MAGYAR TÖRTÉNETI ÉLETRAJZOK


DR. DÉZSI LAJOS

MISZTÓTFALUSI KIS MIKLÓS

1650-1702

MAGYAR IRÓ ÉS KÖNYVNYOMTATÓ
A XVII. SZÁZADBAN



A MAGYAR TUD. AKADÉMIA SEGÉLYEZÉSÉVEL
KIADJA
A MAGYAR TÖRTÉNELMI TÁRSULAT
SZERKESZTETTÉK
SZILÁGYI SÁNDOR ÉS Dr DÉZSI LAJOS

BUDAPEST
A MAGYAR TÖRTÉNELMI TÁRSULAT KIADÁSA
1899

BUDAPEST
RÁTH MÓR
1899


Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsának támogatásával, az Arcanum Kft. CD-ROM kiadványából.


1. CZÍMLAP.
Cserna K. rajza.[1]


Tartalom

BEVEZETÉS.

ELSŐ KÖNYV.
DEÁKÉVEK.

I.

II.

III.

IV.

MÁSODIK KÖNYV.
AMSTERDAMBAN.

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

HARMADIK KÖNYV.
A KOLOZSVÁRI «VASMŰVES».

I.

II.

III.

IV.

V.

FÜGGELÉK.

I. MISZTÓTFALUSI KIS MIKLÓS A NEMZETI NYELVŰ ISKOLÁZÁSRÓL.

II. MISZTÓTFALUSI KIS MIKLÓS LEVELEI.

1. Teleki Mihályhoz és Tofeus Mihály erdélyi püspökhöz.
1684 aug. 15. Amsterdam.

2. Pataki István kolozsvári tanárhoz.
1685 szept. 19. Amsterdam.

3. Teleki Mihályhoz.
1690 márcz. 4. Kassa.

III. MISZTÓTFALUSI KIS MIKLÓS VÉGRENDELETE.

Jegyzetek





BEVEZETÉS.



ÖRÖK DICSŐSÉGÉRE szolgál nemzetünknek, hogy a tudomány és művelődés iránt mindenkor fogékonyságot mutatott. A középkor derék szerzetesei minálunk épen olyan szorgalmasan másolták a latin codexeket, mint akár Németországban, – azzal a különbséggel, hogy a miéink aránylag többet másoltak nemzeti nyelven; nekünk is megvan a magunk Hrossvithája, csakhogy ennek csupán édes anyanyelvéért dobogott a szive; nemzeti krónikáinkat is nem hiába irigyelték meg a német tudósok tőlünk.

A renaissance korában Budavár második Firenze volt s a magyar király vetekedett a Medicikkel akár tudomány-, akár művészetpártolás dolgában. Nekünk is voltak tudományos köreink s főpapjaink a tudományt és költészetet nemcsak pártolták, hanem művelték is.

A könyvnyomtatás iránt előbb érdeklődött a magyar nemzet, mint a csehek vagy lengyelek, pedig a könyvnyomtatás hazájához ezek közelebb estek, sőt előbb, mint az angolok és spanyolok s előbb mint Franczia- és Olaszország sok nagy városa s az elsők között, a művelt Hollandiával egy időben fogadta be.

A mi első nyomdászaink is a társadalom színe-javából kerültek ki s Huszár Gál, Heltai, Bornemisza nem állottak hátrább kortársaiknál tudományos képzettség dolgában: ők is nemcsak a betűkkel és könyvsajtóval, hanem a tollal is szintén olyan jól tudtak bánni.

Nekünk is volt Estienne Róbertünk, a ki nagyszámú nyomtatványai mellett szótárt és egyéb műveket is írt, csakhogy a miénk, habár élete javarészét nyomtatóműhelyben töltötte is el, nyomdaalapítási álmai beteljesedését nem érhette meg.

Technikai haladás tekintetében sincs miért szégyenkeznünk, volt Elzevierünk is: Szenczi Kertész Ábrahám kora legszebb betűit honosította meg nálunk.

Aldus Manutiusról írják, hogy Aristoteles műveinek kézíratait maga vetette össze s szövegkritika segítségével maga állapította meg a helyes szöveget; kiadványaiban saját orthographiai és kritikai elveit vitte következetesen keresztül s azonkivül latin és görög nyelvtant írt; körötte kis akadémia gyülekezett, a tudósok az ő utasításai s elvei szerint dolgoztak, új könyvalakot s a szemnek tetszetős betűket honosított meg: akárcsak Misztótfalusi Kis Miklós.

Ez is tudós könyvnyomtató, ki a latin nyelvtant előbb átdolgozza s úgy adja ki, a ki mielőtt a bibliát kinyomtatná, előbb az eredeti szöveggel hasonlítja össze s a hibákat kijavítja és javításait ügyesen megvédi; költő, kinek verseit a nép széltére énekelte; theologus, ki egyházi beszédet is ír; nyelvész, kinek tiszta gondolkodásra s éles megfigyelésre valló orthographiai elvei vannak, melyeket kiadványaiban következetesen alkalmaz; kritikus, ki átvizsgálja a kiadás végett hozzá vitt műveket s a szerzőket figyelmezteti tévedéseikre; jó hazafi, ki ingyen nyomtatja ki a magyar ábéczét, mert azt akarja, hogy a paraszt is tanuljon meg olvasni; a ki lelkesen izgat a latintól hátraszorított nemzeti nyelv érdekében; a ki élénken érzi nemzete minden téren való elmaradását s figyelmezteti reá honfitársait; a ki maga költségén maga által öntött betűkkel maga nyomtatja ki. «aranyos» bibliáját, hogy azt oly olcsóvá tegye nálunk, mint a milyen volt az angoloknál; ügyes és szakképzett betűmetsző, betűöntő és könyvnyomtató, a ki föltűnt Amsterdam világhírű könyvnyomtatói között is «szemnek kedves» betűivel, sőt egy hollandi egyetemi tanár szerint minden belgát felülmult a betűöntésben és metszésben; kinek művészi munkájáért vetekedett Angol-; Svéd-, Lengyel- és Németország, Toscana nagyherczege és a római pápa; a ki örmény és georgiai betűivel a magyar nevet messze keleten is ismeretessé tette, úgy, hogy a kiket Amsterdam könyvnyomtatói hírneve édesgetett magához Ázsiából, a magyar név dicsőségét vitték onnan vissza hazájukba…

