KRÚDY GYULA

Ne mondjátok, hogy nem igaz: tanúk vannak rá, szavahihető, nadrágszíjas, tekintélyes, csacsihasú tanúságok - igaz, hogy nagyrészt már a Morgó-temetőben (de oly igazat mondanak, mint akár a vadgalambok, amelyek nagyon szeretik ezt az elhagyott temetőt), másrészt még bizonyosan ott ül szokott sarokasztalánál Dillenberger, az órás - az órásoknak valaha mind németesen hangzó nevük volt Magyarországon -, aki Komárom védelmében egy puskaporos hordón pipázott, a hordó Dillenbergerrel a levegőbe röpült, de Dillenbergerrel egyéb baj nem történt, mint az, hogy csaknem elveszítette a szeme világát, mert nyitva tartotta azt, hogy meglássa az ostromló ellenség hadállásait... Mégis, a rossz szemével is órásmesterséget űzött nyolcvanesztendős koráig, és honvédsapkát hordott.

Hol ült Dillenberger?

A "Rigó" kocsmában, amely éppen azon a helyen állott, ahová holdvilágos éjszakákon, éjfélkor, a kálvinista torony kakasának az árnyéka esett.

Itt kereste szüntelenül reszkető kezével a borospoharat, de a száját világtalanul sem tévesztette el. A poharak első tucatjánál olyan szomorú volt, mint ez öregemberhez illik. Mint az ecetfa, mint a vén szomorúfűzfa, mint a kőrisfa. (Pedig a fejfáját majd egyszer mégiscsak az egykedvű akácból faragják.) Csak akkor kezdett beleelegyedni a "Rigó"-beli örökös beszélgetésbe, amikor már semmiféle beszédet nem tartott haszontalanságnak - a poharak második fél tucatjánál.

A "Rigó"-ban is annyi csacskaságot mondogattak a borosasztalnál, mint mindenütt az egész világon, amerre az út a kocsma felé visz.

Hőstettekről és nőkről, szerencsékről és balsorsokról, felborult kocsikról és eltörött galambtojásokról folyt a szóbeszéd.

A ködbe borult, köhögős, krákogós Angyalzugból estefelé mindenki hozott valamely kérdést vagy feleletet magával a "Rigó"-ba.

Kérdést - néha az élet, a sors nagy kérdését, amelyre sehol se kaphatott választ: megpróbálja a kocsmában...

Feleletet életéről és tetteiről, amely feleletet senki sem hallgatott meg - tán a kocsmában akad valaki, aki kihallgatja a szavakat, amelyek torkát köszörülik: élettapasztalatait, amelyek lelkét lefelé vonják, mint az órakölöncök.

A "Rigó"-ban is, mint minden ilyenféle helyen, temérdek élettörténet hangzott el, amíg az ablakokra a köd leszállott, és az ajtósarok úgy nyikorgott, mintha régi adósok bátorkodnának befelé.

A háztetőről a jégcsapok úgy nyújtózkodtak le, mint régi, holt vendégek lábszárai; azoké a vendégeké, akik már csak innen hallgatták az érdekes elbeszéléseket. És ezek az elbeszélések hosszúak voltak, mint az a bizonyos kolbász, amely körüléri az egész világot. De azért türelmesen hallgatták a dolgokat a vendégek: tudták, hogy mindenkire sor kerül, mint ahogy minden hordóba előbb-utóbb csapot vernek.

Egyszer egy furcsa öregember vetődött az órások és egyéb polgárok mindennapi társaságába.

Olyan nyájasan jött be az ajtón, mint a színlaposztó.

Bozontos, nagy, szürke haja volt, de nemigen hiányzott abból egy szál, pedig a becsületes ember ebben a korban rendszerint megkopaszodik, csak a korhelyek és más mihaszna fráterek tartják meg a hajzatukat életük végéig.

A bajusza is szürke volt, és az volt a nevezetessége, hogy úgy látszott, hogy a helyére van ragasztva.

Egyik szára felfelé állott, és hegyesre volt pödörve, mintha még mindig legénykedni akarna a konyhák asszonyai körül, és nem félt a vénembernek kijáró főzőkanálütéstől.

A bajusz másik szára azonban már fáradt volt, amint elnehezednek csontjai az idejét múlt férfinak. Csapzottan és mindig nedvesen emlékezett régi, elfogyasztott borokra ez a bajusz - valamint pipaszárakra, amelyeket alája dugdostak. Hogy csókokra is emlékezett volna - erre nem látszott semmi bizonyíték.

A keresztben álló bajuszhoz kis termetű férfiú tartozott, aki valamikor bizonyosan nagyobb volt, amíg az éjszakai kínzó köhögésektől meg nem görnyedt válla.

Az a kutya köhögés! Az volna az emberiség jóltevője, aki a köhögés ellenszerét kitalálná. A köhögő embertől elvihetik a házat, kiáshatják az éléskamrát, seprő nyergében menyecskévé válhatik a vénasszony - nem veszi észre. A köhögő ember fél az ágyától, a négy falától, mert lyuk van a padláson, ahonnan mindig felköltik, amikor elaludna. Ezért csak menjen a kocsmába, aki köhög. Ott nem éri utol a gonosz szellem - a házsártos élettárs...

De minden egyéb nevezetessége mellett mégiscsak a csizmája volt a legfeltűnőbb az intrikusi mosollyal érkező jövevénynek.

Ezek a csizmák nyilván valaha a színpadot szolgálták, aminthogy megismerni más egyéb foglalkozású csizmákat öregségükben is: így például a sekrestyés, harangozó és vándorlegény csizmáját sohasem lehet összetéveszteni senkiével.

Ez a mostani csizma valaha sárga lehetett, és Bánk bán lábán dongott, vagy kirohant, mint Zrínyi Szigetvárból. Fekete állapotában tán Görgey, a világosi áruló szerepét játszá a vidéki színpadon... Most pedig Magyarország minden sara rajta volt. Feltalálható volt bőrén a dunántúli agyag, a fekete, Tisza-vidéki sár, a nyírségi országutak latyakja - amerre egy vándorszínész járkál életében. A csizma orra felgörbült, mintha örökké disznótorok után szaglászna, ahol potyára megkenheti magát jóféle zsírokkal. Szára kitágult, mintha minden egeret magába varázsolt volna, amely egerek valaha menyecskék szoknyaráncait nyugtalanították. A sarka - amely tán már nem is volt saroknak mondható: az ország leggörbébb útjain ferdült ki. Elmaradt ez a sarok vidéki városkák piacain, falvak kocsmaszínei alatt, futamodással bejárt országutakon... elidőzött ravaszságában, furfangban, a mindennapi jóllakásért való gerillaharcokban. Dehogyis csörgött rajta sarkantyú: inkább alázatosság és szerénység jellemzi, amint a "Rigó" kocsmába befelé somfordált, hogy itt darab időre megvesse helyét.

A csizmatulajdonost, mint ez később kiderült: Tinódinak hívták. Az efféle csizmák gazdái szeretnek a történelemből felvenni álneveket.

Régi szalonkabátja olyan volt, mint egy gyászjelentés.

De nyakkendője még tarka másli volt, és a szeme, huncutkás, kucséberes, csalogató szeme rámosolygott a "Rigó" vendégeire, tisztelettel fordult a kék kötényes kocsmáros felé, aki éppen újonnan vett borát dicsérgette vendégeinek. Szerencsés jó estét kívánt mindenkinek, öt perc alatt ismerős lett a jelenlevőkkel, miközben kiderült, hogy ő a polgári kaszinó újonnan választott könyvtárosa.

- Majd hozatunk a Körből mindenféle regényeket - mondták a polgárok barátságuk jeléül. - Hiszen úgyis kölcsönbe adják.

De az újonnan érkezett nem sokáig hagyta őket megmaradni a nagylelkűségi hangulatban. Firtatni kezdte a polgárok családi viszonyait.

...Dillenbergerről, az órásról csakhamar kiderült, hogy otthonában, az Angyalzug második házikójában, egy régi, sokszor megdrótozott lábas várja, hogy estére felmelegítsék benne a déli ételmaradékot. Az ágy alatt, a férfias csizmahúzó mellett széttaposott, ronggyá lett, reménytelen, öreg papucsok várják, hogy egy asszonyláb néha beléjük lépjen, és dohogva, nyögve bejárja velük konyháját. A párnák az ágyban derékfájásról, lábszárfájdalmakról, sóhajtozva töltött, álmatlan éjszakákról beszélnek, míg a világos téli éj holt-hallgatagsággal nézeget be az ablakon.

- Az embernek ilyenkor még ahhoz sincs kedve, hogy megforduljon a takaró alatt - vélekedett az újonnan választott könyvtáros. - Az ágy mellett a fal úgyis tele van írva lutriszámokkal, amelyek sohasem jöttek ki Temesvárott.

Más polgárok sem tudtak sokkal érdemlegesebb feleleteket adni otthoni életükről.

Kitűnt, hogy az otthon valamely szörnyeteg rabság, ahonnan, amíg a lába bírja az embert, a kocsmába szokás elmenekedni, későbben pedig a temetőbe.

- Miért, miért? - kérdezte gyóntatóatya komolyságával az új könyvtáros.

Mert már nem karcolnak szíveket a meszelt falra se a pipaszurkálóval, se a hajtűvel...

A pirospozsgás, füstölt kolbászért és rántott babért, valamint harsány, falusias kacagásokért rajongó telekkönyvvezető csakhamar elpanaszolta, hogy az ő felesége úgy megkeményedett, mint az a vászondarab, amelyet az apácák a fejükön viselnek.

Tinódi részvétteljesen bólongatott, míg szemével alattomosan hunyorított, mintha tudná az asszonyszív megkeményedésének a titkát, és annak orvosságát is magával hordaná. De még egyelőre nem szólt ebben a jámbor társaságban... Miért ábrándítaná ki új ismerőseit ama tanokból, amelyeket a kalendáriumokból és az öregek szájából tanultak a családi életről, az asszonyi hűségről, a megmásíthatatlan esküvésekről?

- Mikor is tartották a lakodalmukat? - kérdezte odavetőleg a telekkönyvvezetőt, aki egyébként külsőleg dzsentriképű, oldalszakállas, agárlábú úriember volt, s azt rebesgették róla, hogy váltóhamisításból él.

A telekkönyvvezető nem akarta a békességet megbontani, ugyanezért felelt Tinódi kérdésére, bár nem nagy elragadtatással. (A felelethez előbb belenézett az ujjáról levont karikagyűrű belsejébe, magában számolgatott.)

- Január vége lehetett, talán huszonharmadika, úgy éreztem, hogy fokhagymás kolbász szaga van az egész világnak, a szánkók csengőjét ma sem felejtem el, a násznagyom, Prepeliczai bácsi, részeg fővel lecsúszott a szánkóról, csaknem megették a farkasok.

Tinódi oly bizalmasan mosolygott, mintha maga is ott lett volna a lakodalomban:

- Nemde, káposztaleves volt másnap?

- Az a szokás - felelt egykedvűen a telekkönyvvezető.

- És a nászéjszakán minden negyedórában lehullott és nagyot koppant egy birsalma, amely a szekrény tetején volt? Ezek a lehulló birsalmák jegyzik, hány gyereke születik az embernek a házasságából.

A telekkönyvvezető nem felelt. Mégiscsak államhivatalnok volt, nem adhatott választ minden kérdésre.

Tinódi tehát magától folytatta a beszédet egy pohár bor lehajlása után, amely pohártól olyan lett a bajsza, orra, szeme, mintha mindegyikből bor csurgott volna. Mint a faliórából hirtelen kiugrik a kakukk, és a következőket mondja:

- Az egészben az volt a hiba, hogy Pál fordulása napján esett a lakodalom. A forduló Pál rosszat jelent a fiatal házasoknak, akár olvad, akár keményedik. Olvadáskor rendszerint az asszony szíve enged, míg keményedésnél a férfi javára billen a mérleg.

- Keményedett az idő - szólalt meg hirtelen az anyakönyvvezető. - Mindennap megverem a feleségemet.

Tinódi úgy tett, mintha oda sem figyelne a bizalmas vallomásra:

- Mert higgyék el nekem, hogy vannak babonás napok, amikor legjobb ágyban maradni annak, aki ezt megteheti. A Borbálák, Erzsébetek, Filemonok, Flóriánok, Józsefek, Júdások, Katalinok, Lőrincek, Luciák, Mártonok, Mátyások, Miklósok, Orbánok, Pálok, Tamások, Vincék, Szilveszterek napjai nemhiába vannak megjelölve a kalendáriumban, mindegyiknek megvan a maga jelentősége a hosszú életen át! Milyen nap is van ma?

Dillenberger, az órás, aki mesterségénél fogva rokonságban volt a csillagászattal is, a pohara mellől oly hanglejtéssel felelt, mint egy remete, aki az örök igazságokat mondja ki: - Ma van Szilveszter napja!

Tinódi diadalmas pillantást vetett a telekkönyvvezetőre, mintha már félig-meddig nyertesnek érezné magát a vitatkozásban. Aztán a fekete ablakokra vetette tekintetét:

- Mit tudják önök, hogy mi van most odakünn az országutakon, a néptelen tájakon, a pusztákon és az erdőségekben? A feszületek megdermedve bámulják a vándorlókat, akik ilyenkor az országutakon járnak. A mezők sima fehérségén hirtelen örvények kerekednek, amelyekből hóemberek emelkednek; de csak addig tartják meg fehérségüket, amíg a falvak és városok füstös kéményeihez érnek. Megroppannak a fatörzsek, amelyek eddig némán hallgatták az ördögszekerek csengőit, amelyeket a téli vihar átkergetett néha a tájon. A varjak megint visszatéregetnek az erdei fákhoz azon idő után, amelyet az emberek, udvarok, házak közelségében töltöttek. A jégcsapok megunják magukat a kutaknál, és nagy csörömpöléssel, mintha üveges tót szekere fordulna fel, elhagyják helyüket. És a fenyőfában sírni kezd a tűz gyermeke, miután idáig nem jött érte a megváltó fejsze. Vajon olvad vagy fagy odakünn?

- Fagy! - felelt egy bátor hang a küszöbről.

A "Rigó"-ba egy fiatalember lépett be.

Északnyugati szélnél, éjfélkor látni ilyen arculatú férfiakat bolyongani, ódon kastélyok hűvös folyosóin vagy erdők szélén végigsétálni, lobogós ingben, gatyában a betyárok országútján...

Látni őket ott, ahová a boldogtalan fiatalemberek visszajárnak, akik szerelem miatt haltak meg.

Meghaltak, de nem örökre.

Szövetségük kiterjed az egész világra, ahol férfiak nők miatt szenvednek.

A mélabúsak egyesületébe vannak beírva azok a fiatalemberek, akik meg tudják hallani a néma téli házakból a rokka pörgését, anélkül hogy valami nagyon meleget ne gondolnának melléje, amikor szánkójuk továbbnyargal.

A szomorkások világegyletének tagjai ők, akik akkor is, ha piros ablakú kocsmaszobában ülnek, és a nagybőgő dövödőjébe úgy hajtják bele fejüket, mint valami kútba: a csaplárlány vadmadárkacaján át távoli szelíd nőknek szívhez szóló klaviatúráját hallják: a forralt bor fahéjszagán át birsalmaillatú, alkonyati szobákban érzik magukat, ahol szegény leányok elérhetetlen ábrándokat szórnak a tűzbe együtt a karácsonyi kalács morzsáival; vad, vérben járó verekedések, csaták után, amikor hőstetteikről a kisvárosban mindenfelé beszélnek, a koccanó golyójú biliárdasztalnál és a krémesbéles-cukrászné trónusa környékén: ők csak egy gyáván megremegő női ölbe szeretnék lehajtani a fejüket, és egy kéztől kapni emlékbe néhány simogatást, amely kéz a házimunkán kívül csak imádkozásra tud összekulcsolódni...

A nők ama boldogtalan lovagjai közül való volt a fiatalember, aki tán meghalni is csak olyan tőr által szeretne, amely tőr nyele köré egy ájtatos lány rózsafüzére van csavarva.

Patkó Bandinak hívták, mint ama híres alföldi haramját valaha.

...Fújt odakünn most is az északnyugati szél, a betyárok szele, de Patkó Bandi olyan szertartásosan köszöntgetett mindenfelé, mintha abból élt volna.

A telekkönyvvezető ritkás hajzata, amely középen volt elválasztva, alkalmat adott Patkó Bandinak arra a kijelentésre, hogy holnaptól kezdve ő is ilyen frizurát visel. - Barkó, a vörös orrú és arcú építőmester, aki ilyenkor, télidőben egészen a kocsmázásnak szentelte idejét, és lehetőleg mindenkit legazemberezett, kezdve a polgármesteren, végezve "Quitt, a hurka" lakatoson, akik ismerősei voltak a városban: leereszkedőleg intett a fiatalembernek, holott éppen tegnap jegyezte meg Patkó Bandiról, hogy tisztességesebb embereket is felakasztottak a régi világban. - Dillenberger, az órás, előre örvendezett, hogy majd otthon elmondhatja a feleségének, hogy Patkó Bandival ült egy asztalnál. Míg Tinódi, aki eddig a szót vitte, irigykedve hümmögött, mert érezte, hogy háttérbe szorul.

Ámde Patkó Bandi nem foglalt helyet a társaságban, csak a kályha melletti asztalhoz lépett, amely becsületes vörös terítékkel volt befödve, és felhajtotta az asztal körül álló székeket, ami a világ minden nyelvén azt jelenti, hogy az asztal "le van foglalva".

Aztán megállott a "Rigó" közepén, és gondolkozva nézett Mátyánszkyra, a kocsmárosra. Nyilván tanácsot tartott magában, hogy mit rendeljen vendégeinek, akiknek az asztalt lefoglalta. De jó darabig csak nézett, nézegetett, míg a Tinódi asztalánál rettenetes érdeklődéssel figyeltek minden mozdulatára.

A telekkönyvvezető, mint a társaság legtekintélyesebb tagja, végre rászólt a lámpába bámészkodó Patkó Bandira:

- Miféle vendégeket vársz, öcsém?

Bandi, mintegy varázslat alól szabadulva, gyorsan felelt:

- A Régensburger kisasszonyokat hívtam ide, de nem tudom, hogy helyesen tettem-e. Nem tudom, megfordultak valaha úrihölgyek ebben a kocsmában.

- A Régensburger kisasszonyok semmi esetre sem - felelt a telekkönyvvezető, és kétfelé simította kapa után ültetett bajszát és haját.

- Szegénykék most a szilveszteri istentiszteleten vannak, és azt várják, mikor érkezik el a pap az év halottainak felsorolásában az elhunyt édesapjuk nevéhez... Enélkül tán el sem jöttek volna otthonról, mert nem szoktak sehová sem járni. Szegény árvák, félnek még az utcára is menni - beszélt Patkó Bandi, és a társaság mind nagyobb érdeklődéssel fordult a fiatalember felé. Irigység, csodálkozás, bámulat ült ki az arcokra. - A Régensburger kisasszonyok voltak a város megközelíthetetlen hölgyei. Még a pletyka sem tudott felőlük valami nevezetesebbet mondani. Ördöge van ennek a Patkó Bandinak, ha el tudja csalni őket a "Rigó" kocsmába, amely mégsem nevezhető előkelő helynek.

Dillenberger éppen elhatározta magában, hogy még két deci bort rendel, ha a dolog igaznak bizonyul. A telekkönyvvezető talán a hamis váltóit is elfelejtette ebben a percben (pedig sok bort kell inni, ha ilyesmit felejteni akar az ember). Tinódi a szemével és orrával figyelt, mintha valami rendkívüli esemény előtt állana: hölgyekkel fog megismerkedni.

És már hallatszottak is bizonyos lépések a kocsma nyitott folyosóján, tétova, tapogatózó léptek, amelyek dehogyis szokták meg a kocsmajárást.

És az üvegajtó mögött feltűnt, mint valami jelenés, két gyászruhás hölgy alakja. A legmélyebb gyászba öltöztek a Régensburger hölgyek, abba a legmélyebb gyászba, amelyben megszépül még a csúnya nő is.

...Amanda, az idősebbik, a rossz nyelvek szerint "vénleány" volt. De milyen vénlány! Megnyalta volna az ujját minden férfi, ha hozzányúlhatott volna.

Ropogott, pattogott, hevült, tüzelt, gyújtott, hogy szívesen felmászott volna kedvéért a fa tetejére a legöregebb ember is.

Tartása délceg, mint ama lovagkorbeli várúrnőké, akikért a Szentföldre mentek verekedni az urak.

A lába - mint a kövérkés nőké - boldoggá tette a macskafejű köveket, amelyekre rálépett.

Keblénél nem lehetett ízesebb télen a pulyka melle sem.

A nyaka, amely kissé kivágott ruhájából rózsaszínűen kiemelkedett, dalolt, nevetett, mint vízkeresztkor a szánkó csengője.

Csak a szemén látszott némi szegénység: elfojtott könnyek, gondban átvirrasztott éjszakák, nem teljesült remények. Igen, ezek a szemek kisvárosi szemek voltak, amelyek nem mernek továbbnézni a férfiak csizmaszáránál, sem messzebb az Angyalzug utolsó házikójánál. Félénk, szemérmes szemek, amelyek a sok otthon ülésben csak akkor mernek kacérkodni, ha egyedül vannak a kalitba zárt kismadarakkal vagy a macskájukkal.

...Ilona, az ifjabbik, szinte jelentéktelen szépség volt Amanda mellett, ha nem lett volna földig érő haja, mint Csillag Annának, nem is tudnánk felőle nevezetességet mondani. De ez a haj élt a maga nagyravágyásában, fiatalságában, akarásában. Ez a haj még nem mondott le semmiről, mint ahogy a nénje bús szeme. Ez a hajzat igényes volt - talán egy herceget is akart álmában, legkevesebb volt az állami hivatalnok, de arra már csak akkor került sor, amikor a hajfonásban a kéz a tizenhatodik hurokig eljutott.

Amanda a szék alá húzta lábait, míg fátyolát szemérmetesen homlokába vonogatta, amely mozdulat többnyire mély hatással szokott lenni a férfiakra.

Ezt súgta Patkó Bandi fülébe:

- Abból a borból szeretnék inni, amelyből maguk, férfiak szoktak inni.

Maguk, férfiak! Mily hódolattal volt kimondva ez a szó a mélyen tisztelt férfinem iránt! Az iránt a férfinem iránt, amely ebben a pillanatban a száját is nyitva felejtette a bámészkodástól. Mintha sohasem láttak volna kalapos nőket ezek a férfiak, mindig csak lompos slafrokban, széttaposott papucsban, a csiricsári tyúkketrec vagy a kísértetiesen büdös padlás környékén foglalatoskodó nőket, akiknek vagy a foguk fáj, vagy a szomszédasszony pletykája. Akik a mángorlásban, nagymosásban, gyermekdajkálásban holtra fárasztják magukat, és ha néha-néha megengedik maguknak, hogy néhány percre a kályha mellé üljenek, álmokat bolháznak, amelyek tegnap vagy tegnapelőtt látogatták meg őket, de azóta nem volt idejük megfejteni. És kocsmába legfeljebb részeges urukért mennek, hogy azt szégyenszemre hazahajtsák az Angyalzugra.

Milyen mások voltak ők, a Régensburger kisasszonyok!

Nem csoda, hogy atyjuk egykor jegyzője volt a városnak, az esze ennek a nagy tirpákfalunak, ahol a tanyákon még mindig tótul "povedáltak", de a Régensburger kisasszonyok ablakából Beethoven és isten tudná, miféle más szerzők zongoramuzsikája hangzott ki.

És most mégis ezt mondja a város legműveltebb hölgye a sehonnai Patkó Bandinak:

- Abból a borból szeretnék inni, amelyikből maguk, férfiak szoktak inni!

Mintha az valami más volna, valami nektár vagy sárkányvér volna, és nem is a város alatt termett volna, az orosi nyilasokban vagy a sóstói homokon, Pivnyik vagy Jánószky szőlejében.

Mátyánszky, a csizmadiából lett bormérő azzal fejezi ki tiszteletét a nevezetes vendégek irányában, hogy friss borért ballag le a pincébe a nagy cserépkorsóval. Savanyú harmattal ömlik a homoki lőre a korsóba, a Régensburger kisasszonyok úgy ülnek Patkó Bandi körül, mintha az ma este az apjukat helyettesítené.

Helyettesíti is, mert megkérdezi a kisasszonyokat, hogy nem ennének-e abból a kolbászból, amelynek kedvéért Dillenberger úr még nyolcvanesztendős korában is a kocsmába jár?

- Milyen lehet az a kolbász? - kérdezi álmélkodva Amanda kisasszony.

- Balczár töltötte, és fokhagymás - szól át váratlanul a szomszéd asztaltól Barzó, a nyershúsképű, amire Patkó Bandi hirtelen a földre süti szemét, mintha nem akarná, hogy valaki ebben a percben belelásson. Mikor újra felemeli a szemét, már nyugodt az, nyoma sincs benne elsötétedő haragnak.

Ámde most már a telekkönyvvezető úr is, mint a társaság legtekintélyesebb tagja, felemelkedik ültéből, és a kis termetű emberek széles, ünnepélyes lépteivel átballag a hölgyek asztalához.

- Csak hódolatomat akarom kifejezni - mondja döcögtetve, káposztásan, zsírosan, ahogyan torban, lakodalomban, keresztelőn beszélni szoktak a hivatalos személyek, így az esküvői násznagyok is. - Régi barátja vagyok a hölgyvilágnak, távoli tisztelőjük a jelenlévő nemes úrnőknek: ha nem tudnák, nevem Szuki.

- De nem üt bele az istennyila - kedélyeskedett a szomszédból ismét a paprikaarcú építőmester.

A telekkönyvvezető egy üres széket vont maga alá, és szúrós szemmel vizsgálgatta a hölgyeket. (Oly kedélyesen hümmögött, mintha egyetlen váltója sem volna forgalomban.)

- Ősz óta járunk ebbe a kaszinóba, mióta az öreg Buktárt eltemettük, akinek a krákogása, köpködése miatt nem volt maradása itt senkinek. No de föld alá tettük az öreget, és azóta senki se zavar bennünket esti hivatal utáni összejöveteleinknél, a "Rigó"-ban. Csak éppen a bánat szokott néha itt utolérni, mert az be tud jönni a kulcslyukon is. Tudják már maguk, ragyogó hölgyeim, hogy mi az a bánat?

A telekkönyvvezető pillanatnyi szünetet tartott, de nem azért, mintha komolyan választ várt volna a hölgyek részéről, hanem azért, hogy kiköhögje magát.

- Bánat és kocsma testvérek. Némelyek azt hiszik, hogy a félrecsapott, kacagó öröm lakik a kocsmában. A manóba! Én az örömmel nem találkoztam harminc esztendő óta, pedig ennyi ideje járok kocsmába. Láttam ellenben eleget a bánatot. Ha én egyszer egy megértő szívnek elmondanám őszintén az élettörténetemet!

A telekkönyvvezető a levegőbe nézett, a levegőbe csapott:

- Hiú ábránd! Kancsi, kancsi kucséber! Ugyan hol akadna egy olyan jó szív, aki végighallgatná az én gyónásomat?

- Itt vagyok én! - szólalt meg Tinódi, aki alig várta az alkalmat, hogy beleavatkozhasson a szomszéd asztalbeli társalgásba. Mint a cirkuszbeli bohócok szokták: a székén lovagolva jött át a hölgyek asztalához.

- Mutasson be - szólt a telekkönyvvezetőhöz, de az még mindig álmélkodva nézett maga elé, mintha tekintete előtt egyszerre megjelent volna minden váltó, amelyre mások neveit kanyarította alá:

- Szuki - mormogta szórakozottan.

- Nem, én Tinódi vagyok. Nem vagyok azonos a lantosköltővel, sem a vándorszínésszel. Én a Polgári Kör új könyvtárosa vagyok. A pesztonkájukat, abban a nagy, havas csizmában és cinkefogó orrával már van szerencsém ismerni. Tegnap jelentkezett a körben Féval: A véreb, valamint Ponson du Terrail: Maeddin kincse című regényekért. Kiadtam őket.

- Igen, de én Jókaitól Az arany ember-t szerettem volna olvasni - szólalt meg hirtelen Régensburger Ilona, a Csillag Anna-hajú, holott senki nem várt tőle ily bakfisnyilatkozatot. Körülbelül húszesztendős volt.

- Az arany ember-t most a Jánószky kisasszonyok olvassák - felelt az új könyvtáros.

Ilona reménytelenül intett. Mindenben megelőzik őt a Jánószky lányok.

- Hiszen ha csak az kell, elmondom a regény tartalmát - felelt hadaró szóval Tinódi, mert észrevett valami igen barátságtalan dolgot a Patkó Bandi tekintetében. - Egy Tímár nevű, görög származású hajós megöli és kirabolja a hajójára menekült török basát. Elrabolja leányát is, akit Komáromban rejt el, az üzletcimborájánál, Brazovicsnál. Ámde Brazovics követeli a török hajó kincseinek ráeső részét, mire Tímár Brazovicsot is megöli. Nagy zavar keletkezik, mire Tímár, hogy bedugja az emberek száját, hirtelen feleségül veszi a török basa leányát. Bezárja a komáromi házába, míg ő maga szeretői után csavarog. A török basa leánya azonban rájön Tímár titkára, mire Tímár egyik szeretőjét, a holt Brazovics leányát megbízza, hogy éjszaka ölné meg Tímárt. Az egész machinációnak tudója egy derék, becsületes fiatalember, bizonyos Kristyán Tódor, aki elhatározta, hogy segít a szegény rabságban tartott feleségen. Igen ám, de Tímár ezt a jóravaló embert elcsalja magával a Balatonra, és ott a vízbe fojtja...

- Nem érdemes az ilyen többszörös rablógyilkosnak a regényét olvasni - szólt most közbe a telekkönyvvezető mint törvényszéki ember.

- Ó, mi másképpen tudjuk Az arany ember történetét! - mondá Amanda kisasszony, és olyan tekintettel nézett körül a szobában, mintha a valódi arany embert keresné valamelyik sarokban. Azt a férfit, aki őt majd valaha feleségül veszi.

- Sekszpir! Korjolán! - kiáltott fel a szomszéd asztalnál a téglapiros arculatú építőmester, hogy bizonyságot tegyen irodalmi műveltségéről. Aztán öklével az asztalra csapott: - Lesz, ahogy lesz, megiszom még egy fél literrel.

Csak Szuki úr maradt meg eredeti álláspontja mellett. A levegőbe csapott:

- Az mind sifli, amit a költők kitalálnak: az én élettörténetemet hallgatná meg valaki, ahogyan majd egyszer a halálos ágyamon elmondom valakinek, aki éppen a közelemben lesz. De nem a feleségemnek, sem a lányomnak. Az lenne a könyv - tele bánattal, amellyel csak azok találkozhatnak, akik nyitott szemmel járnak.

A könyvtáros fontoskodva szívogatta pipacsutoráját. A tenyerét kifelé, befelé forgatta, mintha a telekkönyvvezető szavait mérlegelné, aztán mutatta, hogy az merő ostobaság. Összeesküvő pillantásokat akart Patkó Bandira vetni, de a fiatalember nem állott kötélnek, gorombán nézett maga elé. A könyvtáros tehát izgatottságában két lábára emelte maga alatt székét, míg újra belefogott igazába:

- Csaknem ezer könyv van a bojtárkodásom alatt, és mondhatom, hogy a könyvek csak messziről, csukott állapotban ígérnek valamit. Amint kinyitja őket az ember, egyszerre vége a varázslatnak. Az ember hallja a hetivásár lármáját, mert tessék elhinni, hogy az egész élet nem egyéb, mint hetivásár.

A Régensburger hölgyek eddig többnyire illedelmesen hallgattak a nagyra becsült "férfiak" társaságában, ámde most Amanda szentimentálisan, vadgalambhangon megszólalt:

- Ha az igaz, hogy az élet hetivásár, akkor mi kofák vagyunk a hetivásárban.

- Ksz, ksz! - felelt a könyvtáros, mint valami vidéki színész, akinek azt írja elő szerepe, hogy "félre" nevessen. - Nem én mondtam, lelkemre, én ezt nem mondtam. (A hölgyek letették a poharat, amelyet éppen szájukhoz akartak emelni, és beburkolóztak gyászfátyolaikba.) Bizonyosan vannak kivételes nők, amilyennek nagyságodék is látszanak, akik távol tudják magukat tartani az élet hetivásárjától. Akik mindig jó szagú szobában élnek, füstölőt égetnek a kályha szélén, violaszagú szappannal mossák a kezüket, és nem lépnek a sárba, akármilyen nagy sár van az utcán. Így képzeli az ember azokat a nőket, akiket nem ismer. Míg jön a szerelem, és bemocskol mindent. Mert a szerelem után rendszerint egy délutáni vizit következik a helybeli szülésznőnél, Króminé asszonynál.

A hölgyek tán nem is értették meg nyomban azt a szemtelenséget, amelyet a könyvtáros mondott. Patkó Bandi bizonyosan nem adott jelentőséget a görhedt vénemberke beszédének, mert fél kezével tovább is csendesen játszott rövid tiszti óraláncával. Tinódi vérszemet kapott:

- Mert egyszeriben vége szakad az ábrándoknak, a jó szagoknak, a félig álomban töltött délutánoknak, a birsalma szagolgatásának, amikor az a különös asszonyság belép a konyha felől a szatyorjával. Nagy, fehér kötényt köt fel, és olyan felfordulást csinál a háznál, mint a hentes disznóöléskor. Ő parancsol a cselédeknek, megfordíttatja régi helyéről az ágyat, kivallatja a kisasszonyt legrejtettebb titka felől. Olyan izgalmat szokott előidézni ez az asszonyság, mintha kisbabát várnának a háznál. Volt már maguknak kisbabájuk, nagyra becsült hölgyeim?

A Régensburger hölgyek meg se mertek mukkanni a fátyol alatt. Patkó Bandinak a keze zsibbadtan derekához merevedett. Csak a telekkönyvvezetőt lephette meg valamely emlékezés, mert torokhangon nevetni kezdett, és mind a két kezével csapkodott a levegőbe.

- Ilyenkor szokták a férfiakat elküldeni a háztól a kocsmába - döffent közbe. - Az én élettörténetemben olvashatnák ezt is.

A hölgyek nem feleltek, mire a könyvtáros a szék egyetlen lábára tette a súlypontot, hogy szinte a levegőbe emelkedett.

- Hát nem volt még maguknak szeretőjük? - kiáltott fel, mintha tromfot vágna ki.

Patkó Bandi nyugodtan szólt közbe:

- Nem. Ha ilyen dolgokat akar kérdezni, Tinódi úr, menjen ki a konyhába, ott talán akad valami szolgáló, aki felel a kérdésére.

A könyvtáros lesütötte a szemét, megcsóválta a fejét, mintha nagyon elégedetlen volna. Mintha elveszítette volna a beszéd fonalát, és most már nem is tudja, hol és merre folytassa:

- Szerető nélküli élet? Olyan is van?... Nem, én nem hiszem, hogy nem volt szeretőjük, hiszen igen csinosak, finomak, mint a kesztyűk a boltos skatulyájában. Egészen bizonyos, hogy másképpen szoktak meggyónni Máriapócson a szent barát fülébe, mást mutatnak, amikor megemelik a kártyavetőnő csomagját, háromszor bal felé. Akkor kimutatkozik a kártyában a Szerető, és maguk nem tiltakoznak ellene. Sőt, édesen kezd bizseregni a szívük gyökere, remegni kezd a derekuk, a kályha mellett ott áll ama férfiú, akire mindig gondolnak, vagy éppen az ágy alatt rejtőzik, mint egy ottfelejtett álom... Ne beszéljenek nekem a lányokról! Ismerem én a szoknyaráncukat, a gondolatukat, hiába égetik el a kifésült hajukat a kályhában!

Patkó Bandi kérdőleg nézett a kisasszonyokra. Fiatalember volt még: hinni kezdett a ravasz öregember beszédének. Tinódi észrevette ezt, tovább ütötte a vasat:

- Vallják be, hiába titkolják előttem, hogy tudják, milyen szaga van a tiszafüredi pedrőnek! Tudják, hány gomb van a férfimellényen, és már más nadrágokat is láttak az édesapjukénál, amelyre foltot raktak! Nincsen abban semmi kivetnivaló, ha a fésűjük már megakadt férfiszakállban, ha netán kinyomtak pattanást arcon vagy nyakon, vágtak körmöt a férfiak kezéről, és gyógyítottak kólikás hasat. Van egy gonosz öreg seb az én mellemen is, mint a legtöbb öregemberén. Nem volna kedvük bekötözni?

Patkó Bandi erre felemelte az előtte álló üveget, de nem Tinódi felé célzott vele, hanem a nyershús képű építőmester felé, aki a szomszéd asztalnál javában hahotázott a könyvtáros orcapirító beszédén. Az üveg bukfencet vetett a levegőben, és éppen a homlokán találta el Barkó urat. Az üveg cserepekre tört, a bor és vér sötéten borította el a vérmes arcot. Az építőmester darab ideig megzavarodva ült helyén, csak akkor ordított fel, amikor kezével sajgó homlokához nyúlt, és keze nyirkos lett a vértől. Furcsa, sivalkodó, vékony hangon kiáltott:

- Gyilkosság!

De annál inkább engedelmeskedett teste a rárohanó indulatnak. A karja kinyúlt egy üres szék után, és azt megforgatta a levegőben, és ferde lendülettel Patkó Bandi felé dobta. A szék elakadt útközben egy asztalban, és reccsenve zuhant a földre. De az építőmester újabb szék után kapott.

Mátyánszky, a kék kötényes kocsmáros panaszkodva rohant be a szomszéd szobából, és első dolga volt az ajtót bezárni, nehogy kívülről jövő idegenek is beleavatkozzanak a verekedésbe. (A jelenlévőket mind személyesen ismerte.)

Patkó Bandi ezalatt a szoba közepére pattant, és hurokfogással elkapta az építőmester puha inggallérját, amelyre tán aznap varrt új gombokat egy asszonykéz. Megcsavarta a gallért, és a hatalmas termetű építőmester tántorogni kezdett. Ugyanekkor Patkó Bandi erős rúgást mért lábával sípcsontjára, mire az építőmester a földre zuhant, és magával rántotta Bandit is. Az építőmester Bandi arcába, fülébe, hajába markolászott a két kezével, de Bandi céltudatosan verekedett. Nem engedte ki kezéből az építőmester gallérját, és mind szorosabbra fogta.

Ekkor azonban Tinódi is beleavatkozott a dologba:

- Miféle betyárság, zsiványság, haramiaság folyik itt? - kiáltotta olyan méltatlankodással, mintha ő volna az egyetlen tisztességes ember a világon.

És az építőmester mellén térdeplő Bandi felé tett néhány bizonytalan rúgást. Patkó Bandi hátrafordította kitüzesedett arcát, és a kezével elkapni akarta Tinódi lábát. De csak azt a gombot sikerült megragadnia, amely acélgombot Tinódi azért vert cipője sarkába, hogy néhanapján nyugalmazott katonatisztnek adja ki magát. A gomb srófra járt, megfordult Bandi ujjai között, de ez is elegendő volt ahhoz, hogy a könyvtáros a földre zuhanjon, az asztal alá, közvetlen a telekkönyvvezető lába elé.

Az építőmester ezalatt kiszabadította torkát Bandi ujjai közül, és újult erővel kezdett verekedni. Csakhamar felülkerekedett, és Bandit hatalmas rántással maga alá temette. Ő maga is akkorát zuhant, mint egy liszteszsák. Darab ideig egyikük sem tudott mozdulni. Mire Mátyánszky kinyitotta az ajtót:

- Menjenek az urak haza! - kiáltotta a kocsmáros.

A telekkönyvvezető megrémült. Nem volt még itt az ő órája, borzadás fogta el a hazamenetel elől.

- Én is, Mátyánszky úr? - kérdezte komoly ijedelemmel. - Hiszen én a légynek se vétettem. Igaz, Dillenberger bácsi?

Dillenberger csak szótlanul ült, és a botját, kalapját kereste, neki elég volt az esti szórakozásból. De a telekkönyvvezető a két kezével kapaszkodott az öreg órás karjába:

- Ne hagyjon itt, Dillenberger bácsi, inkább elmondok egyet-mást az élettörténetemből.

De a nyolcvanesztendős öreg közönyös volt Szuki úr élettörténete iránt. Néma mormogással kereste az utat az ajtó felé, míg ugyanakkor Bandi a vérző fülét tapogatta zsebkendőjével.

Az Angyalzugban már éjszaka volt, amikor a Régensburger hölgyek Patkó Bandival elhagyták a "Rigó" kocsmát.

De a frissen esett hó világított, és különben sem lehet eltéveszteni az utat annak, aki az Angyalzugban született. Dillenberger, mint egy túlvilági lélek, bolyongott előttük alig látó szemeivel. A háztetők felett utazó vadludak figyelmeztették kiáltásaikkal a helyes útra, vagy az udvarokból kihangzó kutyaugatások tájékoztatták, hol kell pontot tenni kopogó botjával. Annyi bizonyos, hogy elérkezett a mókusházikóig, amelynek kacaja messzire felsírt a nagy csendességben, a maga nyelvén csak így tudta üdvözölni a hazatérő gazdát.

Miből vannak éjszaka a házak falai az Angyalzugban?

Eltűnik a nappali vályog és mész, valami selyemtapintása lesz a házfalaknak, mintha hozzáigazodnának ők is a mesékhez, amelyeket téli estéken belsejükben elsusognak.

A háztetőn a hó úgy fekszik, mint valami másvilági dunna, amelyben korán reggel bizonyosan meg lehetne találni ama őrangyal nyomait, aki erre éjjeli körútját tette.

Az ereszek csillognak, de éjjel nem úgy, mint öregemberek orrai, hanem mint fénylő dárdák, amelyeket a falba rejtőzött vitézek tartanak kezükben.

És a kapuk csukva, mintha mindegyik külön vigyázna arra, hogy az éjszaka leple alatt rossz emberek ki ne lopkodják innen se a meleget, se a jókedvet, se a padlásról vagy pincéből bátortalanul belopózkodó álmokat. De a malacot sem, amely óljában siketen röfög, holott a házban mindenki örömrepesve gondol rá, még a hajadon leány is.

Hát a kilincsek, az ajtóknak ezek a kezei: mily holtak lesznek, mikor az éjszaka beköszönt!

Mintha nem is szolgálnának szívesen másnak, mint a kísértetnek, aki fehér lepedőben jön haza a temetőből, holott nappal nyájaskodva nyílnak akár Gerzsábeknek, aki embertelen hosszú kabátjában a gyászjelentéseket, színlapokat, báli meghívókat egyforma búskomoly arccal hordja szét; akár a harangozónak, aki Vízkereszt napján leszáll magas állomásáról, hogy az ajtók szemöldökfáira krétával felírogassa az áldást hozó G. M. B. betűket. - De éjszakára elmogorvásodnak a kilincsek, mindjárt zajt csapnak, mintha lányrabló lépné át a küszöböt, pedig csak egy elkésett öregasszony jön hazafelé a pletykálkodásból.

És hogy az ablakokat se feledjük ki az Angyalzugból, éjszakára elkomorodnak, mint öregember lezárt szemei a ravatalon.

Tán sohasem járnak errefelé éjszakai zenészek, akik elvarázsoltságukból ébresztgetni próbálnák a néma ablakokat? Talán sohasem ugrik ki szökevény leány az ablakokon át, hogy másnapra legfeljebb parányi lábnyomát találja meg a hóban az átkozódó apa? Hol vannak azok a fiatalemberek, akik szinte egész életüket ablakok alatt tölték? Tán attól a mezítelen ágastól ijedtek meg az udvaron, amely ágasról éjszakára leszednek mindenféle edényt, hogy belőlük nyomban leönteni lehessen az alkalmatlankodókat?

...A hópelyhek nem szállhatnak nesztelenebbül, mint a Régensburger kisasszonyok szálltak hazafelé Patkó Bandival.

Két oldalról odasimultak fátylaikkal a fiatalemberhez, mint a fagyöngy a fához; vagy ha szebben akarnánk magunkat kifejezni, mint őrangyalok, akik ezentúl az ifjú minden lépésére vigyázni fognak, nem engedik többé kocsmai verekedésbe elegyedni. Kinek volt melegebb karja? Amandának vagy Ilonának? Az ifjú keze hol bal oldalról simogatta meg az egyik leány hátát, hol jobbra kereste a szoknyaráncokat.

A leányok könnyes, meleg, hálás csókokat nyomdostak arcára. Nővérek, akik irigykedés, féltékenység nélkül ugyanabba a fiatalemberbe szerelmesek, aki, íme, szívesen kockáztatja meg életét az ő becsületükért.

- Vajon ébren van-e Nyetreba néni? - kérdezte suttogva Amanda.

- Ó, a vén boszorkány! - sóhajtotta Ilonka.

Ez a Nyetreba néni volt az, akinek (a szomszédból) a leányokra vigyázni kellene, amíg anyjuk távol van. Minden Angyalzugban vannak ilyen Nyetreba nénik, akiktől rettegnek a fiatal nők.

De a sötétség ma bátorrá tette a Régensburger kisasszonyokat.

Mikor a házukhoz értek - földszintes, nádfedeles, meleg házikóhoz -, a kiskapunál gyászfátylaikkal, szoknyáikkal úgy eltakarták Bandit, hogy azt senki sem láthatta, ahogy a küszöbön belépett.

Odabent aztán mélyen becsúszott a tolózár a helyére.

Patkó Bandi egyedül volt a Régensburger kisasszonyokkal, akik darab ideig még gyertyát sem mertek gyújtani. A sötétségben, mint nagy pillék, szálldostak ide meg oda, amint megszabadították magukat fátyolos kalapjaiktól, felsőruháiktól. Szerencsére a téglakemencében pislogott még némi parázs, ahonnan Bandi tüzet vett a cigarettájára.

Csakhamar három cigarettaszem virrasztott a szobában.

A kisasszonyok alaposan fel akarták használni anyjuk távollétét, mert az özvegy ritkán mozdult ki hazulról. Amint a cigarettát végigszívták: csillapodott szívdobogásuk, amely darab ideig olyan heves volt, hogy megrázkódott bele a testük, míg torkukon száraz, hangos kortyok gurigáltak fel és alá. Mind bátrabban fogták Patkó Bandi ölelgető két kezét a dívány két sarkában, sőt utóbb szemük fénye is feltüzesedett az ablakon épp beszüremlő hóvilágításban - Amanda szeme adott leghamarabb fényjelt; ő volt a vérmesebb hármuk között. A háremek álmodozó, ábrándos hangján mesélt, rendes szokás szerint a megboldogult édesapjáról. Amandának ő volt a regényhőse.

- Apus is mindig a bátor embereket szerette. Azt szokta mondani, hogy egy verekedő nyíri pajkosból minden lehet, még képviselő is, de egy gyáva férfiból sohasem lehet semmi. Talán még eljöhet az az idő, hogy Patkó Bandi tölti be apusnak helyét a városnál, ő lesz a város jegyzője...

Amanda ábrándjai sohase mentek feljebb, mint a jegyzőség, de lejjebb sem szállottak:

- Apus volt a legszebb férfi a világon, még Bécsben is megbámulták. Kétszer is visszament Bécsbe, mert az odavaló nők nem hagyták békében. Igaz, a városnak is nagy pere volt, és emiatt be kellett járni a bécsi hivatalokat, beszélni kellett a császárral - személyesen. És az egész parasztvárosban nem tudott senki se németül, csak apus. Így aztán apusnak majdnem minden esztendőben Bécsbe kellett látogatni. Kocsival ment, mert kocsin szeretett akkor is utazni, amikor már mindenfelé vasutak jártak. Ő még találkozott a betyárokkal, danoltatott magának a régi csárdáslányokkal, megszállott azokban a régi fogadókban, amelyekről manapság már senki sem tud. Ismerték őt mindenütt a különböző "Hársak"-ban, "Zöldfák"-ban, "Bikák"-ban, "Sasok"-ban, mert lassan, kényelmesen utazott. Megnézett mindent, mindenkit, amerre járt. Így aztán egy hónap is beletellett, amíg innen, a Nyírségből Bécsbe érkezett volna.

Patkó Bandi az elbeszélés alatt oly hevesen szorította Régensburger Amanda derekát, hogy annak el-elfulladt a szava. De tovább beszélt, mert sötétben voltak, és félelem fogta el Patkó Bandi közelében. (Hogyne, aki egyetlen kézfogással vágja földhöz a híres, nagy erejű Barzót!)

- És Bécsben is úgy ismerték már apust, mintha mindig ott lakott volna a "Matschaker Hof"-ban. Itt mindig ugyanabban a szobában szállott meg, a földszinti folyosó végén, ahol a legnagyobb csendesség volt, a vendégek erre nem dobálták a csizmahúzót, amikor éjszaka boros állapotban hazajöttek. A bérszolgák nem verték be egymás fejét a magyar urak sarkantyús csizmáival. Még a frájjok is lábujjhegyen jártak az ajtó előtt, hogy apust ne zavarják.

Patkó Bandi csaknem agyonszorította a kedves, dallamos leányt, de nem lehetett abbahagyni az elbeszélést, mert Ilona odaát, a dívány másik sarkában tán észrevett volna valamit, Amanda fátyolozott hangon folytatta:

- Apus nem szerette a szobalányokat és egyéb kasszírosnőket, akik Bécsben a magyar urakat megigézni szokták. Ő mindig úridámákkal foglalkozott. Elment velük a színházba, és cukkerlit, virágot vett nekik. Mert apus csupa apró figyelem volt a nők iránt. Elkísérte a nőket akármilyen messzi, ismeretlen utcákba, Bécs városában, hogy néha alig talált vissza a szállására. Mert apus volt a megtestesült gavalléria. A Práterben felment a nők kedvére az óriáskerékre, csónakázott a tavon, ült az omnibusz tetején. Mert semmi áldozattól nem riadt vissza, ha azzal örömet okozhatott másoknak. Nincsenek manapság már ilyen férfiak. Így történt aztán, hogy utolsó bécsi utazása csaknem egy álló esztendeig tartott. Végül anyánkat kérte meg a helybeli magisztrátus, hogy apust hazahozza Bécsből, mert nélküle nem tudott megmozdulni a város szekere. Szegényt többé nem engedték Bécsbe utazni, és tán ez okozta halálát is.

Patkó Bandi még mindig ölelte Amandát a dívány sarkában, de mégis Ilona adott hangot a másik oldalról. Felszisszent a fiatalember szorítására, melegen, boldogan felszisszent, mint akit bújócskajáték közben megcsókolnak a padláson. Hogy elhallgattassa a lányt, Patkó Bandi hirtelen megfordult, és emlékezetes, süteménylágy, puha csókot nyomott a lány ajkára. A szájacska visszacsókolt, de olyan nesztelenül, mint a titok.

Amanda a dívány másik sarkában megremegett, és abbahagyta az elbeszélést. Sohase tudja meg Patkó Bandi, hogy mi lett Régensburger úr kalandjainak vége. De Amanda nem tett különösebb jeladást észrevételéről, sőt csendesen, visszafojtott lélegzettel tűrte tovább is Patkó Bandi jobb karjának forró ölelését, csak keble nem hullámzott oly viharosan, mint előbb.

Ilona most egy oly hosszú csókra nyújtotta ajkát, amilyen hosszút csak a régmúlt időkben tudtak csókolni a szerelmesek. Ilyen csók időtartama alatt fel lehet repülni a csillagokig, le lehet hullni a tengerek mélyére. Ez a csók olyan, mint valami bilincs, amely örökre egymáshoz kötöz két rabot.

A csóknak a vége felé Patkó Bandi úgy érezte, hogy Régensburger Ilona birsalmasajtot evett délután.

Amanda csendesen, az idősebb nővér megadó türelmével várta be a csók végét. Tán még szemét is lesütötte a sötétben, hogy tekintetével ne zavarja a csókolózókat.

A csók után jó darabig hallgattak mind a hárman.

Az ilyen bágyadt csendben megrekedni látszik az élet, mint a behavazott vonat. Az óra ugyan ketyeg valahol a szomszédban, szitálja a perceket, embereket, de az élet mégis túlvilágias némasággal áll meg valamely szobasarokban, mintha ott felejtették volna.

Ilonka volt az okos hármuk között, őróla szállott el leghamarabb a varázslat, amelyet a kisvárosi lányok úgy óhajtanak lámpagyújtás előtt.

A kulcsoló karból azzal a csendes mozdulattal bontakozott ki, amely a nőknél azt jelenti, hogy valami tennivalójuk akadt, amely tennivalóról még nem tudtak egy másodperc előtt: ruházatot kell megigazítani vagy vizet kell inni? Kisurrant a szobából, és a lábait még a sötétben is úgy rakosgatta egymás elé, mint Alföldi táncmestertől tanulta.

Amint Ilonka mögött bezáródott a szomszéd szoba ajtaja, Amanda hevesen megsimogatta Patkó Bandi kezét. A fiatalember természetesen nyomban meg akarta csókolni a leány ajkát, de Amanda elvonta előle. Elvonta fejének egy hátrafelé való mozdulásával, de mintha megsajnálta volna a visszautasítást, a nyakán felnyitott két gombot gyászruháján, és boldogan felsóhajtott, amikor Patkó Bandi elértette a dolgot, és nyakát megcsókolta. A két felnyitott gombból lett három, majd négy, Patkó Bandi mind győzelmesebbnek vélte magát. A lovagnő mind hátrább hanyatlott, míg két kezével elfelé tolta Patkó Bandit, amíg az a dívány előtt, lábainál térdepelt, de ajkát le nem vette Amanda kövérkés nyakáról.

Meddig tartott a forró, veszedelmes csók? Nyilván nem tovább, mint az imént Ilonkával váltott csók.

A szomszéd szoba ajtaja felnyílott, és Ilonka kezében családi petróleumlámpával lépett be:

- Mama megérkezett - mondta mély hangon, és elkomolyodva helyezte a lámpát a horgolt terítővel borított asztal közepére. Még egy darabig foglalkozott a lámpa srófja körül, hogy Amandának legyen ideje magát rendbe hozni.

Az udvarról az özvegy hangja hallatszott, amint a kocsisnak adott utasításokat. Az özvegynek talán szebb hangja volt, mint leányainak. Édesded és panaszos, gyengédséggel és gyásszal olajozott volt ez a hang, amely mélységével hasonlított a vadgerlééhez is. Nem lehet mindennapi nő, akinek ilyen hangja van.

Az özvegy nagy kosarakkal megrakodva jött a szobába. Rókamálas bundája volt, kendővel volt bekötve a feje, csizma volt a lábán, de mégis volt lényében valamely különös előkelőség, mintha soha, egy másodpercre sem felejtené, hogy ő a város jegyzőjének az özvegye. A ruhájából tanyák téli illata, havas országutak frissesége áradt. A csizmája sarka hegyes volt, mint a színpadon a színésznőké. Negyvenesztendős már elmúlott, de arca sima, száraz, ránctalan, akár a szentképeké, amelyek sohasem vénülnek... Szeme, mint a berzencei szilva, de különös, megértő, szinte pajtáskodó mosolygású. A füle mellett egy hajszál különös csalfasággal, kacérsággal göndörödött, ami azt mutatta, hogy ez az asszony még szokott álmodozni, mint akár az Ezeregyéjszaka hölgyei. Szakértő nyomban megmondhatta volna, hogy ez az asszony többet ér, mint leányai. De hol vannak a mai világban azok a gáláns műértők, akik a dércsípett szőlő fanyarkás mézét többre becsülik a tavasz gyenge nyírfanedveinél vagy a nyár csorgó görögdinnyéinél? Hol vannak a szerelem "bárói", akiknek ízlése különbözött a mézeskalácsosokétól?

Patkó Bandi olyan csókot nyomott az özvegy kezére, mint az édesanyjáéra, de a kéz visszaszorította a kezét, melegen, barátságosan, anyáskodó biztatással.

- Csak maradjon, Bandi, mi úgysem fekszünk le korán - mondta az özvegy, amikor Bandi távozni akart.

Miután Bandi helyet foglalt a dívány közepén, az özvegy tovább intézkedett:

- Lányok, rakjátok el a kamrába, amit hoztam. Válogatott tojásokat, amelyeket kendermagos tyúkok tojtak. Almákat, amelyeket beregi tótok hoztak hosszú szekereiken, és a tótoknak olyan szaguk van, mint a bakkecskéknek. Hoztam vajat kövér urasági, svájci tehenektől, amelyekért máris öklelőznek a bikák künn a téli istállóban. Sódart, amelyet majd a saját bicsakjukkal vágnak tetszés szerinti vastagságra az urak, ha vendégségbe jönnek hozzánk. És hoztam egy hordó bort is az orosi nyilasokból, nem afféle parasztbort, amitől a férfiak megbánják, hogy megházasodtak, hanem valódi szlenkamenkát, asszonydicsérő, adomacsináló szlenkamenkát.

Olyan ízesen, kedvesen, gazdasszonyosan beszélt az özvegy, hogy még az is megszomjazott, megéhezett, aki már jóllakott a világgal.

"Hogy volt kedve elmenni a főjegyző úrnak ilyen asszony mellől?" - gondolta magában Patkó Bandi.

Mielőtt a Régensburger hölgyek eltűntek volna a kamra felé, az özvegy még vigasztalta őket.

- A fa miatt se búsuljatok. Ezentúl tüzelhettek bátrabban, nem kell olyan óvakodva feltenni minden egyes darab fát, mintha a csontjainkból vágnánk ki. Megszelídítettem a sánta Nikelszkyt, küld egy öl fát az erdejéből. Most már csak udvarlókról gondoskodjatok, akik az öl fát felvágják.

A lányok úgy megörültek a programnak, mintha nem is pár perccel előbb fogadtak volna holtig tartó szerelmet Patkó Bandinak.

- Én majd elcsalom Péter Lacit. Úgyis szerelmes belém egy éve.

- Majd Barkó építész úrnak szólok, hogy küldjön el fát vágni néhány dologtalan kőmíveslegényt - vélekedett Amanda, és szórakozott pillantást vetett Patkó Bandira.

De helyén volt a mama. Amint a lányok kihúzták a lábukat a szobából, melegen, kedvesen, dunnahőséggel telepedett a díványra Patkó Bandi mellé.

- Ugye, kedves fiam, maga is eljön, amikor a fát hozzák? Nem hagy bennünket magunkra, szegény, tehetetlen nőket?

És a karját, izmos, meleg asszonykarját Patkó Bandi vállára helyezte, jóízű szemével a Bandi szemébe nézett, és az ujjaival megcsiklandozta a fiatalember nyakát. Az bátorságot vett magának, hogy megcsókolja az özvegy arcát. Kicsit fonnyadt volt ez az arc, de a tiszta élettől hűvös, ruganyos, gusztusos.

- Ne bolondozzon, fiam, öregasszony vagyok én már - rebegte özvegy Régensburgerné, és a fejét Patkó Bandi vállára hajtotta.

- Szerettem a Felvidéken utazgatni és felkeresni azokat a bolond úriembereket az otthonaikban, akik a mohos zsindelyeik alatt a legkülönbözőbb hóbortokban élnek. Egyik a repülőgépet akarta feltalálni, a másik az ősember csontvázát kereste. A régi Magyarország tele volt bolondokkal, mert békében hagyták őket. Manapság már megbolondulni sem lehet - így beszélt Tinódi a "Rigó" kocsmában.

Szuki, a telekkönyvvezető, két kezével megfogta a fejét:

- Pedig rám nézve nincs más menekedő út, mint megbolondulni! - mondta mély csüggedéssel. Aztán egyet villant a szeme, mintha valami eszébe jutott volna: - Azt hiszem, nem is lehet olyan rossz a bolondokházában, ha úriember a páciens. Bizonyára ott figyelembe veszik a társadalmi illemszabályokat. Az úriembert ott is megbecsülik.

Tinódi, a vén gazember úgy tett, mintha oda sem hallgatna a boldogtalan telekkönyvvezető szavaira, tovább folytatta rejtélyes elbeszélését:

- Ezek az emberek, akik lengyeles, hosszú bajuszukkal, borovicskapiros arcukkal, megmerevedett tekintetükkel kibámulnak a régi nemesi házak ablakain, ott, a Felvidéken: nagyon jól megvoltak az őrültségükkel. Szomszéd, koma, vármegye, mindenki tudta róluk, hogy csendes bolondok, betegségtől, italtól, sorscsapásoktól: így aztán senki sem csodálkozott, ha néhanapján eszükbe jutott kilövöldözni az ablakon, vagy eperjesi püspöknek képzelték magukat, és annak nevét írogatták rá a bélyeges papirosra.

- Ó, én könnyen bebizonyíthatom, hogy már harminc év előtt megmérgezte a véremet egy kóbor táncosnő. Sohasem járt énhozzám orvos. Házisóval kezeltem magamat, mint az apám, nagyapám. Ami pedig az italt illeti - arra nézve csak annyit mondhatok, hogy húsz esztendő óta nem feküdtem le józanul. Utóvégre aludni csak kell valahogy - mondá Szuki úr, és esdeklő pillantást vetett egyetlen barátjára, Tinódira.

A vén lator azonban még mindig késlekedett a helyeslő főbólintással. Folytatta elbeszélését, mintha nem is hallotta volna Szuki szavait.

- Így történt azután, hogy sohase csuktak be úriembert az én hazámban, a Felvidéken, mindenkit bolondnak nyilvánítottak, ha rosszfát tett a tűzre. Ámde voltak esetek, amikor visszavonás, rokoni gyűlölködés és más házi perpatvar miatt el hagytak volna veszni valamely jóravaló úriembert. Ilyenkor közbelépett Alvinczi Eduárd, és fizetett a megszorult úriember helyett. Hej, de sok hamis váltót adott vissza kettérepesztve ez a jó úr a bűnbánó váltóhamisítónak!

Tinódi nem nézett a barátjára, amikor ezeket a dolgokat csendes fejcsóválással elmondogatta: inkább a pipájához látszott beszélni. Szuki uramnak pedig majd kiugrott a szeme, úgy bámult a ferde könyvtárosra.

- Mi az? Mi az? - kérdezte dadogva, mintha szélhűdés környékezné. - Nem valami könyvből olvasta ezt, urambátyám?

Tinódi válasz helyett sokatmondóan legyintett. Aztán nem szólt többé egy szót sem, csak csendesen pislogott, mint a rimóci nyúl. A telekkönyvvezető jó darab ideig megmerevedve nézte. Nem tudta eltökélni magát, hogy mit tegyen. A poharat a fejéhez vágja-e a vén gazembernek, vagy barátságosságot színleljen? Gyönge ember volt, a poharat nyájasan a könyvtáros poharához koccintotta:

- Kend is a Fillent regimentjéből való! - dúdolta cimborasággal.

Váratlanul eltalálta Tinódi gyengéjét. Az ilyen vén csacsogók leginkább azért neheztelnek meg, ha nem hisznek szavaiknak. Csendes pirosság lepte el Tinódi arcát, amely pedig nem pirult emberemlékezet óta.

- Csapd pofon az ördögöt, mondj igazat! - dünnyögte. - Ebben a "Rigó" kocsmában az a legnagyobb baj, hogy a vendégek megszokták a hazudozást. Ritka itt a becsületes ember, nem érdemes itt beszélni.

- Kire értette, hogy nem becsületes ember? - riadt fel a telekkönyvvezető. - Kit gyanúsít itt kend? Én állami tisztviselő vagyok, esküt tettem.

Már csaknem arra került sor, hogy a két öreges úriember egymásnak menjen, amikor közbelépett Mátyánszky, a kocsmáros, és szó nélkül elvette a félig ürített poharakat, valamint a félig telt palackot a vendégek elől. (Volt aztán könyörgés, amíg visszaadta.)

A telekkönyvvezető féloldalvást ült az asztalnál, mintha még mindig tartana némi haragot a könyvtárossal. A szakállát pedergette, és félvállról kérdezte:

- Hát mi is van azzal az Alvinczi urasággal, aki a hamis váltókat gyűjti?

A könyvtáros mogorván nézett a pipájára:

- Sohasem hittem, hogy Magyarországon élnek úriemberek, akik nem olvasnak újságot. De itt, a Nyírségben minden lehetséges. Alvinczi Eduárd nevével tele vannak állandóan az újságok. Ő vitt díszkardot a magyar ifjúság nevében Konstantinápolyba, a plevnai oroszlánnak. Ő merte először kimondani Magyarországon, hogy: Nem boldog a magyar! Ő a védelmezője a tiszta magyar fajnak, pártfogója az elzüllött dzsentriosztálynak, segítője minden nemzeti törekvésnek. Ő az ideál.

- Vajon mi akar lenni? Követ vagy miniszter? - kérdezte elgondolkozva a telekkönyvvezető.

- Egész Magyarország ott van az előszobájában: külön postaszekér hordja a levelezését; olyan nagy úr, mint akár őse, a honfoglaló Huba vezér.

- A végén bizonyosan spirituszgyára vagy állami bérlete lesz, ha így folytatja - jegyezte meg Szuki.

- Ő a pátrónusa a magyar karddal vívóknak, a céllövőknek, keresztapja minden fiúgyereknek, akit ősi magyar névre keresztelnek. Leventének, Gyalmának, Hubának... És pártfogója az árváknak, mert nemegyszer történt, hogy az árvák pénzét visszafizette a pénztáros helyett.

- És mire kellenek neki a hamis váltók? Hogy minél több ember legyen a zsebében? Egyszer majd eszébe jut királynak lenni Magyarországon! - mondá most fejcsóválva a telekkönyvvezető. - Nem értem én sehogy ezt a dolgot.

(Mintha csak azt mondta volna: "Nem adom a hamis váltóimat!")

De a könyvtáros még mindig színészkedett, nem vette tudomásul, hogy Szuki úr alkudozik a váltói felett:

- Mert úgy van az, kérem, hogy a magyar középosztálynak nincs se barátja, se pártfogója. Lenézi a dölyfös főúr a két lábra emelkedő nemesembert, míg az alanti parasztság csak azért van, hogy inda, kerékkötő kölönc, gáncsot vető burján legyen a középosztály útjában. Pedig valamikor a mostani középosztályból állott egész Magyarország. Nem voltak se grófok, se bárók az Árpád-királyok alatt, mindenki olyan nemes volt, mint akár maga a király. A Szemerék, a Süttők, a Kálnayak és a többi honfoglaló családok sohase is lettek grófok, mert többre tartották ősi származásukat az idegen házakból való királyok adományainál. Az urak legfeljebb egy-egy bánságot fogadtak el a horvát széleken vagy Temesvárott...

A telekkönyvvezető türelmetlenül feszengett székén:

- Mi köze van a temesvári bánnak az én váltóimhoz?

A könyvtáros nagyot nézett:

- Ki beszél itt a tekintetes úr váltóiról? A magyar középosztály megmentéséről van szó, abban fáradozik Alvinczi Eduárd. Talpra kell állítani ismét a régi magyar nemességet. Vissza kell vásárolni udvarházait, hétszilvafáit, kötelezvényeit, váltóit. Úrrá kell tenni ismét a dzsentrit, mert nélküle elpusztul Magyarország. Legyen megint mindenkinek agara, kocsija, akár csak bricskája is, ne járjon gyalog a nemesember. Elég volt a zsidók, grófok és meggazdagodott parasztok uraskodásából. Gyerünk vissza a régi Magyarországba.

- Én mennék, de mit csináljak a váltóimmal? A jövő héten megint lejár egy váltó. Akár nyomban főbe puffanthatom magamat, ha nem tudom rendezni. Megvallom őszintén: magának a törvényszéki elnöknek a nevét hamisítottam rá.

Így szólt a telekkönyvvezető, hogy visszatérítse a könyvtárost erre a világra; de Tinódi most úgy tett, mint akit nem érdekelnek mindenféle apró-cseprő földi dolgok. Szónokolt:

- Nem támadt lyuk azoknak a földeknek a helyén, amely földek az ősöké voltak, csak éppen már tót tanyája... A nemesi kúriákat is jól megépítették. A Felvidéken kőből és zsindelytetővel, az Alföldön vályogból és nádfedéllel, de a kapukon ott van mindenütt a felírás: Gatera guardia. Itt vannak a földek és a házak régi gazdáinak a maradékai is, szép, sasorrú, kerecsenszemű, tisztességes képű, úri fajta magyarok, csak körül kell nézni a Pénzügynél, a Megyénél, a Dohánynál...

- És a Telekkönyvnél - vágott közbe Szuki úr.

- Hány régi magyar nemesember volt kénytelen felvenni a fináncság spenótruháját! Hányan farigcsálják a körmüket az árvaszéknél, pedig pecsétgyűrű van a kisujjukon! Hány derék, jó családból való fiatalember van ebben az országban, aki még hivatalhoz sem tud jutni, mert hiányzik a nemzetből az összetartás! A középosztály züllőfélben van... Ezt kell megakadályozni. Mert lesz még egyszer királyválasztás a Rákoson!

- Ahá, Alvinczi tán király akar lenni?! - kiáltott fel a telekkönyvvezető nagy csúfondárosan, és harsányan hahotázni kezdett. Kínjában, bánatában, keserűségében szokott így nevetni az ember. Az asztal is megrázkódott a keserves kacajtól, és a poharak halkan összekoccantak.

