződő magyar nemzetőrség azonban ismét fegyverbe szólította.

Az Aradról új állomáshelyére Cibakházára érkező Mesterházy őrnagy meglehetősen nehéz feladatot kapott. A hely ugyan nagyon jól védhető, de ehhez szükséges volt megfelelő gyalogos és lovas erőre, tüzérségről nem is beszélve. Ez azonban nem állt rendelkezésre. Február 1-én levelet fogalmazott a hadügyminiszternek elsősorban lovasságot kérve portyázáshoz. A rendelkezésére álló tizenhét dévaványai lovassal nehezen tudta ellenőrizni a híd, illetve a Tisza felé vezető utakat.^[125]

Mesterházy azonban nyitott kapukat döngetett, hisz Mészáros Lázár hadügyminiszter már január 31-én utasította Répásy Mihály vezérőrnagyot, hogy a Szolnoktól délre eső Tisza-szakasz megerősítésére küldjön egy gyalogzászlóaljat, egy lovasszázadot és egy fél üteget Cibakházára.^[126] Az intézkedésnek megfelelően február 2-án a 48. szabolcsi honvédzászlóalj, a 8. (Coburg) huszárezred egy százada és egy fél hatfontos üteg valóban elindult a kijelölt állomáshelyre. A miniszter intézkedése rendkívül előrelátó volt, mert a császáriak február 4-én valóban megpróbálták a cibakházi hidat megsemmisíteni. Mesterházy vezetésével a beérkezett csapatok – minden különösebb előkészület nélkül – Ottinger vezérőrnagy szándékát meghiusították. Ebben nagy szerepe volt a magyar tüzéreknek és a szabolcsi zászlóalj helytállásának. A téli nagy visszavonulások után e siker rendkívül jött tett a csapatoknak, de a cibakháziaknak is, akik hamar megtanultak bízni a katonákban. Jót tett a városlakók és a honvédek kapcsolatának az is, hogy a császári tüzérek által röppentyűkkel felgyújtott házakat, közös erővel igyekeztek oltani. Hangulatjavító hatású lehetett Kossuth azon intézkedése is, hogy a tűzkárokat a lakosságnak késedelem nélkül térítették meg.^[127] Kossuth ígéretet tett arra is, hogy Mesterházy rendelkezésére álló lovasságot a Nagykunságból még kiegészítik.

A következő hetek Cibakházán rendkívül tevékenyen folytak. Erősítésként megérkeztek a tartalék hadtesttől a pozsonyi vadászok százötven fős létszámmal, Lugossy (Baumert) Rudolf százados parancsnoksága alatt. Február 13-án a „Tiszamelléki Szabadcsapat”, ahogy Mesterházy nevezte seregét, újabb hatvan hevesi önkéntes lovassal gyarapodott. A kunságiak azonban egyelőre valószínűleg nem bizonyulhattak igazán használhatónak, mert egy századukat Tiszafüredre irányították további kiképzésre.

A Coburg-huszárokat és a vadászokat egyébként kitűnően lehetett használni a Tisza jobb partja mentén hírszerzésre, felderítésre és vállalkozások végrehajtására. A sík alföldi vidék számtalan nádasa, bokros területei, erdőcsoportjai és tanyái, mind lehetőséget teremtettek rejtőzködésre, csapdaállításra. A napi járófölnyire lévő csárdákban pedig mindig lehetett tudakozódni az ellenség felől. Mesterházy ezen lehetőségeket jól ki is használta, szinte mindig voltak kint emberei Tiszaalpár, Kecskemét, Nagykörös és Törtel felé vezető utak mentén. Ennek a jól megszervezett járőrözési rendszernek lett az eredménye a február 14-i „nagy fogás”, amikor a vadászoknak és a huszároknak sikerült tizenkét vértest, tulajdonképpen harc nélkül, fogságba ejteniük.^[128]

Mesterházy közben igyekezett megerődíteni a hídfőt és a Tisza zsákszerű kanyarulatának a szájánál védműveket építetett, illetve a folyó város felöli oldalán, a híd mögötti magasparton is „fedett” tüzelőállásokat alakítottak ki a beérkező nehéz lövegek számára.

Közben február 6-án Cibakházára érkezett a Bácskából Törökszentmiklósra tartó, Vécsey Károly tábornok vezette hadosztály, mely másnap Tiszainoka felé tovább is haladt. Ettől a hadosztálytól fordították vissza a 19. (Schwarzenberg) gyalogezred 3. zászlóalját, a 3. (Ferdinánd) huszárezred egy századát és egy fél üteget, az itt lévő reguláris csapatok felváltására. Erre február 18-án azért került sor, mivel a Szolnok-környéki Tisza-szakasz védelmét Vécsey-, illetve az Arad felől beérkező Damjanich-hadosztály kapta feladatul, míg a Répásy-hadtest Tiszafüred felé elvonult, hogy csatlakozzon a magyar sereg főcsoportosításához.

A váltás utáni napokban a cibakházi helyőrség létszáma folyamatosan és rohamosan nőtt. Az említett alakulatokon kívül bevonult az 52. (Ferenc Károly) gyalogezred két százada, a 65. honvédzászlóalj, a Vécsey-hadosztály utászszázada. A híd védelmének legfontosabb eszközei mégis a tüzérségi lövegek voltak, melyeknek meg kellett akadályozniuk egyrészt az ellenség tüzérségét a híd lerombolásában, másrészt a híd előterébe lőtt tűzzel a gyalogság előrenyomulását. Ehhez Cibakházánál február 24-én már öt pozíciós löveg, valamint egy fél lovas- és egy gyalogüteg állt rendelkezésre. Az előbbiek számára előkészítettek állásokat, míg az utóbbiak változtathatták a helyüket.

A beérkezett védősereg parancsnoka Leinengen-Westerburg Károly őrnagy volt, míg a cibakházi hídfőé továbbra is Mesterházy nemzetőr őrnagy.

Rendelkezésükre a következő csapatok állhattak:

– a 19. (Schwarzenberg) gyalogezred 3. zászlóalja

– az 52. (Ferenc Károly) gyalogezred 3. zászlóaljának két százada

– a 65. gyalogzászlóalj

– a pozsonyi vadászszázad

– a mezőtúri nemzetőr zászlóalj

– a 3. (Ferdinánd) huszárezred négy százada

– hevesi és kunsági lovasok

– egy utászosztály

– XI. hatfontos félüteg (Markó István százados)

– egy hatfontos (Hajdú János hadnagy)

– két tizennyolc-, két tizenkét-fontos ágyú és egy tízfontos tarack

Mindösszesen kb. 4.500 fő és tizenhárom löveg védte a cibakházi hidat. Ez létszám, illetve lövegszám azonban az eltérő adatok miatt csupán valószínűsíthető, pontosan nem állapítható meg.

Cibakháza szabadságharc alatti történetének kétségtelenül 1849. február 24-e volt a legjelesebb napja. E napon kellett a védőknek a legjelentősebb vállalkozást, a leghevesebb támadást visszaverniük. Két nappal később, február 26-án kezdődött a Tarna-patak vonalán az a két napos nagy csata, melyet Kápolnáról nevezték el. A két esemény távolságban messze volt egymástól és mégis szoros kapcsolatban álltak egymással. Dembiński altábornagy ugyanis a magyar főerők támadását Eger–Gyöngyös–Gödöllő felé tervezte, míg Szolnoktól kiindulva Pest felé, a 6. és a 8. hadosztálynak egy „tüntetést”, vagyis az ellenség figyelmét elterelő, erejének megosztását célzó támadást kellett indítani. Ehhez viszont feltétlenül szükség volt az itteni tiszai átkelőhelyek birtoklására. A fővezér március elejére tervezte a támadás megindítását. A császári csapatok támadása esetén a döntő csatára Tiszafüred előtt került volna sor, a szolnoki és a cibakházi híd birtoklása ebben az esetben a magyar fősereg balszárnyának a biztosítása szempontjából megint csak meghatározó jelentőséggel bírt. A cibakházi híd megtartása és épségének megőrzése tehát jelentős mértékben kihatott a főhadsereg tevékenységére, ezért volt nagy jelentősége a február 24-i ütközetnek.

Az ütközet jól dokumentált, elsősorban a visszaemlékező, naplóíró tisztek és altisztek jóvoltából. Az eseményekben részt vevő erők nagysága, az események sorrendje, fontosabb szereplői némi különbséggel hasonlóképpen jelenik meg Leiningen-Westerburg Károly őrnagy, Horváth Pál százados és Illésy Sándor főhadnagy visszaemlékezésében. Nagyjából megegyezik mindezekkel a leghitelesebbnek tűnő forrás, Mesterházy másnapi jelentése is.

Az ütközet sok hősi cselekedetet hozott – mind két fél részéről – a döntés azonban valószínűleg nem ezeken múlt, hanem a két fél tüzérségének eredményességén. A magyar lövegek egy része – a pontos számuk és űrméretük jelentés hiányában nem állapítható meg – az ún. pozíciós lövegek a Tisza bal, magas partján álltak sáncok mögött. Ezek lőtávolsága nagyobb volt, mint az osztrákok tizenkét-fontosainak és lényegesen kedvezőbb helyen is álltak. A kialakult tűzharcnak egyértelműen ők voltak a nyertesei. A tábori lövegeknek nem készültek fedezékek, mivel ezek mozgatása mindig a kialakuló helyzettől függött. Ezen lövegek közvetlenül a hidat és a híd előterét tartották tűz alatt. A helyzetük éppen ezért már korántsem volt olyan kedvező, mint a nehéz lövegeké, viszonylag védtelenek voltak és ezeknél a tűzvezetés is nagyobb nehézséggel járt. A császári gyalogság sokáig a hídhoz vezető gátút fedezete mögött haladt, illetve állt, így nehezen lehetett hatásosan lőni őket. Amikor elérték a híd feljáróját, akkor már jobb célpontot nyújthattak, bár az itt lévő házak, fasor, füzes is őket segítette. Innen viszont a puskatüzük már veszélyes volt a tüzérkezelőkre. A császári gyalogságnak mindenesetre esélye sem volt a hídon áthaladni, vagy azt bármilyen módon rongálni. Az ütközetben a magyar tüzéreket Markó István százados vezette, akinek bőven volt tudása és tapasztalata. Ekkor már több mint húszéves tüzérmúlttal rendelkezett, és szinte mindenféle beosztást ellátott. Tiszt a honvédseregben lett, és ott szerzett – a délvidéki háborúban – megfelelő gyakorlati tapasztalatot is.

Bizonyos értelemben rejtélyes a Nagyrévbe átküldött löveg, vagy lövegek kérdése. Az osztrák források többnyire hallgatnak egy oldalról vagy hátulról jövő tüzérségi tűzről, viszont Mesterházy és Leiningen is döntőnek vélte ezen lövegek működését. Persze mindketten maguknak tulajdonították a kikülönítés ötletét. Valószínűbbnek tűnik viszont, hogy a császáriak azért vonultak vissza, mert a lőszerkészletük fogyott és a tüzérségük gyakorlatilag teljesen eredménytelenül működött. A lövegek kikülönítésének ötlete mindenesetre nagyon figyelemre méltó.

A tüzérség dicséretén túl helyeselnünk kell mindazon előkészületeket is, melyek a hídfő biztosítása érdekében már korábban megtettek. Így a sáncok építése a folyó alkotta zsák szájánál, előőrsök folyamatos alkalmazása, tüzérség kihelyezése az előretolt sáncokba, melyek egyrészt támogatást nyújthattak az előőrs számára, másrészt riasztólövéssel időben jelezhették a támadást. Ugyancsak fontosnak bizonyultak a híd járhatatlanná tételére tett előkészületek. Ezen intézkedések előrelátóak voltak és rendkívül hasznosak, még ha ennél többet is megtehettek volna. A gátút melletti fák kivágása, még több sánc emelése a lövegek számára, illetve a hídfeljáró térségében, mindezeket már korábban is meg lehetett volna tenni. Éppen ezen ütközetben szerzett tapasztalatok alapján később ezek meg is valósulnak.

Fontos kérdésként merülhet fel az is, hogy szükség volt-e a Schwarzenberg-zászlóalj századainak támadására? Ha szükség volt, vajon megfelelően módon történt-e? Erre a kérdésre viszonylag sok forrást használva is nehéz válaszolni, hisz ezen kérdéseket mindig az adott pillanat dönti el és a parancsnoknak is egy pillanat alatt kell döntenie. Mindenesetre szokatlan, hogy a tényleges és a megbízott zászlóaljparancsnok sem tudott az egyes századokról szinte semmit ahelyett, hogy feladatokat szabtak volna számukra. Ez a harcközben előforduló fejetlenség okozta Leiningen szerencsétlen fogságba esését is. Nyílván közrejátszott ebben a hasonló egyenruha is és az a természetellenes helyzet, hogy a császáriaknak kocsmázni volt kedvük a támadás alatt. Ennél azonban sokkal fontosabb az, ami Leiningen fogságba esése után történt. A katonái szinte gondolkodás nélkül rohantak megmenteni parancsnokukat, olyan elszántsággal, hogy a császáriaknak csepp esélyük sem maradt az ellenállásra. Ez az elszántság, a harci morál itt megmutatkozó rendkívüli foka az, ami eldöntötte pillanatnyilag Leiningen, de az ütközet egészének sorsát is. A győzelem teljes volt.

A cibakházi híd tehát a magyarok birtokában maradt, de az állapota elég sok kívánni valót hagyott maga után. A tüzérségi tűz, a híd járhatatlanná tételének gyors munkálatai és a robbanások okozta rázkódás, mind hozzájárult ahhoz, hogy az utászoknak és ácsoknak jelentős munkájuk legyen rajta. A helyreállításért Kleinheinz Oszkár táborkari őrnagy volt a felelős, aki ehhez valószínűleg nagyon jól értett.^[129] Az eredetileg utász végzettségű tiszt a honvédsereg egyik legígéretesebb tagja volt, ő dolgozta ki a március 5-i Szolnok elleni támadás haditervét. Ebben rendkívül fontos szerepet szánt a hídnak.

A Szolnok elleni támadás és ott hídfő létrehozásának ötlete Henrik Dembiński altábornagy fővezérsége idején született. Bár a lengyel tábornokot március 3-án egy tiszti „puccs” elmozdította a beosztásából ez Damjanichot nem zavarta. Kleinheinz őrnaggyal elkészítette a város bevételének a tervét, amely két irányú támadással számolt. E szerint a 8. (Damjanich) hadosztály Cibakházánál átkel a Tiszán és a folyóparton vonul Szolnokig, míg a 6. (Vécsey) hadosztály Szajol felől egyenesen a császáriak által, a Tisza bal partján létesített hídfőre támad, elfoglalja azt és a Tiszán átkel. A két hadosztálynak egyszerre kellett támadnia. A terv nagyszerű, de – ahogy azt a magyar tervektől megszokhattuk – meglehetősen kockázatos volt. Kleinheinz tisztában volt azzal, hogy Damjanich csapatainak átkelésére, majd a Szolnokig tartó menetére több, mint tíz óra kellett. Ez rendkívül hosszú idő abból a szempontból, hogy ez alatt a hadosztály gyakorlatilag semmilyen segítségre sem számíthatott egy estleges támadással szemben. A menekülésre így egyetlen mód maradhatott, hogy a cibakházi hídfőt teszik alkalmassá a visszavonuló csapatok befogadására és fedezésére. Ezen dolgozott rendkívüli alapossággal Kleinheinz őrnagy február utolsó napjaiban.

A Damjanich-hadosztály kiszolgáltatott helyzetének csökkentését és a szolnoki támadásnál létrehozandó erőfölény megőrzését célozta azon vállalkozás is, amit a pozsonyi vadászok különítménye hajtott végre a Szolnok és Abony közötti vasútvonal rombolására. A Szolnokon meglehetősen elszigetelten álló Karger-dandár csupán az Abonyban állomásozó Ottinger-lovasdandártól kaphatott támogatást, köztük a kapcsolatot egy mindig indulásra kész mozdony biztosította. Ezt az összeköttetést kellett megszakítaniuk a vadászoknak a sín rongálásával. A feladatot a pozsonyiak végre is hajtották, azonban ennek nem sok haszna lett, mivel a támadás az eredetileg tervezett időponthoz képest két nappal késett. Egy vonat ugyan – Mesterházy értesülése szerint – valóban kisiklott, de ez nem az volt, mely a szolnokiak számára március 5-én segítségért sietett.

Az alapos előkészítő munkának köszönhetően március 4-én a Damjanich-hadosztály valóban átkelt a cibakházi Tisza-hídon, majd másnap reggel megtámadta a Szolnokon állomásozó császári dandárt, melyet a késéssel beérkező Vécsey-hadosztállyal együtt menekülésre kényszerített. A készenlétben álló mozdony – az időközben helyreállított pályán – valóban Abonyba sietett, de az Ottinger-dandár csak az ütközet végeredményét láthatta, beavatkozni nem tudott.

A szolnoki ütközet komoly harcászati és erkölcsi sikert hozott, hadászati értelemben azonban már nem volt meghatározó jelentősége. A magyar csapatok március 8–9-én elhagyták Szolnokot és a Tisza-hidat felégették.

Időközben Dembiński altábornagy helyett március 8-án Vetter Antal altábornagyot nevezték ki az összpontosított magyar haderő fővezérévé.

Az új fővezér először egy új haditerv és az ehhez szükséges parancsok kiadásával foglalkozott. Haditerve szerint a hadseregnek a Szolnok–Pest vasútvonal és a Gyöngyös–Pest országút között kell végrehajtania a hadműveletét, a szembenálló fél teljes megsemmisítése érdekében. A 6. és 8. hadosztályból alakult III. (Damjanich) és az I. (Klapka) hadtestnek Cibakházánál átkelve Nagykőrös–Cegléd irányba kellett támadnia. A Poroszlónál álló II. (Aulich) hadtestnek itt kellett átkelnie és tartani az összeköttetést a Tiszacsegénél átkelő VII. (Görgei) hadtesttel. Az összetartó irányú támadásnak kellett meghoznia a várt sikert. A kezdeti előjelek azonban rosszak voltak, nagy esőzések miatt a csegei átkelő használhatatlanná vált és az osztrák csapatok poroszlói jelenléte is akadályozta a terv végrehajtásának megkezdését. Görgei kénytelen volt az átkelést Tokajnál végrehajtani.

Vetter a terv fő vonalait nem változtatta meg és március 14-én Kossuth társaságában utazott Törökszentmiklósra. Itt tiszti gyűlést hívott össze és kiadta általános érvényű parancsát – írásban és szóban – a fegyelemre és az engedelmességre vonatkozóan. Ez azonban nem váltott ki osztatlan sikert. A gyűlés után a tornácon gyülekező tábornokok és tisztek szidták az új fővezért, Damjanich még azt is kilátásba helyezte, hogy az első hibánál főbe lövi Vettert.

A Vetter fővezérsége alatt álló csapatok két nagy csoportosítást alkottak. Az északit Görgei vezette, míg a délit Damjanich. A parancsnokok önállónak tekintették magukat, így Vetter aggodalma az engedelmesség hiánya miatt, megalapozott volt.

A fővezér félelme hamar bebizonyosodott. Damjanich ugyanis egy másik tervet javasolt, mely Cibakházánál álló két hadtestre és az ide rendelt II. hadtestre épült. E szerint ezen főcsoportosítás támad a főirányba és a tiszafüredi erő csak „tüntet”. Vetter e tervel nem értett egyet azonban a végrehajtásban mégis meghatározó szerepet vállalt. Ez Vetter maradék tekintélyébe és három heti időveszteségbe került. A fővezér egyébként sem tehetett semmit, hisz Damjanich már kiadta az intézkedései az alárendelt csapatainak, hogy Tiszaföldváron és Cibakházán gyülekezzenek.^[130]

A csapatok összevonása, az Aulich-hadtest beérkezése után megkezdődött az átkelés előkészítése, melyet március 16–17-re tervezték. Előző nap már jelen volt Cibakházán a rendkívül bizakodó Kossuth is. A vacsora alkalmával Damjanich Vetter jelenlétében „kissé hangosan kezdett el kérkedni s azt mondá Kossuthnak, hogy másnap osztrák zászlókat és ágyúkat fog neki hozni.”^[131] E megjegyzést Vetter – visszaemlékezésében – tapintatlannak és elhamarkodottnak tartotta. Ezekben a napokban Cibakházán és környékén hozzávetőleg 28.000 ember tartózkodott. Minden ház, fészer és fedett hely katonákkal volt tele, akik igyekeztek fekvőhelyet találni maguknak. A helyiek mindezt jól viselték, ezekből a napokból bármilyen ellentét kialakulásának nem akadtunk a nyomára.

Másnap, március 16-án megkezdődött az átkelés és a következő napon már mind a három hadtest a Duna és a Tisza között állt. Március 17-én este a fősereg a kocséri erdőnél táborozott és másnap reggel 6 órakor kellett tovább indulnia Nagykörös felé. A terv azonban meghiúsult, mert sűrű köd ereszkedett a vidékre, sőt havazni is kezdett. Ráadásul közben a táborba érkezett Egressy Sámuel, Pest vármegye volt tiszti főügyésze, aki azt állította, hogy Nagykőrösön 40.000 császári katona állomásozik. Vetter erre a hírre haditanácsot hívott össze, ahol javasolta, hogy a sereg forduljon Abony felé a szemben álló sereg vélt balszárnyának fenyegetésére. Ötletét Klapka György ezredes és Nagysándor József ezredes, lovassági parancsnok támogatta, de Damjanich János és Aulich Lajos tábornok túlzottan kockázatosnak tartotta A veszélyt a tiszai átkelés bizonytalanságában látták. Szolnoknál ugyanis – az eseteleges sikertelenség esetén a visszavonulás biztosítására – csupán egy szükség híd állt, míg a cibakházi híd, rossz állapota ellenére, biztos és fedezett átkelést tett lehetővé. A haditanács mindezek alapján a visszavonulás mellett döntött.

Cibakházára visszatérve Vetter jelentette Kossuthnak az eseményeket. A letört elnököt azzal igyekezett vigasztalni, hogy csapatait azonnal megindítja Tiszafüred felé és az eredeti tervnek megfelelően a hadjáratot csapataival rövidesen elkezdi. Közölte továbbá azt is, hogy a fővezérletet most már ténylegesen is átveszi azzal, hogy az összevont hadtestek vezetését megszünteti és ezekkel személyesen rendelkezik. Vetter tehát érezhette felelőségét a kudarcban, hisz ha nem is az ő terve alapján indult a támadás és nem is ő akart visszafordulni, de egyértelműen teret adott mindennek. Nem volt ő igazán alkalmas e poszt betöltésére.

A magyar csapatok március 19-én már valóban ismét Cibakházán álltak, majd rövidesen megindultak Tiszafüred felé. Vetter a híd fedezésére az Asbóth-tartalékhadosztályt rendelte, mely három zászlóaljból, három lovasszázadból és két ütegből állt.^[132] Asbóth Lajos alezredes feladatai közé tartozott az is, hogy az ellenséggel hitesse el nagyobb csapatok jelenlétét, vagyis portyázzon a Tisza jobb partján, hívja fel magára a figyelmet. Asbóth e feladatnak kiválóan megfelelt, csapatai valóban sokszor megjelentek különböző helyeken, így Kecskeméten is, ezzel végig bizonytalanságban tartotta a császári hadvezetést a magyar csapatok holléte felől.

A magyar fősereg „tavaszi hadjárata” április első napján megindult, amihez a tartalékhadosztály is csatlakozott. Ezzel Cibakháza, legalábbis egy időre, kikerült a szabadságharc eseményeinek gyújtópontjából.

Parancsok, jelentések, levelek

1
Debrecen, 1849. január 31.
Mészáros Lázár hadügyminiszter utasítása Répásy Mihály vezérőrnagynak^[133] Törökszentmiklósra.

Az éppen most érkezett megbízható értesülés szerint az ellenség egy nehézlovas osztállyal Kecskemétre vonul, melyet egy tetemes lovascsoport követ. Fontos ezért a Tiszát Szeged és Szolnok között jól őrizni, ezért elrendelem, hogy Répásy tábornok úr hadtestétől egy zászlóaljat, egy lovasszázadot és egy fél üteget Cibakházára ^[134] küldjenek ki, hogy az ottani hidat ^[135] őrizze, megvédje és csak különleges esetben rombolja le. Ehhez a különítményhez egy megbízható táborkari tisztet küldjenek, aki különösen a Tisza jobb partjára vonatkozóan szervezze meg a hírszerzést. A könnyű önkéntes lovasok Mesterházy őrnagy ^[136] vezetésével vonuljanak át a Tiszán kezdjék meg a szolgálatukat báró Stein alezredes ^[137] utasításai szerint Kecskemét felé.