Sőt dicsőséget hozott Amsterdamra is. A georgiai király hálálkodó levélben köszönte meg a város polgármesterének, hogy a georgiai betűk metszésére alkalmas embert keresett és talált.

Egy könyvnyomtató a sötétben világító gyertyát választotta emblemául, körötte a következő jelmondattal: «A másoknak világításban emésztődöm el»: senkire sem illett jobban ez emblema és e jelmondat, mint Misztótfalusi Kis Miklósra.

Egy régi író őt «Erdély phoenixének» nevezte el s a monda phoenixmadarával hasonlította össze, mely tűzben emészti el magát s hamvaiból ötszáz év mulva új életre támad: valóban, a magyar nyomdászat történetében ilyen tüneményszerű jelenség volt, megjelenése a magyar nyomdászat újjászületését jelentette s ő is tűzben, a folytonos munka tüzében, emésztődött el…


3. KÖNYVNYOMTATÓK.







ELSŐ KÖNYV.
DEÁKÉVEK.



4. FOGARAS.

I.



Alsó-Misztótfalu, Kis Miklós szülőfölde. Kis születése. Tanulása szülőföldén. Nagybányán. A nagybányai iskola. Tanárai. Horti István, nagybányai lelkész. Pártfogója lesz Kisnek.

MISZTÓTFALUSI vagy Tótfalusi[2] Kis Miklós 1650-ben született a Nagybányától nem messze eső Alsó-Misztótfaluban[3] szegény sorsú szülőktől, kiknek neve sem maradt reánk.[4] Mint annyi sok más kiváló, nemzeti irodalmunk vagy művelődésünk körül érdemeket szerzett férfiaké, az ő élete is homályban kezdődik: csak attól kezdve tudunk meg róluk egyet-mást, midőn valamely nagyobb iskolába tanulónak vették fel őket. Így van ez Apáczaival, így Misztótfalusi Kis Miklóssal is.

A misztótfalviak gyermekeinek, ha a falusi iskolai tanítással beérni nem akarták, a közelben Nagybánya kinálkozott a tanulás tovább folytatására. Jeles kálvinista particularis iskolája volt, mely nagyobb iskoláknak, főleg a debreczeninek volt gyarmata s annak mintájára szervezkedett. Hosszú időn keresztül innen hozatta rektorait, a végzett deákok közül, kik előtt «zsíros rektória» számba ment, hol egy pár év alatt annyira megszedhették magukat, hogy külföldi egyetemre mehettek s innen, – mert ez volt a legtöbbnek végczélja – mint kész papok tértek vissza. E rektoroknak természetesen az anyaiskola, mely őket kibocsátotta, volt eszményképe s azt utánozták mindenben. Ők is segédeket (praeceptor) tartottak, maguknak csak a vezetést s a fontosabb tárgyak tanítását tartván fenn; megengedték az ifjúság autonomikus szervezkedését, hogy maga válaszsza tisztviselőit (senior; contrascriba stb.). A felügyeletet és ellenőrzést a városi tanács és a pap gyakorolta: Misztótfalusi Kis Miklós 8-9 éves korában kezdhette még a tanulást,[5] szülőfölde elemi iskolájában, hol írni és olvasni megtanult.[6] Innen 1662 körül Nagybányára ment, hol az első, úgynevezett «etymologista»-osztályba vették föl.[7] Itt végezte a «syntaxisi», «poetikai» és «oratori» osztályokat[8] a később is emlegetett Bajtsi András[9] és a híres, később pataki tanárrá lett Buzinkai Mihály vezetése alatt.[10]


5. NAGYBÁNYA.[11]

Ez időtájban Horti István volt a lelkész, a ki korábban kétszer is volt Nagybányán rektor s utóbbi alkalommal az iskolai lakás miatt a városi tanácscsal mint iskolapatronussal összezördülvén,[12] ott hagyta állását s Misztótfaluba ment lelkésznek.[13] Makacssága mellett kiváló képességeire vall, hogy később azért mégis érte mentek s 1663-ban papnak hozták vissza, a ki mint rektor hagyta ott őket.[14]

Nem tudjuk, hogy misztótfalui papsága alatt vagy itt Nagybányán vonta-é magára a szegényen vagy talán árván maradt tanuló ifjú a Horti figyelmét, de tény, hogy attól kezdve, hogy pártfogásába vette, sohasem vette le kezét róla s a kit gyermekifjú korában segített és támogatott, mint meglett férfinak is mindvégig jóakaró tanácsadója maradt.[15]

II.