A könyvtáros felállt, és szótlanul indulni készült.

- Vén komédiás, ha most itt hagysz, holnap már nem találsz életben - kiáltott fel Szuki úr, miután a kacaj elhalt a torkán. - Ne hagyj most egyedül, mert nem tudom, hogy mi történik velem.

A könyvtáros megállott:

- Ismerem már ezt az állapotot, amely a kényszerű hazamenetel előtt előveszi a korhely embereket! Megszólal odabent a lelkiismeret, hogy szinte belevacog a fog. Láthatatlan könnyektől kezd égni a szem, amely könnyek az iménti nevetés helyére jönnek. Fájni, marcangolni kezd az üres bugyelláris, amelyről borközi állásban elfelejtkeztünk. Úgy kell a korhelyeknek? Én megyek, jó éjszakát!

De csak szóval ment el Tinódi, mert az üres kocsmaszobában oly kétségbeesetten hangzott fel ismét Szuki úr panasza, hogy a küszöb is megrendült bele.

- Drága, egyetlen barátom, igyunk meg még egy fél liter bort, hogy ezen idő alatt elmondhassam élettörténetemet. Az ön Alvinczije mindinkább kezd nekem tetszeni. Bánja a patvar, legyen király, csak mentse meg a magyar középosztályt és vele engem is.

Tinódi még nem állott kötélnek:

- A kocsmáros szeme olyan, mint a kocsirúd, kifelé mutogatja az utat. A szoba hideg, mint a siralomház. Én öregember vagyok, valamit kell adni az egészségemre.

Szuki úr nagy vállalkozási kedvvel emelkedett fel az asztaltól:

- Gyerünk egy forró feketére az "Ajrópá"-ba!

Így mondta, előkelő lendülettel, mintha a földkerekség legelőkelőbb fogadójába invitálná a könyvtárost. De Tinódi még mindig habozott. Nagyon elegáns hely volt az "Európa" - katonatisztek és zsidók voltak a vendégei. Napközben dehogyis merte volna betenni oda a lábát egy kopott kabátú ember.

- Majd én fizetem a feketéket - vágta el a habozást Szuki uram, mire megindultak, anélkül hogy az elfogyasztott borok áráról csak annyit is mondtak volna, hogy: "Aufschreiben!"

Éjfél utáni szaga volt az éjszakának. A hó világított itt, az Angyalzug tájékán, tehát vigyázatosan kellett előrehaladni; mindenütt méla, kisvárosi csend, amelybe sem a kakasnak, sem a házőrző ebnek nincs kedve még beleszólni. De odafent a piac környékén már lámpások mutatkoznak. Egy-egy petróleumlámpás a piac mind a négy szögén, amely lámpások alatt mindenféle emberi alakok mutatkoztak, amint a különböző kocsmából jövet meg-megálltak darab időre, hogy véglegesen megbeszéljék az elmúlt est eseményeit, a "Zsandár" kocsmában vagy a "Zöldfá"-nál. A piacra igyekeztek a vendégek még a régi temető melletti "Bunda" csárdából is, hogy darab ideig lámpavilágosságot lássanak az "Európa" fogadó dohányszínű ablakai mögött. Azután szétváltak, és elbotorkáztak a piacról nyíló, messzi utcákba, vastag nádfedelek, hórihorgas zsindelytetők felé.

Szuki uram is karon fogta Tinódit, amint a "Rigó" felől jövet az első lámpást elérték.

- Azt kell megmondani Alvinczi Eduárdnak, hogy él itt, a Nyírségben egy férfiú, aki jobb sorsot érdemelne. Minden irányban rászolgált a nemzeti támogatásra. Bölcs, okos, megfontolt ember, aki már több mint húsz esztendeje szolgálja a felséges magyar államot, hírneve szeplőtlen, bár igaz, hogy néha felhajtogatja a poharat, de ezt csak szerencsétlen családi körülményei miatt teszi.

Szuki uram elgondolkozott, elandalgott felsorolt érdemein, és csaknem könnybe lábadt a szeme a megindultságtól: ez a férfiú mindenképpen érdemes Alvinczi úr pártfogására. Már csak azért is, mert Rimaszombatban született, és atyja barátja volt Tompa Mihálynak, a költőnek, míg anyja olyan híres gazdasszony volt, hogy senki sem tudta úgy elrakni a befőtteket, mint ő. Az ő paradicsomai, paprikái tél közepén is olyan zöldek és frissek voltak, mint mikor leszakították őket. "És ez a páratlan édesanya abban halt meg, hogy leesett a padlásról!" - kiáltott Szuki uram csaknem felzokogva.

A telekkönyvvezető a fejét Tinódi vállára helyezte, és jól kisírta magát. Majd letörölte arcáról a könnyeket, és csendes, üzletes hangon folytatta:

- Ami pedig a hamis váltókat illeti, abból kaphat egy kofferral a derék Alvinczi úr, ugyancsak az említett, érdemes úriember közbenjárására.

- Ez a helyes beszéd - dicsérte Tinódi barátját. - Nem kell büszkének, fennhéjázónak lenni. A jámbor is napjában kétszer vétkezik, hát még a magunkfajta, esendő ember!

- Bevallok mindent, be én... - erősködött Szuki uram. - Páriz-Pápaiban nincs annyi szó, amennyit én elmondok, ha egyszer belekezdek az élettörténetembe. Csak jól bánjanak velem. Amint János fújja, Jancsika úgy ropja.

Ámde akármilyen nagy állományokkal jött a két úriember az "Európa" felé, mégiscsak elérkeztek az "Európa" kapujához.

Ez a kapu tárva-nyitva volt éjjel-nappal, mintha örökké vendégeket várna. A kapu mellett portáspáholy, ahol napközben aranysapkás, nagy bajuszú ember köszöngetett a kereskedelmi utazóknak, valamint a vidéki honorácioroknak. Míg éjszaka e helyen toronyőri bundában aludt a bérszolga. A kapualjban függőlámpát lebegtetett a szél, mintha a vendégek horkolása bolygatná a lámpát. Ugyanakkor a levegő áramlásával régi gulyásoknak, pörköltöknek, szaftos virsliknek a szaga jött a fogadó konyhája felől, hogy álmélkodva állott meg a falusi kutya.

Az udvaron ott állott az üvegtáblás omnibusz, amely nagy csörgéssel, üvegcsörömpöléssel szokott a vasúti állomásra járni, és mindig akadt bámulója, irigylője az üvegketrecben helyet foglaló uracsoknak, akik innen messzi, boldogabb vidékekre utaznak el.

De ím, az omnibusz mellett ez éjszakán még egy különös alkotmány terpeszkedett az udvaron. Postakocsi volt az, amilyenben a múlt század elején utaztak, és manapság már sehol sem látható.

Szuki úr és Tinódi körüljárták a postakocsit. A hátulsó kerekek csaknem akkorák voltak, mint a kis termetű Szuki úr. Bőrből, fából volt a kocsi, és olyan masszív, mintha legalábbis Mária Teréziának, a császárnőnek készült volna, mert meglehetősen kövér asszonyság volt. A rézkilincs még most, éjszaka is fénylett a kocsi ajtaján, nyilván mindig kesztyűs inasok nyúltak hozzá. A bak olyan magosan volt, hogy onnan messzire elláthatott a kocsis a tájon, de nem szállhatott le minden útba eső vendégfogadónál. Akárkié, úriemberé ez a kocsi, aki még ebben a vonatozó, velocipédes világban is efféle kényelmes szerkezettel utazik.

- Ez a híres vörös postakocsi - mondta Tinódi most olyan reszketeg hangon, mint valami kántor. - Tehát jól mondtam: Alvinczi úr a városba érkezett.

Miután élőlény nem mutatkozott az udvaron, Tinódi bátorságot vett magának, hogy a postakocsi ajtaját kinyissa, egyetlen ugrással a kocsi belsejében termett, és elnyújtózkodott a bársonyos tapintású ülésen.

- Én is felszállnék - kérezkedett alantról Szuki úr.

Tinódi nyájas pártfogással nyújtotta neki a kezét. Egy darabig hallgatagon ültek egymás mellett a postakocsiban.

- Látod, nem hazudtam! A váltók kezdenek megérni - mondá bizonyos diadallal a könyvtáros.

Szuki úr szimatolva forgatta ide-oda a fejét:

- Becsületemre: ez Havanna-szivar illata... Én tudom, mert azt szívtam a lakodalmamon.

Mind a ketten nagy kortyokban szívták a kocsi belsejében maradt szivarfüstöt, és különböző ábrándok tűntek fel a messzeségben.

Bár a Régensburger hölgyek váltig hangsúlyozták, hogy ők visszavonult életet élnek, atyjuk halála óta az utcára se mennek szívesen: minden pletykát leghamarabb tudtak meg a városban. Keresték őket a pletykák, mint némely nőket a macskák, a legnagyobb távolságból is felkeresték, és hozzájuk dörzsölőztek.

A Régensburger kisasszonyok már korán reggel tudták, hogy mi történt a városban éjszaka: hol volt vacsora, Nikelszkyéknél vagy Vojtovicséknál, Ingháziéknál vagy Beszterczeiéknél? Pontosan tudták, hogy mi volt vacsorára, mit beszéltek a vendégek, és mikor vették elő a házilámpásokat, hogy hazafelé induljanak a nagy hóesésben. (Andráscsiknak, a híres pohárköszöntőnek rendszerint lemaradt a botosa útközben, és reggel vitték utána.) Tudták, hogy mi történt a "Rigó", "Zsandár", "Bunda", "Sas", "Zöldfa", "Huszár" és "Csillag" kocsmákban, ahol az intelligencia megfordult. (Tán még arról is tudomásuk volt, hogy ki dobott kilencet Jurás nevezetes téli kuglizójában!) Külön posta tudósította őket a város első fogadójában történtekről, az "Európa" eseményeiről.

Hogyne tudták volna már korán reggel, hogy a nevezetes Alvinczi Eduárd, a magyar középosztály megmentője, az esti órákban a városba érkezett, és az "Európá"-ban négy szobát bérelt kíséretének és magának.

- Úgy látszik, a Nyírség is kezd számítani valamit - mondta Régensburgerné, aki szepességi születésű asszony lévén sohase becsülte valami sokra új hazáját. - Csak ott van szív! - mondogatta, és valamerre messzire mutatott. - Bár sohase jöttem volna ide cserébe. - És protestáns asszony létére, az ajtó szemöldökfájára írta Háromkirályok napján a G. M. B. betűket, mint a katolikus Szepességen szokás.

Délfelé már többet tudtak a Régensburger kisasszonyok a nevezetes Alvincziról.

Alvinczi Eduárd délelőtt felkereste a megyei főispánt, és elkérte azoknak a névsorát - akiket meg kell menteni a vármegyében. A Régensburger kisasszonyok kombináltak, hogy kiket ajánlhatott a főispán Alvinczi figyelmébe.

- Az öreg főispán Tisza-párti ember volt egész életében - mondta az okos Amanda. - Nyilván csak azok jönnek figyelembe, akik a Tisza Kálmán politikájának a hívei. Azok a régi Kállói famíliák, Berkeszyek, Gaálok, Zathureczkyek, akik még mindig azt remélték, hogy a vármegyét visszahelyezik Nagykállóba. Kállóban pedig alig talál magának való váltót Alvinczi úr. Az ottani takarék csak a kereskedőknek ad hitelt. Zathureczkytől a minap a billikomnyertes agarát vették el zálogba, amikor némi kölcsönt adott neki a kállói takarék.

Régensburgerné valami kimagyarázhatatlan okból már reggel óta a szekrények tetején díszelgő pávatollakat, birsalmákat, befőtteket forgatta, tisztogatta, mintha vendéget várt volna. A leánya szavára azonban abbahagyta a porolást:

- Akár hiszitek, akár nem: én megálmodtam ezt az egész dolgot. Álmomban mezítelenül az utca kövén ültem, nagy forróság lepte el a testemet, és a halálomat vártam.

- Jaj, mama, mindig olyan borzasztókat álmodik - vágott közbe Ilonka, és a fülére tapasztotta a két tenyerét.

- És akkor, midőn a legnagyobb kétségbeesésben ülnék, arra jött a részeges telekkönyvvezető, Szuki, és így szólt: Ne búsuljon a tekintetes asszony, jön még a kutyára dér.

- Nem bírom hallgatni - kiáltott fel Ilonka, és kiszaladt a szobából.

Anyja utána vágott a szemével:

- Pedig hallgathatná az ipse. Mert csaknem Szuki után álmomban megjelent Patkó Bandi, és se szó, se beszéd: egyszerűen feleségül kért.

Észrevette-e Régensburgerné, hogy Amanda lányának az arca vérvörös lett az álom elbeszélésétől? Nagyon el volt foglalva a birsalmákkal, amelyeket katonás rendbe sorakoztatott.

- Ami pedig a váltókat illeti, kaphat olyant Alvinczi Eduárd Kállóban is szakajtóval. Szokása az ottani uzsorásságnak, hogy tiszta, becsületes váltónak, még ha a főispán keze írása van rajta: a szemébe nevetnek. De nem hozhatnak olyan hamis váltót, amelyet nyomban ki nem fizetnének, a megfelelő kamatok előzetes lefogásával. A hamis váltó jó váltó, azt kiváltják terminusra, hallottam én ezt sokat szegény apánktól.

Amanda sokáig nézett merően maga elé.

- Valószínűleg tudja Alvinczi Eduárd, hogy mit csinál. De én mégsem értem, hogy miért kell a váltóhamisítókat megmenteni. Aki váltót hamisít, egyebet is csinál.

- Hallgass, te ostoba, most mindenki abból él, hogy váltót hamisít! - kiáltott rendreutasítólag Régensburgerné. - Csak nézd meg ősszel az agárversenyeket! Mindenkinek új ruhája, kocsija, lova, agara van arra a két-három napra, amíg a versenyek tartanak. Annyi négyes fogatot sohasem látni egyszerre a városban. A falusi kurtanemesek véresre borotváltatják az arcukat a borbélynál, senkinek sincs disznózsírral megkenve a haja, hanem pomádéval. Az asszonyságok új everlasting cipőt kapnak, a kisasszonyok midert. Az ehhez való pénzt mind a zsidók adják, mégpedig váltóra. A váltó lejár tavaszkor, de akkor már összezsugorgatnak annyi pénzt, hogy a váltót ki tudják fizetni.

Amanda ugyan kezére húzta a takarításhoz való rongyos kesztyűket, de ábrándozva ült egy székben:

- Tudom, hogyha agár volnék: sok kérőm volna... De azért mégsem értem egészen Alvinczi urat, hogy ezeket a mihaszna, begyepesedett fejű, tudatlan, műveletlen bűnösöket akarja megmenteni, ahelyett hogy például zongoraművésznőket nevelne. Itt van például a mi Ilonkánk. (Amanda elpirult, mert magáról is szeretett volna beszélni.) A mi Ilonkánk egy kis tanulással, támogatással az ország első művésznője lehetne a zongorán...

Patkó Bandi nagy sebbel-lobbal érkezett meg. Úgy járt a házhoz, mintha otthon volna.

- Alvinczi az "Európa" söntésében ül, és az egész megye körülötte van! - kiáltotta felhevülve a fiatalember. - Ünneplik, mint egy követet. Mindenkinek telve van a zsebe régi pöriratokkal. A sánta Pendelyházi még a fiát is elhozta, hogy bemutassa Alvinczinak. Már másodszor csapoltak az "Európá"-ban reggel óta.

A Régensburger hölgyek leírhatatlan érdeklődéssel fogadták Patkó Bandi szavait.

- Hát mégis, kik vannak ott? - kérdezte Régensburgerné, mintha tojásokat készülne számba venni.

- Mindenki, aki a lábát mozgatni tudja. Szukit tologatják előre mint a leghíresebb váltóhamisítót, de úgy hallom, a váltókra csak délután kerül sor.

Amanda kisasszony hosszadalmas, könnyes, anyás pillantást vetett Patkó Bandira.

- Milyen kár, hogy maga még oly fiatal ember, Bandi, nem lehetnek hamis váltói! Itt volna az alkalom a meggazdagodásra...

Régensburgerné váratlanul abbahagyta a portörölgetést, és ő is letelepedett a leánya mellé, hogy kellően kivehesse a részét az ábrándozásból.

- Szegény apánk (így nevezte állandóan elhalt férjét), hogy ő nem veheti ki részét a magyar középosztály megmentésében! Bizonyosan juttatna neki is valami szerepet Alvinczi a nemzetmentés munkájában. Megtenné inspektornak, vagy tán még magasabb ranghoz is juttatná az Új-Magyarországban. Mert bár németesen hangzó neve volt, ősei a Szepességben Thököly és Rákóczi alatt küzdöttek.

Szürke, hétköznapi délelőtt volt, hetivásár a városban, a piros fejű kakasokat, hápogó kacsákat kosaraikban vitték az asszonyok az ablakok alatt, mégis, idebent a szobában egyszerre ábrándos, hamupipőkei, merengő hangulat lett úrrá, amilyen hangulat legfeljebb vasárnap délután szokott látogatóba jönni, amikor a litánia harangjai csendesen sétálnak a háztetők felett.

- Szegény apánk - merengett Amanda kisasszony. - Senki sem pótolhatja őt. Kivéve, ha Bandi öregebb volna... Istenem, miért olyan fiatal maga, Bandi?

- De az esze érett! - mondá özvegy Régensburgerné. - Szegény apánk azt mondaná Bandira, hogy annyi esze van, mint egy ispánnak. - Aztán elgondolkozott, mintha a falióra ketyegő tanácsaira hallgatna. Az ilyen régi családi órák nyilván tudnak mindenféle jó tanácsokat, mert Régensburgerné rövid idő múlva folyékonyan megszólalt: - Bandinak meg kell ismerkednie Alvinczival. Lehetetlenségnek tartom, hogy ez a férfiú, akinek olyan nemes, előkelő híre van, mint valami régi királyi címernek: észre ne venné Bandiban azt, amit mi, egyszerű nők már régen tudunk. Költő lesz ez a fiú, és rövidesen ország-világ emlegeti nevét, csak legyen, aki a hóna alá nyúljon. De ki mutassa be Bandit Alvinczinak?

- Talán a telekkönyvvezető? - nevetett Amanda kisasszony.

- Ó, a vén részeges butykos!

- Levelet kellene írni a főúrnak...

Régensburgerné tetszése jeléül összecsapta a két kezét:

- Ilonka nagyszerűen tud fogalmazni... Majd ír ő a grófnak vagy hercegnek olyan levelet, hogy a nyála csorog.

Patkó Bandi tiltakozni akart e tervek ellen. Azt akarta mondani, hogy ő életerős fiatalember, aki nem fogadhatja el senkinek az alamizsnáját. Itt van az a sok elzüllött úr, letört gavallér, bajba jutott nemesember... Azok inkább rászorulnak Alvinczi segítségére. De Régensburgerné határozott asszony volt.

- Kedves fiam, mi úgy tekintjük magát már régóta, mintha a mi családunkhoz tartozna. Engedje meg, hogy mi gondoskodjunk a jövőjéről. Mi járatosabbak vagyunk az életben, mint maga. Utóvégre Régensburger János volt a mesterünk.

Régensburgerné ismét a faliórára nézett, és az óra a következő tanácsot adta:

- Amanda, öltözködj. El kell vinni a váltót a Bandi apukájához.

Amanda felsóhajtott, aztán hosszasan megszorította Bandi kezét, mintha csak el nem múló szerelméről akarná biztosítani, mert Bandi vérvörös arccal fordult az ablak felé. Mindig szégyellte magát, mikor arról volt szó, hogy Régensburgerék apja szívességét vették igénybe. Miért ne adna ő a magáéból a drága hölgyeknek? Patkó Bandi apja gazdag ember volt, ügyvédi irodájában három öreg negyvennyolcas honvéd körmölt reggeltől estig, és valami különös okból néhanapján segítette a Régensburger hölgyeket. A hölgyek a kapott segítségről hazai szokás szerint váltót állítottak ki. De ezeket a váltókat sohasem vették vissza.

Amanda valami trikószerű szövetből való, szűk, fekete szoknyát öltött fel, amely szoknyából tagjai kellően mutatkoztak. Nem volt olyan férfi a városban, aki meg ne fordult volna, amikor Régensburger Amanda ezt a szoknyát vette magára. Arcára kevés rizsport hintett, és szőkésbarna haja laza fürtökben, szinte művészi rendetlenségben mutatkozott a gyászfátyol alól.

A tükör előtt egy pillanatra megállott, és próbát tartott abból a hosszadalmas, alánéző, odaadó tekintetből, amelyet majd az öreg Patkóra fog vetni. Aztán keresztet vetett magára, mint a színészek, mielőtt a színpadra kilépnének.

- Gyerünk, Bandi! - mondta elváltozott hangon.

- Szerencsétlen! A váltó! - sikkantott fel Régensburgerné. A fehérneműszekrényhez futott, és az ingek közül előkereste a zöldesszürkés papírdarabot. - Aztán mondd azt, lányom, hogy az én kedvemért legyen szíves az ügyvéd úr...

- Bízd rám, anyám, tudom én, hogy mit kell mondani - felelt Amanda kisasszony.

Patkó Bandi csak a régi szárazmalomig kísérte Amanda kisasszonyt, innen már látható volt az a hosszú, sárga kőház, amelynek fehérre festett ablakai mögött állítólag a boldogság lakott. Patkó Bandi atyjának házán rendszerint zárva volt a kapu, csak pénteken nyílott ki, amikor a koldusok között kiosztották az előre elkészített aprópénzt. Ma kedd volt, Szent Antal napja, ezen a napon ment gyónni az esperesplébánoshoz Patkó Bandi anyja... Amanda kisasszony tehát bátran vonta meg a kapucsengőt. Gyászfátyola eltűnt a bezáródó kapu mögött.

Körülbelül egy félóra múlva nyílott ismét a kapu a messzi házon. Patkó Bandinak addig volt alkalma megobolygatni a verebeket a régi szárazmalom nádtetőjében. "Csirip, csirip" - mondogatták szokatlanul éles hangon ezek a városvégi verebek, amelyek még nem tanulták meg a városi illedelmes hangot. "Csirip, csirip?" Mintha arról pletykálkodnának, hogy mit keres annyi ideig Régensburger Amanda a Patkóék házában, amikor Patkóné éppen nincs odahaza... "Csirip, csirip!"

Amanda kisasszony oly délcegen közeledett, mint egy műlovarnő.

Amerre ment, az ablakokban apró fényjelek mutatkoztak: otthon ülő kisvárosi nők vagy már csak a nádtető támogatására való öregemberek kíváncsi tekintetei. Hiszen másnak is volt szűk vagy bokorugró szoknyája ebben a városban, Wohl Janka Magyar Bazár-ja, szabásmintáival, kölcsönben, végigjárta az összes házakat, ahol a varrótű babonás mozdulatait végezte - de ez a szoknya olyan volt, mint a mesebeli garabonciás köpenyege, amelynek sarkát tulajdonosa megemelte, és erre az egész városban megkozmásodtak a levesek... ha Amanda kisasszony ezt a szoknyát magára öltötte: akkor a legszárazabb férfiakban is költői, nyugtalanító gondolatok kerekedtek: vén csizmaszárrá, karosszék-töltelékké válott férfiak kezdték azon törni a fejüket, hogy öreg oldalbordájukon kívül nőszemélyek is vannak a városban, kancsóölelgető, csupán mámorukba szerelmes vének égő gyertyát vettek a kezükbe, hogy fiatal szolgálójuk kíséretében a pincébe menjenek - bort deríteni...

Amanda kisasszony az őt kísérő tekintetektől felhevülve, gyors léptekkel ért a szárazmalom sarkára, ahol az eresz alól kissé szomorúan előlépett Patkó Bandi. Bánatosnak látszott, mint valami álombéli lovag, akit a magánya elüldözött a holdas éjbe. Amanda kisasszony két kézzel kapott Bandi karja felé:

- Miért szomorkodik? Megkaptam a pénzt!

De Bandi nem felelt, csak lesütött szemmel, lekókadt fejjel állt. Amanda kisasszonynak összeszorult a szíve, és szinte fuldokolva indítványozta:

- Még ne menjünk haza. Imádom az anyámat, imádom a testvéremet, de miattuk sohasem tudok magával négyszemközt maradni. Gyerünk a régi, alvégi temetőbe, ahol ősz óta nem voltunk. Vajon, milyen állapotban van szegény apánk sírja?

És amint elmaradt mögöttük az utolsó ház figyelő ablaka is, Amanda kisasszony hevesen Bandi karjába kapaszkodott.

- Nem bírom el, hogy magát szomorúnak lássam. Maga még fiatal, nem szenvedett, nem csalódott, nem bántja senki, se szóval, se szemmel: miért szomorkodik tehát? Akarja, hogy itt, a nyílt úton megcsókoljam?

Patkó Bandi megtántorodott a leány forróságos szavaitól, mint a korgó gyomrú embert előveszi a szédület, ha lakodalmas házak párás, zenétől dobogó ablakai alá érkezik. Megrándult ajakkal mutatott a temető felé álló, behavazott fedelű, gyaluforgácsos épületre, a "Zsandár" kocsmára:

- Ott szokott ülni az ablaknál Tinódi, a könyvtáros.

- Hát jól van, majd a kocsmán túl csókolom meg - mondta engedelmesen Amanda kisasszony. - Pedig én úgysem megyek már férjhez, szegény leány vagyok, időm lejárt... Mikor még kérőim voltak, nem kellettek, mert lenéztem ezeket a kisvárosi embereket. Költőkbe voltam szerelmes. Néha ellátogatott nyaranta a Sóstó-fürdőre Komócsy József, a költő. Tudja, milyen nagy kalapja volt? Mint valami taliánnak. Az asszonyok azzal fejezték ki hódolatukat, hogy mindenütt Komócsy-vesepecsenyével traktálták, pedig a költő nekem megsúgta, hogy azt az ételt kedvére csak a pesti "Kispipá"-ban tudják készíteni. Hát én nem is sütöttem-főztem a költőnek, hanem egész idő alatt prenumeránsokat gyűjtöttem a legközelebb megjelenő költeményeskönyvre. Végigházaltam az egész várost. Egy forint volt az előjegyzés ára, és csaknem húsz aláírást sikerült szerezni. Sajnos, a költeményeskönyv sohasem jelent meg, a költő elutazott, és megfeledkezett az egész dologról.

- Szegény Amanda kisasszony!

De Régensburger Amanda nekividámodva folytatta az elbeszélést:

- Hohó, ezzel még nincs vége, mert Komócsy elvitte a híremet Pestre, és aztán más költők is tisztelegtek házunknál, és magukkal hozták a gyűjtőíveket. Mindjárt a következő évben megjelent egy amerikai cowboynak öltözött lovas férfiú a házunk előtt. A lovat a kapufélfához kötötte, ő belépett a házba, és engem keresett. Benedek Aladár, a híres költő volt a jövevény, akit akkoriban szabadított ki Erzsébet királyné a Fortunából, és én úgy éreztem, hogy ruhájának még börtönszaga van. Elmondta, hogy lóháton utazza be Magyarországot, és személyesen teszi tiszteletét a lelkesebb honleányoknál...

- És Amanda kisasszony ismét kezébe vette a gyűjtőívet!

- Az nem lett volna baj, de Benedek Aladár mindenáron feleségül akart venni. Sürgette az eljegyzést. De az előfizetők csak lassan gyülekeztek. Benedek erre megharagudott, összeszidott mindenkit, a polgármestertől kezdve az utolsó bakterig, felült lovára, és elvágtatott.

- Bogaras emberek a költők.

- Aztán jöttek sorjában, de több kérőm már nem akadt közülük. Vértesi Arnold ezer beszélyt adott ki Debrecenben, ellátogatott a mi városunkba is, világosszürke keménykalapja volt, pepita nadrágján széles, fekete szalag, amilyent nálunk csak a cigányprímás viselt. Valami különös bajuszpedrőt használt, amely engem a falusi házak halottas szobáira emlékeztetett. De egyébként úriember volt, a kaszinóban üldögélt, az urak között.

- Alighogy elment Vértesi, nyomban a városba karikázott Rudnyánszky Gyula. Ha nem lett volna kopasz: Byronhoz lehetett volna hasonlítani, akinek külsejét akkoriban a költők utánozták. Nagy bundája volt, mint egy ügyvédnek, és a városban hamarosan híre futamodott, hogy azért jött, mert szerelmes a színtársulat primadonnájába, Réthy Laurába. Nem tudom, hogy mennyi volt igaz a szerelemből, nálunk verseskönyvvel kopogtatott, amelyből egy tucatra prenumerációt nyitott. Kijelentette, hogy semmi körülmények között nem hajlandó több könyvet eladni ebben a városban, mert más városok is vannak Magyarországon, ahol türelmetlenül várják verseit. Sohasem tudta meg a költő, hogy a tucat verseskönyvből csak kettőt tudtunk elsózni, a többi a nyakunkon maradt.

Mindinkább oszladozott Patkó Bandi névtelen szomorúsága, amint Amanda kisasszony csendeskés, mélabús humorral előadott történeteit hallgatta. A nőkben ritkaság a humor, azért érezni tokaji bor illatát azoknak a nőknek az ajkán, akik megnevettetni is tudnak.

Már régen elhagyták a "Zsandár" kocsmát, és még mindig nem jutott eszébe Patkó Bandinak elkérni az ígért csókot, de amint az alvégi temető kidőlt kapuján befordultak, a temető mélaságából, a hófoltokkal toldozott sírdombok felől, a gyászhuszár egyenességével állongó akácfák alól: egyszerre feléje suhant valami lágy, gyengéd érzelem. A halál és a szerelem nagy rokonságát leginkább akkor tudhatjuk meg, ha elhagyott temetőben nővel sétálgatunk.

Pár lépésnyire a temető kapujától megállott tehát Patkó Bandi, és oly hosszasan, hevesen szájon csókolta Amanda kisasszonyt, hogy szinte vérvörös lett körülötte az alvó temető.

De Amanda kisasszony is nagyot sóhajtott, mintha a szíve gyökeréig ért volna a csóknak a tüze.

Régensburger Amanda menekült a következő csók elől - még bírt uralkodni magán -, hiszen egyebe sincs a szegény leánynak, mint önuralma a veszélyes helyzetekben. Jobb kezével eltolta (de tartotta) Patkó Bandit. Ekkor tűnt ki, mennyire megerősíti a kar izmait a folytonos zongorázás. Ám ugyanekkor Amanda kisasszony nyájaskodva folytatta:

- Hát ha még Borsodit, a vándorköltőt látta volna! Verseket írt, szavalt, de ha a szükség úgy hozta magával: hasbeszélő is volt.

És azután még sokat mondott Régensburger Amanda a vándor hasbeszélőről, amíg Patkó Bandi valamelyest megnyugodott szerelmi izgalmában. Különös volt az, hogy Amanda kisasszony itt, az elhagyott, régi temetőben, ahol a hólé úgy csörgedezett az árokban, mint a holtak könnyei, amelyeket elmulasztottak elsírni a földön... ahol a sírdombok oldalában (amelyek alatt nők feküdtek) nyúlvackok voltak láthatók, míg régi férfiak fejfájára a tarka szarkamadár telepedett, hogy elmondja a legújabb pletykákat a városra... ahol sehol se látszott lábnyom a szürke hóban, mintha mindenkit végképpen elfelejtettek volna, akit ebben a temetőben elföldeltek, Amanda kisasszony fáradhatatlanul beszélt a hasbeszélőről, hogy Patkó Bandi szerelmi megrohanásait fékezze.

De végül a hasbeszélő is elfogyott, és Patkó Bandi ugyancsak nyújtogatni kezdte a karjait Amanda hercegnői dereka után. Amanda kisasszony tehát megállott egy fejfa előtt, amely némi ravaszkodással bújt el a bokrok mögött.

- Vajon a holtak hamis váltóit nem vásárolná össze Alvinczi úr?... Itt ugyanis H. Attila fekszik, a leghíresebb hamis váltógyáros az egész Nyírségben. Talán egy ládányi hamis váltó maradt utána, amikor végre önkezével véget vetett életének. A másvilágra vitte azt a kezet, amely hibátlanul tudta mindenkinek az aláírását utánozni, akár a régi királyokét a hamisított nemesi levelekre, akár a zsidó bérlőkét a váltókon. Nem volt olyan kacskaringós manupropria, amelyet gazdája esztendőkön gyakorolt, melyet H. Attila egyetlen megtekintés után a legpontosabban nem tudott volna lemásolni. Féltették is tőle névaláírásukat az urak! Attila örököseinél szép vásárt csinálhatna Alvinczi úr!

De Patkó Bandi tűzben volt, szemeivel folyton a lány ringó derekát kereste - az ajka szomjas volt. Január volt, a nyulak is elkezdték már szerelmeskedésüket szerte a mezőkön. Amanda kisasszonynak tovább kellett védekezni a forradalmas támadások ellen. Néha keresztülugrott sírdombokat, hogy Patkó Bandi ölelgető karjait elkerülje, máskor fatörzsek mögé menekült. Üzekedve, önfeledten mentek végig a temetőn, elérték ismét az árkot, amelyben Lethe vize folyt az olvadó havak idején. Amanda kisasszony nagy elhatározással állott meg:

- Mondanék magának valamit, Bandi. Én sokkal idősebb vagyok magánál, én nem való vagyok magához. De nézze Ilonkát, őt magának teremtette az isten. Én leszek aztán a maga kis mostohája...

Bandi keserveset nyelt, mert hiszen fiatalember létére jobban vonzotta őt a kinyílt rózsa, mint a bezárt bimbó. De nem sok ideje volt felelni, mert Amanda kisasszony felhúzta térdéig nevezetes szoknyáját, és átugrott az árkon.

Ismét a "Zsandár" kocsma mellett haladtak el. Odabentről már cimbalomszó pengett, egy taliga keréknyomai mutatták, hogy időközben vendégek érkeztek az elhagyott csárdába. Az ablak reszketett a cimbalom vad hangjaitól.

- Bizonyosan Kacsari Berti veri odabent! - vélekedett Patkó Bandi, és áhítozó pillantást vetett a "Zsandár"-ra.

Csakhogy felpattant ekkor a csárda betyárzsíros ajtaja, és a küszöbön megjelent vérvörös arccal Barkó építőmester.

- Megálljunk egy szóra, fiatalúr. Számolnivalónk van egymással! - ordította, mint valami útonálló.

Barkó nyilván részeg volt... Patkó Bandi legszívesebben megfutamodott volna, de ezt nem tehette Amanda kisasszony miatt.

Az építész leugrott a magas küszöbről, és egyenesen Patkó Bandinak tartott. Még két cimbora vonult az építőmester után. Az egyik a híres, görbe lábú lakatosmester volt, akit "Kvitt, a hurkának" neveztek a városban, a másik egy részeges díjnok a pénzügyigazgatóságnál, bizonyos Prágai Pál, aki csekély jövedelme miatt nagyon szeretett más borából iddogálni...

- Most meghalsz, kutya! - kiáltotta az építőmester, és két öklével csapott egyszerre Patkó Bandi arcába.

Patkó Bandi azt hitte, hogy nyomban szörnyet hal az ijedtségtől és a fájdalomtól...

Zokogás tört fel a bensőjéből, de ezzel a zokogással kiszállott belőle az a másik ember, amely rendszerint ott szokott tartózkodni. Kirepült belőle a gyáva ember, mint a füst a széllel, és nagy mordulással életre ébredt valamennyi ízében, izmában valamelyik verekedő, hatalmas őse, valami régi betyár, aki nem ritkaság a nyírségi famíliák történetében.

Nem ő vette fel a verekedést, hanem az az ismeretlen valaki... Nem ő kormányozta cselfogó kezét, szilajon rugdalózó lábát, harapásra nyitott száját, hanem a jó ősapa, aki késői maradékának segítségére sietett, itt, a "Zsandár" kocsma előtti téren. A kocsma belsejéből vagy valamelyik udvaron álló szénakazalból bújt elő őkelme? Itt volt, és felvette a harcot a három férfival.

Az építőmester egyébként is elvesztette az egyensúlyt a kétkezes ütés után. Egy gyomrának irányított rúgás éppen megtette a magáét. Barkó hanyatt vágódott, és estében fejét nagy koppanással verte a "Zsandár" kőlépcsőjéhez. Hiábavaló kísérletet tett a felálláshoz. Majd doktort kell hozni hozzá a városból, aki talpra állítja.

Most Kvitt, a hurka támadott, öreg lakatos módjára, gyors egymásutánban három kalapácsütést mért le Patkó Bandi fejére. Máskor nem állta volna ki két lábon Bandi ezeket az ütéseket, de ott volt mellette a láthatatlan, vén betyár, az kormányozott, és Bandi kezét a lakatos nyakának irányította. A vérmes, italos ember hiábavaló rángatózásokat tett, hogy a vaskapocsból kirántsa gégéjét. A körmök és az ujjak azonban fenevadi erővel szorultak mind feszesebben Kvitt, a hurka nyaka köré. A lakatos hörögni kezdett, aztán nagyot ugrott, mint a meglőtt nyúl, és utána két térdére esett Bandi előtt. Bandi mindenesetre orrvérzést idézett elő a lakatosnál néhány ökölcsapással.

A díjnokkal nehezebben ment a dolog. Prágai Pál eddig is csak hátulról mérte ütéseit egy karóval Patkó Bandira. Egyik ütésre csaknem leterítette már Bandit. De morális erő is van a világon! Mikor a két cimbora már a földön feküdt, Prágai Pál futamodásra vette a dolgot, és csak messziről fenyegetőzött a karóval.

Amanda kisasszony felvette a földről Patkó Bandi kalapját. Megsimogatta, megtörölgette egy nőstény hízelkedésével. Aztán karon fogta Bandit, és szélsebesen vitte a város felé. Útközben nem állott el dudorászó hangja:

- Mégis azt szeretném, ha engem venne feleségül. Ilona még várhat.

- Ön az a fiatalember, aki mindenkit megver a városban? - kérdezte Alvinczi Eduárd, amikor Szilveszter titkárja Patkó Bandit elé állította az "Európa" sörházában.

A hosszú asztalnál máskor a huszár tisztikar szokott helyet foglalni. Ám a tisztek most megtették azt a rendkívüli dolgot, hogy átengedték asztalukat Alvinczinak, amíg az a középosztály megmentése végett a városban időzik.

Alvinczi Eduárd ekkor már körülbelül hatvanadik éve felé közelgett. De még barna volt, mint a sas. Ki tudná azokat a borbélyügyességeket, amelyek szolgálatára állanak az ilyen nagyuraknak, hogy a hajfesték nem piszkítja be az ingüket, mint a vidéki tekintetes úrét, ha borbélya rábeszélésére egy napon azzal rémíti halálra hozzátartozóit, hogy tegnap ősz feje helyére szurokfekete hajzatot helyez. (Vidéken még a parókától is félnek. Hát még a festett hajtól!) Ki tudná azokat a bajusz- és szakállfestékeket, amelyek nem kormosak, nem kopnak, de nem is ragadnak! Talán még az is lehetséges, hogy Alvinczi mint kivételes ember megőrizte ifjúkori barnaságát.

- Csak a bátor embereket szeretem - mondta Alvinczi Eduárd, mintha egy bírósági határozatot hirdetne ki. Tatáros metszésű, honfoglaló korabeli tüzektől füstös szemével tetőtől talpig végigmérte Patkó Bandit, ezzel a kihallgatásnak vége volt. Szilveszter titoknok egy bálrendező fensőbbségével tuszkolta Patkó Bandit a hosszú asztal végére, ahol a "vidéki hadak" foglaltak helyet.

- Sokra viszi, ha már ilyen fiatalon vekszlit* csinált - dörmögte az asztal végén egy falusi kurtanemes, aki erre az alkalomra a felesége everlaszting cipőjét vonta fel lábára.

De hát az ifjú Patkó Bandinak még az asztal végén ülni is megtiszteltetésnek számított, mert nem volt itt egyetlen fiatalember sem kívüle. A legöregebb, régen tűzre való nyírségi nyírfák jöttek be a mátészalkai vonattal, vagy kéredzkedtek fel valamely falusi szekérre, amikor híre futamodott a vármegyében, hogy Alvinczi Eduárd nemzetmentő utazásában a székvárosba érkezett.

Az asztalfőn ülő Alvinczi szomszédságában szorított magának helyet Záporszki - pedig az apja még afféle közönséges lengyel volt, amilyen minden valamirevaló háznál akadt a szabadságharc után. Ámde ez a Záporszki, miután atyját Szatmár megyében egy vármegyei bál alkalmából (és hamis kártyázás miatt) agyonverték, Záporszki pörösködni kezdett, mint valami kotló, amely nem találja helyét. Húsz különböző pört indított mindenféle örökségekért, amíg végre sikerült egy öreg nemesembert kipörölni a maga hétszilvafájából. Az öreg nemesember ezt nem nagyon bánta, mert a hétszilvafa úgyis tele volt adóssággal, hogy egy falevél sem látszott ki, és legalább oka volt mindörökre elhagyni ezt a vidéket, amelyet halálosan megutált. Azt mondják, a férjes lányához költözött, délvidékre, a Bácskába, ahol a felsővidéki ember fensőbbségénél fogva csakhamar a helybeli kaszinó elnökévé választották. Záporszki itt maradt az elátkozott hétszilvafával, amelyre mindenét ráköltötte, úgyhogy ezentúl csak hangosan helyeselni volt szabad neki a megyei gyűléseken, pedig szívében ellenzéki ember volt, és leginkább csapatokat szeretett volna felállítani a főispán ellen.

- Nem is tudtuk, hogy Záporszkinak váltói vannak - mondta az asztal végén a női cipős nemesember.

- Bizonyosan az agara miatt jött, az van zálogba téve a helybeli takarékban - felelt egy himlőhelyes, fekete fogú, keselyszemű úriember, aki olyan gonosz indulatokkal jött el az ülésre, mintha itt kirabolni akarnák. - Holott a kopott, szarvasgombos vadászkabátjának mind a külső, mind pedig a belső zsebei telve voltak zsíros írásokkal. Egy hosszúkás formájú, kékes színű, hivatalos levél oly magosan állott ki a szivarzsebéből, hogy emiatt nyakát sem mozgathatta szabadon.

Záporszki meghallotta, hogy róla van szó, ezért nyomban epésre fordult a kedve, és kapa után ültetett hitvány bajusza felborzolódott, torka kidagadt, mint a pulykakakasé, arcának savószíne őszi vadszőlőszínűvé lett, és kis termetével olyant pördült maga körül, mint a kocsonyacsont, amelyet gyerekek zsinegre fűztek.

- Talán bizony fejfát jöttek árulni az urak? A nagyapjuk fejfáját? - pukkant fel Záporszki, mint egy szüreti rakéta.

A himlőhelyes arcú, gyanakodó úriember erre szótlanul felállott helyéről, és az asztal alól egy irgalmatlan nagy fokost kezdett elővonogatni.

- Magunkkal hoztuk az argumentumokat - mondá egykedvűen.

Alvinczi Eduárd kelletlenül nézte a jelenetet. Füstsápadt arcán ugyan nem látszott semmi indulat, csak ritkás kerecsenszakállát mozgatta meg valami fuvalom. A kezével intett - azzal a rövid ujjú, mézeskalácsszínű kézzel, amelyet aranyfényűnek láttak az asztal végéről. A kézintésre a ragyás úriember csendesen leült a helyére, a fokost tüntető zörgéssel dugta vissza az asztal alá. A szomszédjának, a női cipősnek pedig elég hallhatólag odasúgta:

- A lengyel már régen kóstolta a somfát!

Alvinczi most beszélni kezdett, olyan fáradt hangon, mintha ezer esztendő távlatából hangozna hangja:

- Azt tudják az urak, hogy Ferenc József (Záporszki máskor a név hallatára teli tüdőből éljenezni szokott, de most dühösen hallgatott), Ferenc József megszervezte a népfelkelőket. Kevés neki az a katona, amit minden esztendőben zsinóron rángatnak be, azt akarja, hogy katona legyen mindenki, tizennyolc esztendős korától ötvenöt esztendős koráig.

- Halljuk! - kiáltott fel Záporszki, aki valamiképpen összeszedte magát, és pulykamérgét leküzdvén, üzletileg kezdett gondolkozni.

Alvinczi sötét szemeit körüljártatta asztaltársain. Bizonyosan tisztában volt ezekkel a furcsa úriemberekkel, akik az ő szemében legfeljebb olyanok lehettek, mintha Gogol Bulyba Tárász-ából léptek volna elő, vagy legjobb esetben egy érzelmes Jókai-regényből.

A ködmönszagot az ünnepélyes alkalomra a bajuszpedrő szagával keverték. Régen nem látott kabátokat: legénykori emlékeikkel telehímzett mellényeiket, az örökös perpatvarban egy pillanatra megenyhült feleségek által megkötött nyakkendőket hoztak el megmutatni homokot hátrahagyó, parasztbortól kivérmesedett vagy buckabarna vagy őszilevélszínű, hektikás arcaik társaságában. De mégis így folytatta szavait:

- Az urak bizonyosan olvasták az újságban, hogy odafent Pesten báró Podmaniczky Frigyes vállalta el az első népfölkelő csapat megszervezését.

- A kockás báró! - kiáltott közbe szakértelemmel egy tömzsi, plébánosképű emberke, Hattyufalvi Etele, aki arról volt nevezetes, hogy nyelves feleségét nyakig földbe szokta ásni a kertben.

Alvinczi fojtott hangon, bizonyos titokzatossággal kezelte a kérdést. Megszokta, hogy igen nagy jelentőséget tulajdonítson szavainak - hisz jó darab ideig követségi titkár volt Szentpéterváron. Végigjáratta szemét a társaságon:

- Nem tudom, hogy van-e az urak között újságíró?

A bundákból, ócska szalonkabátokból valóságos légáramlás keletkezett erre a szóra. Bartelehémi - Balkányból -, akit a különböző kihágások miatt már többször börtönbe zártak volna, ha nem lett volna egyik őse francia származású, a törött lábát ütögette. S a törött láb csikorgott, mert a csontok tulajdonképpen sohasem forradtak össze. Mislánczi, egy pápaszemes, okoskodó külsejű öregember, aki mindig avval fenyegette a vármegyét, hogy ott hagyja írnoki állását, aztán lássák, hogyan viszik tovább a dolgokat: nyerítve nevetett.

- Minek ide újságíró? Nem bál ez.

A telekkönyvvezető, Szuki úr, aki eddig óvakodva ült az asztal végén, mint a makacs eladó a vásáron, aki inkább agyonüti szamarát, semhogy olcsóbban eladja, ugyancsak megköszörülte a torkát, és azt magyarázta a szomszédainak, Pricsei és Prócsai uraknak, hogy ők nem gyilkoltak meg senkit, nem akarnak tehát az újságba kerülni.

Csak a ravasz Záporszki vette észre az Alvinczi kérdése mögött rejtőző hiúságot. Nyomban magához intette az "Európa" szálloda egyik "tigrisét", egy inaskabátú fiút, és megparancsolta neki, hogy kerítse elő Puczár urat, a Daloljunk szerkesztőjét...

- Azt a nagy szakállú úriembert, aki fokossal sétál a piacon.

A tigris elvágtatott.

- Addig is, amíg a szerkesztő úr előkerül, majd én vezetem a jegyzőkönyvet - ajánlkozott nagy szolgálatkészséggel.

A ragyás képű úriember ismét felemelkedett az asztal végén, mondani akart valamit Záporszki indítványáról, de aztán csak megvetően legyintett, és olyan zökkenéssel ült le helyére, hogy a söröspoharak összekoccantak.

Záporszki ezalatt mindenféle régi lópasszusokat szedett elő zsebéből, és azokat kiegyenesítgette az abroszon, mint a tépett bankókat. Fridolintól, a fizetőpincértől elkérte a ceruzáját, és nagy, galambtojásnyi betűkkel írni kezdett:

- Kelt levelem az "Európa" szállodában, 18** januárius...

Alvinczi Eduárd most még nagyobb óvatossággal folytatta:

- A titkos terv az volt, hogy az új népfelkelési rendszert majd a mágnásvilág hozza divatba. Mostani főuraink mindenre kaphatók, amit Bécsből parancsolnak. A Nemzeti Kaszinó tagjai vénségükre ott egzecíroznak a Ludoviceum kertjében, és Podmaniczky Frigyest nyomban őrnaggyá nevezte ki őfelsége. Az Andrássyak, a Zichyek, a Festeticsek közlegényi kabátban vonulnak végig a városon az őrnagy parancsnoksága alatt... Budapest népe szájtátva bámulja az ünnepélyes meneteket. Maholnap mindenki népfelkelő lesz Pesten. Ferenc József terve sikerült.

- Mi köze van ehhez a helybeli vekszliknek? - kérdezte egy bátortalan, de türelmetlen hang az asztal végéről, de a többség nyomban lehurrogta a kérdezősködőt.

A ragyás úriember (mert hiszen ő szólott) a nyakába kapta a fejét, és szégyenkezve fordított hátat Záporszkinak, aki ceruzájával rámutatott.

(Csak a női cipős rugdosta alattomban a himlőhelyes úriember lábát. Nagyon hosszú volt a szónoklat, nem lehetett sört se hozatni.)

Alvinczi bizonyos szünetet tartott, amíg a felháborodás csillapodik a közbeszólás miatt. Záporszki olvadékony hangja térítette magához mély elgondolkodásából:

- Folytathassuk, kegyelmes uram.

Alvinczi emelt hangon vágta ki a szót:

- Félő, hogy a magyar köznemesség követni fogja főuraink példáját. A köznemesség soraiban mindig akadtak hiú elemek, akiket megszédített a királyi kegy, megigézett a grófok és bárók vállveregetése... Akkor pedig el van veszve Magyarország. Ferenc Józsefnek egyetlen parancsot kell kiadni, amely szerint behívja az összes népfelkelőket. Angyalbőrbe bújtatják huszonnégy óra alatt az egész ország férfilakosságát. Lehet aztán új királyválasztás is a Rákos mezején, katonai egyénnek nincs szavazati joga.

Alvinczi elgondolkozott mélyre ható szavai felett. Sajátságos, álmodozó kifejezést öltött arca, amely a világ minden más társaságában csendre intette volna a hallgatóságot, de itt nem sokat törődtek Alvinczi nemzeti álmaival.

- A nemzeti váltók a fontosak! Király mindig csak akad Magyarországon, de mi lesz velünk, ha tönkrementünk? - hangzott megint az asztalvégről, ama ragyás úriember környékéről.

Szerencsére éppen most érkezett Puczár, a Daloljunk szerkesztője.

Bár kis termetű ember volt őkelme, de annál nagyobb tekintélyt tudott tartani. Darutollas süveget viselt, magyaros szabású ruhában és ropogós csizmában járt. Pattogott, kopogott, krákogott, izgett-mozgott; rendbontó volt már az anyja kebelén is.

A csizmadiaszínben találták meg, ahol a hetivásár alkalmából heccelte az iparosokat. Nagy, tömött szakállában cipómorzsák voltak, mert a lacipecsenyés kofákat is meglátogatta. Fokosa nyele rézburokkal volt bevonva, amire nagy szükség volt járáskelésében, mert ez idő tájt még nem ismerték a homokon a filoxérát, bőven eresztettek a szőlőskertek, korán reggel bort ivott minden valamirevaló úriember a vármegyében. Délfelé kapóra jött a gyomorhűsítő, ebédétvágyat csináló sörözés.

Puczár nem szokta meg, hogy érte küldözgessenek, sőt többnyire az volt a helybeli gyűlések vége, hogy alaposan helybenhagyták az izgága kis szerkesztőt. Ugyanezért meglehetősen dölyfösen lépett a sörházba.

- Kinek van szüksége a hetedik nagyhatalom védelmére? - kérdezte elhaladtában a konyhából kikukkantó szakácsnét.

- Ki akarja ügyét az Ezerszeműre bízni? - tudakozódott a sörházba léptekor a kályhafűtő legénytől.

Sorba járta az asztalokat, a bírók és ügyvédek asztalát, a városi hivatalnokok asztalát. Megállott az adónál, nyírvízszabályozónál, míg végre nagy nehezen odatalált az asztalhoz, amelynél Alvinczi Eduárd a magyar középosztályt szándékozta megmenteni.

Szilveszter titoknok sietett fogadni a helybeli nagyhatalom képviselőjét. Hiszen Szilveszter is szerkesztő volt Budán, ahol részben a Keresztények Lapjá-t, részben a Jó korcsmáros-t szerkesztette. Néhány szót súgott a dölyfös kolléga fülébe, mire az láthatólag megenyhült, Szilveszter mellett helyet foglalt az asztalnál, hangosan kifújta orrát, a háta mögé köpött, nagy tüntetéssel hegyezte ceruzáját, és biblia nagyságú jegyzőkönyvecskét helyezett az asztalra, amelybe nyilván a vármegye összes bűnei már jegyzékbe voltak véve. (Pedig nem volt az más, mint Falstaff jegyzőkönyve a kocsmaadósságokról.)

Záporszki, aki láthatólag Alvinczi kegyeibe férkőzött, megértően hunyorított Puczár felé.

- Most egy kicsit különb választásra készülődünk a szokásos követválasztásnál, szerkesztő úr. Királyválasztás lesz a Rákoson!

A Daloljunk szerkesztője hivatalos komolysággal lapozott jegyzőkönyvecskéjében, amíg megtalálta a megfelelő oldalt, ahová tapasztalatait felírja.

- Mert nemcsak a népfelkelés jelenti a régi Magyarország veszedelmét, hanem az önkéntes tűzoltóság is, amelyet Ferenc József rokona, az öreg József főherceg mindenfelé az országban, katonai alapon megszervezett - mondá ki hosszas fontolgatás után első megjegyzését Puczár, a Daloljunk szerkesztője. - Így volt ez Törökországban is, ahol Széchenyiből basa lett, mert önkéntes tűzoltósággal új hadsereget szerzett a szultánnak. Ajánlom a hegyvégi csizmadiákat.

Puczár Józsefnek erre a mondására még Alvinczi bálványkomoly ázsiai arca is valami mosolygásfélét mutatott. Csak Záporszki, a hűséges cimbora kiáltott halljukot, mert egész életében ezt tette, ha hárman vagy többen ültek az asztalnál.

- Friss-miss! - kiáltották az asztalvégről a szokásos elégedetlenkedők. Új kártyavetést, új beszédeket szoktak követelni ezzel a német szóval, mert még mindig nem került arról szó, hogy váltják be a váltókat.

Alvinczi Eduárd elgondolkozott.

Vannak olyan arcok, amelyek csodálatosan híven tudják kifejezni, hogy országos gondolatok gyötrik a mögöttük rejtező lelket. Alvinczi úgy tudott gondolkozni, mint egy új honfoglaló, aki nem törődik a maga kis bajaival, hanem éjjel-nappal a nemzeti ügyek miatt ráncos a homloka, elmélázó a tekintete, önfeledkező az arckifejezése. Más társaságban bizonyosan észrevették volna, hogy ezen az arcon ezeresztendős honfibánat foglal helyet, a Rákócziak szomorúsága, a Széchenyiek befelé fordított tekintete, a Wesselényiek dacossága. Emlékkönyvbe illő arc volt, amely archoz néha sóhajtásszerű imádságot mondanak azok, akik sokat szenvednek a hazáért - a nők és a gyermekek. A szemöldöke felfelé ívelt, mint azoké az ősmagyaroké, akik a tokaji hegy tetejéről először pillantották meg az Alföldet. A szeme oly gyors, mint a sasé - hirtelen fordul, mintha veszélyekkel volna körülvéve, mint a nomád életű magyarok. Az orra igazi sasorr volt - nem horgas, nem hajlott, mint némely germán fajtáké, hanem egyenes, inkább kicsi, mint nagy, alul némileg laposodó, amilyennek az igazi magyar sasorrt a régi írók leírták. Bátorság és ravaszság, közönyös gonoszság, valamint naiv hit volt ezen az orron. Lehetett ezen az orron mosolyogni, mert nem volt olyan férfias, amint az újabb divatok ezt megkövetelnék, de félelmetes makacsságot, szinte komolyságot is kifejezett az orr.

A bajusza látszólag rendetlen volt, mert keletiesen, félhold alakjában barnult ajka felett, míg a szakálla ritkás volt, mint egy foszlott, régi harci lobogó, amelyet különös, ünnepélyes alkalmakkor hoznak elő a levéltárakból, múzeumokból. A várnagyok meghatottan hordozzák körül a zászlót - a szakáll néha megremegett, mintha valamely láthatatlan szél vagy belső indulat mozgatta volna.

Csak a füle, kis, fejletlen füle volt az, amely emberi gyöngeségeket árult el. Ez a fül azért nem növekedett nagyobbra, mert mindig csak hízelgéseket hallott, ravaszdi, házalós, rabszolgás hízelkedéseket, amelyek nem engedték megnövekedni, mint a pálinka a gyermeket.

- Friss-miss! - indítványozták ismét az asztal végéről, mire Alvinczi úr látható erőfeszítést tett. Fátyolozott hangon szólalt meg, mintha több száz esztendő óta nem használta volna a hangját.

- A történelmet meghamisították, mikor a históriatudósokkal azt jegyeztették fel, hogy a honfoglaló királyok kihalnak, tehát a nemzetnek joga van új királyválasztáshoz. Az Árpádok ma is élnek. Árpád nemzetsége javában virul Magyarországon, csupán nem gyakorolták királyi rangjukat, mert erre nem volt alkalom. A Jagellók, az Anjouk, a Hunyadiak, a Habsburgok nem egyebek, mint közönséges trónbitorlók, amikor még kimutathatóan itt van az aranyvonal, amely nemzedékeken át az Árpád-időkből egészen napjainkig vezet. Mert hiszen Árpád nem volt más, mint maga is egyike csak a hét vezéreknek, akit a hét vezérek közös elhatározással tettek meg fejedelemnek. Se birtoka, se hatalma, sem serege nem volt nagyobb, mint akár Zabolcsé, Kundé vagy Hubáé. Éppen így lehetett volna fejedelem Hubából, ha a vezérnek erre szüksége lett volna. De nem volt szüksége... Természetes dolog, hogy amikor Árpád famíliájának magva szakadt, ismét a hét vezérekre, illetőleg azok maradékaira szállott vissza a királyválasztás joga. Nyilvánvaló, hogy azokból a családokból kellett volna az új királyt megválasztani, amely családok még épségben, virágzásban maradtak Árpád óta. Az én családom a honfoglaló hét vezérektől ered, tehát kétségtelenül jogom van a fejedelmi trónhoz.

Szavait Alvinczi Eduárd mindenféle nagyobb szónoki pretenzió nélkül mondotta el, halk hangján alig változtatott, mégis váratlan vihar keletkezett szavaira. Ama himlőhelyes arculatú férfiú az asztal végén ismét kirúgta a széket maga alól, miután előbb az asztal alól elővonta az irgalmatlan fokost.

- Hát a Süttőket tán a gólya költötte? - kérdezte indulattól remegő hangon.

- No, majd nagyot néznek a Kállayék a kisemmizésükért - vélekedett valaki a névtelenek közül.

Alvinczi lehetőleg még halkabbra fogta a hangját.

- A királyválasztás mindig nagy izgalmakkal járt Magyarországon. Eszem ágában sincs azt hinni, hogy a mostani mozgalomnak valami más eredménye lehessen, mint az, hogy beverjük egymás fejét. Én azonban addig sem adom fel a küzdelmet. Meg fogom menteni a magyar középosztályt, tekintet nélkül arra, hogy kicsoda: melyik királytól kapta a nemességét. Az ősök megtették a magukét, akár az Anjouk, akár a Jagellók alatt. Nekem egyformán kedves minden régi magyar nemesember. A mostani uralkodó mit sem tesz a magyar köznemességért: sőt, útjában van neki, a kecskepásztorok ivadékainak, minden magyar ember, aki messzibbre vezeti vissza a nemességét, mint ő a magáét. Ebben megegyezik Ferenc József Kossuth Lajossal, aki először kezdte jogaitól megfosztani a magyar nemest. Azért vagyunk ma szegények, földönfutók, mert elvették tőlünk ősi jogainkat.

...Bizonyára sok megjegyzés követte volna Alvinczi szavait a forrongó gyülekezetben, de az úriember fejedelmi mozdulattal asztalt bontott, és eltávozott a teremből. Szilveszter titoknok megérintette Patkó Bandi vállát, és észrevétlenül követték az "Európa" fogadó lépcsőin felfelé ballagó Alvinczi Eduárdot.

(A jelenlevők jó darabig elkeseredve néztek egymásra: egyik a másikat okolta, hogy az úgynevezett váltók beváltása mind ez ideig nem következett be. Ámde a söntés felől söröshordó kongatása hallatszott, amely körülmény csakhamar arra ösztökélte a jelenlévő uraságokat, hogy poharaikban meglóbálják a maradék sörüket, felhajtsák a gallérok mögé a sárga italt, és azon igyekezzenek, hogy a friss csapolásból minél hamarább megtölthessék poharaikat. Ez az óhajtásuk rövidesen sikerült is, mert Fridolin, a pincér, kéznél volt. Nemsokára ezután a piactéri katolikus toronyban az éhes harangozó elhúzta a déli verset, amely után új tennivalók szoktak következni, mégpedig a borok kóstolgatása.)

Alvinczi a lépcsőn felfelé haladtában megállott a bálterem piros és arany díszű ajtaja előtt.

- Nincs közöttük senki, aki még tudná a kállai kettőst - mondá furcsa elgondolkozással, aztán meleg pillantást vetett új hívére, az ifjú Patkó Bandira.

Patkó Bandi engedelmet kapott a Régensburger hölgyektől, hogy idejét Alvinczi úr szolgálatában tölthesse. A hölgyek, mint afféle tipikus álmodozók, nagy reményeket fűztek Patkó Bandi új állomásához.

- Legalább ő megszabadul e város nyomasztó légkörétől a nagyúr társaságában - rebegte Amanda kisasszony, és maga sem tudta, miért kezdett el könnyezni.

A vörös postakocsi azután bizonyos utakat tett a környéken, mert a váltók beváltása apránként megkezdődött. (Csak Szuki úr, a helybeli telekkönyvvezető tartogatta még a maga portékáját, szeretett volna jó áron túladni darabjain.)

Egy reggel, mielőtt a vörös postakocsi elhagyta volna az "Európa" fogadó udvarát: egy különös úriember tűnt fel a léghuzamos kapualjban. Ruházkodásáról azt lehetett mondani, hogy ez hasonló volt ama "jobb időket látott" úriemberekéhez, akik ebben az időben benépesítették Magyarországot. - Tisztára kefélt szalonkabátja volt, a lakkcipő repedéseit bizonyosan saját kezűleg tüntette el lakkfestékkel, csak az inggallérról látszott, hogy az úriember ezt a gallért még abban az időben szerezte meg, amikor nyaka hasonlíthatatlanul vastagabb volt. Az ádámcsutka úgy járt fel és alá a gallér mögött, mint egy fáradhatatlan silbak.

Bajszán a töprengő órák sok furfangos csavarintás nyomát hagyták, de a bajuszból mégsem lett semmi, amint valószínűleg a jól megfontolt tervekből sem.

Olyan nyájasan közelített a vörös postakocsiba fél lábbal beszálló Alvinczihoz, mint egy idegenvezető, aki szolgálatait akarja felajánlani.

- Méltóságod nem ismerős ezen a vidéken, azért hiszem, hogy itt sokan megcsalják. Talán nem is rosszaságból vagy elvetemedettségből csalnak az emberek, hanem leginkább azért, mert azt hiszik, hogy könnyebben boldogulnak, ha nem az igazi arcukat mutatják.

- Mivel szolgálhatok? - kérdezte meglehetős barátságtalanul a megszólított. (Alvinczin ez alkalommal derékban szűkre szabott, orosz bunda volt, amilyent a határszél felé viselnek az urak.)

- Én, kérem, Keszi vagyok, ha ugyan fontos ez - mondá most a jövevény, és megemelte rongyos sapkáját, amikor is kilátszott rövidre nyírott, őszes haja, amely csiga alakban nőtte körül kerek fejét. - Én vagyok az az ember, aki egészen pontosan tudja, hogy kinek mennyi váltója van ezen a környéken, mondjuk, a Tiszától a Hortobágyig. Én foglalkozásomnál fogva mindenféle emberrel érintkezem. Foglalkozom ház- és birtokközvetítéssel, régi és új bútorok eladásával, de cselédet is szerzek, ha méltóságos úrnak erre szüksége van.

(Alvinczi csak ekkor vette észre, hogy a bemutatkozott úriembernek az egyik szeme üvegből van. Nyilván változatos foglalkozása miatt hordta az üveg szemgolyót.)

- Sajnálom, de ügynökökre nincs szükségem.

Keszi úr barátságosan legyintett, mintha előre várta volna ezt a mindennapi kifogást.

- Igen, az ágens megvetett emberlény Magyarországon, holott végeredményben mindenki ügynök a bérces hazában. Egyik úriember lovat árul, a másik úriember házasságközvetítő, a harmadik úriember lenyalt stempliket árul. Hát még az a sok varrógépügynök, pezsgőügynök, biztosítási ügynök, kanavászügynök, aki éjjel-nappal járja a haza területét! Tessék elhinni, hogy a legnagyobb urak, a képviselők, főrendek és más jeles hazafiak a legügyesebb ügynökök. Az ember mindenütt találkozik velük, az expresszvonaton éppen úgy, mint az országúton, a négylovas hintóban. Ügynökök országa ez, kérem, ezen már nem változtathatunk.

- Én éppen a régi Magyarország... - így kezdte szavait Alvinczi, de a tolakodó úriember nem hagyta beszélni:

- Kérem, méltóságos uram, én szerencsés vagyok személyesen ismerhetni a nagy Kossuth Lajos fiát, Kossuth Ferencet, akit Ormódy országos körútra küldött, hogy mindenkit beasszekuráljon az édes hazában. Én, kérem, láttam Csávolszky Lajost házalni hajdúsági vasútrészvényekkel, és őkelme erőszakosabb volt, mint azok a tót atyafiak, akik tűzkárosultak részére gyűjtenek. Én, kérem, tudom, hogy a helybeli gazdasági egyesület elnöke vetőgépeket, ekéket árul a gazdáknak, a főszolgabírák meg éppen a hajóstársaságok ügynökei, akik Amerikába exportálják a magyar parasztot. Miért szégyellném, hogy ügynök vagyok?

Alvinczi visszahúzta lábát a vörös postakocsi hágcsójáról, és gúnyos mosollyal végignézett a züllött úriemberen:

- És miben akar velem "csinálni"?

Keszi úr elnevette magát:

- Nem fogom méltóságodat asszekurálni, sem könyveket nem akarok a nyakára sózni. Egyszerűen abban a dologban ajánlom fel szolgálataimat, amely dolgok végett méltóságod városunkban, megyénkben tartózkodik. A hamis váltók ügyében bátorkodom alkalmatlankodni...

- Azt hiszem, egy kis tévedés lesz a dologban - felelt hűvös hangon Alvinczi Eduárd. - Én senkit sem bíztam meg, hogy részemre bármit vásároljon.

- Nem is lehet az ilyen kényes portékának a bevásárlását akárkire bízni - helyeselt az üvegszemű, és két kézzel gesztikulált. - Szemezni kell az embereket, mikor ilyen delikát ügyek lebonyolításáról van szó. Itt van például az öreg Tengelyesi, P.-ben, ahol az udvarházak már ötven esztendő óta hátat fordítanak egymásnak. Az idős főúr mindenkire puskát fogna, aki ezzel a nesszel állítana be az udvarára, hogy ócska kocsikerekek helyett hamis váltókat akar tőle vásárolni. Pedig vannak ilyen váltók, bőven vannak, még a nagytakarékban is elsütött néhányat az öreg főúr. De énrám persze nem fogna puskát se Tengelyesi, se más, mert én bizalmas embere vagyok ezen a vidéken minden valamirevaló úriembernek. Én voltam az elsők egyike itt, a Nyírségben, aki megértette a kor jelszavát: szorítsuk ki a zsidókat! A szorítást az üzleteknél kell kezdeni.

Alvinczi ezekre a szavakra gyanakodó, sötét szemét hirtelen az agitáló férfiúra fordította.

- A zsidók nagy erővel vannak! - mormogta.

- Nagyobb a mi erőnk, ha valamennyien összefogunk.

- Hát nem bánom, üljön fel a bakra! Éppen P.-be készülődünk - engedékenykedett Alvinczi, mire a szervezkedő úriember életkoráról fel nem tételezhető fürgeséggel kúszott fel a vörös postakocsi bakjára, a kocsis mellé. Onnan aztán olyan büszkén nézett körül, mintha valami zsíros hivatalba jutott volna. A postakürt megharsant, és a hatalmas kocsi, négy lovával, batáros döngessél fordult ki az "Európa" fogadó kapualjából.

Hóolvadásos utakon haladt a postakocsi. A fák az utak mentén kopaszon dideregni látszottak, amint a hóbunda lement róluk. Csak nagyon hitvány, tűzre való akácok, seprőnek való nyírfák voltak, de mégiscsak társai, sőt jó ismerősei voltak azoknak a kocsiknak és embereknek, akik ezen a tájon mendegélni szoktak. Ők ismerték a fogvacogva haladó cigányt, de a boldogtalan úriembert is, aki néha bizony tétovázgatva tekinget fel a feje felett feketéllő ágakra: vajon melyikre kösse fel magát?