A Szentesen álló hadtesttől egy zászlóalj két lovasszázaddal és egy fél üteggel Csongrádon keresztül nyomuljon előre Félegyháza ^[138] felé, amely, ha az ellenséges túlerővel szemben a visszavonulása elengedhetetlen lenne, mint visszavonulási vonalat, a szegedi út használatát biztosítsa. A Szegeden vélt, az itt folyó hó 25-én, a 238/B számú utasításban elrendelt mozgó oszlop, melynek a meglétét a hadtestparancsnok már jelezte, most Kecskemét felé fedez.

A szentesi főhadiszálláson és környékén található csapatok képezik február 1-től a 6. hadosztályt, Vécsey tábornok ^[139] úr parancsnoksága alatt. A mozgó oszlopok közvetlenül Lenkey ezredes ^[140] úr parancsnoksága alatt állnak és a 7. hadosztályt alakítják. Damjanich tábornok ^[141] úrnak haladéktalanul az előkészületeket meg kell tennie, hogy a 8. hadosztállyal a lehető leggyorsabban elérje Orosházát, ahol vagy a Maros áthidalásával tör utat, vagy a szegedi folyóátkelést keresheti fel, ha az elsőt nem lehet gyorsabban megvalósítani.

Az orosházi állásából a védelemi feladattal az Alsó-Tiszának működhet. Ezen hadtestnek egy Erdély felé történő levonulása nem engedhető meg. A hadügyminisztérium elvárja a parancsnok uraktól a meghatározott diszpozíciók gyors és pontos felvételét, azt igyekvő és belátás szerinti rájuk bízza, hogy a Tisza bal partján fekvő helységeket szükség esetén szállják meg, mindenesetben azonban a helyi nemzetőrséget szólítsák fegyverbe és a folyóőrzéshez alkalmazzák.

HL 1848-49. 11/310. 346/B. Vécsey periratai No. 39.

Német nyelvű másolat az eredeti tisztázatról.

2
Debrecen, 1849. február 7.
A Honvédelmi Bizottmány közleménye Mesterházy István őrnagy cibakházi győzelméről.

Mesterházy őrnagy, ki előbb egy század hevesi, különösen mezőtúri lovassággal az aradi táborban a hazának hasznos szolgálatokat tőn múlt január 28-kán felsőbb rendeletek következtében kecskeméti önkintes gyalogokkal s néhány hevesi önkintes lovassal Cibakházát megszállván, jan. 30-kán s 31-kén s február 1-ő és 2-ik napjain az ellenséges német lovasság által mindig növekedő erővel megtámadtatván, az ellenséget mindannyiszor visszaverte, s megszalasztotta.

Február 2-kán a Dembiński altábornagy ^[142] fővezérlete alatti Répásy hadsereg osztályból kellőleg megerősíttetvén, úgy a tiszaföldvári, mint vezsenyi, és inokai Tisza-járásokat kellőleg fedezte, s gondos elővigyázattal a Tisza túl pártján cirkáltatott.

Február 4-kén délelőtt, midőn épen a tiszti karral egyetemben a nagy misén volna, vette azon tudósítást, hogy az ellenség nagy erővel közeleg, teljes csendben anélkül, hogy a mise félbeszakasztatott volna, vonultak ki a templomból, seregit csatarendben állítá, s minden századnak helyét kijelölé, melyet közel két óráig tartott ágyúzás között el sem is hagyott.

A tetemes erővel közelgő ellenségre, különösen az ágyú fedező lovasságra ágyukra irányoztatván lövéseit, oly jó sikerrel támadta meg az ellenséget, hogy az több lovat szerszámostul, nyergestől, ágyútöredékeket, tüzérkalapokat, mellvasakat, veszteségének jeléül a csata téren hagyván, miután két ágyúja megsértetett, halottjait és sebesültjeit szekerekre rakva visszavonulni volt kénytelen.

Méltánylattal említetik Albert Ignác táborvezérkari hadnagy ^[143], a felállítás körüli hasznos tevékenységéért, valamint a mindenkor fáradhatlan Rakovszky százados ^[144], a 48-ik honvéd zászlóalj helyettes parancsnoka. Tüzéreink általában igen jól viselték magukat. Különösén Turner Antal tűzmester, Gombai és Rotter tizedesek. Kellő elismeréssel említendő még Uray főhadnagy ^[145], 48-ik zászlóaljtól, ki a századja közzé lőtt gránátot, mielőtt szétpattanhatott volna, különös lélekéberséggel hirtelen tova rúgta.

A honvédelmi bizottmány kötelességének ismeri Mesterházy őrnagynak ezen nevezetes tiszai pont megvédésében tanúsított vigyázatát, s ügyes rendelkezéseit, és elszánt vitézségét, nyilvános elismeréssel méltánylani; a parancsnoksága alatti lelkes honvédek s önkintesek és Koburg huszárok ^[146] égnek a harcvágytól, melyre a megállapított hadmunkálati terv szerint igen közel alkalommal dicsőséges alkalmuk nyiland.

Részünkről három könnyű sebesült van. Mesterházy őrnagy a Cibakházára lőtt 50 röppentyű által okozott károkat, miután a 48-ik zászlóalj legénysége, s hevesi önkintesek, a felgerjedt tűznek egész készséggel véget vetettek, azonnal megbecsülteté, s a mintegy 7000 ft-ra menő kárnak, a kárvallott lakosok számárai megtérítése iránt, a honvédelmi bizottmány rögtön intézkedett; mert a kárt, mit a haza védelmében egyesek szenvednek, a közállomány által megtéríttetni az összes igazság követeli.

Megjelent a Közlöny, 1849. február. 8-i számában. A közlemény kevés javítással megegyezik Mesterházy február 5-én Cibakházán kelt jelentésével. Ugyanezen a napon egy rövidebb jelentést is küldött Mesterházy, amelyben az előző napi győzelem kedvező hatását említette meg a köznépre és a katonákra, és sürgősen pénzt kért a kecskeméti és hevesi önkéntesek költségeire. A két jelentésre Kossuth az alábbi választ adta:

Őrnagy úrnak f. hó 5-éről kelt jelentései, melyek szerint a cibakházi fontos tiszai ponton sikerült vitéz serege élén a túlnyomó ellenséget visszavernie, a honvédelmi bizottmány által méltányoló elismeréssel fogadtattak. Gondoskodandik a kormány, hogy Őrnagy úr munkásságának közel alkalommal oly tér nyíljék, mely hazafiságának s bajnoki lelkületének egyaránt megfelelő legyen. Addig is fejtse Ön ki a lehető erélyt és éberséget. Míg a kettő őrtűz gyanánt világítasd a haza borúiban, addig az éj sötét táborától nincs mit tartani.

Egyik jelentésében a kecskeméti század pénzkimutatásáról teszen Ön említést; erről én nem tudok, minthogy kezeimhez nem jutott, s a levélhez sem volt csatolva. Nehogy pedig Ön vitéz serege akármiben is fennakadást szenvedjen, legott küldök 2000 pengő forintot Horváth Péter főhadnagy által, mihelyt ez magát nálam jelentendi.

Mivel pedig az a népre igen megnyugtatólag hat, ha azon kár, mit egyesek a haza védelme miatt szenvednek, a közállomány által megtéríttetik, annálfogva ugyanazon futár által küldök a cibakházi lakosok becsű szerint kimutatott kárának megtérítésére 2768 pft és 48 pkr-t, mely öszveget szíveskedendik őrnagy úr az illetők közt kiosztani.

MOL OHB 1849: 1584., közli KLÖM XIV. 348–350. old.

Fogalmazvány, Kossuth saját kezű kiegészítésével.

3
Debrecen, 1849. február 8.
Kossuth intézkedései Mesterházy István őrnagy haderejének megerősítésére.

a) Válasz Mesterházy őrnagy jelentésére:

F. hó 1-ső napján küldött jelentéséből értesültem, hogy őrnagy úr lovas serege még csak 17 főből áll, holott ígérete után reméltem, hogy Aradnál dicséretesen harcolt 150 lovasai itten is helyt állanak. A dolgok ily kedvetlen állásában óhajték az ellenségtől lett megtámadtatása alkalmával oly kitünőleg tanúsított erélyes működéseinek jövőre nézve lovassága szaporításával megfelelő nyomatékot adni, de ezt azon módon, melyet ön indítványozott, egykönnyen eszközölhetőnek nem tartom, hogy t. i. a hevesi lovas csapat aránylagos kivetés melletti megalakítása kormányilag rendeltessék meg, mert önkénteseket nem lehet parancsolni. Ellenben úgy véltem segíthetni a dolgon, hogy Repeczky Ferencz teljhatalmú hevesi kormánybiztos úrhoz, Heves megye Tisza melletti járásából, valamint Illyés János Jászkun kerületi kormánybiztos úrhoz a Nagykun kerületből, úgy az itt ott toborzott önkénteseknek, mint az egész lovas nemzetőrségnek Cibakházára őrnagy úr parancsnoksága alá leendő haladéktalan kiállítása végett parancsot küldöttem, minek folyamatosítása után hadi ereje annyira növekedend, hogy Cibakházánál, valamint Földvárnál is, mely helyeknek a tiszáni átjárhatás miatt stratégiai jelentősége vagyon, portyázó ellenséges csapatoknak jó sikerrel ellentállhat.

b) Repeczky Ferenc hevesi és Illésy János jászkun kormánybiztosnak:

Cibakházánál gyakran ellenséges portyázó csapatok kísértik meg a tiszáni átjövetelt. Mesterházy őrnagy a kecskeméti önkéntes gyalogsággal, s 17 dévaványai lovasokkal eddigelő a legjobb sikerrel védelmezte azon stratégiai pontot, visszavervén több ízben az őt megtámadó ellenséget. Lovassága a megnevezett őrnagynak azonban nem elegendő arra, hogy a nagyobb számú csapatokkal szembeszállva Cibakházánál, Földvárnál, Vezsenynél az ellenség áttörhetését továbbra is sikeresen gátolhassa.

Mire nézve szükségesnek látja a honvédelmi bizottmány felszólítani kormánybiztos urat, hogy Heves megyének Tisza melletti járásából a lovas nemzetőrséget teljes számmal (a Nagykunságban különösen Takács István eljárása által felszereltetett, úgy egyéb önkénteseket s a jelenleg kiállítható lovas nemzetőrséget teljes számban) minden késedelem nélkül Mesterházy őrnagy rendelkezése alá Cibakházára rendelje.

Mert a haza méltán megkívánhatja, hogy mindenek felett a tiszai derék lelkes nép a Tiszát őrizze az ellenség áttörésétől.

MOL OHB 1849: 1477. Fogalmazvány. Közli KLÖM XIV. 358–359. Mesterházy levelét a tartalmi egyezés miatt nem közöljük.

4
Cibakháza, 1849. február 16.
Mesterházy őrnagy jelentése az Országos Honvédelmi Bizottmánynak.

Folyó hó 14-én sikerült a pozsonyi vadász és a Coburg huszárok legénysége egy része által, (Baumert) Lugosy vadászszázados ^[147] és Bácsy huszárhadnagy ügyes vezénylete alatt 12 vasas német anélküli elfogása, hogy lövés történhetett, a német cirkálók a Nagy Harangosi csárdában álló félszázadtól küldve előre kicsinált terv szerinti kelepcémbe estek délelőtt 10 ¾ órakor.

Dandáruk – egy osztályt kivéve (Kecskeméten létezőt) – Ottinger tábornok alatt a lovasüteggel jelenleg Abonyban szállásol, hová a február 4-i elvesztett csata után visszahúzódtak.

Az elfogottak közt van 1 tizedes 5 közember a Heinrich Hardegg, s ugyanannyi a Wallmoden vasasoktól, ezen utóbbiak tulajdon újoncaim voltak ^[148]; folyó hó 15-én átküldöm a foglyokat gróf Vécsey tábornokhoz Törökszentmiklósra.

A lovak iránti intézkedéseket Répásy és Vécsey tábornokok utasításához alkalmazva – de feltéve, hogy a Magyar Hadügyminisztérium beleegyezésével s jóváhagyásával történhetik – a következőképpen tettem:

A lovakat legelsőbb megbecsültettem, a 12 lónak becsára éppen 800 f. pengőt tesz (Baumert) Lugosy vadászszázadosnak a becsár letétele mellett szabad választást engedtem, valamint Bácsy huszárhadnagynak is. A nem használhatókat becsár szerint itt eladom, vagy tartalékul adom a tüzérekhez. A többit pedig a 8. huszárezred századosa, Lukácsy leggyengébb s kímélést igénylő lovaiért századjához becseréli s a kicserélt lovakat Répásy tábornok úr rendelkezése alá magával Madarasra ^[149] viendi a felváltás alkalmával, ami folyó hó 18-án történend.

Az itt legszükségesbképpen kiosztott fegyverek maradványait, lószerszámokat s nyeregbundákat szintén Répásy tábornok úrhoz küldöm rendelete szerint.

Mindezt felterjesztvén megkérem az Országos Honvédelmi Bizottmányt méltóztasson meghatározni, hogy milyen jutalmat adhatok az elfogásban részt vevő legénységnek általában és ezt egyszersmind kegyesen utalványozni is kérem. A vadászokra figyelmet fordítandok, mert a huszár az által érzi magát leginkább jutalmazottnak, hogy a német lovára felülhet. Azonban már különféle felszerelési cikkeket az itt szolgálatot tévő önkéntes lovasoknak el is adtak, ezt meg akartam tiltani, de abbahagytam, nehogy a huszárok kedvét elrontsam.

Sisakokat, mellvasakat később fogom Debrecenbe szállítani, úgy a még itt maradt nyergeket, elvárván az ezek iránti felsőbb parancsot.

A múlt évben még a Wallmoden vasasoknál létembe beküldött nehéz magyar vasasok felszerelési tervébe én vasfővegeket ajánlottam, részletes leírással és festéssel ellátva, ha netalán a festés elveszett, másolata nálam megtalálható.

Folyó hó 18-án a 19. ezred 3. zászlóalja, 1 század Ferdinánd huszár ^[150] és ˝ üteg gróf Vécsey hadosztályából fogja a 48. honvédzászlóaljat, a Coburg huszárszázadot és a ˝ üteget felváltani, s ezen utóbbi sereg Répásy tábornok hadosztályához fog Madarasra indulni.

Ezen változás egy nagyobbszerű tervem kivitelébe hátráltat.

A Tisza túlsó partján (offensive) sáncot ásatok. Egyébiránt állomásomba semmi változás.

Egy század kun lovast Pálinkás őrnagy alatt Tiszaföldvárra tettem, különösen gyakorlás végett, száma 100.

Folyó hó 13-án 60 hevesi lovassal szaporodtam.

Ezen ... alatt zárt másolatot tájékoztatásul küldöm.

Folyó hó 7-én felállított helybeli fiókkórházban jelenleg már 33 különnemű betegem van, azonban semminemű veszedelmes nyavaja nem mutatkozik.

.. alatt ide mellékelt előpénzről szóló kérelmem nyomán kérem utalványozni a benne foglalt összeget (nyugta mellett).

MOL H2 OHB 1849: 2281/e. Eredeti tisztázat.

5
Cibakháza, 1849. február 25.
Mesterházy őrnagy jelentése Kossuthnak.

Igen nagy megnyugvásomra szolgál, hogy a tegnapi több mint kétszerte nagyobb erővel; különösen 6 tizenkét-fontos, 6 hatfontos ágyúval, 6 röppentyűvel 6 osztály lovassággal és két egész zászlóalj gyalogsággal történt megtámadtatásomat – az ellenségnek tetemes veszteséget okozva – elhatározott s a hídon áttörni szándékozott rohanását – visszaveretni s az ellenséget megszalasztani szerencsés voltam.

Isten kegyelméből eszerint másodszor sikerült ezen nevezetes tiszai pontot a hazának megtartanom.

A részletesebb jelentés beküldését s a kiemelkedő egyének s tettek megnevezését később teendem, miután szemeimnek a csata alatt történt megsértődése miatt jelenleg abban gátoltatom.

Az ellenség vesztesége: 17 a csatatéren maradt halott, közte két kapitány, elfogva 33 ember, közte 1 kapitány és egy hadnagy, halottjait s köztük a fogoly egyik tiszt szavai szerint több főtisztet, sebesültjeit 9 társzekéren vitte, csatatéren maradt négy agyonlőtt lovas, és két ágyúja leszereltetett.

Részünkről már eddig 3 halott, 16 sebesült, ezek között egy tiszt. Sebesültjeink közül még egy-kettő minden orvosi hozzáállás dacára is hihetőleg el fog halni.

Vajon eljön-e még ígérete szerint harmadszor is??!!

MOL H2 OHB 1849:2612. Eredeti tisztázat.

6
Debrecen, 1849. február 27.
Hivatalos tudósítás.

Gróf Vécsey tábornok főhadi szállásáról f. hó 25-éről következő jelentést intézett a honv. bizottmányhoz.

„Éppen most veszem Mesterházy őrnagynak másolatban ... alatt ide mellékelt értesítését a Cibakházán tegnap történt ellenséges megtámadásról, melyet derék seregeink a nevezett Mesterházy és Leiningen őrnagyok ^[151] vezénylete alatt nemcsak bátran és vitézül visszavertek, hanem egyszersmind az ellenségnek tetemes veszteséget is okoztak.”

Tábornok Úr jelentése szerint e csatában különösen kitüntettek a 19-ik sorezred 3-ik z.-alja, s különösen Talabér hadnagy ^[152], ki személyes vitézségéért érdemel különös elismerést, mint nem különben az utászok századosa Pollák Lajos is.

Maga az ... alatt fölhívott értesítés febr. 24. ekként szól:

„Ma reggeli háromnegyed 6 órakor a sáncokhoz (Cibakháza mellett) rendelt előőrseim észrevevék, hogy Varsány felől az ellenség előrenyomul; mire mieink csatakész rendbe állítattak, s tüstént ágyút küldék szükséges fedezettel Nagy-Kér [sic!]^[153] felé az ellenség előrenyomulásának, s ha lehet visszavonulásának a gátlására, a többi ágyúinkat részint a helység bal oldalán, részint a híd mögé elhelyezém. Az ellenség ereje 6 osztály lovasból, 2 zászlóalj gyalogosból, u. m. a Károly főherceg és a bánáti ezredbeliekből, egy 6 fontos, egy 12 fontos és egy röppentyű ágyúütegből állt. A csata reggeli 8 órakor kezdődék, mindjárt kezdetben leszerelék tüzéreink az ellenség 2 ágyúját, azonban folyvást tartott a tüzelés 10 óra tájban az ellenség 2 gyalog z-alja és két ágyú ütege előbbre nyomult s a hidat ostrommal igyekeztek elfoglalni, de kartácsaink által ebben meggátoltattak. E közben elküldém gróf Leiningen őrnagyot a 19-dik gyalogezred 3-dik z-aljának három századával s a pozsonyi vadászokkal csatárláncban a hídon át, s visszaverők az ellenséget. A csata hevében gróf Leiningen őrnagy az ellenség néhány fegyvereseit mieinknek tartván azok által körülvétetett s elfogatott éppen akkor, midőn már az ellenség gyalogsága folytonos visszavonulásban volt, ekkor a közülük visszamaradottak szám szerint mintegy 60-an Leiningen őrnagyot magokkal vivék a híd közelében lévő kocsmához. Látva ezt a mieink a Schwarzenberg nevét viselő gyalogságot többé visszatartóztatni nem lehetett „el van fogva őrnagyunk” kiáltással rohantak előre, követve a többi majd minden gyalogság által, és szemközt az ellenség majd minden ágyújával, s 6 osztály lovasával – kik azonban a támadást újabban megkísérelni nem merék – a mieink megmenték őrnagyukat az által, hogy a kocsmát ostrom alá vevék.

Közlöny, 1849. február 27.

7
Cibakháza, 1849. február 28. este ¾¾ 10 óra.
Kleinheinz őrnagy^[154] jelentése Damjanich tábornoknak.

A híd a tüzérség átkeléséhez ma délután elkészült és holnap reggel egy hatfontos löveget lépésben, ügetésben és vágtában át fogok küldeni a hídon, ennek kell a próbának lenni, mire most meggyőződtem azonban hogy huszonnégy-fontos is átkelhet a hídon, de ha azon valami hiba esne, az két óra alatt helyrehozható.

A felesleges földhányások a Tisza-vonalban ma este ¾ 10-kor be fognak temettetni. A munka rettenetes, a Tisza-torokban mindenhol ütegállás, nem egy 8 löveg számára már most használható, ma egész éjjel folyni fog a munka, hogy ezek kereszttüze alatt visszavonulásunk állandóan biztosítva legyen.

Mihelyt előrenyomulunk javaslom egy harmadik ütegállást, magában a folyóvonalban a fennsíkon; ennek a három ütegnek a védelme alatt, ha mindegyikbe csak 6 löveg állíttatik is be, vonulhatunk vissza.

Éppen ma este kaptam biztos híreket Szolnokról; az ellenség lovassága részben úgy Szolnokról, valamint Abonyból felfelé Gyöngyös irányába vonult. Az ellenség ereje Üllőtől Szolnokig az egész vonalon 5-6 zászlóalj gyalogság, legtöbbnyire határőr, ellenben Cegléden 30 löveg van, állítólag kevés lovassággal.

Tegnap Törökszentmiklóson voltam és Vécsey tábornok úrral beszélgettem, ma az ő törzséből Albrecht százados ^[155] van itt vele közölni fogom Dembiński altábornagy úr szándékát és kérni fogom, hogy még egy osztály lovasságot küldjön hozzánk.

Vécsey tábornok úr késznek mutatkozik, hogy abban a pillanatban, amikor mi a Tisza jobbpartjára lépünk, tüntetést hajtson végre Szolnok felé. Hogy az előrenyomulás nekünk megkönnyítse. Erre vonatkozólag tegnap beszéltem a nevezett tábornok úrral.

Vagyok bátor kérni tábornok urat, hogy mivel Szentes miatt nincs mit aggódni, Csongrádon, Kecskeméten át a 28. honvédzászlóalj, vagy a Turszky zászlóalj ^[156], 1 osztály huszár és 4 löveg előrenyomulhatna, mi által Cegléd felé működhetnek ez szükséges, mivel a kecskeméti és körüli emberek révén értesülök, hogy ők népfelkelésre készek és bennünket várnak, hogy mi előnyomulunk, ugyanúgy szervezve van Mezőtúron a népfelkelés.

A horvátokat a bán nyilvánosan felhívta, hogy csak még addig szolgáljanak amíg a csata eldől, mivel mindnyájan ingadozók, mert időn túl itt tartattnak.

Vécsey tábornok csapatainkat, mint második vonal fogja követni és Szolnokot egyenes vonalban szállja meg, ha mi előrenyomulunk, az ellenség mindenesetre gyengébb, mint mi, így részben minden már most teljesül amit tábornok úr a hadügyminisztériumnak 10 nappal ezelőtt javasolt és eléggé csodálatos lesz azonban a tervezetben Cibaktól Ceglédre berajzolt vonalon és attól feljebb Hatvan felé, amelyekre a körülmények által kényszerítve kellett előnyomulnunk.

[Az aláírás alatt]

Az ellenség két nagy csoportban Várkony ^[157] felé előnyomult annak látszatával, mintha bennünket meg akarna támadni, leplezve saját gyengeségét és az észak felé való mozdulatok világosan mutatják, amit mi sejtettünk; hogy az ellenség csak a hidat felégetni akarta és lehetetlenné akarta tenni számunkra a támadó hadműveletet.

Az ellenség egyébként Szolnokon hirdetményeket szegeltetett ki, hogy neki Cibakot minden áron el kell foglalni, a csel nagyon vastag, Windisch-Grätz 18.000 emberrel Hatvanba menetelt. Szolnokon egy osztály vadász van.

HL 1848/49. 15/343.

Eredeti német nyelvű jelentés, mellette ceruzával lejegyzett fordítás.

8
Debrecen, 1849. március 2.
A 19. (Schwarzenberg) gyalogezred 3. zászlóalja kitüntetésének közzététele.

1102/B.

A 19-ik sorezred 3-ik zászlóalja Cibakházánál folyó hó 24-kén az ellenséges ágyú s gyalog golyó zápora közt a Tiszán átvezető hidat ostromolván, és a már elfogott őrnagyukat kiszabadítván, ezen hősies tettért – miután a kitüntetés az összes legénységet egytől egyig illeti, a honvédelmi bizottmány e hó 27-én kiadott rendelet következtében, zászlójuk a 3-ik rendű érdemdísz jellel ékesítetett.