A nagy-enyedi collegium. Hírneve. Kis oda megy tanulni. Ölyvesi Balázs, Kis tanítója. A collegium tanárai. Csernátoni Pál paedagogiai elvei. Descartes hatása. A Coccejanismus külföldön és nálunk. Dési Márton. A Coccejanus-pör. A radnóti zsinat. Nadányi János. Tanársága. A tanulók tüntetnek ellene. Eltűnik Nagy-Enyedről.

Nagybányát Kis 1666 körül elhagyva, Nagy-Enyedre ment a tanulást folytatni.

Bethlen Gábor legnagyobb alkotását, a gyula-fehérvári collegiumot, II. Rákóczy György napja lehanyatlásakor tatárok pusztították el s (1658) után Apafinak, az új fejedelemnek, mihelyt trónja megszilárdult, első gondja volt azt lábra állítani. 1662-ben a bátorságosabb Nagy-Enyedet jelölte ki a főiskola helyéül, ide hívta a pusztulás óta Kolozsvártt meghuzódott tanulókat, ide utalta a fejérvári collegium jövedelmét.[16]

Az intézet új helyén csakhamar lábra kelt, megerősödött s hírneve is nőttön nőtt s mind több-több tanulókat vonzott magához Magyarországból is, hol a politikai láthatáron sötét fellegek mutatkoztak.

Az iskola hírneve ide édesgette Misztótfalusi Kist is, a ki itt a tanulást újra elől kezdte, ott a hol még Misztótfaluban elhagyta s újra az első («etymologiai») osztályba vétette föl magát.[17]

Nem tudjuk, mi lehetett ennek oka; hogy nem az, mintha Nagybányán nem sajátította volna el a felső osztályba felvételhez szükséges ismereteket, az abból is kitűnik, hogy tanítója Ölyvesi Balázs vele mint etymologistával vizsgáltatta át egy ízben halotti verses oratióját, hogy nincsen-e hiba benne.[18] Soha sem érzett ugyan magában valami különös hajlandóságot a tantárgyak betanulására, de jó felfogása volt s hallás után is «ragadt rá» annyi, a mennyi egyik-másik társára tanulás által, úgy hogy tanítói és iskolatársai egyaránt jó deáknak tartották.[19]


6. ÖLYVESI BALÁZS NÉVALÁÍRÁSA.[20]


Elvégezte tehát még egyszer mind a négy középosztályt[21] s 1670 nov. 4-én «subscribált» és deákruhát öltött[22] s ettől kezdve nagydeák számba ment, a ki most már bölcsészeti és theologiai tantárgyakat hallgatott.

Hírneves tanárai voltak ez időben a nagy-enyedi collegiumnak.

Itt volt Csernátoni Pál, Bethlen Miklós nevelője, felvilágosodott és képzett férfi, a ki tanítványával beútazta Németországot, Hollandiát és Angolországot[23] s azon szellem örököse volt, melynek magyar földön meghonosítását Kereszturi Pál és Apáczai Cséri kisérlették meg. Az első oly paedagogiai elveknek volt úttörője, melyek helyességében ma senki sem kételkedik; melyeken akkor még megütköztek, de ma már annyira átmentek az életbe, hogy az ellenkező lehetőségére szinte nem is gondolunk. Olvasni, írni magyarul tanított az akkori általános szokás ellenére; nyelvet úgy tanított, hogy szókat íratott s a tanulók azokat egymást kikérdezve gyakorolták be; a nyelvtani szabályokkal nem sokat törődött: példákból vonatta el s példákon gyakoroltatta be azokat; ugyanígy tett a verstannal is; a rhetorikát sem tartotta a legfontosabb tantárgynak s ebben ismét eltért az uralkodó felfogástól: az volt a nézete, hogy a tanuló mindenekelőtt tárgyi ismeretekre tegyen szert: ha a fogalom és tárgy tisztán áll előtte, az előadás megfelelő alakját úgy is könnyen megtalálja. Talán tőle ered, vagy ha nem, bizonyosan az ő véleményét fejezi ki az a merész hasonlat is, melyet tanítványa írt, le, melyhez hasonlót, habár a tanítás szelleme azóta lényegesen változott is, azóta is sokszor elmondtak rólunk, mint par excellence szónok és prókátor nemzetről: «Beadták – úgymond – a vadszamár fiát a schólába, tizenkét esztendő mulva kijött egy mindenfelé ordító, visító, nyerítő nagy vadszamár, sem az Istene, sem hazája törvényét, sem a históriákat, még csak a maga viselt eleinek[24] dolgait sem tudta, mégis országot, ecclésiát, politiát, törvényt és országos hadakat, követséges tractákat igazgasson: igenis, a kőmíves csákány, kalán, kő, mész nélkül várat épitsen…»[25] Gyakorlatiak voltak egyéb elvei is. Azt hirdette, hogy a tanításban fokonként kell haladni, kisebbről kell áttérni a nagyobbra, hogy a tanulónak a tanulást lehetőleg meg kell könnyíteni, hogy meg ne unja; nem kell túlterhelni, sok időt kell engedni a játékra stb.[26]

Másik mestere Apáczai Cséri volt, a ki minden magyar író között a leghathatósabban figyelmeztetett nemzetünknek minden téren elmaradottságára, a ki a legmerészebben kelt síkra a nemzeti nyelv jogaiért, a kinek agyában fogamzott meg a magyar nemzeti egyetem eszméje, a kinek érdemeit találóan foglalja össze egy első rendű írónk, midőn a magyar nemzeti tudományosság eszméje első képviselőjének nevezte.[27] E kiváló mestereknek volt hű tanítványa Csernátoni, a ki szívvel, lélekkel igyekezett hirdetni, terjeszteni és alkalmazni mindazt, a mit tőlük tanult.[28]