Az út mellett régi kocsma állott, amelyet csodálatosan kőből építettek, miután egykor valami nemesi birtokhoz tartozott. Az útra csak egyetlen vasrácsos ablaka nyílott a kocsmának, az ablakok az udvar felé néztek, mert hisz innen szokták figyelni szekereiket, lovaikat az utazók.

- Itt szokás megállani - intézkedett a bakról a züllött úriember -, itt mérik a legkeserűbb sört egész Magyarországon. Azonkívül rendszerint találkozni is valakivel az ilyen határcsárdában, akinek jó hasznát venni.

A bakon ülő úriember nem magyarázta meg bővebben, hogyan vehetné hasznát valakinek, akivel véletlenül összeakad a határcsárdában, de Alvinczi nem is volt kíváncsi a dolgokra. Elfogta őt is az úton járók vállalkozási kedve, kedélyessége, amellyel vidoran ugranak le kocsijukról minden útba eső csárda előtt.

A határcsárdába pedig érdemes volt bemenni, mert ott mulatott Benczi Gyula cigányprímás: húzatta magának a nótákat a híres debreceni cigányokkal, a Magyari fiúkkal, valamint két nógrádi úriemberrel, akik Benczi Gyula látogatására a Nyírségbe érkeztek, de Benczi már kifáradt a nekik való muzsikálásban, ezért elhozatta Debrecenből azt a cigánybandát, amelyet maga után a legjobbnak tartott az országban.

Alvinczi a mulatók láttára vissza akart vonulni, de a züllött úriember elállta a küszöbön az utat.

- Jó emberek vagyunk itt mindnyájan, miért kerülnénk el egymást! - kiáltotta hangosan, aztán a mulatókhoz lépett, és megsúgta, hogy Alvinczi Eduárd kegyelmes úr tartózkodik a határcsárdában.

A mulatozók leugráltak, és Alvinczi udvarlására siettek.

Csakhamar kiderült, hogy Benczi vendégei közül az egyik úriember bizonyos Majláth Imre, Hont megyei birtokos, aki kereskényi kastélyában híres cigánypártfogó hírében állott. A lévai cigánybanda, bizonyos Lakatos Sándor vezetése alatt sokat megfordult az öregúr kastélyában, de ő özvegységére mindig csak Benczi Gyulát akarta meghallgatni, akinek hírneve eljutott Hont vármegyébe is. Evégett Nyíregyházára kellett volna utaznia, amibe persze sehogy sem egyezett bele az öreg Majláth Imréné tekintetes asszony.

Évekig hiába vágyódott a híres cigányprímás meghallgatására a Hont megyei uraság, meg kellett elégednie a lévai cigányokkal - míg végre a furfangosság jó ötletet sugallt neki. Látszólag elhatározta, hogy téglaégető körkemencét épít a birtokán, ilyen körkemence azonban csak egyetlen volt az országban, mégpedig Élesden, Bihar vármegyében. A körkemencét okvetlenül meg kell tekinteni, mielőtt az építkezés elkezdődne. - Így tudott megszökni otthonából a kereskényi földesuraság. Az útra természetesen magával vitte legjobb cimboráját, H. urat is. Több szem többet lát a körkemencén is.

Biharból Szabolcs egy ugrás. - Benczi már napokig muzsikált a felvidéki uraknak. Kifáradó mulathatnékja támadt magának is, ezért hozatta át a debreceni bandát. És hogy a városban különösebb feltűnést ne keltsen a mulatozás, amelyben cigány húzza cigánynak a nótát - az egész társaság az elhagyott határcsárdába vonult, ahol íme, Alvinczi úrral volt szerencséjük találkozhatni.

A debreceni cigányok még csak három nap óta muzsikáltak egyhuzamban, bírták volna a munkálkodást tovább is, de a hiú Benczi nyomban elővette mindig magával hordott hegedűjét, és az egy hete tartó mulatság fáradalmait feledve, saját kezűleg gyújtott rá a nótára, a nevezetes Alvinczi tiszteletére.

...Milyen volt ez a Benczi? Magas, kövér ember, aki korántsem látszott cigányprímásnak, hanem inkább valamely magyar mágnásnak. Büszke fejtartása az öntudatos úriemberé, amelyet még nagyban emelt művészi hiúsága. Kerek bikaszemével olyan tekintélyesen tudott az emberekre ránézni, hogy a legduhajabb nyírségi gavallér is megjuhászkodott előtte. A hencegő urak is büszkék voltak Benczi Gyula barátságára, mert ezt a cigányt sohasem látta senki részegnek, se megalázkodónak. A legenda szerint csak az anyja volt cigányasszony (mégpedig Dombi lány, ami már maga is nagy jelentőségű a cigányság gothai almanachjában), az apja pedig valamely gróf vagy herceg lett volna. A hegedűjét vasmarokkal tartotta, hogy a finom olasz szerszám szinte meghajolni látszott kezében. Nem volt ilyen szép cigányprímás Bihari óta.

A ruházata gavalléros lakkcipőből, élesre vasalt pepita nadrágból, fekete zakóból állott. Mélyen kivágott, fehér mellénye felett borsó nagyságú gyémánt inggombok szikráztak; a nyakára hosszú aranylánc volt vetve, amelyen mogyoró nagyságú, kis aranyórát viselt. Göndörkés, fekete bajusza, piros ajka csókra látszott teremtve lenni, és a hagyomány szerint nem csalta meg soha a feleségét.

Egy letűnő úri korszak utolsó úri cigánya volt. A két debreceni prímás, a két Magyari testvér között úgy osztotta a honoráriumot, hogy az ötvenes és százas bankókat penicilusával középen kettévágta, a bankó egyik felét adta jobbra, a másik felét adta balra.

Mit muzsikált Alvinczi Eduárdnak a határcsárdában? Először elmuzsikálta a Repülj fecském-et - azt a csodálatos melódiát, amely megríkatja, majd felemeli, majd meg elszomorítja a magyar szíveket.

Alvinczi elgondolkozott, hosszan nézett a cigányprímásra.

- Mi valahonnan ismerjük egymást - mormogta.

Aztán elmuzsikálta a "nagy magyarok" közül Bihari kesergőjét. Majd a modernebb dalok közül az Elmerengek sötét éjjel... kezdetűt. A mellkasa kidagadt a zenélés alatt, az arcán áhítat, ábránd, művészi önfeledkezés látszott - ő maga élvezte legjobban a muzsikáját.

Kendőjével megtörölte homlokát, és így szólt:

- Azt kérdezte az imént a méltóságos úr, hogy mi ketten honnan ismerjük egymást? Megmondhatom. A pesti Nemzeti Kaszinóból, amelynek pár hónapig szerződtetett cigányprímása voltam. Évi negyvenezer pengő forint volt a fizetésem, de a gyomrom nem bírta a Kaszinó francia konyháját. Visszajöttem tehát hazámba, a Nyírbe.

Alvinczi zsebében keresgélt, hogy megjutalmazza a prímás fáradozását, mire Benczi tisztelettel így szólt:

- Ne méltóztassék fáradni. Most rajtam van a sor a mulatságban, eleget mulattattam eddig másokat. Még a hét végéig mindenki az én vendégem ebben a csárdában.

Alvinczi hümmögött a bajusza alatt, nem szerette a konfidens embereket.

Odaintette a hamus, szurtos konyhaszolgálót, és egy marék aranypénzt nyomott a kezébe.

- Valakit előbb-utóbb elvisz az ördög ezen az úrhatnám vidéken - szűrte le a kocsmai látogatás eredményét Alvinczi Eduárd, aki szeretett minden dolognak a mélyére tekinteni.

Szilveszter titoknok nagyon ritkán szólalt meg, mert ő még ama régi titkárok korából maradt itt, akik fiatal koruk óta trenírozzák magukat a hallgatásban; de most nem állhatta meg szó nélkül:

- A zsidó asszony mosóteknőjébe voltak behűtve a sarokban a sámpányerek és butéliás borok, de a poharak mind üresek voltak. Sorban megszagoltam őket.

- Igaz biz'a! A nagy fene muzsikálásban a keserű sert is elfelejtettük - jegyezte meg a züllött úriember, mielőtt a postakocsi bakjára kapaszkodott volna.

Mialatt a kocsmában időztek, a szeszélyes nyírségi időjárás újabb kunsztot produkált; mintha csak az előkelő vendég tiszteletére tenné: fehérbe öltöztette az akasztófának való fákat, a kifeketedett árokfenéken takarót dobott a döglött kutyákra és macskákra, varjúcsapatot hívott elő az ég aljáról, amelyek utazni kezdtek a fehér tájon, mint a fekete pikkek a kártyalapon. Még a levegőnek is más szaga lett hirtelen - amolyan disznótoros, pedig sehol a közelben nem pörköltek disznót. Bús, téli kép, amelyben hátat fordítanak egymásnak a messzi tanyaházak, mintha megunták volna az egyformaságot. Amerre máskor a beláthatatlan területeken a vadvizek zöldülnek, most minden aludni tért a hirtelen visszatérő téllel, mint a gyermek visszabújik a takaró alá, ha még sötétben ébred.

Alvinczi lábzsákjában, karcsú műróka bundája fölé vett nagy utazóbundájában, rókafejű kesztyűjében, fülig lehúzott sapkájában utazókedélyességgel szemlélte az elmaradozó tájképeket. Télen sem árt utazni annak, akinek meleg ruhája van. Szilveszter rálehel a kocsi ablakára, és megfelelő látni való teret töröl az üveg zúzmaráján. Csak egy hosszú szárú pipa kellene még, de Alvinczi nem szokott pipázni, csak szivarokat szívott, amelyeket Havannában neki és az angol trónörökösnek gyártottak. Ezeknek a szivaroknak az élvezéséhez csendes szobalevegő szükséges, valamint meleg kályha, hogy a füst kiadja magából mindazon illatokat, amelyek benne rejtőzködnek.

A nyírségi országút azonban így is elég látnivalót mutatott.

Nemsokára azután, hogy a kocsmát elhagyták, szemközt találkoztak Henter Andrással, Szabolcs vármegye nevezetes várnagyával, aki lóháton agarait vitte kicsit szórakozni.

- Miféle nyúlbőrös fajzat jár megint erre? - dörmögte mogorván a tűzpiros arcú várnagy, amikor a vörös postakocsi közelébe ért, és felismerte a bakon a züllött úriembert. - Hé, mit mentek venni?

A züllött úriember kézzel-lábbal magyarázott a bakról, mire Henter András dölyfösen benézett a kocsi ablakán:

- Alvinczi? Nem ismerem, nem Szabolcs megyei.

Füttyentett az agarainak, és sarkantyúba kapta lovát.

Aztán széles talpú, farolva járó parasztszánokkal találkoztak, amelyek a levágott nádat szállították valahová, valamerre, amelyből tavasszal majd háztetőt csinálnak, hogy legyen mi alatt megszületni a kisbabának.

A nádasszánok mögött haladt közvetlenül a halcsíkos-szán. Ahol nád van, ott a csík is megterem. Nádvágáskor szokás fogni az apró, fekete halat a tiszai kiöntésekben. Léket vágnak a jégre, az apró hal mind a levegős helyre tolakszik börtönéből. Ekkor egy kéve nádat virágjával lefelé a vízbe nyomnak. Mire visszahúzzák a nádkévét, a bugák mind teleragadnak csíkkal.

De már erre leugrott a züllött úriember a postakocsi bakjáról, és nagy hévvel kezdett alkudozni egy kosár csíkra. A paraszt két krajcárért kínálta literjét, a züllött úriember egy krajcárt kínált. Ki tudná, meddig tartott volna az alkudozás, ha Alvinczi türelme el nem fogy az ácsorgás alatt. Türelmetlen mozdulatot tett, mire a züllött úriember katonásan felnyitotta a postakocsi ajtaját:

- Nem ismeri méltóságod az idevaló parasztot. Vérszopó, uzsorás annak minden fajtája. Volna arca két krajcárt elvenni ezért a halért, amely neki ingyenben van.

- Mi az ördögnek magának az a semmire se való, apró hal?

A züllött úriember olyan arcot vágott, mintha rosszul értette volna a szót:

- Hogy méltóztatott mondani? Hát káposztalevesbe, kegyelmes nagy jó uram. Semmi más célból, mint káposztalevesbe. A csíklevésnél még az öregapám se evett finomabbat. No, de majd megkóstoltatom méltóságoddal is, amint az első csárdába érünk.

A züllött úriember most már nem alkudozott a csíkárussal, megadta a kívánt két krajcárt literenként, persze eközben összeszidta a parasztnak apját, anyját, egész atyafiságát, de elátkozta még a falut is, ahol ilyen parasztok teremnek.

- Tetejesen, hé! Nem loptam a pénzemet! - kiáltozta, amikor a paraszt mérni kezdte a bádogliteresbe a halat.

Majd meg abban kezdett kételkedni, hogy nem hiteles a mérő.

- Feljelentelek a kapitánynál, kutya! - harsogta, amíg a vásár végre létrejött. A parasztot úgy megkínozta, hogy az vesszőkosaráért nem is mert kérni külön fizetséget.

A züllött úriember ezután elfoglalta helyét a bakon, a halaskosarat diadalmasan a két lába közé fogta. Hamiskásan hunyorított be a postakocsi belsejébe.

- Olyan levest eszünk ma, amilyent Ferenc József sem.

- Förtelmes ember! - mormogta Alvinczi a kocsi belsejében. - Vajon hogyan tudunk tőle megszabadulni?

A jó vásár, amelyet a csíkban tett, felvillanyozta a bakon ülő úriembert. Most már minden szemközt jövő kocsit, szánt megállított, és alkudott mindenféle tárgyakra. Alkudott egy kocsi szénára, egy öl fára, egy kajla szarvú tehénre, kosár tojásra, sőt egy vadonatúj bölcsőre is, amelyet egy vásárosszekeren szállítottak. Persze, az alkudozások nem mentek minden időveszteség nélkül, sokszor fertályóráig állott a postakocsi az országút közepén, mert a züllött úriember vándorcigányokkal találkozott, akik egy vak lovat vezettek. Végre a p.-i határban sikerült neki két fiúcskától egy kóbor kutyát egy krajcárért megvásárolni. A kutya éppen oly züllött, vásott, kivert kuvasz volt, mint ő maga. A bakra tuszkolta a kutyát, a kutya azonban nem állott kötélnek, és az első kocsizökkenésnél leugrott a bakról, és behúzott farokkal elnyargalt.

- Megállj, az apád! - üvöltött a züllött úriember, és a kutyája után iramodott.

Mikor már jó messzire volt, Alvinczi csendesen megkopogtatta a postakocsi ablakát. A vén kocsis megértette a jeladást, a lovak közé sózott, a züllött úriembert sikerült ott hagyni az országúton.

"Megszabadultunk Magyarország legszemtelenebb emberétől" - dörmögte Alvinczi.

Éppen delet harangoztak egy kakasos toronyban, amikor P. feltűnt a postakocsi előtt. P. nemes, ármálista falu... Megpróbáljuk leírni, hogyan nézett ki egy ilyen falu a Nyírségben, a régi század végén.

Hát először is egy feszület jelezte, hogy falu közeledik!

Minek egy kálvinista falu határában feszület? Azért, hogy az is legyen, mint ahogy más határban is van. Ezenkívül az egri érsek ingyen szokta az ilyesmit ajándékozni, ne maradjon védelem nélkül a katolikus vándorlegény, ha nyakas kálvinisták közé keveredik.

Az akácfák, ezek a szerény, minden földön megtermő bánatlegények: elmaradoznak P. közelében. Feltűnik az első nyírfa, a nemes jegenye, amely egyúttal hirdetője is annak, hogy nemesi területen járunk. Jegenyefa áll még a vályogvető cigányság földbe ásott barlangjai előtt is, igaz, hogy csak egy, a többit kivágta a didergő cigányság.

A cigányok körülbelül mindenütt egyformák. Mindenütt akadnak a kocsi után vágtató gyerekek, mindenütt egy vénbanya, aki éppen ekkor köp egyet, amikor a kocsi elhalad. De mindenütt mutatkozik egy sötét, különös szempár is, amely mesevilágbeli mélységgel mereng, vagy késpenge módjára hegyes. Ha van kedve az utazónak, elgondolkozhat az ilyen női szempáron: komponálhat magában mindenféle titokzatos kalandokat... A kerekek továbbforognak. Hosszú kőfal tűnik fel a tájon.

Ez a kőfal: alól vályogból volt, felül egy sor téglából, és maradványát viselte némely zsindelytetőzetnek, itt-ott egy kimagaslóbb rész emelkedett ki a falból, amely tornyocskára bizonyosan nagyon büszke volt valaha tulajdonosa. De mindez nagyon régen lehetett... A fal megzöldült, elporladt, megvénült, alig volt már annyi ereje, hogy erőtlenül hirdesse régi tulajdonosa hírnevét. Egyébként semmi célja nem volt már ennek a falnak. Látszott ugyan mögötte valami kert maradványa - néhány céltalan orgonabokor és bodzafa, melyek arról nevezetesek, hogy még akkor is hűségesen ragaszkodnak a házhoz, amikor a házőrző kutya régen éhen halt gazdája sírján. De például annak a nevezetes hét szilvafának, amelyet ilyen elvadult helyekre nagyon szívesen szeretne elskatulyázni a képzelet: híre-hamva sincs. A szilvafa megköveteli, hogy vele törődjenek, néha meghernyózzák, száraz gallyaitól megszabadítsák, szóval igényei vannak. - De még csak káposztáskert maradványa sem látszott semerre sem, pedig káposztára minden házban szükség van, még ott is, ahol gyógyíthatatlan betegségben szenved a gazda. Mi volt hát ebben a kertben, amiért "fenntartották"? Semmi, egyáltalában semmi... Csupa céltalanság, csupa életképtelenség, feleslegesség. Nyáron bizonyosan árnyékot sem adnak ezek a hitvány fák, télen nem gondoskodnak tüzelőről, mert bodzafával még senki sem fűtött be. De mégis volt a kertben valami, amiből következtetni lehetett gazdája erkölcseire. A kert közepén egy hatalmas madárijesztő állott. Körülbelül öles magasságú volt ez a szörnyeteg, és csodálatosképpen nem azokkal a szokásos rongydarabokkal volt felruházva, amelyekkel ezeket a vad legényeket szokták, hanem tűrhető, törökös mintájú hálókabát volt a madárijesztő vállára vetve, amelyet még bízvást elviselhetett volna gazdája is, ha nem akarta volna vendégül fogadni a környék előkelőségeit. Ugyan miért kellett innen elijeszteni a madarakat, amelyek legfeljebb valami életet hoztak volna a temetőkertbe? Itt kezdődött P.

No, mármost valami ház is következett - körülbelül tízölnyire a kőfaltól, és hátat fordított az országútnak. Csupa vakablakokat mutogatott ez a ház, no meg néhány szelelőlyukat. Három szelelőlyuk volt a falon, és mindegyikben egy macska ült. Egy tigrissárga, egy csókafekete meg egy tejfehér. Ültek mozdulatlanul, mint a végtelenség. Az utazó elgondolhatta magában, hogy milyen karcsúak, fürgék lehetnek, ha valamikor egerészni mennek. De nem mentek. Az volt az összes teendőjük, hogy a szelelőlyukból az országútra bámuljanak.

A ház egyébként zsindelytetős volt, ami ezen a vidéken nagyuraságot jelentett. Olyan meredek volt a tetője, hogy az ács bizonyosan kitörte a nyakát, mikor elkészült vele, de ez is olyan régen lehetett, "mikor a papok még bajuszt viseltek". Az egyik kapuszárny persze ki volt tűzve, de senki sem járt rajta. Kellett valami titkos útnak lenni, amelyen a házbeliek közlekednek. A kőbálványos kapun az éles szem mégis felfedezhetett valamely ócska bádogtáblát, amelybe valaha anno ájncban mezítelen kard és ez a felírás volt festve: Salva guardia.

Ezenkívül még hat jegenyefa állott a ház előtt. Miért, mi célból? Ki tudná, miért ültetnek el bizonyos fákat, amelyekre azután úgysem néz többet senki életükben, legfeljebb olyankor veszik észre létezésüket, amikor a vihar végleg letördelte gallyaikat, és előszólítják a rozsdás fejszét, amelyből régen elszállott a vérszomj.

Alvinczi elnézegette a néma házat:

- No, ez a ház se ment ki az ablakon - mondá régi példaszóval, amely azt jelentené, hogy ez a ház sem árulja el, hogy mi van benne.

Nem bizony, de a következő sem, amely nemcsak az országútnak, de a szomszédjának is hátat fordított. Megint csak néhány vakablak látszott a házból, a tető alatt a szokásos szelelőlyukak, az egyiken éppen akkor dugta ki fejét valami visongató cselédlány, mintha valaki a háta mögött állna, aki nem engedné vissza. Itt még más életnyomok is mutatkoztak. Napraforgószemek folytak ki egy lyukas zsákból az udvaron, a szállítmánynak nagyon megörültek a verebek, csirkék. És a kertben csapóvassal éppen varjút fogott egy suhanc, amelyet nagy diadallal vitt a ház felé.

- Ettél már varjúlevest? - kérdezte Szilvesztert a főúr.

- Nem próbáltam - felelt komolyan a titkár.

- Pedig ha jól készítik, alig ismerni meg a tyúklevestől - mondá határozott hangon Alvinczi. - Az a fődolog, hogy az ember ne tudja előre, hogy varjút fog ebédelni.

Igen, így beszélgettek a postakocsiban, pedig a gyalogos vándorló azt hihetné, hogy tudj' isten miféle magasröptű gondolatokat tárgyalnak az előkelő határban.

És bizonyosan ily egyszerű dolgok felett emésztettek azoknak a titokzatos, mogorva házaknak a lakói is, amely házak most már gyors egymásutánban maradoztak el, avval a különbséggel, hogy itt-ott nyárfák és akácfák is mutatkoztak a házak környékén, az elmaradhatatlan szarkafészekkel.

Nem beszélgetnek az emberek ezekben a házakban sem többet a mindennapi használatban szokásos, hat-hétszáznyi magyar szónál. Akármilyen regényes szemekkel nézünk egy-egy régi lakra, akármit is gondolunk furcsa tulajdonosáról, a helybeli nők örömeiről és bánatairól, az esték ábrándosságairól, a reggelek játékosságairól, az itt elhangzó históriák különlegességeiről: a lakók nem mondanak újabb szavakat a megszokottaknál. És ha kél a hold, és az utazó távolról azt hinné, hogy most indulnak a szerelmesek kalandjaikra, valamint a vén kísértetek útjaikra, akkor sem hallhatna más szót a nappaliak helyett a kulcslyukon át hallgatózó: legfeljebb a bolhát is szidnák változatosság kedvéért, amint napközben az ázott kutyát szokás lehordani rossz szagáért. Hiába vallatnánk ki akár a harangozót, aki magas állványáról napközben belát a legtöbb udvarba, konyhába, és ha véletlenül értelmes ember: azt is meg tudja mondani, hogy mit főztek ebédre; hiába vallatnánk ki a baktert, aki éjszakának idején messziről hallja az ajtók és kapuk nyikorgásait, látja elsuhanni a gyertyák lángját az ablakok mögött, mikor egyik szobából a másikba mennek azok, akik nem tudnak aludni, éjfélkor megzörrentik a kutak láncait, akik sok bort ittak a vacsorához, kakasszóra végigmegy a szolgáló az udvaron, de nem valami titokzatos okból... hiába, nem tudnánk semmiféle rejtélyességnek a nyomára jutni. Azért legjobb, ha nem is törjük fejünket azokon a titkokon, amelyekről Hamlet királyfi beszélt.

A falu közepén hosszú, fehér ház, mint egy heverő komondor. Szent Péter szakállát, gyaluforgácsot lóbál a szél az ereszről, a nyitott kapu mellett egy kékre festett tábla, rajta fehér betűkkel: Közbirtokossági Kaszinó.

- No, itt megebédelünk - mondta Alvinczi, amint az utolsó versszak is elhangzott a toronyban.

A fogadóban egyetlen vendég sem tartózkodott, itt csak vasárnap szokás fogyasztani a keserű sört. A fogadós, aki valamikor végrehajtó volt, amíg az életveszedelemmel járó foglalkozást megunta, megszimatolta az úri társaságot, ezért meglehetős nyájas képet öltött mogorva ábrázatára. (Egyébként ezek a falusi vendéglősök olyan gyanakodók az idegenekkel szemben, mintha mindig körözött rablógyilkost szimatolnának.)

Ám Alvinczi vörös postakocsija, valamint muszka bundája megtette a magáét. Az egykori végrehajtó olvadozott a nyájasságtól:

- Szerencséjük van az uraknak. A héten volt nálam disznóölés, még bőven van a frissiből.

- Talán egy kis orjaleves is akad? - szólalt meg Szilveszter, aki átfázott az úton.

- Lehet - mondá a fogadós, és már magában számolgatta, hogy milyen számlát nyújthat be.

Az extraszobában - amely tulajdonképpen a Közbirtokossági Kaszinó helyisége volt - csakhamar piros láng csapott fel a piros csizmájú szolgáló kezének érintésére, a lánggal lángkedv szökkent a meszelt szobába, ahol a régi Egyetértés lepedője és a százszor forgatott Vasárnapi Újság és melléklapjai hevertek a biliárdasztalon. A falon egy nagy tábla, amelyre nyomtatott betűkkel voltak felírva a kaszinó tagjainak nevei. Tizennyolc Pazonyi is volt közöttük, ezek akár maguk is alakíthatnának egy társaskört, Alvinczi nagy érdeklődéssel olvasta a névsort, amint a várótermek utasai szokták hófúvás idején a különböző menetrendeket - még a balatoni gőzhajós társaság menetrendjét is tél közepén. Voltak itt nevek, amelyek oly régiek voltak, mint a közmondások. Az ősök már századok óta buzogányt tartanak kezükben a történelmi arcképcsarnokban, vajon mit vesznek markukba az unokák?

Közvetlenül a névsoros tábla mellett: a falra volt akasztva egy cédula, amelyet minden ajtónyitásnál meglobogtatott a szél. Ispános, gömbölyű betűkkel a következő volt írva a papírszeletre: "Felszólíttatik az az úriember, aki az újesztendei közbirtokossági összejövetelen tévedésből magával vitte a makk disznót, hogy azt sürgősen visszahozni ne terheltessék, mert a makk disznóra a preferánsznál feltétlenül szükségünk van. A KB. elnöksége".

Az andalgásnak egy fennhangon beszélő úriember és egy kutya megérkezése vetett véget. "Magyarország legszemtelenebb embere" nyomakodott be a helyiségbe: "Akasszon fel a pocsaji hóhér!" Hangos szóval üdvözölte a társaságot, mintha nem is hagyták volna az országúton.

- A névsort nézi, méltóságos uram: jó kiadós névsor, de nem ez az igazi. Az igazi kuncsaftok azok az urak, akik nevüket innen kénytelen-kelletlen bevétették, akiket még a helybeli kaszinóból is kicsaptak. Majd délutánra előhozom őket. Ezeknek van megfelelő portékájuk, a többi mind svindler. Az öreg Ispányi, akinek itt, a neve mellett keresztet lát méltóságod, korántsem halt meg. Javában él a vén harcos. Azt hiszem, hogy utunk sikerét már egyedül az öreg Ispányi is biztosíthatja.

A züllött úriember az elfogott kutyát ezután az asztal lábához kötötte, engedelmet kért, hogy személyesen ügyeljen fel a csíkleves főzésére, mert ezek a csíkok, amikor levesbe teszik őket, úgy sírnak, mint a gyerekek, asszonyszív nem bírja azt elviselni.

Az ebéd aztán minden nagyobb emóció nélkül elmúlott. A züllött úriember háromszor is vett a csíklevesből, és minden alkalommal ugyanezeket a szavakat mondotta:

- Sikerült, becsületszavamra sikerült. Bár minden így sikerülne életemben. Az ördög vigye el, aki többet akar sorsától, mint egy tányér jó levest. Az embernek megromlanak a fogai, a tehénhúst sem lehet elég puhára főzni, a rostélyosnak pedig csak a szagában gyönyörködik végül az ember, de a leveske mindvégig elkíséri, mint a legjobb barát. Unokafivérem (így mondta, előkelően), aki a maga korában a legokosabb ember volt, azt mondogatta: "Inkább haskó fájjon, mint leveske maradjon."

Persze a sok beszéd közben bőven kapott a káposztaléből a bajusz is, a mellény is. A züllött úriember mind a kettőt gondosan letörölte, hogy a következő percben ismét benedvesítse őket.

- Sikerült, sikerült - mondogatta, mikor a tányérból az utolsó csepp leveskét is a kanalába töltötte.

Annál elégedetlenebb volt az ebéd többi fogásaival. A kolbászra csak az a fitymáló megjegyzése volt, hogy meglátszik rajta, nem Balczár töltötte. A hurkában kevesellte a kását, a véresben a húsneműt. "Ohohó, nem mindenki hentes, aki annak mondja magát." Végre lenyelt egy kis mogyoró nagyságú savanyított paprikát, amely oly erősnek bizonyult, hogy a züllött úriembernek darab időre torkán akadt a szó. Ebben a csendességben a Közbirtokosok Kaszinójának ajtaja felnyílott, és egy katonatiszt lépett a szobába.

- Reggel óta lóháton jövök a nyomába, méltóságos úr - szólalt meg egy olyan rekedt hang, mintha a Münchhausen báró vadászkürtje olvadt volna fel a begyújtott kályha mellett.

A tiszt puskaporos képű férfiú volt, pedig a boszniai hadjárat óta nem szagolt puskaport senki a monarchiában.

Nem tartozott ama könnyed, lenge, pasztellszínű huszártisztek közé, akiket a vidéki garnizonokból ismerünk; akikről azt hisszük, hogy beszédtémájuk nem terjed túl a Pejacsevics-nadrágon, a sarkantyúk különböző formáján - más sarkantyú kell az agarászathoz, más a kaszárnyába, más a katolikus templom elé, amikor nagy ünnepeken a vezénylő tiszt kardlegyintésére dísztüzet ad a század: akik azon szoktak felhevülni, hogy olyan tiszti sapkát viseljenek-e, mint amilyen skatulya formájút a hadsereg egykori főparancsnoka, az öreg Albrecht főherceg kezdett viselni, amely viseletet folytatott Ferenc József és Ferenc Ferdinánd, vagy pedig azt a sapkaformát kultiválják, amelyet Rezső trónörökös kezdett, Jenő és Ottó főherceg folytatott, akik tudvalevőleg nagy bonvivánok voltak. A beszéd témakörét kiegészítheti még a bricsesznadrág, amelyet azóta senki sem tud helyesen szabni, mióta Misoga meghalt Pesten; vitatkozni lehet a honvédhuszár tiszti, valamint a cs. kir. közös hadseregbeli tiszti zubbonyok különbségéről; ama galíciai ezred előnyéről, amelynek szabad bajszát borotváltatni; a testőrtisztek fehér köpenyegéről és az ezredek különböző színű parolijáról... És e gyönyörű férfiak (a nők örök ideáljai) közben francia sámpányert isznak, udvarolnak a kasszírnőnek, kikergetik a zsidókat, adósak maradnak a számlával, és hajnalban felgyűrt gallérú köpenyegben, a hónalj alatt cipelt karddal mennek éjjelizenét adni egy ablak alá, és kirukkolás előtt a szolgálati revolverrel halántékon lövik magukat.

A mi tisztünk másféle ember volt.

Kapitány. De már régen törzstisztnek kellett volna lennie... Ismerjük ezeket az öreg kapitányokat, akiknek jóformán semmi tekintélyük sincs a tisztikarban, rendszerint magukban iddogálnak a legénylakásukon, az arcuk rezes, a szemük vérben forog, a legénységen töltik ki bosszús mámoraikat, kutyát dresszíroznak korbáccsal, a lovat bunkósbottal verik, és a kutyamosójuk felakasztja magát a fáskamrában.

A mi kapitányunkat Kazáninak hívták, és a törzstiszti kinevezésében a kutya szenvedélye akasztotta meg.

Minden szabad idejében kártyázott, bár bort vagy egyéb szeszes italt sohasem ivott. Kártyázott az úrikaszinóban, magához való úriemberekkel, de kártyázott a gabonaügynökökkel és más zsidókkal is a kávéházban. Kártyázott éjszaka a "Görbe" kávéházban, a cigánybanda nasivasi bankjában, hajnalban a mulatóhely tulajdonosával, lóháton elment mérföldekre, ha valahol egy pusztán vagy faluban kártyapartiról értesült. Minden pénzét elvesztette, sohasem volt egy krajcárja sem, néha napokig nem evett, de sorsát hősiesen viselte, amíg újra pénzmagra tett szert, és azt a legelső alkalommal elkártyázta.

Összeütötte a rozsdás sarkantyúját, és katonásan jelentette:

- Kazáni kapitány, méltóságos úr szolgálatára. Egy vitás kártyaügyben kérem az úrikaszinó nevében nagybecsű véleményét.

Alvinczi régi ember volt, a kapitányi egyenruha - bár az foltos és piszkos volt, amilyent már a kaszárnyában sem viselnek a kényesebb tisztek - bizonyos hatással volt rá, hogy ülőhellyel kínálja meg az asztalnál a jövevényt.

- Tartson velünk, kapitány úr.

- Köszönöm. Nem szoktam ebédelni.

És ezután az őszes halántékú, daruszárnyráncokkal népesített arcú tiszt merev ülő helyzetben várta, amíg Alvinczi, a meglehetősen kemény sajtot meghámozta.

A züllött úriember ebéd után Szilveszternek egy játszma biliárdot indítványozott. Alvinczi a nadrágzsebében viselt aranypénzek megcsörgetésével adta meg a beleegyezését a játékhoz, amelynél a jegyzői tisztet Patkó Bandi töltötte be. Pacikát játszottak, apró bábukkal, és egy ezüsthatos volt a betét. Az első lökéseknél kitűnt, hogy a züllött úriember oly mesterien forgatja a dákót, mintha ez valaha kenyérkeresete lett volna.

Ezalatt a kapitány megkezdte fontos mondanivalóit a sarokban.

A kapitánynak olyan hangja volt, mint a gordonkának, amely a régi Császár fürdői bálokon biztatta a szerelmi vallomás megtételére a fiatalembereket, ámde szavainak tartalmát korántsem lehet regényesnek nevezni. Igen hosszú és bonyolult kártyatörténetet kezdett el, amely történetnek a hősei Biharban, Hajdúban, Szabolcsban laknak. Minél tovább beszélt a kapitány, annál inkább bonyolódott a történet, holott csak arról volt szó, hogy valaki idejére nem fizette meg a kártyaadósságát. Szinte már úgy tűnt fel, hogy fél Magyarország bele van keveredve az úrikaszinóban keletkezett afférbe.

- Jakabfy Tódor esete óta nem történt ilyesmi - fejezte be a kapitány szavait.

Alvinczi Eduárd bélelt nadrágjában őrzött aranypénzeivel megtanácskozta a dolgot, és mondott valamely közömbös véleményt. A kapitány a zubbonya zsebéből elővette jegyzőkönyvecskéjét, és pontosan feljegyezte Alvinczi szavait. Mikor ezzel elkészült, hangját még mélyebbre eresztette, hogy a biliárdozók valóban mit sem érthettek meg a kapitány szavaiból.

- Méltóságodnak tehát az a határozott véleménye, hogy a kérdéses kártyaadósságot feltétlenül meg kell fizetni? Ezzel tehát végleg elvesztettük ügyünket, a magyar királyi Kúria kimondta a halálos ítéletet.

- Valóban én nem mondtam mást, mint egyszerűen a véleményemet - felelt kényelmetlenül Alvinczi.

A kapitány hangja mind gyászosabb lett:

- Az egész ügyben az a legsajnálatosabb, hogy egy jó magyar ember fog áldozatul esni: egy derék, kifogástalan, lelkes és nemes gondolkozású magyar ember, aki mindaddig, amíg e szerencsétlen afférba keveredett, királya és hazája iránt megtette kötelességét. Sajnos, sohasem volt alkalma kellően kitüntetni magát, hogy országos figyelmet ébresszen hazafias magatartásával, mert a Rákócziak, Bocskaiak kora lejárt.

Alvinczi összevonta a szemöldökét:

- Nem találom olyan súlyosnak az esetet. A kártyaadósság megfizettetik, és a derék magyar ember tovább élhet hazafias kötelmeinek.

A kapitány hangjában némi keserűség volt észlelhető:

- Az is megtörténhetik, hogy még rangjától is megfosztják a szegény áldozatot, pedig az mindig híven teljesítette szolgálati kötelességeit. Tanúbizonyság ez a jegyzőkönyvecske (a kapitány a mellére ütött), hogy dátum szerint az utolsó krajcárig mindig beírta kártyaadósságait. Szerepelnek ebben a könyvecskében ősi családok fiainak nevei, igaz, közönséges zsidók is, ámde mit tehetett volna a jegyzőkönyv tulajdonosa - amikor a zsidók szeretnek legjobban kártyázni Magyarországon?

Alvinczi emberismerő volt, kitalálta, hogy a kapitány egész idő alatt magáról beszélt, ugyanezért fél szemmel figyelni kezdte az embert, mint állatorvos a lovat.

A kapitány csak annyiban volt színész, hogy el tudta titkolni, hogy a ferblijátékban néhanapján három király került a kezébe. (Igaz, hogy már többször csaknem agyonlőtte magát keserűségében, mikor ez a három király is rossznak bizonyult.) Tovább folytatta tehát mondókáját arról a bizonyos úriemberről, aki önhibáján kívül halálra ítéltetett. Szóba hozott egy öregasszonyt, akinek komoly fájdalmakat okozna az eset, ha véletlenül tudomására jutna. Felemlegette Fried Ármint, a "Kiskoroná"-hoz címzett sörház bérlőjét, aki addig jóhiszeműen hitelezett bizonyos ebédeket és vacsorákat: az a kocsmáros nagyot nézne, ha adósáról azt hallaná, hogy az végleg kénytelen adós maradni az ebédek és vacsorák árával. Az illető különösen sok borjúszeletet fogyasztott el, mert néhanapján gyomorgyengeségben szenved. De nagyon csodálkoznának több kávéházban és cukrászdában is, ahol ebéd után az időt kártyajátékkal töltik, ha az illető úriember elmaradna a játszmától.

Alvinczi nagylelkű nyilatkozatot tett:

- Hiszen ha az illető úriember reverzálist adna arról, hogy többé nem kártyázik, tudnék valakit, aki kezébe venné ennek az ügynek a rendezését.

- Nagyon nehéz dolog írást adni az illetőnek - felelt gyöngyöző homlokkal a katonatiszt.

- Nem hinném, hogy írásbeli megállapodás nélkül hajlandó volna az a bizonyos akár a kisujját is megmozdítani.

A tárgyalások itt megszakadtak, mert a kapitány kijelentette, hogy mielőtt végleges nyilatkozatot tehetne, kénytelen "felével" tanácskozni. Ő úgy cselekedett, mintha "fele" a Közbirtokossági Kaszinó udvarán várakozna rá. Egyet-kettőt fordult az udvaron, bánatos szemmel nézegette a világ legmocskosabb komondorát, amelynek bizonyára nincsenek kártyaadósságai, és sorban benézegetett azokba a kocsiszínekbe, istállókba, egyéb épületekbe, amelyek vidéki kocsma udvarán találhatók. Végre az egyik épületben, amelynek deszkafalai régi képes újságokkal és divatképekkel voltak teleragasztva, talált egy rajzot, amely Szevasztopol ostromát ábrázolta. Holt harcosokkal volt telve a vár árka... A halottak tanácsot adtak, a kapitány szilárd arckifejezéssel ment vissza az extraszobába.

Ekkorára azonban már megváltozott a helyzet. A biliárdjátszma abbamaradt, mert a züllött úriembert többször egymás után is kiszólította a teremből a kocsma külső szobájába a kocsmáros - megérkeztek Ispányi bácsi és társai... A züllött úriember ragyogó arccal, mintha a saját ünnepségének tekintené az egész dolgot, járt-kelt egyik szobából a másikba.

- Azt hiszem, jó vásárt fogunk csinálni - súgta oda Alvinczinak, aki elgondolkozva ült a sarokban.

Szilveszter egy utazóládát bontogatott, a szoba közepén térdelve, amelyből írószereket, papirosokat szedett elő, míg Patkó Bandi megmerevedve állt a sarokban. Nagyon elkedvetlenedve nézte az eseményeket.

A kapitányt darab ideig senki sem vette észre, holott őkelme azt hitte, hogy ország-világ figyelme teendő nyilatkozatát várja. Nem, nem várta senki, mintha fertályóra alatt elfelejtették volna azt is, hogy a világon van. Így törpülnek el az események, amikor újak jönnek helyükbe.

- Pardon, hogy alkalmatlanságot okozok - kezdte a kapitány bizonyos otthoniassággal, amely sehogy sem illett e feszült helyzetbe. - Ügyfelem, barátom - igen, legjobb barátom felhatalmazott arra, hogy nevében írásbeli nyilatkozatot adjak, sőt, helyette váltót is adjak erről a bizonyos összegről.

- Mennyiről is volt szó? - kérdezte álmosan Alvinczi.

- Száz forintról van szó és kamatairól.

Alvinczi még egyszer végignézte tetőtől talpig a tisztet, mintha azon gondolkozott volna, hogy megér-e száz forintot az egész ember? A ruházata semmi esetre sem érte meg a kérdéses összegnek a felét sem, de talán odabent, a zubbony alatt akad valami, ami megfelel a pénz értékének?... Alvinczi vizsgálódása befejeztével azt gondolta magában:

- Előbb-utóbb díjnok lesz belőle a dohánybeváltó hivatalban. De üsse kő! szíveskedjék a kérdéses iratot megfogalmazni.

A kapitány a sarokba telepedett, ahol hosszú tollrágás után elkészült az írással. Alaposan megizzadt az üstöke.

- Kár, hogy manapság már nincsenek divatban a lovagrendek, meg lehetne alapítani az Alvinczi-lovagok rendjét - dörmögte a kapitány bizonyos isteni ihlettel, amely akkor szokta némely embert megszállni, ha váratlanul pénzhez jött.

E szavakra Alvinczi homlokáról elrepültek ázott gubbasztó darumadarak.

A züllött úriember ezalatt úgy sürgött-forgott, mint egy násznagy.

Vannak ilyen emberek, akik esztendőkig szürkén, kelletlenül, senkinek se kedvére élnek; még csak a sörházban sem tudnak sikert elérni valamely talpraesett megjegyzéssel, az asztal végére ültetik őket; kedvetlenül hagyja abba az ebéd utáni szundikálást a gazda, ha betoppannak, az asszony rendszerint pörpatvart kezd a szolgálójával jövetelükre - míg aztán jön egy váratlan alkalom, verekedéssel egybekötött követválasztás, tűz vagy árvíz, vagy néha csak egy tűzoltómajális, hogy kitüntessék magukat, tanúbizonyságot tegyenek kiváló képességükről, használhatóságukról, ötletességükről...

A züllött úriember feltűnéséhez Alvinczi Eduárdnak kellett megérkezni. Amint őkelme felült a vörös postakocsi bakjára, a vármegyében nyomban elfelejtették az emberek, hogy a múlt hetekben a züllött úriembert csúf verekedés közepette vetették ki a "Betyár" kávéházból, mert bizonyos emlékezetes jegyzeteket próbált elhelyezni a dominókövek hátán.

Titokzatosan sugdolózott a belső szobában az egyenkint érkező vendégekkel, valamint Alvinczinak jelentgette a külső eseményeket.

- Megjött Phtrügyről Phtrügyi Pál. Kérdem tőle, hozott-e magával tormát. Hát csak kinyitott egy nagy levélhordó táskát, telve iratokkal, bélyeges papirosokkal. Itt aztán csinálhatunk vásárt.

A kapitány eltávozása után Phtrügyi Pálnak nyitott ajtót legelsőbben a züllött úriember.

Egy nagy arc jött a szobába, amely a legváltozatosabb illatokat terjesztette maga körül.

Mértéktelenül nagy volt ez az arc az aránylag kicsiny termethez. Mintha minden étel, amelytől hízni szokott az ember, ezt az arcot táplálta, dagasztotta, fejlesztette volna, a többi tagoknak semmi sem jutott. De része volt az italoknak is ez arc megnövelésében. Hármas tokát neveltek ez arc alá például a hetivásári sörök, amelyeket a falusiak csak a városon élvezhetnek, ezért nem is tudják gyorsan letenni a söröskancsót, ha azt egyszer felemelték. Lehetséges, hogy a hármas toka kifejlesztésében része volt annak a sódarnak is, amely füstön lóg a falusi kéményekben; része volt a vöröshagymának, amelyet bőségesen használnak itt a húsok alá készített zsiradékokba; része volt a fokhagymának, amely nélkül ízletes kolbász, rostélyos nem készíthető - legalábbis az arc illataival hírt adott mindezen kerti véleményekről. Paprika, bors, retek, torma és a különböző mustárok, amelyeket itt a háziasszonyok házilag szoktak elkészíteni, ugyancsak kipárnázták az arcot pattanások és egyéb foltok alakjában. Voltak itt pattanások, amelyekről minden nagyobb szakértelem nélkül meg lehetett állapítani, hogy eredetüket annak köszönhetik, hogy birtokosuk a diót hámozatlanul eszi borkorcsolya gyanánt, de az év- és hónapokbeli ráncok is hagytak némi emléket, ami nem is csodálható olyan vidéken, ahol tiszai kiöntések vannak. A hiányos fogakat fedező lompos, nagy bajusz felett külön tanulmányt érdemel az orr. Ez az orr felszedett magára minden gyaluforgácsból valamit, amit messzi vidékeken lobogtatott a szél a kocsmák ajtaja felett. Az orr pontosan megmondhatta volna, hol mérnek kék vagy lugasszőlőkből való borokat, homoki sillert vagy szlankamenkát. A két hatalmas orrlyuk még akkor is füstölgött az odakünn hagyott pipától, amikor az arc már a szobába lépett, az elvadult, álmatlan éjszakáktól bozontossá válott szemöldökök várakozólag a homlok közepéig szaladtak, és a megmerevedett, kifejezésüket valahol messze elfelejtett szemek bálványnémasággal előrenéztek.

- A legérdemesebb férfiú az egész országrészben - súgta a züllött úriember Alvinczi fülébe. Alvinczi most olyan szagot érzett, amely nagymosáskor érezhető a vidéki házakban.

- Jó helyen járok? - kérdezte a szörnyeteg, mintha eltévesztette volna az utat. - Itt találom azokat, akik a magyar középosztályt megmenteni akarják?

A züllött úriember kezével és lábával integetett, miután nem kerülte el a figyelmét Alvinczi elkedvetlenedése. (A jó úr egyáltalában nem méltányolta az elébe került arcnak azt az ügybuzgalmát, hogy tanúságot tegyen egy negyedszázad elmúlt borterméséről, valamint a phtrügyi torma hírességéről.) Nem kedvelte azokat az embereket, akiket a vadászkutya tíz mérföldnyi kerületben téveszthetetlenül "megállna", mint a vadat.

Phtrügyi Pál azonban egyéniség volt, nem lehetett vele könnyedén elbánni, ha egyszer betette a lábát a szobába. Az arca lejjebb ereszkedett, amikor leült. És a rendkívüli arc csaknem megmerevedve fordult Alvinczi felé.

Felnyitotta a száját, és Püspökladánytól Miskolcig minden vasúti restaurációnak a szaga érezhető volt.

A híres püspökladányi borjúpörkölt, amely a budapesti gyorsvonatot várta forrón párologva, paprikás lében úszva, valamint a még híresebb miskolci marhagulyás, amely zöldpaprikájával, paradicsomával, egészben főtt hagymájával csillapította a tolongó utazók étvágyát, mielőtt vonatjuk a kassai sódar hazájába elérkezett volna.

És rámutatott a jobb karjával a bal karjára, amely bénán csüngött le a vadászkabát ujjában, amely kabát több nemzedéket kiszolgált:

- Ez a béna kar jelképezi a magyar Középosztályt - mondá most Phtrügyi Pál. - Én vagyok az a magyar Középosztály, amely az ónodi gyűlés óta megbénulva várja feltámasztását.

Ugyanekkor előrenyújtotta az egyik csizmáját, amely csodálatosan különbözött a másik csizmától, mintha kölcsönkérte volna erre az alkalomra. És ezen a csizmán valóban olyan hosszú útnak a nyoma látszott, mintha az ónodi gyűlés óta egyhuzamban jött volna az országúton. Magán viselte e csizma a hevesi sarak, a felsőborsodi fekete agyagok és az alsógömöri kavicsok arcképeit. Lóállások, vidéki fogadók hátsó kamrái, sohasem takarított, szalmás udvarok ugyancsak nyomot hagytak a csizmán. Lehetséges, hogy nem is Phtrügyi Pál személyesen tette meg ezeket az utakat, hanem az a bizonyos, akitől a csizmáit kölcsönkérte.

Alvinczi még mindig hallgatott. A kapitány megjegyzése járt a fejében. Vajon felvehető volna-e Phtrügyi Pál az Alvinczi-lovagok közé, ha valakinek komolyan eszébe jutna a rend megszervezése? Nem. Phtrügyi Pál inkább a csárdalovagok rendjében tölthetne be magas pozíciót.

A züllött úriember segítségére sietett barátjának:

- Nos, hoztál nekünk való papirosokat?

- Azokat a kényes papirosokat gondolod? - kérdé némi gyanakvással Phtrügyi Pál. - Nem hoztam, mert előbb azt kell megtudakolnom, hogy milyen célból vásárolja össze ama kényes papirosokat a méltóságos úr. Utóvégre feddhetetlen nevet akarok hátrahagyni utódaimra: nem szeretném, ha valaki halálom után előállana bizonyos követelésekkel. Az én jámbor feleségem olyan ügyetlen, hogy egy skatulya gyufát sem tud magának szerezni. Nem tudna védekezni a kényes papirosok ellen.

A züllött úriember mindenáron üzletet szeretett volna kötni a nagy arcú úriemberrel, mert remélte, hogy tisztességes provízió üti a markát. Ezért némi türelmetlenség volt érezhető a hangjában, amikor kérdezte:

- Hát az a pokrócból varrt útitáska mitől duzzad odakünn, a másik szobában?

- Hja, azokban a családi irataimat hoztam magammal. Oklevéllel, régi pöriratokkal habozás nélkül szolgálhatok bárkinek, így a méltóságos úrnak is. Vannak itt nagyszerű okiratok, amelyeket száz esztendő előtt mondtak tollba az ügyvédek. Jó, kiadós perek, mindegyikben van még legalább újabb száz esztendő.

- Pereket nem veszünk - mondta most igen komoly hangon Alvinczi. - Éppen az örökös pereskedés volt egyik okozója a magyar középosztály tönkremenésének.

A züllött úriember hunyorgatott Alvinczi háta mögött.

- Jóféle papirosokat hoztál, kedves komám.

A kedves komám sok földet bejárt csizmájára fordította rettenetes arcát. A csizma szinte felnevetett rá, mint egy kutya szalonnázó gazdájára. Most a csizma kapta mindazokat az összes illatokat, amelyeket a nagy arc magában rejtegetett.

- Hát ezekkel a kényes papirosokkal úgy vagyunk, hogy nem lehet őket zsákban elvinni, mint a malacot. Kemény őrizet alatt vannak ezek a papirosok: vasládáján ül Dugáli, az örmény uzsorás. Tiszalökön, onnan ugyan sose kaparja vissza senki azokat a váltókat, amelyeket az öreg ott elrejtett. Ezenkívül a zsidók ládái sem arra valók, hogy azokat ok nélkül nyitogassák. Értékes váltók találhatók a várdai takarékban, de Jeremiásnál is, a marhakereskedőnél. Mi, a középosztály szerencsétlenjei, nem azért fabrikáljuk ezeket a drága váltókat, hogy velük tán a törött ablakokat ragasszuk be. Mi, kérem szépen, azért csináljuk ezeket a kényes papirosokat, hogy elhelyezzük őket a zsidóknál, örményeknél meg egyéb uzsorásoknál, hogy aztán lejáratkor eladjuk a feleségünk pendelyét, mert azt tartja a régi mondás, hogy likon kívül jó alkudni; bolond ember záratja be magát, ha nem muszáj...

Alvinczi nem állhatta meg, hogy egy megjegyzéssel hozzájáruljon az egyoldalú beszélgetéshez:

- Sajnos, Vácott jártamban sok jó derék magyar névvel találkoztam az ottani "Intézet" névsorában.

- Az idevalósiakat inkább Illavára meg Szamosújvárra küldözgetik, mert a megyei börtönigazgató komaságban van az ottani igazgatókkal. Tetszik tudni, hogy Magyarországon komaság, sógorság dönti el a dolgok menetét.

Alvinczi mind nagyobb érdeklődéssel nézte a furcsa embert, aki minden felindulás nélkül beszélt az élet súlyos problémáiról, mintha egy akós hordó mondaná el, hogy bánatot, katzenjammert is hordott szerte az országban az örömek mellett.

A nagy arc ismét felemelkedett a csizma nézéséből, és Alvinczinak ismét alkalma nyílt megtudhatni, hogy Magyarországon a fokhagymás kolbász szagát vereshagyma szagával mérsékelik a hozzáértő emberek.

- Ugyanezért én nem is tartom célravezetőnek az egész kirándulást a középosztály megmentésére - mondá ki a határozatot a nagy arc. - A zsidókkal kell összeállani, ők tudják, hol vannak a hamis váltók. Vannak, uram, bőven vannak, egy kufferral vihet belőlük Pestre.

A züllött úriembernek sehogy sem tetszett a beszélgetés új fordulata, kijátszva érezte magát az esetleges üzletből. Ezért kemény hangon szólt rá Phtrügyi Pálra:

- Tehát azt akarod mondani, hogy te sohasem csináltál vekszlit?

Phtrügyi Pál tiltakozólag emelte fel az ép karját:

- Már csak bénaságom miatt is rá voltam kényszerítve. A mi vidékünkön ritkaság a bankó, az ember hetekig nem lát tisztességes úton egy zsidóasszony szemű tízforintosat sem. Kénytelenek vagyunk olyan papirosokat írni, amelyekért valahol, valamerre bankót látunk, így éppen Julianna, a feleségem névnapján jár le egy váltóm az öreg Dugátinál, amely váltóra senki másnak a neve, mint Kormos törvényszéki elnöknek a neve van szépen felrajzolva. Az öreg nagyon megörült a váltónak, mert a lánya a törvényszéki elnöknél van feleségül.

- Hát ez már valami - kacsintott nagy elismeréssel a züllött úriember. - Tudnál tán más ilyen váltókról is?

- Van - mondta, és ismét a csizmája felé fordította arcát, mintha attól kérne engedelmet, hogy elmondhassa azokat az utakat, amelyeket kettesben megtettek. - De előbb szeretném megtudni, hogy mire kellenek a méltóságos úrnak ezek a váltók? Azt csak nem vehetem készpénznek, hogy akad az országban olyan bolond ember, aki az amúgy is régen veszni indult középosztályt megmenteni akarná? Ki törődik itt a középosztállyal? Az apák már belenyugodtak a pusztulásba, szinte rosszul esne nekik, ha az előre látható végzeten valaki változtatni akarna. Megnyugszanak a bajban, mint a beteg ember a betegségben, mert még mindnyájan éreznek elég erőt magukban, hogy a dolgok komolyra fordulása esetén egy pisztolylövéssel megmenekülhetnek a végzet elől. Ha pisztoly nincs is minden háznál, ruhaszárító kötél mindenütt akad. Sok nevető, vidám, gondtalan arcon látni itt a halál sápadtságát - mondta a nagy arcú ember, és ismét felvetette a fejét.

- Ami pedig a fiúkat illeti: itt van Máriapócsi esete. Három fia volt az öregnek, és ő maga már régen elkészült a halálra, arra a napra, amely napon a vizsgálóbíró idézését kézbesíti neki a szolgabírósági pandúr. A legnagyobb fiú ugyanezért elcsente az öreg vadászfegyverét, és egy körvadászat alkalmával olyan ügyetlenül forgatta, hogy a rókára való töltés mind a szívébe hatolt. A második fiú életrevalóbb volt. Megszöktette a szeszgyáros boglyas leányát. A pálinkafőző eleinte hallani sem akart a házasságról, végre is cégtársnak vette maga mellé a fiút, és most az ifjabb Máriapócsi nagyobb zsidó az öregnél, kiadósabban nyúzza a parasztokat. A kérvény már benn van a főispánnál, hogy ősi magyar neve mellé felvehesse a Feldmann nevet is. Ettől ugyan hiába várjuk, hogy tesz valamit a magyar középosztályért. A legkisebb fiú csinálta aztán a legjobban. Az beállott betyárnak. Marhákat lopkod a vásárosoktól, amelyeket eladogat Jeremiásnak. A marhákat még azon az éjszakán levágják Nyíregyházán Sámuel és Tóbiás mészárosok, sohase kerül kézre az úrfi, ha ügyesen csinálja a dolgát. Talán tőle várjuk a magyar középosztály megmentését, aki az országúton leüti a marhahajcsárokat?

- Addig tehát, amíg nekem pontosan el nem mondják, hogy miért szükségesek a nemzet megmentéséhez az én váltóim, nincs vásár. Sőt még ma felkeresem az öreg Dugátit, hogy a váltómat semmi szín alatt ne adja ki a kezéből.

Alvinczi vállat vont. Mire Phtrügyi Pál felállott helyéről, mint akit valami méltánytalanság ért, és kétszeres erővel fújva maga körül, az ajtónak tartott. A züllött úriembert nem zavarta a baromfiudvar szaga sem, amelyet Phtrügyi Pál hirtelen terjeszteni kezdett ruhájából, utánanyomakodott, és fogcsikorgatva a fülébe dörmögte:

- A zsebemből lopod ki a pénzt!

A züllött úriember azután alaposabban vette szemügyre a külső szoba vendégeit, és rövid válogatás után onnan csakhamar betologatott valakit, akit bizalomgerjesztőnek gondolt.

Nagy szemhunyorgatással állította Alvinczi elé a bizalomgerjesztő úriembert, mint valami balekot, akivel minden bizonnyal jó üzletet lehet kötni.

A kérdéses úriemberen meglátszott, hogy valamikor fel volt véve a bálrendezők névsorába, de az sem lehetetlenség, hogy valamely kisebb járási székhelyen ő volt maga a bálelnök.

Pepita nyakkendője, bár az meglehetős foszlott állapotban volt, bizonyos gavalléros elhatározással volt megkötve, és mindazokat az illatokat magával hozta, amelyek borotválkozás fejében megszerezhetők a vidéki borbélyműhelyekben.

Igen magas inggallérja volt, amilyent a divatkirályok a nyak ráncosságának eltüntetése végett javasolnak. (Dalolva szokták vasalni ezeket a gallérokat a jó háziasszonyok, hogy a vasalónak eszébe ne jusson égetni.)

Ám legfeltűnőbb az úriemberen fordított barkói voltak...

Az ilyen oldalszakállakat, amelyek számos göndörödést mutatnak akkor is, ha egyébként sima szőrzettel jöttek a világra, gyakran látni a megyei hivatalokban, szolgabíróságoknál, dohánybeváltóknál. Pontosan mutatják azokat a mély gondolatokat, amelyeket tulajdonosuk pödörítés közben magában elraktároz. A bajusz pedig szőke és fodrozott volt, hogy az embernek okvetlenül a bécsi keringők melódiái jutottak eszébe, amely keringők akkoriban érkeztek el erre a vidékre, mint például a Gigerl-mars is.

Kék szemek nyíltak az arcból, amely kék szemek nem mutattak se álmatlanságot, se búskomor gondokat, inkább népkerti, tejhabos sétákra, fürdői, tóparti kirándulásokra, erdei majálisokon való fuvolázgatásokra emlékeztetnek. Az úriembert még nankingsárga lovaglónadrág, acélgombbal díszített csizma és zsakett egészítette ki. Negyvenöt éves volt, de sokkal fiatalabbnak látszott, mert bizonyára nem tartozott azok közé, akik felesleges fájdalmakkal pusztítják magukban az életerőt, a köznapi dolgok iránt való fogékonyságot.

Mielőtt az úriember - a züllött férfiú meghívására - a Közbirtokossági Kaszinó belső szobájába lépett volna, éppen érdekes szórakozásba volt elmerülve. Arról volt szó, hogy megjelenhet-e valaki társadalmi összejövetelen sárga cipőben.

- Nem, nincs párja a fekete bergsteiger cipőnek, majd mindjárt megindokolom - mondá vitatkozó társának, és átlépte a küszöböt.

Virág Elemér volt, több predikátum tulajdonosa, szerencsétlen családi körülményei miatt - apja sikkasztott - nem vihette többre megyei útmesterségnél, ezt az állását is ott kellett hagynia, mikor a főispán kocsija felborult, és a főispán lábát törte.

- Á, milyen szerencse! - kiáltott fel, mintha véletlenül találkoznék Alvinczival egy vasúti állomáson. - Én már régi tisztelője vagyok méltóságos úrnak. Versenylovait többször táviratilag fogadtam a nagyobb díjakban, sajnos, a postamesterek nálunk nem megbízhatók. Mindig elkéstem, amikor nyertem volna.

Alvinczi szemügyre vette az úriembert. Egyelőre nem talált rajta kifogásolnivalót, amiért az új lovagrendbe beiktatható ne volna.

A bodros úriember oly gondtalanul csevegett tovább, mintha arról akart volna bizonyságot tenni, hogy ezen a vidéken is ismerik a jó társaság szabályait:

- Engedje meg reményleni méltóságod, hogy szerencsénk leend a Köztirtokossági Bálon. Igaz, hogy nem mindenki járja még kifogástalanul a valcert és a polkát, sokan ragaszkodnak a régi idők toborzós, kopogós, juhászos, huszáros táncaihoz, de a fiatalság már kivétel nélkül tudja a mazurkát, sőt néhányan a Nagy Mazurt is járjuk. Ami pedig a francia négyest illeti, azt én szoktam rendezni. Rendszerint egy esztendeig, a következő Közbirtokossági Bálig beszélnek erről a négyesről vidékünkön. És az emberek törik a fejüket, vajon micsoda új "figurát" találok ki a következő bálra. Nos, az idei Közbirtokossági Bálnak az lesz a slágere, hogy az egész kólónt kivezetem a bálteremből a kálvinista templomhoz.

A züllött úriember, aki Alvinczi háta mögött foglalt állást, türelmetlenül hunyorgatott Virág Elemér felé, mint vizsgán, az igazgató mögött, a tanár a rossz diák felé.

- A méltóságos úr maga is híres csárdástáncos...

- Hja, ezt nem tudtam - felelt hirtelen lehangoltsággal az egykori útmester. - Egyetlen túrtáncot sem kedvel?

Alvinczi válaszadás helyett az ablakhoz állott, és onnan a megeredő hóesést nézegette.

Szép, nagy, nyírségi hóesés volt, amelynek láttára a fuvarosok az útszéli csárdákban hirtelen pokoli káromkodásba kezdenek; a fatolvajok az erdő felé sompolyognak; a régi lóbőrből való csizmák nyekeregni kezdenek a padlásokon; a köszörűkő forogni kezd; a tiszai bevágásoknál való állomásokon nagy üstökben főzik a gulyáshúst a kocsmárosok, mert napokra elakad a személyvonat.

A züllött úriember némi felindultsággal lépett most Virág Elemér közelébe, és fojtott, indulattól remegő hangon dörmögte:

- Te is a zsebemből akarod kilopni a pénzt? Ördög vigye a táncaidat, elő a hamis váltókkal!

- Vannak - felelt vicces hangsúlyozással Virág Elemér. - De hogy hol, azt magam sem tudom...

A züllött úriember Alvinczi háta mögött gesztikulált:

- Megbolondultál? Nem tudod, hol vannak a hamis váltók?

Virág Elemér most már még viccesebben, zsidós hangsúlyozásra fordította a szót:

- Mi az, hogy hamis váltók? Írtam én valaha mást is az életben, mint tréfli vexlit? Ki az istennyila ad kölcsön az én úgynevezett becsületes aláírásomra? Bizony ráírogattam a barátaim nevét, legszívesebben azokét, akikről bizalmasan értesültem, hogy rövid időn belül Amerikába készülődnek evőeszköz-tisztítás végett, vagy még messzebb, deszkaaszalás céljából, a másvilágra.

- Te gazember! - hörögte a züllött úriember. - Hát nincs egyetlen használható hamis váltód sem? Te is azon töröd a fejedet, mint az a kapcabetyár Phtrügyi Pál, hogyan károsíthatnál meg engem?

Virág Elemér bizonyos rezignációval felelt:

- Nézd, pajtás, te is tudod, hogyan mennek az ilyen dolgok, hiszen magad is eleget próbáltad, amíg lehetett... Az ember csak számon tartja a névnapokat, a házassági évfordulókat, a bálokat, a temetéseket, miegymást, amely alkalmakkor az embernek jó barátai elérzékenyülni szoktak. Az embernek azért van szája, hogy beszéljen. Elmond egy-két pohárköszöntőt, felemlegeti azokat a meleg barátságokat, amelyekkel már az ősök, az apák és a nagyapák is voltak egymás irányában, megtáncoltatja a kövér feleséget, a vénasszonyt, a seprőnyelet, leguggol játszani azokhoz a kedves, kis okos gyermekekhez, akik ilyenkor minden házfedél alatt találhatók, és lehetetlen, hogy ne kínálkozzék egy érzékeny pillanat, amikor az ember bevallhatja a jó barátjának, hogy távollétében, miután többször hiába kereste, miután a szükség törvényt bont: kénytelen volt felírni jól sikerült aláírását egy darab papirosra... Előfordult már, hogy nem volt eléggé érzékeny a vallomás pillanata, és puskát fogtak a töredelmes bűnösre, még akkor is, ha az térdre vetette magát... Ilyenkor az időre kellett bízni a dolgok rendbejövetelét. Én minden barátomnak be szoktam vallani, még a lejárat előtt, ha váltóra írtam a nevét. Értsd meg, még a lejárat előtt - mondá Virág Elemér olyan hangsúlyozással, mintha valamely örök igazságot hirdetne.

A züllött úriember csak ennyit felelt:

- Mars ki!

Alvinczi még mindig kedvetlenül állott az ablaknál, nem így gondolta ő a nemzetmentés munkáját... Az aranyait céltalanul csörgette bélelt nadrágja zsebében. A züllött úriembernek darab idő óta már csak a lábát nézte, amely láb még mindig fáradhatatlanul szaladgált, mint egy kiéhezett ügynök.

- Itt van az öreg Ispányi, avval nem vallunk szégyent.

Így szólt a züllött úriember, és karonfogva hozott a szobába egy ócska paplant vagy valami kopott rókabőrt, amely hektikás ember ágya elé volt terítve.

Ispányi bácsi nem sokat mutatott külsőleg, mint általában nem sokat mutatnak a szolgabírósági írnokok, akik vénségükre kerülnek hivatalba.

- Ez az úr már ült is váltóhamisításért - mondá pazarul a züllött úriember, amikor Ispányi bácsit Alvinczi elé állította.

A kérdéses férfiú szerénykedve lesütötte a szemét, mintha nem érdemelné meg a dicséretet.

Körülbelül annyi esztendős volt, ahány kártya van a tarokk-kártyában.

Bár ruházata sok kifogásolnivalót engedett, arca oly tiszteletre méltó volt, hogy az ember önkéntelenül arra gondolt, vajon miféle királyi kitüntetést őrizget az úriember otthon az asztalfiókjában: tán csak egy egyszerű, írásbeli elismerést, de az sem lehetetlen, hogy a nagyságosi címmel járó tanácsosságot!

Vannak ilyen arcok, amelyek hivalkodás nélkül, de még álmukban is azt szokták hirdetni, hogy egyetlen dolog van, amiért érdemes élni, és ezt becsületnek hívják.

Feje tetején a kopaszságot úgy takarta el, hogy egyik oldalról átfésülte a haját a másik oldalra, az alvégről a felvégre, mint mondani szokás. Ezenfelül "zekszer"-be volt fésülve a füle mellett a haja, mint azoké a drágalátos, régi magyaroké, akiket fakó arcképalbumokból ismerünk, arcképük mellett egy szalag vagy kokárda, amelyen Garibaldi vércseppje barnállik. A szeme kerek, őszinte tekintetű, mintha soha életében nem hazudott volna, és most nagy bánatot fejezett ki: régi magyarok bánatát, akik Kufsteinből vagy Josefstadtból jöttek haza, és sarkantyús stivlit találtak a házuk küszöbén. Valami őszes Kossuth-szakállféle is látszott a nyakán, amelynek egyes szálai kikandikáltak a láthatatlan gallérjából, de lehetséges, hogy ez a szakáll csak annak a rossz borotválkozásnak a maradványa, amelyet kerek kis katonatükörből szokás végezni. Az orrán nyoma sem a forró ételeknek, valamint hideg italoknak, gondolkozó orra volt, mint Cicerónak.