Mészáros Lázár

hadügyminiszter

Megjelent a Közlöny 1849. március 2-i számában.

9
Debrecen, 1849. március 3.
Mesterházy alezredes kinevezése.

Mesterházy István, nemzetőrségi őrnagy a tiszai vonalon az ellenség többszöri erélyes visszavonulása által szerzett érdemeinél fogva általam február hó 16-tól 1849. számítandó ranggal és illetménnyel honvéd alezredesül kineveztetik.

Mészáros Lázár

hadügyminiszter

Megjelent a Közlöny 1849. március 3-i számában.

10
Cibakháza, 1849. március 5.
Mesterházy alezredes jelentése Kossuthnak.

Múló hó 25-én kelt előleges tudósításom folytán van szerencsém a február 24-i cibaki ütközet eredményének részletes leírását felterjeszteni:

Hartlieb altábornagy, Ottinger és Karger generálok több mint ¾ mérföldre állottak egy dombon, gyáva életüket biztosítandók, ha az altábornagy Cibakot be akarja venni, akkor maga legyen első a hídon.

A két elfogott tiszt, a két eltemetetten kívül még a 3 a csatatéren maradt, igen sok sebesült, s így biztos egy Ceglédre sebesülten visszatérő tiszttől érkezett tudósítása szerint, összesen 260 ember lett haszonvehetetlenné.

A derék honvédtüzéreinket dicsérettel kell hogy megemlítsem, mert ők híven és elszántan teljesítették kötelességüket, különösen kitüntette magát Gerzsányi Sándor tűzmester, Hajdú pontos s ügyes tüzér hadnagy ˝ ütegénél ^[158], Gerzsányi ugyanis fülem hallatára tüstént megszólította a tétovázó legénységet, hogy a legsűrűbb golyózápor között is az ellenség felé az irányzón kívül senki se tekingessen, hanem foglalatossága tárgyára nézzen.

Megjegyzendő, hogy az itt lévő ˝ ütege a már nevezett Hajdú hadnagynak – most volt először tűzben – mindössze itt 7, Nagyréven egy ágyúm volt, s a németek mégis azt állítják, hogy legalább 30 ágyúból lőttünk, már eddig is több mint 400 golyót részint Törökszentmiklósra, részint Szegedre szállítottam használat végett, az 1. számú lovas ˝ üteg igen jól, de kitünőleg működtek, a 4. számú honvéd gyalogüteg gyakorlott s Fehértemplomnál ^[159] már kipróbált két ágyúja ügyes tapintatú Steinhauer Ádám tűzmester vezénylete alatt elannyira, hogy kötelességemnek tartom Gerzsányi Sándor és Steinhauer Ádám tűzmestereknek a hadügyminisztérium által történő tisztségre előlépetésükért folyamodni s így jutalmazni a bátor s hasznos tetteit.

Az ellenség több mint háromszorta nagyobb ereje ellen megjegyzés nélkül nem hagyhatom, hogy Cibakon lévő haderőm a 19. sz. 3. zászlóaljából 3 század, az 52. sz. 3. zászlóaljból 2 század, a kecskeméti gyalog-, a pozsonyi vadász-, egy utász-, egy 3. sz. huszár- és egy hevesi lovasszázad, összesen 1200 ember és 8 ágyú működött 5 ¾ órától 11 óráig ^[160] – kevés szám, de Isten kegyelméből de mindannyit a legjobb szellemtől s harcvágytól áthatva látván, a sorezredbeliek, honvéd önkéntesek, nemzetőrök mind egy test s lélekkel dolgoztak, ezért győztünk is. – és győzni fogunk folytonosan, mint 5-én Szolnoknál Damjanich tábornok példás vezérlete alatt (8 ágyút 600 ellent elfogván) csak magunk akarjuk, nincs ellenünk megállható hatalom, mert halál a gyáva s az árulóra.

A 19. sz. 3. zászlóalj vitéz fiainak kik elfogott őrnagyukat gr. Leiningent különösen kitűnő vitézséggel kivágták. Vécsey tábornok úr által küldött 3. rendű érdem jelekkel f. hó 24-én éppen minek előtte Szolnok felé indultak, tűztem fel férfias melleikre. Az 52. sz. 3. zászlóalji vitéz főhadnagy Goldstein ^[161] már felgyógyuló úton van a fülén kapott golyósebből.

Végre minden szerénység dacára el nem mulaszthatom Mészáros Endre főhadnagy első és Gala Gerő másod segédem bátor, kitűnő s fáradhatatlan, hasznos szolgálataikról a Tisztelt Honvédelmi Bizottmány előtt bizonyságot tenni.

MOL H 2. OHB 1849:4363/e.

Eredeti tisztázat.

11
Cibakháza, 1849. március 7. este ¾ 9 óra.
Mesterházy alezredes jelentése Kossuthnak.

A pozsonyi vadászok századából március 2-án egy bátor és ügyes tizedes, Dáhm József vezénylete alatt 15 vadászt kiválasztván oly feladattal küldöttem szekereken, de mellék utakon Szolnok–Abony felé, hogy midőn Szolnokot megtámadó seregeink nagy munkájukat megkezdik a vadászok biztos kalauzok segítségével a vasvonalt minden áron elrontsák; – azonban a Szolnokot ostromlandó terv 48 órával elhalasztódván, s a körülmény semmi módon sem engedvén meg, hogy erről elszánt vadászainkat tudósíthattam volna – már azt kezdtem hinni, hogy mindannyit elfogták, midőn 3-án 12 óra után délben Dáhm József tizedes öröm meglepetésemre jelenti, faladatukat szerencsésen végezvén minden baj nélkül visszatértek. Ugyan 3-án vett későbbi értesítés szerint a Szolnokból több katonatisztekkel és katonákkal Pestre indult vonat ledűlt Abony és Szolnok közt. Kötelességemnek tartom ezen hősies tettet feljelentvén, a hadügyminisztériumot megkérni Dáhm József tizedest, mint minden más tekintetbe is ajánlható egyént hadnagynak kegyesen kinevezni méltóztasson.

Március 6-án kelt a Honvédelmi Bizottmánynak írt részletesebb leírásba a 24-i cibaki csatának, kiemeltem a tüzérséget érdeme szerint, holott a 7 ágyú közül 3 itt volt először tűzben, t. i. Hajdú hadnagy névtelen ˝ gyalogütege azért bátor vagyok a hadügyminisztériumot megkérni, méltóztasson ezen fél üteg személyzetét azon kitüntetéssel jutalmazni, hogy Hajdú hadnagyot fő-, Ujfalussy és Gerzsányi tűzmestereket hadnagyokká kinevezni kegyeskedjen, valamint a 4. számú gyalogütegnél Steinauer Ádám tűzmestert hadnaggyá előléptetni méltóztasson.

[Az aláírás alatt]

A 3. zászlóaljnak maradt 14 halottja, 82 sebesültje.

3. honvédzászlóaljbeli Gosztonyi százados ^[162], Szolnok alatt kapott lövés miatt tegnap jobb karja a könyökön felül levágatván, bajához képest meglehetős állapotban van, Pap táborkari őrnagy ^[163] is ma már jobban van.

MOL H 2. OHB H75 1849:5413. Eredeti tisztázat.

12
Törökszentmiklós, 1849. március 12. este 10 óra.
Damjanich értesítése Klapka ezredesnek ^[164].

Éppen most kaptam a megbízható hírt, hogy e hó 11-én 9 zászlóalj gyalogság és 400 vadász, továbbá 1800 lovas 52 ágyúval Abonyból Kőrösre menetelt.

E hó 12-én, azaz ma, 600 vadász és 900 lovas útnak indult Abonyból Kőrösre, ugyanezen a napon Ceglédről Kőrösre vonult 6000 fő gyalogság 30 ágyúval. A hírek szerint az ellenség teljes ereje Kecskemétre vonult, és gyanítható, hogy Szentesnél vagy Mindszentnél akar átkelni a Tiszán.

Kevésbé látszik valószínűnek, hogy az ellenség figyelmen kívül hagyva 22000 fős koncentrált hadseregünket, a saját összeköttetését Pestre teljesen feladná. Sokkal inkább hihető, hogy biztosítani kívánja magát egy cibakházi átkeléssel szemben. Bárhogy álljon is a dolog, szándékom a fokozatos koncentrálás Cibaknál. Ezért elrendelem, holnap korán reggel a lengyel légió, a 19. számú 3. zászlóalj és a 6. honvédzászlóalj elindulását. Ezeknek holnap reggelre Cibakot és Földvárt jelöltem ki állomáshelyül és Albrecht őrnagy holnap korán Cibakra megy a befogadóképesség megállapítására.

Mivel az a szándékom, hogy csapataim legnagyobb részét Cibak körül összevonjam, ezért kérem, hogy erősítésként indítsa ide hadteste egy dandárát és hogy megbeszélést tudjak folytatni Önnel a történendőkről, kérem fáradjon Ön személyesen a törökszentmiklósi főhadiszállásomra.

HL 1848/49. Német nyelvű eredeti tisztázat fordítása. Közli Saját kezébe… 91. old.

13
Törökszentmiklós, 1849. március 13.
Damjanich vezérőrnagy utasítása Nagysándor ezredes, hadosztály-parancsnoknak. ^[165]

Az ellenség lefelé húzódik minden arra utal, hogy azt gondolja, hogy hadtestem Cibakházánnál fog átkelni.

Küldjön Ön tehát erős osztagokat, hogy derítsenek fel Kecskemét és Körös felé, de ne hívják fel magukra a figyelmet – én azonban Tiszafüred felé sietek, ahol Valkónál ^[166] hidat veretek azért, hogy ott és Tiszafürednél megkönnyítsem átkelést. Ehhez a manőverhez három napra van szükségem, Görgei tábornokot a leghathatósabban kívánom támogatni és most, mivel az ellenség hibát vétett a vasútvonal elhagyásával, Gyöngyösön, Hatvanon át Vác felé siettek. Ott majd meglátom, hogy lehetséges-e kierőszakolnom egy átkelést a Dunán.

Foglalkoztassa Ön az ellenséget Cibaknál erősen, de Szentest és Szegedet is ajánlom Önnek.^[167]

KA FA (Sonderbestand) I. Korps unter Schlik Karton 1864. 1849-3-72, a szintén német nyelvű eredeti tisztázat HL 1848/49 17/72. Német nyelvű másolat.

Fordítását közli: Saját kezébe… Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc Hadtörténelmi Levéltárban őrzött iratai. Szerk.: Farkas Gyöngyi. Válogatta és fordította: Bőhm Jakab. Bev. írta: Csikány Tamás. Budapest, 1998. 91. old.; közli tovább némileg egyszerűsített fordításban Gelich Richárd: Magyarország függetlenségi harcza 1848–49-ben, III. kötet. Budapest, é. n. 19. old.

14
A cibakházi főhadiszállás, 1849. március 16.
Kossuth levele feleségéhez.

Kedves Angyalom!

Szavamat tartom, mindennap írok. Jó kedvem van e derék sereg között. Itt híd van a Tiszán át, 20 ezer emberünk már általment. Meglátogattam a lagerben, gyönyörű látvány. Holnap vezéreink támadnak Nagykőrös felé. Ej ha megverik a németet, beh dicső dolog lesz; Damjanich megígérte a 3-ik és 9-ik invincible ^[168] zászlóaljnak, hogy 24-kén beviszi őket Pestre, én hát meghívtam e két zászlóaljat 25-dikére ebédre Pestre. Sok vendéged lesz, vagy 2000.

Irántam ne aggódj. Szeretnék menni, de a vezérek nem akarják megengedni. Én hát itt maradok, innen a Tiszán egy pár bateria ^[169] s elegendő fedezet őrsége alatt, aligha csak ágyúszót is fogok hallhatni. Sajnálom.

Csókollak ezerszer kedves Angyalom, ölelem kedveseimet,

hű Lajosod.

MOL Vörös Antal-gyüjtemény: 1086. sz., közli KLÖM XIV. 659.

Vörös Antal egykorú másolata.

15
Cibakháza, 1849. március 16.
Vukovics Sebő országos biztos utasítása Kossuth nevében Repeczky Ferenc hevesi kormánybiztosnak.

A honvédelmi bizottmány Elnökének meghagyásából.

A legrövidebb idő alatt szerezzen Ön elegendő számú fenyőszálfát, malomkompot, csolnakot, szeget, kötelet, deszkát, gerendát, padlót, s a. t. szóval mindent, mi híd felállítására megkívántatik, és mind ez eszközöket azonnal Szolnok tájékára – de minden esetre oly helyre, hol az ellenség általi elfoglalás veszélye nem forog fenn – szállíttassa le olyképpen, hogy mihelyt az utászkar a Szolnoknál verendő híd végett a helyszínén megjelenendik, sem a kellő anyagokban hiányt ne találjon, sem helyre szállításukra idővesztéssel várakozni ne kényszeríttessék.

Szükséges tudomásul értesítem Önt, hogy a törökszentmiklósi főszolgabíró Zsoldos szinte utasítást nyert a tárgybeli szerek megszerzésére, kivel tehát kormánybiztos úr azonnal összeköttetésbe tegye magát.

[A dátum és az aláírás alatt]

Önnek ma érkezett tudósítása folytában az Elnök óhajtaná, hogy Ön a mi seregeinknek Görgey tábornok alatti mozdulatairól és hol létéről igyekezzék tudomást szerezni, s arról is értesítést adni, honnan növi ki magát az a tömérdek ellenséges katona?

MOL. Pesti főállamügyészségi elnöki iratok. Repeczky lefoglalt iratai. 174.

Saját kezű eredeti. Közli KLÖM XIV. 659–660. old.

16
Cibakháza, 1849. március 17.
Kossuth levele Batthyány Kázmérnak.

Seregeink ma Nagykőrös és Kecskemét felé innen debouchiroztak.^[170]

A Tiszán átmenetel egy kissé soká tartott. Ma, ha csak igen fáradtan nem akarunk csatázni, marschra ^[171] és csatára rövid lesz az idő, hanem holnap döntő csata lesz – Isten velünk lesz.

Most, midőn a sereg előrenyomul, van ideje a népfelkelésnek, hogy a szétverendő ellenségnek szerte bomlandó csapatait kiirtsa, elpusztítsa. Vajda kapitány úrral itt találkozám, ismétlé a derék solti nép azon óhajtását, hogy egy-két ágyút kapjanak. – Én e népnek már adtam volna ágyút, mert ez hasznát is veszi, meg is óvja, s csak azért nem adtam nekik, minthogy Méltóságod épen akkor küldött Kalocsára ágyukkal egy kis expeditiót.^[172]

Kérem országos biztos urat, méltóztassék Vajda kapitány úrnak a derék solti nép ótalmára két, vagy legalább egy ágyút adatni munitióval ^[173], lovak nélkül, vár-tüzéreik vannak – az eszékiek közül.

Ezen egy pár ágyút Aradról rendelem Önöknek kipótoltatni.

Todorovićot jól szemmel méltóztassanak tartani – Jellačić szeretne vele egyesülni, de hiszem az Istent, semmi sem lesz belőle.

Kérem Méltóságodat a haza szent nevére, csak még egy kis ideig országos biztosi hatóságát Bácsban folytatni, mert ez a hazára most nélkülözhetetlen. Erről majd többet okadatosan, de most e pillanatban nem írhatok.

Isten velünk s a hazával!

a honv. bizottmány elnöke

Kossuth Lajos

MOL Batthyány Kázmér-iratok 150. l.

Saját kezű eredeti. Közli KLÖM XIV. 665.

17
A cibakházi tábor, 1849. március 17. délután.
Kossuth tudósítása Görgeinek Bem nagyszebeni győzelméről és a cibakházi átkelésről.

Hazafias barátsággal jelentem Tábornok Úrnak és Önön keresztül az egyesült, hős hadseregnek, hogy Bem tábornok ^[174], az Erdélyben hadműveletet folytató magyar csapatok parancsnoka Nagyszebent, a hazánk ellenségének ezen erdélyi fészkét március 11-én rohammal bevette és meghódoltatta.

A hamis osztrák kormány a március 6-i manifesztumában azt merészelte kimondani: hogy Magyarországot az önálló országok sorából törölte. A nemzet erdélyi hadserege erre az istentelen, türannoszi pimaszságra Nagyszeben bevételével válaszolt. – Ön uram, győzedelmes előrenyomulással és összehangoltan a magyar Közép-hadsereg hadműveletével, Magyarország felszabadításával válaszoljon.

A magyar Közép-hadsereg ma reggel a Tiszán átkelt, Nagykőrös felé vonult és ma este a kocséri erdőnél táborozik. Holnap reggel az ellenség főerejét Nagykőrösnél megtámadja.

A győzelem és Isten igazságos áldása kísérje lépéseit.

MOL Kossuth-Archiv 491. Egykorú német irat fordítása.

Németül közli KLÖM XIV. 668–669. old.

18
Cibakháza, 1849. március 18.
Kossuth tudósítása a Honvédelmi Bizottmánynak.

Szacsvay Imre jegyző olvassa a honvédelmi bizottmány elnökének Kossuth Lajosnak folyó évi mart. 18-án Cibakházán költ levelét:

A honvédelmi bizottmány elnöke a honvédelmi bizottmánynak!

Seregeink tegnap átkeltek a Tiszán, de az átkelés a cibakházi egyetlen hídon sok időbe került, s csak késő este felé érkezhettek volna a seregek 8 órai fárasztó menés után Nagykőröshöz, hol az ellenség összpontosított erővel áll: azért tanácsosabbnak látszott a kocséri erdő alatt táborba szállani. Ma reggel 6 órakor a sereg újra megindult; de vastag köd ereszkedvén s havazni is kezdvén, minden operatio lehetetlenné vált, azonban most 9 óra, az idő kitisztult, seregeink marschban vannak, s dél táján Nagykőrös alatt fognak állani. Minden oda mutat, hogy ott lesz a csata...

Kossuth levelét tejes terjedelemben közli KLÖM 672. XIV. a Közlöny 1849. március 22-i száma alapján.

19
1849. március. 14–26.
A hadsereg-főparancsnokság levelei az alárendelt csapatparancsnokoknak. ^[175]

1849. március 14.

Aulich tábornok Úrnak, a II. hadtest parancsnokának ^[176].

A hadtestének hadrendjét minél hamarabb meg akarom ismerni, hogy a hadsereg tartalékának nagyságát és a tartalék ütegeket meghatározhassam. A hadteste holnap Törökszentmiklósra, holnapután Cibakházára vonuljon táborba. – Itt azon rendszabályra kell figyelnie, hogy a hadtestének teljes poggyásza fedezet mellett Kisújszálláson maradjon, azonban a főzőedényeket vigyék magukkal.

A mellékelten megkap ugyanakkor egy hadrendet, mely a továbbiakban csak az ön alkalmazását szolgálhatja.

A hadtest lovassága egy lovashadosztályhoz kerül, melyet Nagysándor ezredes mindenvonatkozásban parancsnoklása alá kér.

Március 14.

Perczel tábornok Úrnak ^[177].

Mivel a többször befutott hírek alapján, az ellenség az Alföldön Kecskeméten keresztül vonul és talán a szándéka Szegedet fenyegetése, ezt feltételezve arra hívnám fel tábornok úr figyelmét, hogy a Szegeden található gőzhajót, mikor ez lehetséges a folyón küldje felfelé, mely Cibakházára érkezve itt kap további utasítást.

Március 17. Tisztelt Kormánybiztos Úr!^[178].

Cibakházi sáncok egész elkészítése szükségessé válván, ezennel felkéretik Tisztelt Kormánybiztos Úr az általam Cibakházára rendelt Sodtfried utászkari alezredes Úrnak kötelessége pontos teljesítéséért naponként 500 embert hozzá szükséges szerszámmal együtt kirendeltetni.^[179] Kik napi 20 p.p. napi díjat kapnak.

Március 18. Damjanich tábornok Úr!

Ahogy már megparancsoltam a hadsereg lovashadosztályától a 2. és a 3. ezred ma Vezsenyben és Várkonyon állomásozzon.^[180] A feladatuk, melyet végezniük kell, az előőrsi állás mellett a járőrözés Törtel, Abony és Kóny ^[181], felé, a visszavonulás mindenféle támadás esetén a cibaki Tisza-malomhoz történik.

Mind két huszárezrednél egy lovasüteg van, mely egyéb állomáshelyre is követi azokat.

Kazinczy alezredes ^[182] balszárnyi hadosztálya a Hunyadi-huszárokkal Nagyrét, Mokakürt felé ^[183], a közép, azaz a Desseffy-hadosztály és a tartalék, a Württembergekkel és a hajdúkkal Cibakháza felé, a jobb szárny Vysocki-hadosztály a Császár-^[184], a Coburg- és a Lehel-huszárezreddel Földvár felé, Psotta alezredes úr ^[185] is tudja, hogy a tartalék tüzérség nagy részével Tiszaföldvár felé vonuljon.

A malmok birtokbavételéhez, Psotta alezredes egy gyalogüteget a hajdú lovasoknak legalább egy osztályát, mint fedezetet parancsoljon oda, éppen úgy Pusztatenyőt ^[186] ezen osztály egy szárnya szállja meg.

Az előőrsök felállásáról a táborkartól Szilágyi százados ^[187] gondoskodik.

Március 19. Klapka tábornok úrnak.^[188]

A Tisza vidékét erős járőrrel figyeltesse föl Földvár felé és le Sass felé ^[189]. A gőzhajó védelmére szükséges a Tisza-torokban építendő redutot némileg megszállásra alkalmassá kell tenni, éjszakánként egy fél üteget a megfelelő fedezettel őrségbe kell állítani, most pedig a gőzhajót őrséggel van ellátva.

Ezredes Úrnak azonnal egy rendes hírszerzőrendszert kell kiépítenie és a beérkezett híreket nekem azonnal jelenteni.

Az előőrsöknek az ellenség körül látszat őrtüzeket kell gyújtaniuk.

Ezredes Úr holnapután csapatait hadrendbe vonultassa ki és az ütegekkel foglaltasson tüzelőállást, mivel a csapatok gyors szétbontakozását tanulni kell, ezen alkalommal győződjön meg a csapatok állapotáról és jelentsen erről.

Március 22. Szodtfried alezredesnek.

A cibakházi munkákat be kell fejezni. Átadás után késedelem nélkül jöjjön ide, mivel Poroszlón a szükséges sáncok elkészítésére van utasítása.

Azonnal siessen ide és ha még Cibakházán kell valami egyebet tenni, a befejezést adja át az egyik utász tisztjének.

Március 26. Mesterházy alezredes úr.

Azonnal kézhez vétel után ezredes úr jöjjön ide az 1. huszárezred parancsnokságának átvételére, a cibakházi állomásparancsnokságot adja át a legidősebb törzstisztnek, Friedrich kapitánynak ^[190], aki bár a térparancsnokságot viszi, neki nem csak az ebben az állásban előforduló ügyekkel kell foglalkoznia, hanem formálisan a sáncok felügyeletét is adja át neki.

Az eredeti napló HL 1848/49. 16/554. Gépelt másolat, HL Tanulmánygyűjtemény, 2256.

Naplók és visszaemlékezések ^[191]

1
1849.
Krasznay Péter naplója. ^[192]

Reggel ^[193] visszamentünk Törökszentmiklósra a Sekulits ^[194] hadosztálya, a Mesterházi ezredesé Cibakházára és Tiszaföldvárra ment le, Répásy tábornok két hadosztállyal Szajolba és Tiszapüspökibe szállásolt be, reggel azután a napiparancsból megtudtuk, hogy Perczel helyett csakugyan Dembiński ^[195] lett a hadtest parancsnokunk, a ki azután a hadtestet nem brigádákra ^[196], hanem hadosztályokra osztotta, minden osztályba 5 zászlóalj gyalog, egy osztály régi, egy újonc huszár és 10-12 ágyú. Mi teljes nyugalomban éltük napjainkat Törökszentmiklóson, mivel előttünk Szajolban erős sereg állott, s éppen azért Karger és Ottinger osztrák tábornokok Cibakházánál kísérelték meg az átkelést a Tiszán. De az ott lévő hadosztály s különösen az abban beosztva lévő 48-ik zászlóalj Homok puszta felől az ellennek hátába kerülvén, a Tisza jegén át rohant, négy ágyút elfoglalt, annak fedezetét rohammal elűzte, s ez által az ellent zavarba hozta, hogy az jónak látta sebesen elhúzódni, itt Uray József 48-ik zászlóaljbeli főhadnagy a csapatja eleibe esett gránátot Tisza jegébe lökte, s így azzal több ember életét mentette meg, miért is azonnal századossá neveztetett ki soron kívül, Kállay Ferenc fő és Tatár József alhadnagyok pedig napiparancsban megdicsértettek.