7. KERESZTURI PÁL NÉVALÁÍRÁSA.[29]


Ez időben egyébként a külföld minden nevezetesebb tudományos mozgalma visszhangra talált nálunk. A bölcsészetben Descartes nevét már Apáczai Cséri népszerűvé tette: Nagy-Enyeden most ebben is híven követte példáját Csernátoni; még inkább így volt a kor theologiai mozgalmaival. Különösen a Coccejanismus foglalkoztatta sokat ez időben az elméket.[30]

Coccejus János franekeri, majd leydeni theologiai tanár a protestáns hittant kiakarva szabadítani a scholasticismus nyűgéből, melybe lassanként idők folyamán bonyolította magát: elitélte a divatos theologiai irányt, a dogmák szőrszálhasogató tárgyalását s utalt arra, hogy hitbeli kérdésekben csupán a bibliának van a döntő tekintélye, nem pedig a hitvallásoknak, hagyományoknak vagy zsinati határozatoknak. Szerinte nem kell megelégedni azzal, a mit az elődök tanítottak, még kevésbbé kell felfogásuknak csalhatatlanságot tulajdonítani.[31] Némi rokon vonás van a Coccejus és kortársa Descartes tanításában; mindkettő a fennálló tekintélynek izent hadat s mindkettő első sorban az Aristotelesének, kinek bölcsészetét a protestáns theologiában is alkalmazták. Ez az oka, hogy a kortársai tévesen úgy fogták föl tanait, mint Descartes elveinek alkalmazását a theologiában. Coccejus fellépése két táborra osztotta a németalföldi protestáns theologusokat. A másik tábornak Voetius volt a vezére.

A harcz természetesen a szomszéd országokra s ezek között csakhamar Magyarországra is átterjedt, a honnan sűrűen jártak tanulók a hollandi egyetemekre. Itt legtekintélyesebb képviselőjük Dési Márton volt, ki négy évig Coccejus házában lakott s ez idő alatt megkedvelhette s alaposan megismerhette a mester tanítása lényegét.[32] Dési hazatérése után Nagy-Enyeden lett theologiai tanár[33] és egyszersmind rektor s nyíltan hirdette a modern tanokat.


DEÁK ÉS SENIOR A XVII. SZÁZADBAN.
Cserna Károly rajza.[34]



COCCEJUS JÁNOS.[35]


Az «orthodox» egyház vezetői hevesen ellene támadtak, részint mert szakadástól féltették az egyházat, a mi nem is volt alaptalan, mert Coccejus, ki a bibliaértelmezés később diadalra jutott alapelvét kimondta, az alkalmazásban maga sem igen volt szerencsés[36] s kalandos[37] magyarázatokba és helytelen következtetésekbe tévedt, így pl. a szombati vagy vasárnapi munkaszünetet sem helyeselte;[38] – részint mert miatta tekintélyüket is veszély fenyegette. Nemcsak a külföldön, hanem nálunk is így fogták föl a dolgot s a hivatalos egyház megpróbálta tekintélyével agyonnyomni a mozgalmat.

Tofeus, a hatalmas püspök s udvari pap, a kinek nagy befolyása volt Apafira is,[39] 1673-ban igazolás végett Radnótra idézte Désit, Csernátonit és a nagy-enyedi lelkészt, a ki időközben szintén Coccejanus lett.[40] Papság és világiak nagy számmal gyűltek össze, az előbbiek azzal a feltett szándékkal, hogy elitélik az újítókat, kik ellen az ingerültség oly nagy volt, hogy állítólag számukra már a máglya is készen állott.[41] Ez az oka, hogy a világiakat ki akarták zárni az itélethozatalból s a vádlottakat kihallgatás nélkül itélték volna el. De nem úgy lett, mint ők akarták. Ez időben Bethlen Miklós volt a collegium főgondnoka, a ki értett az ilyen vihar lecsillapításához s most is minden követ megmozdított a vádlottak érdekében. Szerencsére mindenik vádlottnak volt egy főúri tanítványa, a kik Bethlen ösztönzésére sorakoztak nevelőik érdekében.[42] Mind a két kérdésben leszavazták a papokat és azt határozták, hogy ám vizsgálják meg a dologhoz inkább értő papok az ügyet, de az itéletet együttesen hozzák s azonkivül előbb a vádlottakat ki kell hallgatni. Úgy is lett. A püspök és egy gyula-fehérvári tanár szerepelt vádló gyanánt. Csernátoni az ellene felhozott vádra azt felelte, hogy a bölcselkedés mindenkinek mindenkor meg volt engedve; Dési[43] és Hunyadi is bőséges idézetekkel feleltek a vádlóknak. De e gyűlésen azért vesztett perük volt, kimondták rájuk az itéletet, hogy Hunyadi a szószékről «recantálja» a miket Coccejus szellemében tanított, Désit tanári állásától megfosztják, menjen vissza lelkésznek, az volt úgy is, mielőtt tanár lett volna: mintha ott nem ugyanannyi vagy még több kárt tehetett volna Coccejus-szellemű tanításaival; általános jelentőségű határozatul pedig kimondták – a mi nyilván Csernátoninak szólott – hogy «philosophiát pedig olyat tanítsanak, mely ancilláljon[44] a theologiának.» Hanem Bethlen módot talált arra, hogy ez itélet ilyen alakjában soha se legyen jogerős; a fejedelem és a főurak, mikor jóváhagyás végett hozzájuk felterjesztették, elengedték a büntetéseket, sőt a vádlottaknak szegzett fegyver a fővádlót is megsebesítette, utasították a püspököt, hogy az iskolákra ezután jobban vigyázzon. Így ért véget a mozgalom a vádlók vereségével.[45]

Ezen napok izgalmait bizonyára átérezte a nagy-enyedi tanuló ifjúság is, mely soha sem titkolta el idegenkedését vagy vonzódását, melyet tanárai iránt érezett.