(Mindezekből az tűnnék ki, hogy a bemutatott férfiú olyan ember, aki megérdemli, hogy lovaggá üttessék, azonban a kutató szem mégiscsak észrevett rajta egy hibácskát, mint a főtt tojás héja alatt is néha üres részeket találunk.)

Ez a hibácska pedig nem volt más, mint a tiszteletre méltó férfiú bajusza.

Nem is lehetne őt komolyan bajusznak nevezni, inkább bajuszkának mondhatnánk, mert körös-körül volt beretválva, csupán az orr alatt maradt meg belőle két drótszerű nyúlvány. A bajusz, becsületére legyen mondva, ősz volt; a bajuszsötétítő medicinákból nem ismert mást, mint a Roykó-féle tiszafüredi pedrőt, de ki látna előre a jövendőbe, hogy mikor jut eszébe ennek a bajusznak a szélhámoskodás, hogy feketére subickolja magát a járási székhely kasszírnőjének a kedvéért? Határozottan gyanús volt ez a bajusz, vén kakasnak a bajsza, amely még nem akarta elfelejteni, hogy egykor azt mondták neki: "Félre, bajusz, csókot kapsz!" Ez a bajusz egy könnyelmű cimbora jelenlétét példázta: a cimbora elcsalogatja magával mindenféle gyanús helyekre a tisztességben megőszült arcot, sőt a vértanúságot mutató "zekszereket" is... Alvinczinak nem nyerte meg tetszését a jelentkező úriember bajsza, sőt csaknem sarkig érő kabátja sem, amelyet bizonyosan kölcsönbe kapott erre az alkalomra, hogy elfödje vele hiányos ruházatát.

Alvinczi ímmel-ámmal figyelt Ispányi bácsi előadására:

- Mióta az a szerencsétlenség történt velem - mondá a jelentkező, mintha élettörténetét folytatná, amelyet valahol egy vasúti állomáson kezdett el mesélni -, nem foglalkozom mással, mint a lutrizással. Van itt egy paraszt, aki annyit nyert a lutrin, hogy csinos kis birtokot vásárolt magának a Forgách-féle uradalomból. Igaz, hogy azóta mindenki lutrizik, csak a paraszt nem, de még senkinek se sikerült akár egy rongyos extrátóra, akár egy ambócskára, akár egy székóternóra szert tenni. Én nem halok meg addig, amíg ki nem vágom a zsákot Temesvárott, mint Farkas Menyhért.

- Lesz belőle ecetágy - felelt Alvinczi, ismét az ablak felé fordulva.

A züllött úriember, hogy megmutassa, miszerint ő is jártas a magyar példabeszédekben, ezzel fordult a lutrizóhoz:

- Vesztedre haraptad el az egér fejét, itt bizony egy lukas hatos sem jár ki azért, hogy ellutriztad. Hoztál-e magaddal olyan papirosokat, amelyekről szó van? - kérdezte, és szemöldökét felfelé rángatta, mintha dróton járna.

A tiszteletre méltó férfiú egy római szenátor büszkeségével csóválta meg a fejét:

- Nem hoztam magammal papirosokat - de csinálhatok éppen annyit, amennyit a méltóságos úr megrendel. Én már nem dobom ki a pénzem haszontalanságokra, mint például a váltóblanketta. Kinek-minek? Még Vak Laji is kinevetne vele. De ha kapok költséget bélyeges papirosra, nagyon szívesen ráírom akárkinek a nevét a vármegyében. Úgy ráírom, hogy az illető maga is megesküszik, hogy a saját névaláírása. Van itt egy csomó úriember, aki jóformán tőlem tanulta meg, hogyan kell a váltót korrektül kiállítani. A tanítványaimnak a névaláírását ne tudnám utánozni? Az egyiket megtanítottam, hogy magasan kezdje a kezdőbetűt, aprón végezze. A másikat olyan manupropriára oktattam, amelyben benne foglaltatik nevének két kezdőbetűje. Tanultak tőlem imponáló névaláírást nemcsak falusi jegyzők, de városi ügyvédek is. Minek bíbelődnének évekig, rongálnák a drága papirost, amíg a helyes névaláírásukra rátalálnának? Én megmutatom nekik nyomban. Feldmann, a pálinkafőző, az én utasításom nyomán most már úgy írja alá a nevét, mint Bethlen Gábor erdélyi fejedelem.

- Későre jár az idő, majd holnap folytatjuk a tárgyalásokat - mormogta Alvinczi, és aranyaival bajlódott.

A züllött úriember vállat vont, és két üres tenyerével mutatott a háttal álló Alvinczi felé, amelyből megértette a jelentkező, hogy nincs keresnivalója. De még egy kísérletet tett. Közelebb lépett Alvinczihoz, és titokzatos hangon kérdezte:

- Vajon nincs szüksége méltóságodnak egy kitűnő bankóhamisítóra? Jenei, a fotográfus, most éppen szabadságon van...

Alvinczi láthatólag nagy önuralommal megcsóválta a fejét.

- Hát ez volna az a magyar középosztály, amelyet én megmenteni akarok? Ezek a cégéres gazemberek? - tört ki Alvincziból a szó, amikor a vendég háta mögött az ajtó bezáródott. - Hol vannak azok a szép, szemérmes, hallgatag férfiak, akik inkább a belüket hagyják kirángatni a lopott rókával, mintsem elárulják, hogy valaha könnyelműek, gyengék, emberek voltak? Hol vannak azok a jobb sorsra érdemes családapák, akik álomtalan éjszakákat töltenek abban a gondban, hogyan iskoláztassák gyermekeiket? Hol vannak azok a szép, szomorú emberek, akik önhibájukon kívül veszítették el őseik vagyonát, biztos fedelüket, családjuk jövendőjét és a maguk jelenét? Hol vannak ők, a régi udvarházak lakói, akik azért adták magukat tétlenkedésre, mert úgysem szolgálhatták volna meggyőződésük szerint hazájukat? Hol vannak azok a vértanúk, azok a szentek, azok a csodálatra méltó férfiak, akik benépesítették a régi Szent Magyarországot, tűrtek börtönt, üldöztetést, mellőzést, de politikai hitvallásukból nem engedtek? Hol vannak a nemes jellemű, fennkölt gondolkozású férfiak, akik valaha fegyvert fogtak önmagukra, mert nem tudtak megalkudni az élet becstelenségeivel, komiszságaival, lealázó helyzeteivel - mert nem akartak sem bűnösök, sem megbélyegzettek lenni? Hol vannak azok a férfiak, akiknek egykor sírkövére majd azt fogják vésni: Minden elveszett, csak a becsület maradt meg.

- Azok, kérem, régen Amerikába szöktek! - szólt közbe a züllött úriember, aki meglehetősen epésen, mint egy pórul járt ügynök, hallgatta Alvinczi kifakadásait.

- Még vannak tisztességes emberek Magyarországon! - szólalt meg ekkor váratlanul Patkó Bandi, aki idáig szinte megfeszülve állott egy sarokban. - Ezek a csúf öregemberek, akiket itt láttunk, csak a régi Magyarország vétkeit hozták magukkal, de nem erényeit. Ezek azok, akik Vízkereszt napján nem a három királyok nevét írják fel az ajtó szemöldökfájára, hanem azt, hogy: "Minden mindegy." Undorodom tőlük, mert még csak küzdeni sem akarnak a sár ellen, amely szájukig ér. Ez a sok hitvány lókötő zárja el előlünk, fiatalok előtt az utat. Ezek erőszakoskodnak, mert ősz hajuk van, ezek rimánkodnak kegyelemért, ha letaszítjuk őket a gyalogjárdáról.

Ma sem lehet tudni biztosan, honnan vette Patkó Bandi ezt a bátorságot, hogy a tiszteletre méltó gyülekezetben megszólaljon - annyi bizonyos, hogy felnyitotta a száját, és nem fogta be akkor sem, amikor a züllött úriember különböző grimaszokat kezdett, orrához emelgette kezét, mint a gyerekeket szokás gúnyolni, füléhez tartotta tenyerét, mintha rosszul hallott volna. Alvinczi csak fél szemmel nézett Patkó Bandira, és arcából nem lehetett megítélni, hogy mit gondol magában...

- Rossz levegő van itt, gyerünk innen - mondá ki a határozatot.

A züllött úriemberen hirtelen különös változás ment végbe: vakmerően Alvinczi elé plántálta magát:

- Méltóságodnak nincs oka itt a levegőre panaszkodni, mert méltóságod itt csak vendég. Ez a Közbirtokossági Kaszinó helyisége.

Alvinczi kimérten felelt:

- Nagyon örülnék, ha a vendéglátásért valamely formában kifejezhetném hálámat a Közbirtokosok Kaszinójának.

- Ezt nagyon könnyen megteheti méltóságod - kapta fel a szót a züllött úriember -, ha nyélbe üti a vásárt az itt megjelent úriemberekkel, akik mind oszlopos tagjai a Kaszinónak.

- Ezekkel az úriemberekkel nem vagyok hajlandó többé szóba állni - felelt hidegen Alvinczi.

- Úgy? - kérdezte különös hangon most a züllött úriember. - Tehát szakadjon az én nyakamba minden ódium, minden szemrehányás engem érjen, mert idebolondítottuk őket, megzavartuk békés, szorgalmas munkájukban őket, sőt talán feldúltuk családi nyugalmukat is?

Alvinczi egykedvűen dobolt az ablakon, azt nézte, hogyan fogják be az udvaron lovait a postakocsiba. A züllött úriember is észrevette ezt, azért hevesebben, követelőbben folytatta szavait: - Méltóságod nem tudja, hogy kivel beszél, mert utóvégre idegen ezen a tájon. De én idevaló vagyok, gyermekkoromtól fogva ismerem az itt bemutatott úriembereket, akik a fél lábuk kisujját sem dugták volna ki a paplan alól egy ismeretlen Alvinczi kedvéért, de igenis felkerekedtek az én hívásomra. Itt én vagyok a bűnbak.

- Ki fogja Phtrügyi Pálnak megmagyarázni, hogy kezdettől fogva az orránál vezették? Vajon mivel érdemelte meg méltóságodtól ez a tiszteletre méltó férfiú azt, hogy bolonddá tegye? Ki fogja megvigasztalni síró feleségét, aki otthon bizonyosan azt hiszi, hogy a gazda megszökött az utolsó borjú árával, hogy azt elkártyázza a Nemzeti Kaszinóban? És a gyermekek, ezek az édes kis apróságok, akik könnyes szemmel nézték, hogyan pakolja össze szeretett apjuk családjuk ősi iratait, valamint a nagy reményű családi periratokat, amelyekből még mindig lehet valami, mert hiszen a kapanyél is elsül - a gyermekek kitől kapják meg a kérdezett vásárfiát?

- Éntőlem bizonyára nem - felelt megátalkodottan Alvinczi.

- Tehát nem hajlandó méltóságod régi családi pöriratokat vásárolni? - És mintha választ sem várna, így folytatta mind fenyegetőbb hangon, a züllött úriember. - Virág Elemér barátunk pusztán szemérmetességből nem akart vallomást tenni. Én nagyon jól tudom, hogy vannak hamis váltói, amelyeket könnyűszerrel össze lehetne szedni, ha méltóságod e célra bizonyos összeget rendelkezésre bocsátana... Tehát Virág Eleméren sem akar segíteni?

- Kösse fel magát a himpellér - felelt vállat vonva Alvinczi. - Legalább valakit elvisz az ördög.

- Most már nyilvánvaló, hogy itt mi mindannyian egy körmönfont szélhámosság áldozatai lettünk. Svindli, nyomorult svindli az egész dolog. Közönséges szédelgés a magyar középosztály megmentése, mint asszekurációs ágens vagy varrógépügynök szédíti a balekokat. Mindnyájan be vagyunk csapva! - ordította teli tüdőből a züllött úriember.

- Hallja! - kiáltott fel Alvinczi, és felemelte az öklét.

A züllött úriember az ajtó felé hátrált, kiugrott azon, és odakünn lármás hangon kezdett magyarázni künn lévő cimboráinak, mire azok kopogtatás nélkül a szobába rontottak, elöl a züllött úriemberrel, aki vérben forgó szemekkel ordította:

- Hé, ez nem kocsma, ez a Nemesi Kaszinó.

- Ki hívta ide ezt az embert? - kérdezte a nagy arcú úriember, és végigmustrálta a falakat.

- Akárhogy nézem, nem közénk való! - állapította meg Virág Elemér, és gavallérosan fújt bele a zsebkendőjébe.

Ispányi bácsi is mondani akart valamit a háttérben, de erre már nem volt ideje, mert Patkó Bandi, mint egy elszabadult farkas, rávetette magát a szobába tódult társaságra. A legkeményebb pofonokat a züllött úriember kapta, miután ő állott legelöl. Csakhamar a földön feküdt. A nagyarcú hátára kapta az ütlegeket, miután arcát gondosan elfordította a csata alatt. Virág Elemér a pakombartjából áldozott, míg Ispányi bácsi a kályha mögé állott, olyan ártatlan arccal, mintha semmi köze se volna a dologhoz, csak véletlenül emelte fel a botját.

A postakocsi éppen kellő időben az ajtó elé állott, miután Alvinczi bőségesen fizetett a kocsmárosnak.

A falu végén azonban meg kellett állni a postakocsinak, valaki elvágta az egyik istrángot, amely most elszakadt. Amíg a kocsis az istránggal bajlódott, futólépésben érkezett meg a falu felől a züllött úriember.

- Egy kis félreértés volt az egész, amely úriemberek között is elő szokott fordulni - mondá lihegve.

Mintha mi sem történt volna, a kocsiban ülők nagy elképedésére, szótlanul felkapaszkodott a bakra.

- Csak a kutyámat sajnálom, amelyet a nagy zűrzavarban valaki ellopott - mondá bizalmaskodva a kocsisnak. - Bizonyosan a vén gazember Ispányi volt a kutyatolvaj.

Ismét utazott a vörös postakocsi... Habár a bennülők nem voltak olyan jókedvűek, és megelégedettek, mint akkor, amikor a kocsi először járt velük e tájon. Elvitte az ördög a reménység tengericsutkáit a padlásablakból - a jóízű gondolatokat a fejekből. A táj mind borultabb lett.

Ó, Nyírség, ó, Magyarország, te tündéri panoráma, miért szálldos vissza a lelkem mindvégig régen látott tájaidra?

Nem adtál magadból egy talpalatnyi földet sem, mégis jobban szeretlek téged, váltakozó táj, mintha uradalmaim terülnének el öledben. Változatos táj vagy, te, amilyen örök változatossága a kalendáriom, amely az én időmben még az ablakszögön függött, és Luca-napi vásárkor került a házhoz, hogy szórakoztató mondanivalóival az első tavaszi napig elmulattassa a tető alatt meghúzódó családot. Télen nincs is mit keresni ezen a tájon, mert olyan az, mint ama történelmi korszak, amikor a nemzet mély álomba merült, hogy erőt gyűjtsön a további viszontagságokhoz. A nagy lángra lobbanások után, a Rákóczi-, Kossuth-felkelések után következtek el a nemzetnek telei, amint a tájékra jött a hó, midőn az utolsó pásztortűz is kialudt a messziségben. A téli tájkép - behavazott kocsmáival, messzi, szinte elvesző tanyaházaival, úttalan útjaival (amelyeken csak ritkán hangzik fel ama ismerős nóta, hogy: Befútta az utat a hó, céltalanul fut a fakó...), fagyos nádasaival, a kocsiktól nehezen búcsúzkodó falutornyokkal, a fagyott rongyokba burkolódzó madárijesztőkkel, a maguk után emlékezetes lábnyomokat hagyó favágókkal, megnépesedett varjúcsapatokkal, a téli tájkép itt manapság is azt példázza, hogy a magyar ember nem arra született, hogy az esztendő minden évszakában dolgozzék. Ha koplal is, az éhséget könnyebben elviseli télen, mert kevesebbet mozog. Ha pedig van szalonnája, bora, ilyenkor hízik fel, hogy majd az elkövetkező dologidőben legyen mit leadni testéből. Magyarország télen még mindig felveszi az elmúlt századok képét, az utazó szinte várja minden útfordulatnál a csengős forspontot, a jobbágyok girhes lován szánkázó, farkasbundás földesurat, a kurucos öltözetű pandúrokat, akik megkötözve hajtják maguk előtt a szegénylegényt; azután várja a nyulat vivő cigánypostást, a pántlikás- vagy gyűrűszsidót, amint fütyülve megy el az uradalmak mellett, amelyek valamikor majd az övéi lesznek; várja a csizmadialádákon terpeszkedő, kövér vásárosasszonyokat, a nyurgán ballagó vándordiákot, a sompolyogva járó szökött katonát, aki betyárok tűzrakását kémleli a messzeségben; várja a pattogva hajtó szolgabírót, aki a kocsiülésből hirdet ki ítéleteket fedetlen fejű parasztok előtt, várja a korgó gyomrú tolvajokat, akik zsákjaikkal tovairamodnak, várja a részeg embert, aki emberemlékezet óta támaszkodik a kocsma falához... Ó, Magyarország nem olyan ország, amely egykönnyen változzon akár száz esztendők leforgása alatt. Az apák kabátjait, nadrágjait, csizmáit és meggyőződéseit szívesen viselik tovább a fiak. Alig találnának valami újítást az ősök, ha visszatérnének a téli temetőkből, legfeljebb a házi gyertyaöntés ment ki a divatból, petróleummal világítanak.

- Ha pár évtizeddel korábban élünk, huszonötöt csapatnék a hajdúimmal erre a züllött fráterre - dörmögte Alvinczi a vörös postakocsi belsejében.

- Majd megrakom még egyszer, hogy nem felejti el - ajánlkozott Patkó Bandi.

A szerény és hallgatag Szilveszternek más volt a véleménye.

- Dobni kell neki néhány forintot, és menjen isten hírével.

- Hát légy szíves elintézni a dolgot, amint a város határába értünk. Nem akarom, hogy a kocsimon lássák ezt az embert a székvárosban.

Csakhamar mutatkoztak is a nemzetiszínűre festett vámsorompók, a kutyapecér háza, a vályogvető gödör és a szélmalom, amely dolgok a város közeledését jelentik Magyarországon.

Szilveszter rákopogott a kocsisra, mire az megállott. A züllött úriember, úgy látszik, tudta a magáét, hívás nélkül leereszkedett a bakról, és azon mesterkedett, hogy a postakocsi ajtaját kívülről kinyissa. Ez nem sikerült neki, mert belülről tartotta Patkó Bandi keze. Szilveszter ezalatt kiszállott a kocsi másik oldalán. Néhány lépésnyire távolabb vitte a züllött úriembert, és elkezdődött a tárgyalás.

Ha nem tudnánk mindnyájan, hogyan szokott lefolyni az ilyen tárgyalás, amikor valaki jogtalan pénzköveteléssel áll elő, akkor sem mondanánk el a tárgyalás menetét. A szerző is, az olvasó is megelégelte a züllött úriember szereplését, hagyjuk őt eltűnni abban az ismeretlenségben, amely Magyarország udvarán éppen úgy, mint más udvarokon, a házak mögött kezdődik, ahol a szennyvizes árkok, a kiirthatatlan gizgazok, az évről évre megjelenő bozótok kezdődnek. Csak annyit kell feljegyeznünk a tárgyalás menetéről, hogy jóformán Szilveszter részvétele nélkül folyt le. A züllött úriember beszélt, ő volt a vádló és védő egy személyben, nem kímélte a szónoki fordulatokat sem és a gesztusokat, mintha a távoli vámőröket akarná meggyőzni igazságáról. Végre egy mellékúton távozott a város felé...

- Igaza volt méltóságos úrnak. Ez volt a legszemtelenebb ember, akivel Magyarországon találkoztunk - mondá Szilveszter, amint a kocsiban ismét helyet foglalt.

...A székvárosban rossz hír várta Alvinczit.

Az "Európa" fogadó kapujában egy síró-rívó úriasszony fogadta a vörös postakocsit, aki még hatalmasabb kétségbeesést fejtett ki, mikor Alvinczi a kocsiból kiszállott. Kísérteties szemrehányással emelte fel a két karját, ekkor látszott, hogy arca még nem elég hervadt, sőt némileg csinosnak mondható.

- Én Szukiné vagyok, az uram ma délben agyonlőtte magát, mert méltóságos uram nem rendezte idejében a váltóit.

A tragikus eset megdöbbentette Alvinczit, sőt Patkó Bandi is lehorgasztotta a fejét, nem, ezt még ő sem tette volna fel a telekkönyvvezetőről. Csak a hűséges Szilveszternek volt helyén az esze és a szíve; karon fogta a kétségbeesett úriasszonyt, és bevezette az üres vendégszobába, ahonnan darab idő múlva némileg megnyugodva távozott a váratlan özvegy.

- Rossz végzetem hozott erre a tájra - dörmögte Alvinczi, amint az úti ruhákat levetette magáról, és átvette postáját a pincértől, aki isten tudja, milyen ötletnél fogva, ezüsttálcán szervírozta a hatalmas levéltömeget.

Nagy posta volt. A legnagyobb posta, amelyet e napon a székvárosban valaki kézhez kapott. Voltak benne vastag, többszörösen lepecsételt levelek, amelyek láthatólag mindenféle okmányokat tartalmaztak. De akadtak levelek, amelyek a fotográfus kuvertájában érkeztek, amelyekben nyilván arcképek voltak, amint egy úriember elküldi kérvényével együtt a maga, valamint családtagjai fotográfiáját. Némelyik levélből bírósági idézőlevelek, másokból ügyvédi felszólítások, közjegyzői óvatolások hullottak ki. Éjszakai órákban írt, hosszú élettörténetek mutogatták felhígított tintával írott szarkalábjaikat a kockás papirosokon, amelyeket olyan városvégi boltokban árulnak, ahol kocsikenőcsöt és ostornyelet is kapni. Majd előkerültek házilag készült, csóka formájú kuverták, amelyekben megsárgult papirosdarabokra írt valaki, valahol, lúdtollal, akinek állítása szerint nincs már más reménysége a földön, mint az Alvinczi nemzetmentési akciója. Mit tudjátok ti, boldog, névtelen emberek, akiknek adresszét legfeljebb az Egyetértés kiadóhivatalában tudják, hogy mennyi levelet kap olyan ember, akinek lakcímét sokan számon tartják az országban! Milyen művészettel, meggyőzően tudnak levelet írni az emberek, mikor a saját legfontosabb bajukat adják elő...

- El kell innen mihamarább utazni! - dörmögte Alvinczi, de éppen akkor jelentette a kocsis, hogy a postakocsi a kerékgyártó reperálására szorul, legalább egy napig tart a munka.

Alvinczinak tekintete most a sarokban testőrként álló Patkó Bandira tévedt. Elérzékenyült, amennyire Alvinczi elérzékenyülni tudott:

- Hát magának, fiam, mivel háláljam meg önfeláldozó ragaszkodását? Akar velem a fővárosba jönni, hol én gondoskodom jövőjéről? Szükségem van a hűséges emberekre...

Patkó Bandi elpirult... Élete vágya teljesülne tehát egy véletlen folytán?

Alvinczi elgondolkozva lépegetett fel és alá a szobában. A messzeségbe nézett, pedig nem szerette a színészi pózokat.

- Mert nem hagyom abba azt a munkát, amelyet magamban kiterveltem. Sokkal jobban szeretem hazámat és fajtámat, semhogy lemondanék a magyarság megmentéséről az első csalódás után. Belátom, hogy rossz helyen kezdtem el a dolgot. Az Ó-Magyarországot akartam talpra állítani, pedig annak ideje lejárt. Hagyjuk békén pihenni a holtakat. Az itt maradt és még látható Ó-Magyarország majd lassan sírjába ereszkedik. A fiatal, a jövendő Magyarországért kell dolgozni.

Hosszabbakat lépett, és tervezgető hangja mind magasabb lett, amint Patkó Bandira szegezve szemeit, így folytatta:

- A fiatal Magyarországnak leszek én a vezére. Fiatalemberekkel veszem magam körül, akikbe beleoltok a régi konzervatív eszmékből annyit, amennyit jónak látok, az új liberális gondolatokból pedig csak annyit, hogy tudjanak haladni a korral, de persze nem túlhajtottan. Magyarországon néha meg kell állítgatni az áramlatot, mert bajba jutunk. Nos, akar beállni azok közé a fiatalemberek közé, akik majd az Alvinczi lovagrendjét fogják megalkotni?

- Egyelőre még nagyon fiatal vagyok - felelte Patkó Bandi, oly ismeretlen hangon, hogy maga is megrendült. - Itt folytatom tanulmányaimat, itt érzem jól magamat. Van itt egy kedves család, ahol napról napra élvezem a családi békét, amellyel odakünn a nagyvilágban úgysem fogok találkozni. Méltóságod nagyon boldoggá tenne engem, ha meglátogatná ezt a kedves családot.

- Szívesen, örömmel, a maga kedvéért, fiam, sok mindent megteszek.

Régensburgeréknak nagy napjuk volt - talán a legnagyobb a családfő temetése óta. Csakhogy az a nap gyász napja volt, míg a mai az öröm, a büszkeség napja. Alvinczi Eduárd, akire könyörögve nézett egy országrész szeme, délelőtt fél tizenkettőre, a vidéki vizitek szokásos időpontjára ígérte látogatását.

Elmondjam, hogyan öltözködtek fel erre az alkalomra a Régensburger hölgyek? Amanda szolidan, mint egy olyan nőhöz illik, aki nem akar tetszeni már semmiféle férfinak, mert van valahol valaki, aki szívét zálogban bírja. Míg Ilonka kibontotta a haját, mint jövendőbeli művésznőhöz illik. Az anya, Régensburgerné, olyan szép lett e napra, mintha most győzné le összes ellenségeit. Valamiképpen hasonlított Mária Teréziára, amikor győzedelmes tábornokait várta vissza.

Alvinczi gyalogszerrel, Patkó Bandi társaságában érkezett az Angyalzugba, minden ablakból leste valaki, mint a gazdag vőlegényeket szokás. A kis kapuk kulcslyukain is eleven szemek fénylettek.

És Alvinczi valóban oly komoly és méltóságteljes volt, mint egy gazdag vőlegény. De kinek a vőlegénye? Özvegy Régensburgernéé vagy valamelyik kisasszonylányáé? Az angyalzugbeli fantáziák úgy működtek ezen a napon, mint a kisharangok, amikor frissen megolajozzák ágyukat.

Régensburgerné a küszöbön fogadta Alvinczit. Kétlépésnyire állt a háta mögött a mélabús Amanda, míg a Csillag Anna-hajzatú Ilonka véletlenül egy albumban lapozgatott.

- Sok szépet és jót hallottam kegyedékről fiatal barátomtól, ezért kedves kötelességemnek tartom, hogy mielőtt búcsút mondanék ennek a városnak, tiszteletemet tegyem - kezdte Alvinczi éppen olyan hangon, mint bármely vidéki úriember, aki valaha vizitbe járt.

Ó, drágalátos vidéki vizitek! Ti sohasem mentek ki a divatból, akármilyen nagyokat bukfencezik Pesten a világ. Ti megtartjátok bájos ódonságtokat, mintha még mindig a nagymama korában élnénk, és ugyanazon beszédkör foglalkoztatná a vizitelőket:

- Nos, hogyan mulatott ön nálunk?

- Tetszett-e a város?

- Milyen benyomást tettek a helybeli emberek?

- Látta-e a helybeli nőket?

- Mikor lesz újra szerencsénk?

Szűk köre ez a beszélgetésnek, de nem szokás nagyobb jelentőséget tulajdonítani sem a kérdéseknek, sem a feleleteknek. Ugyanazokat a szavakat hallották a pávatollak a kínai vázában a szekrény tetején ötven esztendő előtt is, mint napjainkban hallanak. Legfeljebb a családi képek változtak a falon. Némelyek felköltöztek a padlásra, mert újabbak jöttek helyükre. Ezek a régi és új családtagok megelégedetten bólongatnak a falakról minden újabb vizitelőnél. Ki tudja, mikor jön az a perc, mikor egy új házasság boldog vagy boldogtalan folyamata elkezdődik?

Alvinczinál nem kellett ettől tartani, de az öreg Régensburger szakállas arcképe mégis nyájasan mosolygott, mikor Ilonka elővette emlékkönyvét, hogy Alvinczi keze írását megszerezze, Amanda a zongorához ült, és egy zenedarabot játszott el, amelyről nem lehetne mondani, hogy erre az alkalomra tanulta meg. Régebben is tudta.

A zenélés alatt özvegy Régensburgerné hirtelen titokzatosan hajolt Alvinczihoz, és csak asszonynál lelhető bátorsággal kérdezte:

- Nem kíváncsi ön férjem hátrahagyott irataira?

Alvinczi a szája szögletével különös mozdulatot tett. A vidor tekintetére némi fátyol lebbent.

- Szeretném őket látni - mondá némi rezignációval.

Régensburgerné méltóságteljesen felemelkedett a kanapé közepéről, és Alvinczit a szomszéd szobába vezette. Alvinczi csöndesen, megnyugodva ment, mint aki sorsába belenyugodott. A függönyös üvegajtó becsukódott.

Odakünn a zene tovább hangzott, de mintha egyszerre más hangja lett volna a Beregszászinak. Patkó Bandi megkövülve állott a zongora mellett. Amanda kegyelemkérően nézett rá. Ilonka arcát két kezébe temette. Mindnyájan sejtették, hogy miféle iratokat akar megmutatni a szomszédban Régensburgerné...

A percek oly nehezen múltak, mint a haldokló percei.

Végre visszatért Alvinczi, egy köteg írással a hóna alatt. Sárga volt az arca. Régensburgerné ellenben pünkösdi rózsa. A vizitnek nemsokára vége volt.

Alvinczi délután utazott el az "Európa" fogadó udvaráról. Patkó Banditól nagyon nehezen búcsúzott, mindenáron magával akarta vinni Pestre.

- Szerelmes? - kérdezte a kocsiablakon át a fiatalembertől. - Remélem, az öregasszonyba, mert az a legokosabb, a legpraktikusabb a családban. Rám sózott jó pénzért egy csomó régi marhalevelet.

Kinyújtotta a köteg írást az ablakon Patkó Bandinak, aztán nevetve jelt adott a vörös postakocsi indulására.

Egy középkorú úriember így szólt a Duna-parton:

- Az én időmben a varjak az újpesti szigeten laktak - természetesen csak a pesti és Pest környéki honosságú varjak, amelyek a torzonborz, szinte megöregedett, megfehéredett, másvilágias Duna felett alkonyatonkint hazafelé tartottak.

Ezredeket lehetett volna a varjakból alakítani, amint az északnyugati széllel szemközt lengedezve, hintázva, keringve mentek hazafelé. Rajonkint jöttek a varjak - a téli délutánban egymástól semmiben sem különböző varjúcsapatok, csak azzal jelezték egymástól való különbségüket, hogy az egyes csapatok nagyobb távolságban marsíroztak vala rózsaszínnel, szürkével, feketedő füsttel kevert alkonyatban. Minden bizonysággal volt valamely oka, hogy egyik csoport nem keveredett a másikkal - talán kilométernyi közt is hagytak, hogy megmutassák hovátartozóságukat. Sőt, egyes varjúcsapatok darab időre egy helyben keringtek, hogy az előttük haladók megfelelő módon eltávolodjanak. Sok ezer varjú igazodott ehhez a reglamához, nem siettek, nem előzködtek, sőt még csak nem is lökdösődtek az alkonyi levegőben. Pedig cudar hideg volt. De Ferenc József volt a király, és még a varjúcsapatoknak is rendet kellett tartani.

Északról mind bővebben hozta a jégtábla-vendégeket a folyam, már sokan kikötöttek a partok mentén, mintha megunták volna az ismeretlen célú sodródást. Az északnyugati szél is hozzájárult, hogy a fáradozó jégtáblák itt vagy amott kiugorjanak a futamodó jégkaravánból, különösen olyankor, ha szülőföldjükről való jégtáblákat vettek észre a part felé. "Kend is a Vágból jött, földi?" - kérdezték szinte érthetően, amikor a partvidék immár megállott jégtábláihoz súrlódtak, és barátságosan sistergő hangot hallattak. Felkapaszkodtak, felcsusszantak a már ott tanyát ütött "Földi" vállára, hátára, amint ez az embernek is szokása. Bizonyosan csak akad valamely foglalkozás a tájon, ha már a földi is kvártélyt ütött itt; a fene menjen tovább a nagy ismeretlenségbe, a folyó medrében, amelyet a vadkacsák, a sirályok, a varjak is elhagynak apránkint. De Ferenc József volt a király, és a jégtábláknak is ezredekbe kellett sorakozni.

A varjak tanyát keresnek éjszakára, bánják is ők a földhöz gyökerezett fákat, amelyeknek aligha lehetnek kedvükre e sötét, mindenre elszánt csapatok, amelyek kedvük szerint kivernének minden régi lakót az újpesti szigetről. És az idegenségből, a messziségből ide érkezett jégtáblák ugyancsak kinyomnák helyéből a régi, itt termett jégtáblát, talán azon a címen, hogy már elég volt a helybeli mulatozásból, adjon helyet másnak is. De Ferenc József volt a király, és a varjaknak, jégtábláknak kijelölte a maguk kaszárnyáját.

- Így volt Pesten - mondta az úriember a margitszigeti parton, ahonnan a téli Dunát szemlélgette. - Pestnek nincs őslakossága, az köt ki most is ebben a városban, akinek eszébe jut. Nincs rend a Dunán. De talán néznénk Vilmosi Vilma őnagysága után, aki azt ígérte, hogy alkonyattal, amikor már senki sem akadályozhatja: átmegy a Margitszigetről Újpestre a zajló Dunán.

Az úriember - télnek öltözködve, de nevezetesebb bundák, gallérok, csizmák nélkül, mint valamely szolid divatkép, aki nem akar tüntetni a téli ruházkodás ceremóniáival - elindult a fehér Dunapart mentében a felső sziget felé, ahol Vilmosi Vilma a merényletet elkövetni szándékozta.

Társa útjában egy nagy reményű fiatalember volt, akivel bárhol találkozna az ember: mindenütt megkérdezné, hogyan került ide ez az elbámészkodásra hajlamos, nagy ádámcsutkájú, hórihorgas lábú, gesztikuláló kezeivel szinte összeköttetésben is alig lévő úriember, mintha minden testrészét valamely más állomáson szedte volna össze.

Baráti körben (ha ugyan volt ilyen) nevezhették volna a fiatalembert ama kutyadudás taliánok egyikének, akik hajdanában vándoroltak a magyar falvakban, könyökük rángatásával pufogtatták a vállukon lévő dobot, szájukban dudát tartottak, fejükkel csengettek, csizmaszárukkal cintányért csattogtattak.

A mi fiatalemberünk testrészei is különböző életet látszottak élni. Midőn arról volt szó, hogy lábai északi irányba, a sziget csúcsa felé vegyék útjukat: a gólyalábak határozottan kelet vagy nyugat felé akartak elindulni. Sőt hátráltak is, mintha svungot vennének a külső iramodáshoz. Ugyanilyen bizonytalan mozdulatokat tettek karjai, amelyek hosszúak voltak, mintha imént jöttek volna ki valamely kolbásztöltőből.

- Akasszanak fel, ha Vilma beszámítható - mondta szokatlanul mély hangon, amely komikus külsejéhez sehogy se pászolt.

S a hangról, e mélyről, e jól megvastagodott hangról is azt gondolhatta volna a hallgató, hogy az a rosszul sikerült hatásvadászat céljából mélyült el ennyire.

A fiatalember, aki végre elindult, eltökélt, elhatározott léptekkel a margitszigeti parton a helyes irányba, észak felé, a szigetcsúcs felé: Podolini Lajos névre hallgatott volna, ha valaki megszólítaná. Nem Alajos, se szent Lajos, hanem Kossuthi Lajos - mondogatta a fiatalember, ha valahol sikerült bemutatkoznia, hogy nevét emlékbe átadja. Foglalkozására nézve ez időben - "szuplikáns", mint egykor a vándorokat nevezték.

- Hajdan, szepességi úrfi koromban, másféle foglalkozásom is volt: legbüszkébb voltam arra, hogy Lublótól Poprádfelkáig nem tudtak bálokat rendezni nálam nélkül - mondta ugyancsak a legmélyebb hangon Podolini Lajos, amikor régebbi foglalkozása szóba került. (No meg kicsinykét alszolgabíró is voltam a podolini járásban, amikor az alszolgabírákra még szükség volt.) De ruházkodásában továbbra is megmaradt alszolgabírónak; - még találkozunk furfangos báránybőr mellényével valahol, amelyet a legnagyobb társaság kellős közepén úgy tudott levetni testéről, hogy kabátjához nem is kellett hozzányúlni: szép mutatvány volt...

- Úgy látszik, Vilma meggondolta a dolgot - mondta most a középkorú úriember, aki oly kimért léptekkel érkezett a szigetcsúcsra, mint valamely őrszem, aki kötelességét teljesíti.

Podolini azonban testének végtagjait szélmalom módjára kezdte forgatni, ugrándozott, mintha a saját fejét akarná átugrani, a karját pedig dobálta, mintha valamerre elhajítani akarná.

- Hát nem látja? - kiáltotta, amennyire ádámcsutkájával kiáltani tudott. - Hát már maga is megvakult, mint minden ember ebben a városban, ahol sose vadásznak se medvére, se őzre? Hát az kicsoda ott, a Duna közepén, az úszó jégtáblán?

A hórihorgas fiatalember igyekezett volna a helyes irányba mutatni, de ez jó darab ideig nem sikerült, talán éppen kétségbeesettsége miatt. De a középkorú úr a barna vadkacsák, a jégtorlaszokról körülnéző varjak, a széllel együtt lejtő sirályok között már felfedezte azt a bizonyos női alakot, aki az úszó jégtáblán térdepelve pihent, mintha valamely láthatatlan kereszt előtt imádkozna. Az alkonyatban mind kevesebb látszott alakjából, néha még jégtorlaszhoz is hasonlított, mert szürke kabátja volt, de bizonyosnak látszott, hogy eleven lény, mert olykor mindenféle mozdulatokat tett a part felé. Amely mozdulatokra Podolini érthetetlenül kezdett ordítani, amint igazi ijedelmében szokott az ember. Kitátotta a száját, és belébömbölt az alkonyatba. És amint a jégtábla továbbsodródott a Duna közepén, ugyanolyan távolságnyira a parttól, mint a másvilág: Podolini futamodni kezdett a part mentén, és karjaival olyan jeleket adott, mintha a Dunát akarná megállítani.

A középkorú úriember ellenben hegyes, görbe botjával leereszkedett a magas partról a bokáig érő fagyos hóban, gondosan ügyelve minden lépésére, mint valamely tornász, aki rendkívüli mutatványhoz készülődik. A jég már recsegett lába alatt, amint csizmájában a befagyott Dunára lépett, lassan, meggondolva kezdett mendegélni befelé a folyón. Az egykori alszolgabíró a partról most már rekedten ordított:

- Maga is megbolondult? Nem érheti utol a jégtáblát, a Lánchídnál lesz az akkorára, mire a közelébe ér. Megálljon! Vilma felemelkedett a jégtáblán, és int, hogy nincs semmi baja.

Igazat mondott Podolini? A középkorú úriember megállott, és kutatva nézett előre, de aligha láthatott valamit a jégtorlaszok, hórakások hegyei között, amelyek előtte mindent eltakartak. Ezenkívül is ingadozni kezdett a lábai alatt a jégmező, nagyot visított egy sirály a feje fölött, mintha félméteres szárnycsapásával akarná útja folytatásában megakadályozni. A jégtorlaszok sírhalmok alakját öltötték, mint ismeretlen tartományban. A folyó sodra halálos zuhogással közeledett, lépésről lépésre.

- Ne mozduljon, jöjjön vissza! - ordított most a partról Podolini, mintha egyszerre visszanyerte volna hangját. - Vilma elhagyta a jégtáblát, és az újpesti part felé mendegél.

A Duna jegén tétovázó úriember most megállott útjában, mintha újabb híreket várna a partról.

- Nincs már baj, Vilma partot ért! - hangzott megint az ordítás.

- Helyes - kiáltott fel a jégi úriember, és most már visszafelé igyekezett a margitszigeti part felé. Lassan, óvatosan, hegyes botjával tapogatózva lépkedett a leereszkedő sötétségben, de nem ismerte a folyó területét. Főként nem tudhatott arról a meleg forrásról, amely a szigeti partnak egy helyén a Dunába folyik, és környékén megolvasztja a jeget. Ennek a könnyű, de most láthatatlan párázatot lehelő víztükörnek ment neki a középkorú úriember, és egyszerre derékig vízben találta magát. Ugyanakkor egy féltucatnyi vadkacsa csörögve rebbent fel, mert a forrás környékét választották éjszakai kvártélyuknak.

- Ördög! - káromkodott a vízbe szakadt úriember, de miután talpán maradt a mederben, nagyobb erőfeszítés nélkül kilépett, felkapaszkodott a töltésre.

- Hol van Vilma? - kérdezte, amikor a partra érve, az újpesti oldalra nézett a beárnyékosodott Duna felett.

Podolini legyintett:

- Most inkább magával törődjön. Ahogy én Vilmát ismerem: megelégelte a mai kalandokat, és most javában trappol a sziget felé a Margit-hídon át.

- Csak nagyobb baja ne essék.

Podolini, az egykori alszolgabíró, mintha már visszanyerte volna rendes "felvidéki kedvét".

- Minket, cipcereket nem kell félteni. Minket születésünkkor a Poprád folyóba dugnak egy lékbe, és csak az számít, aki visszajött a víz alól. Tudomásom szerint Vilmosi kisasszony is volt a víz alatt, hiszen igazi cipcerlány. Ábrándos, de férfias.

- Tehát bizonyosan megmenekült a földije, Podolini úr?

- Olyan bizonyos, mint hogy itt állok. Kiment a Duna jegéről a partra, mintha csak a Poprádon ment volna át - felelt az egykori alszolgabíró. - Ámde uraságodnak nem ártana levetni a ruháját, nem mindenki szereti, ha csonttá fagy a testén a ruha.

- Ezt magam sem szeretem - felelt a középkorú úriember, és szokásos lassú lépteit meggyorsítva, igyekezett a szigeti szálloda felé.

Vacsoránál, amikor a szálloda éttermében megjelent: csak a hangja volt rekedtebb a szokottnál, ugyanazért forralt vörös bort ivott, amelynek elkészítéséhez asztaltársa, az egykori alszolgabíró pompás recepttel szolgált.

- Mi, régi bálrendezők, értünk az ilyesmihez, mert forralt bor nélkül hogyan lehetne egy táncestély a Felvidéken? Mikor méteres hó van odakinn, az országútnak nyoma sincs, az éjszaka oly sötét, hogy még a hófúvást sem láthatni, senki se mehet haza reggelre, de a környékbelieknek be kell várniok a déli napsugárt is, amikor az útba eső feszületek, kápolnák, hidak valamiképpen mégiscsak megmutatják az irányt Lubló vagy Szepesbéla felé; - legjobb táncosaink ugyanis erről a környékről kerültek ki. A lengyel polkát senki se tudta úgy táncolni, mint a lublói.

A hórihorgas alszolgabíró kedélyesen kínálgatta a forralt bort asztaltársának, és borsóvirágszínű szemével olyan barátságosan mosolygott, mintha a forralt boron kívül egyéb gondja nem volna a világon.

- Ha az ember nem akar megfázni: nem lehet olyan hideg az időjárás, hogy az ember megbetegedhessen. Akarat dolga az egész, tekintetes uram.

- Nono - felelt csendeskén a középkorú úriember Podolini biztató szavaira. - Vilma kisasszonyt még nem látom körünkben; talán nem érkezett volna haza?

- Vilmácska - kiáltott a szélmalomkülsejű fiatalember, és nevetett. - Ha gyanúsítani akarnám, azt mondhatnám, hogy ugyancsak a Duna jegén jött vissza a Margitszigetre, mert olyan gyorsan itt termett.

- Nono - felelte ismét az előbbeni úriember, mert némileg már restelkedett vízbe pottyanásáért, amelyet egy alig ismert hölgyért reszkírozott.

Ámde ekkor az emlegetett hölgy megjelent a szálloda ebédlőszobájában, és a figyelem feléje fordult. (Habár ez nem sokat jelentett, mert a szigeti szállodában ezen a télen kevesen laktak, többnyire olyanok, akik más pesti szállodákban nem kaptak helyet.)

A sziget kis társadalmában már akkor híre futamodott a vendéghölgy "hőstettének". És Vilmosi Vilmácska ekkor megjelent az üvegajtóban.

Ha szabályszerűen akarnánk bemutatni a hölgyet: megjelenését vándorszínésznőéhez, postáskisasszonyéhoz, de magános tanítónőéhez is hasonlíthatnánk, mert mind a három típusból felszedett magára valamit. Így például színésznőies volt fekete, tollas bársonykalapja, amelyet semmi körülmények között nem tett le frizurájáról, mint azok a színésznők szokták, akik hosszas próbálgatások után végre eltalálták a kalapnak a megfelelő helyét. Nem, ettől a kalaptól nem lehetett megválni semmiféle eseménynek a kedvéért; olyanforma volt, mintegy útlevél, viselőjének származását is jelentette. Volt díszítésében barna sastoll, kőszáli zergének szakálla és fehér havasi gyopár; a karimája le volt gyűrve, mint a vadászkalapoké. S még egy kékre zománcozott jelvény is volt a kalap szalagjában: Magyar Kárpát Egyesület - mondta az aranybetűs körfelirat. Nem mindenki viselhet ilyen kalapot.

Ha férfias, szinte egyenruhásan szabott blúzáról beszélhetnénk, akkor ama vidéki postáskisasszonyokra kellene gondolnunk, akik a katonai egyenruhához hasonlatos tiszti zubbonyokat viselték. Ezek a blúzok testhezállóak voltak, és a karcsú deréknak sokat használtak. Szoknyája is szűknek látszott az első pillanatra, de aztán harang alakúvá változott, mozgékony prémszegélye alatt két magas szárú, lapos sarkú cipővel, amilyennel a tanítónők tüntettek, amikor az egész világon a magas sarkú cipők voltak divatban. Csak a jól figyelmező szem vehette észre, hogy a cipőszárak felett zöld színű harisnyák feszülnek a lábszáron. Ilyen volt Vilmácska, amikor az ebédlőbe belépett, egy vadkacsatollat pergetve ujjai között, mint a virágot szokás.

- Kíváncsi voltam a vadkacsákra, azért mentem a Dunára - mondta öntudatos, de meleg, barátságos hangon, mintha a férfiak előtt akarná exkuzálni magát, miután felesleges ijedelmet okozott.

A középkorú úr a régebbi illemszabályok előírása szerint emelkedett fel helyéről, zsakettjében és fehér mellényében, amelyet az étkezési időben minden alkalommal viselni szokott. Vilmácska úgy nyújtotta felé elég izmos kezét, mintha megszokta volna, hogy a férfiak az egész világon kézcsókkal üdvözlik. Három aranykarika csörrent meg ugyanakkor Vilma kézcsuklóján. Három szerelmem emléke - szokta volt mondogatni a karikákra, ha szóba kerültek. És olyan furcsán, szinte bűnbánólag mosolygott, mint valami gyermekkori csínyen. Általában, mióta Vilma belépett az ebédlőbe: valami kellemetes melegség terjengett az üvegfalas, szőrkendős, tél közepén is nyáriasságot színlelő ebédlőben. A szigeti kertészet pálmái a középen, oldalvást a folyondárok és egyéb örökzöldek, a hideg márványasztalok nem melegítettek, mint azok a sötét faburkolatú, csendes ebédlők, ahová az emberek télen valójában kívánkoznak. Sokkal levegősebb, tágasabb volt ez a csarnok, semhogy komolyan melegedni lehetett volna benne; mindig maradt itt valami a nyárból, és az ember alattomos léghuzamoktól félt, amikor a nagy, fehér rámás ablakokat szemügyre vette. Egy ilyen frissen ropogós asszonyfélének, mint amilyen Vilma volt, kellett ide belépni, hogy háziasságot, melegséget terjesszen maga körül. Szinte természetes mozdulattal vette le bal karjáról kézimunkakosarát, amelyből kék nyomatú, erős vászonkendőt vont elő, amelyet hímezgetni kezdett. Egy kézimunkázó nő majdnem olyan szükséges egy barátságos szobába, mint a magvakat ropogtató madár a kalitkába. Vilma hosszant kihúzta a rozsdavörös szálat, és kerek, színes szemét a középkorú úriemberre vetette, midőn bizalmasan megkérdezte, vajon mit is gondoltak felőle, amikor a Duna jegén megpillantották?

- Semmi különöset - felelt Podolini a középkorú úriember helyett, mintha elébe akarna vágni minden őszinte szónak a kiállott aggodalmakról. - Vilma kisasszonytól megszoktuk, hogy kedvelője az extravagáns dolgoknak.

- Lajos, Lajos. Bajos a Lajos - felelte Vilma, a hímzőtűt fogai között tartva, a hórihorgas úrfi szavaira.

- De igen - folytatta az egykori alszolgabíró. - Hát otthon, a pátriában vajon nem mindig azon törte a fejét, hogyan ejtsen kétségbe jóhiszemű, komoly, hiszékeny férfiakat? Talán már nem emlékezne a késmárki Mézé-bálra, amikor a "hölgyválasz" idején mindig azokat a nagy hasú urakat vitte táncba, akik már korán este leültek a söröshordó közelében, és onnan senki se tudta őket elmozdítani?

- Mert tudtam, hogy nem egészséges a mértéktelen sörivás, pláne abból a sörből, amit Poprádfelkán főztek - felelt komoly hangon Vilma, miután új szálat fűzött a tűbe.

- Én csak a poprádi sört szeretem; akasszanak fel, ha Pesten ittam hozzá hasonló sört. Igaz, hogy itt is árulnak szepesi kolbászkákat, árulnak juhtúrót, mérnek szepesbélai borovicskát, persze mindent meghamisítva... Mit tudja azt Vilma kisasszony, hogy miért különb a poprádi sör mindenféle más sörnél?

A középkorú úriember (miután a hórihorgas Podolini révén jóformán minden este értesült ezekről a dolgokról, mert az alszolgabíró az étkezés idején rendszerint felemlegette azokat az ételeket és italokat, amelyeket hajdanában fogyasztott) hallgatagon üldögélt a helyén, és a hímző leányra függesztette a szemét. Lehetséges, hogy ifjúkori emlékek motoszkáltak a gondolataiban, amikor Vilma hegyesre csavart barna kontyát nézte, amely a lámpa ferde sugarainál, de a napfényben is vöröses színeket mutatott. Vénuszkontynak nevezték a hasonló frizurát, egyetlen tűvel fogták meg hegyén, de minden alkalommal egy hosszú hajszál is kellett átkötéséhez. És mint igazi szepesi szépségnek: frufrui is voltak Vilmácskának, mert a túrósdöbözökön is így festették a felvidéki szépeket.

Voltak a füle mellett dugóhúzóvá fodorintott huncutkái, amelyek bizonyára a szilaj lengyel polka lejtéséhez voltak szükségesek. Cipcerlány volt...

Bizonyára ott volt szemének másolata a Poprád kavicsai között. Arcának fehérsége, húsossága, fogainak fénye, üdesége és frissesége a nagyobbra nőtt havasi gyopárhoz tette őt hasonlatossá. Mindig volt a leheletének valamely különös illata, mintha fenyőerdőben levegőzött volna. Körülbelül ilyen volt Vilmosi Vilma, a dunai merénylő, akiről végre megállapíthatjuk, hogy mielőtt a margitszigeti szállodába költözött, tanítónő volt a Szepességben. De "szuplikáns" lett ő is, mert fiatal és vidám volt. Olyan hímzett bársonytáskákkal érkezett meg, amilyent napjainkban már nem látni. Oroszlán, kutya és virágok voltak a táskákra hímezve. És most nyugodtan, meglepetés nélkül hímezgetett a szállodai ebédlő asztalánál, mintha egész életében ezen a helyen ült volna. - Faykiséknál Podolinban valódi kassai sódart lehetett kapni, néha magam is bementem Faykishoz, ha arra volt dolgom - mondta most szinte odavetőleg Vilma, miután a társalgásban maga körül némi szünetet érzett, és igazi felvidéki nő nem tűrheti, hogy a férfiak hallgassanak körülötte.

A megjegyzés találó volt, mert az alszolgabíró az asztal alatt meghúzódó gólyalábaival olyan topogást, mozgolódást kezdett, mintha nyomban Faykishoz akart volna futamodni; váratlan felindulásában alig találta meg a kellő szavakat, amelyeket a középkorú úrhoz intézett.

- Uram, tekintetes uram, ön is sok szép időt élhetett át életében, arcáról látszik, hogy nem volt megvetője a jó dolgoknak, a vidámságoknak, de mégis engedje, hogy kijelentsem önnek, hogy aki Faykisnál nem volt, bál előtt vagy bál után, "kränzchen" után vagy táncóra előtt, de akár köznapon is, ha Podolinban volt dolga - persze, úgy déltájban, amikor amúgy sem lehet mit sem végezni a hivatalokban, az... az pótolhatatlan veszteséggel tekinthet vissza az elmúlt életére. Volt ön valaha Faykisnál, tekintetes uram?

Mielőtt a középkorú úriember válaszolhatott volna, az egykori alszolgabíró már talpra állott, mintha valamely bűvészeti mutatványhoz készülődne. Az ebédlőben, ahol amúgy is életunt öregemberek és a régi Margitszigetről ábrándozó asszonyságok üldögéltek, akik a jelenből, betegségből, testi zaklatásokból ebbe a szállodába költöztek, mert azt hitték, hogy a vörös bajszú, csőnadrágos, kifényesedett szárnyaskabátú hotelportás mindenféle bajt el tud hárítani a szálloda lakóiról - mondom, az éppen jelenlevő vendégek nagy érdeklődéssel kezdték figyelni, amint Podolini Lajos fontoskodva tologatta a székeket, márványasztalokat eddigi helyükből, mintha valamely műkedvelői előadáshoz készülődne. A végén talán még cigánykereket is hány az ádámcsutkás fiatalember?

De nem, Podolini komolyan, lehetőleg mérsékelt hosszúságú léptekkel lemérte a távolságokat a szabaddá tett térségen, és megszólalt:

- Tíz lépés hosszában és öt lépés szélességében: ennyi lehetett a terjedelme Faykis bodegájának! - mondá most olyan mély hangon, mint valamely nagybőgő, amelynek húrjai a viszontagságok folytán megereszkedtek. - Igazam van, Vilma kisasszony?

A hölgy fel sem tekintett hímzéséből, mert úgy érezte, hogy több kíváncsi tekintet fordul felé. (Ó, ezeket a felvidéki hölgyeket nem kell félteni, ha illedelmes magaviseletről van szó.)

- Ez volt az első bodega az egész Szepességben; sörház, vendéglő, szálloda akadt másfelé is, de az első igazi bodegát megnyitni csak Faykis merészelte, aki foglalkozására nézve gyógyszerész volt, és tátrai mellpasztilláiról, fenyőillatairól volt nevezetes a fővárosi lapok hirdetéseiben. És valóban a szomszédban volt Faykis gyógyszertára is, ahol azokat a tarkabarka gyógyszereket készítette egy lovag Grósz nevű patikussegéd, aki bár a legjobb valcertáncos volt az egész Felvidéken (még a rózsahegyi bálokra is kapott meghívókat), hiába "pályázta meg" a patikaengedélyeket. Faykis úr maga személyét illetőleg inkább a bodegában tartózkodott...

- És a cukrászdájában, mert cukrászdája is volt - szólalt meg Vilma kisasszony, mintha csak a hímzéséhez szólna, de az alszolgabíró szélmalomvitorláival megfordult a képzeletbeli bodegában.

- Vilma kisasszony, kegyed nagyon jól értheti azt a tudományt, amelynek segítségével a zajló folyamokon át lehet kelni. Tudjuk nagyon jól, hogy privát szorgalomból hegyi kalauzigazolványt is szerzett, behunyt szemmel is tudta az utat a Lengyel-nyeregre, a tarpataki vízeséshez, de a dobsinai jégbarlanghoz is. De engedelmével, Faykis bodegájához én mégiscsak jobban értek. Egy szolgabírónak körülbelül mindenhez érteni kellett Magyarországon. Tessék ebben megnyugodni.

- Nono - mondta most váratlanul a középkorú úriember. - Azért lehetett cukrászata is az említett Faykisnak.

- Volt is, de ez más lapra tartozik - felelt Podolini, aki darab ideig nem vette le szemrehányó tekintetét Vilma kisasszonyról, mintha szokatlan ellenségeskedést tapasztalt volna. Vadmacskabőr mellényében, a különböző zsebek útvesztőjében talán kréta után keresgélt, hogy az említett bodega berendezését élethűen lerajzolhassa, de aztán megelégedett azzal, hogy egy-egy félretett széket elővett, és magyarázatai közben a kellő helyre tolt, mint egy sakkfigurát.

- Itt ült a bodegában Privorszky úr. (A széket keményen a helyére állította.) Fél tizenkét óra tájban jött, amikor a toronyóra-mutatókon nem leltek helyet a csókák, hollók. Ez volt a rendes ideje a nyugalmazott főszolgabírónak, aki harmincöt szolgálati éve alatt többször lehetett volna képviselő, alispán, talán még központi főszolgabíró is Lőcsén, de nem szeretett Podolinból kimozdulni egyetlen napra sem. Privorszky úr szakálla mindig meg volt fésülve, és bundagallérjához simult. Talán a legangyalibb szívű ember volt, akit valaha ismerni szerencsém volt, mégis elégedetlen volt sorsával. A házi fodrászati tudományával, amelyben Milka néni, a felesége is bizonyára segítségére volt, mert egy főszolgabíró nem járhat közönséges borbélyműhelybe: mindennap rendbe hozta a bajszát, szakállát, haját, mert volt hajnyíró ollója is, és mikor a bodegában elhelyezkedett: a közigazgatásra panaszkodott. Itt ült Privorszky úr! - mondta most mély meggyőződéssel Podolini, és a székkel koppantott, mintha egy szellemet akarna megidézni, aki mindenben igazat ad előadásában.

- Igen, de barnára festette a haját s bajszát - mond most egy női hang, amely nyilván kötekedni akart Podolini meggyőződéses előadásával. - Csak agyagbarnára, mert egyébként fösvény volt az öreg; a szakállára már nem reszkírozott semmit.

- De a megyei közigazgatás a kisujjában volt - felelte Podolini, mintha a szavakat egyedül a középkorú úriemberhez intézné. - Nehéz kérdésekben mindig tanácsot kértünk tőle, mert személyesen ismert minden embert a járásban. A lublói kovács tán még ma se tudott volna meghalni, ha egy régi bűnét a halálos ágyán be nem vallja Privorszky úrnak. Utasokkal keveredett pörpatvarba... "Mindig tudtam, hogy te vagy a huncut, csak a gyerekeid miatt nem bántottalak" - mond Privorszky, és a kovács megkönnyebbült lélekkel meghalt. Ilyen volt Privorszky.

Vilma kisasszony most nem szólt semmit, csak a hímzésére mosolygott, mintha az egész férfivilág balgatagságát kiérezte volna az alszolgabíró szavaiból. Az pedig egy másik széket vont elő:

- Itt pedig, a megyebeli intelligencia asztalánál, ahol mi a magunk kis lovagvilágát éltük, itt ült: Görgei A. A valódi Görgeiek közül, aki mindennap, télben, hóban, sárban Toporcról begyalogolt Podolinba a maga pohár söréért, no meg talán azért is, hogy a járási asztalnál helyet foglalhasson. Sohase vetette le a kabátját, sohase tette le vadászbotját kezéből, sohase fizetett, csak egyszer egy hónapban, minden napért egy pohár sört. Görgei A. Ennyi volt a neve. Boldog volt, ha átutazó idegenek az A. betűt néha Artúrnak gondolták. Pedig, sajnos, csak Albert volt. Talán ez szomorította néha Görgei urat, ha ugyan ráért szomorkodni. Mert mindig tele volt dologgal. El kellett menni a postára, a városházára, a boltoshoz, a trafikoshoz, be kellett szólni a körorvoshoz, akit éppen Csákinak hívtak abban az időben - mégpedig az igazi Csákiak közül való. De hát hogyan is élhetett volna meg egy ál-Csáki a Szepességben a Csákyak hazájában? Csak éppen az y-t mellőzte, mert szabadgondolkodó volt. Hát ezeket mindennap meg kellett látogatni Görgei úrnak, akármilyen időjárás volt. Néha az országúton nem is volt más emberi nyom, mint az ő lépteinek a nyoma a hófúvásban. Ezért nem futotta hosszabb idő az intelligencia asztalánál való tartózkodásra. Így volt, Vilma kisasszony?

A hímzésébe merült hölgy megint csak mosolygott, mintha sokkal többet tudna erről a bizonyos Görgeiről, amit itt nyilvánosan elmondhatna. A nőknek külön véleményük van a férfiakról, de ők rendszerint titokban tartják a mondanivalójukat. Vilma kisasszony is csak mosolygott, mikor Görgei A. hófúvásos gyaloglásairól volt szó. Ő talán meg tudta volna mondani, hogy miért járkált a toporci földesúr mindennap Podolinba?

- Az intelligencia asztalától természetesen nem hiányozhatott Moos N. János, a helybeli piarista algimnázium igazgatója sem. Tömzsi, energikus férfiú volt, akit éppen azért küldtek ebbe az ősi kolostorba, hogy a rendház ügyeit, bajait, hiányosságait rendbe hozza. Sok mindenféle panasz volt akkoriban az algimnázium ellen, mert hiszen a hagyomány szerint éppen büntetésből helyezik vala ebbe a kolostorba a paptanárokat. Még az is előfordult, hogy egy szőke, kék szemű, huszáros járású, fodorintott hajú piarista szerelemből szíven lőtte magát a kolostorban. Ma sem lehet tudni, hogy ki volt az a podolini lány, aki az öngyilkosságba kergette a matematika professzorát. Nagy szükség volt hát ebben a kolostorban az erélyes, pattogó, szigorú Moos N. Jánosra, aki elsősorban úgy intézkedett, hogy a szerzetestanárok nem járhatnak minden héten a késmárki gőzfürdőbe, meg kell elégedniök azzal, ha kéthetenként egyszer kocsira ülhetnek. És Moos N. János ezt keresztülvitte.

Podolini Lajos most szünetet tartott, az igazgató székére támaszkodva, elgondolkozva, hümmögve, szinte még most is csodálkozva azon a cselekedeten, amely Moos N. János emlékéhez fűződik.

- Igaz, de Ferencet mégsem tudta megjavítani - mondta most Vilma kisasszony, mintha Moos N. Jánossal se volna végleg megelégedve. (Vannak ilyen nők a világon, akiknek a legerényesebb férfiak se tehetnek kedvükre.)

- Ferenc az italnak volt a rabja - felelt az alszolgabíró melankolikus hangon, mintha egy jóvátehetetlen dologról beszélne. - Nagyeszű, nagy műveltségű szerzetes, akinek memóriáját az egész kolostor csodálta. Olyan latin költő nem volt, akit ő idézni ne tudott volna. A történelem a kisujjában. Zseni, akihez a Tudományos Akadémia írt leveleket nehéz kérdésekben. Büszkesége lehetett volna a podolini kolostornak, de... Az igazgató éppen azért hordozta mindig magával a Faykis bodegába, hogy leszoktassa az italról. Két üveg sört engedélyezett neki, amelyet a páter gyors egymásutánban megivott, mert pokolbelien szomjas volt mindig. Nem tudta levenni szemét a pohárról addig, amíg abban a habos sör mozgolódott. Igaz, hogy Faykis protekció révén ugyanazt a minőségű sört kapta a pesti gyárból, amely sört a nemzetközi étkezőkocsikban mérik. Ferenc - mint mondá - a nagyvilági emlékek hatása alá került, mikor a sört megízlelte, mert egyszer étkezőkocsiban tette meg az utat Pesttől Poprádfelkáig. Ott ült az ablaknál, és a téli tájat nézte, gyönyörködött az állomásokban, amint azok következtek és elmaradtak, két mozdony is volt a vonat elébe fogva, mintha Ferenc tiszteletére volna mindez, és az étkezőkocsi barna kabátos pincérei nagy kitűnőséggel szolgálták ki a főtisztelendő urat. Kínálták kassai sódarral, amelyhez az édes tormát forgács alakban szervírozták, midőn a kassai állomás elmaradt. Francia dobozt nyitottak tiszteletére, olyan szardíniákkal telten, amilyeneket Podolinban nem is láttak. Még egy doboz orsovai kaviár is akadt, mert úriemberek szoktak utazni ezen a vonalon. És Ferenc a bodegában, miután másként nem segíthetett magán: a legközelebbi kéthetes "kimenőjét", a késmárki kirándulás napját tette zálogba Moos N. János igazgató úrnál, hogy az engedélyezze a harmadik üveg sört is. "Amit elvesztünk a vámon, megnyerjük a réven" - felelt a szigorú igazgató, és így jutott Ferenc a bodegában a harmadik üveghez is. Sokba került, de megérte. Egy szabadságos napba került, amelyet igazgatójuk nélkül tölthetnek a paptanárok a késmárki gőzfürdőben... Ferenc otthon maradt, és a diákok dolgozatait javítgatta.

- Megérem, hogy Ferencet mondja majd a férfiak ideáljának - szólt most Vilma kisasszony, mintha valami csiklandozta volna.

- Nem akarom őt ideálnak tekinteni, habár sok tekintetben az is lehetne. Szerzetesi lemondása példa nélkül való. Bevallotta ugyanis, hogy a heringsalátát szereti a legjobban a világon. És Faykisnál sohase evett heringsalátát, mert nagyon szomjas lett volna utána, és az igazgatónak tett ígéretét mindenáron meg akarta tartani. Nem ivott három üveg sörnél többet, akármint pattogtak a dugók, habzottak a sörök körülötte. Voltak napok, amikor az újonnan érkezett heringesdobozokat nagy ünnepélyességgel nyitogatta fel Faykis, hogy a nyála csorgott az embernek. Vöröshagyma- és sajtszaga volt az egész világnak, a bodega előtt még délután is ott állottak a lublói vendégek szánjai, akik az új szállítmány hírére Podolinba érkeztek. Ládaszámra fogynak a sörök, virágkorát éli Faykis, aki a legjobb tanácsokat adta arra nézve, hogyan kell a heringes, tojásos, hagymás keverékeket elkészíteni - és Ferenc megtartotta fogadalmát.

- Rossz hírű ember volt; nem züllhetett el jobban, mint ahogy elzüllött - mond Vilma kisasszony, és csendeskén nevetett.

Vilma kisasszony megjegyzése után Podolini Lajos kitárta a két karját, mintha valamely sorompót zárna le, és mély megindultsággal fordult a középkorú úriember felé.

- Íme, jó uram, most saját fülével hallhatta annak a hölgynek a megjegyzését, akit a Szepességben a legműveltebb, legerényesebb, a legnagyobb kaliberű hölgynek tartottak. Így nyilatkozott ő Ferenc páterről, aki akadémikusokkal levelezett; elképzelheti, hogy mi volt a véleménye a kisebb kaliberű nővilágnak a tudósról, költőről, szerzetesről! Ferenc úgy élt, mint egy elátkozott kísértet, téli alkonyatokon magánosan ődöngött a kolostor bástyái körül, álldogált a befagyott Poprád partján, hallgatta vízmerítő lékek sustorgását, amint reggelre a befagyáshoz készülődtek, messziről elnézegette azoknak a piactéri házaknak az ablakait, amelyek ki voltak világítva, odabent zenéltek, énekeltek, társasjátékkal mulatoztak, nagyokat kacagtak a nők, különösen a Duchon kisasszonyok, akik olyanformán szerepeltek a podolini közvéleményben, mint akiknek kacagással telik el az életük, a fehér függönyök néha táncot lejtő árnyakat mutattak - máskor a gyógyszerészsegéd árnyát, mert értett mindenféle bűvészeti mutatványokhoz, de a zongoraszó mindig hallatszott a kisvárosi estben, ahol társtalanul bolyongott Ferenc páter. "Haragszom rád"-ot játszottak az akadémikus nélkül is. Mikor nagykendőikben, posztócipőikben, kézilámpással hazafelé mentek a hölgyek a barátságos, sültalmahéjszagú, a hosszú életre berendezett házakból: megrökönyödtek, ha Ferenc páter görnyedt, fekete alakjával találkoztak a téli estében. "Kis lak áll a nagy Duna mentében..." dúdolgatta a páter. És ezzel növekedett rossz hírneve.

- No, igen - jelentkezett Vilma kisasszony. - Természetes dolog, hogy nem szerettük az eleven kísérteteket, még akkor sem, ha azok ezüstfogantyús ébenfa pálcával sétálnak, és bundagallérban járkálnak a piacon. Ferenc páter egyébként nagyon szeretett hosszadalmasan köhögni, mert a déli sört, a hagymás halat, a citromos kolbászt nem bírta kellően megemészteni a gyomra. Egy akadémikus ne veszítse el az ítéletét, ha heringesdobozt bontanak fel előtte.