…

Tisza Füreden ujjból össze jöttem a 48-ik zászlóaljjal, s Gábor testvéremmel üres óráinkban sok jó időt töltöttünk, míg azután március hó 5-én a Répásy-féle hadtest Szolnok felé, másnap Görgei Tokaj felé indult seregével és míg a Bánátból felérkezett Damjanich márc. 5-én Szolnoknál teljesen megverte a németet. Annak, és Vécseynek seregeivel egyesülten Cibakházára, s onnét át a Tiszán, Fetter [sic!] tábornok fővezérlete alatt Kecskemét felé nyomultunk előre, hogy a Szolnokról oda vonult osztrák sereget, mely Budapest és a Bácska felől nagy mérvű seregszaporítást nyert, ott támadjuk meg. De míg mi a Kerekdomb, s más útba eső pusztákon már második napon csavarogtunk folytonosan ázva, az alatt az ellenség előlünk Cegléden keresztül Gyöngyös felé húzódott, mit a velük volt Rózsa Sándor-féle portyász csapat Nagykőrös felől az ellenségtől elfoglalt lovakkal és poggyász szekerekkel térvén vissza, alaposan kifürkészett. Mire azután vissza indultunk Cibakháza felé, hová estére érkeztünk meg, kísérve az estére havas esővé fejlődött hideg tavaszi eső által, a Damjanich, és Vécsey hadtestei mentek át a Tisza hídján előbb, már a midőn a mi hadtestünkre került a sor, már akkor sötét este volt. Három hadosztályunk mát átjutott, sőt a Sekulits-féle osztály lovassága és tüzérsége is átvonult, de a mint az szerencsétlen ágyús bagázsiás szekér nagy terhével döcögött a híd közepe táján (lapszéli betoldás: amelyet már Szemerénél kellett a sárból kiemelnünk), egy nagy roppanás hallatszott. Minek oka a rendkívüli sötétségben kinyomozható nem lévén, Damjanich tábornok, aki az átvonulás felügyeletét eszközölte azonnal megtiltotta, hogy reggelig egy lélek se lépjen a hídra, s e tilalom érvényesítése végett annak mindkét végére őrséget rendelt. Így mi öt zászlóalj gyalogság a hídon túl lévő aljas talajon a rendkívül heves zivatarban bokáig érő havas lében topoghattuk át a viharos hideg éjszakát. Egy, a Donmiguel zászlóalj ^[197] előőrségre vonult ki, mi többiek pedig azon mesterkedtünk, hogy a laposon lévő odvas fűzfa derekakban tüzet gerjesszünk, mely azután a nyers faderekakba is belekapott, De kevés meleget terjesztett, ha egy ilyen fa lángra kapott ezren is körülfogták, de biz a csak füstölt, de vajmi kevés meleget árasztott. Azért jól esett hacsak látni is, s amint így egy sustorgással égő fa körüli csoport szélellenes oldalán búslakodnék, oda jött hozzám Mikecz Sándor 48-ik zászlóaljbeli őrmester kemecsei gyerekkori pajtásom, és hívott, hogy szökjünk át a hídon valahogy, mert itt reggelig kivágjuk a fogunkat. Én vállalkoztam, velünk jött még Dobos Laci cimborám, éppen akkor érkeztünk a híd végéhez, a midőn az ott álló őrt felváltani jött egy altiszt három emberrel. Az altisztet ketten a hangjáról megismertük és azonnal hozzá igyekeztünk. Losonczy Józsi 9-ik zászlóaljbeli tizedes volt, a kivel én 4 évvel előbb Lőcsén, 47-ben pedig Mikecz Sándor Máramaros-szigeten együtt tanultunk, és csináltunk diák stikliket. Mikecz Sándornak köpenyén felül egy cifra szűrje volt, amelyeket a Bánátból a megkergetett rácoktól szedtek el. Így őt Losonczy emberei közé állítva bevitte, nekem pedig és Dobosnak azt ígérte, hogy ebben a kutya időben félóránként váltván az őröket hoz magával egy szűrt és egy veres sapkát és engem is becsempész. Én le is heveredtem a híd közelében a Tisza töltés szélmentes oldalára, azzal az elhatározással, hogy bevárom a váltást. Dobos azonban visszahúzódott egy újabban meggyújtott fa felé.

Amint Losonczyék eltávoztak, az ott hagyott őr oda vette magát a vámkapu ágasa mellé és nagy káromkodással szidta nem csak a rossz időt, hanem azt is a ki ilyen időt ád. De ki jutott a dicséretből annak is, a ki a hidat őrizteti és fejére húzván egy kis rác szűrt kijelentette, hogy ő felöl átmehet a hídon maga az öreg Isten is. Én erre azonnal útnak vettem magamat és bízva a veressipkás monologizálásának őszinteségében a hídnak innenső oldalán csendesen húzódtam át a hídon. Amidőn a közepe tájáig szerencsésen eljutottam, akkor jutott eszembe, hogy azon az este valami törés történt, ne hogy a hihetőleg letört részen a Tiszába hulljak, attól kezdve kétrét tapogatva, mondhatni négykézláb haladtam tovább, és pedig miután Losonczyékat a híd túlsó oldalán láttam elhaladni, én is oda tértem át. S így annak köszönhettem, hogy a híd túlsó végén álló őrbe bele nem ütköztem, aki t.i. a hídnak másik szélén gubbaszkodott és topogott a piszkos lében, a hídon tehát akadály nélkül átsurranván bementem a hídvám házba, hol az őrcsapat állott, s ott még egy ismerősömre, Zábráczky Ottó volt iskolatársamra akadtam, a ki arra tanácsolt, hogy nem maradjak velük, mert oda a napos főtiszti inspectióra jár minden lépten, és legalábbis kiutasít, ha ki nem süti, hogy a túloldalról jövök, akkor pedig baj lesz belőle. Így nem volt más választásom, minthogy elindultam házról házra szállást keresni, s tovább ázni fázni a havas zivatarban. Bejártam legalábbis 100-150 házat, de minden háznál 20-30 embert találtam fennállva, felöltözve kínlódni az éjszakát. Be nem bocsátottak sehol, még a pitvar ajtóknál már szuronnyal állták utamat azzal árgumentálván ^[198], hogy elegen vagyunk már itt, leülni sem tudunk egymástól, hát ide nem jön be az Isten sem. Egyik házsoron lementem, másikon visszatértem, míg egy az utcára kinyúló kovácsműhely vasaló színje alá jutottam, ott megállapodtam azzal a szándékkal, hogy ott húzom ki az éjjel hátralévő részét, a hol legalább a heves eső nem ömlik a nyakamba. De ott sem bírtam ki sokáig, az éjszakai szél éppen keresztül dudált a színen, oly erővel, hogy átázott ruháimban már dideregni kezdtem. Nehogy ott megdermedjek, tovább mentem, míg egy kerítetlen ház fala alá a szél enyhébe jutottam. A házban világ volt és két gyakorlatlan hang kínlódott hol egyik, hol másik közönséges dallal, de biz az igen hamis hangokon ment. Belestem az ablakon, ott láttam két Würtemberg huszártisztet ^[199] egy asztalnál borozgatni, mindkettőt nevéről ismertem. Hát bátorságot vettem magamnak benyitni hozzájuk, azzal állítottam be, hogyha megengednék a főhadnagy urak, hogy ott maradhassak, én igen jól elkezdhetem azokat a nótákat. Az egyik Beke nevű hajlandónak látszott elfogadni az ajánlatot, de a másik, egy óriási nagy bajuszú ember Szénássy Balázs főhadnagy rám ordított, hogy a baka Istenedet, itt nem hallgatod a szót! és az ajtóra mutatott. Én éppen megszontyolodva kihúzódni készültem, amidőn a boglyakemecét körül övedző padról felemelkedett egy egészen levetkezve heverő harmadik tiszt, és az egri jogászkoromban Elek Kálmán cimborám által rám ragasztott Petyi sógor néven szólítva. Igen megörvendett, hogy meglátott és azonnal pártomat fogta, mert mint mondá, neki testi lelki barátja vagyok és bemutatott a többieknek, mint szabolcsi fiút és iskolatársát, mire Szénássy azt kérdezte, hogy nem é annak a Krasznay Gábornak az öccse vagyok-é, aki a szabolcsi zászlóaljnál főhadnagy. Mire igennel felelvén maga mellé ültetett és egymás után három pohár bort itatott meg velem, hogy melegedjek fel. Azután, hogy panaszoltam, hogy minden ruha vizes rajtam, levetkeztettek, s ruháimat a boglyakemecére terítettük száradni. Én pedig volt iskola társamnak, báró Senyey Lajos hadnagynak köpenyébe az asztalhoz ültem és virradtáig ittam és danoltam velük, a miért Szénássy a nagy bortól lucskos bajuszával minden lépten meg-megcsókolt, reggel azután felöltözvén, az ott bevonuló csapatomhoz csatlakoztam, s azzal még aznap Mezőtúrra marsoltunk, a hova késő este érkeztünk. …

„Naplójegyzetei Krasznay Péter kemecsei lakosnak...”

Visszaemlékezések 1830–1861. S.a.r.: Forrai Ibolya és Árva Judit. Bev.: Benda Gyula. 75–76., 80–81. old.

2
1849.
Borcsik Salamon töredék naplója.

Febr[uár] 2-ikán hadseregünktől elválva cibakházi őrségre mennénk, gátlandók az ellenség átjövetelét a Tiszán. Mi meg is lőn, mert 3-ikán, éppen midőn egyszerű ebédünkhöz akaránk ülni, megtámadtatánk, s tartott a csata a Tiszán át ágyúval. S négy órai tüzelés után, midőn a várost négy helyen reánk gyújták, bár csak három ágyúval védheténk magunkat 8 ellenséges ágyú ellen, hátrálni kényszeríténk. Az ellen halottjai társszekereken vivé el, a csatatéren csak lovakat és szétszórt sisakokat hagyva. Részünkről egy halott és néhány sebesült volt. Ez időtől tétlenül tölténk napjainkat ^[200] ez egyszerű, de jó nép között – 18-ikáig.

Borcsik Salamon: Töredék napló 1848-ik márc[ius] 15-étől 1849-ik év oktob[er] 3-ikáig a forradalmi hadjáratból. In.: „De víg élet, s mily gyöngy élet … a honvédélet”. Szerk.: Bene János, Hermann Róbert, Kedves Gyula, Takács Péter. Nyíregyháza, 2002. 181. old.

3
1849.
Gróf Leiningen-Westerburg Károly tábornok naplója.

Szívemből örültem, mikor Cibakházára kirendeltek, három századom volt ott, kettő Földváron és egy Inokán. A helyőrséghez tartozott még egy század vadász, egy század nemzetőr, egy század Ferdinánd-huszár és egy század jász önkéntes huszár. Az egésznek (kilenc ágyúról megfeledkeztem) Mesterházy őrnagy volt a parancsnoka, kit még Pozsonyban láttál, akkor a Wallmoden-vérteseknél volt. Itt abban a szerencsében volt részem, hogy írhattam neked. Hogy elrepült az idő. Majd egy éve (ezt augusztus 26-án írom), hogy nem láttalak, és ki tudja, látlak-e még valaha. De nem, minden jóra válhatik még, és akkor a múlt nagy tanulság lesz nekem.

Február 24-én kora reggel Ferenc úr berobban szobámba, és azt kiáltja: „Jönnek az osztrákok!” Ugyanebben a pillanatban riadót dobolnak, és mindenki siet a helyére. A híd mellett levő házakat megszállottuk, az ágyúkat irányoztuk, én pedig egy századommal, a vadászokkal, a nemzetőrökkel és egy félszázad huszárral átmentem a hídon, hogy megnézzem, mi történik.

Én az (a) töltésen mentem, tőlem balra a lovasság az egészen kiszáradt ártéren. A töltés végére érve láttam, hogy az ellenség komolyan támadni akar. Miután elővédje egy ideig megállt az igen rosszul épített, és ezért tőlünk meg sem szállt sáncoknál (b), előrenyomult és két ágyúból tüzelt ránk, de senkit sem talált. Erre a vadászok és a nemzetőrök sarkon fordultak és hazaindultak, és századom is kezdte követni e példát, de én megállítottam őket, és mindaddig kitartottam, míg nem láttam, hogy ellenséges gyalogság is közeledik, mert a sűrűn füzekkel benőtt töltésen csak az haladhatott előre. Ekkor embereimet lépésről lépésre visszavezettem, időnként meg-megállítva, hogy legénységemet, melynek soraiban sok volt az újonc, a tűzhöz szoktassam. Aztán visszamentem a hídon, és embereimet védelemre alkalmas pontokon helyeztem el.

Cibakháza fekvése igen alkalmas a védelemre. A Tisza itt csaknem félkörben folyik, úgyhogy a védő fél mindig összpontosíthatja tüzérségét, az ellenség pedig csak nehezen nyomulhat előre anélkül, hogy oldalba ne fogják, sőt, még a töltés sem igen fedi, mert balszárnyunk ágyúi oda is tüzelhettek. A gyalogság megrohanásának megelőzésére levettük a híd deszkáit, úgyhogy a rohamozókra igen nehéz feladat várt, nem is beszélve arról, hogy gyalogságom a falak mögül s a közel eső házak ablakaiból gyilkos tüzet bocsáthatott reájuk, és legalább hat ágyú szórhatta oda a kartácsot. Szerencsére éppen az előtt való nap levágták a töltésen levő fákat, egészen százötven lépésnyire a hídtól, tehát az ellenség nem közeledhetett észrevétlenül. Mihelyt az osztrákok látták, hogy a töltést elhagytuk, lovassággal és ágyúkkal előrenyomultak, és meglehetősen távol a töltéstől, (e)-nél foglaltak állást. Gyalogságuk lassan jött a töltésen, amelyen (d)-nél több röppentyűállvány volt felállítva. Csakhamar megkezdődött az ágyúzás, mindkét részről hevesen folyt. Az ellenséges golyók csak kevés kárt tehettek bennünk, ellenben az ő két ütegük gyilkos kereszttűznek volt kitéve. – Meg kell említenem még, hogy az ütközet elején egy ágyút küldtünk Nagyréven át a (c) pontra, hogy az ellenséget hátba lődözze, de bár másfél órája tartott a tüzelés, nem hallottunk felőle semmit. A rakéták csak mulattattak, többnyire a levegőben pattantak szét, vagy a vízbe estek, egy sem érte a falut vagy a hidat. Az ellenség, látván a tüzelés sikertelenségét, gyalogságát, két zászlóaljat küldte előre, az előnyomulást azonban tüzelésünk nagyon megnehezítette. A két zászlóalj rohamoszlopai elszántan nyomultak előre, egészen néhány lépésnyire a híd túlsó végétől. E pillanatban Mesterházy azt üzente, hogy meg van sebesítve (egy a falba csapó golyó úgy az arcába vágta a kőport és kavicsot, hogy csaknem megvakult), vegyem át a híd védelmét. Azonnal még egy ágyút vontattam a hídhoz, hogy mindenestre biztosítva legyek, és még több csatárt állítottam a híd innenső végére, magam is fedezetül odaálltam, mert embereimnek, kikkel aznap először voltam tűzben, meg akartam mutatni, hogy nemcsak a szolgálatban vagyok szigorú, hanem a golyózáporban is hidegvérrel megállom a helyemet. Hiába jöttek több ízben tisztek, sőt katonák is, hogy elvezessenek. Én azt válaszoltam: „Vissza! Majd hívlak, ha szükség lesz reátok.” Vagy tíz percig állhattam itt sértetlenül, Isten látható oltalma alatt, mikor az ellenség zöménél és lovasságánál olyan mozdulatokat vettem észre, melyből azt következtettem, hogy említett ágyúnk már elérkezett (c)-be, és megkezdte tüzelését, bár a nagy zaj miatt nem hallottam hangját. Az ellenség látta, hogy hátba fogják, tehát vissza kellett vonulnia, de erről a rohamoszlopait csak későn értesítette. E pillanatot felhasználva, embereimre kiáltottam: „Most jertek fiúk utánam!” Veszetten rohant utánam vagy másfél századom rejtekhelyéből, és gyorsan átrohantunk az egyes gerendákon, neki a borzasztóan tüzelő ellenségnek. Csakhamar elűztük a töltés mögé, mire egy a hídtól körülbelül százlépésnyire álló elhagyott csárdába húzódott vissza, mely előtt egy istálló volt. Az istállót mindjárt elfoglaltuk, és több határőrt elfogtunk. Itt történt aztán, hogy gondtalanul továbbmentem, és mivel a Károly főherceg ezrednek, melynek egy zászlóalja itt csatázott, szintén kék a hajtókája, mint az én legényeimnek egyszerre csak az ellenség között álltam, abban a hitben, hogy a mieink. Érthetetlen, hogy egyik sem lőtt vagy szúrt felém, ők is nagyon meg lehettek lepve. Egyszerre azonban egy huszártiszt (Jellačić-huszár), ki szintén megtévesztett, jobb kezemet megragadta, és látom, hogy hat szurony van mellemnek szegezve. Ez a huszártiszt Digby volt, angol ember, korábban a Wallmoden vérteseknél szolgált, jól ismertem. Hartlieb altábornagy parancsőrtisztje volt, és ő hozta a rohamozóknak a parancsot – bár későn –, hogy vonuljanak vissza. Később hősként esett el, mert nem akarta megadni magét, egyedül maradt a szabadban, míg a többiek engem a csárdába hurcoltak, és ezt addig akarták védeni, míg segítséget kapnak. Egy Hammer nevű százados oly gorombán bánt velem, kutyának, gazembernek, huncutnak nevezve engem, hogy mélyen fölháborodtam.

El voltam tehát fogva, és borzasztó helyzetemet még fájdalmasabbá tette az a keserű érzet, hogy bajtársaim tán szökevénynek néznek, mert ilyesmi csak a te szórakozott Károlyoddal történhetik meg.

A csárdában több szoba volt, mind megszállva. Az utolsóban voltak a tisztek velem és vagy harminc emberrel. E pillanatban hallottam, hogy Cibakházán a gyülekezés és a takarodó jelét dobolják, mi engem nagyon levert. A legtöbb emberem (így beszélték nekem később) már visszament a hídon, már csak Talabér hadnagy volt a csárda közelében vagy húsz emberrel. Hozzá jött Illésy százados ^[201], és ezt kiáltotta: „Őrnagyunkat elfogták, tartsd magad, míg embereket hozok.” Azzal átsietett a hídon, és elbeszélte, mi történt. Senki sem tarthatta vissza embereimet, akit lába bírt, sietett megszabadításomra. Ezalatt Talabér hadnagy kevés emberével nagy zajt csapott, hadd higgyék, hogy sokan vannak, megszállotta a töltést is, honnét lődözni is lehetett az utolsó szobának, melyben voltunk, a kijárására Tíz emberrel elfoglalta az elülső szobát, maga kezével zúzva be az ajtót, úgyhogy az ellenségnek csak egy szobája maradt. Ez tulajdonképp egy földszinti kamraféle volt, két szemben lévő bejárással: a szabadba vezető nyitva volt, a több szobába vezetőt faajtó zárta. Ablaka nem volt e helyiségnek. Környezetem részben horvátokból, részben németekből állott. A horvátok mind a háttérben kuporogtak és zsákomban kutattak, de semmit sem találtak benne, míg a németek mind talpon állva készültek a védelemre, különösen egy hadapród, aki elszántan viselkedett, és a többit is bátorította. Engem egészen hátra állítottak, és Jovanovich, a 2. báni határőrezred századosa barátságosan bánt velem. Kezdetben mind tele volt jó reménnyel, mert azt hitték, hogy az övéik kiszabadítják őket. De mikor nem jött senki, és embereim dühös kiabálása és a két bejárásra való lövöldözése egyre hevesebb lett, hozzám fordultak, persze még csak kapitulációról és szabad elvonulásról szólva, melynek fejében engem szabadon bocsátanának. Mikor azt mondtam, hogy erre rá nem állhatok, mert nincs hozzá jogom, Hammer azt válaszolta: „Akkor velünk hal meg.” „A katonának mindig készen kell lenni a halálra, de ha akarják, becsületemmel jót állok, hogy életük megmarad, s jól bánnak magukkal” – feleltem. Erre gúnyosan nevettek, és tovább védekeztek. De csakhamar elmúlt a nevetésük, mert embereim egyre merészebben nyomultak közelebb. Végre azt kívánták, hogy beszéljek embereimmel. Ez nem volt könnyű dolog, hogy meghalljanak, a két kijárás közé kellett állanom, melyeken át embereim belőttek, és bár, mint gondolhatod, teljes erőmből kiáltottam: „Ne lőjetek, én vagyok” stb., mégis még néhány golyó repült fejem körül, míg egyik emberem be nem dugta a fejét, és meg nem látott. Ekkor a tüzelés megszűnt, embereim betörtek. Jovanovich századost karon fogtam, hogy biztosan megmenthessem, mert egyedül ő volt barátságos irántam, de a sors úgy akarta, hogy éppen neki kellett meghalnia. Éppen a szabadba vezető kijárás elé álltam vele, midőn a másik ajtón szintén betörtek embereim, és egyikük abban a hiszemben, hogy a százados el akar vezetni engem, lelőtte. Hála Istennek, a többit mind megmentettem. Bár rövid fogságom alatt sohasem hittem, hogy rab maradok, mégis annyira megtört az izgatottság, hogy erőtlenül embereim karjába dőltem. És így a szó szoros értelmében áthurcoltak a hídon egyre csókolva engem tetőtől talpig. (No, nem éppen gyengéd csókok voltak.) Ó, Lizám, milyen boldog pillanat! De több vitéz életét vesztette, többen nehéz sebben feküdtek a kórházban és csaknem mind miattam, mert az előbbi harcban csak kevesen sebesültek meg.

Hadd nevezzem meg neked mindenekelőtt a legbátrabbakat, kiknek kiváltképp köszöntem szabadságomat. Talabér hadnagy soron kívül mindjárt főhadnagy lett a zászlóaljban. Goldstein (zsidó) a Ferenc Károly ezred főhadnagya, mely ezrednek véletlenül éppen két százada vonult arra, Schneider őrmester, később tiszt, hősi halált halt Buda ostrománál. Hartmann őrmester, Rös tizedes. Gorompatich, Szvilár, aki kolerában halt meg, Berger közvitéz, Bukay tizedes és Kohn (zsidó) közlegény. Az utóbbinak egy lövés bordáját, egy másik meg felső combját fúrta át. Midőn mindjárt az ütközet után meglátogattam, felém nyújtva kezét így szólt: „Hála Istennek, hogy láthatom, kedves őrnagy úr. Ha magára nézek, kevéssé érzem a fájdalmat.” Aztán a fogoly katonákhoz siettem, és gondoskodtam róla, hogy jól bánjanak velük. A németek egész becsülettel megkértek, ne csukassam el őket együtt a horvátokkal. Kérdésemre, miért, azt válaszolták, hogy amazok piszkosak és gyávák. Végül is negyven közember esett foglyul és két tiszt, Hammer százados és Strasser hadnagy, egy egészen fiatal legény. Hammer sokáig nem tudott a szemembe nézni, bánthatta rossz lelkiismeret, de én sokkal boldogabb voltam, semhogy mást, mint nemes bosszút álljak.

Azt reméltem egykor, hogy az előbb megnevezett vitézeknek nyugalmas, gondtalan életet biztosíthatok, de ennek már vége: Te, édes Lizám, vésd e neveket emlékezetedbe, és ha valaha e derék emberek közül valamelyik segítségedre szorulna, segíts rajta tehetségedhez képest.

Ez a nap annyira megszerezte nekem zászlóaljam bizalmát és ragaszkodását, hogy azt tehettem velük, amit akartam. Soha életemben nem éreztem oly szembetűnően Isten oltalmát. Mert akkor rettentő lett volna nekem a fogság. Még nem mentem át a későbbi tapasztalatok keserű iskoláján. Akkor még nagynak, nemesnek éreztem az ügyet, melyért harcoltam, nem úgy, mint később, mikor be kellett látnom, hogy már a kiontott nemes vér csak egy nagy hadvezér és néhány bolond céljaiért folyt el.