Erről különösen a harmadik tanárnak, Nadányi Jánosnak, ki a mozgalomban nem vett részt, volt alkalma meggyőződni. Apafi nejének volt rokona s midőn a külföldi egyetemről hazatért, Apafi tanárnak tette Nagy-Enyedre s hivatalába személyesen iktatta be. Tudományosan képzett ember volt, ki már ekkor egy nagyobb történeti művet is adott ki,[46] de nem volt tanárnak való, vagy legalább nem tudta megnyerni a tanulók tetszését.[47] A héber nyelvet és a logikát kellett volna tanítania,[48] de a tanulók tüntető módon távol maradtak előadásairól. Midőn ennek nem volt olyan sikere, mint szerették volna, kérvényt szerkesztettek, melyben tanáruk elmozdítását kérték. Azzal okolták meg, hogy nem tud tanítani.[49] Ez 1673 elején történt s a kérvény-aláírók között a Misztótfalusi Kis nevét is ott találjuk. Egy időre azután elcsendesült minden. De nem végképen. Egyszer csak mindenki arról beszélt az iskolában, majd a városban, hogy Nadányi is, mint egykor Béldi, összeesküvés gyanujába keveredgett s a fejedelem el akarja fogatni. Szinte nem is hangzott ez hihetetlenül: atyját II. Rákóczy György Fogarason végeztette ki, nagyapját Szász-Medgyesen a toronyból dobták le.[50] Midőn e hír szárnyra kelt s mind többen-többen rebesgették, egyszer csak azt vették észre, hogy Nadányi eltünt Nagy-Enyedről.


9. NADÁNYI JÁNOS NÉVALÁIRÁSA.[51]

Az ifjúság e korban mindenható volt s a kire a halálos itéletet kimondta, annak vesznie kellett.

A dologban az volt a leginkább kellemetlen, hogy a fejedelem haragja e miatt az iskola derék gondnoka fejére zúdult, kinek kedves rokonáért még botozást is igért…[52]

III.



A nagy-enyedi tanulóifjúság gazdálkodása. A gazdaságot kezelő tisztviselők. Kis Miklós, mint czipókiosztó (praebitor). Anekdota a cséplő orosz munkásokról. Kis mint contrascriba. Megválasztatása. Tiszte. Praeceptor lesz. Népszerűsége. Az ifjúság tüntetése Ladiver ellen.

A tanuló ifjúságnak földbirtoka is volt, melynek jövedelméből éltek: Szőlejüket maguk míveltették; szüreteltek s a bor pinczéjükből soha se hiányzott, a melyből nagyobb deákok és praeceptorok naponként kaptak[53] s tanárbeiktatás, senior- vagy ünnepkövetválasztás (electio) alkalmával nagy vendégséget csaptak. Gazdálkodtak: maguk fogadtak munkásokat szántásra-vetésre, maguk csépeltették ki a kész termést, maguk őröltették meg a gabonát s maguk süttettek czipókat belőle. A gazdaság kezelésére külön tisztviselők voltak, kiket természetesen szintén maguk közül választottak. Misztótfalusi Kis is viselt egy időben egy ilyen tisztséget: az 1673. év elején czipókiosztó vagy praebitor volt,[54] a mely tisztséggel az a teendő volt egybekötve, hogy tartsa számon, mikor kell gabonát őrletni s czipót süttetni s azokat naponta ossza szét a deákok között. Hivataláért bizonyos jutalék járt: naponta 8-10 czipó volt a fizetése.[55] Ez időből való az az anekdota, melyet Kis beszél el egyik művében, a mely mellékesen a deákok gyakorlati észjárását is mutatja.

Egy alkalommal oroszokat fogadtak csépeltetésre s a buza aljából «közkenyeret» sütöttek nekik, maguknak tartva a buza javából sütött fehér czipót. Hogy-hogy nem, nem számították jól ki, hogy mennyi lesz elegendő: a közkenyér elfogyott a cséplés befejezése előtt s a maguk fehér kenyeréből kellett nekik adni. «Látjátok, mint keressük kedveteket – mondá Misztótfalusi Kis, mert bizonyosan ő volt a czipóosztó – fehér kenyérrel tartunk benneteket.» Az oroszok, a helyett, hogy megköszönték volna, rossz kedvvel fogadták a cserét: «nem arra való ez úgymond, hogy a mi hasunk teljék vele».[56]

Kis Miklós nem csak «jó deák» volt, hanem jó szónok[57] és zeneértő is, a ki énekelni és dalolni is jól tudott[58] s e tulajdonságai miatt nagy népszerűsége, öregebb koránál fogva pedig nagy tekintélye volt a deákok között: ez a magyarázata, hogy nemcsak praebitor lett, de mind azon hivatalokat végig viselte, a melyekre a deákok kegye valakit fölemelhetett. Volt contrascriba[59] vagy segédsenior, majd senior[60] is: a legmagasabb, a mit egy deák elnyerhet, mert ez volt az ifjúság vezetője, feje, a kinek nagyobb tekintélye volt, mint maguknak a professzoroknak.[61]