A középkorú úriember, aki eddig nagy figyelemmel hallgatta Podolini Lajos és Vilma kisasszony szócsatáját, amint szokás szerint a távollevőkről vitatkoztak, nagy nyugalommal mondott ítéletet:

- Az embereket nem lehet megjavítani; úgy kell venni őket, mint amilyenek. Az volna a legfurcsább, ha minden ember egyforma volna a világon. Maguk eljöttek arról a vidékről, ki tudja, mikor mehetnek ismét vissza, hogy megszokott környezetüket újra lássák. Új élet nyílt maguk előtt, amelyben valamiképpen el kell helyezkedni. Mit szándékoznak tenni?

- Igazában még nem is gondoltam erre - mondta most a hórihorgas fiatalember, elpirult, megzavarodott, mintha tetten érték volna. - Én azt gondolom, hogy most szabadságon vagyok, csak éppen tovább tart a szabadság, mint ahogy szokott. Egyszer csak levelet találok a portásnál egy reggel, amelyben visszahívnak Podolinba, mert az én íróasztalomban úgysem igazodik el senki. Mindenkinek megírom az adresszemet, igaz, hogy még senki se válaszolt. Nincsenek ott közelebbi rokonaim, de Faykis megígérte, hogy amint tud valamit: nyomban levelet küld.

- A posta nem megbízható - felelt a középkorú úr.

- Jól tudom, hogy a leveleket felbontják, de járnak Pestre szepességiek, akik magukkal hozhatnak szóbeli üzeneteket. A közigazgatásnak nem lehet megállani, akármi történt. Mégiscsak én vagyok a szolgabíró.

- És Vilma kisasszony mit tervez magában? - kérdezte most a középkorú úriember, nagyon csöndes hangon, mintha valamely fájdalmas kérdést bolygatna. De a kisasszony oly élénkséggel, önbizalommal, szinte határozottan vetette fel a fejét, hogy szinte megbánhatta a középkorú úr a kérdés feltevését.

- Én, kérem, jóformán gyermekkorom óta árva voltam, mert így rendelte a sors. Mogorva atyafiaknál és még mogorvább intézetekben töltöttem életemet. Én tanítónő vagyok. Szegény, iskola nélküli tanítónő, de bizonyosan akad egy darab kenyér a számomra - felelt Vilma kisasszony oly végtelen önbizalommal, mintha már titokban tudná is jövendőbeli sorsát. Vidoran nézett hímzésére, barátaira, az ablakokon besötétlő téli éjszakába, mintha leggazdagabb volna az egész társaságban tanítónői oklevele birtokában. - A kassai apácáknál szereztem a diplomámat, és a magyar királyi tanfelügyelő írta alá. Ez a diploma a pokolban is diploma.

- Hát tegyük el magunkat holnapra - mondta most a középkorú úriember, aki nyilván ugyanazon a véleményen volt, mint Vilmosi kisasszony. A kassai apácák nem osztogatták érdemteleneknek az okleveleket.

A középkorú úriember elmenőben maga elé eresztette a fiatalokat, és a folyosón való búcsúzásnál kérdezte meg tőlük:

- Most már napok óta van szerencsém ismerni magukat, de még mindig nem sikerült megtudnom, hogy voltaképpen miféle összeköttetésben is vannak egymással. Jegyesek, rokonok vagy jó ismerősök, akik nem hagyják el egymást az idegen városban?

- Egyik sem. Csak podoliniak vagyunk mind a ketten - felelt a szokott vidor mosolyával Vilma kisasszony. - Néha az ember hasznát veszi a szülővárosának is.

- Városkájának - szólt helyreigazítólag a középkorú úriember, mintha bizonyságot akarna tenni, hogy az iskolában valamikor földrajzot is tanult, amely földrajzban súlyt helyeztek a nevekre.

- Igaz, "ez egyszer igaz", mert más a város és más a városka, mint akár Márton és Mártonka. Téli szentek ők mind a ketten, de Márton napján, novemberben a hízott lúdpecsenyének van értelme, míg Mártonka névnapján, januárban, már a disznótorért se lelkesedik mindenki - szólt az alszolgabíró.

- Ferenc József intézkedett a Márton-napról - felelt a középkorú úriember. - A pozsonyi zsidók legszebb libájukat vitték őfelségének ajándékba.

Vilma kisasszony a szálloda második emeletén, az alszolgabíró az első emeleten, a középkorú úriember a földszinten lakott.

Körülbelül egymás fölé esett a szobájuk; ha lyukat fúrtak volna a mennyezetbe, és azon egy zsinórt húznak át: jelt adhattak volna egymásnak, különösen álmatlan éjszakákon. A középkorú úriember álmatlanságban szenvedett, és változatos gyógymódokat talált ki arra nézve, hogy baján segíthessen. Ezért lakott néha a szigeti szállodában is, mert itt egyszer valamikor kellemes, hosszú, álmatag éjszakája volt.

Kacskovicsnak hívták, talán éppen ama Kacskovicsok közül való, akiknek annyi házuk volt Pesten, hogy jóformán minden utcában volt házuk.

Szerencsére, a mi Kacskovicsunknak még a házakkal se volt dolga. Javában élt egyik belvárosi házában az édesanyja, "az én mamácskám", mint a középkorú úriember nevezgette az öreg asszonyságot, aki már húsz év óta nem hagyta el a lakását, mióta egyszer séta közben eltévedt az újonnan épült Belvárosban, és a konfertáblis bámészkodó szemeket vetett rá, amikor egy utcanevet és egy házszámot diktált neki. Az öreg asszonyság a legkülönbözőbb kalandok után került vissza otthonába, és fogadalmat tett, hogy egyetlen lépést sem tesz többé ebben a városban, ahol tudtán kívül új neveket adtak az utcáknak, új házakat építettek, új boltokat nyitottak, anélkül hogy kellő időben értesítették volna erről a régi bennszülött lakosságot.

Ez a szakállas Podmaniczky Frigyes oka mindennek, mondogatta özvegy Kacskovicsné, mert talán az egyetlen idegen férfi volt a báró, akit a városi lakosságból ismert. Otthonában üldögélt tehát, és elég baja volt a különböző házmestereivel, akik, bár régi, kipróbált emberek voltak, mindenféle új indítványokkal lepték meg a háztulajdonosnőt. Hol a lakók házbéreit akarták emelni (mert "jóformán ingyen" laktak), hol meg mindenféle reparációs tervekkel állottak elő. Különösen az esőcsatornákkal volt baj...

- Ha még egyszer az esőcsatornáról szól valaki, annak kiteszem a szűrét - mond Kacskovicsné, s ezzel jódarab időre felfüggesztette az indítványokat.

A középkorú úriember: Kacskovics, boldognak mondta magát, hogy ilyen édesanyával áldotta meg sorsa. És hogy anyjának kedveskedjen: minden családi házban berendezett magának lakást, ahol hosszabb-rövidebb ideig lakott is, amíg álmatlansága miatt el nem költözött olyan helyre, ahol gyógyulást remélt betegsége ellen. Egy szekrény nagyságú utazóládája volt, amelyet már ismertek minden pesti fogadóban, mert vándorlásaiban leginkább a fogadókban tudott egy-egy éjszakai nyugalomhoz jutni. Ugyanezért az újságokban mindig azt az oldalt kereste, amelyben az Idegenek Névsora helyet foglalt, a különböző fogadók szerint felosztva. Azt lehetne mondani, hogy éppen olyan kíváncsisággal olvasta végig az Idegenek Névsorá-t, mint némely emberek az étlapokat. Ha megtetszett neki egy név, akár férfi, akár női név, az idegenek lajstromában, amely névnek a viselőjéről feltételezte, hogy az éppen azért szállott meg a bizonyos fogadóban, mert ott jól, nyugodalmasan lehet aludni: habozás nélkül elköltözött darab időre a jelzett fogadóba.

Miután évek óta tanulmányozta a névsort, voltak már kipróbált ismerősei, akiknek bizonyos varázslatot tulajdonított. Volt egy Heringer nevű "ismerőse", aki mindig a "Fehér ló" nevű fogadóban szállott meg (mivel éppen lókereskedő volt), és a fogadóban mindig rettegve várták, mert úgy hortyogott, hogy egész emeletet nem hagyott aludni. Amikor Heringer nevét (Szabadkáról) megpillantotta álmatlan barátunk az újságban: bárhol volt a világon: nyomban a "Fehér ló"-ba költözött, mégpedig lehetőleg a lókereskedő közelébe.

A félelmetes hortyogó varázslatot gyakorolt Kacskovics álmatlansága ellen. Amint a legkülönbözőbb hortyogási műveleteket végezte, amint megfordult álmában, amint felriadozott, és hangosan káromkodni kezdett, hogy soha életében nem teszi be többé lábát ebbe a fogadóba, ahol nem hagyják aludni: mind olyan altatószer volt Kacskovics részére, amelyért érdemes volt elutazni a "Fehér ló"-ig vagy még messzebb is. Éber állapotban sohase látta Heringert, mert nem akart kiábrándulni a hősiesen, szinte emberfölötti erővel hortyogó emberből, csak hallomásból tudta, hogy nagy bajuszú, tokás, görbe orrú, nagy szemű, kis fekete úriember, aki napközben bocsánatot kér minden fogadói alkalmazottól hortyogásáért. Suttyomban lopózik be szobájába, hogy figyelmeztetni se lehessen az éjszakai jó magaviseletre.

Az Idegenek Névsorá-ban az "altató cimborák" között ismerőse volt egy Radics nevű borkereskedő is, aki arról volt híres, hogy olyan siket, mint a föld. A saját hangját se hallotta. Ugyanezért éjszakánként nagy ordítozásokat rendezett, mert rendszerint tűzzel, bikával, betyárral álmodott a bőséges vacsora után; a csizmáját hajigálta az ajtóhoz, felrántotta az ablakot, belerohant a szekrénybe, elbújt az ágy alá, és teli tüdőből nyögött, kiáltozott. Barátunk, ha megpillantotta nevét Radicsnak (Várpalotáról), nyomban beköltözött a budai szállodába, ahol Radics, dunántúli ember létére, rendszerint megszállott. Ha már álmatlanul tölti az éjszakát: legalább legyen oka "errenézve". De nem. Radics álmában birkózott a bakonyi betyárokkal: barátunk jóízűen fordult a másik oldalára.

Ugyanilyen "ismerőse" volt egy sokszorosan bukott képviselőjelölt, aki a "Pannónia" fogadóban minden alkalommal megjelent Pesten, amikor valahol egy kerület megüresedett. Álmában minden alkalommal elmondta azokat a beszédeket, amelyeket a miniszterhez, a választókhoz intézend. Kacskovics a szomszéd szobában jóízűen aludt.

Nem csodálható tehát, hogy a középkorú úriember, aki az álmatlansága ellen bujdosott az Idegenek Névsorá-ban: nyomban észrevette a podoliniak nevét, akik a szigeti szállodába költöztek. Podolini emberrel úgyse volt még dolga életében. Hátha tudnak valamely varázslatot, amely álmot hoz Kacskovics szempilláira?

...De az éj álmatlanul múlt el. Csak néha, másodpercekre vélte hallani Ferenc páter dünnyögő hangját, amiről annyit hallott az est folyamán. Igaz, hogy most más dalt énekelt, mert a papoknak különös nótáik vannak. Azt énekelte: "Elmegyek a templom előtt, jaj be szépen énekelnek..." De a páter mindig elmenőben és nem jövőben volt, ami nagyon megrontotta az álom megtelepülését.

Semmi rendkívüliség nem történt az éjszaka folyamán, még szórakozott vendég sem akadt, aki idegen lakószobába nyitott volna be, ami ugyancsak hozzájárult volna Kacskovics éjszakai álma nyugalmához. S egyetlen házaspár se lakott a fogadóban, aki éjfél után rendezné családi ügyek megbeszélését; pedig Kacskovics úr, beszélyünk egyik hőse: igazándiban akkor tudott jóízűen aludni, ha a szomszédjában éjszakai edényeket vagdaltak egymás fejéhez az álmatlan házastársak. Felejthetetlenül jó álmokat okozott például Kristófiné, egy jóravaló vidéki asszonyság, aki a "Vadászkürt" szállodában éjfél után mindig hosszadalmasan csengetett a szobaasszonynak. (- Adjanak már hamar valami álmoskönyvet, mert a férjem megint valami bolondot álmodott. - És az asszonyság megverte a férjét, ha valamely gyanús dolgot olvasott ki az álmoskönyvből.) A fogyó hold mind másvilágiasabb arculatot mutatott a Duna felett való utaztában, a középkorú úriember dermedten figyelt az éjszakába a legkisebb neszre is, hogy elaludhasson. De senki se vágta a csizmáját az ajtóhoz, az éj álomtalanul telt el.

Szinte megcsaltnak érezte magát Kacskovics, amikor reggel felé észrevette, hogy az éjszaka apró, sűrű hó hullott észrevétlenül, amely behintette a tegnapi lábnyomokat a szigeten. Ha tudtam volna, hogy odakünn havazik - gondolta magában az álmatlan ember.

De a hó nesztelenül jött, és most már nem lehetett hasznát venni.

- Elmegyünk Pestre - mondta az alszolgabíró, aki már elővette mindazokat a ruháit, amelyek nézete szerint egy városi látogatáshoz szükségesek. Nagy csizmát húzott, pálinkát ivott, sós, paprikás kenyeret majszolgatott, elszántan nézegetett maga elé derékig érő vadászkabátjában. Fel és alá járkált az ebédlőben, mint valamely vasúti állomáson.

- Hová készül? - kérdezte Kacskovics.

- A minisztériumba - felelt Podolini, mert már megtanulta, hogy az őhozzá hasonló lézengők mindig a minisztériumba készülődnek. (Vidéki ember Pesten általában mindig a minisztériumba jár.)

Ám rövid idő múlva előkerült Vilma kisasszony is, mégpedig komolyan látogatáshoz öltözve, fekete ruhában, amely nyilván a legjobb ruhája volt.

- Vilma kisasszony is a városba megy?

A tanítónőnek változatlan jókedve volt, nemigen álmodhatott semmi rosszat az éjszaka folyamán. Piros táblájú noteszkönyvecskét vett elő, amelyre az volt aranybetűkkel nyomtatva: Tanítók Naptára.

- Három rokonom is él Pesten, akinek a címe itt van feljegyezve. Valamelyiktől csak hallok egy okos szót a sorsomra nézve. Pénzt nem kérek tőlük, tanácsot szívesen adnak a rokonok, ha azzal lerázhatnak a nyakukról.

- Én nem mutatkozom a rokonaim előtt, mert nem akarom őket megijeszteni - felelt szokatlan mogorvasággal Podolini Lajos. - A rokonok csak addig jók, amíg a távolból lehet beszélgetni róluk.

Miután a jegyzőkönyvecskéből kiderült, hogy Vilma rokonai, bizonyos Klebákék, a terézvárosi templom környékén laknak, a középkorú úriember felkiáltott, hogy neki is azon a környéken van dolga. Legalább megtanítja Vilma kisasszonyt az oda való utazásra, ha máskor is meg akarná látogatni Klebákékat. Az alszolgabíró elhallgatott a maga minisztériumával, és szótlanul csatlakozott, miután néhányszor megnézte csizmáit, mintha nem volna egészen bizonyos abban, hogy a terézvárosi templom környékére is illik ez a viselet...

Lóvasúttal mentek végig a behavazott szigeten.

A kocsis a lovát szabadjára hagyta (amúgy se léphetett volna ki a lovacska a sínek közül), és jegyváltás közben barátságosan elmondta, hogy nagyobb hóeséskor a lóvasút meg szokott állani, és szánkával járnak a szigeten. De a szánkó csak óránként indul az alsó szigetről a felsőre, ezért jó idejében ott lenni a szánkó indulásánál, mert óra hosszáig is lehet várakozni.

- A szánkót is egy ló vonja? - kérdezte hitetlenkedve Podolini, aki apránként visszanyerte kedélyét, miután az aggasztó minisztériumi látogatásról lemondott.

- A szánkót két ló húzza, és csengőt is kötünk a lovak nyakára, hogy a sötétben el ne tévedjünk - felelt a vörös bajszú kocsis, aki láthatólag szeretett beszélgetést kezdeni az utasaival. Csak néha kiáltott a zörgő, üvegtábláit reszkettető jármű belsejéből a gyeplő nélkül futó lovacskára:

- Csillag, te.

És a lovacska megint trappolni kezdett.

Az alsó szigeten, ahol a síneknek nyomuk veszett, a lóvasút véglegesen megállott, a kocsis kifogta a lovát, hogy a kocsi másik végére ragassza: szinte bánatos volt megválni a barátságos alkotmánytól, amelyben az egész világot körül lehetett volna utazni.

A középkorú úriember, miután útitársai vonzalmát a lófogatú alkotmány iránt észrevette, nyomban kijelentette, hogy lófogatú utazásban még lesz részük a nap folyamán.

- Még sohasem utaztam omnibuszon - mondta Vilma kisasszony -, habár már sokszor olvastam az omnibuszokról.

...A szigetről kiérve tehát darab időre villamosvasútra ültek, amelyet bár átmeneti állapotnak tekintettek: Vilma kisasszony indítványára barátságos hangon tudakozódtak arról, hogy hol kell majd a Király utcai omnibuszra átszállani. A kalauz nyájas ember volt, vidékről származott Pestre, és nyilván magának is örömet okozott, amikor eldicsekedhetett azzal, hogy mennyire kiismeri magát ebben a nagyvárosban.

Bizonyos leereszkedéssel jelentette be a társaságnak, hogy most csak a Vígszínház-hoz címzett megállóhely következik. Valóban néhány rövid ruhás hölgy ugrott fel ültéből, miután szemügyre vette cipőjét. "Táncolni járnak ide a fruskák" - mond a kalauz, miután Kacskovics úr vidéki szokás szerint megkínálta a szivartárcájában barnálló Regalitászok egyikével. (Kacskovics úr, talán álmatlansága miatt is: jó viszonyban akart lenni mindenkivel.) A Berlini téren azt mondta a kalauz: itt most a Nyugati-vonattal érkezett vidékiek is felszállnak. Vigyázni kell velük. Vidéki ember nem szeret jegyet váltani. A Podmaniczky utcánál a mindentudó villamoskondoktor arra figyelmeztette kis társaságunkat, hogy ezen a helyen szállnak le azok, akiknek a törvényszékeken van dolguk. Lehet, hogy nem mindenki jön vissza, hogy egy régi szakaszjeggyel megint körülutazza a várost. Az Andrássy útnál a megkedvesített kalauz a földalatti vasutat is figyelmébe ajánlotta utasainknak. "Én, a magam részéről, ha szabadnapos vagyok: szívesen utazom a földalattival." De már közelgett a Király utca, és Kacskovics úr indítványára utasaink mozgolódni kezdtek. Az alszolgabíró láthatólag nagyon jól szórakozott a villamoskalauz előadásán. - Történetesen én is szepességi vagyok, valaha állami "tisztviselő" voltam, és szabadjegyem volt Felka és Podolin között - szólt búcsúzás közben a villamoskalauz.

- Locsárek, a finánc - kiáltott fel az alszolgabíró, amint alaposan szemügyre vette új barátját. De a villamoskocsi továbbment. Csak egy vidám, felvidékies üdvözlet válaszolt a kocsiról.

Minden baj nélkül jutottak utasaink a híres Király utca sarkára, ahol az omnibusz megállni szokott hosszadalmas utazásában, amelyet Budáról Pestre végez.

És a nagy kerekű, hatalmas, sárga kocsi valóban már jött is a forgalmas térségen keresztül, a kocsis bátran hajtott, mintha minden jármű köteles volna respektálni az ő kocsiját. Elég izmos lovak voltak az omnibusz elé fogva, amelyek szinte maguktól lassítottak a megállóhely közelében. Utasaink helyet kaptak a bőrüléseken, amelyek ugyan szakadtak, kopottak voltak, de mégis arról tettek bizonyságot, hogy olyan korban szállítottak pasasérokat, amikor még szokásban volt az utasok kényelméről is gondoskodni. Többnyire idősebb emberek, asszonyságok foglaltak helyet az omnibuszban, akik valamely rejtelmes okból Budáról Pestre jöttek, és kiszámították, hogy az omnibusszal tehetik meg legolcsóbban útjukat. Az első percben szinte ijesztőnek látszott, amint a kocsis vakmerően megindította lovait, egyenesen a forgalmas, keskeny utca közepének tartva. Temérdek kocsi volt ebben a szűk utcában; mindenféle kocsi volt, amely a város területén feltalálható. Nagy málhásszekerek mentek vagy jöttek, mintha itt keresnék azokat a raktárakat, ahol szállítmányuktól megszabadulhatnak. Minden bolt előtt kézikocsik voltak felállítva, amelyekre reggeltől estig pakoltak, mintha egyetlen nap alatt akarna elköltözni az egész utca helyéről. Postakocsik állongtak, amelyek kifogyhatatlanul ontották belsejükből a csomagokat, amelyekben talán a földkerekség minden portékáját ideszállították. Citromos-, narancsos-, fügésládák tornyosultak a nyitott kapus udvarokon. Megszakítás nélkül következett egyik boltajtó a másik után, mindegyikben más portékát árultak, csak a boltosok voltak egyformák, akik ernyős, puha sapkáikban itt jöttek a világra, és itt öregedtek meg. És az omnibusz úgy haladt ebben a zűrzavaros, látszólag fejvesztett utcában, mintha nem is törődne az emberekkel, akik keresztül-kasul mászkálnak az úton, átbeszélgettek egyik oldalról a másikra, terheket cipeltek, kocsikat igazgattak, gyerekeket vezettek, kirakatokat nézegettek, tettek-vettek, serénykedtek, mintha ez a nap volna az utolsó, amikor a Király utcában vásárolnak. De most, döngő döcögések után, megismerkedve ruhásboltok, heringkereskedések, fűszeresek, vászonüzletek, udvarok látványaival, amely udvarokra, raktárokra, műhelyekre szinte meggörbedve hajoltak a vasrácsos gangok, az ablakok, mintha úgysem lennének az emeleteken emberek, akiket szolgálni kellene: mindenkinek az utcán, a boltban, a raktárban van helye: a Király utcai utazás után kifújta magát az omnibusz a terézvárosi templomnál, s a többi utasokkal a mi ismerőseink is leszállottak, szinte elfáradva a látnivalóktól, amelyeket e rövid pesti utazás nyújtott nekik.

- Azt hiszem, legjobb volna megpihennünk valahol, mielőtt utazásunkat folytatnánk - indítványozta most a középkorú úriember. - Tudok itt a közelben egy sörházat, ahol emberemlékezet óta a legjobb villásreggelivel szolgálnak.

Podolini Lajos kérdő pillantást vetett Vilma kisasszonyra, és a legnagyobb meglepetésére Vilma kisasszony nem mondott ellent. (Mint későbben bevallotta: korainak tartotta még az időt a viziteléshez, az embernek az élet minden körülménye között tartani kell magát bizonyos társadalmi illemszabályokhoz.) "Sohase mennék haza Podolinba, ha Minka néni megírná az odavalósiaknak, hogy Pesten neveletlenül viselkedtem."

A templom előtt álló társaságot különben sem vette figyelembe senki más, mint azok a borzalmas koldusok, akik itt a város környékéről, a város legkülönbözőbb részeiből tolókocsikon, zsámolyokon, háromlábú székeken a Teréz-templom környékén összegyülekeztek. Valóságos kolduskiállítás volt itt, mintha Budapest legszánalomraméltóbb emberei találkoztak volna a szabadon álló templom környékén. Valami titkának kellett lenni, hogy a terézvárosi templom környékén volt a legtöbb koldus, szörnyű gyűjtemény a nagyváros nyomorából. Vilma kisasszony szinte megrettenve nézett körül a rátámadó szörnyű szemek között. "Borzasztó elgondolni, hogy ezek az emberek valaha fiatalok is voltak" - mormogta a kisasszony, és aprópénzecskéket osztogatott a koldusok között, amely pénzecskéket azok jóformán meg sem köszöntek.

- Elkényeztetett koldusok ezek - magyarázta a középkorú úriember -, a terézvárosi koldusok a legszemtelenebbek az egész világon. Szinte követelőznek, mert ebben a városfertályban kötelező a jótékonyság. Annyi mindenféle jótékonysági egylet van itt, mintha az embereknek egyéb dolguk se volna az adományozásnál. Másrészt ezen a környéken laknak a színésznők, táncosnők, a mulatóhelyek dámái, akik babonásak a koldusok átkai vagy áldásai iránt. Ül itt egy borzasztó csúnya öregasszony, fűzve-varrva, mozdulatlanul egy kerekesszékben. Ha ez megátkoz valakit, abból nagy baj szokott lenni. A közeli Operaházban hamisan énekel a primadonna, a boldog szerelemben pedig bizonyosan bánat következik. Kinek volna kedve ilyen vén boszorkánnyal kikezdeni?

- Szerencsére, nem vagyok énekesnő - mondta végre Vilma kisasszony, miután visszafojtott lélegzettel elhaladt az utolsó koldus mellett is, aki mankójával éppen arra törekedett, hogy az úttestre vonszolja magát, hogy a kocsin járókat is megadóztassa. "Frankli!" - integetett neki a hosszú bajszú rendőr messziről, aki vasalt ruhájában, fehér kesztyűjében méltóságosan állott a templom előtt.

Néhány lépést mentek a Király utcában; a cipőkereskedés kirakatából ragyogtak a lakkcipők, a kalaposnék, a fűzőkészítőnék háziasan, fehér zubbonyokban, de fodrászkéztől alkotott frizurában állongtak boltjuk küszöbén, jókedvük volt, pedig vevő se látszott a boltban. - Nem kell félteni őket, ebben az utcában mindent eladnak - dörmögte Kacskovics úr, amikor vendégeit bekormányozta egy nyitott kapualjba, amelynek kövezete domború volt, mert pince húzódott alatta. Az udvaron ugyancsak ládákat szegeltek vagy bontogattak, mint minden Király utcai udvarban, de a forgács, a gyanta szagán át már érezhető volt egy másik illat is, amelyet kocsmaillatnak neveznek a hozzáértők. Valahol kocsmának kellett lenni a házban, mert csak a kocsmai pörköltnek van olyan hatalma, hogy mindenféle más szaggal megbirkózzék. Csinálhatnak a szardíniás-, datolyás-, fügésdobozok, amit akarnak, de a déli fertályórákban a pörköltszag az úr minden udvaron, ahol kocsma van.

Az udvarra egy kopott, az időtől immár reszketeg üvegajtó nyílott.

- A törzsvendégek bejárata - mondta Kacskovics, és a sörház belsejébe igazította társaságát.

Mindjárt nyilvánvaló volt, hogy ezen az ajtón csak azok szoktak bejárni, akiknek bizonyos jussuk van hozzá, mert a kék kötényes sörmérő és legényei, a legkopottabb és legöregebb pincérek barátságosan néztek az udvari ajtó felé, habár a barátságosság nem volt természetük. Nem, sehogyan sem vidultak fel, ha az utcai ajtó felől benyomakodott valamely idegen arc, amely nyilván először mutatkozott e helyen. De Kacskovics urat szemlátomást ismerték. A vendéglős megtörölte kezét kötényébe, amikor régimódiasan kezet fogott vendégével.

- Én vesevelőt ettem reggelire - mondta, mielőtt a vendég megkérdezte volna.

- Mi is azt eszünk, Vájsz úr - felelt a középkorú úriember. - És a sörrel hogy állunk?

- Rendes porciómat már megittam - szólt a kék szemű, szőke, széles vállú vendéglős, mintha egy német lugasból lépne elő. - Nekem mondhatnak a doktor urak, amit akarnak, délelőtt nem lehet mást inni, mint sört. Ha valami gusztust csinál az élethez, az mégis a frissen csapolt sör. Úgy bizony, uraim.

És figyelmessége jeléül egy füles korsóban saját kezűleg csapolt a középkorú úriember részére, a világosság felé tartotta a habzó sört, mielőtt az asztalra tette volna.

- Régen nem láttam a "kedves mamát" - mondta bizalmasan. - Hallottam, hogy felmondott egy lakójának, a belvárosi madárkereskedőnek. Káromkodásra tanította a papagájokat ez a bolond madárkereskedő, persze hogy nem tűrhették a házban.

A középkorú úriember kissé megzavarodva hallgatta a vendéglős szavait, nem szerette, ha házairól, lakóiról beszéltek, mert nem akart az ügyekbe avatkozni. Mintha szégyellte volna, hogy háziúr. De a vendéglős folytatta:

- Az én madaramat, a Matyit meghallgathatja bárki, soha illetlen szó nem hangzik a kalitkájából. Utóvégre nem is szereti mindenki, ha az ebédjébe belekotyognak. Hess, te cudar! - szólt a vendéglős, és egy szalvétával a falon függő nagy, fekete kalitka felé legyintett.

- Betyár! - felelt a madár a kalitkából, s ezzel el volt intézve a produkció.

Jó, régi vendéglőnek látszott ez a hely, barna fatáblák fedték benne a falakat embermagasságnyira, és a fogasok is fából voltak. Nehéz, bőrrel párnázott székek, pamlagok sorakoztak az asztalok mellett, amelyek olyan nagyok voltak, mintha egész családoknak készültek volna. Annak az asztalnak a lábai, amelynél a középkorú úriember társaságával helyet foglalt, a padlóhoz voltak erősítve. Ez a vendéglős család asztala mellett volt, ahonnan könnyűszerrel figyelni lehetett a söröshordója mellett összefont karral állongó csaposlegényt, aki nemigen szenvedhetett valamely lelki bántalomban, mert bajusza szabályszerűen volt pederve, halántéka mellett haja előre kefélve, szőkés hajzata pomádésan megfésülve, tarka inge könyökön felül szabályosan, vasalt fehérneműként felgyűrve; jobb karjában kéken L. F. betűk tetoválva, miután éppen Ludvig Franznak hívták. Nem csalódhatott senki, aki a "Bécs városá"-hoz címzett sörház csaposát valahonnan fotográfia után ismerte.

Vilma kisasszony, akinek kedves természete szerint hamarosan volt megjegyzése "Bécs városá"-ról: azt indítványozta, hogy vegyék át a kocsmárosságot a fentebb említett Vájsz úrtól, ha az netán unná magát. Podolini megrökönyödve nézett rá, hogy szinte megakadt a friss sütemények tapogatásában, amelyek drótfonatú kosárkában helyezkedtek el az asztalon. Volt ott császárzsemlye, vizeszsemlye, köménymagos zsemlye, sóskifli és perec is, amely mind pillanatnyi önfeledkezést jelentett az élet bajaiban.

- Nem hallottam még arról életemben, hogy egy diplomás tanítónő kocsmárosné akart volna lenni - dörmögte az egykori alszolgabíró, aki darab ideig tartotta komolyságát az úgynevezett "ringlisskatulya" mellett is, amelyet az Öregpincér frissen bontott fel számukra.

- Más itt a bökkenő - mond most Kacskovics úr, aki nyájasan tekingetett az öreg pincérekre, akik gazdájuk magatartását látván: ugyancsak barátságos buzgalommal siettek a vendégek kiszolgálására. - Nem lehet akárki vendéglős "Bécs városá"-ban. Vájsz úr, a mostani vendéglős fiatal korában sörfőzőlegény volt az Öreg Dreher Antal sörgyárában. Igen rendesen viselkedett, munkája ellen senkinek kifogása nem volt, de jött a szerelem, amely a sörfőzőlegényt is elkapja. A szerelemmel mindenféle kívánságok járnak, és Vájsz úrnak eszébe jutott, hogy kocsmát nyit Pesten, ahol azt a sört méri, amelyet Schwechátban segített főzni. Esküvője előtt jelentkezett gazdájánál, hogy ő elmegy Pestre, és schwecháti sört mér. Schwechater Lager-Bier-t, mint abban az időben nevezték. Nászajándékul azt kérte gazdájától, hogy ő legyen az egyetlen pesti vendéglős, aki ezt a sört mérheti. Miután a schwecháti sörnek amúgy se volt nagy népszerűsége Pesten, a sörfőző beleegyezett munkása kérelmébe. Azóta mér Vájsz egymagában olyan sört Pesten, amely máshol nem kapható. A sors megjutalmazta a sörfőzőlegény hűségét, és Vájsz úr manapság tekintélyes adófizetője a városnegyednek (mert valahogy úgy vagyunk manapság is, hogy a tekintélyességet az egyenes adó után osztogatják).

Miután a középkorú úriember ilyenformán megdicsérte a kék kötényes kocsmárost vendégei előtt, időszerűnek látta, hogy az Öregpincérnél a vesevelő után érdeklődjék.

- Csak tessék rám bízni. Nálunk a konyhából nem adnak ki semmit, amit esetleg visszautasítson a vendég. Mi tudjuk, hogy a vesének nem szabad keménynek lenni, mert bizonyos életkorban nem lehet élvezni. Az "Asszony" kinézett a konyhaablakon, hogy lássa, kinek kell a vese velővel. Most már tessék rábízni a dolgot.

Az Öregpincér, miután a gazda a csapossal elegyedett némi megbeszélésbe, felhasználta az alkalmat, és mintha csak véletlenül tenné, egy sarokba ment, ahol a deszkafal kis kiugró párkányzatára háromdecis pohár volt a részére elrejtve. Titkon, de szertartásosan hörpintett a borospohárból, valamely krákogásfélét is hallatott, mint ezt már a régi borivók szokták, akik csak kis kortyokban nyelték boraikat, de az apró kortyokat is megbecsülték. Vájsz úr, a vendéglős ugyanakkor a csapos bádogasztalánál kóstolt meg valamely borfélét, amelynek élvezete után hangosat csettintett nyelvével, mintha ennél a bornál jobbat sohase ivott volna életében. Az ilyen nyelvcsettintésnek varázshatása szokott lenni; - a csap körül levő asztalok egyikénél, ahol a szakértők szoktak elhelyezkedni, egy szomszédos művirágkészítő nyomban tudakozódni is kezdett a bor után.

- A legjobb rizling, amit valaha mértem - felelt odavetőleg Vájsz úr, és a pohárban levő maradékot áhítatosan hajtotta gégéjébe.

A művirágkereskedő, aki felesége, Lorsi Emilné néven vezette a közelben levő üzletét: láthatólag sokat adott volna azért, ha ugyanolyan jóízű kortyokat tudott volna nyelni, mint a vendéglős. Minden vendéglőben, különösen a csap körül előfordulnak Lorsi E.-hez hasonló emberek, akik egész életükben azt lesik, hogy valakitől megtanuljanak jóízűen enni és inni. A kocsmában a maguk "fütty"-je vagy "féldeci"-je mellett üldögélnek, s ezalatt mindenre van megjegyzésük, mialatt sokszor felemelik poharaikat, mintha azzal végezni akarnának. De szerencsére közbejön valamely új téma, amely miatt meg lehet hosszabbítani a kocsmában való tartózkodást. (De hiszen mi is várja otthon az embert egy Király utcai művirágkészítő boltocskájában?)

Lorsi E. éppen az új témát csípte el, amikor a bormérőnek a tavalyi tolcsvai borát kezdte emlegetni, amelyből ő maga annyit ivott, "mint egy marha". Vájsz úr ugyan jól tudta, hogy a művirágkészítő takarékos ember lévén tavaly se lépte túl a megszokott határokat, de nem akart udvariatlan lenni a hízelgő vendéghez:

- Igen, a borok nem tartanak örökké.

- Pláne az ön borai, Vájsz úr.

Vájsz úr gondolkozóba esett, hogy egy deci ingyenborral (az új rizlingből) vajon megkínálja a művirágkereskedőt, de valamely okból elállott ettől a tervétől.

Ám ugyanekkor (a sovány macskaként lesben álló művirágkészítő szerencsétlenségére) a legbelsőbb szobába nyíló ablak felől rövid, parancsoló csengetés hallatszott, a tolóablak is megzörrent, mintha a szakácsné tenné rá a pontot befejezett művére. Az Öregpincér ott hagyta a poharát a sötét sarokban, mint egy régi balerina perdült elő, mintha eddig magában dúdolgatta volna a taktust, amint az öreg táncosnők a hátulsó sorban szokták, hogy nyomban beugorhassanak a karmester intésére. A kellner olyan melodikusan, ringatózva tudott megjelenni a konyha ablaka előtt, mintha nem is tartott volna stációt, amióta innen utoljára elment. - Kezét csókolom - mondta, és szalvétáját úgy helyezte el bal karján, mint a mesebeli "terülj, kendőcskémet", amely a konyhai csengettyű ütésére a földkerekség legfinomabb falatjaival telik meg.

A "Bécs városá"-hoz címzett vendéglőben becsületes porciókat adtak, a pincér karja valóban megtelt a "három adag vesevelővel", amelynek hagymás, borsos, paprikás párolgása, végigvonulása, az asztalon való elhelyezése bizonyára azt a holt vendéget is felébresztette volna, amely holt vendéget, a hagyomány szerint, a régi pesti kocsmárosok minden vendéglő falában elhelyeztek, hogy ne maradjon vendég nélkül az "üzlet".

Kacskovics úr, aki bizonyára már sokszor megpróbálta az ilyen villásreggelik ünnepélyességét, amelynek a hatása alatt az ember darab időre hajlandó elfelejteni, hogy még delet is húznak valamikor a pesti tornyokban: ezzel a szelíd kérdéssel fordult az alszolgabíróhoz:

- Szeretném a véleményét hallani, Lajos úr, a vesevelőről, mielőtt eszükbe jutna a podolini Faykis magasztalása! - Annál időszerűbb volt a középkorú úriember kérdése, mert a hórihorgas úriember már visszavonta nagyon hosszú csontos ujjait, mozgékony csuklóit, és a szűk, kályhacsőszerű kabátujjban türelmetlenkedő karjait annak a műveletnek az elvégzésétől, amellyel a szalvétát kezelte az evőeszközei tisztogatásánál. Keresztülnézett a villa fokán, ám Vilma kisasszonyt választotta ki látványosságul, megfelelően csóválta a fejét, amikor a késpenge fekete foltokat hagyott a fehér asztalkendőn, a tányér repedéseiben kitartóan kereste azt a hajszálat, amely ott alattomban elrejtőzött, s ugyanezt a műveletet végezte el Vilma kisasszony felszerelésével is, amire Kacskovics úr önkéntelenül, csendes mélabúval megcsóválta a fejét. Podolini a középkorú úriember felszólítását csendes mosollyal tudomásul vette, villáját evező módjára merítette a sokat ígérő ételestálba, mert alaposan tisztába akart jönni a dologgal. A villa eltűnt a fiatalember szájában, majd újra előjött, és a tálka szélére dombocska módjára elhelyezett krumplicsomóban tett felfedező kirándulást.

- Ezt a krumplit megkóstolhatja, Vilma kisasszony, egészen kedvem szerint van elkészítve - mondta az alszolgabíró, de mint elbeszélésünk folyamán kiderül: nem nyegleségből, hanem azért, mert ennél nagyobb dicséretet nem tudott mondani.

Vilma kisasszony erényei közé tartozott, hogy bizonyos dolgokban, így: az ételek elkészítésének a módjában, ízében: szentírásnak vette a férfiak szavait. (Ki tudná azt jobban: hogyan kell elkészíteni egy ételt, mint egy férfi?) Igaza volt tehát Podolini Lajosnak, bár az erősen fűszerezett ételtől az orra, halántéka, feje búbja apránként verejtékes lett. Hiába minden; vannak vérszegények, akiket felhevít bizonyos ételek élvezete.

- Ha ismerném a vendéglősnét: megkérdezném tőle ennek az ételnek a receptjét - mondá Vilma kisasszony elismerése jeléül.

A középkorú úriember lelkesen felkiáltott:

- Ó, ennél mi sem könnyebb, nagy mester vagyok az ételreceptek gyűjtésében. Azt előre is megmondhatom, hogy itt a vöröshagymát finom szitán törik át.

De mielőtt Kacskovics úr a maga tudományával előrukkolhatott volna: újabb vendégek érkeztek, mégpedig ugyancsak a "bizalmasoknak" fenntartott udvari bejáraton át, mintha bizony elhitte volna valaki e téli napon a Király utcában, hogy ezek az újabban jött úriemberek az udvarban levő szalmakalapműhelybe igyekeznek, nem pedig a kocsmába.

Illusztris társaság érkezett, amelyet talán még Vájsz, a vendéglős se várt ezen a napon, mert a kalendárium nem mutatott olyan "hivatalos" lumpidőt, amikor ez a társaság valamely ceremonionális okból ébren szokta tölteni az éjszakát, de még a rákövetkező nappalt is. Csak a farsang végére eső Dorottya-napot mutatta a kalendárium, amolyan "félhivatalos" lumpolási időt, amelyet leginkább családi körben szoktak megünnepelni. A "durchmarsnak" tehát látszólag nem volt értelme, de egy bámulatosan dörgő, szinte emberfeletti hang (amely karriert jelentett Magyarországon) már a küszöbön igazolta magát:

- Dorottyának hívták a legjobb gazdasszonyomat, az ő emlékezetére vagyunk itt, Vájsz úr - mondta most félig tréfásan, félig komoly hangsúllyal az úriember, aki a bevonuló vendégek élén haladt. Legalább százötven kilós férfiúnak látszott - no de volt is megfelelő termete ehhez a rengeteg teherhez. Bármely részében járhatott az Andrássy útnak, mindenütt egy fejjel magaslott ki az emberek tömegéből.

Ősz arca volt, mint a vidám télnek.

Bölcsesség, részegség, kajánság és jámborság váltakozott ezen az arcon, ilyen lehetett volna Shakespeare Falstaffja, ha történetesen Pesten születik, és öregségére királyi tanácsosnak és "adóbizottsági" elnöknek nevezik ki a fővárosban, a hatodik kerületben, Ferenc József idejében.

- Én félig-meddig, "hivatalosan" is éjszakázom, mert szemmel kell tartanom a polgároknak a költekezését, akiknek van pénzük mindenféle haszontalanságra, de adót nem akarnak fizetni - szokta volt mondogatni a nagykedvű Pista úr (akit az egész városban így neveztek), de hát mi már csak maradjunk meg annál az első szavánál, hogy régi gazdasszonya, Dorottya kedvéért folytatta a nagy érzelmű férfiú másnap is az éjszakát.

A középkorú úriembert vállveregetéssel üdvözölte:

- Hogy állunk az alvással, Kacskovics öcsém? Engem bezzeg nem kell ringatni, ha elszánom magam az alvásra. Már hetvenegy esztendős vagyok, félek, hogy kevés idő van hátra, amit az alvásnak szentelhetnék. Rendbe kell hozni a kerület dolgait, mielőtt végleg elbúcsúznék.

Természetesen dörgő, valóban elnöki hangon mondta ezt Pista úr, és közben olyan ármányos ravaszsággal pislantott szelídséget mímelő kék szemeivel, mintha csak pajkosságból vallaná magát hetvenegy esztendősnek.

A középkorú úriember felállott a tekintélyt követelő ismerős előtt.

- Csak ne zavartassa magát, öcsém. Adja át kézcsókomat a "kedves mamának", mindig különös figyelemmel veszem elő az aktáit.

Kacskovics úrnak nem lehetett mondanivalója a tekintélyes úriember részére, ugyanezért közönyösen foglalta el régi helyét az asztalnál. A szomszédos vendégszobába, a konyha közelébe ezalatt gyülekezett Pista úr társasága, amely állandóan vele, nyomában, mellette szokott járni. Vannak olyan emberek, akiknek mindig ott vannak a követőik, mint a bolygó csillagoknak apró bolygói. A Terézvárosban, ahol Falstaff Pista az adókivető bizottság elnöki tisztét töltötte be: a nagy hatalmú férfiú nem tehetett egy lépést sem, hogy társaságát ne keresték volna gavallérok, akik Falstaff úr népszerűségében vagy népszerűtlenségében akartak sütkérezni. Így kísérik a híres tenoristákat, a nagyon erős embereket, de a nagyon gonoszakat is. Pista úr társaságában éjszakánként azok a pesti gavallérok jártak, akiknek a vasalt kabát viselésén kívül semmiféle foglalkozásuk nem volt a világon; akik ugyan az öreg Dumas testőreivel tartottak atyafiságot, de Pista úrtól mindenféle goromba neveletlenséget eltűrtek, hogy a kocsmárosok, vendéglősök, kávéfőzők, mulatóhelytulajdonosok előtt a Terézvárosban az adók legfőbb atyaúristenének a társaságában mutatkozhassanak.

A letelepedés után az egyik "lovag", egy kicsit púpos hátú, himlőhelyes arcú, követelőző modorú gavallér nyomban jelentést tett Pista úrnak:

- Vájsz el akar térni a régi szokástól. A söröshordót nem ebben a szobában, a szemünk láttára fogja csapra veretni, hanem odakünn a söntésben. Talán menjünk a söntésbe, ha magunknak akarunk csapolni, aminél még sincs nagyobb élvezet.

Pista úr eleinte hajlandó is volt e tiszteletlenséget tudomásul venni.

- Vájsz - kiáltotta felhorkanva, de ravaszdi kék szemével ebben a percben észrevette a kocsmárost, aki kötényében, összefont karral, nyugodtan, mint egy búzászsák állott a küszöbön:

- A múltkor egy fél hektó sör maradt a nyakamon, mert időközben megérkezett a pezsgőügynök úr, és rábeszélte az urakat a pezsgőzésre - felelt nyugodtan, igazsága tudatában Vájsz úr. - Én vendégeimnek nem adhatom el az állott sört. A magyar királyi kincstár ezt nem követelheti egy adófizetőtől.

- Ne beszéljünk a magas kincstárról egy hordó sör miatt - dörrent közbe az elnök, aki még nem akarta cserbenhagyni a panasztévő "lovagot", de láthatólag bosszankodott, hogy társasága tekintélyét a kocsmáros előtt védelmezni kell. - A kárvallott fél hektó sör árát majd valamiképpen behozza Vájsz úr ebben a kocsmában, a melynek jövedelmezőségéről mindenki tud, aki itt valaha megfordult. Nem kell ahhoz fináncnak lenni - mondta Pista úr, mintha nem is a kocsmároshoz, nem is a "lovagnak" válaszolt volna, hanem a korommal bőven barnult bolthajtásnak, miután szemét mindig a magasba szegezte, amikor valamely határozatot mondott ki.

Vájsz úr azonban még mindig gondolkozva állott a küszöbön. (Nem tetszett neki a panaszos púpossága vagy kihívó tekintete; ki tudna eligazodni az ilyen megmakacsosodott sörmérőn?) Tanácsot tartott magában:

- Hát így is jó - mondta végre, mintha az utolsó szóhoz ért volna egy fontos alkudozásban. - Megtisztelem az elnök urat és társaságát, hogy egy friss hordót csapoltatok, pedig még csak az imént csapoltunk, amire tanú vagyok magam, Kacskovics úr és mindenki a vendéglőben. Megcsapoltatok egy hordót, amelyből másnak nem mérek ki egy pohárral se, csak a társaság tagjainak. Erre becsületszavamat adom.

És már közelgett is kinyújtott kezével Pista úr felé, hogy fogadalmát kézfogással is megerősítse. A nagy tekintélyű elnök már-már hajlandó volt a szerződést a maga kézfogásával is helybenhagyni, amikor a púpos lovag elrikkantotta magát:

- De idebent a szobában...

Az elnök és a vendéglős egyszerre vonták vissza a kezüket, mielőtt azok elérhették volna egymást.

- Megmondtam, hogy a vendégszobában nem csapolok többé, erre való a söntés - szólt bús szemrehányással a már békére hajlamos vendéglős.

- Gondoljuk meg tehát alaposan a dolgot - szólt Pista úr, aki a régi politikusok mintájára ugyancsak nem akart semmit se elhamarkodni.

A vendéglős visszadugta a kezét a kötényébe, szilárdan állott a helyén, a küszöbön az öregpincér kezében szinte szélfuvalomtól rengett a leeresztett szalvéta, a belső szoba vendégei, akiknek száma időközben nyolctagúvá szaporodott vállas, megtermett, sőt frakkos és egyenruhás urakkal is, akik valamennyien Pista úr társaságában akarták folytatni a Dorottya gazdasszony emlékezetére rendezett ünnepélyt, tanácstalanul várták a dolgok lefolyását. A legkésőbben érkezettek, egy mulatós huszárkapitány és egy Jenőke nevű robusztus úriember (az ötvenedik éven túl), akik egy nyilvános telefonállomásnál maradtak el, ahonnan a huszárkapitány arról küldött értesítést az Állatkertbe, hogy az ott gondozásban lévő farkasait, medvéit az ő szokásos jelenléte nélkül etessék meg az őrök, mert fontos teendői miatt nem mehet az Állatkertbe - Jenőke viszont a nővérének telefonozott, hogy ne várja őt az ebéddel, mert Dorottya napja miatt nincs abban az állapotban, hogy a családi illedelem szerint pontosan megjelenhetne fürdött, frizérozott, vasalt állapotban: - mondom: e legkésőbben érkezettek csodálkozva integettek a falevél módjára remegő Öregpincérnek, mintha nem értenék, hová maradnak szokásos söreik és egyéb élvezeti cikkeik, amelyeket már több ízben fogyasztottak e barátságos helyen.

Ám a legnagyobb feszültség közepette parancsolóan csendült a csengő a tolóablak megett, és elvarázsolt helyzetéből felelevenedett az Öregpincér:

- Pár virsli zaftban - kiáltotta egy női hang a tolóablak mögül, és a pincér szinte primadonnaléptekkel ügetett a művirágkészítő felé, aki így akarta tanújelét adni annak, hogy a "piszkos" kocsmáros kínálása nélkül is a hasznot hajtó vendégek közé tartozik.

- Legjobb volna elmennünk - szólt Vilma kisasszony olyan titokzatos hanghordozással, amint azok a nők szokták, akik félénkségükkel is tetszeni tudnak a férfiaknak. (Ugyan hol van olyan férfi a világon, aki cserbenhagyna ilyen megfélemledett nőt?)

Kacskovics úr félig-meddig beleegyező hallgatással nézett Vilma kisasszonyra, míg az egykori alszolgabíró válasz helyett kinyújtóztatta az asztal mellett lábszárait, amelyek csaknem megközelítették a vendégszoba küszöbét. Vidéken szoktak így elterpeszkedni az urak, akiknek nincs hajlandóságuk hamarosan búcsút mondani a széknek, amelyen megtelepedtek:

- A magam részéről meg vagyok elégedve a sörrel, amelyet itt felszolgáltak, meg vagyok elégedve a vendéglős magaviseletével, konyhájával, helyiségével, pincérével, sőt a fogpiszkálójával is, amilyent még nem találtam pesti vendéglőben. Valódi keményfából készült fogpiszkálók ezek, amelyek nem mondanak csődöt akkor sem, ha az ember a fájós zápfogának feszíti őket. Az én nézetem szerint arról is meg lehet ítélni egy vendéglőst, hogy milyen fogpiszkálót adnak a vendég keze ügyébe - mond Podolini Lajos.

A szomszédos vendégszobában ezalatt bizonyos megállapodás jött létre az elnök és társasága és a makacs sörmérő között.

Egy hordó sört valóban előgurítottak, de a söröshordót Vájsz úr előbb krétával megjelölte, ugyancsak megjelölte krétával azt a helyet a vendégszoba küszöbén, ahol a söröshordót két tölgyfaszéken el lehet helyezni, hogy az elnök társaságának tagjai maguknak csapolhassanak.

- Ludvig szabályszerűen megcsapolja a hordót, aztán semmi köze nincs tovább az egész ügyhöz, mert Ludvignak a söntésben van dolga - mondta ki a vendéglős a határozatot, amelyet néma csendben hallgattak végig, mert voltaképpen senki se volt megelégedve a békés elintézéssel. Hogyisne, amikor gyönyörű verekedésre volt itt kilátás, amelynek végeztével vagy a kocsmáros, vagy vendégei maradnak alul...

- Kolhaus Mihály óta nem történt ilyen igazságtalanság - uszított az amúgy is bosszús művirágkészítő a söntésben. - A feleségem eredetiben olvassa a német költőket, és vasárnap délután, a függöny mögött mindent elmesél nekem, amit a költőkből olvasott.

- Hogy hívták azt a vendéglőst? - kérdezte a "Bécs városá"-hoz címzett vendéglő tulajdonosa.

- Kolhaus Mihály, aki a porosz császárral szállott szembe.

- Nem ismerek ilyen vendéglőst a környéken - felelt Vájsz úr, aki végeredményében szeretett volna már megnyugodni ama vízkereszti fél hektó sör után, amelyért komoly szemrehányásokat kapott a konyhában hallgatózó feleségétől. Meg kellett esküdnie, hogy "kidobja" legközelebb az elnököt és társaságát, holott ez egyenlő volt a lehetetlenséggel, de vajon mire ne esküdne meg egy szegény férfi, akinek ágya szélére, meztelen lábait lógázva, odatelepedik a felesége, a meghűlés veszedelmének téve ki egészségét, miközben fáradhatatlanul bizonyítja, hogy az elnök jóakarata nélkül is meg lehet élni a kerületben. Vájsz megesküdött ama fél hektó sör állítólagos elvesztése után (amelyet igazában el sem veszített, mert a "Bécs városá"-hoz címzett vendéglő előtt stációt tartó régi bérkocsisok anélkül is az "állott sör" miatt szerettek idejárni, mert az igazi sörivók nem hisznek abban a babonában, hogy csak a frissen csapolt söröshordó érdemes a megízlelésre; az okos emberek megvárják, amíg a sör némileg leülepedett). Vájsz megesküdött a családi béke kedvéért, de most már elég legyen a szemrehányásokból. Ugyanezért a művirágkészítőnek darab idő után megmondta véleményét, kijelentette, hogy cseppet sem bánkódna azon, ha a művirágkészítő megvonná pártfogását vendéglőjétől, mert utóvégre mindennek van "határa". Lorsi E. talán manapság se tudja, hogy miért sértette meg őt a kocsmáros, akinek ügyes-bajos dolgaiban annyi esztendőn át részt vett.

A vendégszobában pedig ezalatt, miután az "éjszaka lovagjai" félig-meddig győzedelmeskedtek a makacs vendéglősön: a söröshordó valóban a küszöbön állott, és a gavallérok egymás után járultak a helyhez, hogy poharaikat megtöltsék, a vendégszobában az öregpincért vették munkába az elbizakodott uraságok. (Ugyan, kinek ne volna kedvére megtáncoltatni egy szolgálatkész öreg embert, aki a sors kiszámíthatatlansága következtében a "Bécs városá"-hoz címzett vendéglőbe került, és ott a vendég nélküli, hosszú délutánokon, valamely homályos sarokban arról álmodott suttyomban, hogy nagyúri vendégek érkeztek a "házhoz", akiket fiatal korában kiszolgált - eljött a velszi herceg Pestre, vagy legalábbis a fia, hogy átnyújtsa azt a melltűt, amelyet valaha az Öregpincérnek a "Kékmacská"-ban ígértek, ha a vendégeket figyelmesen kiszolgálta!)

Az elnök, miután azt vélte, hogy közmegelégedésre intézte el a goromba kocsmárossal való összeütközést, megingatta magát a tölgyfából készült széken, és a pincér kérdezősködésére így felelt:

- "Zikellner", maga talán nem ismer engem, hogy olyanformán akar velem elbánni, mint valami zónás atyafival? Barátom, a "parasztfogdosás" Thaisz főkapitány alatt volt divatban Pesten, azóta nem járnak a kellnerek fiákeron a lóversenytérre. Nem, barátom, a kellner már nem azon töri a fejét, hogyan előzze meg a Stefánián Aczél Béla báró hintóját. "Zikellner", haptákban kell állni és megvárni a vendég parancsolatait.

Az Öregpincér már évek óta ismerte Pista úr erkölcsprédikációit, amelyeket a hatodik kerületben a vendéglői és kávéházi "alkalmazottaknak" szokott mondani. Fanyaran mosolygott az öregúr zsémbelődésén, mire az hirtelen lecsapta az étlapot:

- "Zikellner", maga nevet, barátom, amikor én beszélek? Hát még egyszer tudomására adom, hogy már vége annak az időnek, amikor a kellnerek voltak a legnagyobb urak a városban, nincsenek már Freystädtler Flórák, Karola Cecíliák, Berger Málcsik, akik a pénzüket a kivasalt kellnerekre költötték. "Zikellner", hol vannak a maga gyűrűi, amelyeket a nőktől ajándékba kapott? Mért nincs fodrozva a haja? Mikor borotválkozott utoljára? Hiszen már köszönni se tud jóformán! Egyenesen, összecsapott bokával állani és csak a fejet meghajtani!

És Pista úr, amit a mulatságok programjából sohase mulasztott el: felállott helyéről, mintha egy télikabátokkal megrakott ruhafogas emelkedne fel, és néhány percig azzal foglalkozott, hogy az illedelmes köszönésre megtanítsa az Öregpincért.

Aztán bágyadtan visszahanyatlott elnöki székébe, és így szólt:

- Ferenc József idejében ez így volt, azóta felborult minden rend a világon. Hozzon nekem egy pájslit... elég egyelőre kisporció is, majd meglátjuk, hogy mit tud az a pájsli. Mondja meg a "gnédigének", hogy nekem kell a pájsli. Bő lében legyen, hogy kanállal lehessen fogyasztani, mert ez a pájsli első titka. Második titka, hogy apróra, köröm nagyságú szeletekre legyen vágva a tüdő, mert akkor fő puhára az étel. A harmadik titok, hogy ne csak egyfertálynyi citromot adjanak az ételhez, mint a modern vendéglőkben, hanem egy felébe vágott citromot. Nem szeretem az olyan vendéglőket, ahol mindent hosszadalmasan kell magyarázni.

(Pedig talán csak ezt szerette Pista úr.)

A "kiokosított" pincér egy lépéssel hátrált, a konyhába nyíló tolóablakhoz. Azt megkocogtatta körmével:

- Kisporció savanyú tüdő - mondta, és a kocsmárosné már kiadta a tálkát az ablakon.

- Hm - mondta Pista úr borongós arccal, miután semmi kifogásolnivalót nem talált sem az ételen, amelyet elébe helyeztek, sem a nagy terjedelmű asztalkendőn, amelyet rövid, egyenesen álló gallérjába nyomkodott, s amely kendőt a nyakán hátul alaposan megcsomózott, hogy elvesse a gondját. Még az evőeszközöket nézegette darab ideig oly figyelemmel, mint a mérnökök műszereiket, és könnyed mozdulattal vette kezébe a kanalat, mint egy legyezőt. A kanálban monogram volt. W. J. betűk ölelkeztek a szokott helyen. "Ki az a J.", mormogta magában Pista úr, de rájött, hogy a J. betű Johannát jelent: Vájszné lánynevét, amelyet egyébként meg szoktak ünnepelni esztendőnként - egy János-napon.

- Megismerkedem ezzel a Johannával, aki még az elnök úr előtt is tekintélyt tud tartani - rebegte Vilma kisasszony, szinte apácás alázattal, mert méltányolta azokat a példás nőket, akiknek főztjére nem mernek megjegyzést tenni a férfiak. Nem nagy kunszt ugyan vendéglősnének lenni, aki számon tartja a férfiak mellénygombjait, de viszont nem hálátlan feladat.

A látszólagosan megjuhászodott elnök azonban még nem végzett az Öregpincérrel, bár látszólagosan nem volt más gondja, mint a savanyú tüdőre simult tükörtojást a hegyezett füllel hallgatózó babérlevéllel, valamint az itt-ott úszkáló mócsingos darabokkal összeegyeztetni, miután kanalával néhány szabályszerű kört írt le az ételben. Mindent látó kék szemeit végigfutamodtatta az asztalra állított süteményes, fonott kosarakon. Nagy kezével bizonytalankodva nyúlkált egyik kosárból a másikba, miközben a sóskifliket, császárzsemlyéket, vizeszsemlyéket, kenyérdarabokat megropogtatta, és minden ropogtatás után elborultabban csóválta a fejét.

- "Zikellner" - kiáltott fel végre -, én tudom, hogy a forradalmak mindig a pékek miatt törnek ki. De én nem vagyok nihilista, se anarchista, se bolsevista, engem nem kergetnek forradalomba a pékek, még ha sikerült is nekik megölni az öreg Ferenc Józsefet. Érti? Én tudom, hogy a pékek milyen gézengúzok, van velük elég dolgom a hivatalomban, valamennyit felakasztanám... Hozza ide a kenyeret, és hadd vágok magamnak belőle egy darabot.

A "Bécs városá"-hoz címzett vendéglőben a kenyér megtisztelő helyen állott, mégpedig a pohárszék orgonája alatt, hófehér vágódeszkán, piros csíkos abrosszal leterítve, mint az áldozati bárány, amelyet mindennap ünnepélyesen bemutatnak. Felső ujjízületével szokta itt kimérni a vendéglős személyesen, hogy milyen darabokat vágjon le a vendégeinek. Ősi szokás volt ez. A söntésben tartózkodó Vájsz csaknem eszét veszítette, amikor az elnök újabb kívánságáról értesült az Öregpincér útján.

- Nem, inkább meghalok - mondotta Vájsz, amikor félig-meddig magához tért, és a homlokáról letörölte a verejtéket.

Az elnöknek ez a kívánsága túlment minden kocsmárosfantázián... Reménytelenül hordozta körül vérbe borult tekintetét a "Bécs városá"-ban időző vendégeken. A művirágkészítő már elkotródott, közömbös emberek üldögéltek söröspoharaik mellett, akik Isten tudná, milyen okból vetődtek be a mai délelőttön a sörház bolthajtásai alá. (Vájsz sohasem kérdezte meg, hogy mely okból isznak vendégei korsóból vagy pohárból sört: bizonyosan mindennek megvolt a maga oka.) Ám könnyes, elkényszeredett tekintete ekkor találkozott Kacskovics úr nyugodt, bátorító, megértő tekintetével - mint ahogy a keresztre feszített vértanúnak jólesik a részvét. Kacskovics úr valamely titokzatos okból alig észrevehetőleg biccentett fejével, Vájsz úr, mintha lidércnyomástól szabadult volna meg: visszatérőben lévő nyugalommal így szólt az öregpincérhez:

- Vigye oda a nagyságos úrnak az egész kenyeret, és hagyja ott az asztalán.

A pincér így cselekedett, az elnök úr szemügyre vette a hosszú kenyérvágó késsel és friss szalvétában megérkezett kenyeret, megforgatta: vajon elég feketére sült-e a kenyér feneke; megszagolta: mennyi köménymag van benne; mennyi krumpli és mennyi élesztő és mennyi rozs használtatott fel a kenyérhez...

- Nincs már igazi "sercli" a világon - mondotta, amikor a kenyér végét kiszemelte arra a célra, hogy véle magát megjutalmazza. - Hol van az a világ, amikor Ferenc Józsefnek külön dagasztottak, sütöttek kenyeret Pesten a pékek? Amikor titkosrendőrök ügyeltek arra, hogy a péklegények se a fülüket, se a lábujjukat ne vakargassák a műhelyben? Kampec. Bolond mindenki, aki túlélte Ferenc Józsefet.

No de most végre mégis elérkezett az időpont, amikor a citromot utoljára dörzsölte a tálka széléhez az elnök, és komolyan nekilátott a villásreggeli fogyasztásának, miközben a kenyérhéjakat itt-ott levagdosta mellényzsebéből elővett penicilusával, mintha megjelölni akarná azokat a kenyérdarabokat, amelyeket érdemesnek talált az elfogyasztásra. Megjegyzése közben csak annyi volt: "Gusztus dolga az egész élet. Van egy öreg tyúkszemvágóm a Rudas-fürdőben, aki mindig megmutatja azokat a nevezetesebb tyúkszemeket, amelyeket híres emberek lábából kivágott. Eddig Szilágyi Dezsőé volt a legnagyobb, no de olyan ember is volt."

A szomszéd szobában, ahonnan az elnök megjegyzéseit csendes áhítattal figyelték, most halk lánynevetés hangzott fel. Vilma kisasszony volt a jelentkező, mire Pista úr csendesen, szinte kiszámított lassúsággal az idegen hölgyre gurította jámborságról tanúskodó kék szemeit, és szelíden ismételte:

- Becsületemre, akkora tyúkszeme volt Dezsőnek, mint az orosz cár Orloff-gyémántja.

Menyecskés, turbékoló, halk női kacaj volt a válasz, amire Kacskovics úr csendesen megszólalt a maga asztalánál:

- Úgy kell venni e dolgokat, hogy az elnök úr azért beszél ilyen históriákat, hogy megszabadítsa asztaltársait étvágyuktól, miután ő maga már megtalálta étvágyát a huzamos zsémbelődések árán. Talán akkor ízlene neki legjobban az étel, ha Vájsz, a vendéglős, a szeme láttára felakasztaná magát az ajtószegre.

- A jó pap holtig tanul, talán ezt is megéri Pista úr - mond Vilma kisasszony, és most már nem jutott eszébe, hogy távozást indítványozzon. Mintha a nagyszerű Pista úr védelme alatt érezte volna magát, aki szavait nagy részben hozzá intézte.

Ámde az Öregpincér nem elégedett meg Pista úr megnyugtatásával, bár a "Bécs városá"-hoz címzett vendéglőnek nagy érdeke lehetett a rendbontó öregurat darab időre elhallgattatni. Másik vendéghez fordult tehát az Öregpincér, akinek homlokán szabályszerűen kettéválasztott, ritkás, őszes frizurája már borzolódni kezdett az eddigi "megerőltetések" miatt. A soron következő vendég éppen Nikodémi úr volt, egy Pesten született olasz, aki bár még életében nem mozdult ki Pestről, mindig arról ábrándozott, hogy bizonyára minden másképpen, kedvezőbben történt volna, ha nagyatyja, aki kövezőmunka végett állított be valaha a magyar fővárosba: otthon marad olasz hazájában.

- A római szenátus tagja lehetnék, és itt ülök egy pesti kocsmában - mondogatta Nikodémi úr, ugyanezért szakálla kefélgetésén kívül nem is igen foglalkozott komolyan egyébbel életében.

- Maga az? - kezdte a pincérrel való megbeszélést. - Örülök, hogy végre szerencsém van magához; egy olyan ember, mint én, aki hazáját elhagyta: valóban nem érdemel más bánásmódot a vendégszerető magyarok között. Mi az? Mit mond? Borjúpörköltöt ajánl, vagy talán ájnspennert tormával, amit a vándorlegények szoktak enni? Vagy talán makarónival akar megkínálni, mint szerte az egész városban? A Szűz Anyára! Egyszer mégiscsak előveszem azt a tőrt, amelyet állandóan a zsebemben sejtenek az emberek! Hát nem bánom: legfelsőbb beleegyezésemet adom a borjúpörkölthöz - szólt a fekete szakállú, félelmetes arculatú, olajbarna Nikodémi úr olyan leereszkedően, mintha valóban tagja volna az olasz szenátusnak.

Az Öregpincér megkönnyebbülten adta át a rendelést a tolóablak mögött rejtőzködő gondviselésnek. Ettől a sötét képű úriembertől mindig babonásan félt, különösen a pénteki napokon, amikor a kocsmákban a veszekedések szinte elkerülhetetlenek.

A soron következett volna Kriptai úr, aki ugyan csak egy pesti nyolcadik kerületbeli kéményseprőmesternek volt a fia, de valamiképpen mégis sikerült elérnie, hogy szülei, rokonai gondnokság alá helyezték, mint valamely pazarló mágnásfit. Ebben a társaságban egyedül ő volt gondnokság alatt, amely körülmény bizonyos tekintélyt kölcsönzött neki. Először is azért, mert most már sohase lehetett belőle kerületi kéményseprő, amivel barátai fenyegették; másrészt senki se csodálkozott, ha vasalt ruháiban, vadászmellényeiben, régimódiasan szabott (mint mondogatta): "boldogult úrfikorából" való kabátjaiban egyetlen fillér sem akadt meg hónapokon keresztül. Gondnoka, egy budai nagybátyja, kifizette érte a szállodai szoba árát, amelyben Kriptai úr a korabeli gavallérok módjára meghúzódott, egyébként nem törődött vele. Ugyanezért Kriptai úrnak (egy kis termetű, mindig gondosan borotvált arcú, pedrett bajuszkájú, uszkárforma úriemberkének) mindig alkalmazkodnia kellett a viszonyokhoz, és rendelkezés előtt megvárnia, amíg szomszédai befejezik a nagyérdekű vitatkozást, amely közöttük felmerült. Vajon mikor legjobb borotválkozni? Gőzfürdőbe való menetel előtt, vagy gőzfürdőből jövet? Két komoly úriember, Plac és Kesthelyi (s betűvel, kérem) vitatkozott erről a kérdésről, és a gondnokság alá helyezett gavallér nem mert addig állást foglalni egyiknek igazsága mellett sem, amíg a pincérnél rendelkezés nem történik afelől, hogy voltaképpen kinek a vendége lesz? Kriptai úr tehát figyelmeztetőleg köhécselni kezdett, amint a pincért közeledni látta, de Plac (akit még senki se nevezett úrnak, mert származására nézve alföldi zsidó volt, aki csak azért kapott helyet a társaságban, mert mint a Wenckheim grófok árendása ment tönkre) öblös, Békés megyei, földzsíros, parasztos hangján kimondta, amit gondolt:

- Nézze, Kesthelyi úr: én böcsületemre mondom, hogy sohase jutott az eszembe, hogy a nevemet ötven krajcárért megváltoztassam, tudják a hitelezőim, hogy ma is Plac vagyok, aki majd megfizeti a tartozását, ha lesz neki pénze - de én minden negyedik nap nullásgéppel lenyíratom a hajamat, levágatom a szakállamat a budai szerb borbélynál, mielőtt belépnék a gőzfürdőbe. Én fürdőzés után nem engednék a pofámhoz nyúlni, még annak a borbélykisasszonynak sem, akinek a kedvéért mostanában sorfalat állnak a Váci utcában a gavallérok.