Másnap, 25-én ünnepélyesen eltemettük az elesetteket, a két ellenséges tisztnek is megadtuk a végső tisztességet. 26-án jött Damjanich, ki átvette Kisstől ^[202] a bánsági csapatokat. Kisst ugyanis, hogy megszabaduljanak tőle, magyarországi főhadparancsnoknak nevezték ki excellenciás címmel. Damjanich Aradon átjött, hol Kiss Pálnak ^[203] adta át a parancsnokságot, nagyon jókedvű volt, és tele győzelmi reménnyel. Szerencsére vált kalandomnak nagyon örült, aminthogy általában mindenkinél szíves részvétre találtam. Vele jött Bethlen, Esterházy Pista, Galvagni ^[204], a Hannover-huszárok kapitánya, kit egyszer láttál Becsén ^[205], derék és ügyes tiszt, és nekem mindig is kedves barátom. Vitézeimnek aranyakat osztogattak, és mindegyiküket méltónak találták a 3. osztályú érdemrendre.

A következő napokban elég sok csapatot összpontosítottak Cibakházán és környékén, idejött a lengyel légió és egy század ulánus, Wysocki ezredes ^[206] alatt. Az ulánusokat gróf Poniński kapitány ^[207] vezette, aki korábban a János főherceg dragonyosoknál szolgált, művelt, kedves ember. De ő és Wysocki volt körülbelül az egyetlen érdemes ember a lengyelek közt, a többi jobbára kalandor, kinek ízlett a magyar gázsi!

Damjanich csupa tevékenység volt, az ő magában bízó modorában csak Szolnokról beszélt, melyet el akart foglalni, szóval életet öntött a Vécsey alatt egészen elernyedt lelkekbe. Végre március másodikán átmentünk a Tiszán. Elvonulásunk előtt új zászlót kapott zászlóaljam. Beszentelésére nem idő, de a zászlóalj mégis magával akarta vinni a legközelebbi csatába. A zászlóalj elé léptem tehát a zászlóval a kezemben és átadtam nekik a lobogót ama rövid szavak kíséretében, melyet 1. szám alatt mellékelek. Hihetetlen volt a beszédem hatása, mert nem vártak tőlem ennyi magyarságot. Gyakran lobogott e zászló a legvadabb viaskodásban, de derék fiaim mindig híven megőrizték. Kivonulásunk éjjel történt, és másfél óra múlva vissza kellett térni, mert Kleinheinz őrnagy a vezérkarból zavart csinált. Erre pihenőnap következett, majd március 4-én éjjel Cibakházánál újra átkeltünk a Tiszán. Még előbb szerencsés voltam a nyolc föllebb megnevezett vitéznek átadhatni a megérdemelt rendjeleket.

Leiningen tábornok naplóját közli: Gróf Leiningen-Westerburg Károly honvédtábornok levelei és naplója 1848–1849. Fordította és bevezeti: Marczali Henrik. Budapest, 1900. 103–113., továbbá Az aradi vártanuk. S.a.r.: Katona Tamás. Budapest, 1979. 93–99. old.

4
1849.
Horváth Pál emlékírása. ^[208]

A cibakházi hídnak megtámadása, Ottinger tábornok alatt álló cs. k. seregnek, 1849. február hó 26-án ^[209], annak a magyar sereg által történt visszaverése és g[ró]f Leiningen Károly magy[ar] alezredesnek tévedésből történt fogságban való jutása

Cibakházán, még mi a Schwarzenbergi ezred 3-ik zászlóalja oda értünk, egy általam ismeretlen nemzetőri lovas csapat által megszállva volt, de még mielőtt ezen nemzetőri lovasok Cibakházára bevonultak, császári lovas és gyalogos csapatok megjelentek, de nem szállták meg (Cibakot) hanem ahonnand jöttek Szolnok és Kecskemétre visszavonultak. Ezen eset január hó közepén történt.

Később mezőtúri gyalog nemzetőrök is jöttek Cibakra. Február elején ismét jöttek császári gyalog és lovas kisebb osztagok, és a hidat akarták megszállni, de a nemzetőrök rájuk tüzeltek, a császáriak ismét vissza vonultak. Tüzérséggel egyik fél sem volt ellátva.

Hogy melyik napra esett 1849-ben húshagyó hétfője már nem tudom, de ezen a napon voltam reggel 7 órára rendelve, az általam vezényelt Schwarzenbergi zászlóaljjal ^[210] a kunszentmártoni körösi híd előtti főpiacon, szemle tartáson leendő felállításra, a további intézkedés pedig az volt, hogy a szemle után a zászlóalj elvonul és Cibakházát fogja megszállni. Aznap Szelevényről jöttünk, ahol a múlt éjjel háltunk. Szemlét tartani nem jött senki. Éhesek voltunk, kinek-kinek volt mit ennije, a jó kunszentmártoni polgárok sok házból nyújtottak kenyeret és szalonnát a legénységnek, a tisztek is nyertek, az újtisztek mind kunsági gyerekek, ösmeretségre akadtak, engem pedig, minek után segédtisztemet, Feueregger Ferenc ^[211] újtiszt facséti fiú volt, elküldtem, a k[un]sz[ent]mártoni állomásparancsnok, vagy gf. Leiningen felkeresésére, engemet pedig egy Tóth N... nevezetű kun cívis behívott házába, a második ház volt a hídtól a folyón lefelé, és egy hatalmas reggelivel megkínált.

Segédtisztem visszajött se parancsnokot nem talált se gf. Leiningen nem jött elő, sorakoztattam és már 9 óra után Cibakra útnak indultunk. Keserves egy menet volt ez. A reggeli órák fagyát nem használhattuk fel, a fekete föld sara felolvadt, a sár a lábbelin tapadt, a társzekereinket a lovak alig bírták vonszolni, már 3 óra volt, hogy a fekete föld szélét a cibaki úton elértük nagy pihenőt tartottunk, aztán könnyebb szerrel (mert homokra jöttünk), de már 10 óra tájt az állomásra bevonultunk.

Cibakházának akkoron egy igen jó karban levő lábakon álló széles hídja volt. (Jochbrücke.) Ezen híd kötötte össze a Tisza két partját. A bal parton, amelyen Cibak fekszik, idáig elterjedő homokbuckák képezik a talaját, a buckák legmagasabbja, a falu kocsma melletti hídfeljárója. A híd nyugati vége egy óriási kiterjedésű, árvizek alkalmával ... vízborított legelő, lapos rétség. Várkony felől jövő út, majd Tiszaföldvártól fogva, egy magas töltésen vezet, ezen töltés mind két oldala fűzfákkal volt védve. Ugyan ezen töltésnek a vége, ahol a tiszai híd nyugati lejárója van, magasan és szélesen, fel volt töltve. Ugyan ezen feltöltésnek nyugati szélén állt egy csárda, a híd kijáratától talán 80 vagy 100 lépésnyire. Ezen csárda nagy szerepnek színhelye volt az 1849. február 26-án vívott harcban. A csárda épülete a Tisza parttal párvonalas, alakja hosszúkás, áll 2 szoba 1 konyha egy nagyobb ivó, söntés és pince lejáróból, egy kis kurta pince is van ezen épületben. Hossza lehet 30-35 lépés, szélessége 8-10 lépés, fazsendellyel volt fedve.

Cibaknak legerősebb épülete a híd keleti végén a jobb parton fekvő nagy vendégfogadó, amelyik szükség esetén a védelemben redoutnak – vég védhelynek – könnyen be lehetett volna rendezni. A Tisza bal keleti partja legalább is – a nagy vendéglő és a mögötte fekvő részben, 6-7 méterrel dominálja – uralja a nyugati jobb partot. A cibakházi hídnak védelmére, rendkívüli kedvező volt ezen állás. Jó[l] is használtuk fel, annál érthetetlenebb, hogy a császáriak, akik Kecskemétről Szolnokot és Alpárt már januárban megszállták, Cibakházát figyelmen kívül hagyták. Drágán fizették meg ezen mulasztásukat. Milyen nagy kanyarulatot képez a Tisza Tiszaföldvártól Nagyrévig, ezt térképből ki lehet venni; ezen öbölnek nyugat felé nyíló összeköttetése – talán 8-900 lépést tett, még a Tisza folyása talán 3 mértföldet is megközelíti.

Hogy Cibakházát megszálltam, másnap alatt beérkezett gf. Leiningen Károly őrnagy és most, az ott állomásozó csapatok felett, mint állomásparancsnok a parancsot átvette. Ebből kifolyólag gf. Leiningen őrnagy velem Wunder Mihály (Csudaffy) százados ^[212] és egy Cibakon, mint utász tiszt tulajdonképp vadász főhadnagy volt (nevét bizon elfelejtém) kilovagoltunk Tiszaföldvár felé, a nemzetőri őrséget bevontuk és regulárisokból, helyesebben helyeztük el az előőrsöket, egyszersmind erődítési műveket pécéztünk ki, a melyek, az előörsöknek erősebb állást nyújtanak. Kórházat is Spügl nevezetű alorvossal felállítani kellett. Állomásunk két nap múlva ismét erősítést nyert, Erzherzog ^[213] Ferenc Károly 52-ik gyalog ezred 3-dik zászlóalja Bárány őrnagy alatt, dél felől jövet bevonult, négy század átment a közel fekvő Földvárra, két század Cibakon szállásolt. Még aznap tüzérség egy 6 fontos gyalogüteg beérkezett. Alig hogy ezen csapatok nagy nehezen elszállásolva lettek, másnap délre beérkezett Erzherzog Ferdinánd No. 3 huszárok négy százada, ezekkel jött szinte dél felől, a ráctáborból egy 6 fontos lovassági üteg 8 ágyúból állva, ehhez meg jött egy fél üteg 12 fontos ágyú teljes fogatt[al] és legénységgel. Nem tudtuk mire vélni, ezt a rengeteg katonaságot, egy nappal később beérkeztek ismét mezőtúri nemzetőri lovasok, két század erőben, de csak 100-100 lóval és csak kísértek két darab 18 fontos positiós ágyút, amelyeket ökrökkel vontattak Nagyváradról a muníciós és társzekerekkel együtt. Ezen rengeteg katonaság, lovakra és tiszti szállásokra bizony szűk volt Cibak, Földvárra is került belőle, de különösen a szőlős kertek fa bódéjai a lovasságnak igen jó szolgálatot tettek. Nagy szerencsére az eddig, február közepéig uralkodó kemény tél, enyhülni kezdett.

Február 18-adika volt, midőn megérkezett, a már régen várt, de nem ismert leendő parancsnokunk. Mesterházi X? [sic] lovassági nemzetőri ezredes személyében. Sehogy se tetszett nekünk. Kérdéssé vált, hogy lehet egy nemzetőri tiszt, aki[t] csak úgy választottak meg, parancsnoka, reguláris seregeknek? Hát bizony a honvédelmi miniszternek előterjesztésére, a honvédelmi bizottság – egyszersmind az ország Elnöke – Kossuth Lajos kinevezte.

És ki is volt Mesterházy ... ezredes? Ifjúság korában magyar gárdatiszt, kilépése után a lovassághoz beosztva, nehány évig katonáskodott, magyar volt – a szolgálat nem tetszett, quietált, azaz tiszti rangjáról lemondott. Bars megyében birtokán gazdálkodott. No de nem tartotta magát sokáig a színteren. Később még előfordul.

Tehát Mesterházy ezredes volt az összes cibakházi csapatoknak főparancsnoka. Február 25-én kora reggel Mesterházy szállására hivatott és közölte velem, hogy gf. Leiningennel és négy jó lovasított Ferdinánd huszárral Kecskemét és Nagykörös felé rekognoszcírozásra azaz felderítő szemlére fogok velük kilovagolni. Nem szívesen vettem ezt a hírt. Én gyalogos kadét és tiszt voltam eddig, a nyeregben csak január elejétől kezdve ültem, és evvel mint az, kezdő lovasoknál gyakran előfordul, alsó felem telve lett kelésekkel, no de azért szó nélkül nyergeltettem és pont 10-kor, mint a rendelet volt, a hídfőnél voltam.

A mondott irányban kilovagoltunk. Két-két huszár együtt pár ezer lépésre jobb és bal irányba előre vágtattak. Messze voltunk Cibaktól, lehetett két óra tájt, amidőn a balról lovagló huszár, aki egy halomra fellovagolt, bajtársát magához intette, egy kis vártatva, a most előre ment huszár, lovát fordítván vágtatva felénk jött, mi hárman is vágtatva előre mentünk, a hírnek hamarább felvételére, már ekkor a jobbra kilovagolt huszárok is felénk tartottak. Amint a baloldal[ról] visszajövő huszár mihozzánk ért, már mi is láttuk a felénk közeledő nagy lovas csapatot, de hogy mifélék azok, még nem tudtuk kivenni. Gf. Leiningen a huszár jelentése szerint, német lovasoknak gondolta. Gf. Leiningen gondolván az én állapotomra figyelmeztette Mesterházy[t], és hogy a szükséges menekvésben el ne maradjak, indítványozta Leiningen, hogy gyorsabb ütemben lovagoljunk. Nem volt szükség. Csakhamar észre vette a huszárunk, hogy az éppen érkezők milyen lovasok, bámulva láttuk, hogy a huszár az elővéd legényeivel kezet fogott, mi is észrevettük hogy az érkező lovasok kerek kalapos, fehérszűrben lévő lovasok. Ezek Kecskemétről jöttek, ahol azon időben Jellačić császári tábornok, seregével állomásozott. Ott híre járt hogy a császáriak sorozni fognak, ez okból – gazdák fia[i] – felszerelve, ahogy lehetett, lóra ültek és a magyar táborba jöttek. Voltak, mint egy százan, később jött még tán 70 lovas.

Február 25-dike volt, előestéje azon napnak, amelyet a mai kor felejdékenségbe, de akkoron mint a szabadságnak születésnapját, nagyra becsülte, t. i. a február 26-át, amely napon Párizsban a nagy forradalom a francia királynak elűzésével kitört és : „liberté – egalité – és fraternité”, a zászlajára írta, és mely jelszavak a szabadságért óhajtó emberiséget kivált az „egalité” lelkesítette.

Ezen nevezetes nap előestéjén, a cibakházi nagy kocsmában, a nap tiszteletére nagy halvacsorát rendeztünk, amelyen a megszálló csapatoknak összes tisztjei részt vettek (sem Mesterházy ezredes, sem gf. Leiningen ebben részt nem vettek, csak a tüzér csapat parancsnoka Markó őrnagy ^[214]). Volt pedig a vacsora, tán 140 font jó tiszai halakból, paprikáson, ehhez fele annak sütve, egy 5 akós cibaki vinkó csapra ütve, kenyér. Cigányzene. Vígan folyt a mulatság.

Ez alkalommal összeolvastuk az állomáson létező létszámot. Állott ez pedig körül belől ebből:

Gyalogság
Regulárisok
A Schwarzenbergi 19-ik ezred egy zászlóalja	26 tiszt	6 század	1000-en
Főherceg Ferenc Károly 52. két század	9 tiszt		300-an
Ferdinánd huszár No. 3 négy század	22 tiszt		500

Tüzérség egy őrnagy 14-15 tiszt és 200 ember, ágyú volt 2 db 18 fontos, egy fél üteg – 3 ágyú tíz fontos ^[215], egy 6 fontos lovassági üteg 6 ágyú – egy 6 fontos gyalogsági üteg 6 fontos, 6 ágy[ú], tehát összesen 17 ágyú.

A honvédek voltak

A 65. honvéd zászlóalj, a Kökényessi zászlóalj (Kökényessi ^[216] nem volt az állomáson), 1 őrnagy 26 tiszt és bizonyára 1000 ember, éppen most lett puskával ellátva

Egy lovas század 5 tiszt 120 ember.

Nem regulárisok

A mezőtúri zászlóalj kaszával, nemzetőrök 1 kap[itány] 24 tiszt – 1000 ember

Szabad kun lovasok 60-70 ember Szilárdffy honvéd százados és még 2 tiszt vezetésével

Az újabban beérkezett 100 kecskeméti lovasok, tiszt nélkül. Egy velük jött öreg huszár vezette őket.

E szerint volt

1 ezredes

2 őrnagy

2 nemzetőri őrnagy No 3. utászok egy szakasza, még szekerészek is voltak. Hozzá kell még adni az orvosokat és élelmezési tiszteket. Ilyetén lehet mondani, hogy volt, vagyis lehetett a 6 törzstiszten kívül 150 tiszt 5000 ember 700 ló, és mind ezeknek élelmezése, minden akadály nélkül eszközöltetett. Az akkori főszolgabíró igen erélyes és igen körültekintő úriember volt, mindent előteremteni képes volt. Nagy segítségére voltak, az akkor még szokásban volt, ú. n. szárazmalmok. Berendelt forspantokat ^[217], még Mezőtúrról is, szolgáltatták Cibakra őrlés szolgálatot. Éjjel nappal jártak ezen malmok, volt is liszt kenyérsütésre és egyébre elegendő. A cibaki és földvári polgár asszonyoknak liszt és só adatott ki és ők mint derék honleányok illő, szép és jó kenyeret szolgáltattak be. Egy szóval élelmezés dolgában hiányt ezen rögtönzött sereg nem szenvedett. Bár elég és bőven volt minden.

A ... végett felemlítem, hogy az én élelmezésem miből állott. Dukált nekem, mint ideiglen[es] zászlóalj parancsnoknak, naponta 4 font kenyér, 1/2 font szalonna, 2 font marhahús és 2 pint bor. – Kvarteimat ^[218] tartottam az akkori Földváry család cibakházi tisztar[tó]jánál – néhai Nagy Ferencnél, aki a mindennapi illetékemnek beszolgáltatása fejében, ha jól emlékezem még pénzbeli hozzájárulást is adtam, adott kedves házánál ebédet. És evvel hasonlólag, a többi tisztek is nyertek házában étkezést.

A cibakházi híd támadása

1849 február 25-éről 26-ára én voltam állomás inspection (most már magyarul mondván) állomás tiszt. – Bizony reggelig tartott a dáridó, mit mi február 26-a emlékére csaptunk. Mulattunk úgy gondnélküli legény módra, voltak táncosnők is – akit fogtunk. A „makkaó” meg a „halber Zwölfe” pénzre járta. Melczer huszár főhadnagy a 3-as Ferdinándoktól adta a makkaó bankot. – Kiáltja: „Ki tartja a bankot.” Kiáltotta Melczer huszár főhadnagy, „Én” volt válaszom, láttam, hogy egy kis csomó bankó volt az asztalon, lehúztunk, nekem 6, Melczernek 7 szem volt, olvastuk a pénzt, 119 ft volt. Melczer főhadnagy (úgy tudom, hogy tán az 1890-es évek végén Rozsnyón hol egy pénzintézetnél, mint könyvelő volt alkalmazva!) halt el. Melczer észrevehette hogy fájhat nekem ezen nem várt eset, mondá: „Pajtás – te csak tréfáltál, itt a bank, ki tartja valóban.” – Na de én nem engedtem, mint öreg tiszt a sok ujjak előtt nem lehetett hátrálni. Kifizettem. Sohase játszottam azelőtt én kártyát, fogadtam, hogy soha (se is játszok) többé én pénzemen fogok játszani, meg is tartottam, de jött a 849-es honvéd világban lehetőleg ellensúlyoztam a kártyázást. Jól emlékezem hogy ezen incidens reggel 3 órakor történt. Nem sokára elhagytam a mulató társaságot, elmenve a fő őrsöt meg a hídőrt megszemléltem, evvel úgy 4 órakor a közeli szállásomra (az akkori községi perzekutornál ^[219] laktam) mentem. Felöltözve az ágyra dűltem. Nagyon mélyen alhattam, mert meg a „Riadó” ágyúlövést sem hallottam. Fölköltöttek.

Mi történt?

Előőrsön azon a napon a 65. Kökényessi zászlóalj volt, melynek előőrs tartaléka a Tisza jobbpartján a Földvár felé lévő hajlónál felvetett erődített állásban volt, itt volt két 6 fontos gyalogágyunk is. Az előőrsök – persze Kökényessi őrnagy akkor Debrecenben volt – parancsnokok alatt, jól tartották magukat. Rendkívüli sűrű köd borította ezt a tájat. A császári elővéd hirtelen bukkant a legszélső vonalunkra. A tüzérparancsnok – vaktában a sötétbe többlövés[t] tétetett a tüzérséggel, bár véletlenül, de jó eredménnyel; hanem ennek következtében a császáriak többet nyugatnak húzódtak és úgy kanyarodtak be a Tisza öblébe, ezen mozdulat által, az előőrsparancsnok, tartván attól, hogy – ismeretlen erőkkel állván szemben – hátrálási vonalát a császáriak elvághatják, jó rendben a cibaki hidra és azon által menve, visszahúzódott. Amint az utolsó előőrsről az erő a hídon átjött, hozzálátattam, a hídnak járhatatlan tételévé. Ezen művelet ilykép volt eszközölve. Az egy utász tisztnek hozzávonásával, a haditanács olykép intézkedett: A hídpadló alá a második és első hídlábak között két erős dereglyére állványok lettek készítve úgy a híd talpfái és gerendái, hogy szorosan ezen gerendákon feküdjenek, amidőn ez megvolt, a hidat hosszant összekötő gerendái szorosan a két hídláb mellett; le lettek fűrészelve, mi által ezen hídrész a vízen szabadon leúszhatott volna, nagyobb biztonság fejében, egy erős hajóvontató kötél lett a két dereglyére szorosan kötve, hogy szükség esetén ezt a kimetszett részt a vízfolyása után kihúzhattuk. Meg kell jegyeznem, hogy a kimetszett rész, nem a hídnak egész szélességében lett a hídtesthez illesztve, hanem csak éppen oly szélesre készítve, hogy egy ágyú, a mellette vonuló tüzérekkel, a lovasság négyesiben a gyalogság kettős rendekben, akkáron három sorban állva, tehát hatjával elférjen.

Az előőrsnek utolsó embere átjött, a Tisza-parton a nagy kocsma mögött felállított és eddig már teljesen sorakozott Schwarzenbergek, 13. és 14-dik századát oda vezényeltem a Tisza vizének szélére hogy a vastag hajóvontató kötélen függő két dereglyét a hídrésszel kivontassák. A Schwarzenberg 13. és 14-dik század fegyverét gúlákba rakva, erősen hozzá látott, a kötélhúzására, lehetett, mint egy 300 ember, de a dereglyék csak nem mozdultak helyeikből. A császáriak elővéd éle ekkoron a híd jobb part feljáratára ért, tehát sürgős lett a dolog, ekkor egy erős rántást tett a kötelet húzó katonaság, a kötél elszakadt és az egész 300 ember hanyat esett. Most már legfőbb ideje volt a védelemhez hozzá látni már-már egyes lövések a császáriaktól, embereinket megcélozta; jó lehet a Ferenc Károly 52-ik ezredtől két század, amely a híd fölött állt, tűzhatásával a még gyéren közeledő elővéd embereit, a védő gát mögül való kilépéstől vissza tartotta. Ezen védőgátat képezte azon vastag és hosszú Tisza gát, amelyen azon országút volt, amely Cibakot a földvári hátas földdel összekötötte. Ezen vastag gát mögött nyomult előre Cibakra a hídnak megtámadására a császári gyalogság.

Vezénylet és ereje a császári seregnek

Főparancsnoka. a cibakházi hídnak támadására kirendelt különítménynek, Br. Ottinger cs. és k. altábornok volt. Egy igen szép férfiú, magas, jó lovas, fess gavallér tiszt, egész szolgálatát a lovasságnál töltötte. Károly főherceg vagy Lippe hercegnek (Baranya megyei) birtokán volt az édesatyja gazdatiszt, tehát fiú elég protekcióban részesülhetett. Katonai hadi képességét, katonai működéséből lehet meg ítélni. Br. Ottinger parancsnoksága alatt a következő erők voltak:

tüzérség: 2 lovassági üteg – 12 ágyu – hat fontosak

gyalogság – 2 zászlóalj az egyik dalmatákból újonnan szervezett, horvát zászlóalj; – a másik főherceg Károly nevét viselő 3-dik ezred egy zászlóalja alsó-ausztriai németek.

Lovassága volt: két ezred Wallmoden és Hardegg kürassierek ^[220], német vasasok, mindegyikéből 4-4 század, lehetett minden század 120 ló és ennek megfelelő tiszt és legénység. Az összes erő volt cirka 2000 gyalogos 50 tiszttel lovas

lovasság	960 lovas	36 tiszttel
tüzérség	200 tüzér	6 tiszttel 12 ágyúval

Ezekkel szemben, állott a magyar sereg:

gyalog: Reguláris – v. i. öreg katonák
gyalogság reguláris	44 tiszt	1300 legénység
lovasság reguláris	22 tiszt	500 legénység
tüzérség reguláris	15 tiszt	200 legénység
összesen 17 ágyú
utász	1 tiszt	30 legénység
Nem reguláris honvéd
A Kökényessi 65-ik honvéd zászlóalj	27 tiszt	1000 ember
Egy lovas század mezőtúri	5 tiszt	120 ember
Nem reguláris nemzetőrök
A mezőtúri gyalog zászlóalj	24 tiszt	1000 kaszás ember
A szabad kun lovasok	2 tiszt	60 lovas
A kecskeméti új lovas csapat 100 legény
A császári sereg összesen
tiszt 97; – legénység 3160; ágyú 12.
A magyar sereg
tiszt 140; – legénység 4310 és 17 ágyú.