Ezt az ifjúság szavazás útján választotta az öregebb, végzett deákok közül. Tiszte sokoldalú és fontos volt. Az ifjúság vagyonára s a vagyont kezelő kisebb tisztviselőkre ő ügyelt föl; az adakozásból, temetéskori éneklésből begyült pénzt ő osztotta ki s mindezekből jutalékot kapott; a pénzbirságot ő vetette ki, a templomi szónokokat ő jelölte ki; a legátusokra – így nevezték azon deákokat, kik a nagy ünnepek alkalmával a szomszédos városokba és falvakba prédikálni mentek – ő ügyelt föl s ezek az egyes egyházaktól szintén hoztak neki némi pénzösszeget, segélyül külföldi egyetemi útjára; az iskola épületére is ő vigyázott stb.[62]

Kis Miklós e díszes álláson kivül néhány osztályban praeceptorságot vagy segédtanítói tisztet is viselt.[63] Érdekesen beszéli el egyik tanítványa, hogyan jutott ezek egyikéhez, a rhetorikus, vagy oratori (4-ik) osztály praeceptorságához.

1675. november 5-én egy Ladiver nevű fiatal embert tettek meg a tanárok praeceptornak a rhetori osztályban.

Az ifjuság, mely a neki nem tetsző tanárok ellen felzendült, a praeceptorok iránt sem volt kiméletesebb.

Ez osztály tanulóinak, nem tudni mi okból – a tudósító szerint «sok okokra nézve» –, talán szigorúsága vagy épen annak hiánya miatt vagy talán mert csakugyan nem tudott tanítani, nem tetszett. Idegenkedésüket egyáltalában nem titkolták el s először azzal mutatták ki, hogy nem jártak el leczkéjére s tudtára adták Csernátoni professzornak, hogy tegyen mást helyette, mert «nem veszik föl», sem leczkéjére nem járnak: De Csernátoni addig beszélt a lelkükre, hogy ismét elfogadták, de oly feltétel alatt, hogy ha rosszul tanít, az ablakon is kivetik.

A praeceptornak csakugyan később sem sikerült meghódítani a tanulókat. Egy pár nap mulva újra ismétlődött a tüntetés s ekkor Csernátoni magához hivatta Vass Györgyöt, egy tizenhatéves ifjút, a ki, úgy látszik, főkolompos volt a tüntetésben s próbálta, ha kedvező véleményre birhatná.

– Vegyék föl Ladivert, mondá, hiszen akadémikus, hogy ne tudna tanítani?

Vass azt felelte rá: «Még nem vagyunk oly tudósok, hogy csak deák is ne tudna tanítani bennünket.» Úgy látszik, az is egyik oka lehetett a lázongásnak, hogy nem az enyedi deákok közül kaptak maguknak praeceptort.

Ezután egy kevés időre megint elcsendesült minden. Közbejött a Bánffy Pál «exitusa», a ki annak örömére, hogy lerázta az iskola porát, nagy vendégséget adott s most az ifjúság is ennek hatása alatt egy ideig békülékenyebb lett.


11. CSERNÁTONI PÁL NÉVALÁÍRÁSA.[64]


De a következő év elején még erősebben tört ki az elégületlenség – «összeesküvés» alakjában. Összebeszéltek és elhatározták, hogy együtt mennek a professzorokhoz követelni, hogy tegyen más praeceptort, mert ezt csakugyan kivetik az ablakon; egyúttal közös akarattal megegyeztek abban is, hogy azzal is úgy bánnak, a ki velük egyet nem értene. Úgy is tettek. Elmentek a tanárokhoz. Ezek belátták, hogy tovább nem lehet erőltetni a dolgot, magukhoz hivatták Ladivert s rábeszélték, hogy ő se állítsa tűhegyre a dolgot, térjen ki az ifjúság útjából, a mit akarva, nem akarva, meg is tett. Helyébe Misztótfalusi Kis jött, egészen az ifjúság kedve szerint való ember: «kaptunk híres praeceptort, úgymint Tótfalusi uramat,» – írja diadalérzéssel Vass György, a főkolompos, ki e deákcsínyt az utókor számára írásban megörökítette.[65]


12. FOGARAS.[66]

IV.



Az iskolai rektorság intézménye. Kis, mint fogarasi rektor. Horti István fogarasi lelkész. Kis mint «scholamester.» Zeneértő. Jó kántor. Közkedveltsége. Ölyvesi Balázs. A fogarasi rektorság jövedelme.