Kesthelyi úr (aki nem volt kisebb ember, mint Festetich herceg nyugalmazott fővadászának a fia, ugyanezért azzal is gyanúsították elegáns fellépése miatt, hogy természetes fia a hercegnek, és azokon a helyeken, ahol ismerték, röviden "Taszilló" néven emlegették) türelmesen végighallgatta Plac kifakadását:

- Szerencsére még nem tartunk ott, hogy csődbe ment izraelita árendások dirigálják Pesten a divatot. Én a magam részéről kijelentem, hogy sohasem fogom nullásgéppel nyíratni a hajamat, mert a fegyenceket szokták így nyíratni, hogy szökésük közben nyomban felismerhetőkké váljanak a polícia emberei előtt. Kijelentem, hogy sohase teszem be a lábamat ahhoz a szerb borbélyhoz, ahol krétával van kiírva az ajtóra, hogy a borotválkozás tíz krajcárba kerül. Kijelentem azt is, hogy mindig fürdő után fogok borotválkozni, mert minden okos ember tudja, hogy a meleg vízben megpuhult szőrszálakat könnyen lehet eltávolítani a bőrről. Egyébként...

Kesthelyi úr az utolsó szónál már jobb kezével keresgélni is kezdte zsinóron függő, kabátján elhelyezett, aranykeretűnek tetsző monokliját, hogy azt egyetlen mozdulattal helyezze el a szemén, hogy a baljában tartott étlap tanulmányozásába kezdjen, mialatt udvariasan, leereszkedően, szinte főúri bágyadtsággal szólt Kriptai úrhoz:

- Mily irányban intézkedtél, Aladár?

A gondnokság alá helyezett úriemberke, miután állapotát némileg biztosítva látta, szolgálatkészen így felelt:

- Én az egyszerű káposztalevesnél maradnék, mert hiszen az én helyzetemben ez volna a legmegfelelőbb.

Kesthelyi úr (olyan életkorú úriember, akinek már mindig igen komoly, ceremoniális, sőt lovagias arculatot kellett viselnie, hogy az embereknek eszükbe ne jusson megkérdezni, hogy voltaképpen: mi a foglalkozása?), Kesthelyi úr (akinek koromfekete bajszában a délelőtti világításnál már valóban feltünedeznek olyan szálak is, amelyek a Váci utcai borbély figyelmét elkerülték, a halánték ráncai pedig pókhálósodnak, bármily önuralommal küzd tulajdonosuk a megöregedés ellen) - mondom: a Kriptai úr által kiszemelt vendéglátó feltette monokliját, és bizonyos elgondolkozás után így szólt:

- Nem akarok ellentétbe kerülni igen tisztelt barátom véleményével, a káposztaleves bizonyára megteszi a magáét, de a rend kedvéért néhány kövér, bő olajban úszó francia szardíniát ennék, mégpedig olyan dobozból, amelyet itt az asztalnál bontanának. Megmondhatom azt is, hogy van itt egy üzlet a közelben, ahol ezek a bizonyos francia halacskák kaphatók. Vörös oldala van a doboznak, és legfeljebb két-három, esetleg négy halacska fér el bennük. Ezek a legjobb halacskák, mint Löwenstein úr egykor közölte velem - csak olcsóságuk miatt nem tartják raktárukban a pesti boltosok...

Az elnök, aki titkon figyelemmel kísért minden szót, amely asztalánál elhangzik, most idejét látta annak, hogy az előtte érintetlenül álldogáló és így habja vesztett söröskancsót felemelje, miután barátságos elismeréssel bólintott Kesthelyi úr felé. Elnökségének diadalmát látta abban a körülményben, hogy a társaság más tagjai is megfigyelik a kocsmárosok "manipulációit".

A söröskorsó felemelése azonban más teendőt is jelentett az elnök számára. Az ablak felé tartotta a sört, hogy megvizsgálja igazi színét, bár nem kételkedhetett abban, hogy a sör valóban a csapról került egyenesen elébe:

- Ja, lieber Freund - mondta most az elnök dörgő hangján a vendégszoba küszöbén pillanatnyilag megjelent Vájsz úr felé -, én már láttam olyant is, hogy Zichy Jenő gróf sörébe beleköptek a "Weinbursok", mert az excellenciás úr nem adott két krajcárnál több borravalót.

Az elnök haragos kék szeme azonban szinte cimboráskodó pajkosságúvá szelídült, amikor a söröskorsó mellett a szomszéd szoba felé is irányított egy pillantást, ahonnan Vilma kisasszony szinte megbűvölt arculattal figyelte a leghatalmasabb embert. A "leghatalmasabb ember" ezután ősz arcát a söröskorsóba dugta, és a vendéglős kibékítésére pontosan száz másodpercig tartotta a korsót szájában.

- Ami jó: az jó, még "Bécs városá"-nál is - mondta most, mintha valamely határozatot hirdetne ki. De mielőtt Vájsz úr a küszöbön végleg kiegyenesítette volna a derekát, az elnök kimondta ítélete indokolását is: - Nemhiába egyik legnagyobb adófizetője az öreg Dreher Ausztriának.

Talán mindenki meg lett volna elégedve az elnök szavaival: csak Plac, ama nullás hajnyíró gépet használó bukott árendás elégedetlenkedett az asztal vége felé, aki legyőzve érezte magát a fürdőügyi vitában:

- Tóni, egy pacalt kérek - mormogta röfögő hangon, mintha már az egész életét megunta volna ebben a társaságban. - Pacalt és sört, ami egy falusi zsidónak dukál a restaurációban.

Plac hangos kijelentése bizonyos időre megbénította a társaság kedvét, már abból a szempontból is, hogy Plac magatartásában tiszteletlenséget lehetett észrevenni. Bizonyos animozitás volt észlelhető Plac ellen, habár feje, hajtalansága miatt láthatólag több helyen ujjnyi mélységűre be volt verve, homlokán szúrások nyomai, az egyik húsos füle tépett, amilyen nyomokat nem lehet mindennapos verekedéseknél szerezni. E nyomokból ítélve a vállas, szuszogó, kemény tekintetű, százkilónyi egykori földbérlő már más alkalommal is megállotta a sarat, ahol a verekedések nem mennek tréfaszámba. Nagyon szép lyuk volt a Plac feje búbján, amelyet bizonyára nemhiába adtak neki emlékbe. A keze ugyan reszketett néha, de ez attól a sok visszafojtott mérgelődéstől eredt, amelyet Placnak élete folyamán elszenvedni kellett. "Mellőzött" ember volt, mint mondogatta, míg az ostoba szerencsések meggazdagodtak körülötte. "Egy Sószberger!" - emlegette, ha néha sikerült lerészegednie...

- Pacal jár az ilyen pasasérnak, nem pedig muszka kaviár - ismételte, és valamely babonaságnál fogva a mellénye zsebében rejtegetett ezüstforintossal halkan megkocogtatta az üvegpoharat. Mintha így is bizonyítani akarná, hogy számláját személyesen óhajtja kiegyenlíteni.

Nem volt boldog embernek mondható még itt, a "Bécs városá"-hoz címzett vendéglőben sem, ahová azért szerettek járni az úriemberek, hogy az elnök fennhatósága alatt a kocsmárost megkínozzák, hogy az darab ideig eszét veszítse. És már-már sikerült is ez a kísérlet, amikor egy városi, piros sapkás hordár állított be a vendégfogadóba, egy nagy kakassal a hóna alatt - a legnagyobb kakassal, amely Pest piacain ezen a napon eladásra került.

A tréfáról még maga az elnök sem tudott, amely tréfa a hordár megjelenésével kezdődött, ugyanezért nagy érdeklődéssel, gonoszkodva figyelt, amikor a cukorspárgával meggyeplőzött, körülbelül fél méter magasságú kakast a hordár bekormányozta a vendégszobába...

- Kapitány úr parancsolatára megérkeztem a kakassal - jelentette sapkáját kezébe véve a hordár, akit egyébként kiálló fogairól, vörös bajuszáról s egyéb "hőstetteiről" sokan ismertek Pesten az Andrássy út járókelői közül. "Fogas" hordárnak nevezték, és mint víg kedélyű ember, rendszerint nem ácsorgott sokáig megbízatás nélkül. Még az Andrássy úton is akadtak zsebórák, gyűrűk, karperecek és egyéb holmik, amelyeket valamely kapu alatt kérdezés nélkül átvett tulajdonosuktól, hogy a Vasvári Pál utcában levő zálogházig egyetlen iramodásban tegye meg az utat, mintha attól félt volna, hogy a zálogoló úriember megbánja közben cselekedetét. Míg olyankor, amikor komolyabb értéktárgyak, így például családi ezüstök, szőnyegek, tálak, tálcák, bundák stb. kerültek a "Fogas" hordár gondjai alá, ő jóakarattal indítványozta, hogy ezeket a dolgokat Darvasnál helyezendi el, akinek a Király utcában volt megfelelő intézete. "Darvas" régen meghalt, de emlékezetére sokáig így emlegették a zálogházat, mintha valamely felejthetetlen cselekedeteket követett volna el. Nagy zálogháza volt, ahol nemcsak a zsebórára, de a frakkra és menyasszonyruhára is kölcsön adtak; s ezzel ismertté tette nevét a fővárosban.

A "Fogas" hordár titokzatossága, amellyel a már említett huszárkapitánynál jelentkezve, leszámolt előtte a kakassal, annak vételárával, valamint a megmaradott bankókkal, azt a gyanút ébresztették, hogy a "Fogas" hordár a kakasvásárláson kívül egyéb teendővel is meg volt bízva. Valóban, egy apróra összehajtogatott cédulát is átadott a kapitánynak, amelyet a kapitány tüntetőleg zárt ezüst cigarettaszelencéjébe, amely szelence körülbelül egy fertályt nyomott, és ércbe vésett aláírásaival volt ellátva mindazoknak, akik a kapitány baráti köréhez tartoztak. A szelence zárja rendszerint nagyot pattant, mintha pisztolyt sütöttek volna el.

- Gyer ide - mondta a huszárkapitány a kakasnak, megkapta a két szárnyánál fogva, felemelte, és kék szemével mereven a kakas szemébe nézett, miután néhányszor tenyerével meglegyintette a kakas kopaszodó fejét. A kakas darab ideig küzdött a kapitány állatszelídítő tekintete előtt, de csakhamar bágyadozni, fáradozni kezdett, majd álmosan lehorgasztotta a fejét.

- Tedd a sarokba, és vigyázz rá - mondta most odavetőleg a katonatiszt a hordárnak. - Rendelj magadnak egy pohár sört.

A hordár a sarokasztalhoz telepedett, a kakast és a vörös sapkát az asztal alá dugta, és várta a további parancsokat.

(Mi történt? - rebbent fel Vilma kisasszony a szomszéd szobában.

- Semmi nevezetes - felelt Kacskovics úr -, a kapitány így szokott tenni az állatokkal, emberekkel, ha útjában vannak; darab időre elaltatja őket az ördöngös tekintetével.)

...No de még volt két tagja az asztaltársaságnak, akit eszmecseréjében nem zavart meg egyetlen produkció sem, amely a délelőtt folyamán bemutatásra került. Nyilván már régebben megkezdték az eszmecserét valamely vidámabb helyen, ahol talán a túl hangos mulatozás elől menekültek a tudományos vitába. Az egyik úr papképű volt (persze: civil ruhába öltözve), aki valamely kideríthetetlen okból ráért arra, hogy együtt járjon a mulató társasággal, és a társaságban "Esperesnek" címezték. Valóban felszentelt katolikus pap lett volna az illető: erről komolyan sohase vitatkoztak, mert az Esperes minden tudományos, egyházi, nyelvészeti kérdésben olyan jártasságról tett bizonyságot, hogy akkor is a főtisztelendő urak közé kellene őt sorolni, ha írásbeli dokumentuma nem volna kéznél. Az Esperes az éjszaka folyamán jó találkozást "csinált"; valahol a vidám barangolások közben a társaság megcsípte valamely sarokasztalnál a "Szerkesztőt", aki cigányzenés, mulatozó, parfőmös tánchelyeken, korhelykedőktől zsongó kocsmákban, női kacajtól fülledt éjféli kávéházakban tudott csak istenigazában dolgozni, Shakespeare műveit fordítgatta angolból magyarra, most éppen a Szonettek-nél tartott. Az Esperes öblösen, itt-ott gombok kinyitásával könnyítve magán: üldögélt székében, szelíden, megértőleg bólongatott tokájával, mint akinek bőségesen van ráérő ideje arra nézve, hogy vitatkozó társát meghallgassa. Nem ingerelte, nem hajtotta, sőt néha még áhítatos pillantást is szánt kerek, bagolypápaszeme alól társának - csak néha, mint valamely föld alatti morajlás: köhögni, fuldokolni, rázkódni kezdett, mintha valamely titkos bűnbánattól vonaglott volna gallérja és mellénye. S ugyanekkor keserves, szemrehányó pillantást vetett az elnökre - egyedül csak az elnökre, és nyögősen megszólalt:

- Ugye, mondtam, hogy attól a hurkától mindnyájan megbetegszünk? - Miféle hurkára célzott az Esperes, azt az elnökön kívül nem tudhatta senki. Az elnök se tulajdonított sok fontosságot az Esperes szavainak, mert egész egyszerűen, de elkomolyodva, vezetéknevén szólította az Esperest:

- Jobrincs - mondta, és az Esperes állapota láthatólag javult.

Nem a teátrálisság kedvéért kell felemlíteni, hogy az Esperes vitatkozótársa sovány, kovászképű, kapa után ültetett bajszú, súrolókeféhez hasonlatos hajzatú úriember volt, akinek akkor is olyan ódon könyvszaga lett volna, mint egy antikváriusnak, ha nem hordoz hóna alatt állandóan ócska könyveket. (Volt egy időszak Pest éjjeli életében, amikor az ilyen könyvcsomaggal érkezett vendégeket az éjféli órában a pincérek "doktor úrnak" szólították, a legkényelmesebb asztalokat kínálták nekik, amelyeket egyébként disznóságig lerészegedett bácskai náboboknak tartogattak, tintát és tollat tettek az asztalra, megelégedtek annyival, hogy a vendég csak feketekávét rendelt, amelynek az árát nem is várták pontosan a fogyasztás után, a kávés messziről köszönt, mert tisztelője volt ő is a tudománynak, költészetnek, kultúrának. Egy-egy Ady Endrét vagy Bányai Elemért sejtenek még akkor is a könyves vendégben, amikor a nevezettek már régen halottak, és az életrajzuk közkézen forog: hol és mikor, mely bormérőhelyen fordultak meg?)

Az Esperes vitatársa: bár normális emberként ült a széken: legfeljebb csak néha billentette fel a szék hátulsó két lábát, hogy nagyobb nyomatékot adjon szavainak. Betegesen sápadt ruházata volt, amelynek igazi színére talán már senki se emlékezett Budapesten. Vannak olyan emberek, akik gyermekkoruk óta megszokják az úgynevezett praktikus színű ruhák viseletét, amely ruhákon sem gyűrődöttség, sem keféletlenség "nem látszik meg"; a foltok elbújnak a porréteg alatt, amely az ilyen ruhákat apránként belepi. Ha megmondjuk a "Szerkesztő" ruhájáról még azt a titkot, hogy a kabátja gallérjának bélésében varrótűk voltak elrejtve, amelyekkel a fogyatkozásokat, gombhiányokat, meglepő szakadásokat nyomban helyrehozhatta: körülbelül minden élményét elmondtuk a "Szerkesztő" köntösének: S kaucsuk mandzsettái voltak, mégpedig tarka színűek, amelyek fel és alá vándoroltak csuklóján, anélkül hogy ingéből egy darabka is látszott volna. Heveskedve magyarázott az Esperesnek, nyilván abból a szempontból, hogy a tétova pincérnek ne jusson eszébe megzavarni őt.

- Ha így marad Magyarország: bizonyosan el kell pusztulnia, mert ennyi magyart nem bír eltartani ez a darabka föld. Régi elméletem, hogy egy csomó magyarnak fel kell kerekedni és visszatérni az őshazába, hogy ott megélhetésüket megtalálják. Valamikor a csángókkal volt hasonló próbálkozás, de nem sikerült a kísérlet. Vissza kell mennünk, kérem, Ázsiába, hogy legelöl kezdjük az egész dolgot. Vadászoknak, halászoknak, "leegyszerűsített egyéneknek" kell lennünk, hogy a faj megmaradhasson. Vissza az őshazába, Esperes úr.

- Igen, de mi lesz a civilizációval és sok mindennel, amit itt hagyunk Európában? - kérdezte az Esperes szelíd hangon, mintha valóban ez volna a legnagyobb gondja (pedig titokban máson törte a fejét).

- Pogányoknak kell lennünk megint, hogy fennmaradhassunk. Nincs kegyelem... Pogányoknak kell lennünk, hogy a mostani európai konstellációban komolyan vegye valaki a magyarságot - felelt a "Szerkesztő".

Az Esperes még darab ideig bólongatott, de már csak gépiesen, mintha lassan megérlelődött volna agyában az az eszme, amelyet a tétlenül üldögélő hordár ébresztett benne. Néhányszor körülhordozta a tekintetét a kapitányon, a hordáron, az elnökön, aztán kenetes hangon szólt a kapitányhoz, aki éppen egy nagy darab hideg tormát reszelt, mert meleg ételt fogai épségben tartása szempontjából sohasem evett. A vadállatoknak minden foguk megvan, mert nyersen eszik a húst.

- Kapitány úr - ismételte az Esperes, amint az a reszelt tormáról az üvegfedőt felemelte, és megkóstolta, hogy valamiképpen mozgásba hozza kővé válott arcvonásait. - Kapitány úr, engedje meg, hogy néhány percig rendelkezzem a hordárával.

A reszelt torma élvezete miatt darab időre megsiketült kapitány nem értette mindjárt a dolgot, de aztán annál nagyobb grandezzával parancsolt rá a hordárra, hogy az Esperes úrnak rendelkezésére álljon.

- Stecc! - Fogas! - Stern! - vagy Hogyhívják!

A hordár már barátságos, huncutkás tekintettel ugrott az Esperes úr közelébe, mert elképzelése szerint most következett el az az idő, amikor a tiszteletre méltó Esperes valamely egyházi tárgyat Darvashoz fog küldeni, mert aprópénze az éjszakai költekezés folytán megfogyatkozott. Vajon mit szólna a Darvas, ha a nagy fogú hordár egyszer egy püspöki bottal állítana be? (Minden embernek a maga foglalkozása szerint működik a fantáziája.) De az Esperes, bár elég ügyetlenkedő, reverendazsebhez szokott kézmozdulattal keresgélt ruhájában, mégiscsak egy asszonyos formájú, több rekeszes, rézgombokrajáró bugyellárissal jelentkezett, amelynek egyik rekeszét felnyitván: abból bizonyos keresgélés után egy gondosan összehajtogatott, szinte egyénivé alakított bankót vett elő, amelyet a hordár elé tartott.

- Ezt a pénzt tegye a sapkájába, mert nem szeretném, ha azzal jönne vissza, hogy a pénzt elvesztette. Ezt mondhatja azoknak, akik lóversenyfogadások lebonyolítására küldik ide a szomszédos Szerecsen utcába; mondhatja azoknak az ostoba nőknek, akik még mindig a hordárok útján leveleznek a kedveseikkel - de ne mondjon nekem semmiféle hazugságot, mert én ott voltam, amikor Regulát felakasztották. Végigmegy tehát a Király utcán, a harmadik utcában a Vasvári Pál utcától számítva, amely utcának most neve sehogy se akar eszembe jutni, mert feledékeny vagyok az utcanevek dolgában: lát egy vörös szakállú zsidót, aki ilyenkor bizonyosan boltja előtt ácsorog.

- Minden zsidó a boltja előtt áll - felelt a nagy fogú hordár, aki már bizonyos kényelmetlenséget érzett az Esperes megbízatására. (A legjobban szeretett a zálogházba járni.)

Az Esperes ellenben nem vette figyelembe a hordár megjegyzését - nem az "ő hordárja" volt az illető, szívességből kapta kölcsönbe a kapitánytól -, flegmatikusan folytatta tehát:

- Abban az időben fogházlelkész voltam, amikor azt a szerencsétlen Regulát felakasztották. Tempi passati. Szeretnék jó, tiszta, valódi szilvóriumot inni, amit a zsidók húsvétjára szoktak előkészíteni. Ezt mondja meg annak a vörös szakállú zsidónak, aki innen a harmadik utcában a boltja küszöbén áll, három lépcső vezet felfelé a boltjába, az apja hitközségi elnök volt Tolcsván, a Fürstök közül való, akik a zsidók mendemondái szerint: híres borkereskedők voltak a Hegyalján. Volt valami rokonuk, akit Teitelbaumnak hívtak, és mint csodarabbit emlegettek. No hát most már tudja a többit. Innen hozzon nekünk "Brandtweint". Nincsen rendben az egészségem, alig győzöm magam szódabikarbonátával.

S az Esperes az utolsó mondatnál ismét szemrehányó pillantást akart vetni az elnökre, de legnagyobb meglepetésére az elnök tekintetével találkozott, aki arckifejezéséből ítélve immár hosszabb ideje figyelte az Esperest, amint titokzatos megbízatását a hordárnak átadta.

- Ördögöd van, Esperes. Erről az égetett borról már magam is hallottam, pedig soha életemben nem voltam barátja a pálinkának, mert aki pálinkát iszik, két év alatt meghal - mondta Pista úr, miután a söröskancsójában levő maradékot szakértően meghintázta, mint takarékos emberhez illik, huncutkás tekintetét összeesküvő módjára vetette Vilma kisasszony felé, sörét kiürítve, majdnem hivatalos hangon jelentette ki:

- Én a magam részéről egyetlen akasztásnál se vettem részt, pedig Thaisz főkapitány idejében rendőrügyész voltam. Sohase tanultam meg azt, hogy miért kell szíverősítőt inni annak, akinek amúgy is helyén van a szíve. Csak a gazemberek félnek az akasztófától. Emlékszem, hogy Spangát, az országbíró gyilkosát láttam egyszer a hivatalomban. Ugyanolyan termetű, alamuszi, vöröskés ember volt, mint ez a hordár. Mintha ikertestvérek volnának. Hogy hívták a maga testvérét, hordár?

A hordár előbb a földre helyezte sapkáját, szájába vette az Esperestől kapott bankót, felgombolta télikabátját, és mindkét kezével mindenféle iratok után kezdett keresgélni.

- Itt van a hordár-ipartársulat engedélye... - kezdte, de a hatalmas elnök már csak bal kézzel legyintett, mint aki amúgy is tisztában van az efféle védekezéssel. - "Mein Freund", én rendőrügyész voltam; a Síp utcában volt egy iroda, ahol huszonöt krajcárért mindenféle írást hamisítottak; én vetettem véget a dolognak, mert Pesten minden második kávéházi vendég már idegen országbeli trónkövetelő volt. Hagyjuk a papirosokat, "mein Freund". Menjen a dolgára.

A hordár megkönnyebbülve hajolt le sapkájáért az asztal alá, de most az Esperes kihívóan kopott ruházatú barátja, az úgynevezett "Szerkesztő úr" is tett kezével egy bizonytalankodó mozdulatot, mégpedig egy bankjegy kíséretében, amelyet isten tudná, honnan varázsolt elő koleraszínű öltönye láthatatlan zsebeiből. Észrevétlen maradt a kézmozdulat, amellyel a "Szerkesztő" kabátjának úgynevezett "szivarzsebéhez" nyúlt, mert hiszen senki se gondolhatott arra, hogy a szivarzsebből bármit is elővarázsolhatna. És hangja se fejezett ki különösebb ünnepélyességet, amint a hordárral röviden elintézte:

- Ha már amúgy is útra kel, kedves 128-as, térjen be egy nagyobb csemegeüzletbe is, és hozzon nekem egy dobozka valódi orosz halikrát. Kaviárt, mint oroszul mondják.

A hordár átvette a bankjegyet, aztán eszeveszetten futamodni kezdett, mintha attól félt volna, hogy megbízói valamely tréfát akarnának elkövetni vele, mert hiszen már volt ilyenben része.

- Buta hordár - mondta most ajkbiggyesztéssel ama hatvanesztendős forma, jól vasalt, jól táplált, angol ruhaszövetekbe öltözött, böftökképű úriember, akit Jenőke néven már elbeszélésünk folyamán felemlítettünk. Ősztelen, sűrű hajzata, amely még mindig szőkés színű volt, mint egy katonatiszté, aki nem akar idő előtt nyugdíjba lovagolni: a homlokától a nyakszirtjéig egyetlen vonalban volt elválasztva. Talán a legkorrektebb mozdulatú és magatartású férfiú volt a mulatozók között, nemcsak frizura, de komolyság szempontjából is. Bizonyos megvetéssel nézett mindazokra, akik haszontalan fecsegéssel töltötték itt az időt, és olykor nagyokat sóhajtott:

- Az ördög vigye el azt a telefont, nem jutott eszembe megkérdezni a nővéremtől, hogy voltaképpen: mit is főzetett ma ebédre? Mégiscsak más dolog: családi asztalnál ebédelni, amikor az ember ebéd után mindjárt lefeküdhet akár a kanapéra, akár az ágyba, mint ebben a léghuzamos kocsmában ülni, mielőtt az ember komolyan megmérgesedne. Senki nem tudja úgy csinálni a szilvás gombócot, mint Fruzsin nővérem, Andersonné őnagysága. Én anya nélkül nőttem fel, engem Fruzsin nővérem nevelt, Andersonné nélkül sohase lett volna belőlem semmi. Ó, hogy fog sajnálni holnap Andersonné, amikor megtudja, hogy azért maradtam el a mai ebédről, mert nem voltam elég frissen megfürödve, megborotválva, megfésülve, és ruháim büdösek voltak a dohányfüsttől. De hát "noblesz-oblizs". A barátainak is tartozik az ember valamivel. Hozzon nekem káposztalevest, Tót úr - mondta Jenőke, aki valamely különcködésből a főváros pincéreit mindig a vezetéknevükön szólította, igaz, hogy annál takarékosabb volt a borravaló osztogatásánál.

Az elnök figyelmét nem kerülte el "Jenőke" magaviselete, midőn titkon mindig simogatta beretválatlan arcát, mintha azon törné a fejét, hogyan lehetne beretválatlan orcával is elszökni Fruzsin nővéréhez.

- Nem, kedves barátom, ez nem élet... - kezdte méltatlankodva az elnök.

- Igazad van - felelte hirtelen Jenőke. - Az embernek meg kell tanulni, hogy szükség esetén maga borotválkozzon. Sajnos itt, a "Bécs városá"-nál nincsen szeparé, mint az orfeumban vagy más európai helyeken, ahová az ember elhívhatná a legjobb borbélylegényt a Kishíd utcából, hogy újév napján, a szokásos szilveszteri éjszaka után frissen megberetválja, hogy még az új esztendei ebédeken megjelenhessen. És május elsején, amikor a pesti fodrászok sztrájkolnak: csak az orfeumban, a szeparéban lehet jó borbélyhoz jutni, aki az embernek a haját tavasziasan megnyírja. Ugyan ki mutatkozhatna úriember létére téli frizurával május elsején?

- Igen, igen - mondta még mindig fenyegetőleg az elnök, aki már évek óta "pikkelt" Jenőkére azok miatt a panaszok, szemrehányások, sóhajtások miatt, amelyeket Jenőke rendszerint hangoztatott, amikor az "elnök kedvéért" elmulasztott egy-egy családi ebédet, és még hetek múlva is szóvá tette, hogy ekkor meg ekkor az "elnök kedvéért" kénytelen volt megelégedni káposztalevessel vagy tormás bécsi virslivel, holott nővérénél ugyanakkor ludas kása (lúdgégével) vagy becsinált kakas (nokedlivel), képviselőfánk vagy rácpite szerepelt az ebéd műsorán. ("De hát mit nem tenne meg az ember a jó barátság kedvéért?") - Igen, igen - folytatta az elnök villámló tekintettel -, Fruzsit magam is tisztelem, mindig én emelem meg előtte legmélyebben a kalapomat, amikor a téli reggeleken a diákmisére siet a piaristákhoz. A legtiszteletreméltóbb dolog, ha egy úrihölgy a hópelyhes hajnalokon, amikor a "Kaszinó"-ban vagy a "Kürt"-ben rendszerint véget érnek a becsületbírósági ülések, amelyeken kénytelen vagyok részt venni: a legtiszteletreméltóbb egy rókamálas bundába öltözött úrinő a reggeli utcán, amint anyáink, nagyanyáink erkölcsei szerint a piaristák templomába siet. Meg is mondhatod neki, Jenőke, hogy kezét csókoltatom; nincsen az életnek olyan körülménye, hogy ne "csókoltatnám" a kezét. Becsületszavamra: a magamfajta, régimódi úriember már csak azért se vonulhat a megérdemelt nyugalomba, mert nem tudna helyetteséről gondoskodni, aki a régi divat és erkölcs szerint öltözött hölgyeknek a templom előtt vagy mise után kalapot emeljen. Menj, kedves barátom, ez már "sveineráj".

Ki tudná, meddig folytatta volna az elnök erkölcsös előadását, ha ebben a percben egy új alak nem jelentkezik a vendégszoba küszöbén.

A borbély volt.

De ez csak későbben tudódott ki, miután ennek a történetnek a szereplői nem olyan emberek, akik inkognitójukat mindjárt a megjelenés alkalmával elárulják... A borbély is jó darab ideig állott a küszöbön, mint egy fehér bőrűvé vedlett cigányprímás, aki a hegedűtok helyett egy sokkal kisebb viaszosvásznas csomagot tartott a hóna alatt. Ám pepita ruhába volt öltözve, mint a cigányprímások szoktak olyan időben, amikor délután a pesti lóversenytérre készülődnek. De ettől eltekintve, titkon lehetett volna még házasságközvetítő, állás után járó ispán, levitézlett földesúr vagy pénzért biliárdozó egyéniség is az ipse. De borbély volt, mint ez történetéből kiderült.

...Bár az elnök korholó, vigasztaló, meggyőző erővel, dörgedelmes modorban elhangzott szavai látható hatással voltak Jenőke kedélyállapotára (mind kevesebbet tapogatta borotválatlan arcát azon a bizonyos helyen, ahol a férfiak azt hiszik, hogy "legerősebb" a szakálluk), az elnök a megszaporodott hallgatóságra való tekintettel nem mulaszthatta el, hogy még egy pohárral eresszen magának a szoba közepére rukkolt söröshordóból, amely művelethez teljes terjedelmében előbb székéről felemelkedett, aztán a székekre helyezett söröshordóhoz leguggolt, miközben figyelmesen elolvasta a hordóra ragasztott kék cédulát, mintha most látta volna először életében.

- Igen, valódi schwecháter lágerbier - mondta megelégedetten. És eresztett a csapból, majd visszaült helyére. A borbély figyelemmel kísérte a tekintélyes öregúr minden mozdulatát, mintha tanulás szempontjából érkezett volna a városba. Ugyancsak a hordóhoz lépdelt, megnézte a kék cédulát, és egy üres pohárba ugyancsak eresztett magának a sörből. Aztán visszavonult asztalához.

(Az elnök úgy viselkedett, mintha semmit se látott volna az eseményből, mert az ő bölcsessége se mérhette fel ésszel, hogy erről az eseményről még évek múlva is beszélnek a törzsvendégek a "Bécs városá"-hoz címzett vendéglőben. Csak Kacskovics úr mondotta Vilma kisasszony felé hajolva a szomszéd szobában:

- Azt hiszem, az unalmasnak látszó tárgyalás új mederbe jutott. - Az alszolgabíró, aki darab idő óta az asztal alatt hosszant elnyújtott lábszárait nézegette, mint ez a vidéki urak szokása, akik néha órák hosszáig szemlélik kinyújtóztatott lábaikat, és végiggondolnak az élettörténetükön, az alszolgabíró Podolini úr révedezve így szólott:

- Ennek az új vendégnek se jósolok hosszú életet a "Bécs városá"-hoz címzett vendéglőben.)

Burg báró - ama bizonyos huszárkapitány, aki feltette magában, hogy pont tizenkét óráig egyetlen falatot, egyetlen kortyot, egyetlen cigarettát nem fogyaszt, mert csak így tudja rendben tartani az egészségét -, Burg báró a hipnotizált kakas után nézelődött kék szemével. A nagy kakas félig kiterjesztett szárnyakkal, égbe meredett lábakkal, megüvegesedett szemekkel a helyén feküdt a sarokban, de a "Fogas hordár" helyén egy idegen ember ült, aki a fogpiszkálókat egyenként próbálgatta fogai között, hogy vajon igazán bükkfából vannak-e azok, mint barnaságuk mutatta, vagy pedig csak fenyőfából, amelyeket a sokszoros használat megbarnított? A kipróbált fogvájókat természetesen visszaeregette előbbi helyükre, mert nem akart a tüzelő arculatú Vájsz fogadóssal "kikezdeni".

- Ez a "spéci" engem borotvált - mondta a huszárkapitány pár pillanatnyi szemlélődés után, és tenyerét a padlóba ásott tölgyfa asztalra eresztette, hogy poharak, tányérok, evőeszközök, sótartók, amelyek amúgy is "nőneműek" (femininek), társasjátékot kezdtek játszani; talán éppen azt, amely a társasjátékok nagykönyvében "itt az olló, hol az olló" cím alatt van beiktatva.

A nőnemű kanalak, borsmalmocskák, francia-, magyar- és angolmustáros üvegek, a "levesízelítők" barna orvosságos palackjai, a szivarvágóval is ellátott bádog gyufatartók, a budapesti Mentők kék perselyei, amelyeket a "Bécs városá"-hoz címzett vendéglő tulajdonosa apránként előhordott valamely rejtekhelyről, hogy vendégei asztalát díszítse: azonban hiába járták táncukat az asztalon a kapitány mozdulatára, zajgásukon átdörrent az elnök hangja:

- Fricl.

(Az elnök azonban most az egyszer tévedett, de véleményében nem ingott meg végleg, abban a felfogásában [olvasóim megnyugtatására], hogy minden borbélylegény Bécsből származik. Az a bizonyos révedező idegen zavartalanul hajtotta fel söröspoharát, és az elnök poharát vette a távolból szemügyre, vajon nem érkezett-e el ideje az újabb csapolásnak. A hatodik kerületi adókivető bizottság elnökét, Ferenc József királyi tanácsosát, "Pista urat" csaknem szíven döfte "Fricl" tiszteletlen pillantása, mert pillantásában buzdítást, biztatást vett észre a további sörözéshez, amely biztatást röviden: P. úr "parasztfogdosásnak" nevezett, és még józsefvárosi kocsmárosoktól sem tűrt el, pedig azok régi, hírneves kocsmárosi foglalkozásuknál fogva, valamint saját tulajdonukban levő házaik, kertjeik, pincéik, szőlőik, részvényeik birtokában nem szorultak arra, hogy a vendéget akkor is itassák, amikor annak már elment a kedve...)

- "Zikellner" - kezdte tehát Pista úr -, a hordómaradékot ki kell innen vinni, és a bérkocsisok között széjjelosztani, hadd emlékezzenek ők is, hogy farsang volt Pesten. Társaságom "a magunk részéről" bort fog fogyasztani.

(A borbély ebben a pillanatban felemelkedett helyéről, hogy a hordó felé tartson, de az Öregpincér mégis az "urak" pártján volt, és gyenge testalkatától fel se tételezhető erővel ragadta el a lötyögő söröshordót, hogy azt ama bizonyos, jelentőséges sarokban a párkányon álló "spricceres" pohár alatt kellő fedezet alá helyezze.)

- A "magunk részéről" - hangsúlyozta az elnök, amikor már a legválasztékosabb tepertős pogácsák, a sódarral együtt főtt hideg tojások, a "ringlik" bádogskatulyáikban, a valódi perecek és az asztalkendők megjelölésére szolgáló faperecek is elfoglalták előbbi helyüket a maguk kosaraiban, tartóikban az asztalnál, és csupán egyetlen darabka, gömb alakú, félfonnyadtsági állapotban levő piros paprika ingadozott, amelyet a kocsmárosné azért helyeztetett a huszárkapitány elé, hogy megtudja véleményét arra nézve, hogy gusztusára volna-e, ha ebből a mérges gyümölcsből a kapitány részére néhány üvegecskével félretenne... Mondom, ebben a nyugalmi időszakban kezdte el az elnök mondanivalóját:

- A "magunk részéről" bort innánk, csakhogy a borban nem olyan könnyű annak a kérdésnek az eldöntése, mint az Esperes úr kérdésében, aki még mindig hiába várja a húsvéti szilvóriumát a Rumbach utcából. Véleményem szerint vagyunk itten hatan-heten borivók, akik korántsem abból a szempontból rágják meg fogaikkal, kóstolgatják nyelvükkel a bort, mint némely kereskedőemberek, akik végül a legjobb bort is kiköpik szájukból, hogy annak igazi ízét érezhessék. Megmérhessék. A borkereskedelemben várható hasznot kiszámítsák. A borszállítást kispekulálják, az eladó egyéniségét kifürkésszék, és vagyoni helyzetét mérlegre vessék, mert más ára van a bornak, ha azt készpénzért veszik, és más az ára, ha váltóra adogatják. - Igaz, Plac? - csapott le hirtelen az elnök, miután a megnevezett úriember "a maga pacalját és pohár sörét" elfogyasztván: néhány keménykalapot vett mustra alá a fogason, hogy a kalapok közül a "maga Habigját" nyomban kiválaszthassa a "Pórfiak" közül.

- Igaz - válaszolta a jól megtermett Plac harsány hangon az elnök felé, miután egy kalapot kiválasztott a fogason, és azt fején megpróbálta. - Ugyan ki a fenének van ilyen jó kalapja az itteni "ó"-társaságban? - kérdezte félhangon, amint a kalapot próbálgatta fején. Plac kérdésére az a bizonyos borbély emelkedett fel a maga asztalánál:

- Az én kalapom, Plac úr.

Plac, bár szíve mélyén demokratikus férfiú volt, bizonyos ijedtséggel akasztotta vissza helyére az idegen kalapját (de többé nem tehette "meg nem történtté" az eseményt, mert a "Bécs városá"-hoz címzett vendéglőben még évek múlva is emlegették, hogy: ő volt az a bizonyos Plac, aki a borbély kalapját próbálgatta), igen előkelő úriember kalapjának látszott...

- Hát bevallom: borkereskedéssel is foglalkoztam. Eladtam a bort ahelyett, hogy lenyeltem volna. Az embernek valamiből élni kell. Sok huncutsággal jár a borkereskedés, mert a bor olyan portéka, amelyet érteni kell. Csak egyetlen fajta bor került egyszer a kezem alá. Tolcsvai újbor volt, és húsz esztendeje nem termett olyan bor a Hegyalján. Ebben az esztendőben házasodott meg másodszor Mezőssy Laci, a híres bortermelő. Ő hetvenesztendős volt, a mátkája, ugyancsak egy borkereskedő lánya: tizenhat éves. De már önállóan vezette az üzletet, nem volt olyan hegyaljai zsidó, aki túljárt volna az eszén, de még a furfangos Mezőssy Laci se bírt vele másként, mint hogy feleségül vette. Szegény asszonyka még nem töltötte be huszadik életévét, mikor harmadik gyerekét is a világra hozta, meghalt gyerekágyi lázban. No de a vén Mezőssy is utánament nemsokára az asszonynak. Hát itt vettem én azt a tolcsvai újbort, amelyet soha életemben el nem adtam. Megittam magam, s ezzel vége is lett az egész borüzletnek. Azóta sört iszom.

- És utána jött egy kis bírósági eljárás - csapott le hirtelen az elnök, mielőtt a vidám társaságban valakinek eszébe jutott volna Placot megdicsérni könnyelműségéért.

- Biz igaz, mindenemet elvitték a hitelezők - mondta egykedvűen Plac, és sehogy se akart tudomást venni az elnöknek kaján szemhunyorgatásáról, amellyel Plac felé integetett, sőt kézmozdulatáról sem, amellyel azt jelezte, hogy egy kulcsot megforgatnak a zárban. "Krr-krr", dörmögte az elnök, de Plac most már hátat fordított. A borbélyt nézegette, mintha azt szeretné kitalálni, honnan tudja ez az ember nevét, és honnan vette megtévesztésig elegáns kalapját?

Az elnök kénytelen volt visszatérni a bor megrendeléséhez, bár takarékos ember lévén szerette volna, ha más asztaltársasági tag is tesz javaslatot ebben az ügyben. De az emberek úgy szeretnek lustálkodni: átlumpolt éjszaka után, télben, egy meleg kocsmaszobában, hogy szívesebben átengedik a szót másoknak. Az elnök tehát egyedül küzdött a témával, miután Plac minden közösséget megtagadott: rendelvén ismételten egy füles pohárral a "söntésben" levő sörből, amelynek árát mellényzsebében rejtőzködő hatoskákból és rézkrajcárokból nyomban a pincér keze ügyébe helyezte. Így szólt Pista úr:

- Ha "boldogult úrfikoromra" gondolok (mintha ez a kifejezés e társaságban a magyar históriának a legszebb lapjait jelentené, amely lapokra aranybetűkkel van felírva mindazoknak a neve, akik ebben a korban szerencsések voltak élhetni), ha "boldogult úrfikoromra" gondolok - ismételte az elnök némi merengő hangrezgéssel -, emlékeimben azt kell látnom, hogy a legszebb volt az élet, amikor karcsú, hétdecis butéliákból, körülbelül egy decit tartalmazó sima, egyszerű poharakból iddogáltuk borainkat. A butéliákon, a kupakban a magyar állam pecsétje volt látható, a kisujj nagyságú, pompás, sohase porladozó dugókon ugyancsak tüzes vassal volt billogozva a magyar állam neve. A vörös borokra zöld pecsétviaszt tettek, hogy ne kellessen soká válogatni, ha az ember egri bikavért vagy villányit vagy szekszárdit keresett a butéliák között, amelyek egészségügyi szempontból igen hasznosak voltak. A pecsenyeborokon olyan szépen piroslottak a pecsétek, mint akár a pénzesleveleken. Diplomája, oklevele, hitelessége volt a magyar állam borainak. Mondhatom, hogy a leves után előírt harminc cseppet ezekből az üvegekből igaz áhítattal lehetett meginni, mert az ember a butéliát világosság felé tartván: jó előre kiszámíthatott magában minden kortyot, amelyet a különböző alkalmakra tartogatott. Nem volt tévedés a tartalmában. Jó előre számot vethetett az ember, hogyan ossza be a butéliát, hogy kellő mennyisége maradjon a zsíros sült után, amelyhez a krumplit hiába fogyasztotta volna, mert a használatban lévő, kis növésű ecetes paprikákat ugyan egyetlen harapással nyakon kaphatta az ember, a nyelvével, fogával is megdolgozhatta hirtelenében, mint akár a forró levest, de az igazi, kellő módon savanyított, harapósra nevelt paprika ízét nem lehetett se a pecsenyével kevert krumplis kanállal, se a fidibusz alakjára vágott kenyérdarabokkal, de még az öregek által javasolt száraz zsemlye rágásával se enyhíteni. Néha két pohárral is kellett egymás után felhajtani (amikor az ember mentesítve volt a szertartásos koccintgatás alól), hogy a gomba nagyságú és szerencsésen gyomorba elnyelt paprika tüzet enyhítsük. Ezért kellett a hétdecis butélia tartalmát okos előrelátással beosztani, hogy a zsíros sültnél (akár makarónival, akár valamely hamis tésztával kínálják) elegendő bor maradjon a butéliában... Mert elveszett ember az, aki már evés közben is parádi, szolyvai, bikszádi vagy pláne nőnemű ásványvizekkel kezdi kevergetni borát. Evés közben tiszta bort szabad inni; az ásványvizek csak az ebéd utáni időben szolgálhatják azt a célt, amelyért az orvosdoktorok beleegyeznek fogyasztásukba.

Az elnök most egy másodpercig szünetet tartott, hogy meggyőződjön arról: vajon nincs-e valakinek kifogása az ellen, hogy a küszöbön hallgatózó Vájszot, a vendéglőst, az említett, bálkirálynő karcsúságú butéliák előteremtésére serkentse?

Ezt a pillanatnyi csendet használta fel a borbély, hogy a sarokasztalnál váratlanul talpra álljon, s megszólaljon:

- A bajuszos kétszer iszik. Ezt elfelejtette, mélyen tisztelt elnök úr.

Ha valaki a borbély közbeszólását a társaságban érzékeny mérlegre tette volna: a pontos számítás után ott kellett volna kilyukadni, hogy a borbély megjegyzésének éle voltaképpen a fodrászipar érdekében történt, minden bajuszos ember tüntesse el, vágassa le, borotváltassa a bajszát, hogy a butéliák tartalmából több maradjon a gége számára. De a borbély, amint a közfigyelem megállapította: maga is bajszos ember volt, mégpedig olyan bajusz tulajdonosa, amely bajuszt bármely szépségversenyen észrevettek volna (bár talán nem adták volna neki az első díjat).

Az elnök, holott a borbély szavai "direkte hozzá adresszáltattak", még csak kézlegyintéssel sem felelt, de tagadhatatlanul akadtak egyesek, akik a váratlan közbeszólás után iramodásra ösztökélték tekintetüket, amely idáig oly áhítattal függött az elnökön, mint ablakfüggönybe tűzött rubintköves bross, amely mindig a felkelő és lenyugvó napot kíséri szemével. Így például a szomszéd szobában üldögélő Vilma kisasszony szeme is (bár bizonyos idegenkedéssel és tisztátalansági érzettel) egy pillanatra a borbély bajuszát tűzte ki célul. Vidéki bajusz volt a borbély bajusza, messziről téliesnek is lehetett volna mondani, mintha fehérre fagyott pecsenyezsírban fekete kan disznóból való sörték mutatnák, hogy a bajusz tulajdonosa szereti a jó falatokat is. Festék nem volt ezen a bajuszon, csak keményre, szinte fagyottra volt pederve, kefélve, sütővassal is érdekelve, hogy minden szál a maga helyén legyen. Csak bajuszkötővel és harisnyakötőkkel házalóknak van ilyen bajuszuk, akik reklám céljából mutogatják bajszukat. Ez a bakbajusz valóban teljesen függetlenül volt elhelyezve a száj felett, nem akadhatott meg benne dugó maradványa, de még csak bor sem szívódhatott a bajuszba, amely bort aztán a nyelv mozgatásával kellene visszavenni a bajusztól. A borbély bajuszát valóban kellő szakértelemmel készítette elő arra a célra, hogy az ne lophasson a levesekből, borokból, pörköltlevekből, a söröknek a habjaiból, sőt a "szifónos" poharakból se.

(Az elnöknek volt ugyan kis bajuszkeféje a mellénye zsebében, amely kefének a hátában tükröcske is volt elrejtve, de e percben méltóságán alul ereszkedett volna, ha lomhuló, hófúvásos bajszát csak egyetlen mozdulattal is megpederte volna. Pedig igen jól tudta, hogy a legtiszteletreméltóbb bajusz is nevetségessé válhat, ha azon bizonyos ételeknek a maradéka látszik.)

- Tehát a magyar állam butéliáiból könnyen kiszámíthatná az ember, hogy mennyi bora marad a hét deciből a Magyarádi, Érmelléki, Gellérthegyi szemelt vagy Csopaki feliratokkal ellátott üvegből: mire a sajthoz érkezik. Igaz, hogy az okos ember télen-nyáron almát vagy körtvét fogyasztott a sajthoz, hogy ilyenformán is segítsünk belső munkatársainknak feladatuk elvégzésében; de ugyan hányan voltak közöttünk olyan okos emberek, akik a butélia elfogyasztása után megelégedtek azzal, hogy csak egy flaskó ásványvizet bontassanak fel az ebéd után következő feketekávéhoz? Külföldön jártamban láttam egyszer a bécsi Rothschildot, aki feketekávéjához egy pohár "giszhüblert" rendelt. Persze, az egész üveget felírták a számlában, mint ezt később a pofaszakállas főpincértől titoktartás mellett megtudtam. De hát ez a bécsi Rothschild volt... Magunkfajta szegény ember nem maradhatott meg az egyetlen butéliánál, még ha a kegyesrendi atyák dörgicsei terméséből is származott. Pláne, azóta lettek zavarok a borfogyasztás terén, amikor a magyar állam engedett a Wagon Lits ostromának, és háromdecis butéliákat is forgalomba hozott az étkezőkocsik kedvéért. Persze, nyomban akadtak fantáziák, akik elhíresztelték, hogy a magyar állam különb borokat helyez el az idegenek részére készült háromdecis töltésekben. A képviselőházban meginterpellálták ebben az ügyben a földművelésügyi minisztert, aki egyheti terminust kért, hogy a kérdésre lelkiismerete szerint válaszolhasson. S egy hét múlva, tisztelt barátaim, "liberfrájnd" Plac, és te, vén bormérő, te Vájsz polgártársam: Szapáry, a gazdaminiszter szégyenkezve bevallotta a Sándor főherceg utcában, hogy maga is meggyőződött arról, hogy a magyar állami pincészet a háromdecis butéliákban jobb minőségű borokat exportál a külföld kedvéért, mint a hétdecis üvegekben a magyar állampolgárok részére. "Bornál borabb", mondta Vidlicskay József, a nyíregyházi követ, amikor a teremőrtől elkérte a dugóhúzót, és a Ház ülésén megkóstolta a háromdecis állami üveget. Bor mellett hamar kiugrik az igaz, a harmadik napon már megkapta a gazdaminiszter Ferenc Józseftől a szolgálati bizonyítványát, kegyelemmel elbocsátotta... De már eső után köpenyeg volt ez. A publikum a kisüvegnyi borok iránt kezdett érdeklődni, éppen a miniszteri kijelentés után. És ekkor kezdődött Magyarország züllése. De most is szívesen meginnám, Vájsz úr, ha volna mustrába ilyen miniszterbuktató bora a pincéjében! Háromdecis, karcsú bakfis, amely az imént került ki a tánciskolából. A Nemzetközi Hálókocsi Társaság neve is rá van írva, arany betűkkel. A vignétára.

A "Bécs városá"-hoz címzett vendéglő tulajdonosa egy haldokló pillantást vetett Pista úr felé, alig maradt jártányi ereje, hogy valamely láthatatlan zugolyba visszavonuljon, betegebbnek érezte magát, mint valaha életében, pedig sok csúnya betegségen esett át, még a "kolerát is megpróbálta" 1878-ban. A "Bécs városá"-hoz címzett sörház darab időre nélkülözi vala tulajdonosa jelenlétét, ami kocsmároserkölcsök szerint szinte elképzelhetetlen, amikor ennyi vendég között kellene "rendet tartani". ("Precíz olvasóim" megnyugtatására mindjárt jelenthetem is, hogy Vájsz vendéglős eltűnése csupán rövid ideig tartott, amíg néhány hatfontos, sváb gorombaságot váltott budai vincellérjével, aki ebben az időben éppen a pincében dolgozott.)

A borbély ellenben, észrevéve a kocsmáros eltűnését: vérszemet kapott, mint mondani szokták. Ismét felemelkedett helyéről a sarokban, és torkát megköszörülte:

- Aki az elnök úr által említett borból akar inni: legalábbis Szabadkáig kell utaznia. Mert az ilyen bort már csak a Nemzetközi Expresszvonatokon árulják a pasaséroknak. Én tudom. Próbáltam. Utaztam. Piros Józsi cigánybandájával együtt. Amikor Dungyerszky úrral mentem a szabadkai bálba. A bál előtt ugyanis szükségük volt az én közreműködésemre, segítségemre, jelenlétemre úgy a zenészeknek, valamint Dungyerszky úrnak is. Ott táncoltunk kólót másnap a piacon, és heringsalátát ettünk reggelire.

A borbély még néhány emlékezetében maradt zeneszámot is el akart énekelni a szabadkai bálból. Éppen próbálgatni kezdte hangját, de az elnök vérfagyasztó tekintetére hirtelen megingott, és visszaült székére, miközben tenyerébe dörmögött arról a körülményről, hogy józan ember létére azt hihette, hogy a kocsmában mindenkinek egyforma joga van, mint akár a villamoson.

- Menjen a villamosra - szólalt meg most ördögi kajánsággal az a púpos, szakállas pokoli úriember, akiről már egyszer szó volt ebben a történetben, amidőn a söröshordó elhelyezése miatt veszekedni kellett a kocsmárossal. A krakéler mindeddig hallgatott, mert az Öregpincér már többször fenyegetőleg közeledett felé azzal a kéréssel, hogy rendelésével tüntesse ki a "Bécs városá"-hoz címzett vendéglőt. De íme kéznél volt a kötekedő úriember, amikor a szemtelen borbélyt megfelelő helyére: a demokratikus villamosra utasította, amelyre tudvalevőleg nem illik úriembernek felszállni.

Az elnök kegyes, beleegyező pillantást vetett a kis krakéler felé, majd miután szeme színét zsonglőri tempóban tudta változtatni: hamiskodó, titkolózó, várakozásteljes tekintetet lövellt Vilma kisasszony felé, mintha csak azt akarta volna bejelenteni, hogy most jön ám a java a történetnek, ami eddig elhangzott: az csak bevezetésül szolgálhat.

- Nem fejezhettem be szavaimat, mert némelyek megzavartak mondanivalómban, amellyel valóban csak ritkán untatom a hozzám legközelebb álló társaságot. Én a fecsegést mindig rábízom azokra, akik órák hosszáig eldisputálnak azon a kérdésen, hogy lefekvéskor vagy felkeléskor dörzsöljék be testüket a Brázay-féle sósborszesszel. Vagy igaz-e, hogy minden embernek galandféreg lakik a beleiben, ugyanezért havonként meg kell próbálkozni azzal a kúrával, amelyet Fejér Jenő népdalköltő és gyógyszerész hirdet az Egyetértésben? Csak fecsegjenek a fecsegők, amit akarnak, rendszerint azért teszik ezt, mert az ebédidőt vagy vacsoraidőt agyon kell ütni a kocsmában egy pohár sör mellett vagy a kávéházban egy pohárka likőr mellett. Én mindig komolyan vettem az életet, a szavakat, az embereket, a tennivalókat, és ha vittem valamire az életben, azt Ferenc József királyunk jóságos, atyai szeretetén kívül annak köszönhettem, hogy léhaságokon, bajuszokon, bajuszpedrőkön, hajkenőcsökön nem járattam az eszemet. Amint mindenki láthatja: szakállamat ollóval vágatom, mégpedig csak hetenként egyszer, igaz, hogy megkövetelem a borbélylegénytől, hogy órakulcsa is legyen az officinában.

A vakmerő borbély most elszántan felemelkedett, mint aki végleg leszámolt az életével, a jelenével, sőt másvilági üdvösségével is. Így szólt:

- Nem hallgathatom tovább. Az órakulcs már nem divat.

- Kiugrott a nyúl a bokorból! - dördült most olyan hangon Pista úr rengeteg mellénye, hogy még régimódisan szabott gallérja (amely egykor bizonyára az úgynevezett "császárszakállhoz" készült, hogy a szakáll két szárnya közé elhelyezkedett tokát szabadon hagyja), de bricseszformára szabott hosszú pantallója is megreszketett.

Lehet, hogy a borbély még mondani akart többet is, de Pista úr már csak legyintett felé, mintha egy elintézett vádlottal több lett volna a világon.

- Hajtsunk tovább, Sánerl "fárma vájta" - ismételgette bomba hangon azt a pesti szólásmondást, amelyet a kackiás fiákeresek hoztak divatba.

De most közbesüvített a púpos krakéler hangja is:

- Uraságod talán idegen? - kérdezte a kötekedő a borbélytól, amely kérdéssel egykor Kossuth Lajos halála napján a jogászok kitessékelték az operaházból a színházlátogatókat.

- Ez a "spéci" engem borotvált - mormogta megint maga elé az állatszelídítő huszárkapitány, mert voltaképpen még mindig nem vette észre, hogy az elnök kivédhetetlen cselfogással elintézte a borbélyt.

- Sánerl, Sánerl! - kiáltotta az elnök örömteljesen több ízben a láthatatlan bakon ülő fiákeresnek, mintha e képzeletbeli kocsisnak volna köszönhető, hogy a szemtelen borbélyt sikerült elgázolni. - A lyukas órakulcs pedig mindig divatban lesz Magyarországon, amíg ebben az országban finom úriemberek élnek, akik szívesebben viselik apjuk, nagyapjuk zsebóráit, mint azokat az órákat, amelyeket pontos ébresztőkészülékekkel látnak el a modern órások. Egy vérbeli úriembernek akkor sem kell másodpercnyi pontossággal felébredni, ha netán megint a vérpadra vinnék őket, mint a francia nagy forradalom idejében. Arra való a hóhér meg a pribékjei, hogy pontosak legyenek. Az órakulcsos zsebórák legfeljebb egy gavotteot vagy egy régi keringőt tudnak eljátszani, amely muzsikájukkal elősegítik az édes szendergést, ha az úriember az éjiszekrény márványára helyezte óráját, lehetőleg a gyászfátyolos női fotográfia alá, amely a másvilágról mindig vigyáz az álmatlan úriemberre...

(A szomszédos szobában Vilma kisasszony szemébe hirtelen könnyek tódultak, és váratlanul Kacskovicsra, az álmatlanságban laboráló úriemberre nézett. A középkorú úriember, bár nem osztotta Vilma kisasszony meghatottságát, valamely beleegyező mozdulatot tett a fejével, és egy pillanatra engedelmet kért, hogy az asztaltól felállhasson.) Hol és merre volt teendője Kacskovics úrnak azon idő alatt, amíg távol volt: ezt majd a következményekből tudja meg a mélyen tisztelt olvasó, az elnök és társasága, de még a borbély is, ha ugyan bevárja a viszontagságokat, amelyek rá leskelődnek.

- Az órakulcsra pedig szükség van az arcon jelentkező pattanások kinyomkodásánál is - mondta bizonyos, regényes elhallgatás után Pista úr, miután darab ideig szünetet tartott ama gyászfátyolos női fotográfia emlékezetére, aki a magányos, gazdasszonyokkal vesződő úriemberekre végeredményében igazándiban vigyázni szokott; - néha egy fekete rámába, üveg alá helyezett gyászjelentés is megteszi a magáét, amely pártécédulára egy felejthetetlen név van nyomtatva: de próba után mégiscsak a fotográfia az a csodaszer, amely a nőket igazán felejthetetlenné teszi. (És nem szükséges, hogy az "udvari fényképész" a csillagkeresztet is megörökítse káprázatosan. Azoknak a nőknek amúgy is megvan a csillagkeresztjük, akiknek emléke a férfiak párnáin borong - akik valaha az órakulccsal az imádott férfit is csinosították. Néha persze, másnak.) Az elnök szava:

- Bármennyire igyekeznénk is versenyt tartani a tisztaság kérdésében a legműveltebb külföldivel, amely statisztikáiban: képecskékben is bemutatja ama tehervonatokat, amelyek a kellő mennyiségű szappant szállítják az illető országok lakosainak; - bármit mond Kneipp páter, a wöriszhófeni plébános úr a hideg vízről, a harmatos fűben való mezítlábas sétálgatásról, az erdei fákon való mászkálásról, a frissen esett hóban való fürdésről; - bármit ígérnek Csillag Anna orvosságai a különböző megfiatalodásokról, az üde arcszínekről, a ránctalan ábrázatokról, a sima arcokról: a lyukas órakulcsra mindig szüksége lesz a magyar úriembernek, mielőtt bálba, mulatságba, lánykérőbe vagy más ünnepélyekre elindulna hazulról. - A legtöbb úriembernek ragyás az arca, ha már bizonyos tapasztalatokat szerzett, amely tapasztalatok észrevétlenül, a legjobb szappanok, a különböző orvosságok használata mellett is nyomokat hagynak az arcán, amelyeknek egyetlen gyógyítója az órakulcs.

(Az elnök ekkor olyan megrázó hangon beszélt, mintha valamely emlékiratot diktálna, amelynek e fejezetéhez többé nem akar visszatérni.)

- A legtöbb úriembernek, sajnos, ragyás az arca, még akkor is, ha nem esett át hólyagos himlőn gyermekkorában; akkor is, ha nem okolhatja a felrobbant puskaporos hordót ragyáiért, mint ifjúkoromban a boldogult Andrássy Gyula tette, mielőtt komolyabb szerelmi vallomásra készülődött volna; - fülem hallatára mondta egy fehér harisnyás asszonykának a budai lövöldében, amikor a hölgyek a krinolin alól még a cipőjük orrát se merték mutogatni. - S ezeket a ragyákat néha bizony el kell távolítani, mielőtt azok megfeketednének, megkeményednének, megsajtosodnának, örökre megtelepednének az arcon - olyanforma eljárás ez, mintha női csókokat tüntetne el az ember arcáról, holott legszívesebben a női csókok emlékével szeretne járkálni a városban. Száján, bajuszán, szakállán, szemöldökén, fülén, sőt szempilláin is érzi az a bizonyos ember a női csókok nyomát; a mosdótáltól irtózik; parfümírozott zsebkendőcskéket szagolgat; örvendez a lázas pattanásoknak; a fogai közé tévedt női hajszálaknak; a zápfogakban megtelepedett női bajuszkáknak, amelyek szinte felbecsülhetetlen értékűek, amíg szőkén, barnán, feketén, titkosan, lopva, szinte felfedezésre várakozva találhatók a nők ajkai körül... Az órakulcsra azonban minden körülmények között szükség van az arcpattanások kinyomogatásakor még abban az időben is, amikor porcelán arcú, kék szemű, szinte oxigénleheletű hercegnők csókolták meg Roykó tiszafüredi gyógyszerész pedrőjét a bajszok hegyén.

- Ez anno ájncban volt divatban - mondta most valaki a "Bécs városá"-hoz címzett vendéglőben. Lehet, hogy az elkeseredett, tenyereibe temetkezett arcú borbély volt, de lehetett a mátyásmadár is fekete kalitkájában.

- Fel kellett a pedrőt kenni, különösen ilyen időben, amikor szürke fellegek fedték az égboltozatot, és az ember nem tudhatta, hogy az utcán jártában, esetleg talán a Váci utcában, Neruda illatszerész boltja előtt (ahol városunk úrnői mindig lassították a lépést) hózivatar vagy sűrű esőzés teszi tönkre bajsza formáját. Nincs szánalomra méltóbb bajusz a világon, mint az a bajusz, amely például spanyolos, óhabsburgi, Kolonics bíboroséhoz hasonlatos bajuszformában - a száj széléig szálanként simára kefélten, aztán hirtelen gácsérfark módjára torzonborzzá penderített formában: elhervadna az esőben, hóban, mielőtt célját elérte volna. Az illető hölgy még csak Calderoni kirakatánál tartott mindennapi sétájában, ahol "lorgnyettáján" Ney Dávidot nézegette legújabb szerepeiben. Mikor a Kolonics-bajusz az illető arcán már elhervadt, és a kellő helyen elfelejtődött! Ki tudna az operai fodrásszal konkurrálni? - Némely ember azt hihette volna, hogy Ney Dávid, az Operaház mély hangú énekese mindennapi elvarázsolt állapotban tartja kirakatba függesztett arcképével szívünk hölgyét, és az a hölgy sohase juthat el a varázslat folytán az illatszeres bolt elé: de én már akkoriban is tudtam, hogy legjobb igen egyszerű zsiradékot venni a boltban, amely zsiradékkal egy éjszakán be kell kenni arcunkat, hogy a szerelem ragyáitól végleg megszabaduljunk.

- Tehát nem az órakulcs!...

Hang volt ez, amely származhatott volna az asztaltársaság bármely álmodozó, bólogató, álmosodó, kényelmeskedő, magába merült tagjának torkából is, de az elnök hirtelen, mint Tell Vilmos, mielőtt utolsó nyilát kiröpítené, felemelte a hangját, mintha hattyúdalát mondaná el a világnak, amely közelről vagy távolról (a szomszéd szobából esetleg) figyelmezné őt.

- Igenis, az órakulcs, mert én arcom pattanásait, ha ugyan voltak ilyenek, nem a hölgyek csókjaitól kaptam emlékbe, hanem a jó barátság, a férfiak örök szövetségének emlékére viseltem arcomon. A pattanások, amelyek boldogult ifjúkoromban jelölik halántékomat: többnyire azoktól a jó szándékú koccintásoktól származtak, amely jó szándékokkal barátaimnak és hozzátartozóiknak boldog, hosszú, megelégedett, derék életet kívántam - szívemből és ésszerűségből, mert jó barátok nélkül nem élhet meg az ember a földön. Én mindig feláldoztam magam, ha valamely barátom megszólított a "Kürt"-ben, a "Pipá"-ban, a "Koroná"-ban, hogy így meg úgy, segítsek neki bizonyos dolgok elintézésében, mert közbenjárásom nélkül egy lépést sem tehet tovább az élet promenádján. Pista úr mindig a helyén volt; Pista úr nyomban felemelkedett a nagy, kerek asztal mellől a "Kürt" kávéházban, nyakába vette a felöltőjét, kezébe esernyőjét, belebújt sárcipőibe, és szótlanul elindult, hogy barátainak segítségére legyen. Ugyanezért még kánikulás nyárban sem lépett ki otthonából felsőkabát nélkül (a legnagyobb urak se szégyelltek überciherjüket a karjukon lógatni, pedig csak ide, a szomszédba mentek, a "Kürt"-be vagy a Zugligetbe). Pista úr...

A borbély halált megvető vidámsággal szólalt meg:

- Hol volt az a bolond, aki a Zugligetbe felöltő nélkül rándult ki hölgyével?

- Hagyjuk, hagyjuk - intett némi idegességgel az elnök, mert a borbély valóban kezdett elviselhetetlen lenni, és a szomszéd szobából se mutatkozott Kacskovics úr megértő arca, Vilma kisasszony pláne fáradozva pillantgatott a nagy ablakok felé, amelyek embernyi magasságban homályosra voltak fújtatva, hogy minden járókelő ne nézegethessen be a Király utcából. Az elnök láthatólag "tartogatta kártyáit" Kacskovics úr visszatértéig, ezért bizonyos recitáló hangon folytatta, mintha olyan dolgokról beszélne, amelyeket amúgy is tud mindenki a városban.

- A nevezett Pista úr tehát ott volt a helyén, amikor Pest csillaga, az éjféli üstökös: Karola Cecília a "Beliczay" szeparéjában nem találta meg kézitáskába zárt ékszereit, amelyeket az orfeumi előadások után Plac gondjaira szokott bízni. A művésznő kétségbeesetten ment haza, a "Hungária" szállóbeli lakására ékszerestáskája nélkül, éppen csak az jutott eszébe fatális helyzetében, hogy névjegyecskéjén néhány sort küldjön Pista úrnak, amely sorokat a szállóbeli "tigris" nyomban el is vitt Pista úrnak, aki abban az időben a Próféta utcában lakott, földszint, numero kettő alatt, és olyan szerkezet volt az ajtaján, amelyet csak ő tudott kinyitni és bezárni. A "tigris" azonban az utcára került, és az ablakon át mászott be Karola Cecília üzenetével Pista úrhoz. És Pista úr nagy nehezen kibetűzte a művésznő sorait, amelyek lelkiállapotában valóban nem hasonlítottak egy zárdában nevelt kisasszony írásához. Inkább egy bécsi mosónőjéhez. De Pista úr is nyomban megértette a helyzetet, elővette a prémes köpenyegét, amelyben rendőrügyész korában járt, és a Próféta utcától nem messzire eső "Beliczay" különszobájában meg is találta Placot egy piros bársony díványon horkolva, fuldokolva, hörögve, szinte eszméletlen állapotban. A jéggel bélelt pezsgősvederben, az úgynevezett "kübliben" még egy felbontatlan flaskó állott, Pomery és Greno urak franciaországi szőlészetéből, amely flaskót nem vittek magukkal valamely érthetetlen okból se a reggelig muzsikáló cigányok, se az amúgy is lerészegedett pincérek. Pista úr tudta azt, hogy puszta kézzel is ki lehet húzni a pezsgődugót, ha az ember a megfelelő fogást alkalmazza. Pista úr ugyanis régi tapasztalatok alapján mindig gyanakodott azokra a pezsgősbutéliákra, amelyeknek a dugójuk eltörött, és szerszámmal kellett az elporladt dugót eltávolítani. Olyan eljárás ez, mintha a házasság megkötése előtt sebészprofesszorral vizsgáltatná meg a vőlegény a menyasszonyát. (Ízetlen dolog; hallom, a németeknél divat.) A "Beliczay" szeparéjában vödrében felejtett pezsgősüveg dugója azonban engedelmeskedett Pista úr kézcsavarintásának, szinte pukkanás nélkül nyílott, mint az inkognitópáholyokban felszolgált butéliák, amely inkognitópáholyokban valóban nem akarnak azzal tüntetni a jelenlevő urak, hogy az orfeumban a publikum fogadásokat kössön egymás között arra nézve, hogy milyen márkájú pezsgőt szolgálnak fel a pincérek. - Amúgy is tudtuk, hogy kik hordanak a frakkjuk zsebében amolyan acélból való perselyeket, amelyeket csak a Takarékossági Bankban, az Andrássy úton tudtak megfelelő kulccsal felnyitni. A forgalomban levő aranypénzeket, a tíz- és húszkoronásokat volt szokás ezekben a perselyekben elsanzsírozni, mielőtt a történetesen jelenlevő hölgyek komolyabban érdeklődhettek volna, hogy Ferenc József hány esztendős korában örökítette meg magát aranypénzein. Kézbe és szemügyre kellett volna venni a megállapítás végett az aranypénzeket, mert a tallér hátlapján levő K. B. és más évszámok nem sokat jelentettek. Ferenc József urunk arcképét csak szemügyre kellett venni az aranyakon, hogy a könnyelműeknek, léháknak, ostobáknak mondott hölgyek is ráeszméljenek arra, hogy a Ferenc Józsefhez hasonló férfiaknak az arcképét meg kell őrizni, akár a vállfűzőben, akár a harisnyában. De, mondom, éppen e női kíváncsiság miatt kezdenek Pesten az úgynevezett gavallérok ugyancsak acélstrimpfliket hordani a frakkjuk zsebében, hogy Ferenc Józsefnek minden aranytallérját, amelyet a jó király szétosztott Pesten: elhelyezhessék nyomban a perselyben, amely perselyt se baltával, se feszítővassal, se álkulccsal nem nyithatnak fel sehol az éjszakai fővárosban, csak másnap a Takarékossági Bankban, délelőtt, öreg bankpénztárosok és más száraz kedélyű emberek társaságában. - Az acélperselyeknek az idejében kezdődött, hogy a magyar nővilágnak számos apró csillaga tanulmányozni kezdte a Nagy Európai Konduktort, hogyan csatlakoznak a vonatok Moszkva, Szentpétervár, Varsó felé, ahol a Takarékossági Bank még nem állította fel leányintézeteit.