Mi a tanulság ebből, hogy br. Ottinger a magyarokkal szemben, oly csekély erővel mert egy oly erős pozíciót mint a cibaki híd, megtámadni, minden előzetes kémszemle, és minden hírszerzés (spionkodás) nélkül, az egyik tanulság az, hogy bár br. Ottinger igen derék és vitéz katona, de csak parádé ember volt, a másik tanulság pedig az, ami Szolnok bevétele alkalmával is szembetűnő volt, hogy a császáriaknak, nem voltak kémkedők azaz spionok rendelkezésükre. És mért nem volt? – mert a parancsnokoknak nem volt rendelkezési alapjuk, mert Ferenc császár fukarsági rendszeréből fennmaradt a régi „tábori szolgálat” „Felddienßt” utasításból, hogy az ilyféle működésekre a „községi hatóság” tartozik, megfelelő embereket kiállítani, vagyis rendelkezésre bocsájtani. A Gebühren-Vorschrift-Tafel Gelden-ekröl ^[221] a legfőbb parancsnok részére intézkedik, de rendelkezési pénz kémek számára, az nem fordult elő. Pedig spionság nélkül, nincs hírszerzés. Ezt pedig meg kell fizetni.

Ha Ottinger és Szolnoknál Karger generális, ha csak részileg a mi erőnkről tájékozva lett volna, nem történhetett volna az, hogy Ottinger oly csekély gyalogsági erővel a híd támadásának neki megy, amely művelethez nagy túlerő kell, de pláne nagy mennyiségű lovasságot hoz, hogy avval, Cibakházáról kivert magyar sereget üldözőbe veszi! Ez már igazán azon tünetet adja, hogy br. Ottinger cs k altábornagy a „Számlát a csapláros nélkül csinálta”.

Mit mondjon az ember a szolnoki esetre?! Midőn részünkről két hadtest támadásra készülve gyülekezik, mely minden egyesnek az ereje nagyobb, mint a támadandóé, az egyik támadó hadtest pláne Szolnok alatt az előőrsöktől alig 6-7 km[re] éjjeli táborba, fektábor-(bivak)-ba száll, és a császári lovasság a felderítő szolgálatot, oly hanyagul teljesíti, hogy az ellenség t. i. mi – a magyarok – fejlődött vonalon a támadás bevezetésének mellőzésével azonnal, a csapatoknak összeütközésére, az ágyúknak – alig bírtak lövést tenni – azonnal szuronytámadás által elfoglalva lettek.

Erről majd Szolnok bevételénél bővebben beszélek.

A császáriak által eszközölt támadásnak bevezetése

Amint már előbb mondtam, a császári elővéd, a mi visszavonuló elővédünket követve a Tisza-híd jobb, nyugati feljáró[já]ig előre nyomult, itt Ferenc Károly ezred két százada által a hídra való fellépéstől, annak tűzhatása folytán vissza volt tartva. Itt a császáriak tömörültek, előbb a horvátok, de mindjárt németek is vonultak az első csatasorba, ezek lőttek, a híd dereglyéket kötélen vonszoló, de azt megmozdítani nem bíró Schwarzenbergiekre. A kötélnek elszakadása után a zászlóaljam 13. és 14. [százada] sorakoztatva, a két századdal szakasztüzet soronként (Gliederfeuert) rendeltem. E tűzharc tartott mint egy pár percig, a császáriaktól többen elestek, ekkor megszólamlott; azon két db. 7 fontos vetágyú (Haubitzák) amelyek, a nagy kocsma előtt a híd hosszában, földhányás mögött, fel voltak állítva, ezen két db. vetágyú, kartáccsal lőtt, mire az összes támadó csop[ort] tisztekkel együtt a födözést nyújtó Tisza gát mögé vonult. Lehetet 10 óra, a köd emelkedve előoszlott, szép tavaszias, verőfényes napban, a Tisza által képezett félszigetben, mint egy 1500 lépésre megláttuk egyszerre a harcra felfejlődött egész sereget, fényes vértesi sisakok – fakóköpönyegben, a lovasság előtt lemozdonyozva két lovassági üteg. Gyönyörű, de gyönyörű látvány volt. A császári eme Battériák /:ütegek:/ megkezdették a tüzelést. Én a Tisza partján nehány tisztel álltam, gyönyörködve a szép képben. Markó tüzérparancsnok még nem hagyott lőni. A császáriak már oly emelkedett irányzattal lőttek, hogy a felénk irányzott lövéseikből a nagyon szép kék ég alatt a golyóikat megláttuk, de a legmesszebb hatoló császári golyó is csak a Tiszába pottyant.

A császári lovasság helyén állva maradt. A császári tüzérség két ízben váltakozva előre nyomult, 1200 lép[ésre] közeledett. Markó még most sem lövetett. Bevárta még a császáriak ő, Markó által megjelölt távolságba előre fognak jönni. A mi tüzérségünk. 2 db 18 fon[tos])

és 2 db 12, meg 1 db 10 fontos haubitz vetágyú. Minthogy azonban Markó jobban észrevehette hogy a császáriak a Tisza gát mögött „roham oszlopokat” alakítanak a 10 fontos vetágyút kartáccsal töltette. Csakugyan egyszerre 20-22 tiszt az egyik oszlop élén előre tört a gát mögül, az előretörő legénység azonban ingadozni kezdett. A császári tüzérség ez időben, már volt 11 óra, ismét néhány száz lépést avancirozott ^[222], ekkor megszólamlott a négy nagy agyú is. Pokoli zaj volt, a csá[szá]ri jobbról álló Batteriából két ágyú levolt szerelve és félkerékeken vontatták hátra, máshol tüzéreket vittek, ismét mások elesett lelőtt lovakat vonszoltak félre, ez a tüzérségi tűzharc majd 20 percig tartott. Dicséret a császári tüzérségnek, rendkívüli szívósan tartotta magát. Ez idő alatt az előretörni törekvő gyalogság, ha vissza is húzódott ismét és ismét tisztjeik által előre lettek vezetve. De a híd első padlójánál nem bírtak előbbre nyomulni, mert a híd cibaki vége mellett, a két Ferenc Károly század, a híd hosszában lévő két kartácsot szóró vetágyú és azon túl vezényletem alatt álló Schwarzenbergi zászlóalj, de még a 10 fontos vetágyú, amit már említettem, oly gyilkos tűzhatást – mindhól gyorstüzeléssel (Eingelosfeueren) hatott, hogy a sebesültek és halottak – tisztek is közöttük – ezen térséget gát vége és híd eleje – valósággal beborították. Katonák, kik tiszteket vagy bajtársaikat a helyszínről kivinni akarták, szinte lelőve elestek. Ezen harc folyama alatt Mesterházy ezredes egy mellék utcából, egy házsarok fala mögül nézte a harcot, akkor ép egy császári ágyúgolyó az arca mellett a ház falába csapott, a vályog vagy tán a tömésfal törmeléke Mesterházy ezredes arcát egészen összezúzta, a vér teljesen elborította; ha ez az ágyúgolyó csak egy arasznyira Mesterházy felé csapott volna be, egy halottunkkal több lett volna. Gf. Leiningen Mesterházytól balra lován volt, lehet, hogy őt vették célba. Gf. Leiningen a sereget, vele az állomásparancsnokságot azonnal átvette. Intézkedés miatt gf. Leiningen onnand ellovagolt. Három ágyúból és tán ezer puska csőből szóródott a halál a császári seregre, és már azt hittem, hogy kierőszakolják a hídra való fellépést. Ép azon gondolkodtam, hogy a hídnak megvédésére tán erőt kellene előbbre kéretni a parancsnokságtól, amidőn hirtelen a hátul álló császári lovasságnál a kavarodás megtörtént.

A század oszlopokban álló két lovasezred hirtelen fordult és vágtatva hátrált. – Mi történik ott, mi okozta a kavarodást? A cs. tüzérség felmozdonyozott, és gyorsan követte a lovasságot. Ezen momentum volt ez napi harcnak legszebb és legfőbb mozzanata. Mi okozta ezen lovasság és tüzérségnek hirtelen hátrálását? Ezen tűnődtünk, de nem volt időnk sokáig gondolkodni. Az ellenséges gyalogság lankadt a támadásban, tisztek nem léptek többé előre, nem álltak vezetésre előre; amint a gyalogság látta, hogy a tüzérsége hátrál, azoknál is habozás állott be. Ez volt a helyes alkalom az ellenséget egy határozott visszlökéssel teljesen leverni. Fennhangon szólítottam a tiszteket, például állítva, a császári tisztek imént tüntetett vitéz magatartásukat – „Tiszt urak, hozzám csatlakozzanak” – a 13. és 14. század „tüzet szüntess” – a fegyvereket megtölteni! – Azután a 13. és 14. század „kettős rendben jobbra át /: de ekkoron ezen mozdulathoz „fél jobb :/ „halb recht” vezényeltetett. Utánam indul - dul / Marsch marsch ! és evvel a hídra felléptem. Hozzám csatlakozott a 13. és 14. század 7-8 tisztje, Ferenc Károly ezred egy tisztje, és még Predits ^[223] – Talabér hadnagyok, a segédtisztem de még egy vagy kettő, 12 vagy 14-en voltunk. Amint a hídra felléptünk, a híd másik még itt-ott mutatkozó császári közemberek mind a töltés mögé húzódtak. Gyors lépésben haladtunk a hídon át. Amint a híd előtti csárdáig előnyomultunk, horvát katonák visszafordulva reánk erősen tüzeltek. Császári tisztet most már nem láttam; A császáriak egész serege vissza felé ment „Vasvári János kedves főhadnagyommal ^[224] együtt állva egy párszót szóltam, reám kiált és előbbre taszít, mert egy stutzos – vontcsövű puskás – granicsár ^[225] egy bokor mögül emelkedve, engem célba vett, mi ketten szét ugrottunk, de mögöttem álló egy emberünket a granicsár – melybe lőtte, meg is halt, de a granicsár is ott vesztette életét. Feküdt ott harminc és nehány halott. Mondám, hogy tisztet nem láttam, de egy tiszti lovat vissza vezetni láttam. A tüzérek és a parton vissza maradt századok láttak egy huszár tisztet a gyalogság élére lovagolni. Sokan azt vélték, hogy Ottinger cs. generális maga volt. Nem az volt, hanem lord Digby cs. k. huszárőrnagy, „Jézus Mária Szt. József huszároknak csúfolt horvát banderiális huszárok őrnagya. Angol születésű ember. Az általa vezényelt banderiális huszár divízió ^[226] Szolnokon maradt, ő mint volontäir ^[227] vett a harcban részt. Első dolgom volt a 13., 14-ik századot sorakoztatni, nehogy ha a császáriak egy visszlökést közölnének, zárt csapat a rendelkezésemre ne legyen. Ezen sorakozást a csárdának keleti végen eszközöltem. Míg én evvel foglalkoztam, kelletett lord Digbynek előkerülni, mert egyszerre csak a csárda délnyugati sarkán velünk szemben jelent meg, három horvát katona mögötte gubbasztott. Magasra emelt karddal felénk kiáltott: „Komm her du Kossuth-Hund!”^[228]. A körülöttem álló, engem mindig követő székesfehérvári eredetű katonák, u. m. Harsy Ferenc őrmester, Wimsili tizedes, Swart János tizedes és Gáncs Márton őrvezető, le akarták lőni a tőlünk alig 30 lépésre álló őrnagyot, nem hagytam, feléje mentem; – „Übergeben Sie sich” (adja meg magát), már csak 10 lépést voltam tőle, lord Digby egyszerre megtántorodott, a kard kiesett kezéből. Karjait felemelte és előre bukott, a 3 granicsár térdre estek. Még én a 13., 14. századdal bíbelődtem, zászlóaljam többi századai gf. Leiningen parancsára szinte átjöttek a hídon, ezen később átérkezettek egyike, lőhette le a huszár őrnagyot. – Segédtisztem által rendelkezést tettem, oly kép, hogy a Schwarzenbergiek sorakozva kövessenek engem, magam pedig a 13. s 14. századdal a császáriak után haladtam, a már jó messze hátráló ellenség után, folyton tűzhatás alatt tartva.

A császári tüzérség és lovasság rég elvonult. Az elesett tiszteket magukkal vitték, sebesült tiszt, úgyszinte a legénységtől nem maradt vissza, az ellenségtől elesett német vasasokat magam szememmel láttam, hogy kocsikra rakták és elvitték.

A császáriaknak általános és oly gyorshátrálását leginkább az idézte elő, hogy – két darab hatfontos a lovassági ütegből – egy század Ferdinánd huszárok kíséretében nagy kerülőt kelet felé téve, átmentek a Tisza öblön túlfekvő Nagyrévbe és ott a faluban a Tisza partján nagy csendben oly kép vett a két ágyú állást a császári lovasságnak jobb, dél felé lévő oldalában, hogy a császári lovasságot enfillirozhassák, azaz egyes osztagokat végig lövethessék, pásztázhassák. Ezen művelet gf. Leiningen parancsára lett és pedig igen sikeresen keresztül vive. Így is történt, a császári tisztek, minthogy oly nagy távolságban álltak a tüzérségi tűzharctól, maguknak kényelmet engedtek. Volt most nagy ijedelem és lótás futás, és marsch-marsch hátrafelé. Ez is nagy elővigyázatlanság volt Ottingertől, hogy Nagyrévet, meg nem figyeltette, amely helység csak néhány száz lépésnyire feküdt a csász. lovasság állásától, persze a Tiszán túl.

De hogyan történhetett az, hogy lord Digby huszárőrnagy, akit én a csárda előtt nem láttam, alig hogy én a csárda mögé menék, a csárda másik végén egyszerre előttem állott. Lovát hátra vezetni ugyan láttam? Valószínűleg ő is a csárdában volt benn többekkel együtt, és hogy ott ne szoruljon, utolsó percben kijött, mert ezen időben a császári gyalogság már teljes visszavonulásban volt. A huszárőrnagy a csárda mögé akart menekülni, ahol aztán velem találkozott, a csárda sarkán megállva, fent mondott szavakat hozzám intézte, és itt hihetőleg a már ez idő tájt a hídon át utánam jövő 15. és 16-dik század egy katonája által szíven lövetett, hogy rögtön meghalt. Ezen császári huszár őrnagy, lord Digby vitéz ember volt. Csapata a szolnoki helyőrséghez tartozott…

Gróf Leiningen Károly akkoron honvédőrnagy és ezen időben Mesterházy nemzetőri ezredes helyett, aki a harc folyama alatt megsebesült, a cibakházi magyar hadsereg részeinek helyettes parancsnokának fogságba jutása és ebből való kiszabadulása

Meg kell eleve jegyeznem, hogy – talán 1886 vagy 1887 évben, az újságokban felmerült az a vita tárgya, hogy 1849. február 26-án fent leírt híd támadása alkalmával gf. Leiningen szökni akart-e, vagy csak véletlenül került a császári katonák kezébe? – én ennek folytán egy nyilatkozatot adtam ki a Pesti Naplóban, amelynek tartalma az alábbival azonos. Ha jól emlékezem az Egyetértés mondta ennek alapján azon véleményt, hogy egy volt császári seregbeli tisztnek nyilatkozatát, ki személyesen jelen volt el kell fogadni. Nem is lett azóta ezen kérdés feszítve. Illési Sándor, ki még akkor életben volt, Budapestről egy helyeslő levelet írt. Ezen levél őrizve ezen eset eredeti leírásához van csatolva. Rövid időre ezen levélnek írása után Illési Sándor, volt Schwarzenbergi százados – nem volt régi katona – csak a Nagykunsági nemzetőröktől lett a Schwarzenbergiekhez beosztva és a 17. század parancsnoka, és volt Kisújszállási polgármester, meghalt.

Midőn én a császáriak üldözéséből a hídhoz visszaérkeztem, már onnan minden[ki] eltávozott. A csárdás és neje ugyan már ott voltak, noha a harc kezdetén pereputtyostól Cibakra átmenekültek. De a csárdás mégis meg tudta azt nekem mondani, hogy az ívóba vezető folyosóba lépett be gf. Leiningen és ott fogták el a császáriak. Meg azon helyet – ajtó fölötti világosság –, amelyen át a magyarok a császáriakra belőttek és a mely lövés után a császáriak magukat megadták, mutatta nekem a csárdás. Lehetett már esti 5 óra tájt, átmentem a hídon jelentésemet tenni az állomásparancsnoksághoz és az előőrsökön hagyott két századnak felváltását sürgetni. Mesterházy ezredes bár bekötözött arc és fővel fogadta a jelentésemet. Első kérdése az volt. „ Százados úr hol volt, hol járt? Jelentettem a legutóbb történteket, azaz hogy a császáriakat egész az előőrseink állásáig üldöztem, hogy ott a 13. és 14. századaimat, akik ez napon legtöbbet veszített[ek] egyelőre előőrségen hagytam, és kérem azoknak azonnali felváltásukat. „Hallatlan dolog – és erről nem tud senki semmit sem – mondá Mesterházy ezredes. – Hát kérem, segédtiszt úr, az előőrsök felváltásáról és a könnyű sebesültekről még nem tetszett gondoskodni? Igen, igen! segédtiszt úr ! Volt nehány könnyű sebesült a 13. és 14. századnál, kik azonban a századokkal tovább vonultak, és így tovább. Bizony kiderült, hogy az urak már megebédeltek, de biztonságról, előőrsök kiállításáról? Éjfélre a 12. és 14. század bevonult.

De hogyan történhetett, hogy ezen eset előfordult? Én nem tudtam hogy gf. Leiningen elfogva lett, azon épületben, a mely épület mögött és lord Digbyvel találkoztam és a mely épület mögül a császáriaknak üldözésére előnyomultam. Átjött velem a segédtisztem, bizonyos Feueregger (facséti születésű volt) és még 11 tiszt. Ebből 7 kiment az előőrsre, tehát maradt még 3 tiszt – más századoktól (egyik EH ^[229] Ferenc Károly ezredből való volt ) – és ezekből egy sem tett jelentést, hogy velem és a 13-ik és 14-ik századdal mi történt? Segédtisztemet különösen megbíztam, hogy jelentését a parancsnokságnál tegyen és rávettem, hogy támogatásomra csapatokat küldjenek utánam. A Cibakházán állomásozó csapatoknál az volt hogy: vagy fogságba estünk, vagy a császáriakhoz átszöktünk. Láttam a hídon a 15. és 16. századot átjönni, hiszen ezen erőkre támaszkodva mentem a császáriakat üldözőbe venni, de se gf. Leiningent, se Illéssyt a hídon átjövő katonáink között és sem láttam.

Ezen állás felderítését gf. Leiningentől magától hallottam. T. i. midőn ő átjött a 15. és 16. századdal és Illéssy százados ^[230] ki a 17. század parancsnoka volt, azt vélték, hogy ők az elsők a kik a hídon átjöttek, mert magyar katonát a csárda és a híd között nem láttak, az elvonuló császáriakat üldöző 13. és 14-ik századot szinte császáriaknak tartották. A hátráló császáriak által minekünk szánt golyók, mögöttünk az éppen ott fellépő 15. és 16. századba csaptak be. Menedéket és födözéket keresve, gf. Leiningen a csárdának nyitva álló folyosó ajtaján, a hol Schwarzenbergi legénységet vélt látni, belépet. A velünk harcban állott császári sereg egyik zászlóalja az Erzherczog Karl N. 3. ezredbeliek – alsó-ausztriai németekből állott –, fehér szíjas, kék hajtókás és fehérgombos éppúgy, mint mi, német pantalló, amely kamásliba ^[231] volt bekötve, a hosszú köpönyeg alól kevésbé volt kivehető. Így hát Leiningen belépett a csárdába s mint körülnézett, egy császári százados, a mente vitézkötését megragadva azt mondta „fangst den Kossuth Hund”^[232]. Az előjövő német és horvát katonák elfogták és a pince helyiségbe letaszították, hol a horvátok zsebeit kiürítették. A német tisztek – a kapitányon kívül még egy hadnagy is volt és egy igen derék fiatal kadét strázsamester –, akik gf. Leiningent elfogták, nem vették észre, hogy tulajdonkép ők is fogságba estek. Csak egy pár Schwarzenbergi katona vette észre, hogy Leiningen fogságba esett, és azok ezt Illéssy századosnak jelentették. Illéssy volt az ott lévő tisztjeink közül az egyetlen, aki a német nyelvet teljesen bírta. Ő tehát felszólította az ajtón át a császáriakat, hogy: – „adják meg magukat”, erre a hadnagy és a százados egy ... azt követelte, hogy „adjuk fel Cibakházát”. Magyaráztatott neki, hogy állásuk helyzete olyan, hogy ők estek fogságba. Ahogy gyöngült a hátráló ellenség tüzelése és annak hallása, meggyőződés szerzésére kijött közülük a fiatal bátor kadétőrmester, körültekintett és ismét bement. Újból alkudni akartak, hogy Leiningen szabadon bocsátásáért, engednék őket fegyveresen szabadon elvonulni; de most érkezett Szvillár nevű volt granicsár, óriás magas ember, ezen Szvillár őrmester zászlótartónk volt. Szvillár elvett egy bakától egy puskát, evvel a magas ajtó feletti ablakon az épületbe belőtt. Ez megtette a hatását, az ajtó kinyílott és a tisztek magukat megadva kiléptek. A német mondás szerinti „Auf Gnad und Ungnade!”^[233] A magyar pedig így fejezi magát ki: „Kegyelemre”. – Fogságba esett:

1 császári százados – nevét elfelejtettem – 1 hadnagy Strasser nevű,

1 kadét őrmester, 6 német és 38 granicsár horvát katona.

A százados fejét egy puskagolyó karcolta. Mindezek másnap Debrecenbe fogságba elkísérve lettek. Gf. Leiningent ezen ép fogságba jutott százados, a pincehelységbe agyonlövetni akarta. A horvátok, akik Leiningent a pincébe követték, ott azonnal mindenétől kifosztották. A midőn fogságba estek kiadtam a parancsot, hogy Leiningentől elszedett holmik azonnal visszaadják, fenyegetve avval, hogy a megtartandó vizsgálatnál bár kinél lopott tárgy találtatni fog, 50 botvágással fenyítetni fog. Utolsó krajcárig minden visszakerült.

Hogy segédtisztem, Feueregger, valamely nemzetőri zászlóaljból a Schwarzenbergiekbe beosztott hadnagy – aki még 1848-ba Facséton atyjánál vadászlegény volt – ettől ugyan rossz néven nem lehetett venni, hogy a harc folyama alatt parancsnokától nyert parancsot nem jelentette a főbb parancsnoknak, hanem beült a kocsmába ebédelni ugyan azon asztalhoz, ahol Mesterházy és gf. Leiningen ebédelnek és hallja ott, hogy Horváth százados a 14. és 13. századdal elveszett és mégsem szólalt fel, hát tanulatlan fiatal regrutától ^[234] mit kívánhat az ember, másegyébként minden harcban megállta a helyét, jó vitéz katona volt. Még gf. Leiningen őrnagyot sem igen kárpálhatom [!] ezen elkövetett nagy mulasztásáért, hogy a hátráló ellenségnek megfigyelésére lovasságot, de különösen előőrsöket ki nem küldött. Gf. Leiningen nem csak képzetlen, de gyakorlatlan katona volt; de már másként állt a dolog Mesterházy nemzetőri ezredessel. Ő Mesterházy magy[ar] nemes[i] gárdista volt – szolgált több évekig a lovasságnál, és ami fő, igen művelt úri és éltesebb ember volt, ezen úrtol többet lehetett volna várni.

Ha még száz évekig élnék, soha sem felejteném el Görgei Artúr egykori tábornokom által hozzám intézett e szavait; hogy nem árulás vagy bátortalanság idézte elő a magyar ügy bukását; hanem kellően megfelelő alparancsnokok hiánya. A képzett tisztekben nagy hiány volt, és ha oly gyakran győzedelmet arattunk a császári sereg felett, úgy ezen reánk nézve kedvező eredmény, a császári seregnek részben elégtelensége, de nagyobb részben a vezetőség helytelen intézkedéseiben keresendő.