A seniorság, vagy praeceptorság után a végzett deák rendes szokás szerint rektornak vagy tanítónak ment a környék egyik nagyobb falujába vagy városába. A protestánsoknál ez időben, de később is, egész a legújabb időkig rendes szokás volt, hogy a tanítói állomásra végzett theologus deákot hoztak valamely főiskolából, abból, melyhez évek során hozzá szoktak. Ez eljárás mellett, – melyre eleinte a kényszerűség vitte őket, mivel nem is volt más mód, melyet választhattak volna, – azért is szívesen megmaradtak, mert nagyon kényelmes volt: a rektor a papnak segéde is lett, vasárnap délután ő prédikált, temetéseknél ő énekelt, vagy ő mondotta a halotti oratiót; más részről a fiatal embernek ezáltal módot akartak nyujtani azon ismeretek gyakorlati úton való elsajátítására, melyekre mint lelkésznek – ez volt a főczél – és iskolafelügyelőnek nagy szüksége leendett. Az illető rektornak ezeken kivül volt egy mellékczélja is, az nevezetesen, hogy megtakarított jövedelméből külföldi egyetemre mehessen. Mert az úgynevezett rektoriák csak egy-két évre szólottak: arra senki sem gondolt, hogy a tanügy szenved az örökös személyváltozásnál, sem arra, hogy a rektor, ki állását csak eszköznek nézte, gondolatban már jóelőre a külföldi egyetemeken kalandozott: az ilyen változást természetesnek tartották, hiszen a pap is csak úgy maradhatott, ha évenként a szokásos papmarasztó-napon még egy évre megmarasztották.

E rektori helyek a deákság tudatában jövedelem szerint osztályozva voltak s a tanulók kor és kiválóság szerint válogattak belőlük.[67] Közöttük nem utolsó helyet foglalt el a fogarasi. Misztótfalusi Kis tehát, az ifjúság között rangra nézve is első, a mint deákévei 1677-ben kiteltek, ezt választotta. Az ő szeme előtt is már ekkor a külföldi út lebegett. Fogarasra különben az is vonzotta, hogy itt volt lelkész 1674. óta, a mikor a katholikusok a nagybányai református templomot elfoglalták, papot és tanítót elűztek,[68] Horti István, ifjúságának gyámola és hű barátja.

Sem az iskolának, sem az egyháznak, sem a rektornak nem volt oka megbánni választását. Misztótfalusi Kis kedvvel és lelkismeretesen megfelelt hivatásárak: jó «scholamester» volt, a ki ép olyan szívesen tanított az alsó, mint a felső osztályban s az oratorián, syntaxison kivül szivesen «bébelődött» az ábéczével is;[69] egyéb teendőinek is jól megfelelt.


13. MISZTÓTFALUSI KIS MIKLÓS NÉVALÁIRÁSA.[70]


Mint már említettük, zeneértő volt s zeneismeretének most jó hasznát vette: a fogarasi templomban, mint énekvezető hozzá szoktatta a közönséget a helyes énekléshez, mely azt gyermekéveiben az iskolában kellőkép sohasem tanulta meg s úgy elferdítette az énekek dallamait; hogy meg se lehetett ismerni, melyik zsoltárt éneklik,[71] pedig külföldön már az éneklőórák is tisztán és hibátlanul énekelték azokat;[72] a templomi szószéken is megállotta helyét s a kik hallgatták, azt mondták róla, hogy idővel jó pap lesz belőle.[73]

Ő sem panaszolkodhatott: tanítványai, a lelkész, a közönség szerette s hogy boldogságából semmi se hiányozzék, egykori praeceptora is ide került s elvállalta iskolájában a praeceptori tisztet: most szerepet cseréltek s ez az Ölyvesi később is büszke volt rá, hogy Kis Miklóstól tanult meg énekelni.[74]

A fogarasi rektorság jól jövedelmezett, a mit eléggé bizonyít az, hogy Kisünk három év alatt háromszázötven tallért gyűjtött ott össze s megelégedéssel tekintett a jövő, a külföldi út elé, melynek végén egy nyugalmas lelkészi állomás integett felé. Fiatal ember a pálya kezdetén hogyan gondolt volna arra, hogy élete a küzdelmek szakadatlan lánczolata lesz, s hogy munkája gyümölcsét soha sem fogja élvezni.


14. A BLAEU KÖNYVNYOMTATÓCZÉG EMBLEMÁJA.[75]







MÁSODIK KÖNYV.
AMSTERDAMBAN.



15. AMSTERDAM.[76]

I.



A magyar bibliafordítás nemzeti és irodalmi jelentősége. Pártfogói a fejedelmek és főurak. Teleki Mihály. Érdeklődése a magyar biblia iránt. Levele Horti Istvánhoz. A biblia amsterdami Janson-féle kiadása. Újabb kiadás terve. Nehézségei. Tofeus Mihály püspök kezébe veszi ez ügyet. A Gilányi Gergely végrendelete. A végrehajtás nehézségei. Tofeus beszéde Apafi Anna ellen. Sikere.

MAGYARORSZÁGON, valamint a külföldön a nemzeti nyelvű biblia terjesztését nemcsak egyházi, hanem nemzeti ügynek is tekintették a protestánsok. És valósággal az is volt. Ez érteti meg velünk az angol, német stb. bibliafordítás nagy irodalmi és nemzeti jelentőségét.