(Olvasóim engedelmével be kell vallanom, hogy Pista úr előadását már csak azért sem kurtíthatnám a kellő terjedelemre, mert a legfigyelmesebb hallgatói: a borbély és asztaltársa, a sarokban alvó kakas, a messziségbe nézdelő Vilma kisasszony (a szomszéd szobában) és Podolini Lajos, az egykori alszolgabíró (ugyancsak a szomszéd szobában) már hallgatólag beleegyeztek Pista úr mondanivalóiba. A Király utcára nyíló ablaktáblák mögött ugyanis mind sűrűbben rengő-ringatózó hóesés keletkezett, néha olyan nagy pelyhek is mutatkoztak, amelyek bizonyára valamely meggondolandó üzenetet is hoztak magukkal a szép másvilágról. Ugyanilyen hólakodalom mutatkozott a "Bécs városá"-hoz címzett helyiség udvari ablakain át; ott is, itt is bőségesen havazott; de lehetséges, hogy valaki mindjárt felnyitja a kocsmaajtót, és csendes káromkodással közli a csaposlegénnyel, hogy még vannak kerületek Pesten, ahol nem ismerik az ily mértéktelen havazást, ahol a háziurak, házmesterek és más hivatalos állomásba, felelős rangba előrukkoltatott személyek tudják a módját, hogy mit kell a havazás ellen tenni. Dallosi D. Adolf, a Folies Caprice igazgatója énekelheti a maga népszerű dalait a havazásról, de a Belvárosban a "házfelügyelők" mégiscsak seprővel fenyegetőznek a járókelők felé, mintha azok hoznának magukkal havazást és egyéb veszedelmet. - De a "Bécs városá"-hoz címzett vendéglő ajtaja, se az utca, se az udvar felőli részen fertályórája nem nyílott; elvarázsolt állapotba jutottak a fogadó vendégei, megbecsülhetetlennek látszottak az elnök mondókái, mintha valaki még mindig keresgélné az elveszett dugóhúzót - amellyel bizonyos, régi pókhálóval bevont palackokat ki lehetne nyitogatni. Egyik hősünk, az alszolgabíró, fogpiszkálókat rágott, és nadrágja zsebeibe dugván kezeit, azon mesterkedett, hogy a szájából kiröpített fogpiszkáló darabkákkal is eltalálhatná "bergsteiger"-cipőjének az orrát. "A háborúban egy fogságba esett muszka tiszt - ezért főbe lőtte magát" mond Podolini, és egyik hosszú karjával olyan mozdulatot tett, mintha valamely láthatatlan óramutatót keresne, amellyel az időt előbbre szeretné igazítani.)

...Miután a borbély az eddigi balsikerek után nem szólalhatott meg nyomban, abban a másodpercben, amint az elnök szavai elhangzottak, az elnöknek félig hátat fordító és az udvari ablakon át kitekingető Plac szólalt meg.

- Sokkal nagyobb baj az, hogy ilyen későn jön a havazás, amelyet már novemberben meg kellett volna kapnunk. De hát, mondja, mit is akar már megint azokkal a harisnyába dugdosott aranyakkal. Én kapcát hordtam, kapcát hordok ma is a cipőmben, igaz, hogy a legfinomabb selyemből, mert a fagyos lábam nem bírna ki egyéb viseletet. Ez az én dolgom. Mi közöm van nekem a strimpflik aranyaihoz.

Lehetséges, hogy Plac, akinek homlokán, halántékán is éppen elég ránc volt, amely ránc mindig jelent valamit, amikor valaki megszokja, hogy csak fél könyökkel támaszkodjon a kocsmában, ne akarjon "hótig" az asztalnál maradni - lehetséges, hogy Plac a szokásos ingerkedés végett tette ezt a nyilatkozatot "Bécs városá"-nál. De az eredményt nyomban elérte, mert az elnök szinte magánkívüli állapotban kiáltott:

- "Brúderkáim", Plac szemünk láttára, jelenlétünkben vetette fel ezt a témát. Én szándékosan kerültem, hogy egy jelenlevő, félig-meddig társaságunkhoz tartozó úriemberről kellemetlenségeket mondjak. Abbahagytam tehát a történetet, ahol az sikamlóssá kezdett válni. Utóvégre nagyon ritka ember szereti, ha a társaságában előforduló egyének kék, bűnügyi idézéseket viselnek a kabátjuk szivarzsebében. - Mert ugyanakkor, amikor Karola Cecília engem mint legmegbízhatóbb barátját értesített ékszerestáskája elvesztéséről, ugyanakkor a rendőrséget is értesítette, ahol éppen Szombathfalvy Albert barátom és a titkosrendőrség főnöke aludt az inspekciósok díványán. A "tigris" felköltötte a detektívkapitányt, mert az ilyen portásfiúnak van magához való esze: Karola Cecília neve varázsszó volt, talpra ugrott a rendőr, bakra ugrott a fiákeres, éjszaka is felnyitotta a boltját a belvárosi ékszerész, mégpedig maga az öreg Bachruch, ha Karola Cecíliának gusztusa támadt valamely ékszerre. Tehát jött a helyszínére az én Albert barátom is: mégpedig Pest leggyorsabb fiákerén, amelyen a művésznő szokott kocsizni, nem pedig azon az ócska batáron, amelyen a titkosrendőrök jártak nyomozni. De bármilyen gyorsan hajtott a fiákeres, ott voltam már én, és kezemben az ékszertáska. "Mi történt?" - kérdezte elámulva Szombathfalvy Albert, amikor a "Beliczay" különszobájában körülnézett. Ekkor én Placra mutattam. "Előadta a táskát, miután álmából felébresztettem, és erőszakkal egy üveg pezsgőt öntöttem a torkába!" - feleltem én. "Hol volt a táska?" - kérdezte Albert barátom. "A táska a bársonypamlag alatt volt" - feleltem én. "Le kell tartóztatnunk ezt az embert?" - kérdezte ismét Albert barátom a már megint hortyogó, öklendező Placra mutatva. "Azt hiszem, éppen elég, ha a táskát elvesszük tőle" - feleltem én. "Úgy tudom, hogy bejelentett lakása van Budapesten." Mondhatom, minden tekintélyemet latba kellett vetni, hogy a pesti detektívfőnök szabadon eressze Placot.

Mikor a történetnek ehhez a részéhez érkezett az elnök, valaki felordított az asztalnál:

- De már a jégenkopogóját, nem hagyom magamra mondani, hogy ékszertolvaj vagyok. A művésznő éppen azért bízta rám ékszereit minden előadás után, mert én voltam csak úriember a városban.

Mielőtt valaki észrevette volna, az elkékült arcú Plac már a szoba közepén termett, mégpedig olyan lábdobbantással, amely azt jelentette, hogy Plac is részt akar venni a pádimentum görbítgetésében, amiben már annyi régi úriember serénykedett - ugyanakkor jobb kezével felkapott egy széket, amely éppen súlyosságánál fogva nem szokta meg, hogy mindennap megemelgessék; jó tölgyfa szék volt, nyilván azzal a szándékkal faragták, hogy legalább két-három nemzedéket elbírjon, akár borozgatás, akár sörözgetés közben. A nagyapák helyén jól érezzék magukat az unokák... De Plac meglóbálta a széket a levegőben, és éppen sújtani akart vele az elnök felé, amikor a huszárkapitány egy táncos mozdulattal felugrott helyéről, összependítette a sarkantyúját, és táncra kérte Placot, és nyomban ki is táncolt vele a belső szobából a külsőbe, mert akkoriban az úriemberek között ez volt a szokás. Az elnök csodálatra méltóan megőrizte hidegvérét, és a váratlanul előrohanó Vájsz kocsmároshoz így szólott:

- Tegyétek a széket a múzeumba - mondta egy sarok felé mutatva, ahol már több rokkant, törött szék hevert egymás hátán, annak emlékére, hogy a jeles Burg báró vagy mások megfogdosták őket. - Az elnök folytatta: - Szerencsére nem történt egyéb baj akkor sem, amikor az ékszerestáskának megtalálásakor Albert barátommal pezsgőt ittunk. Éhgyomorral voltam, és a pezsgőtől csupán néhány pattanás támadt az arcomon. Bibircsek. "Bibircsókák!" - mondta Karola Cecília felejthetetlen, bécsies humorával, és a maga orvosságát ajánlotta fel a pattanások gyógyítására. De én már csak megmaradtam a lyukas órakulcsnál, amely azóta is mindig bevált, ha arcom gyöngyeitől meg akartam szabadulni.

- A kiütéseknek másféle okai is lehetnek - mondta most szinte kötekedve a borbély, mintha csak abban a kitüntetésben akart volna részesülni, hogy őt is megtáncoltassa a kapitány. (Plac ugyanis baj nélkül ült a söntésben, és a legzamatosabb bécsi németséggel tárgyalt valamely kérdést Vájsz úrral, és sértődöttségi állapotában, szinte tüntetőleg, egy üvegből való söröscsizmát állíttatott maga elé, amilyenből a másfél liternyi söröket ünnepnapokon szokták fogyasztani.)

Benn a borbély:

- Azok a szakállszőrök is okai a pattanásoknak, amelyek befelé szoktak nőni a bőr alá. Amely szakállszőröket a visszafelé való borotválással se lehet eltávolítani, már csak azért se, mert nem minden úriember bírja ki a visszafelé való borotválást. Az elnök úrnak talán ilyen szőrei vannak?

- Csak vizsgálja meg, mester - harsogta most egy váratlan szövetséges a szomszédból; Plac volt, aki a karzatról belekiáltott az előadásba.

A borbély éppen bontogatta viaszosvásznas csomagját, amelyből egy fénylő csípőkészüléket vett elő, amelyet bemutatni akart a jelenlevő társaságnak. Esetleg gyakorlatilag is bemutatván, hogyan kell a pattanást okozó szőrszálakat gyökeresen kiirtani.

- A szemölcsszőrök ellen is jó - hangoskodott a borbély, mert akadt valaki a társaságban, aki a borbély szerszámát megtekintés végett a kezébe vette. Jenőke volt, aki évtizedek óta minden portékát megfigyelt, megtapogatott, kialkudott, amely portékát az éjjeli házalók kínálgatnak. Alkudott inggombokra, bajuszkefékre, harisnyakötőkre... Végül is eszébe jutott nővére, Fruzsin, Andersonné őnagysága, aki bizonyosan olcsóbban tud vásárolni, mint ő. És ezen megakadt az alkudozás.

A borbély nyilván ismerte Jenőkét, mert még az árát, az utolsó árát se mondta meg a szőrtépő készüléknek, és minden figyelmével a bekövetkező események felé fordult; bár most már nem távolodott el az asztaltól, de az üresen levő helyet elfoglalni nem merészelte.

Hátikosaras, zöld kötényes, sapkás teherhordó nyomakodott be aztán, amilyent Pest utcáin százat is láthatunk, anélkül hogy figyelemre méltatnánk őket. Csak az elnök arca mutatott valamely érdeklődést. Szemét kerekre nyitotta, amikor a hátikosaras ember a legbelső szobába lépett, és sapkáját illemtudóan levette, és a küszöbre dobta:

- Bandi legyek, ha ezt a vörös bajszú embert nem láttam már valahol életemben. Hopp, a Szerviták terén, ahol özvegy Kacskovicsné házának kapuját támogatja - mondta az elnök, de véletlenül senki se hallgatott szavaira.

- A méltóságos urat keresem.

- Maga az, Löffelmann?

- Köszönöm, hogy nem felejtette el a nevemet, méltóságos elnök úr, habár most sem mondhatok egyebet, mint legutolsó találkozásunk alkalmával, hogy nem vagyok még csak távoli rokonságban sem a híres pesti vendéglőssel, Löffelmann úrral, ahol a legjobb evőeszközöket adják a legjobb tányérok mellé.

- Kár - mondta az elnök. - Nagy kár, "brúderkám", mert Löffelmann talán az utolsó komoly vendéglős Pesten, ahol a tormás virsliben nem találhat a vendég emberi ujjról való körmöt, amit tévedésből belevágnak a virslibe. (Persze, ez utóbbi mondat Vájsz vendéglősnek szólott, aki nyomban visszavonult erre a küszöbről.) S Löffelmann, mint hűséges küldönchöz illik, ezalatt földre helyezett hátikosarából kirakosgatta a küldeményt. A különböző színű, sárga, zöld, kék, vörös selyempapirosokból egymás után bontogatta ki a hétdecis és háromdecis butéliákat, amelyekről egyik előadásában (talán éppen fertályóra előtt) az elnök megemlékezett.

- Özvegy nagyságos asszonyunknak tudomására jutott, hogy a méltóságos elnök úr hiába keresi Pesten ezeket a bizonyos palackokat. A mi pincénkben maradtak ezekből a régi butéliákból, parancsot adott tehát, hogy a butéliákat ide elszállítsam.

Így szólt a házmester, bokáját összecsapta, és mint régi urasági házból való cselédhez illik, szabályszerű köszönés után eltávozott. Az elnök minden kísérlete hiábavaló volt, hogy némi ajándékot keressen elő bugyellárisából a házmester részére. Az eltűnt. Az elnök tehát kénytelen volt az asztalra helyezett tárgyak közül: a Budapesti Önkéntes Mentők kék zománcú perselyét maga előtt elhelyezni, amelyet először megrázott, hogy meggyőződjön a benne zörgő nadrággombokról, aztán a további intézkedés végett keze ügyében tartott.

- Ócska nadrággombokat adnak a derék mentőknek - dörmögte magában, mintha még mindig nem akarta volna észrevenni az asztalon elhelyezett "butéliabatériát" (amint későbben a hagyományok a váratlan küldeményről megemlékeztek).

De kéznél volt a borbély - sohase lehet tudni előre, hogy hol és mely körülmények között hasznosítják magukat a leghaszontalanabb emberek -, kéznél volt a borbély, aki valahol mégiscsak megtanulhatta a rendet, mert nyomban csoportosítani kezdte a borospalackokat.

- Így volt elrendezve az étkezőkocsiban is, amikor a szabadkai bálra meghívást kaptam - mondta a megrökönyödött társaságnak, és minden teríték mellé egy kisebb és egy nagyobb butéliát helyezett. A zsebébe nyúlt, zsebkést vett elő, amelynek nyitott dugóhúzóját éppen Jenőkének kínálta.

- Tudja mit? - felelt Jenőke azzal az úri fensőbbséggel, amelyet kortársai sokszor megcsodáltak e lomha férfiúban. - Ha már itt van, akkor inkább borotváljon meg. A borosüvegeket bízza Tót úrra, a pincérre.

A borbély kissé megdöbbent Jenőke odavetett szavaira, de most már nem akarta feladni pozícióját, amellyel az úri társaság közelébe juthatott.

- Ha borotválkozni parancsol, azt is nagyon szívesen - felelt fogai között szűrvén a szót a megsértett borbély.

- Itt is borotválhat - hangzott most a külső szobából a száműzetésben ülő Plac csúfondáros szava, mert a vendéglőssel folytatott beszélgetésből Plac határozottan megtudta, hogy a pepita nadrágos vendég igazi foglalkozása a borbélymesterség, csupán idegenekkel szokta elhitetni, hogy "turfember", akinek versenylova fut valahol valamerre a pályán.

A borbély nehéz helyzetében már éppen arra gondolt, hogy végleg visszavonul előbbi sarkába, az elaltatott kakas mellé, amikor újabb mozgalom kerekedett a csendes "Bécs városá"-ban. A hordár érkezett meg, csizmáján topogáshoz való hószállítmányt, ajtónyitásával déli harangszót (a terézvárosi toronyból) hozott magával, nem beszélve az ócska télikabátzsebből előkandikáló csomagocskákról, amelyek a havas téli utcákon oly kedves jelenségekké teszik a pesti hordárokat.

- Mintha karácsony volna, úgy érkeznek a küldemények - suttogta a borbély Jenőke fülébe.

- Borotválj meg! - felelt a legnagyobb egykedvűséggel Jenőke. - És fogd be a szádat.

A hordár, miután közfigyelmet keltett megérkezésével, darab ideig zavarodottan állott helyén. Az ilyen foglalkozású emberek jobban szeretnek félhomályos kapuboltozatok alatt diszkrécióval tárgyalni ügyfeleikkel, mint a nagy nyilvánosság előtt. Az Esperes kénytelen volt tehát segítségére lenni a hordárnak, amikor a fülét csaknem a hordár bajuszához tartotta:

- Ő ismeri főtisztelendő urat, ő nagyon tiszteli főtisztelendő urat, mert azt hiszi, hogy tud héberül. Itt van a pálinka.

A hordár az asztal alatt suttyomban akarta átadni az üveget, de az Esperes hirtelen rákiáltott:

- Érzem, hogy megkóstolta, maga gazember. (Gyors pillantást vetett az üvegre, amely telinek látszott.) Nemcsak megkóstolta, de a hiányzó pálinkát valamely vízvezetéki csapból pótolta.

Az Esperesnek éppen lila színűvé kezdett sötétülni az arca a méltatlankodástól, de a hordár nyugodtan állott helyén.

- Ő megkínált engem, de nem ebből az üvegből; ő azt mondta, hogy mielőtt elvinne a halál angyala, igyak egy pohár pálinkát útravalónak; ő... (A hordár beszéd közben titokzatosan integetett a háta mögé ama bizonyos harmadik személy felé.)

Az Esperes azonban nem nagyon figyelt a hordárra, az üveget szemlélgette, amelynek dugója szabályszerűen le volt pecsételve. Valamely héber betűs kézírás is látszott az üvegen, valamely jel arra nézve, hogy az mással össze ne tévesztessék. Az Esperes azonban még egy próbát tett a hordárral, előkérte annak dugóhúzóját, mire a hordár bevallotta, hogy nincs dugóhúzója.

- Kitanult gazember - dörmögte az Esperes, és ugyancsak amaz ismert kézmozdulattal kabátja zsebén át benyúlt nadrágzsebébe, és onnan elefántcsontból való megsárgult penicilust vett elő szarvasbőr tokban, a penicilusra ráfújt, és a megfelelő helyen kipattantotta a dugóhúzót.

- De még küldött valamit ő. Küldött egy doboz halat. Ez a hal lopott, csempészett hal, azért nincs semmi gyári felírás se a dobozon, se a papiroson. Ez vámon kívül, titokban érkezett, mert nagy adót kellene utána fizetni.

- Csempészett szardínia! - kiáltott fel az Esperes örömteljesen, amikor a bádogdobozt jobbról-balról megforgatta a kezében.

- Még ilyent sem láttam - szólalt meg most az elnök, és kinyújtotta kezét a titkos holmi után. Arany pecsétgyűrűs ujjával úgy tapogatta a bádogdobozt, mint valami ritkaságot. Az Esperes folytatta előadását:

- Én már hallottam erről a szardíniáról. Portugálok készítik, mert csak egy valódi portugálnak jut eszébe ilyen huncutság. A szardíniához szükséges olajra ugyanis nagy adó van vetve azokon a telepeken, ahol a szardíniát halásszák. A portugálok tehát, hogy nagyobb üzleti haszonra tegyenek szert, egyszerűen lopják az olajat, lopják a szardíniát. Ugyanezért nincs semmi felirat a dobozon sem, mert nem bolond senki se elárulni magát.

Pista úr az előadás alatt nagy megértéssel, helyesléssel bólogatott, mintha a pesti hatodik kerület adókivető bizottságának elnöke a legtermészetesebb dolognak tartaná, hogy a portugál fináncokat sikerült kijátszani.

A hordár eközben kézbesítette a szerkesztő csomagját is, ama pléhdobozkát, amelynek cirillbetűs felirata garantálta, hogy az áru valóban Oroszországból származik.

Az elnök arany pecsétnyomós gyűrűjével ugyancsak megkopogtatta a dobozt.

- Bizonyos - mondta -, hogy a kaviárnak is megvannak a maga tolvajai, csempészei, mert a lopott holmi, mint tolvajnyelven mondják: a szájre, mindig jobb minőségű szokott lenni. Sajnos, ezen a dobozon nem látszik, hogy valahol valamerre lopták vagy csempészték volna.

Az Esperes eközben halkan, mint egy füttyentés: eltávolította a pálinkásüvegecske dugaszát. Megtermett, szimatoló orrában a szőrszálak a pálinka szaglálása közben megborzolódtak, hogy nem kellett nagyobb szakértelem annak a ténynek a megállapításához, hogy az Esperes önkezűleg szokta arcán a borbélyi teendőket elvégezni, mert még egy falusi borbélyról sem tehető fel, hogy e bozontos szőrszálakat a helyükön hagyta volna. A szagolgatás után az Esperes egy rövid, hirtelen mozdulattal kortyintásra emelintette a kis üveg kis száját széles ajkaihoz.

- Azt hiszem... azt gondolom... Habár határozottan nem merek még se igent, se nemet mondani... De mégis inkább igen, mint nem...

- Majd én megmondom - felelt jóakaratú leereszkedéssel az elnök, amikor az Esperes bizonytalan szavait végighallgatta.

És nagy tekintélyű mutatóujját, mintha ez a hatalmas mutatóujj jelentené a bölcsességet, csalhatatlanságot, a tiszta józanságot: most az egyszer egy vádlottként szereplő szilvóriumos üveg után nyújtotta ki. Az Esperes átadván palackját az elnök mutatóujjának, nem minden szorongás nélkül várta a döntést. Az elnök megcsípte az üveget jobbjával, baljával egy pohárkát (borospohárkát) emelt fel az asztalról, hogy annak tisztaságáról, szagtalanságáról meggyőződjön.

- Igaz, hogy sohase voltam pálinkaivó, sőt, "kimondott ellensége" vagyok a pálinkaivásnak, mert az viszont olyan színeket, foltokat, égéseket hagy az arcon, amelyeket még az angol poéta, Shakespeare se tud megmagyarázni másféleképpen, mint csak abban a formában, hogy azok a foltok az epe működésével vannak összefüggésben, de az én szerény véleményem szerint a jó pálinka elsősorban az öregembereknek való, akik fütyörészést, melodikus dörmögést, a magános helyeken való önkéntelen dúdolgatást tanulnak bánatukban a pálinkából... Mondom, bár ellensége vagyok a pálinkaivásnak, amelytől az ember arca vére úgy is elfehéredhet, mint a hóember arca az udvaron: talán valamit mégis értek a pálinkához. - Így szólt az elnök, és a kezében tartott pohárba néhány cseppet töltött az üvegből, ha számolta volna, se lehetne több száznál, az igaz, hogy megfelelő ceremóniával, ünnepélyesen nézegette darab ideig a poharát. Előbb a tenyerébe vett néhány cseppet a pálinkából, és tenyerén oly gyorsan kezdte dörzsölni, mintha legalábbis tüzet akarna csiholni. Aztán megszagolta tenyerét, mindegyiknek külön és külön orrlyukat szentelve; sőt a szomszédainak is felkínálta tenyerét szaglás végett.

- Mi? - kérdezgette jobbról-balról, mielőtt a szilvóriumot felhajtotta volna. Majd így szólt:

- Van benne valami zsidónóta. Hiába, az embernek van memóriája. Zsidó lakodalom jutott az eszembe, ahol a sátor alatt valamikor nagyokat táncoltunk. Kár, hogy már a lakodalmak kimentek a divatból! Most már alig kapok meghívást lakodalomba, pedig régebben mindig násznagy voltam, hol a Szent Terézia templomában, hol meg a Rumbach utcai zsinagógában: Ferenc Józsefre való tekintetből is. Ne érhesse gáncs őfelsége személyét, amíg bölcs tanácsosai vannak. Mindig felköszöntőt mondtunk Ferenc Józsefre, mielőtt a lakodalom igazándiban elkezdődött volna...

Amíg az elnök szavait itt-ott valamely láthatatlan karzathoz intézte (mintha még most is kémektől lehetne tartani, akik a közéleti férfiak szavait följegyzik), az Esperes visszakapta üvegét, még egyszer megkóstolta:

- Igen, a Goldstein Számi nótája is benne van... De annak a szakállas karmesternek az operettjei is, aki a Népszínházban dirigált... Nevét elfelejtettem, de a Suhanc-ra meg a Királyfogás-ra jól emlékszem, habár csak a kakasülőre jártam akkoriban.

Az Esperes néhány hangot dúdolt, amit eddig nem mert volna róla feltételezni senki: "A szökés párosan, ó, mi édes, ó, mi szép - szerető pár előtt utat egyenget a magas ég..."

- A Gerolsteini nagyhercegnő-ben van - mondta az elnök ünnepélyesen, mert az operettekben is szerette feltüntetni járatosságát ("udvari ember" volt).

...Ámde ekkor a borbély, akit Jenőke gorombaságaival mindeddig távol tudott tartani az asztaltól, most végre helyre tett szert (a hordár helyét szerezte meg, miután Burg kapitány egy szórakozott tekintettel az alvó kakas mellé parancsolta a hordárt), a borbély az asztalhoz furakodott, és váratlanul dalolni kezdett: "A gránátos szép ember volt, és Nürnbergből jött lovon..."

- Brúderkám! - mondta az elnök, amikor a borbély bevégezte a dalt. (Akik Pista urat ismerték, nem sok esélyt jósolhattak a borbélynak további fellépéseihez. Igen érzelemtelen, száraz hangon szólt az elnök.)

A borbély vízbe fúló mozdulatokat tett.

- Csak éppen a Gerolsteini nagyhercegnő-re óhajtottam emlékeztetni excellenciádat - igyekezett a borbély. - Én tudniillik darab ideig pártfogója voltam a hazai színművészetnek is, az ember mindent megpróbál, ha nincs özvegy édesanyja, árva testvérkéje, aki a jó útra, a takarékosságra, a téli tüzelőfára, a stafírungra emlékeztesse. Az ember úgy él, mint őfensége, a velszi herceg.

- Brúderkám - szólt ismét az elnök, de most már olyan szelíd hangon, mintha zsebében volna a borbély halálos ítélete, amelyet az imént hozott meg valamely láthatatlan kurír. (Talán éppen a becsületes hordár, aki éppen az ajtó mellett helyezkedett el, hogy az "idegen vendéget" szemmel tarthassa.)

- Brúderkám - ismételte az elnök, miután az Esperes az asztalon át a különböző edények között szolgálatkészen az elnök keze ügyébe sanzsírozta dugóhúzóval ellátott penicilusát, amely szolgálatkészségét az elnök megértő fejbólintással fogadta.

- Brúderkám - folytatta az elnök, szemügyre véve az Esperes szarvasbőr tokba zárt kését, pecsétnyomós, gyűrűs ujjaival megpróbálgatván a penicilusban elrejtett különböző szerkezeteket, a körömpiszkálótól kezdve a fülpiszkálóig, amilyen fölszereléseket csak egy misszionárius zsebkése rejtegethet magában. - Brúderkám, ha két perc alatt meg nem borotválja a nagyságos urat, Jenőke barátunkat, akkor nagyon rossz következménye lesz helybeli vendégszereplésének.

A hordár, aki már némi tapasztalatot szerezhetett e nemes társaság körében, az alvó kakast elhagyván, sapkáját fejére tette, és hirtelen a vendégszoba küszöbére állott, mintha őrhelyet foglalna el a borbély esetleges menekvési kísérletei ellen.

- Jól van, Stecc - szólt az elnök, akinek mindenre kiterjedt figyelme.

- Kóricnak hívnak - felelt a hordár -, régi uraknak legrégibb alázatos szolgája.

- Ért az akasztáshoz? A nyakon való zsinegeléshez? Vagy mint Pesten mondják: a "strangulírozáshoz?"

A hordárt meglepte az elnök kérdése. Nem felelt nyomban.

- Azért kérdem, mert ha maga, kedves fiam, nem értene az akasztáshoz, van itt a közelben egy idősebb szakember, aki mostanában abból kénytelen megélni, hogy muzsikus cigányok után cipeli a nagybőgőt vagy a cimbalmot, itt van nem messzire, a Vasvári Pál utcában szundikál Fritz csárdájában. Ez a bizonyos valaha akasztásokat végzett a boszniai hadjárat alatt. Basákat is felakasztott, nemcsak a borbélyaikat. Kéznél legyen, kedves fiam, ha szükség lesz magára. Tudniillik régi tervem, hogy ezt a borbélyt felakasztjuk.

A legnagyobb nyugalommal hirdette ki ítéletét az elnök, és tekintetét egy kampósszegre vetette, amely a "Bécs városá"-hoz címzett vendéglő vendégszobájának falából pókhálóval megrakodtan feketéllett, még abból az időből, amikor a kampósszegen függő tükröt valaki valamely okból le nem verte helyéről.

A nagy fogú hordár nem volt elrontója a jó tréfának, és széles mosolyra idomított arcát még barátságosabb mosolyra vonta. A rongyos hordárköpeny zsebéből zsinegeket, "cukorspárgákat" kezdett előszedegetni, amelyek emlékbe maradtak zsebében különböző megbízatásai után.

- Ez is már alulról szagolja tavasszal az ibolyát - mondta a hordár, amikor végre egy megfelelő vastagságú zsinegre akadt zsebeiben, amely zsineggel talán éppen utolsó ruhadarabjai voltak csomagba kötözve valamely szerencsétlennek.

A borbély most így szólt:

- Bármi történjék velem, nem mondhatok egyebet, mint amit már többször is hangsúlyoztam, én a szerelem áldozata vagyok, engedjék elmondani tanulságos történetemet, azután akár fel is akaszthatnak.

- Adta borbélya, még valami disznóságot fog a fülünk hallatára hazudni, de akkor a lábánál fogva akasztjuk fel - mond az elnök, és biztosította szempillantásával Vilma kisasszonyt, hogy szavát megtartja.

- Egyszer egy este, éppen úgy, mint más estéken, a Stefánia úton sétáltam, ahol az előkelő, gondtalan úriemberek szoktak, mert senki se szereti a szegényszagot, ami a város többi részében tagadhatatlanul érezhető. Egy-két utas kivételével Pesten mindenkinek csak harmadik osztályú jegy van a zsebében, de azért az első osztályba szeretnének beszállni azon a címen, hogy a harmadik osztályon már nincs hely.

- Mondom, hogy ez a borbély valami elcsapott kondoktor - szólalt meg ismét ama kis termetű úriember, aki fullánkos megjegyzéseivel már többször feltűnést keltett.

- Tehát a Stefánia úton történt, hogy így szólott hozzám egy előkelő hölgy: "Mondja, kedves báróm, mikor fogunk ismét kikocsizni azon a két remek pejen, amelyen a múltkor a Kamara-erdőben jártunk?" "Amikor parancsolja, nagyságos asszony" - feleltem. Mire ő így szólt: "Szólíthat nyugodtan Szibillnek, mert nincsenek kémek a sarkamban, sikerült észrevétlenül távozni a palotából." Én kérdeztem: "És egyenesen idejött, kedves Szibill?" A dáma csodálkozva nézett: "Természetesen, kedves báróm, hiszen így beszéltük meg." A hölgy ezután mellékútra lépett, ahová én követtem, mert az emelje fel a széket először, aki nem azt tette volna az én helyemben. A mellékúton, éppen arrafelé, ahová az ügetőversenytérre szoktunk járni, ahol az eldobált versenyprogramok és eldobott tikettek hevernek az úton (amely tikettek között már találtam jót is, különösen, ha óvás volt az utolsó verseny után, de most nem értem rá egyetlen tikettet sem szemügyre venni a hölgy miatt), a dáma a karomba kapaszkodott: "Látom, kedves báróm, hogy csodálkozik ruhámon, kalapomon, harisnyámon, kesztyűmön, amelyet eddig még nem látott rajtam. Nos, be kell vallanom, hogy ma a kertészné öltöztetett fel a saját ruháiba, miután a francia kisasszony Hortenzia nagymamához, a hercegnőhöz ment látogatóba a testvérkéimmel." Én most szemügyre vettem az ismeretlen úrhölgy ruházatát. Milyen ház lehet az, ahol még az egyszerű kertésznének is ilyen pompás toalettje van! De a hölgy nem sokáig engedte, hogy cipőszalagjait babráljam, az Irányi Dániel szobra alatt üldögélve, hirtelen felvetette a kérdést: "Mondja, kedves báróm, elhozta azt, amit a múltkor ígért?" No, gondoltam magamban, ott egye meg a fene azt a bizonyos bárót, aki nevemben mindenféle ígéreteket tesz. Most már nyomban vége lesz a tündéri találkozásnak. De a lélekjelenlétem nem hagyott el. "Elhoztam, de nem merem magának odaadni, kis Szibill" - feleltem. "Miért?" - kérdezte ő csodálkozva. "Azért, mert az nagyon veszélyes dolog, nem kislányok kezébe való" - feleltem. Közben azon törtem a fejemet, hogy mit ígérhetett az az akasztófára való báró a kis hercegnőnek.

- Hercegnőnek? Brúderkám, vigyázz szavaidra!

Az elnök intelmére a borbély egykedvűen válaszolt:

- Tizenegy ágú korona volt a zsebkendőcskéjébe hímezve. Elloptam, amint tehettem.

- Erre a kérdésre még visszatérünk - szólt az elnök, aki már némileg türelmetlen volt, hogy a borbély hosszú, folyamatos hazugságaival percekig nem enged "mást szóhoz jutni". - Tudtommal nem szoktak a zsebkendőkbe tizenegy ágú koronákat hímezni, az ilyesmi csak a fodrászok fantáziájában lehet. Már a kilenc- vagy hétágú korona se divat, legfeljebb öreg arisztokrata batárokon, lószerszámokon. A zsebkendőkbe félreérthetetlen, úgynevezett "angol betűket" hímeznek.

- Női zsebkendőről van szó - felelt a borbély, és a bal lábszárát kedélyesen tapogatni kezdte álltában, mintha unná az asztalfőn ülő elnök okvetetlenkedéseit. Ám a lábrázogatást észrevette a borbély közelében ülő Jenőke, aki csendesen kinyújtotta az asztal alatt lábát, és megrúgta a pepitanadrágost azon a helyen, ahol az legjobban rázkódott. A borbély megvadult tekintetet lövellt a támadóra.

- Borotválj meg! - intette Jenőke, és hatalmas, nyakig választott hajzatát megint gondosan tenyerébe csúsztatta, hogy tovább szundikáljon.

Az elnök ezalatt tanácskérő pillantásokat vetett asztaltársaira, már csak azért is, hogy közben egy alattomos tekintetet ("röppentyűt", mint később mondogatta) vethessen Vilma kisasszonyra a szomszéd szobába, mint az egyetlenre, aki a felséges női nem részéről, úgy a tizenegyágúak, mint a kilencágúak részéről méltóan eldönthetné a kérdést, de a felséges női nem jelenlevő képviselője látszólag a fogadósnéval váltott mind barátságosabb mosolyokat, a fogadósné ugyanis a tolóablak mögül, egy kis résen át hallgatózott, amikor a borbély hazugságai elkezdődtek.

A tolóablak résén át finom, tavaszias zöldségszag áramlott e percben, mintha a fogadósné egészséges, telt arcából jönne.

Az elnök végül is csak megtette kijelentését:

- Sajnos, nincs a társaságunkban jelen Nagy Alfréd, aki valamikor annyira rajongott a pesti nőkért, hogy álnév alatt segédséget vállalt egy Váci utcai selymesboltban, hogy a dámák kezét legalább megérinthesse. Nagy Alfréd megmondaná, hogy milyen koronákat, címereket vagy betűket szoktak hímezni a hercegnők zsebkendőibe. Alfréd most az amerikai viszonyokat tanulmányozza. Női név nem volt a zsebkendőbe hímezve?

- Nem, ha nyomban kettéhasítanak is - kiáltott fel a borbély, aki észrevette az elnök ravaszkodását, amikor az a bolthajtás bizonyos pontjára szegezte a tekintetét, hogy "kiugrassza a nyulat a bokorból".

- Tudom, hogy nagyon könnyű dolog volna egy női nevet kiejteni az urak előtt, hogy örökre megbélyegezhessenek azért, hogy a nők titkait kifecsegtem. A nők titkai előttem éppen oly szentek, mint egy középkori lovag előtt. A nők titkai...

A borbély a tolóablak felé még néhányszor ismételte volna szavait, de a fogadósné becsapta az ablakot, az elnök mogorván dörmögte:

- Hajtsunk tovább.

- Ha Irányi Dániel beszélni tudna: ő volna a megmondhatója annak a zsenialitásnak, amelynek segítségével kihámoztam a hercegnőből, hogy "Doppelgängerem", a báró mit is ígért az úrnőnek. A szobor azonban nem szólalhat meg, s így örök titok fedi a pillanatot, hogy mily nehezen vallotta be, hogy az ördöngös "alteregó" egy különös szerkezetet ígért, amelynek segítségével a hercegnő nemcsak képzeletbeli bajuszszálaitól, szakállkájától szabadulhatna meg, hanem a karjain és más fedett testrészein is rejtőző hajszálacskáktól is. Mielőtt tovább folytatnám, excellenciás uraim, akik amúgy sem mentenének fel a büntetés alól, ha bármit mondanék - még akkor se, ha a mennybéli összes szentekre megfogadnám, hogy soha többé nem teszem be a lábam a "Bécs városá"-hoz címzett fogadóba, hogy nagyjó uraim mulatozását nyugtalan észjárásommal megzavarjam - mielőtt tovább folytatnám: ünnepélyesen, férfibecsületemre mondom, hogy se bajuszkája, se szakállkája nem volt a hercegnőnek, és ugyancsak így lehet a dolog a többi alkalmatlan hajszálakkal is.

- Gyakori képzelődés ez ideges, fiatal nőknél - szólalt meg most egy hang az asztalnál, amelyet eddig jóformán alig hallott valaki, részben unott, egykedvű fáradtsága miatt (mintha a hangtulajdonos mindig otthon felejtette volna a hanghegedű húrfeszítő kulcsait), részben azért se volt hallható a hang, mert közben elfogyasztotta kávéskanalanként a csaknem farkassörét nagyságú kaviárgyöngyöket, anélkül hogy felpillantott volna a dobozból. Nyilván ez a halikraszerelem volt az egyetlen szenvedélye a kopott ruházatú, kovászarculatú úriembernek (akiről később ördöngös dolgokat meséltek a "Bécs városá"-hoz címezett fogadóban).

- Gyakori... Én még sohase hallottam róla - kapta fel az elnök a "Szerkesztő" ritkán hallható szavát.

- Sok dolog van a világon, amiről még Shakespeare se beszélt, pedig talán ő volt az egyetlen ember a világon, aki körülbelül mindent tudott - felelt a szerkesztő, és a kiürített halikrás dobozra visszaillesztette fedelét, mintha az üres dobozt valakinek ajándékba akarná adni. És ugyanakkor megkopogtatta a doboz fedelét egy kék köves, vékonyka aranygyűrűvel, amilyen gyűrűt bérmáláskor vagy első áldozáskor szoktak ajándékba kapni a fiatal katolikus lányok. A szerkesztő a gyűrűsujján viselte az ártatlan ékszert. (Majd később, "amikor már mi nem leszünk", a "Bécs városá"-nál megfejtik ennek a gyűrűnek is titkát. A rosszkedvű "Szerkesztő" halott kislánya ujjáról vette emlékbe a gyűrűt, mielőtt arra a koporsófedelet rászögezték volna.)

A "Szerkesztő" kopogására az Öregpincér a szokott andalgó tánclépésekkel jött elő (mintha valakinek, egy láthatatlan gazdának vagy talán egy képzeletbeli fogadósnénak tiszteletére illegetné magát a szolgálatban, mindaddig, amíg egy lépést tud tenni életében. Az élet eliramlik, de az etikettet megtartja az ember).

- Minek állnak itt ezek a borosüvegek felbontatlanul? - kérdezte a "Szerkesztő" az asztalon álló butéliákra mutatva.

(Még egyetlen üveget sem nyitottak fel, mert az elnök nem indítványozta.)

Az Öregpincér súgott valamit a "Szerkesztő" fülébe, amit az bizonyára nem értett, mert még szárazabb hangon így folytatta:

- Különben sem tudnék bort inni. Ellenben innék egy kis üveg - tudja, olyan "félcilinderes" francia pezsgőt, amilyent ugyancsak a Nemzetközi Hálókocsi Társaság restaurációs kocsijaiban kezdtek először szervírozni, amikor az Orient-Expresszt bevezették Magyarországba. Az okos franciák találták ki, hogy az ember megihasson egy korty pezsgőt anélkül is, hogy a cigányprímás nyomban az ölébe ülne.

- Miért nevezte azt a pezsgősüveget "félcilinderesnek", szerkesztő úr? - kérdezte most az elnök.

- Nevezhettem volna Pityi Palkónak is - felelt a megszólított úriember. - Magyarországon vagyunk, mindenki úgy hamisítja a történelmet, ahogyan akarja. Az én véleményem az, hogy Magyarországon akkor kerekedtek felül a "snassz emberek", amikor a nemes, karcsú, londoni cilinderkalapok után az úgynevezett félcilindereket kezdték viselni papok, kurátorok, kántorok. Akkor jöttek divatba a kis terjedelmű, olcsójános-palackok is. Nem is lehetett ez másképpen Ferenc József idejében, aki kálvinistákat meg lutheránusokat nevezett ki Magyarországon miniszternek. Bezzeg, vigyázott Ausztriában, ott nem lett hercegérsek a csizmadia fiából. Hát csak hozzon, pincér, abból a demokrata pezsgőből.

- Milyen név alatt ír maga, "Szerkesztő" úr?

- Én Polkásiné Nagy Edit néven írok - mondta a legtermészetesebb hangon a "Szerkesztő", miután a mellényének felső zsebéből halcsontból való fogpiszkálót szedett elő. - Mert nem akarok Ferenc Józseffel pereskedni.

A borbély, aki most már mind a két nadrágszárát hintázta, hogy Jenőke nem győzött feléje rugdosni, persze, anélkül hogy eltalálta volna, még mindig a helyén állott. Úgy látszott, hogy nem is kerül rá a sor ebben az életben, mert a "Szerkesztő" szavai a legkülönösebb hatással voltak az elnökre, ami arculatán is meglátszott.

- Mi ez? Felségsértés?...

- Nem, tanácsos úr. Nálam nagyobb tisztelője nem volt Ferenc Józsefnek, akire úgy gondolok most is, mint halott apámra. Az apámnak is császárszakálla volt, pedig csak foltozó szabó volt Kispesten. De Ferenc József helyében mégse engedtem volna, hogy egy kispesti szabó császárszakállt viselhessen. Itt kezdődött a baj Magyarországon.

Az elnök darab ideig úgy ült helyén, mintha megszólalni se tudna... ("Mintha hirtelen befelé nőtt volna a bajsza azoktól a mély lélegzetvételektől, amelyekkel önuralmát szabályozta", mondták évek múlva a "Bécs városá"-hoz címzett vendéglőben a megfeketedett, megnémult madárkalitka alatt, amikor a kalitkából többé senki se válaszolt az incselkedésekre - még akkor sem, ha a szomszédos művirágkészítő hópelyhes házisapkáját vágta a kalitkához, ha szokott decije miatt átszaladt üzletéből.)

...A borbély tikkadtan állott helyén, mert nem tudta, hogy mit csináljon befejezetlen történetével, amelyet idáig oly lelkesedéssel mondott, mintha sorsa megjavítását remélné. Egyetlen biztató szó sem hangzott fel arra nézve, hogy a borbély folytatta előadását, sőt az asztaltársaság valamennyi tagja úgy viselkedett, mintha Vájszné, született März Johannával együtt becsapta volna a tolóablakot. Az asztaltársaság egyetlen résztvevője sem csodálkozott azon, hogy a borbély még mindig a helyén áll - mintha az emberi kor kezdete óta mindig ott állott volna a borbély pepita nadrágjában hintázva. Csak Jenőke rúgott néha félálmában a borbély felé. "Borotválj meg!" - dörmögte, és már eléggé hallhatóan horkolt. Megkezdte a barátkozásokat azokkal az angyalokkal, akik álmában az embert a kocsmaasztalnál szokták meglátogatni. Mily jó volna egy kövér kocsmárosné vállán nyugtatni a nehéz fejet, mondja az álom, és nem törődni tovább az egész világgal. És álmában Jenőke mindig azt a fehér szakállú, piros arcú, papucsos lépésű, hangtalan öregurat látta, aki bormérő lett az Andrássy úton, Jálics úr borait méregette, miközben megelégedett azzal, hogy szódavizes borral néha felfrissítse magát. "Pedig valamikor nagy fűszerkereskedése volt a Belvárosban..." - horkolta Jenőke. "Nem, csak üzletvezető volt, ami nagy differencia" - igazította ki az elnök Jenőke álmában mormogott szavait, miután az elnök nagy eszénél fogva azt is tudta, hogy barátai mit álmodnak körülötte másnap délelőtt a kocsmaasztalnál. Ekkor a borbélyra is vetett egy pillantást, mint valamely ügyes-bajos adófizetőre, akinek a dolgát már régen elintézte.

Csaknem azt mondta a borbélynak, hogy: aktái már az iktatóhivatalba kerültek, hagyjon fel tehát e helyen mindenféle szájaskodással, mert amúgy sincs ráérő ideje a bizottságnak, hogy régen elintézett ügyeket újabb vizsgálat tárgyává tegyen, az előszobában ezer borbély tolong, hogy mondanivalóját a bizottság elé terjessze...

- Pedig a szerkesztő úrnak nincs igaza. A hercegnőnek valóban volt egy másfél méteres hajszála, amelyet kioperáltam - szólalt meg a borbély, és lesújtó pillantást vetett az egykedvű "Szerkesztő" felé, aki megakasztotta őt elbeszélésében.

Az elnök jóindulattal vette a borbély szövetségét, hátha valamely irányban felhasználhatná azt a cinikus "Szerkesztő" ellen. Az élet reménytelenül hosszú.

- Folytassa, barátom - mondta az elnök, de meg kell adni, hogy rá se nézett a borbélyra; annak a Magyarádit tartalmazó butéliának a feliratát tanulmányozta, amelyet kiválasztott arra nézve, hogy megkóstolja. Szótlanul nyújtotta tehát a butéliát az Öregpincér felé, aki nyomban tiszta szalvétába csavarta a palackot, vadonatújnak látszó acél dugóhúzót vett elő zsebéből (amely dugóhúzóról egyszer kiderült, hogy éppen egy konkurrens borkereskedőcég osztogatta a pincérek között), két térde közé helyezte a palackot, hogy az többé el ne menekülhessen. A dugóhúzót a palack nyakába srófolta, és meghajlása közben láthatóvá lett kopasz feje búbja, sárga, fonnyadt, korán megöregedett feje búbja, amelyre valaha a pesti pincérek büszkék voltak. Sok átvirrasztott éjszakának kellett elmúlni, amíg egy különben egészséges ember (a pincéri szolgálatban) ilyen "mágnásos" kopaszságra szert tehetett. A velszi hercegnek volt ilyen kopasz a feje, amikor Pesten járt.

- Imperiál. Romadour - mond elismerőleg az elnök, amikor az Öregpincér szinte nesztelenül végzett a dugóhúzással. - Ez nem kvárglimunka volt. Egy Kerkápoly-féle gellérthegyi szemeltet se lehetett volna szebben felnyitni.

A borbély ezalatt folytatta történetét:

- Életemnek ezen végzetes találkozása okozta, hogy ki kellett tanulnom a borbélymesterséget, hogy hölgyemnek szolgálatára lehessek. Tudniillik, hogy a meghatározott napon és órában másodszorra már teljesen esztelenül vártam a hercegnőt Bartha Miklós szobránál a Városligetben. Lehet, hogy az imént Irányi Dánielt emlegettem, de ez megzavarodottságomnak tulajdonítható, mert halálosan szerelmes lettem a hercegnőbe - és egyébként se vagyok járatos a politikában. Amíg a hercegnőre várakoztam, százszor és százszor megfogadtam magamban, hogy mindent megvallok a hercegnőnek, én nem vagyok az ő kedves bárója, nem vagyok az a bizonyos Doppelgänger, akivel titkait közölni szokta... De a hercegnő mindig csak besötétedéskor érkezett, igaz, hogy nemegyszer olyan fogaton, amelynek lámpásai megvilágították az egész Stefánia utat. "Mily vakmerő a hercegnő néhány képzeletbeli hajszál miatt!" - gondoltam magamban, és eszem ágába sem jutott, hogy a lámpásoknál mutatkozzam. Az Előkelő Világ című folyóiratból ugyanis döntő ismeretekre tettem szert időközben egy budai kisvendéglőben, ahová a lap szerkesztőnője tiszteletpéldányt küldött. Mindig pontosan tudtam, hogy merre vadásznak a hercegnő rokonai, ismerősei, barátnői, ilyenformán magam is az "öreg Lipi"-nek emlegettem az uralkodó herceget, akivel imádottam atyafiságban volt. Tehát a gyónással még mindig késlekedtem, nem volt lelkierőm felvilágosítani a hercegnőt, néha oly botor voltam, hogy azt hittem magamban: halálunk napjáig együtt sétálgatunk nyári estéken Irányi Dániel szobra körül.

Az elnök:

- Sok haszontalan fecsegést hallottam már a borbélyoktól, tyúkszemvágóktól, amikor körmeik közé kaparinthattak a budai fürdőkben, de ennyi haszontalanságra még a híres Svábi Leó, a Rudas fürdő tyúkszemvágója se vetemedett, pedig Leó Szilágyi Dezsőt és Polónyi Gézát is megnevettette előbb, csak aztán fogott hozzá a benőtt körmök kivágásához. Keményebbek voltak azok a márványnál. Meddig akarja még folytatni védekezését?

A borbély:

- Csak azt akarom még excellenciád figyelmébe ajánlani, hogy a borbélyság azon tudományok közé tartozik, amelyet nem lehet könyvből megtanulni, mint nem lehet megtanulni az úszást és a biciklizést sem. Én pedig, elvakult szerelmes lévén megfogadtam magamban, hogy eleget teszek a hercegnő kívánságának, megszabadítom őt képzeletbeli hajszálaitól, amelyek néha olyan idegessé tették, hogy éjszakánként nem hunyta le szemét. Hiába tartott szigorú böjtöket, hiába látogatta a templomokat, a legbuzgóbb imádkozás közben is eszébe jutott, hogy karja olyan szőrös, mint egy majomé. Sírógörcsöket rejtegetett hálószobájában, párnájában s mindazokon a helyeken, ahol nem látták. Tehát gavallérkötelességem volt, hogy alaposan megtanuljam a borbélyművészetet, ha már a vak sors így rendelkezett felőlem. Nem állhattam be tanoncnak, mert hiszen eleget láttam, hogy a segédek mily gorombák szoktak lenni az inasokkal. Segéd se lehettem volna, még ha kiteszem a lelkemet is; igen nagy ára van annak, hogy az ember Louis (francia), vagy Fricl (osztrák) néven ismert fodrászsegédje legyen Budapestnek. A híres Frohner Bécsben szállodás volt, versenyistállót tartott, a legjobb "telivéranyagot" válogatta össze, de lóversenytippek dolgában mégis többet tudott nála a szőke Vili, a bodros fodrászlegény, aki fütyörészve járt fel s alá a Frohner szálloda emeletein, mert ő tudta, hogy Frohnerné őnagysága mely versenylovakra küldött pénzt fodrászával a délutáni versenyekre. S ugyanazért a gőgös Szemere is, a turfpápa néha szobájába hívatta Vilit, hogy szakállát vele ritkíttassa, és működés közben megkérdezze: "Hogy légolná lovamat a mai Kisbér-Rennenben?" Vili mosolyogva felelt: "Amilyen hosszú odszot csak parancsol, méltóságos úr." És a turfpápa Vili szavaiból már tudta, hogy délután büszke paripája nem nyerheti meg a Kisbérről elnevezett versenyt, amelynek jutalma a Jockey-Club bilikomán kívül háromszáz császári és királyi arany volt... Hát én holt embereken tanultam meg borotválni, ha megengedi excellenciád.

...A borbély szavaiban volt valamelyes fölényesség, szemtelenség, gúnyolódás, amely más alkalommal talán azt is eredményezhette volna, hogy az elnök egy hordó mosogatóvizet hozat, és abban megmártatja a kihívó vendéget, amint ez már történt egyszer a városligeti (hatodik) kerületben levő Druskau vendéglőben, éppen egy vándorszínésszel, május elsején, tehát hivatalos lumpolási napon. Igaz, hogy Druskau adóját a májusi nap óta a legkegyelmesebben kezelték a kerületben.

Az elnök úgy viselkedett, mintha oda se hallgatna a borbély szavaira, a karcsú butéliából gyöngyözve, szinte ifjúkori emlékekkel megszínesedetten előbuggyanó bort emelgette az udvari ablakon beszüremlő világosság felé, örömmel nézett bele, mint egy régi vidámbarát viszontlátott szemébe, akinek társaságában soha semmiféle kellemetlenség nem történt, és csak mosolyogni tudott álmában is az ember, ha e régi, ördöngös fickó tréfái eszébe jutottak. S az elnök nézegetés után megkóstolgatta a poharából a bort, nem csóválta fejét még azon a körülményen sem, hogy az iménti szilvórium szaga zavarja a bor aromáját, igen megelégedetten nézett szomszédaira, Nikodémi és Kriptai urakra, miközben orrcsontját pecsétgyűrűs ujjával simogatta, dörzsölgette, mintha ezen a tájon valamely változást, esetleges bőrhámlást érezne.

- Mondjátok, barátaim, nem vörösödik az orrom, itt, az orrcsont tájékán, ahol a vörösségnek semmi köze sincs a vérszegénységhez, a gyomorhoz, a hideghez, a tüdőhöz? Ne az orrom hegyét nézzétek, mert annak vörössége egészségtelen, visszataszító, gyanús, rossz emlékű, ugyanezért festik meg cinóberrel az orruk hegyét a komikus színészek. Ide nézzetek, barátaim, ahol a két szemgödör, a két könnygödör, a szomorúság árkai között a kiemelkedő orrcsonton a jó bornak, a ritka önfeledkezésnek, a megnemesedett jókedvnek, az aranyos bölcsességnek kell jelentkezni, pirosan, mint a nap... Úgy érzem, hogy ennek a bornak az élvezetétől megint elkövetkezett életemben egy új hetedik esztendő, mert hisz tudvalevőleg rendes ember minden hetedik esztendőben változik kívül és bévül. Azok az esztendők a legjobbak, amelyek héttel szorozhatók. Én most kilencszer is megforgathatom a hetest éveim számában. Nem derült fel az arcom?

Az elnök felkérésére Nikodémi és Kriptai urak felállottak helyükről, hogy alapos vizsgálat tárgyává tegyék az elnök orrcsontjának a színét. A mogorva Nikodémi semmit sem talált, de a gyámság alatt szenvedő Kriptai úr a szokott kedveskedő szolgálatkészségével közölte az elnökkel, hogy a jobb oldalon egy kisebb, fejlődésben levő pattanást vélt felfedezni, nem ártana az órakulcsot előkészíteni. "Itt van" - felelte az elnök, és bő, csaknem combig érő mellényére ütött tenyerével. Ezt hallván a borbély az asztal túlsó oldalán: változtatott modorán, és az elnök segítségére akart sietni. Az elnök mintha csak ezt várta volna:

- Háromlépésnyire el a testemtől. Maradjunk a halottak borotválásánál.

- Hát igen, sok szép szakállt leborotváltam, úgy a Rókus-kórházban, mint a Szvetenay utcában, a boncolóban, ahová egy szigorló orvos barátom révén jutottam. Sok szép szakállt és bajuszt, amelyet nagy gonddal nevelt tulajdonosa, amíg élt, de miután meghalt: a boncolóasztalról vagy a jeges kemencéből többé nem tiltakozhatott, hogy én az ő szakállán vagy bajszán tanulom meg a borotva forgatását. Nagyon szerettem azokat a kuncsaftjaimat, akiknek arcán, nyakán szemölcsöket fedeztem fel, mert így tanulmányozhattam a szemölcsökben növekedő hajszálak természetét. Manapság már nem emlékszem pontosan, hogy mily hosszadalmas utazásokat tettem meg abból a célból, hogy egy-egy szép szakállt lelhessek, amelyet levághassak. A Duna-parti matrózkocsmákban ingyen borotváltam a hajósokat, hogy megismerkedhessem azokkal a szakállszőrökkel is, amelyekbe belecsorbul a városi borbély beretvája. Ha egy-egy nagyon szőrös fülű embert láttam: napokig jártam utána, amíg elcsíphettem. De ugyan mit meg nem tenne az ember a szerelme kedvéért? És a hercegnő arcán egyszer valóban felfedeztem egy lencse nagyságú bőrkeményedést, amelyet Bartha Miklós szobrának környékén, a nyári alkonyatokon beretvámmal faragni kezdtem, mint egy tyúkszemet. Faragtam, faragtam, míg végre a bőrkeményedés engedett, és ujjnyomásra egyszerre csak előkerült az a bizonyos hajszál, amely mint egy kígyó, gyűrűs alakban rejtőzött az arcbőr alatt. Másfél méternyi hossza volt, amikor megmértem, csípővasammal napvilágra hoztam, a sebet kitisztítottam, a hajszálat pedig egy szív alakú medálionba elhelyeztem, amelyet vékony láncon a nyakamba akasztottam. Itt van a hajszál örök emlékbe, de a hercegnőt ezután hiába vártam a városligeti szobor környékén. A hercegnő többé nem jött felém, holott a kedvéért borbély lettem.

A borbély előadása vegyes érzelmeket keltett a hallgatóságban, nem mindenki tudta méltányolni azt az áldozatot, amelyet a borbély szerelme kedvéért hozott, itt még ültek olyan regényes férfiak, akik véleményük szerint különb módját is tudták volna annak, hogy a boldogtalan szerelem miatt szenvedjenek. Így például talán Jenőke úr, aki a borbély meghatott hangon befejezett előadása után is tovább rugdosott széles orrú, lapos sarkú, úgynevezett gavallércipőivel a borbély felé az asztal alatt, ugyanazt ismételvén: "Borotválj meg!"

Csak egyetlen ember akadt a társaságban, aki ugyan közömbös arccal hallgatta végig a borbélyt, de a végén így szólt:

- Tessék nekem megengedni, hogy igazat adjak a borbélynak Genovéva hercegnő ügyében. ("Nem Genovéva" - tiltakozott a borbély. "Mindegy" - felelt a szerkesztő.) A modern orvostudomány, különösen az ideggyógyászat ismeri az efféle tüneteket, nem történt Genovévával semmi csoda, amikor arcbőre alatt másfél méter hosszú hajszál növekedett. Már Kraft-Ebing is tud hasonló esetről, pedig mily messzire esik ő a modern ideggyógyászattól, ha például Freud professzor eseteit figyeljük. Ez az izzadt talpú osztrák még különb dolgokat is kisütött a Genovéva hercegnő eseténél.

Az elnök látszólag lehunyt szemmel ült helyén, mintha pusztán ábrándjai foglalkoztatnák, váratlan volt tehát megszólalása:

- Mondja, szerkesztő úr: mi is az ön írói álneve?

- Szonett Zsanett.

- Az előbb mintha más nevet mondott volna.

- Természetesen. Hat-hétféle álnevem segítségével tudom csak megkeresni mindennapi kenyeremet. Leginkább női nevek alatt írok, mert ha sikerült az álnév: még a méhesekben szundikáló falusi uraságok is azzal a gondolattal ejtik ki a hírlapot kezükből, hogy levelet írnak Zlotényi Lenkének, aki arról okoskodott a hírlapban, hogyan kell meghódítani a nőket. Más álnévre van szükségem, ha szakácskönyvet írok, ha álmoskönyvet írok, ha lelki klinikát tartok, ha verseket írok, ha legyezőnyelvet tanítok, ha a legújabb párizsi divatról küldök hírlapomnak levelet, ha politizálok, ha a nők "egyenjogúságáért" harcolok, ha a kézimunka hasznosságáról értekezem. Nem csodálkoznám, ha az Esperes úr egyszer Villeroy grófnőnek szólítana az éjjeli kávéházban, mert ez is egyik álnevem, mikor az újságban tanácsokat adok a vidéki hölgyeknek szerelmi nyavalyáikban. Az igazi nevemet már régen elfelejtettem, pedig három diplomát is szereztem valaha arra nézve, hogy nevemet e hazában felejthetetlenné tegyem. Doktora vagyok az egyháznak, a technikának és a filozófiának. Adjanak még egy palackkal ebből a pezsgőből, az ember legalább azt hiszi, hogy az akadémiai pályadíj száz aranyával megint a francia határ felé utazik, rózsaszínű ibolyák integetnek a svájci havasokról, és mire a száz arany elfogyott, az utazó visszatér hazájába: legalábbis azt tapasztalhatja, hogy mindenki kifényesített cipőkben járkál a vasúti állomásokon, mert a subickos skatulyák nagyobbak lettek.

- Igen - szólalt meg most váratlanul Jenőke (mert hiszen ez a farsang végi nap csupa meglepetéssel szolgált) -, én harminc év óta Pörtschauban töltöm a nyarat, Ausztriában, mert ott olcsóbb a sör, jobb a kolbász, tisztábbak az utak, azonkívül nővérem, Andersonné őnagysága is ott szokott nyaralni. Mikor visszatérek nyaralásomból, mindig Pozsonyban tudom meg, hogy mi újság van Magyarországon. Ha a pozsonyi állomásfőnök igen kifényesített cipőben és hajdúsági bajuszpedrővel kiviaszkolt bajusszal sétál a peronon: tudom, hogy Tiszának rosszul áll a szénája, mert nyaralásomban újságolvasásra valóban nem érek rá.

Jenőke nyilatkozata után ismét tenyereibe temette fejét, az elnök korholó tekintete már nem érhette utol, ezért az elnök teljes egészében a cinikus szerkesztő felé fordult:

- És most mondja meg, szerkesztő úr, hogy hangzik az az álneve, psze-u-do-nimja, amelyet leginkább ismernek az olvasók.

- Gerolsteini nagyhercegnő.

- Miért?

- Mert ezen a néven szoktam levelezni egyik lapomban azokkal a házmester kisasszonyokkal, akik arra nézve kérik tanácsomat, hogy vajon megpróbálják előbb a színésznői pályát, mielőtt a Dunába ugranának.

Az elnök egy vendéglői számlacédulát vett elő mély mellényzsebéből, amely cédulát valahol, valamerre olyan okból tett el, hogy még visszatér a számlában szereplő árakra. Felírta: Gerolsteini nagyhercegnő.

- Sehogy se tetszik nekem ez a Gerolsteini nagyhercegnő. Francia pezsgőt iszik, és mellé Stinkadóreszt szivarozik.

Nikodémi, az elnök szomszédja, így felelt:

- A legolcsóbb, legbüdösebb cigarettát füstöli, ami ebben az országban kapható. Talán éppen Magyarka vagy Dráma cigarettát, vagy Jenigét.

- Ugyan, menj már. Ezek a trafikáruk régen kimentek a divatból.

- Tévedsz, elnök úr - felelt Nikodémi -, az Andrássy úton van egy szemüveges, szakállas trafikos, akit egyébként igen jól ismernek az éjszakázó lumpok világában. Ez még mindig régi Hölgy, Szultán, Sport és más hasonló cigarettákat tud szerezni a vevőinek. Szultán cigarettákat kék nyomású betűkkel, kerékjegy nélkül. Ez a szakállas trafikos, akit az éjjeli hölgyvilágban való népszerűsége miatt Irma néven emlegetnek, arról is híres, hogy bármikor elszív egy saját boltjából való Britanika szivart, hogy a szivarnak a hamuja mindvégig megmarad. Irma többször produkálta magát az orfeumi télikertben, hogy néha még a zenészek is elhallgattak, amikor a Britanika hamuja kritikus helyzetbe került. A Virzsinia szivarral ugyancsak megtette ezt a kunsztot, de csak ebéd után, a régi Petánovics-féle vendéglőben, az Andrássy úton, az ablak melletti asztalnál. De az nem igaz, hogy a szemüveges trafikos pénzért szivarozott volna.

Nikodémi úr (amint ez történetünk folyamán tapasztalható) néha fertályórákig kénytelen hallgatásba burkolózott, lakat alakú bajszát "rákulcsolta" a szájára, mint a társaságban mondogatták, most nem könnyen vált meg az olyan beszédtémától, ahol hozzáértéséről tanúságot tehetett. (Sajnos, a "márványcsiszolásról" ritkán esett szó a társaságban, pedig ez lett volna kedvenc témája. Nikodémi úrnak, miután vagyona javát éppen azért veszítette el, mert sírkőműhelyt állított a Kerepesi temető környékén.)

- Nem ártott, ha az embernek volt egy-két trafikos ismerőse a városban, ugyanezért keveredtem ismeretségbe én is Irmával. Ezek a trafikosok jóformán mindent tudnak. Mennyi bélyeget kell ragasztani a különböző levelekre, okmányokra, kérvényekre, beadványokra, amelyek a magamfajta úriember életét amúgy is elkeserítik. Szenátor lehetnék Rómában, és itt arról kell kérdezősködnöm, hány krajcáros váltóblankettát vegyek, hová kell írnom a nevemet, az anyámét, a sógoromét, akik kényelmeskedő emberek, és legfeljebb levelezőlapot vettek még életükben trafikban. De hát éppen itt jön Irma. Ugyan hogy került ide? - szólt Nikodémi úr olyan ámulással, mintha a világ végén találkozott volna a nevezetes trafikossal. (Pedig azzal találkozni igen könnyen lehetett az Andrássy út közelében levő kocsmákban.)

A trafikos hangja a söntésből hallatszott:

- Az urak idegenek itt Pesten, és jól szeretnének ebédelni, enni, inni, mindenből a legjobbat, a legfinomabbat, a legderekabbat... Erről beszélgettek, amikor üzletembe beléptek az Andrássy úton. Ajánljak nekik egy jó vendéglőt. Erre én kaptam a kabátomat, a kalapomat, a botomat, és ide vezettem a kedves idegeneket magához, Vájsz úr.

A "Bécs városá"-hoz címezett vendéglő tulajdonosa tagadhatatlan meghatottsággal nézett az önkéntes idegenvezetőre.

- Maga mindig jóakarattal volt irántam, Irma úr.

- A jó szomszédoknak össze kell tartani, ez már kötelessége a magunkfajta "régi embereknek" - felelt az Andrássy úti trafikos. Aztán körülnézett a vendéglőhelyiségben, mely asztal volna legalkalmasabb arra a célra, hogy ott idegenjeivel megtelepedjen. A trafikos megpillantván az elnököt, Nikodémi urat és társaságát, természetesen a belső szoba felé irányozta lépteit, mert hiszen ő is szerette a válogatott urak társaságát.

- Ugyan miféle üzlete van megint a doktor úrnak? - hallatszott most Plac gúnyolódó hangja, amint a trafikos köszönés nélkül elhaladt a száműzött Plac asztala mellett. - Talán megint nagybányai aranybányákkal spekulál?