Győzelmünk teljes volt. Nagy árt is adtunk érte, kivált a Tisza partján 4-5 öl magasságban födözet nélkül álló tüzérségünk, a 18 és 12 fontos ágyú meg a 10 haubitza legénysége szenvedett roppant sokat, már a császáriak támadásának kezdetén. Markó tüzér őrnaggyal megbeszélve a dolgot, hogy az utászokat nem találtuk bakáimat a házakba küldve, ásó és lapát szereket hoztak egy jó térdig érő felhányást hevenyésztettem, az is segített. Ellenséges ágyúgolyó egy se csapot bele az ütegbe, de a mint a császári gyalogság a nagy gát mögül előbukkant, azonnal a magy[ar] tüzérséget vette célba, itt tán 20 ember is esett el a tüzéreinkből. Gyalogságunknak is tetemes vesztesége volt. Az összveszteségünk 58 ebben 28 halott 30 sebesült, tiszt közülük egy se lett sértve, ami valóságos csuda számba megy, ha meggondoljuk azt, hogy a 10 tiszt kik az élen mentünk legalább három percig fedezetlenül az ellen tűzhatásának kitéve voltunk, az utánunk jövő legénység közé több golyó becsapott.

A császáriaknak vesztesége sokkal nagyobb volt. A tüzérségük közé több ágyúgolyó becsapott, a midőn a császáriak harmadízben az állásunkhoz közelébb nyomultak és a mi tüzérségünk a tüzelést a már mondott 5 darab nagyobb űrméretű ágyúból megkezdte, két darab csász. ágyú demontirozva azaz leszerelve lett, ezeket kivontatták a tűzvonalból, sok lovast láttam amint szekérre tették, az össze lövött ott [?] maradtak, de különösen sok lovas hullott akkor a midőn a Nagyrévben elhelyezett két 6 fontos, a császáriaknak a jobb oldalukba lőttek és két lovas félszázadot végig pásztáztak, Az elesett lovasokat mind elvitték, csa[k] a gyalogosoktól elesett a hídfőnél 21 és a huszár őrnagy lord Digby. Ezeket a mi halottainkkal együtt lehetőleg katonai pompával a cibakházi temetőbe temettünk el, lord Digby sírja [!] a temető közepén levő halomra lett eltemetve. Amint később megtudtam lord Digbyt családja exhumáltatta, és hulláját Angolországba talán 1852-ben szállítatta.

Mondám már, hogy győzelmünk teljes volt. És mégis a győzelem örömébe igen keserű utóízt hagyott hátra otromba jurátus pimaszkodása egy pár úri embernek. Bizonyára hősi tett számba megy az, ha a támadó ellenséget visszaverik, sőt a visszavert ellent, a támadott csapat 13 tiszttel az élen az ellent annak tűzhatása alatt üldözőbe veszi. De még mi több gf. Leiningen honvédőrnagy a harcfolyamán védelmet keresve a körülötte sivító puskagolyók elől, tévesen a mi Schwarzenberg és a szász főherceg Károly egyenlő egyenruhás katonák /:fehér gomb, kék hajtóka, fehér szíjazat:/ által tévesen a németek közé belépett a csárda nyitott ajtaján, a német tiszt gf Leiningent mentéjének vitézkötését megfogja, e szavakkal „fangst den Kossuth-Hund” és ezen német katona tiszt gf. Leiningent agyon akarja rögtön lövetni, és elismerésül – jutalmul – magyar úri emberektől a leggyalázatosabb gyanúsítást, az ellenséghez való átszökési szándékot merik kimondani.

Bizony nagyon megérdemelték volna azon két rágalmazó egyének, ha este a csárdában, a felháborodott tisztek őket keveset megkardlapozták volna, a mit Illéssy János főhadnagy ^[235] és Horváth Pál akkor még százados náluk elhárított.

Másnap d. u. gf. Leiningen tiszti gyűlést és a tegnapi harcnak megbeszélését tartotta, ekkor kiderült, hogy gf. Leiningen azon nézetben volt, hogy ő és a vele együtt átjövő Illéssy a 14-ik századnak parancsnoka, a hídon átmenők között az elsők voltak, mert ő a csárda előtt holt katonákon kívül senkit sem látott. Hát felvilágosítottuk a tényállás miben létéről. Ugyanazon a napon Kökényessi őrnagy is megérkezett Debrecenből. Ugyanazon a napon délben temettük az e csatában elesettek hulláit lord Digbyvel együtt. Délután a sebesülteket látogattuk ... tábori korházban. A két fogoly tisztet kocsin a legénységet gyalog szállítottuk Debrecenbe, persze fedezet alatt. Gf. Leiningen Károly a csata utáni harmadnapra Debrecenbe ment a kormányfőnél tisztelegni, – ezt „handipußi”-nak neveztük a csatavonalban álló seregnél, meg is hozta Leiningennek az alezredessé való előléptetést. De még mást is hozott gf. Leiningen. A Schwarzenberg zászlóalj részére egy magyar nemzeti címeres és színes fehérzászlót. Ezen zászlót március 2-án egy díszkivonulás alkalmával, t.i. szigorúan ügyeltet[et]t arra, hogy minden Schwarzenbergi katona jól kifoltozott és fehérre mázolt szíjazattal vonuljon ki. Ezen ünnepéljen gyalog vezényeltem a zászlóaljamat, nagy kelléseim miatt még nem bírtam lovon ülni. Gf. Leiningen, aki a magyar nyelvben igen gyenge volt Vasváry János főhadnagy által szerkesztett és Leiningen által jól betanult rövid beszédnek kíséretében az új zászlót, Szvillár zászlótartó őrmester, volt horvát granicsárnak, által adta. A régi szűzmáriás szinte fehér zászlónkat, amelyről igen szép és gazdag zászlószalagokat levettük és az új zászlóra felfüggesztettük. A régi zászlórúdjával együtt a zászlóalj málhás kocsijára azon szándékkal, hogy egykoron a Székesfehérvári székesegyházba fogjuk örök időkre elhelyezni. Ezen zászlószalagon következendő jelige kékselyemre, ezüsttel volt alkalmazva:

Egy Isten Egy király Egy hazához

A magyar szív – mindég hív.

A másik szalagon pedig ez volt:

Gróf Pálfy ... császári csillagkeresztes hölgy,

1840. vagy 41. ... hó ...-án szenteltetett fel.

Mindkét mondat magyar nyelven volt.

Gróf Pálffy ... cs. k. lovassági tábornok 1743-ban állította ezen ezredet fel, és Ő volt első proprietariusa is.^[236]

A visszaemlékezés cibakházi ütközetre vonatkozó részei fényképmásolatban HL 1848/49. 15/153a és 57. doboz 8. pallium. Részletei megjelentek Csikány Tamás: Honvédtüzérség az 1848–49-es szabadságharcban. Budapest, 2000. 124–126. old.

5
1849.
Illésy Sándor visszaemlékezése.

1849. febr. 24-kén, mint főhadnagy, századparancsnok, a Tisza jobb partján Cibakkal szemben előőrsön voltam századommal, midőn hajnal felé a huszár-patrol ^[237] egy bundás parasztot hozott elém, ki mint Abonyból jövő kém jelentkezett, s elmondta, hogy az ellenség Abony fölött megtámadásunkra készül. Én a kémet egy huszár lovára ültetve, azonnal fedezet alatt beküldtem Cibakra Mesterházy nemzetőri alezredes-parancsnokhoz. Csakhamar kijött Leiningen gróf őrnagyunk hozzám, s azt a rendeletet adta, hogy mihelyt az ellenség lőtávolba érkezik, csatárláncom tüzelése mellett, vonuljak vissza Cibakra. Virradatkor az ellenség meglehetős ködben lovas elővéddel megtámadta előőrseinket, mire tüzelve szép rendben visszavonultunk egészen a hídon át, melynek járhatatlanná tételének Pották honvéd utász-tiszt foglalkozott, de sikertelenül, mert az ellenség gyorsan közeledett, a híd megsemmisítése pedig nem céloztatott, Mesterházy és Leiningen a Tisza bal partján lévő hídvám-ház mellett álltak és onnan intézkedtek.

Részünkről e napon Cibakon állomásozott a Schwarzenberg 19. sorezred 3-ik zászlóalja, a Ferenc Károly 52. sorezred 3-ik z.[ászló]a.[alja] két százada, továbbá néhány század gyalog és lovas nemzetőr 2 század Ferdinánd-huszár. Tüzérségünk 5 ágyúból állott.

Az ellenség Ottinger br. tábornok alatt 2 zászlóalj gyalogságból, két egész lovas ezredből, 12 ágyúból és egy raketa batteriából ^[238] állott.

Mikor a nap feljött, a domináló bal partról tökéletesen láttuk az ellenségnek a mélyebben fekvő Tisza laposon történő fölvonulását és kifejlődését az úgynevezett cibaki öbölzetben a csakhamar megkezdődött az ágyúzás. Az ellenség a falut lövöldözte, hol gyalogságunk a partmenti házakban födött állásban volt. Viszont a mi tüzérségünk az ellenséges ütegeket lövöldözte s oly sikerrel, hogy csakhamar két ágyújokat leszerelte. Eközben Mesterházy alezredest az a baleset érte, hogy egy mellé lecsapott ellenséges ágyúgolyó által leszakított falomladék megsértette, úgy, hogy eszméletét elveszté; minek folytán Leiningen gróf őrnagyunk vette át a parancsnokságot s azonnal két ágyúnkat csekély lovassági fedezet alatt észrevétlenül a Tisza bal partján Nagy-Rév felé küldötte, az ellenség oldaltámadására.

Ugyanis a Tisza Nagy-Révnél annyira visszakanyarodik, hogy a már elhagyott medret alig pár 100 lépésnyire ismét megközelíti, s ez által a cibaki öbölzetet képezi, mely egy nagy zsákhoz hasonlít, melynek széles feneke a cibaki hídnál, szűk szája pedig Nagy-Révvel átellenben van.

Ebbe az öbölzetbe vonult be minden elővigyázat nélkül Ottinger ellenséges hadteste, nem figyelve a reá vészt hozó Tisza-kanyarulatra, mely háta mögött hurkot képzett.

Mintegy egy órai heves ágyúzás után megindult az ellenséges gyalogság a cibaki híd ostromára, s némileg fedezve a tiszaparti füzesek által. Már kezdett a hídra tódulni, midőn Leiningen gróf a Schwazenberg-zászlóalj egy pár századát fedett állásából előrevezényelvén, heves puskatüzeléssel kezdett, szuronytámadást intézett az ellenségre, mely, miután ugyanabban a percben a Nagy-Rév felé küldött tüzérségünk is megkezdte a meglepett ellenség hátába gyilkos tüzelését, oly zavarba jött, hogy a hidat ostromló zászlóalj támogatására érkezett másik zászlóaljat magával ragadva, egészen összekeveredett, s fejveszetten részint a közeli nagy csárda-épületek körül, részint a tiszamenti füzesekben keresett menedéket. Az így támadt zűrzavar annyira fokozódott, hogy az ellenséget űző Schwarzenbergek, kiknek még mindig a császáriakéhoz hasonló egyenruhájok, t.i. fehérszíjok és véletlenül az egyik ellenséges zászlóaljéhoz hasonló színű kék hajtókájok volt. Szintén az ellenséges tömegekbe vegyülve, jó ideig föl sem ismerték s nem is bántották egymást.

E zűrzavarban történt azután meg az, hogy Leiningen kivont karddal a kezében néhányak által követve, az ellenség gomolygó tömegébe keveredett, a csárdához érve azonban honvéd egyenruhájában fölismertetvén, körülfogatott. Egy ellenséges lovas-tiszt, Digby nevű, angol ki önkéntesen vett részt a csatában, éppen felemelte kardját Leiningenre, midőn egy mellette álló Schwarzenbergi lováról lelökte, egy másik gyalogos tiszt azonban megragadta Leiningent vitézkötésénél fogva a csárda pinceajtajához rántotta és szitkok közt a pincébe lökte.

Én közvetlenül Leiningen oldala mellett lévén, csak midőn e dulakodást láttam, vettem észre magam is, mily kényes helyzetbe jutottunk, s már engem is megragadott egy markos német, kit azonnal sikerült kardom élével magamtól elválasztani, visszafutottam, hogy őrnagyunk elfogatásáról a mieinket értesítsem.

Szerencsére még a csárda közelében találtam Talabér hadnagyot néhány honvéddel kiknek meghagytam, hogy fogják körül a csárdát, s ne hagyják az elfogott Leiningent elhurcolni, míg én segítséggel meg nem érkezem.

Ezzel a hídhoz futottam, hol az időközben felocsúdott Mesterházy a felbomlott rend helyreállítása végett éppen visszavonulást doboltatott; értesítettem tehát Leiningen elfogatásáról, s hirtelen még 10-15 legényt összeszedve, a hozzám csatlakozott Aranyosi (Goldner)^[239] hadnaggyal pár perc alatt ismét a csárdánál voltam, hol Talabér 10-12 emberével a csárda kijáratát őrizte, s részint ablakon át folytatott alkudozással, részint lövöldözéssel az ellenséget a kitöréstől visszatartotta. Ekkor én a csárdát néhány emberrel megkerülvén, s így azt egészen körülfogván, az északi végén lévő rendkívüli nagy pince-gádorba, melyből, miután a dulakodásban az ajtó sarkaiból kifordult, ellenséges szuronyok hegyei villogtak, a fal mellett haladva, kúszva, Talabér hadnaggyal egyszerre kétfelől berohantunk, s „Beimfuss”^[240] kiabálással a meglepett ellenséget megadásra kényszerítettük.

Leiningen a pince hátsó részéből kiáltott ekkor felém „hieher mein lieber Illésy!”^[241] – a nagy sötétségben alig bírtunk reá akadni, és pedig igen jellemző helyzetben találva meg őt; ugyanis két német tiszt, kik még kevéssel azelőtt kardjától megfosztva Leiningent ugyancsak szidalmazták, most az ő háta mögé bújva, az ő testével fedezték magukat közeledtünkre. – „Mein Herrn, jetzt sind Sie meine Gefangene, fürchten sie sich nicht!”^[242] Ez volt Leiningen viszonzása.

Ezzel foglyainktól a fegyvereket elszedve, kivonultunk a csárdából, s diadalörömmel vittük szeretett őrnagyunkat a hídon át Cibakra; az ellenség pedig tetemes veszteséggel, melyet főleg Nagy-Rév fölött hátukban működött két ágyunk romboló tüze és a tiszaparti füzesekből századával előretörő Horváth Pál százados, jelenben honvéd alezredes, heves szuronytámadása okozott, csúfosan elvonult, sok szekér sebesültet és holtat cipelve magukkal, s kezeink között hagyva 3 tisztet és 37 legényt foglyul.

Nem hagyhatom említés nélkül az ez alkalommal előfordult két jellemző eseményt.

Midőn a csárdát körülfogtuk, én egy ablakon be akartam tekinteni, hogy vannak-e abban a helyiségben németek, azonban hozzám képest magas lévén az ablak a velem jött Aranyossy hadnagy ^[243] megelőzött szándékomban, de abban a pillanatban egy ellenséges golyó által fülön találva, visszabukott, erre öles magasságú Szvilár nevű káplárom rohant az ablakhoz, belőtt s hirtelen berontott, s egymaga a szobában lévő 5-6 németet lefegyverezte. Ugyanez a Szvilár nevű káplár midőn már a csárda pincébe berontottunk, az ellenséges fogoly-tisztek között felismerve egykori kapitányát, ki vele, midőn még a granicsároknál ^[244] szolgált, igen rosszul bánt; Szvilár dühtől szikrázó szemekkel nekirontott a már lefegyverzett tisztnek, s keresztül akarta szúrni, de csak tarkóján sebesítette meg, mire sikerült megfékezni a dühöngőt, s a százados életét megmenteni.

Még ezen a napon délután megérkezett Damjanich tábornok Török-Szent-Miklósról, kirukkoltatta a zászlóaljunkat, rövid szavakban megdicsért vitézségünkért, én századossá, Talabért főhadnaggyá előléptettünk, Szvilár káplárom 10 aranyat kapott (később zászlótartónk lett) – végre zászlónk a 3-ik osztályú vitézségi érdemjelet kapta. (Lásd: Közlöny, 849. március 2.)

Illésy Sándor: A cibaki ütközet. Budapesti Hírlap, 1884. 97. szám.

6
1849.
Mihálka Endre naplója. ^[245]

Február 28-dikán visszahúzódott az egész magyar tábor Füzesabonyba, Kerecsend felé, Tiszafüredre. S innét gyorsan kellett sietnünk Cibakházához, hol Vécsey tábornok tanyázott hadseregével, s az ellenségtől megtámadtatott még február 24-dikén. Ott a Tiszában álló fahidat ostromolván, el akarta foglalni, de Vécsey által megveretvén, nagy veszteséggel kénytelen volt hátrálni. Odaérkeztünk után másod vagy harmadnapra ismét megtámadtattunk a császáriaktól, kik keresztülágyúzván a Tiszán gránáttal és röppentyűvel, felgyújtották több helyen a várost, melynek kisebbszerű házainak falazata sövény s korhadt nádfedelesek voltak, mely igen száraz lévén gyorsan égett, ropogva, s magasan fellobogva körülöttünk.

Az ellenség ismét a hidat törekedett elfoglalni, de derék tüzérjeik ügyes lövéseik által nagy vereséget szenvedve, hátrálni volt kénytelen Nagykér ^[246] és Varsány felé.

Pár nap múlva ismét megkísérelték a megtámadást, de sikertelen maradt, minden erőlködésök. Mert ágyútüzeléseinket ki nem állhatván, a várost a múltkorinál rútabbul felgyújtva, nagy veszteséggel hátrálni volt kénytelen. Magokkal víve sebesült s halottjaikat.

Ekkor minket az égő házak oltására vezényeltek. Melyet – tűzfecskendő hiányozván – nagy bajjal sikerült eloltanunk. Itt egy számadó juhászgazdánál voltam szálláson, ki midőn meglátta a Tiszán túl az ellenség részéről elesett kövér lovakat, felkiáltott: „Hogy mily sok jó szappant tudna ő azoknak zsírjából főzni, s kutyái mily jó lakodalmat csapnának azok húsából”.

Ezek után néhány napra a pozsonyi vadászok közül néhányan őrjáratra mentek. A hídon túl egynéhány vasas németet láttak feléjök közeledni, kik őket észre nem vették. A vadászok lebújtak előlük egy árokba. Midőn a vasasok odaértek, ezek kiugráltak az árokból. Egyszerre körülfogták őket, s német nyelven megadásra szólították. Káplárjok volt az első, ki minden ellentmondás nélkül átadta fegyverét, s leszállt lováról. Mit utána a többiek is szó nélkül tettek. A vadászok pedig felültek lovaikra, s úgy kísérték őket Cibakházára, mint hadifoglyokat.

Március elején – valami sürgős parancs következtében – este kellett indulnunk Tiszafüredre. S rögtön az ottani sáncokba elhelyeztek bennünket. Az ellenség megtámadását várva minden pillanatban, mi azonnal meg is történt. Röppentyűt bocsátva ránk, mi már készen álltunk a csatára. Erősen ágyúzott a sáncokba, de pusztítást nem tett köztünk, mert a golyó többnyire a Tiszába hullott, míg a mi tüzérjeink igen jól lődözve közélök. Nagy veszteséggel visszahátrált Poroszló felé.

Március 14-dikén hadtestünk Tiszafüredről ismét Cibakházára húzódott Répásy, Dembiński – s ha jól emlékszem –, Aulich tábornokok ^[247] hadteste is itt összpontosult, s áthúzódott hadtestünk a Tisza jobbpartjára. Kora reggel történt mindez, s az ottani mezőtéren táborba szálltunk, Húst, kenyeret, bort és szalonnát osztottak számunkra. A húst azonnal főzni kezdtük, de fűzfán kívül valami más, jól éghető fa nem volt. De volt ott egy csárda, s annak jó száraz fasindölös födél fája, ajtai, kapuja. De minek most itt a csárda? Hisz annyi ezer ember, mennyi most erre jár-kel, ellenség, úgymint jóbarát, nem használhatja enyhelyül, csak legföllebb bújósdit játszhatnak benne. Le kell szedni, ami csak éghető, főzni vele a húst, s melegedni nála, mert igen hideg márciusi szél fújt. Azzal neki mentek a zászlóalj ácsok, s hirtelen úgy leteremtették a csárda tetejét, s minden éghető farészeit, mint a gondolat. S hordták szerte-szét a táborba. Fél óra múlva már nem volt a csárdának más éghető része, csak az ajtók, melyek elvivése ellen a csárdás erősen tiltakozott, csúnyául káromkodva, de mind hasztalan. Azt is elvitték szárfástól. Már az ivószoba durva asztalát s padját akarták vinni, midőn egyszerre hirtelen verték a sorakozót s mindent abba kellett hagyni. S megszűnt a fahordás. De még a főzés is. A hús fele főttében ki kellett borítani. Vagy zsebre tette, aki akarta. Sorakoznunk kellett, s indulnunk Szolnok felé.

Este érkeztünk a Tiszavárkony Tószeg közötti nagy mezőtérre, s éjjelre tábort ütöttünk. Nyugat felől táborunk mellett nagy szőlőkertek voltak. Nagy hideg volt, s a tüzelőfa hiányozván, a honvédek kénytelenek voltak ismét a szőlőkbe lévő sajtóházak tetejét igénybe venni, hogy melegedhessünk nála. S pár óra múlva tető nélkül maradtak a sajtóházak, gazdájoknak nem kis bosszúságára, Mi pedig vígan danolva melegedtünk, s szalonnákat szuronyhegyre tűzve pirítottuk nála, kisült zsírját kenyerünkre verve.

Másnap, azaz március 17-dikén korán reggel csatarendbe állítottak bennünket, s így haladtunk Szolnokhoz felé. Szolnokhoz közel megállítottak, sokáig várva a megtámadást az ellenségtől, készen álltuk a harcra. De sem az ellenség nem jött felénk, sem mi nem nyomulunk előbbre.

Hol a mi zászlóaljunk állást foglalt, éppen mellettünk volt egy csárda. Mikecz Sándor őrmesternek neve napja levén, engem Bakkó Lászlót s még néhány jó barátját behívott a csárdába, hol enni s innivalót hozatván, csak úgy friss kapásra ettünk, s egészségéért ürítettük a poharakat. Mi megtörténvén, vígan danolva foglaltuk el helyeinket a csatarendben. Istenem! De víg élet, s mily gyöngy élet volt az a honvéd élet. Örömkönny tódul szemembe most is, ha rá gondolok, hogy mily boldog voltam én, mikor honvéd voltam.

Az ellenség, ahelyett hogy megtámadott volna bennünket, kihúzódott. Hadseregének egy részével megkerülve bennünket, hátulról akart megtámadni s megsemmisíteni. De terve nem sikerülhetett, mert mi visszahúzódtunk Cibakháza alá. S hol azelőtt két nappal a félig főtt húst ki kellett tálalnunk a gyepre, épp azon a helyen ütöttünk ismét tábort. Itt elkezdett a havas hideg, szeles eső esni, s esett egész éjjel, mely bennünket egészen átáztatott.

Míg a tábor Cibakházára átvonult, a hadtest egy részével zászlóaljunk utócsapatnak maradt a táborban, s mi reggel, mintegy kilenc órára juthattunk át Cibakházára, hol a házak zsúfolásig meg voltak tömve a táborból bevonult katonasággal, s ekkor már nem is eső, hanem hó esett igen sűrűn, mely utóbb bokán felül érő lett.

Mihálka Endre naplója. In.: „De víg élet, s mily gyöngy élet … a honvédélet” Szerk.: Bene János, Hermann Róbert, Kedves Gyula, Takács Péter. Nyíregyháza, 2002. 44–47. old.

7
1849.
Vetter Antal altábornagy naplója.

Március 16-án Debrecenből Törökszentmiklósra mentem a hadsereghez. Itt azonnal érezhetővé váltak a hadsereg megosztásának rossz körülményei, mivel úgy Görgei, mint Damjanich önállóknak tekintették magukat és tudtomon kívül Mészáros hadügyminisztertől is – alighanem Dembiński tanácsai folytán – kaptak menet rendeleteket.

Az első, a mit a táborban jelentettek az volt, hogy Damjanich meghagyta úgy a saját, mint Klapka és Aulich hadtestének a Cibakházán való összpontosítást oly célból, hogy ennek megtörténtével a működést az osztrák hadsereg ellen megkezdje.

E hírre haladéktalanul Cibakházára utaztam, a hová néhány órával később Kossuth is megérkezett. Előbb kijelentettem, hogy Damjanichnak a foganatba vett támadó hadműveletét a jelen körülmények közt nem helyeselhetem, annak kivitelére nézve a felelőséget el nem vállalhatom, annál kevésbé, mert az a hadi tervem keretén túl esik. Mindazonáltal késznek nyilatkoztam magam, az esetre, ha támadás Nagykőrösre tényleg mégis eszközöltetik, Damjanich tábornokot tanácsommal támogatni, ha ezt igénybe akarja venni.

A három hadtest 17-én Cibakházánál csakugyan átkelt a Tiszán s az éjjelt a Kőrös-patak ^[248] mellett töltötte. Szigorúan el volt tiltva tüzet rakni, nehogy a Nagykőrösön lévő ellenség előtt állásunkat eláruljuk. A elővédet vagy előőrsi szolgálatot dandárjával a vitéz Schulz ezredes teljesítette.^[249] Főhadiszállásom egy félig romba dőlt tanyán volt.

Délután Damjanichhoz mentem el megkérdezni, hogy vajon kémei hoztak-e az ellenség ereje, állása, és valószínű szándékai felől híreket, úgyszintén hogy a támadás módjához ragaszkodik-e még? De Damjanich – délutáni álmából felocsúdván – kijelenté, hogy eddig, 3 óráig még semminemű hírt nem vett.

Csakhamar igen kellemetlen időjárás állt be; erősen kezdett havazni, mi által az amúgy is rossz utak majdnem járhatatlanná váltak; azonkívül vastag köd ereszkedett le, mely az egész vidéket áthatolhatatlan fátyolba borította. Éjjelen a legénység sokat szenvedett a nagy hidegtől; szerencsére gondoskodtunk az élelmezésükről.

Hajnalban már az egész tábor talpon volt, és 7 órakor a hadsereg két harcvonalban indulásra készen állt, Damjanich azonban, az osztrák tábor felől érkező biztos hír nélkül nem akart előrevonulni. Csak 9 óra tájt hozta egy asszony Nagykőrösről azt az értesítést, hogy ott 60.000 osztrák van együtt és Cegléden is egy hadtest.

Erre hozzám jött Damjanich, kijelentvén, hogy az ellenség ily jelentékeny túlereje mellett nem mer a támadásra vállalkozni. Látván mily nehezére esik a tervéről lemondania, a hadtestparancsnokokat és törzstiszteket rögtönzött haditanácsra hívtam egybe.

Figyelmeztettem őket, a csapatokra mily hátrányos hatással van az egyszer megállapított tervek változtatása. Ennélfogva igyekeznünk kell, az ellenséget ügyes manőverekkel erejének megosztására bírni és nem kell megtámadni addig, míg ismét hadtestekre nem oszlik szét.

Ehhez képest azt javasoltam, hogy – miután Szolnoknál mindkét parton elégséges fakészlet van, ott hamarosan híd készíttessék a visszavonulás biztosítására – a csapatokat pedig Törtelen át Cegléd felé indítsuk útnak, így az osztrákokat a balszárnyon váratlanul megtámadhatjuk és megverhetjük.

Az élelmezés miatt nem volt fönnakadás, mivel a társzekerek a sereget félórányi távolságban követték. De szerencsétlenségünkre nem akadt a hadtesteknél ügyes hidász-tiszt, vagy oly vezérkari tiszt, ki a hidat a kellő gyorsasággal elkészíthette volna. A tábornokok pedig attól tartottak, hogy oldalmenetünkről végrehajtás közben Nagykőrösön tudomást vehetnek és bennünket megtámadhatnának. Ettől azonban semmi esetre sem kellett félni, mert mi rövidebb vonalon a vártnál hamarább értünk volna oda, Jellačić csapatai még szállásaikon, de semmi esetre sem voltak az előrevonuláshoz összpontosított helyzetben. Szóval, a vezérek az oldaltámadástól is elálltak, és csapataikat a nyomorult cibakházi hídon megfelelő rendben visszavezették régi állásaikba. Az ellenség elég udvarias volt, hogy sem elő-, sem hátramenetünkben nem zavart, egyetlen egy őrjárat sem mutatkozott.

Miután a haditanács a visszavonulást elhatározta, Cibakházára visszasiettem, Kossuthot támadás abbahagyásáról értesíteni és egyszersmind megnyugtatni aziránt, hogy eredeti tervemhez képest a hadtestekkel Tiszafüredre szándékozom visszamenni, ott a Tiszán átkelve a hadjáratot megkívánom kezdeni. Egyúttal kijelentem, hogy a hadsere fővezérletét tényleg átveszem s új „Ordre de Bataille” kibocsátásával a Dembiński által feladott hadtest-rendszert újra életbe léptetem.^[250]

Hadseregünk ismételt visszavonulása kétségbe ejtette Kossuthot, aki minden percben várta Nagykőrös felől az ágyúdörgés neszét, s íme – úgymond – most jön a fővezér, s az első, aki neki azt a szomorú hírt hozza, hogy Damjanich nem fogja – miként előtte való nap ígérte – a foglyokat s ágyúkat lábai elé rakni. „S ön, altábornagy úr – kiáltott fel fájdalmában – a hadsereget ismét a tiszafüredi egérlyukba akarja vezetni? Talán mégis jobb lenne, kérem, Szolnoknál s Tiszán átkelni?! Istenem, megint elvesztettünk egy hetet!”

Azonnal igyekeztem vigasztalni, hogy a hadsereg 24 óra alatt újra útban lesz a tiszafüredi egérlyuk felé s ott átkelvén, azonnal Poroszlónál a gyöngyösi úton fog előrehatolni, hogy Görgeivel egyesülten az osztrák hadsereg balszárnya ellen nyomuljon.

Mielőtt Cibakházát odahagytam volna, magamhoz idéztem a hadtest-, hadosztály- és dandárparancsnokokat, kézbesítettem nekik az új „Ordre de Bataille”-t és a menetelési utasításokat azzal a kijelentéssel, hogy a fővezérséget ezennel tényleg átveszem s ezentúl csak az én nevemben fognak hadseregbeli intézkedések történni, s ennél fogva a mellék-vezérletek megszűntnek tekintendők.

Vetter emlékiratai… 359–366. oldal. A fordítás szövegén, az érthetőségre törekedve, csupán kisebb változtatásokat végeztünk.

8
1849.
Asbóth Lajos emlékirataiból.

Az 1849-iki ÁPRILISI HADJÁRAT

Bevezetés

A kápolnai csatában, melyet a nagyon kiterjesztett hadállás, s Dembińskinek határozatlansága, valamint az alparancsnok tudta nélkül tett változtatási rendelkezéseiért febr. 26-ik és 27-ikén a magyarok elvesztettek, a honvédek több megtámadtatás alkalmával mégis rettenthetetlen hősiességet tanúsítottak, s az osztrák szabályozott, fegyelmezett sereg több kísérletének ellenálltak.

A Kápolnánál foglalkozó csapatok a Tiszán át visszamentek s az alparancsnokok közóhaja folytán Dembińskit letették a főparancsnokságról, mellyel Vetter tábornokot bízták meg.

Míg Kossuth és Mészáros márc. 5-dikén Tiszafürednél kiegyenlítették a meghasonlásokat, Damjanich fényes győzelmet aratott Szolnoknál az osztrákok felett.

Szolnoknál azon időben a Karger gyalog-dandár állomásozott 5000 emberrel s 15 ágyúval, Abonynál ennek gyámolítására Ottinger lovassági dandára, mely 12 század- és 9 ágyúból állt.

Ennek megtámadását határozta el a Cibakházánál állomásozó Damjanich, és résztvevésre meghívta Vécsey tábornokot, ki Török-Sz.-Miklósban állomásozott. Márc. 4-ike és 5-ike közti éjjel Damjanich a Tisza jobb partján átmegy s minthogy az éj valamint a hajnali köd nagyon kedvezett neki, 7 órakor Szolnok alá ér. Az osztrák hadsereg, előőrsei által figyelmeztetve, csak nagy üggyel-bajjal szedi magát össze. Damjanich a szolnok–abonyi vasútvonalon küldi huszárjait, hogy Karger jobb szárnyát elfoglalja, és a Wysocki-üteggel, a 3-ik és 9-ik zászlóaljjal gyalogmegtámadást rendez: – feltűzött szuronnyal s egy lövést sem téve bámulatos hősiességgel Borbéch derék őrnagyától ^[251] vezetve megy a 3-ik zászlóalj a helység szélén felállított osztrák ágyuk elé, – a 9-ik zászlóalj nyomban követi: meg sem moccanva fogadja azok első tüzelését egy percig sem késedelmezve rohamléptekkel veti magát az ütegekre, a melyeket, valamint az utakat is, elfoglalja. Itt rövid harc fejlődik ki, mert sziklákként állnak a 3-ik és 9-ik zászlóaljak, az osztrák sereget minden ponton megverik s vagy a Zagyvába, vagy a Zagyván át kergetik.

E közben Vécsey elfoglalja a hídfőt, megakadályozza a híd szétrombolását és lovasságával homlokegyenest Szolnokban nyomul. Az első huszármerénylet nem sikerül, mert csak egy huszár-szárny támadja meg az egész osztály nehéz lovasságot és Puchly alezredest ^[252] a Ferdinánd huszároknál már megsebesítik és visszavonulásra kényszerítik – Fach, a bátor főhadnagy ^[253] újra megtámadja az osztrák lovasság homlokzatát s ezt rögtön a gyalogságra szorítja.

Határtalan zűrzavar szállja meg az osztrák sereget, és 11 ágyút, valamint 17 tábori szekeret a magyarok kezeiben hagyva, Karger nagy nehezen megmenti dandára romjait a Zagyván át megszaladva.

Ottinger nagyon későn jön Abonyból segítségre – a csata már-már be van fejezve. Damjanich saját, valamint Vécseynek Hannover és Ferdinánd-huszárjait küldi ellene, és Ottinger néhány ember veszteséggel ismét Abonyba visszatér.

Karger veszteségét 200 halottra s erősen megsebesültre lehet tenni, azonkívül a magyarok majd 400 embert elfogtak, s az összes pénztárak, valamint a dandár minden poggyásza a győztesek zsákmánya lőn.

Miután Vetter a főparancsnokságot átvette, az osztrák seregre általános megtámadást akart intézni Szolnokból a Tisza jobb partján, melynél a magyar sereg egy részének az eger–pesti országúton kellett volna tüntetnie. Az 1-ső és 2-ik hadtest Klapka és Aulich vezérlete alatt e szerint a tiszafüredi hidat megszállva tartván a Török-Sz.-Miklósra vonultak. Damjanich, kinek csapatai a Vécseyvel egyesülten a 3-ik hadtestet képezték, szintén visszament a Tiszán s evvel elhiteti Windisch-Grätzet, hogy Szolnoknál nem kell tartani a magyarok újabb megtámadásától.

Mind három hadtest 18-ik és 19-ikén Cibaknál átmennek a Tiszán és Nagy-Kőrös felé haladnak, míg Görgei a 7-ik hadtesttel Polgár, Lök, Rakamazon át Tokajnál átmegy a Tisztán és menetét Miskolc felé irányozza.

Windisch-Grätz hitelesen értesül a magyar sereg mozgalmairól és sietősen Kecskemét, Kőrös és Ceglédnél központosítja seregét, Ramberg csapatai kivételével, melyek a felső Tiszánál maradnak. Windisch-Grätz összpontosított serege 40.000 emberből áll.

Vetter ennek megtámadására nem tartja magát elég erősnek. Megváltoztatja tehát tervét, Cibaknál átmegy a Tiszán 20-ik és 21-ikén, és Cibakot a tartalék-osztály egy részével megszállván, az 1-ső, 2-ik és 3-ik hadtesttel Tisza-Füredre vonul, Asbóth ezredesnek a tartalék-osztállyal azon parancsot adván, hogy Szolnok mögött foglaljon állást, Cibakot megszállva tartván terjedelmes tábor-helyet üssön, és ez által a Tisza jobb partjára tüntetőleg lépjen fel, hogy a seregnek Füredre való visszavonulását fedezze. Görgei azon parancsot kapja, hogy az eger–pesti úton vonuljon előre. E hadműveletekkel kezdődik meg az áprilisi hadjárat.

Asbóth Lajos emlékiratai az 1848-iki és 1849-iki magyarországi hadjáratból. Első kötet. Pest, 1862. 47–49.

9
1849.
Vukovics Sebő visszaemlékezései 1849-re.

Törökszentmiklósról Tiszaföldvárra, onnan Cibakházára tétetett át a főhadiszállás, s a seregek ez irányban húzódtak. Cibakházán több napig maradtunk, mert ott szándékozott a fővezér a Tiszán átkelni, s a németet felkeresni. Azalatt Aulich tábornok hadteste is Görgeitől leszakadt s a főtáborhoz csatlakozott.

Cibakházán szállások dolgában szűkebben voltunk, mint akárhol addig s azóta. Én Kossuth-tal egy szobában háltam, hol még Obonyai orvos is a földön feküdt. Egy éjszaka futár érkezése vert fel bennünket álmunkból, mi egyébiránt éjjelenként kétszer-háromszor is történt. Mint felvertek bennünket, én elaludtam ismét, Kossuth bebocsáttatá a futárt, s a dépeche-et átvevé. Egyszerre felkiált ágyában:

– Szeben be van véve!

E kiáltásra felébredve, átadám magamat örömérzeteknek, miket Bem ezen tudósítása bennünk felélesztett. Kossuthra ez esemény szörnyen feltüzelőleg hatott. Ő nem tekintette azt a hadjáratot egyes szerencsés esetének, hanem olyan ténynek, mely hatalmunkat szilárdítá, mely Erdélyben az organizáció kezdetét azonnal elővehetővé varázslá. Felkelt az ágyból, s azon levelet írta Bemhez, mely az erdélyi ügyek rendezésére a szászokkal leendő bánásmódra vonatkozik, mely a képviselőházban olvastatott fel, s melyet úgy közölt a honvédelmi bizottmánnyal, hogy ha annak tartalmával az egyet nem értene, ő kívánja, miszerint a levél a képviselőház elébe terjesztessék. Mind a honvédelmi bizottmány, mind a képviselőház Kossuth intézkedéseit magáéivá tevé. Midőn a levelet elvégezte, engem felköltött s elolvasta. A biztos remény magas reptén fellengzett minden kifejezése.

Azon biztosság, mellyel Kossuth Bemnek írt levelében az ellenség legyőzése iránt szólott, nagyrészt Szeben bevételében bírta alapját, nem kevésbé támaszkodott azonban minden kétséget kizáró hitére is, mellyel a célba vett előnyomulásnak szerencsés sikerére tekintett. A sereg azon éjjel átkelt már a Tiszán, s Kossuth futárral értesíté Vettert a szebeni győzelemről, hogy annak kihirdetése által a hadak fellelkesítessenek. A hír valóban elragadtatással fogadtatott a harcosok által.

Mint mondám, azon éjt megelőző délutánon és este a seregek a cibakházi hídon átkeltek, március 20-a körül. Reggel én kocsira ültem s a sereg után indultam, hogy a táborkart érjem el. A vonulás Nagykőrös felé irányozva volt, hol a vett tudósítások szerint az osztrák erő nagyja összeseregelve vala. Midőn azonban egy kis órányi távolságra valék, meglepetéssel láttam számos hadiszekerek visszajövetelét. A megkérdezettek nem világosan s nem egyformán adták elő a visszajövetel okát. Némelyek szerint a vezérek minden poggyászos szekeret visszaparancsoltak, hogy a had mozdulatai könnyítessenek, mások meg azt állíták, hogy az egész sereg visszajő. Az utóbbi állítás aggályt szült bennem; éjjel hideg, zivataros márciusi idő volt, reggel sokáig volt a lég sűrű ködtől elborítva. Gondoltam, hogy az idő kedvezetlensége a terv kivitelét akadályozónak találtatott a vezérek által.

Közbe kell itt szőnöm, hogy azelőtt való napon Egressy Sámuel, Pest megyének volt főügyésze, az előnyomuló táboron keresztül Cibakházára hozzánk jöve, s rémítő színekben festé az osztrák seregek számát és erejét.

Csakhamar azután, hogy az említett szekerekkel találkozám, s csakugyan visszafordult sereg egyes részeivel s magával Vetterrel jövék össze, kitől a visszaindulás valóságát s okait értettem meg. A kellemetlen idő, igaz, nehezíté a továbbhaladást, s ha a köd nem oszlik el, az ellenséggel összeakadás veszélyes fogott lenni, de a fő ok, mely miatt a sereg visszarendeltetett, a táborral találkozott Egressy Sámuel tudósítása volt, ki, miként nálunk Cibakházán, a tábornokok előtt is az ellenség nagyságát túlzással rajzolta, Kőrösön és Cegléden negyvenezernyi sereget lenni állított, és szavainak főleg Damjanich előtt hitelt tudott szerezni. Miután az idő s ezen körülmény az előrehaladás akaratát egyes vezérekben megingatták – a mi seregünk huszonnyolcezernyi volt –, Vetter az éjjeli tanyázás helyén haditanácsot tartott, s maga véleményével a mutatkozó akadályok dacára a megkezdett hadjáratot folytatandónak sürgette, noha az irányban változást javasolt, s Abony felé indulni célszerűbbnek hitte, hol az ellenségnek egyik szárnya állott, melyet, ha menetel a sietve történik, előbb lehetett vala megsemmisítni, mint Ceglédről és Kőrösről a nagyobb erő segítségére mehetendett. Terve mellett Klapka és Nagysándor még akkor ezredesek s az első az I. számú hadtestnek, a második a lovasságnak a parancsnoka, nyilatkozának, de Damjanich és Aulich a továbbhaladás ellen vívtak, mi Vettert tervétőli elállásra bírta. Így lőn e hadjárat meghiusítva. Vetter a visszavonulást azzal igazolta, hogy a két tábornok ellene lévén a továbbindulásnak, ő a sikert nem akarta az őszinte közremunkálás hiányából felmerülhető veszélynek tenni ki. E nyilatkozata azonban jele volt annak, hogy fővezéri állásában nem bízott, mert különben Törökszentmiklóson tett kijelentése szerint engedelmességet kell vala követelnie, s maga esze sugallatán járnia. Másrészről meg kell engedni az ellenvéleményt vitatott tábornokok állításaiból is azt, hogy megveretés esetében a sereg visszavonulása vészes bajoknak kitéve lett volna, miután Cibakházán csak egy (s felerészben romlott állapotú) híd állott. Annyira, hogy midőn az egész nap tartott visszavonulás, s már egész estéig húzódnék, a tolakodni kezdő honvédekből néhány a Tiszába beleesett.

A sereg visszahúzódása elborítá a jókedvűséget, mely addig a táborban uralgott. S a bánat annál erősebben tört ki, midőn más tudósítások Egressy közleményét lényegesen nagyítottnak s így alaptalannak bizonyították. Iszonyú káromlások, akasztófával fenyegetések hallattak Egressy ellen mindenfelől, ki Cibakházáról Nagyváradra utazott, s nem jól cselekszik vala, ha visszajöttében a tábornak veszi útját. Többen, maga Klapka és Nagysándor is, Damjanichot is vádolták, hogy Vetter iránti ellenszenvéből első fővezéri hadjáratának meghiúsításában kárörömet lelt. Damjanich egyébiránt maga is Egressy ellen mennydörgött, s leginkább fenyegette akasztófával – miből látszott, hogy vitatott véleményének alapját valótlannak lenni belátta.

Elhatároztatott annak folytában, hogy a sereg ismét északnak menjen Tiszafüredig, s ott Görgei seregével egyesülve Pest felé vegye irányát. Ezen idő tehát, melyet a sereg Törökszentmiklósról Cibakházáig s onnan ismét Törökszentmiklósig tett, hogy Tiszafüred felé folytassa útját, veszve volt, s valószínűleg veszve volt azáltal sok előny, mely az ellenség korábbi megtámadásából folyt volna.

Így szakadván vége a Cibakházán táplált dús reményeknek, honnan Kossuth két hét alatt Pestre mehetni bizonyosnak hitte, mely remény legerősebben Damjanich által táplálva a táborban közös volt – Kossuth a maga kíséretével elutazott Debrecenbe. Kíséretének tagjai voltak Rákóczy titkár, Görgeinek lelkestül-testestül embere, mi talán oka volt későbbi elmozdításának ez állomástól; Ononyai orvos, kit Kossuth nagyon becsületes jellemnek s igen jó orvosnak tartott; Szöllősy titkár és tolmács, folyvásti tárgya Obonyai incselkedéseinek, melyek közöttük, sokszor az egész társaság nem csekély mulatására vagdaló szóharccá fajultak; Bikkessy alezredes és katonai segéd, egy több nyelvbeni jártasságán kívül más, figyelmet érdemlő tulajdon nélküli egyén, ki későbben mindamellett mint ügynök Londonba küldetett; Somossy pénztárnok, kit én régóta igen becsületes embernek ismertem; Tóth és Medve nevű írnokok; és harminchat tagból álló vadászcsapat, kik semmi zászlóaljhoz nem tartoztak, hanem az elnök testőrségét képezték.

Én Cibakházán maradtam…

Cibakházán töltött napjainkból nem felejtem el még a gőzhajón élvezett vidám ebédléseket. Én e napok alatt a gőzhajókat az álladalom birtokába vevém át, minden szerek pontos összeírása s megbecslése mellett, a nyilván kijelentett kármentesítés annak idejébeni kellő megtehetése miatt. Öt gőzhajó volt a Tiszán, melyek tavaszi és nyári hadviselésünknek nagy hasznára voltak. Gőzösök felügyelője Medgyaszay, külföldön kiképzett s meleg hazafiságú derék egyén volt, a hajók kapitányai is buzgalommal csatlakoztak az ország ügyéhez. Különösen meg kell említenem Molnár és Houchard kapitányokat, kik a rácok elleni hadakozásban alkalmat kerestek fegyverrel is szolgálni a hazának.

A hajóknak az álladalom birtokába átmenete ötletéből a Neptun kapitánya Molnár, egy nap engem, Klapkát és az egész tisztikart derekasan megvendégelt; másnapra Klapka kért engedelmet tőle, hogy szinte a hajón ebédet adhasson. Katonai zene kísérte a vendégek vigadozásait, kitörő lelkesültséggel válták egymást a tósztok, ebéd után egy fiatal hegedűvirtuóz, Reményi, bájolá játékával a társaságot. Akkor reményeink magasra emelkedének, Magyarország független önállóságának képe nem mint eszme, hanem mint épülő valóság lebegett előttünk.

Vukovics Sebő visszaemlékezései 1849-re. S.a.r. Katona Tamás. Budapest, 1982. 19–30. old.

HL 1848/49.	Hadtörténelmi Levéltár Az 1848–1849. évi forradalom és szabadságharc iratai
KA	Kriegsarchiv, Bécs
Ks	Kartensammlung
AFA	Alte Feldakten
DA	Detailakten
FA	Feldakten
HA	Hauptarmee
Karton 1825	Hauptarmee unter Windischgrätz (február második fele)
Karton 1826	Hauptarmee unter Windischgrätz (március első fele)
Karton 1827	Hauptarmee unter Windischgrätz (március második fele)
Karton 1851	Hauptarmee-Detailakten
Karton 1864	I. Korps unter Schlik
Karton 1955	I. Korps unter Jellacic (február)
Karton 1956	I. Korps unter Jellacic (március első fele)
Karton 1957	I. Korps unter Jellacic (március második fele)
KLÖM XIV.	Kossuth Lajos összes munkái XIV. Kossuth Lajos 1848/49-ben IV. Kossuth Lajos az Országos Honvédelmi Bizottmány élén. Második rész. S.a.r.: Barta István. Budapest, 1953.
MOL	Magyar Országos Levéltár
H 2. OHB	MOL Miniszterelnökség, Országos Honvédelmi Bizottmány és Kormányzóelnökség iratai
H 75.	MOL Hadügyminisztérium. Általános iratok.
Saját kezébe …	Saját kezébe, ott, ahol… Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc Hadtörténelmi Levéltárban őrzött iratai. Szerk.: Farkas Gyöngyi. Válogatta és fordította: Bőhm Jakab. A bevezetőt írta: Csikány Tamás. Budapest, 1998.
Vetter emlékiratai…	Vetter Antal emlékiratai. Országos Széchenyi Könyvtár kézirattára. Quart. Hung 3030. A német eredetiből fordította Abafi-Aigner Lajos.
Hermann–Kucza.	Hermann Róbert–Kucza Péter: 1848–1849, szabadságharc a Tápióvidékén. A tápióbicskei ütközet. Nagykáta, 2002.