A trafikost láthatólag kellemetlenül érintette a söröscsizmája mellett üldögélő Plac megjegyzése, mert néhány év előtt valóban belekeveredett neve egy különös ügybe, amelyet az újságok "szellőztettek". Különböző pesti úriemberek abból a célból szövetkeztek, hogy nagybányai aranybányákat adogassanak el jóhiszemű külföldieknek. Akkor még új volt ez a spekuláció Pesten, és országgyűlési képviselőkön kívül trafikosok, fehérnemű-kereskedők is foglalkoztak vele a várható haszon reményében. Az eladott aranybányákban azonban nem találtak aranyat, egy angol vállalkozó ezért lármát csapott, visszakövetelvén jó sterlingjeit, mire a pesti policáj is megmozdult. Az Andrássy úti trafikosnak tehát nem volt ínyére, hogy ezt a félig-meddig feledésbe ment vállalkozását a "Bécs városá"-hoz címzett sörházban valaki felemlegette, holott bizonyára a legártatlanabb szándékkal hozta ide az idegeneket. Meggyorsított léptekkel haladt tehát a belső szoba felé, ahol valóban már megürült akkorára a sarokasztal: a borbély a szundikáló Jenőke mögé húzta székét, hogy közelebb legyen a társasághoz, és most már engedelmesebb lett.

- Vakard meg a hátam a két lapocka között - mormogta Jenőke félálmában, és a borbély teljesítette a hatalmas gavallér és pártfogó kérését, legfeljebb csak ennyit súgott Jenőke fülébe:

- Én tudom, mert kitanultam a kozmetikát, hogy nemcsak a teherhordóknak a háta szokott viszketni, hanem azoké az uraké is, akik bolyhos, szúrós törülközővel dörzsölik naponta a hátukat. Ezek a mostani divatgallérok, ezek a kikeményített "Prince of Wales", "Lord Derby", "Exotique", "Takova" és más nevű gallérok ugyanis csak a szakállát dörzsölik az embernek, de arról nem gondoskodnak, hogy a nyakat teljesen elzárják, a gallérrésen át minden bacilus, por, piszok, légy, pók, bolha bemászhat az ember ingébe. (Jenőke negyvennégyes számú "Girardi"-gallért viselt abban az időben, és nem tartotta érdemesnek, hogy feleljen a borbély szavaira.) De már elhagyta a sarokasztalt az ott üldögélő hordár is, aki sapkáját egy szék alá rejtve, ugyancsak kiszemelt pártfogója, az "Esperes" háta mögött foglalt helyet, és kerekre nyitott szemével azt figyelte, hogy az "Esperes" mily rendkívüli ügyességgel, szinte észrevétlenül vonja elő felöltője belső zsebéből azt a bizonyos üvegecskét, ha szükségét érzi annak, hogy néhány korttyal javítson közérzetén. A hordár ilyenkor mindig előrehajolt székén, mire az "Esperes" tartózkodva intett. "Menjen egy kicsit szellőzködni az udvarra, hordár, nem vagyunk a Kalabriász-párti-ban." Ugyanezért az elöl haladó trafikos nyomban lefoglalta a sarokasztalt, mintha az elaltatott kakast észre sem vette volna, amely kakas még mindig mozdulatlanul hevert a sarokban.

Hogy néhány szót mondjunk a trafikos külsejéről is: pápaszemes, szakállas, komoly férfiú volt Irma, mint akárcsak Jäger professzor, akinek gyapjú alsónadrágjait abban az időben a tanár arcképének kíséretében hirdették az újságok. Egy rafináltabb pesti szem a trafikos láttára gondolhatott volna egy bírósági végrehajtóra, aki ócska, számozatlan batárjával a Pest környéki községeket, falvakat járja napközben, de nem megvetője a kocsmalátogatásnak sem. Csak éppen arra az egyre nem lehetett gyanakodni a trafikos megjelenésében, külsejében, elváltozottságában, hogy ez a szabályos, pödrött, korrekt, kis termetű úriember nemrégiben, a kislutri idejében: lutriszámokat írt ki a boltja előtt függő fekete táblára, azokat a számokat, amelyeket a linzi, temesvári, budai, zágrábi lutrikban a dob forgatása közben kihúztak az árva gyermekek... Nem, arra sehogy se lehetett gondolni, hogy azért hord zsebében aranyvégű, nemrégiben divatba jött töltőtollat, hogy azzal a váltók kitöltésére tanítsa Nikodémi urat, aki talán még Itáliában maradott egész atyafiságát is felírta volna a váltóblankettára, ha a trafikos ezt tanácsolja, az Andrássy úton. "Kár, hogy nem szaporítják az ilyen embereket" - mondta most a Gerolsteini nagyhercegnő, amint átkozottul sercegő, kapadohánnyal töltött szivarkája mögül szemügyre vette a trafikost.

Annál nagyobb figyelmet érdemeltek azonban a már sokszor látott trafikos vendégei, azok a bizonyos idegenek, akiket Pest legjobb sörházába szándékozott vezetni az önkéntes kalauz. (De hiszen éppen azért vagyunk itt, hogy megismerkedjünk velük. Hogy szigorúan ítélkezhessünk az évek múlva keletkezett legendák felett, amelyeket Hermin vagy Alisz kisasszony mesélgettek azoknak a Király utcai és környékbeli hölgyeknek, akik régi kalapjaikat hozták, hogy azokat divatossá formálja Hermin vagy Alisz. Tartsunk tehát sorrendet elbeszélésünkben, mint akár Vájszné, született März Johanna, aki okos asszony létére sohase ivott máskor sört, mint akkor, mikor az öreg Dreher "márciusi" sörét a tekintélyes söröskocsik ünnepélyes lassúsággal, meggondoltsággal kezdték hordókban szállítani a városban - mint akár ez a flegmatikus asszonyság, aki "kötelességét" elvégezte a konyhán, de a tolóablakot egy "collal" se tolta ki bővebben, bármilyen vendégekkel érkezett az Andrássy úti "hamiskártyás", miután Irma egyszer kártyázott a "Bécs városá"-nál, és egy kártyát, éppen a makk disznót, emlékben ott felejtette az asztal alatt.) A trafikos tehát (miután a legnagyobb ünnepélyességgel meghajtotta magát az asztaltársaság előtt, amely példát követték az idegenek is - "talán Tiller, a katonaszabó szabászai érkeztek meg?" - dörmögte az elnök egy későbben felmerülő esemény bevezetéseként) - a trafikos tehát Vájszné miatt akár a kánaáni menyegzőt is megrendelhette volna az Öregpincérnél -, a makk disznó óta nem sok becsülete volt a tolóablak mögött.

Az Andrássy úti trafikosnak igen erőteljes, harsány, trombitáló hangja volt, amint Pesten megtanulták vala ezt a hangskálát a hozzáértő emberek, amikor a hatodik kerületi kávéházakból kezdték kormányozni a világot. Tänzer Pálnak lehetett ilyen hangja, amikor a kávéházi asztal mellett védte a kispolgárság érdekeit. Ezenkívül az Andrássy úti trafikos a pápaszemét is levette arcáról, mintha kicserélni akarná önmagát az elkövetkező teendőkben - amint a középkori lovagok is sisakot változtattak a különböző alkalmakkor. Igen fényesre, szinte kihívó élességűre csiszolt egyes üveget (monoklit) vett elő mellénye felső zsebéből, amely szemüvegnek már a szerkezete is érdemes volt arra, hogy szemlélődés tárgya legyen: aranyhoz hasonló rugók tartották a monoklit a szemgödörben, mint védelmezők. (A szerkezetek korában éltünk, a monoklis emberek jobban láttak az épszeműeknél, a sánták acélrugóikon gyorsabban haladtak az éplábúaknál, a ferde csípőjű nők karcsúbbak voltak Vénusznál, ha megfelelő "szalonban" rendelték meg a fűzőjüket. Egy suszter nagy aranyérmet nyert azért, mert olyan cipőt készített, amely cipőbe nem is kellett emberi láb. Azt lehetne mondani, hogy az emberszeretővé, szabadkőművessé, liberálissá idomult Budapest: a "testi fogyatkozású" polgárság vigasztalódására használta fel minden találékonyságát. Nagy divat volt kézikocsin járni az Andrássy úton, amely kézikocsit napsütéses délben "Zsán vagy Dzserome" vasalt cilinderkalapban tolt hátulról.)

A trafikos tehát feltette monokliját, és e változás által természetesen újabb sikerhez jutott. Arcának összevont izmai egy korabeli "mágnáséhoz" is hasonlítottak; bátran lehetett volna őt "Gráf fon Pejácsovicsnak", vagy "Gráf fon Bombelesznek" szólítani, de a trafikos ezt nem akarta. Inkább az étlapot vette kezébe, amelyet az Öregpincér kézbesített neki, miután a sarokasztal terítőjéről szalvétájával leveregette a hordár és a borbély ott maradt emlékeit, felébe tört fogpiszkálókat, dohányhamvakat, ráncokat az asztalterítőn.

- Ebédelni méltóztatik? - kérdezte az Öregpincér az új vendégektől azzal a komolysággal, amellyel bizonyos megkülönböztetést szokás tenni a rendesen ebédelő és a tréfásan villásreggeliző vendégek között a polgári vendéglőkben. Az Öregpincérnek (ha ez lehetséges) ünnepélyesebb, szolidabb, tisztességesebb lett a fellépése is, a tánclépéseket végleg felejtvén: egy hátrasimított hajú, vizes kefével fésülködő, szinte felfrissült arculatú embert példázván: megfelelő komolysággal állott helyén, és sörről, borról említést se tett. Nagyon meglepődött tehát, amikor a trafikos az akkori Andrássy út humorával szólalt meg az étlap tanulmányozása közben:

- "Szenyór, Sie sind ein Halunke." A céklát elfelejtette az étlapra felírni, pedig a céklának kedvéért Vájsz barátom vendéglőjében már annyi marhahúst megettem, mintha "speciálisan speciel" az én számomra sütnének egy ökröt a budai Vérmezőn. Micsoda "speizcetli" ez, amelyből hiányzik a marhahúshoz való körítés pontos felsorolása? Nem akarom se Vájszné őnagyságát, se Vájsz urat, igen tisztelt barátomat megzavarni békés, csendes, családi együttlétükben az asztaluknál, amint a familiáris levesestálból, a mély zöldségestányérból, a velős csonttal is garnírozott levesaprólékból villáikkal, késeikkel, kanalaikkal kiszedegetik a nekik megfelelő falatokat - habár sehogy se tudom megérteni, hogy mit keres asztaluknál az a Plac nevű tőzsdeügynök, aki éppen az öreg Davidovics doktort vitte a tönk szélére, amikor helyette adta a bankot, "leszedte" a kártyákat a "Japán" kávéház kártyaszobájában? De elsősorban nem látok levespótlékot az asztalon, pedig én és ismerőseim nem azért jöttünk ide, hogy szemtanúi legyünk annak az esetnek, hogy Plac "gibicelés" közben, miként tölti meg bendőjét a tiszteletre méltó házaspár ebédjéből. Én jól hallom, amint mondja: "ugyan, nagyságos asszony, a velős csontnak éppen a legjobbik részét méltóztatik ott hagyni?" És Plac kiszopogatja, megrágja, megropogtatja a legnagyobb velős csontokat is, mert a legsürgősebb üzleti útjait is elmulasztja, ha valahol egy terítékre került velős csontot vesz szemügyre a városban. Nem mozdul meg addig, amíg a csontokról a leghitványabb "mócsingos" darabkákat is le nem szedegette késsel, foggal, ujjal, borssal, paprikával, még ha maga az öreg Kohner Adolf várná is őt valamely üzleti megbízatással.

- Megnyugtathatom a doktor urat - felelt most déli ünnepélyességgel az Öregpincér -, hogy "Baron fon Kohner" nem várja ebben a percben irodájában Plac nagyságos urat.

- "Vlaszeng" - felelt most régi pesti humorral az Andrássy úti trafikos - "valószínűleg"... Amint látom, Plac ráér arra is, hogy a zöldségestálban válogasson, nem hinném, hogy maradt volna petrezselyem, fiatalhagyma vagy más efféle télvégi delikátesz a konyhában, ha Plac csak "srégen" ül is az asztalnál; szerencsére, még nem dugta nyakába a szalvétát, hogy a kamarában levő szafaládéfüzéreket is előcsalogassa a kocsmárosnétól, mert én láttam őt "boldogult úrfikorában" a Duna-parton, a Braun-féle vendéglőben, amikor a Mária Valéria utcai tőzsdések bosszantására az egész paradicsommártást megette, amit aznap Braunné a főtt marhahúshoz főzetett. Az öreg Deutsch Sándor se kapott már paradicsommártást a főtt marhahúsához, miután éppen aznap késett a bécsi sürgöny, amely a gabonapiacon a kurzust jelentette... A szép, császárszakállas Deutsch Sándor paradicsommártás nélkül ült a helyén, míg Plac a szomszéd asztalnál a fogpiszkáló között válogatott, végül azt rendelte, hogy a Redout-ból hozzanak neki feketekávét, mert ott antiszemita-kávét főznek. "A Hangli feketekávéja már nem jó" - mondta Plac, aki a paradicsommártástól ruhájának minden gombját kigombolta, és fertályórákig kínozta az öreg, tiszteletre méltó vendéglőst, hogy a ruháján esett foltokat az ő költségén tisztíttatja ki. Mire Braunné egy nagy konyhakéssel jött elő... Egyszóval, mit "erdőzzek itt": olyan "cirkusz" kerekedett, hogy Deutsch Sándor magához intette a tiszteletre méltó vendéglőst, és közölte vele, hogy hajlandó egy esztendeig is kisebb-nagyobb tőzsdei megbízásokat adni Placnak, ha nem hozatja a Redout-ból a feketekávét. Márkus főpolgármester szidta ott akkoriban a zsidókat egy nagy, kerek asztalnál...

- Már csak azért is - mondta a Hatvany cég megalapítója, ez a bizonyos Deutsch Sándor -, mert nem akarok az oka lenni annak, hogy ez a bolond zsidó kikeresztelkedik.

- Ez Plac - szólt az Andrássy úti trafikos, miután monokliján át egy másodpercig se pillantott se jobbra, se balra, csak az étlapra, mint azok az emberek szokták, akik "étvágycsinálás" szempontjából is szeretnek beszélgetni az Öregpincérrel.

(Ámde a szomszéd szobában üldögélő Plac nagy, hízott füleivel nyilván meghallott egyet-mást az Andrássy úti trafikos előadásából, mire engedelmet kért asztaltársaitól: Vájszné őnagyságától, valamint Vájsz úrtól, hogy pusztán "komóció" kedvéért levethesse kabátját, és szegre akaszthassa, miközben a kabátja belső zsebében levő, komoly külsejű pénztárcát átnyújtotta megőrzés végett Vájszné őnagyságának, mert az "ember sohasem tudja, hogy mi adja magát elő", mondván: hatalmas karjain könyökig húzta az ingujjat, hogy a kézelő gombjai megfeszültek. A "legtöbb bajom van ezekkel a gombokkal, néha félóráig is négykézláb sétálok a szobámban, hogy ezeket a gombokat megtaláljam." Mire Vájszné így felelt: "A legjobbak azok a négylyukas gyöngyházgombok, amelyeket én varrok a Vájsz ingére; hét hónap is elmúlik, amíg fityegni kezdenének." E párbeszéd után Plac igen komolyan összefonta karjait a mellén, mintha a legközelebbi eseményeket várná.)

Az Andrássy úti trafikos letette az étlapot:

- "Mindenesetre" hozzon nekünk húslevest.

- Igenis, "konzomét", porcelán csészékben - felelte az Öregpincér, aki ezzel a megjegyzésével bizonyságot tett arról, hogy van némi járatossága a nagyvilágon.

- Nem csészékben kérjük a levest, hanem valódi családi porcelán tálban, hosszú tészta legyen a levesben, nem bánnám, ha egy kis kakasfejet vagy csirkenyakat, esetleg "zúzáját", de nem a "kocsmárosné kisangyalom" zúzáját, hanem a baromfiét is megtalálhatnánk a levesben.

(A szomszéd szobában Plac ebben a percben felemelkedett helyéről, és a fali burkolat párkányáról egy kisebb táblácskát és krétadarabot emelt le, amilyen szerszámok a kártyajátékhoz szükségesek, amely kártyajátékot kettesben szokás játszani, és tartlinak, dardlinak neveznek. Plac egy krétavonást húzott a táblán. "Terc a piros ászig" - mondta, és Vájszné őnagyságára pillantott, akinek a zúzáját emlegették a szomszédban.)

...A középkorú úriember, akiről időközben jóformán megfeledkezni látszottak, ekkor a maga társaságában, Podolini Lajos alszolgabíró, valamint Vilmosi Vilma állami tanítónő társaságában halkan így szólott:

- Most már magam is úgy látom, hogy verekedés készül. - Az alszolgabíró egy fogai között tartott fogpiszkálóval szinte nyíllövésnyi pontossággal eltalálta cipőjének az orrát. "Nem látom sehol a fütykösöket." Vilma kisasszony váratlanul hízelkedő tekintetet vetett a középkorú úriemberre: "Én még sohase láttam Pesten verekedést." Ez a mondat bizony nem jelenthetett egyebet, mint kérést az itt maradáshoz. S ugyanekkor hallatszott az elnök hangja:

- Nyúzzanak meg elevenen, ha ezek az emberek nem a Mayer Lexikont árulják. De az is lehetséges, hogy Panama-kalappal is ügynökösködnek. (Bízzuk a jövendőre, hogy miért tette az elnök ezeket a megjegyzéseket; az elnökök minden szavukért felelni szoktak, ha nem is e földön, hanem a túlvilágon.)

Egyelőre az történt, hogy Vájszné, a vendéglősné még beljebb, szinte láthatatlan helyre húzódott a "családi asztalnál", Vájsz, mint engedelmes élettárshoz illik: elmerengett az asztalterítőn, amelyen egy icinyke-picinyke kenyérhéjat vett üldözőbe, amely mindig kiszökött vastag ujjai közül, az Öregpincér elgondolkozva ment végig a középső deszkán, a padlón, mint aki elfelejtette volna, hogy milyen táncfigura is következnék. "Hosszú tésztával, kakasfejjel, zúzájával..." sehogy se ébredt fel benne az a melódia, amely lábait ütemre csábította volna. A tolóablakokat Kati, a mindenes szolgáló nyitotta ki, s ezt nyomban észrevette az Andrássy úti trafikos. Felfortyanásához elegendő volt egy másodperc:

- Ó, ti kutyák, meddig akartok élni? Más szóval: "Hunde, wollt ihr ewig leben?" Mit mondana a kocsmárosné őnagysága, ha külföldi vendégeim tiszteletére eszembe jutna töltött vadkanfőt vagy medvetalppecsenyét rendelni? Ezt éppen úgy tudni kell egy budapesti vendéglősnének, aki ebben a városban akar meggazdagodni, mint akár a székelygulyást. Nem mondhatjuk minden világvárosunkba tévedt idegennek, hogy reggeltől estig "Szekeli golást" egyen - Bandi legyek, ha megelégedne ezzel az idegen, aki azért jött ide, pénzét elkölteni, hogy legalább tisztességes kiszolgálásra tegyen szert világvárosunkban. Én, a szegény, megvetett, utolsó trafikos, aki mindenkinek a kapcája az Andrássy úton, én bezzeg helyemen vagyok, amikor városunk nevezetességeit kell megmutatni az idegeneknek, pedig rossz trafikcigarettán kívül nem tudok nekik mást eladni - se szép kilátást, se Duna-parti levegőt, se Sváb-hegyet, se Margitszigetet, se táncosnőt, se Blaháné magyar dalait, se Szapári Palit, se egy pohár sert... legfeljebb egy tucat portorikó, miláresz, regálitász vagy Londresz szivart... én a helyemen, a konyhámon vagyok... De "reszket a báró". Majd lesz még "Tolle gatya" a budapesti nagyvendéglős urak között is.

Az akkori pesti nyelvjárást kellett ismerni, hogy mindenki megérthesse az Andrássy úti trafikos szavait, amelyeket olyan hangsúlyozással adott elő, mintha trombitát vett volna a terézvárosi búcsún.

- Akasszanak fel, ha ezek nem valamely nemzetközi betörőtársaságnak a tagjai - mond az elnök, de olyan bajuszhangon, amelyet csak szomszédai hallhattak. Az elnök ugyanis óvatosságot parancsolt magának, amikor észrevette, hogy Plac ugyan csak jelzi a "terceket" és a "kvartokat" odakünn a családi asztalnál; nem akart vele "egy kalap alá kerülni". Az Andrássy úti trafikos, mint ez előrelátható volt: ebben a percben erkölcsi támogatásért ugyancsak Pista úrhoz fordult, aki most már végérvényesen átvette egyeduralmát a "Bécs városá"-hoz címezett vendéglőben, miután Vájszné őnagysága is "renonszot adott", ott hagyván konyháját, és fehér kötényét letéve igen egyszerű vendégként mutatkozott mindazok előtt, akik tőle várták a csodatételeket.

- Ez a bolond, ideges trafikos pláne megkótyagosodott - mondta később az elnök, de csak fertályórák múlva a bekövetkezett események után. - "Egy igazi vendéglősnét nem volna szabad látni konyháján kívül, mert az ember elveszti illúzióit. Pap és katona civilben..." Éppen azért nem szeretett Ferenc József se mutatkozni civilben. - A figyelmen kívül esett borbélynak ismét "viszketegsége támadt".

- De igenis járt civil ruhában, amikor egy alkalommal frakkban, cilinderkalapban utazott Nizzába a felesége után. Kikeményített civil gallért is viselt a nyakán, amilyen gallért később "Faur Félix" név alatt árultak a gallérkereskedők, de nem nagy sikerrel - mond a borbély az elnök megjegyzésére, amire Jenőke egyszerűen rendreutasította, valamely olyan szót használva, amelyet sértésnek szokás mondani.

Az elnök azonban még rendületlen volt, mint olyankor mindig, ha adófizető polgárok evickélését látta maga körül, mert alaptermészete az volt, hogy a panaszkodóknak soha egyetlen szavát sem hitte el.

- Akármi legyek, ha ezek nem "Miskájerek" - mond az elnök a szomszédjának. - Nézd csak meg a cipőjüket, ezeket az alapos cipőket, amelyekhez a tulajdonosok maguk válogatták ki a bőrt és a talpat, papirosba csomagolva vitték el azt a suszterükhöz, a kaptafán maguk is fúrtak-faragtak. Fogadni mernék, hogy a cipőjükben talpbetét is van parafából az átázás ellen, de "féderveisz" is. Csak egy "Miskájer"-nek lehet ilyen cipője.

Az asztaltársaság tagjai már tudják vala, hogy "Miskájerek"-nek kiket szokott nevezni az elnök. Többnyire azokat a furcsa embereket, akik kettesével járják a magyar országutakat, és kutyabőr táskájukon mindenféle rézkarikák, drótok, kések csörömpölnek, s foglalkozásuk szerint megfosztják az állatokat a nemüktől. Csikók és bikaborjúk örök ellenségei... így nevezte az elnök a bizonytalan idegeneket.

- Nem, kérem - szólt most a szemüveges trafikos. - Én kora fiatalságom óta a Nemzeti Párthoz tartozom, ahová Apponyi, Horánszky és az egész magyar úri társadalom. És hogy nem viszem a vendégeimet a Király utca túlsó sorára ebédelni, azt csak abból a szempontból teszem, hogy megmaradhassak az elnök úr kerületében, jól tudván, hogy a Király utca túlsó sora, a páratlan numerusúak már az Erzsébetvároshoz tartoznak. Engem hatvanhatszor földhöz vághat még a sors, hatvanhatszor "kimehetek a divatból", hatvanhatszor trombitálhatják a fülembe, hogy a demokráciáé, a radikalizmusé, Vázsonyi-Weiszfeld Vilmosé a jövő: én megmaradok a Nemzeti Pártnál és a Cornevillei harangok-ban inkább vagyok a szegény márki pártján, mint a Brief pártján, aki nem messzire a trafikomtól a legfinomabb libapecsenyével látja el a gazdag budapesti polgárságot. Én Bessenyei hentesüzletében szoktam a vacsorámat venni, ha nincsenek vendégeim.

- Sokat utaztam, sosem haboztam... - kezdett énekelni a hallgatag borbély az asztalvégen, éppen a Cornevillei harangok című operettből véve a textust, mielőtt az elnök álláspontját bevárta volna.

Elsőnek Jenőke mordult rá:

- Ha valami hangos dolgot akarsz művelni, menj a hordárral együtt az udvarra, és kapard meg az ajtót, mint a kutya.

Hát bizony ez elég megalázó rendreutasítás volt a borbély részére, de annál lesújtóbb a borbély szempontjából az elnök most következő magatartása, aki a már többször említett pecsétgyűrűs mutatóujját karmesteri mozdulattal rázta meg a borbély felé, mintha valamely hamis hangot észlelt volna, ugyanakkor mutatóujját a trafikos felé szúrta, mintha ennek következett volna a "szólója".

A trafikos "élt az engedelemmel", és félig felemelkedett ülő helyzetéből:

- Mielőtt előterjesztésemet megkezdeném, nagyon kérem mindazokat az urakat, akik már javában készülődnek úgy a helybeli díszteremben, mint a külső lokalitásban, hogy szavaimat erőteljes közbekiáltásokkal megzavarják, mint ez manapság szokás gyűléseinken, anélkül hogy Thaisz Elek konstáblerjei élén és lóháton vonulna fel a tüntetők ellen (az elnök az egyik kezét mély mellényzsebébe dugta, mintha valamit emlékbe tenne el az eddig elhangzott szavakból), nagyon kérem az urakat, hogy ne mondják nekem, hogy "gut gebrüllt, Lővi", vagy "jól ordítottál, Lővi". Miért? Mert nem tartozom a Lőviek igen tisztelt családfájához, atyám zenész volt a magyar királyi Operaház zenekarában, sokszor kísérte el Ney Dávidot azon a helyen, ahol most az én trafikom áll, és Wissendorf, aki most legnevezetesebb zenésze Operaházunknak, atyámat kísérte el gyakran egy közeli sörházba, ahol Kneipp páter tiszteletére esténként söröző társaság szokott összegyűlni, megvárták az előadás végét, még a Wagner-előadásokét is, és mindennap megígérték egymásnak, hogy a kora reggeli órában a városligeti víztoronynál a harmatos gyepen és mezítláb találkoznak, mint ezt a wörishofeni plébános, Kneipp páter elrendelte mindazoknak, akik az ő gyógymódja révén hosszú életkort akarnak élni, mindenféle galand bélférgektől megszabadulni és késő öregségükben is elsőnek akarnak megmaradni a nyolc nagybőgős között, aki Nopcsa báró intendáns idejében voltaképpen a zenekar elitjét jelentette, mert a nagybőgős tartja össze a bandát, amit mindnyájan tudunk, akik valamit is konyítunk a zenéhez.

Az elnök ekkor valamely emberfölötti cselekedetet vitt véghez, tudniillik összeszorított ajkai közül kinyújtott nyelvével tökéletesen olyan hangot adott, mint a nagybőgő, ha annak húrján végigvonják a lószőrből készült vonót. A trafikos felkiáltott örömében:

- "Gemacht, lukatos", vagy magyarul: "jól csináltad, kedves mester!" Itt töltöttem tehát én boldog ifjúkoromat a nagy zenészek társaságában, mindennap elsétálva azon operaházi szobrok alatt, amelyek Liszt Ferencet ábrázolják különböző külsőben, amint az egyes álarcosbálokon megjelent. Mert a zene mindig ugyanaz, csak éppen a szabásminta változik - mondta maga Nopcsa intendáns, akit trafikomban Operasz szivarokkal szolgáltam ki -, csak arról van szó, hogy a vendégtenoristának nagyobb köpőládát kell felállítani a kulisszák mögé, mint a helybeli tenoristának. Igaz, hogy szegény atyám más véleménnyel volt erről az egész dologról, mint ezt keringőjében meg is írta. Azt írta meg keringőjében, hogy a honvédzenekar Bachó karmester vezénylete alatt azért örvend népszerűségnek a Wampeticsben, mert a karmesternek sikerült bajszát a pesti publikum ízlése szerint "alakítani".

- Kaiser Wilhelm-bajsza volt - mond most a borbély.

- De hát a filharmonikusok mégiscsak különbül tudták Grieg románcát előadni, mint Bachó zenekara, akármint fúvatta a kürtösöket a kellő helyeken, hogy a Városliget egész környékéről összegyűjtse a publikumot az állatkerti vendéglőbe, a zenekari emelvény közelébe az ezredeseket, akik elismerőleg bólintottak a nagydobos felé, a távolabbi asztaloknál a többi pesti előkelőségeket, akik az idei liba és zöld saláta fogyasztása közben azzal mulattatták delnőiket, hogy a "kontrapunktot" jobban ismerik, mint Wampetics. Atyám, soha előadásra nem került keringőjével zsebében, ezen idő alatt a városligeti tó környékén sétált velem. És később, amikor Wekerle Sándortól megkaptam a trafikengedélyt: üzletzárás után, a redőnyök mögött, késő estéken elhegedülte nekem a keringőt a zöld függönyök mögött, amely függönyök a trafik hátterében voltak.

- De hát mondja meg, kedves barátom, hogy kedves atyjának mi volt a neve, talán előveszem keringőjét, ha éjszaka, a különböző extraszobákban, kedvem kerekedne megint a zongora mellé ülni, természetesen csak a hölgyek és barátaim felvidulására - szólt most az Esperes igen jóságosan, szinte atyai hangon, mintha együtt érezne a trafikossal, akinek arca mind szenvedőbbé vált előadása alatt.

A trafikos tompa hangon válaszolt:

- Atyámat hol Hévvizinek, hol Balatoninak, hol Badacsonyinak hívták zeneszerzeményei után, mert különböző álneveken próbálkozott meg a zeneszerzés terén. Keringőjét Balatoni ábránd-nak nevezte, és Serly Lajos, hír szerint, többször is előadta Amerika nagyvárosaiban, amikor a barna bőrű muzsikusok rojtos gatyában és piros mellényben muzsikáltak.

- És jelenlevő barátai? - kérdezte még jóságosabban az Esperes. - "Szintén zenészek?"

Az előadó, miután éppen Andrássy úti trafikos volt, nyomban megértette az Esperes patriarkális célzását. A "Szintén zenész?" kérdés alatt meglehetős gorombaságot is gondoltak magukban azok a pestiek, akik Ferenc József alattvalói voltak. Akkoriban gyorsan terjednek a város jelszavai, Pest önmagába merült város volt, azt hitte, itt laknak a legokosabb és legszellemesebb emberek a földkerekségen, különösen a hatodik kerületben. (Tiller, a katonaszabó, aki melléig érő vörös szakállát csupán abból a szempontból vonta néha félre, hogy a kellő ünnepélyeken Ferenc József-kabátjára felrakott rendjeleit is megmutassa a publikumnak: az Andrássy út torkolatán a Fürdő utcából jövet - bekanyarodott, és keménykalapját derékig érő kézmozdulattal leemelte az egész Andrássy út előtt, akár látott ismerőst, akár nem. Köszönt a cégtábláknak, a palotáknak, a Liget felől áramló jó levegőnek, mint ahogy Ferenc József is mindig köszönt, amikor kocsija az Andrássy útra fordult.) Ugyanígy köszönt most az elnök jó bánásmódja miatt elkényeztetett Andrássy úti trafikos, akit előadásában megzavart az Esperes megjegyzése. Ebből a célból, a köszönés céljából levette a fogasról fekete szalagos, szürke, cilinder formájú kalapját, fejére illesztette a kalapot, majd ünnepélyesen emelve azt, így szólott:

- Most pedig van szerencsém bemutatni az uraknak asztaltársaimat, miután felhatalmazást nyertem arra nézve, hogy inkognitójukat felfedhessem. Az idősebb úrnak az a szerencséje van, hogy Esterházy néven írták be abba a sematizmusba, ahol azoknak az uraknak a neve ragyog, akik őfelsége gárdájában vállalták a szolgálatot. Vendégurunk neve mellett egy kis jel jelenti, hogy ő egyike ama gárdatiszteknek, akik az "idegenek fogadtatására" vannak kiszemelve a legmagasabb udvartartásban. A másik jelenlévő úr nevét elhallgatom, még akkor is, ha erre őfensége nekem engedelmet adna. Bár csak egy rongyos Andrássy úti trafikos vagyok, akit azzal is szoktak gyanúsítani, hogy azért keresem a vidám társaságokat, hogy reggelenkint francia pezsgő maradványaitól könnyítsem meg gyomromat, holott rendelésemre még nem bontottak egyetlen pezsgősüveget sem a fővárosban: mégse mondom meg az idegen herceg úr nevét, aki véletlenül a magyar székesfővárosba utazott az itteni viszonyok tanulmányozására, s véletlenül üzletemet látogatta meg...

- Hogy Stinkadóresz szivarral ellássa magát - mondta most Plac a szomszéd szobában, mert érezte, hogy ebben a percben végleg csődbe jutott ember lett itt, ahol ilyen uraságok keveredtek a játékba, nincs többé semmi értelme annak, hogy köröcskéket és vonalakat jegyezzen a fekete táblácskára.

Az élet néha megismétel ilyen meglepetéseket az álruhás hercegekkel és kísérőikkel, akik a közvélemény szerint már csak a nagyon régi színdarabokban játszhatnák szerepüket, ha még akadna színház, ahol ily színdarabokat játszanak - pedig ebben a percben még komolyabbra fordult a "Bécs városá"-hoz címezett vendégfogadóban ismétlődő régi színdarab. A Király utcai ház kapuboltozata alatt ugyanis kerekek döngése, lovak dobogása dongott, mintha kocsi érkezett volna, holott Vájsz úr ebben az órában semmiféle bor- vagy sörszállítmányt nem várt, mert hiszen úgy a borszállításoknak, valamint a sörfuvarozásoknak is vannak speciális napjaik, amely napokhoz régivágású vendéglőtulajdonosok ragaszkodnak. És mégis kocsi jött be az udvarra, mégpedig egy "omnibusz"-nak nevezett kocsi, amelynek üvegablakai a kutyafejű kövezeten rázkódtak, dideregtek. Az omnibusz oldalán olvashatóan nagy betűkkel volt felírva, hogy Mattoni Henrik Erzsébet Sósfürdőjéből jött az omnibusz, mégpedig üresen, utasok nélkül. Az omnibusz párnáiról azonban mégiscsak leszállott valaki, mégpedig egy aranyzsinóros sapkát, szalonkabátot és tekintélyes "cvikkert" ("csíptetőt") viselő úriember, akinek minden mozdulatán látszott, hogy alaposan kitanulta a szállodai portásságot, mielőtt "a kocsira szállott" volna. Lábszárai kályhacsőhöz hasonló nadrágszárakba voltak bújtatva. A lábszárait egymáshoz szorította, miközben beszélt. A megtestesült illedelem volt, amint ősz kakadufrizurájáról leemelte sapkáját, és az udvarra lépő Vájsz úrtól megkérdezte, hogy ebben az épületben volna-e valóban az a híres Gasthaus, amely "Bécs városá"-hoz van címezve? Vájsz úr igenlő válaszára: az illedelmesség mintaképe, az öreg hotelportás komoly, tárgyilagos szavakkal elmagyarázta, hogy azért tartotta célszerűnek omnibuszával az udvarra állani, miután vendégei, a Princ és a Generális hosszú ebédelésű emberek, és ebéd után se nagyon szeretnek mutatkozni az utcán, az emberek között. "Ezért intézkedett az igazgatóság, hogy a szálloda omnibusza egy megbízható »személyzet«-tel mindenütt az előkelő vendégek rendelkezésére álljon, ha azok leülnek ebédelni." Vájsz úr természetesen házigazdai udvariassággal megkérdezte a portás urat, hogy volt-e ma már ráérő ideje arra nézve, hogy önmagára is gondoljon? A portás azt felelte, még nem, de "ők" különben is svájci időszámítás szerint élnek. Vájsz úr elhárító kézmozdulatot tett, mondván, hogy ismeri ő is azokat a bizonyos Reding Iteleket és Tell Vilmosokat, de úgy tudja, hogy azok is megisszák a frissen csapolt söröket, márpedig a friss csapolás ideje nyomban megérkezik, amint a portás úr megtiszteli családi asztalát, hogy annál helyet foglaljon. A portás ígéretet tett, és néhány intézkedést végzett ezután a kocsissal az omnibusz kényelmes elhelyezése szempontjából, hogy a vendégek azonnal beszállhassanak, ha kedvük kerekedne tovább utazni. Ezalatt a "Bécs városá"-hoz címezett vendéglő tulajdonosa láthatólag minden különösebb felindultság nélkül tért vissza vendéglőjébe családi asztalához, és csak hangja remegéséből lehetett megítélni, hogy nem mindennapi mondanivalója van a felesége számára:

- Te, Jancsi, most pedig menj vissza a konyhádba, és ha az aranylakodalom napjáig kitolod onnan az orrodat: előveszek egy békanyúzót, és levágom az orrodat.

(Természetes, hogy utólag, évek múltán a hagyományokból, mesemondásokból és más léha, könnyűszerű teendőkből éldegélő emberek különböző megjegyzéseket fűztek az eseményekhez, amelyek ezen a napon a "Bécs városá"-hoz címezett vendégfogadóban történtek. Minden vendéglőnek vannak legendái: a legtöbb fogadóban befalazott emberek, utasok, lókupecek, kereskedők hallgatóznak, de a vendégek hazugságaiba bele nem szólhatnak. Tehát mi se sokat törődjünk azzal, hogy mit beszélt erről a farsang végi, böjt eleji napról évek múltán a fekete, kemény öklű szíjgyártó, aki társaságával vasárnaponkint idejárt sörözni, és jókedvében még a pádimentumot is megdöngette, hogy a régi vendégek után tudakozódjon. Mi csak maradjunk az egyszerű tényeknél, amelyek egymás után következtek.)

- Mindjárt vecsernyére harangoznak, mint Verdi ama felejthetetlen színdarabjában, amelynek ez a címe: Szicíliai vecsernye, és még mindig nem történik intézkedés ügyünkben - kezdte az Andrássy úti trafikos, mert csak ő "rendelkezett" annyi szemtelenséggel, hogy a történtek, a Mattoni-féle omnibusz megérkezése és Vájsz vendéglős feleségének mondott megjegyzése után: ugyanott folytassa a maga nótáját, ahol elhagyta.

De most nagy csörömpöléssel felpattant a tolóablak, és mögötte megjelent Vájszné, született März Johanna arca, amely arcból eszébe juthattak volna az embernek (nyugodt elgondolásaiban) mindazok a remek céklák, amelyeket a különböző sültek mellé elmulasztott villájára tűzdelni, s ugyanezért későbben különböző bajok érték az életben.

A hallgatag kocsmárosné pörgette nyelvét.

- Mi már nagyon régen tudjuk, hogy mennyi hatszor hét, hétszer hat, de azt még nem tudja ezen a kerek világon senki, hogy mit rendelt ebédre az Andrássy úti nagyságos úr. Rendelés nélkül pedig nem tudja a konyha a maga dolgát elvégezni.

Csak egy asszonynak lehet annyi bátorsága, hogy inkognitóban utazó uralkodó hercegek és tábornokok jelenlétében így "kinyissa a száját". Még a rettenthetetlen elnök, aki "ebben az életben" mindig Vájszné pártján volt: se merészelte az asszony szavait helyeselni, sőt pecsétgyűrűs mutatóujját oly mélyen eldugta mellénye zsebébe, hogy azt (a legenda szerint) csak akkor találták meg, amikor az egész előadásnak vége volt, és a páholynyitogató asszonyságok ismét szerepelni kezdtek, mintha még mindig az "első négyesben" táncolnának a színdarabban. Igen, az elnök pecsétgyűrűs ujját már Vájszné sem láthatta, bár nagy, de szabályos orrával (amilyen orr ebben az időben egy világhírű operaénekesnőnek díszítette az arcát) néha az elnök felé pillantott. Az Andrássy úti trafikos persze nyomban észrevette a helyzetet, mert hiszen okulás nélkül sohase nézegette boltjából a világot: a szoba közepére állott, és így szólt a tolóablak mögött könnyes szemmel figyelő fogadósnéhoz:

- Én nem rendeltem vadkanfőt, pedig éppen a jelenlevő Palkonyainé őnagysága szakácskönyvéből olvastam, hogy a vadkanfőnek most van az ideje.

(Palkonyainé nevének említésekor az Esperes mellett ülő "Szerkesztő" némi idegességet árult el magaviseletében - mert hiszen éppen Palkonyainé álnév alatt írta konyhareceptjeit egy családi újságban. Ezért idegességében így szólt a hordárhoz:

- Én demokrata ember vagyok, de ha továbbra is itt akar helyet foglalni: menjen az udvarra darab időre, hogy megbocsáthassam, hogy fokhagymás pirítóst evett reggelire. - A hordár szegénységével védekezett, de most már senki se hallgatott rá, csak jéggé dermedt szemek, amelyek nem értették a hordár különös mozgolódását.)

- Mondom, nem rendeltem vadkanfőt, holott Palkonyainé őnagysága, akit az "éjjeli világból" van szerencsém ismerni, de Shakespeare se, akinek én is éppen úgy vagyok tisztelője, mint Palkonyainé: nem gondolhat el ebédet vadkanfő nélkül, amelyet álruhában fogyasztanak el a királyok, fejedelmek, hercegek. Mégpedig abból az egyszerű okból nem rendeltem vadkanfejet, mert nem akartam zavarba hozni az általam nagyra becsült vendéglős családot. Hátha éppen, pillanatnyilag, hiányzik a konyhából a kakukkfű, amely nélkül a vaddisznófejet főzni amúgy sem érdemes. De nem rendeltem medvesonkát sem, pedig Palkonyainé egyik receptjében különösen ajánlja ezt a finom eledelt előkelő vendégek fogadtatásakor. "Nem lehet teljes az ebéd füstölt medvecomb nélkül, ha előkelő vendégeket várunk", üzeni "Bácskai gyógyszerészné"-nek Palkonyainé 19** február havában.

Így szólt az Andrássy úti trafikos, és belső zsebéből váratlanul újságból kivágott papírszeletet vett elő, amelyet a meglepett elnök elé helyezett.

- Csak az a jó Isten tudja a magas egekben, hányszor gondoltam életemben, elfüggönyözött boltom hátterében, sovány ágyamon a Bácskai gyógyszerésznére! Miért kell nekem Trabukkó szivarokat árulni az Andrássy úton, amikor vendégségbe járhatnék a Bácskai gyógyszerésznéhez, ha például a postamesterséget tanulom meg, és ugyanabban a faluban pedergetném a bajuszomat, ahol a gyógyszerészné a medvesonkával várja vendégeit?

(A "Szerkesztő" ízetlennek vélvén a trafikos előadását, megbízást adott a hordárnak, hogy az bizonyos ideig az Esperes széles hátának támaszkodjon, és ő maga személyében az udvarra ment sétálni, hogy némileg felejtsen, mert még az egykedvű embereknek is van felejtenivalójuk.

"Bácskai gyógyszerészné" olyan szőke asszony volt, mintha egy regénykönyvből "vágták volna ki", és érzelmes magyar dalokat is énekelt. De most már három órára harangoznak a terézvárosi toronyban, az ördög tudná, hogy múlt el az idő.

Vajon lehet-e minden harangozónak hinni, aki az idő múlását jelenti? - vetette fel magában a kérdést a "Szerkesztő", illetőleg a kocsma szobában emlegetett Palkonyainé, beszállott a kéznél levő omnibuszba, és miután már régen élvezte az alvás gyönyörűségét, kedves ebéd utáni szendergésbe mélyedt az omnibusz sarkában.)

Az Andrássy úti trafikos némi szünetet tartott előadásában, de miután meggyőződött arról, hogy "Palkonyainé őnagyságához" már nem lesz "szerencséje", mégiscsak folytatta előadását (holott ennyit egy trafikos még abban az időben se beszélhetett, amikor Vázsonyi Vilmos volt a polgármester Pesten, és minden utcasarkon népgyűlést lehetett tartani, mondották évek múlva a "Bécs városá"-hoz címezett vendégfogadó vendégei).

- Nem - nem volt semmi különösebb kívánságom az ebéd megrendelése körül, legfeljebb csupán az volt a kívánságom, hogy a dunai fogast balatoni fogassal együtt főzzék meg - mondta az ördöngös trafikos a szoba közepén állván, és zsakettjének a hátulsó zsebéből akkor egy étlapot vont elő, amelyet valamely célból ott suttyomban elhelyezett. Az étlapon virágkosarak, halastálak, disznófők képecskéi között valóban ott szerepelt "Bécs városá"-nak a neve, a háttérben kéklő Szent István-tornyával egyetemben, amint az étlaprajzoló a maga idejében elgondolta az életet. Az étlapot elővette, és körülbelül félméternyi távolságban tartotta szeme előtt, mintha abból olvasta volna mondanivalóját.

- Azt magam is tudom, hogy vannak bizonyos halászcsárdák Pesten, ahol nyári időben olyan halat főzethet az ember, amilyent a szeme láttára fogtak ki a Dunából. És azt is bölcsen tudom, hogy most tél van, a csárdák zárva vannak, vagy legalábbis nélkülözik azokat a "posztulátumokat", amelyek miatt végeredményében ezeket a csárdákat látogatni szokás. Kénytelen a halszerető ember megelégedni a bizonytalan származású halakkal, amikor jégkéreg borítja a nagy folyamot, amely fővárosunk mellett elömlik. De azért jó halat még mindig lehet kapni Pesten, ahol tudják a módját. Nincs annál nagyobb passzió, mint marokkal mérni azokból a mérges fűszerekből, amelyekhez máskor kávéskanállal se mer közeledni az ember. Kipaprikásodik még a szeme, feje búbja, homloka is az embernek, ha csak ránéz egy jól készített halra. Hátha még megkóstolja! Van itt egy vén rabló, Újpest felé egy csárdás, az tud legjobban halat főzni. Azt mondja, hogy magával viszi ezt a titkot a sírba, mert még nem találkozott olyan emberrel, akivel érdemes volna közölni a receptet. Egyszer nekem annyit elárult, hogy kétféle ember van a világon. Az egyik fajta ember halevés után fogpiszkálót dug a szájába. Hát az ilyen emberrel csak a bolond áll szóba. A másik fajta ember az ujját dugja a szájába, az ujjával tisztítja meg evés után a fogát, ínyét, néha még a torkát is, ha ott valami fennakadt. Az ilyen embert arról is meg lehet ismerni, hogy körmével tisztítja a körmeit, mert végeredményben mégiscsak az embertől függ, hogy mit csinál a körmével. Van aztán még egy fajta ember, de ez már a ritkaságok közé tartozik, aki olyan ügyességgel tudja forgatni a nyelvét, hogy egyszerűen mindent kitakarít a szájából, fogából, garatjából, pedig megakadnak néha csontocskák az ember szájában, amely csontocskákat reggelig is el lehet szopogatni, harapdálni, mulatva fogyasztani. Ebbe a harmadik rendbe, a ritkaságok közé tartoznak a mi szeretetre méltó külföldi vendégeink.

Bár az Andrássy úti trafikos most már a legnagyobb közfigyelem mellett szónokolhatott, senki se ütközött meg szavain, mert a trafikos kíséretében érkező idegenek megérdemelték, hogy egy nagyszájú dohányárust is megtűrjenek a kedvükért.

A "tábornok" (akit az imént Esterházy néven említettek, mert a pestiek ez idő tájt még nem tudták könyv nélkül a Bécsben székelő udvari méltóságok neveit, mindenki lehetett Esterházy, ha a gárdánál szolgált), a "tábornok" kerek fejű, borotvált arculatú férfiú volt, akinek más időben igen kemény tekintete lehetett, de most civil ruhában volt, készen vásárolt nyakkendő tarkállott álla alatt, fekete ruhájához sárga, cúgos lábbelit viselt, és zergeszakáll volt vadászkalapja tenyérnyi széles szalagjához tűzve. Ebben a pillanatban éppen azzal foglalkozott, hogy kerekded tenyerével kerekded fején tapogatta rövidre nyírt, vörhenyeges haját, mintha talán azon gondolkozott volna, hogy Pesten mulatása alatt megvágatja haját. Azt mondják, hogy az ideges állapotnak egyik jele, ha az ember a feje búbját fogja, simogatja, nyugtatgatja. Holott egyébként a "tábornok" a legnyugodtabb, legpróbáltabb, a leghiggadtabb férfiúnak látszott, aki valaha a "Bécs városá"-hoz címzett vendéglőben megfordult. Nyilván azt gondolta magában, hogy Pesten úgy szokás, hogy a trafikosok a legbőbeszédűbb emberek a városban - hagyta tehát a trafikost beszélni, miután amúgy sem sokat értett annak szónoklatából. Igen, a "tábornok" pompásan elsajátította azoknak az inkognitóban utazó hercegeknek, fejedelmeknek a megrendíthetetlen nyugalmát, akiket élete folyamán Ausztria-Magyarország területén kísérgetett.

A "tábornok" akkor ötven és hatvan esztendő között "laboráló" úriember volt, mint azok a nyugdíjazásuk felé közelgő öreg katonatisztek mondogatták, akik a katonai műkifejezések mellett a polgári életben szükséges kifejezéseket is tanulgatják már. Nem lett volna csodálatos, ha a "mi tábornokunk" azt a mondatot, amelyet először kiejtene száján, így kezdené:

- Praktikusság szempontjából...

De a "tábornok" nem szólt, és nem szólt asztali feljebbvalója, a "herceg", a "Princ", a "fenség" se (mert a "Bécs városá"-hoz címezett "Gasthausban" a vendégek még mai napig se tudják, hogyan is szólították volna az idegen urat, ha azok a vendégek akkoriban itt tartózkodtak volna). A Princ nem volt fiatal ember, egyszerűen felfelé fésült haja, bár még elég tömöttnek látszott, feketén és fehéren tarkállott, mint egy erdő, ahol tél is, tavasz is van. Ugyanilyen volt a Princ elég hosszúra sodort, talán csak reggelenkint kefélt bajsza, mert valóban nem látszott olyan embernek, aki a bajsza miatt akar szándékosan tetszeni vagy nem tetszeni. Ez a férfias, öntudatlan hanyagság látszódott ugyancsak feketével fehérlett, tarkázott szakállán is. Szabályos volt az arca, mint egy törvénykönyv. Ha nem lett volna "Fürst" a maga országában: ugyanott lehetett volna járásbíró is, aki dióbarna, egykedvű, változatlan tekintetével nyugodtan hirdeti ki az ítéleteket, és ugyanekkor papírgombóckát morzsol a mutatóujja és hüvelykujja között, mint ezt már a legflegmatikusabb embereken is megfigyelték. A "herceg" egyébként sötétkék, "félselyemmel" bélelt, igen egyszerűen szabott "zakóba" volt öltözve, amilyen öltönyöket a készruhát is árusító berlini áruházakban ezrével kaphat a vevő, ha van kedve a liftbe ülni. Nem volt feltűnő ruházatán még a vasalásnak nyoma sem. Nyilván hideg vasalóval vasaltatta a ruháját. A cipője (szintén "németes" szabású cipő) olyan kényelmesnek látszott, mintha egy bajor tanfelügyelővel tapostatta volna ki "használat előtt".

És fejedelmi volt. "Külföldi fejedelmi" volt. Még a legsötétebb éjszakában se tévedhetett volna el a pesti rézkrajcárok között, amelyek magyar vagy német felírást viseltek. Pedig csak szótlanul ült helyén, olyan egykedvűen, mintha nem is lélegzett volna.

A "Bécs városá"-hoz címezett fogadó "inkognitós vendégei", mint az előadottakból látható, mindketten olyan férfikorban voltak, amikor az ízlés, a gyomor, a kedv már átalakul amaz érettségben, amelyre szüksége van mindenkinek, aki a halat műértően szeretni akarja. Komoly emberek voltak a vendégek, amely komolyság talán első feltétele a halfogyasztásnak (mondta később az elnök, amikor erre a februáriusi napra visszagondolt, és meghányta-vetette az eseményeket). "Az életnek csak bizonyos éveiben szabad halat enni, mint ahogy a katolikus egyház kalendáriuma is bizonyos napokat, hónapokat jelöl meg a halak fogyasztására." (Az elnök szavai.)

De most néma csend lett a vendéglőben, mert Vájszné, született März Johanna egyszerűen félretolta az ablakot, és egyszerűen így szólt:

- Itt a hal.

Mint már annyi mindenféle dolgot, bízzuk Vájszné csodatételét ugyancsak az utókorra: hadd maradjon beszélgetnivalójuk arról a vendéglősnői csodatételről, amellyel Vájszné konyháján előteremtette a halat, bár ez az étlap műsorán mind ez ideig nem szerepelt. És nyomban tányérokban szolgálta fel vendégeinek - mély, kiadós, kék karikával is díszített porcelán tányérokban, amilyeneket a családi ebédeknél szoktak használni, ismétlem, mély tányérokban: a halat, amelyet neveznek halpaprikásnak, paprikáshalnak vagy halászlének is, akinek milyen a gusztusa. Mély porcelán tányérokban vitte az öregpincér a "fejedelmi" asztalhoz a halat.

- A királynak - mondta Vájszné, midőn az első tányért Mátyás pincér kezébe adta a tolóablakon át. Nem - a rózsaszínű, a munkálkodástól, konyhatűztől és ambíciótól megfiatalodott "Jancsi" nem mondott többet ennél az egy szónál, de a tányér tartalmáról amúgy is nyomban meg lehetett állapítani, hogy nem mindennapi vendég számára helyezték el ott darázsfészek alakjában az ikrás részeket, amely ikrás részek az ötkilósnál is többet nyomó halakban találhatók. Az Öregpincér olyan tekintettel nézett az ikrasapkára, mintha még sohase látott volna életében hasonló csodát.

- Az adjutánsnak - mondta most Vájszné a konyhában, és a tányérban azokat a halrészeket helyezte el, amelyek véleménye szerint a legjobbak: így a potykának a farkát is, amely a legízletesebb, mert a halnak a farka dolgozik és izmosodik úszás közben.

- A trafikosnak - szólt a kocsmárosné, kiosztván a harmadik halporciót is.

(Nyomban meg kell azonban jegyeznünk, hogy az Andrássy úti trafikos, aki eddig olyan könnyen megsértődött a bánásmódok miatt, a tányérjára vetett tekintet után örömteljes hangon felkiáltott:

- Látom, drága Johanna asszony, hogy nem felejtett el. Csuka is van a hal között. - A trafikos valóban a csukát szerette, pedig ez nem mondható el minden halfogyasztó vendégről. - Remélem, maradt még odakint.)

A "fejedelmi" asztalnál ezután bizonyos ünnepélyes csendesség támadt, mert halfogyasztás közben nemigen szoktak beszélgetni még a szószátyárok se. És éppen ezt a gyönyörű kocsmai csendet használta fel odakünn a söntésben Vájsz úr, a vendéglő tulajdonosa, hogy intézkedést tegyen új söröshordó megcsapolására. Nagyot puffantott a csaposlegény... Némelyek azt mondják, hogy nem szeretnek olyan vendéglőkbe járni, ahol a vendéglős és pincérei tolakodóan udvariaskodnak. "Nem azért megyünk a »Fogas«-ba, a »Kék Duná«-ba vagy az »Adria hajó«-ba, hogy a vendéglős addig bosszantson kérdéseivel, amíg egy halszálka szerencsésen a torkunkon akad" - mondják az ilyen vendégek, akik még azt sem szeretik, ha a dologtalan pincérek szélvészként sürgölődnek, hogy használhatóságukról mindennap tanúságot tegyenek. De még nem akadt olyan vendég, aki idegességében lármát csapott volna azért, hogy váratlanul nagyot puffant a söröshordó valahol a szomszéd szobában. A "Bécs városá"-hoz címezett vendéglő tulajdonosa tehát nem követett el ostobaságot, amikor előkelő hallgatásba merült vendégeit ily kellemes módon riasztgatta: "Nálam nincs zenélőóra, hogy a Radetzky-marsot játsszam" - mondta ugyancsak évek múlva.

A "király" komoly arcán ugyan nem történt semmi változás, de poharának sörmaradékát felhajtotta.

Az "egész világon" ilyenkor csapolnak - mondta most Plac odakünn a söntésben, éppen olyan egykedvűséget színlelvén, mint a "király" a pufogó hangokra. - Az egész világon - ismételte nyomatékkal Plac. - "Boldogult úrfikoromban" megbüntették Bécsben azt a "restoratőrt", aki nem csapolt, amikor a Szent István-toronyban delet harangoztak; a rendőrség bezárta az ilyen kocsmát, mert mi célból legyen nyitva egy kocsma, ha ott még a déli harangszóra se csapolnak? Az ilyen vendéglős menjen el - borjúszeletnek.

Az omnibusz régebben említett, tiszteletre méltó portása, aki időközben a "családi asztalhoz" telepedett: váratlanul a csődbe jutott kereskedőnek adott igazat, miután annak az elszenvedett, méltatlan bánásmódoktól (amelyeket napközben kellett elszenvednie) amúgy is mély hangja most már úgy elmélyült, hogy csak szakértő fül hallhatta meg minden szavát. (A "trafikos" azt mondta volna erre a basszus hangra, hogy ezeket a "hangokat" állítják a színpadon a legközelebb a kulisszákhoz, hogy hamarább érjék a köpőcsészéket. De a portás nem volt ismerős a színpadi világban, csupán a maga "szolgálati" világában. A "méltatlanul" megbántott "személyzetnek", az oktalanul leszidott "személyzetnek" szokott ilyen hangja lenni, mert a portás valamiképpen a "családi asztalnál" üldögélő Placot a "személyzethez" számította, és ugyanezért bizalma volt hozzá, mint majd későbbi szavaiból kiderül.)

- Igen - mondta tehát kellő fontoskodással a portás -, az "úrnak" teljesen igaza van: Wienben senkinek se jut az eszébe, hogy csodálkozzon a friss csapoláson, már csak azért sem, mert minden "bécsi gyerek" tudja, hogy őfelségének, a császárnak, Franz Józsefnek is ugyanekkor csapolnak egy félhektós hordócskával abban a kisvendéglőben, amelyet a császár "tart fenn" a maga személyes használatára. Csak vasárnap szabad ebben a vendéglőben a bécsi polgárságot is kiszolgálni, mert vasárnap amúgy sincs a császár a Burgban, hogy az irodájában felfigyeljen, amikor a vendéglőben csapolnak. Mert ilyenkor, a friss csapoláskor kezdődik a déli szünet, a hadsegédek, udvarmesterek kidobják Herr von Wekerlét meg a többi magyar minisztereket, akik a császár előszobájában mindenféle spirituszgyárak licenciáival, a kislutri eltörlésére vonatkozó kérvényekkel várakoznak. Menjenek a haszontalanságaikkal, mikor még maga a császár őfelségének édesanyja, nagynénje, sógornője is mindig megrakja a kislutriban a számokat, ha valamit álmodnak. Mária Jozefa hercegnő egyszer száz forintot nyert egy ambójával, persze, mert ezek a dámák nemcsak hatoskákat küldenek a lutrisboltba, ha valami nagyon jó álmuk volt, hanem egy huszonötkrajcárost is megreszkíroznak. Hagyjatok tehát nekünk békét a kislutri megszüntetésére szolgáló indítványokkal, Herr von Wekerle inkább arra ügyeljen, hogy jobb szivarokat küldjenek a magyar dohánygyárakból a császár őfelségének - saját fülemmel hallottam egykor a legmagasabb udvartartáshoz tartozó "személyzettől", hogy senki se volt megelégedve legutóbb Wekerle szivarjaival. Hagyjátok meg a császárnak legalább azt a fertályórácskát, amikor íróasztalánál csupán egy szalvétán a zöld posztó felett elfogyaszthatja "gábliját", "gábelfrüstökét", pohár sörét, tormás kolbászát, ami a legszegényebb "bécsi gyereknek" is dukál, ha az István-toronyban delet üt az óra.

Vájsz úr, aki végighallgatta a portás szavait, kissé elszomorodni látszott, már amennyire a Vájszhoz hasonlatos szorgalmas polgár érdemesnek tartja a szomorúságot, amely amúgy sem jövedelmez.

- Én pedig most igazában a maga kedvéért csapoltattam, portás úr.

- Nevem Holcwart Ede, nagyon távoli rokona ama Holcwart famíliának, amely itt, Pesten a "Continental" szállodát "bírja" - mondta most a portás felemelkedve ültéből. - De más az üzleti élet, mint a magánélet. Mi, szállodai emberek, annyi sokat beszélgetünk üzletileg az uraságokkal és az uraságokhoz tartozó dámákkal, hogy a fehér asztalnál néha jólesik egy-két szót a magánéletünkből is beszélgetni. Éppen így történt a napokban Brunyovszky Bélával, aki a "Pannóniá"-ban már negyven esztendeje főportás, és csak a fehér asztalnál árulta el magát. Kezembe vettem a dolgot, megtartjuk a jubileumot. Köszönöm, Vájsz úr, hogy az én kedvemért csapolt, mert valóban már elmúlott az az idő, amikor Ferenc Józsefnek csapoltak.

- Már temetésekre harangoznak a Teréz-templomban.

- Igaz - szólt most Holcwart Ede, miután nadrágján alkalmazott óratartó zsebéből elővette pontosan járó óráját. - És én még mindig itt ülök, és nem tudom, hol jár az igazi herceg, akinek szolgálatára ide rendeltek.

A portás meglehetős halkan mondá ezeket a szavakat, de a szavak tartalmának hatásossága még az egyébként vasnyugalmú Vájsz vendéglőst is megingatták álltában. Plac keze váratlanul reszketni kezdett, amikor egy sajthéjat szedett fel az abroszról. De megszólalt:

- Hát akkor kicsodák ott ezek a "trafikossal"?

- Ez csak a "személyzet". A kíséret - mond Holcwart Ede, és nyugodt arcvonásai ebben a percben aggodalmat fejeztek ki.

De ekkor nyílott a "Bécs városá"-hoz címezett vendéglő ajtaja, mint már annyiszor a történet folyamán, előzetesen és későbben is: - és egy "arkangyal" lépett be rajta, mint későbbi években erről az eseményről megemlékeztek azok a nők és férfiak, akik a jelen szenvedései elől a múlt idők képzelt örömein vigasztalódnak.

- Nyílt az ajtó - mond 19** esztendő egyik böjti napján Spatz, a kéményseprőlétra hosszúságnyira megnyúlt kesztyűs, aki talán az egyetlen volt a környékbeli kereskedők közül, akinek "üzemét" nem kellett a modern kor követelményei szerint átalakítani, mindvégig csak női kesztyűket varrhatott, anélkül hogy férfikézre való kesztyűt is kellett volna szabnia. Nyílt az ajtó, és a kilincset egy olyan kesztyűs kéz fogta, amilyen nagyságú kesztyűkre már nincs is szám a mi iparunkban. A női szakmában sem. Külföldi kesztyű volt, nyomban látszott rajta, holott véleményem szerint Pesten, a Párisi utcában vannak a legjobb kesztyűsök. Pest mindig büszke lehetne az ő kesztyűseire és cipészeire, akkor is, ha az egész Párisi utcában nem tudtak egy ötvenforintos bankót felváltani, amellyel az idegen vevő fizetni akart. Néha a főpostától az Első Hazai Takarékpénztárig kellett szaladnom fiatal segéd koromban egy nagyobb bankóval, amíg azt valahol felváltani merészelték...

Azt hiszem, az olvasók megértését, helyeslését érdemlem, ha Spatz visszaemlékezéseinek a közlését abbahagyom, mert Spatz is ember volt, aki vasárnap se tudott olyan előadást mondani - még életében látott legnagyobb eseményekről sem, hogy a saját élményeit elhallgathatta volna. Bizonyosan igen érdekfeszítőek lehetnének Spatz visszaemlékezései egy másik beszélyben, amely beszély a világhírű pesti kesztyű történetét mondaná; sajnos, nekünk követni kell az eseményeket. A herceg lépett be a kocsmába.

Az igazi herceg, amint őt a világon mindenfelé elképzelhetik.

Körülbelül százkilencven centiméteres ifjú - ha ugyan az ilyen kivételes ifjakat valaha katonamértékre állítanák -, testi alkotásuk valamely varázslat folytán lehet pár centiméterrel magasabb vagy kisebb, mint a pálmáké, amelyek bizonyos időszakban változtatják külsejüket. A kertészek véleménye szerint "teher alatt nő a pálma", de ez a szabály nem felel meg minden fára nézve. A fák többnyire csak tavaszkor nőnek, a köznapi, mindnyájunk által ismert fák kurrognak, pattognak, nyújtózkodnak a téli dermedtségből való ébredésük után, így minden útszéli akácfa is. De vannak olyan ritka fatörzsek, amelyek az évszakok kedvezése nélkül is: lelki, benső, nemes indulatokból növekednek. Így növekednek a királyi vérből eredett utódok is, hogy a legtudósabb és istentagadó tanulmányokkal is foglalkozó doktorok se tudnak eligazodni végleg e dolgokon, mint ahogy végeredményében még mindig nem tudják, hogy miért nem egyformák az emberek az egész földtekén.

A herceg polgári ruhájában, bár a legnagyobb egykedvűséggel lépett be a "Bécs városá"-hoz címezett vendéglőbe: ellenállhatatlan varázst sugárzott maga körül (mondták régen), a szeme barnán is, kedvtelten, szinte a csalódás ismerete nélkül, szinte emberfölötti bizalommal ragyogott, mintha azt akarná példázni, hogy mindenkinek ilyen szeme legyen, aki "valamire vinni akarja" sorsát ebben az életben. Az ifjú herceg belépett, mint egy vidám fiatalember, aki előre tudja sorsát: öregségére próféta lesz, nem kormányozhatja többé lépteit fővárosunk kirakatai, látnivalói felé, megváltozik élete menetrendje: ugyanezért ez órában nyílt tekintettel örvendezett, hogy könnyű léptekkel vehette a "Bécs városá"-hoz címezett vendéglő utcai bejáratához a három kőlépcsőket (ahonnan már annyi részeg embert gurítottak le a csaposok és a vendéglősök).

A herceg mögött Dallosi, az ismert éjjeli pincér jött.

Ez a Dallosi arról volt nevezetes Pesten, hogy ő volt a legmulatságosabb ember a fővárosban. Ő "megelőzte korát", mint mondani szokás, pincéri minőségében olyan műveltségre, olvasottságra, intelligenciára tett szert, hogy az éjjeli zsurnaliszták, akik kínjukban, pénztelenségükben szeretik a groteszk ötleteket: már többször felvetették azt a kérdést, hogy miért nem választja meg valamely irodalmi társaság tagjai sorába Dallosi D. Adolfot. A pesti pincérek már abban az időben is Európa legjobb pincéreinek neveztetnek a szakértők között. Könnyen tanulják meg az idegen nyelveket, beutazzák az egész világot, Párizsban, a nagy mulatóhelyeken vagy az óceánjáró gőzösök fedélzetén mindenütt találkozni magyar származású pincérrel, akit gazdái megbecsülnek társadalmi modoráért, előzékenységéért, becsületességéért. Míg akad külföldön olyan magyar pincér, akinek megélhetési forrása az "alagér" nevű biliárdjáték vagy az ugyancsak kézügyességet igénylő makaójáték volna: szívesen látják őket olyan helyeken, ahol becsületes munkával kereshetik meg a kenyerüket. Dallosi, az ismert éjjeli pincér, az egész világot bejárta, mielőtt Pesten véglegesen megtelepedett... Szinte természetes dolog, hogy a "herceg" pesti kíséretéhez tartozott.

- Nézd csak: a főtáncmester! - szólalt meg a hosszabb idő óta hallgató elnök, és mutatóujjával a "herceg" háta mögött lépdelő Dallosi D. Adolfra, az ismert éjjeli pincérre mutatott, aki szokásos nyájasságával köszöngetett jobbra-balra, mintha a "Bécs városá"-hoz címezett vendéglőben éppen olyan otthon volna, mint azokban a vendéglőkben, kávéházakban, amelyek hajdanában az ő tulajdonában voltak.

- Áldás, békesség! - köszöntgetett jobbra-balra Dallosi D. Adolf. - Hál' istennek, megint együtt vagyunk valamennyien, mi, régi jó pestiek, mert sohase hagyjuk el egymást. A jó testvérek összetartanak. Áldás, békesség - ismételte Dallosi, az "ismert éjjeli pincér", alázatosan, bibliás alázatossággal és szinte emberfölötti szeretetreméltósággal, mintha néhány perc előtt megvette volna Vájsz úrtól vendéglőjét, hogy ezentúl ő igazgassa az álmosodó kocsmavendégeket.

A herceget egy másodpercig a hónaljáig se érő víg ember mellett szinte alig vette észre valaki. Csak egy női hang sóhajtott:

- Mintha glória volna a feje körül: olyan szikrázó haja van.

Talán mondanunk se kell, hogy Vilma kisasszony sóhajtott, mintha váratlanul valamely harangkondulást hallott volna, amely szívében, lelkében azt jelentette, hogy most következik az ő órája.

A "király" és az "adjutáns" felállottak helyükről, amikor a herceg a szobába lépett. Vájszné a tolóablak mögül nagy szemet meresztve nézte a jelenetet, és most már komolyan zavarba jött az idegenek felett, s bőségesen átkozta magában a "hamiskártyás" trafikost, aki ilyen meglepetést hozott a nyakára. "Még megérem, hogy a trafikosról is kiderül, hogy valami álruhás báró!"

A herceg körülbelül harmincesztendős lehetett, tehát olyan életkorú, amelyben valahol messzi hazájában legszebbek, lombosabbak a hársfák, és legotthonosabbak a mezei