A magyar biblia nálunk is teljesen összeforrt a protestáns nép életével. Szellemi szükségét ebből elégítetté ki, ehhez fordult örömében, ezzel vigasztalta magát bánatában; bölcsőjénél altatóul ennek versbe szedett zsoltárait énekelték; innen tanították először imádkozni; gyermek korában ebből tanult meg írni és olvasni s a gyermek, a ki csodálkozva nézett a sárgult titokzatos levelekre, melyeket nem értett, agg korában is áhítattal forgatta azokat; élete minden körülményei között jó barátja lett e könyv, itt megtalálta hasonlatban nemzeti történetét is, lelkébe vésődött annak minden szava; belőle vette képeit, ennek nyelvén beszélt s gondolatai is e szerint alakultak. E szent könyv nagy missiója magyarázza meg a két Rákóczy György érdeklődését a váradi biblia iránt, bizonyára ez és nem a jezsuita Káldi rábeszélése indította Bethlen Gábort is arra, hogy ezer aranyat adjon a magyar katholikus biblia kinyomatására. Úgy gondolkodtak ők is, hogy minden családban lenni kell egy magyar könyvnek, melyet folyton olvassanak, hogy ez által a nemzeti nyelv és egyszersmind a nemzeti öntudat egyik hathatós fentartója és erősbítője legyen. E felfogást örökségül hagyták utódaikra is, kik szintén fejedelmi kötelességük közé tartozónak ismerték arról gondoskodni, hogy mindig feles számmal forogjanak példányok a nép kezén. Erre nézve Apafi fejedelem sem volt kivétel, a mi csoda is lett volna egy olyan uralkodónál, a kit egészen vallásos szellemben neveltek, a kivel már tizenhárom éves korában theologiai művet irattak s a ki később, már mint fejedelem, magyarra fordította Wendelin Theologiáját. Hogy a biblia iránt való érdeklődése nem nyilvánult olyan tényekben, mint pl. a Rákóczyaké, az jellemében gyökerezett, valamint az is, hogy nem ő vette kezébe ez ügyet: mivel ha valamit tenni kellett, azt mindig szivesen átengedte másnak.

Ez érdeklődés nem korlátozódott pusztán a fejedelmi udvarokra. Főurainknak is és kivált nejeiknek volt érzékük ez iránt s a pártolásban ők sem maradtak hátra. Frangepán Kata, Nádasdi Tamás, Nádasdi Anna, Patócsi Zsófia, Báthori Kristófné, Ecsedi Báthori István és nejének neve,[77] hogy többeket ne említsünk, ez által is meg van örökítve.

Teleki Mihály, Apafi hatalmas minisztere, a ki Erdélyben «minden volt mindenekben», az ország ezerféle dolga és a birtokszerzés szüntelen gondja közepette is szakított időt a biblia ügyével való foglalkozásra. Őszinte érdeklődése, mely élte végéig nem szünt meg, nagyon sokat használt ez ügynek. Sokszor és többféleképén nyilvánult az, így többek között a Horti István nagybányai lelkészszel váltott levelek is fentartották emlékét.[78]

Kétszer is írt neki, hogy kerítsen számára bárhonnan «kisded forma» bibliákat. A papok mindig kellőkép fel tudták fogni egy főúr érdeklődésének jelentőségét s szították a tüzet, hogy valamiképen ki ne aludjék.

«Hogy kegyelmed apprehendálta, – írta neki Horti egyik levelére válaszolva, – az ecclesiáknak következhető nagy kárát abbul, hogy Belgiumban az apró formákban nyomtatott bibliák elfogytak, hála Istennek! E nagy kárnak megelőzésére szükség mind a politiában, mind az ecclesiában előljáró embereknek szorgalmatosan vigyázni.»[79] Ugyanakkor, midőn így félre alig érthetően figyelmeztette, azt is megírta neki, hogy mi módon lehetne a hiányon segíteni. Olyan tanácsot nem mert adni, pedig ez lett volna a legegyszerűbb, hogy mint a visolyi bibliánál, álljanak össze a főurak s nyomassák ki saját költségükön. Tudta, hogy más lett azóta a helyzet s nagyot csappant az áldozatkészség is. A két Rákóczyra sem mert hivatkozni: tudta, hogy hiábavaló lett volna. Volt egy kényelmesebb s kevésbbé költséges út és mód is, melynek egyszer már volt sikere, melyet azóta emlékezetben tartottak, mit se törődve azzal, hogy a nemzeti önérzetet nagyon sértette.

1645-ben az Amsterdamban tanuló magyar deákok rábeszélték Janson János könyvnyomtatót és kiadót, hogy adja ki a Károli-féle bibliát. Biztatták, hogy jó kelete lesz, nagy haszna lesz belőle, mivel harminczhárom (1612.) év óta nem jelent meg új kiadása s ajánlkoztak a nyomdai corrector teendőinek végzésére. Janson, a ki arról volt híres, hogy az utánnyomásokból él s mihelyt hallja, hogy külföldön vagy hazájában kelete van valamely műnek, azt rögtön újra kiadja ő is,[80] vállalkozott az utánnyomásra s vállalkozását nem is volt oka megbánni. Azóta e példa folyton kisértett. Horti sem tudott okosabb tanácscsal előállni. Megírta Telekinek, hogy Magyarországon se pénz – ezt értheti a «készület» alatt – se nyomda, se papír nincs, hogy olyan szépen, tisztán és «magát kedveltető kisded formában» «unodalmas és káros várakozás nélkül» kinyomtassák.


16. A JANSON-FÉLE AMSTERDAMI BIBLIA (1645) CZÍMLAPJA.[81]


Leghelyesebb lesz most is az előbbi módot követni. Egy ott tanuló magyar ifjút meg kell tenni correctornak, a kinek ellátását és ruházatát hazulról fizetik s mivel arra alig van kilátás, hogy a deákok biztatására valamely nyomdász erre vállalkozzék, meg kell valamelyiket kinálni öt- vagy hatszáz tallérral, mely némi biztosíték gyanánt is szolgáljon, – úgy azonban, hogy ezt az összeget később bibliákkal számolja le. Annyira bízott Horti ez út és mód sikerében, hogy azzal biztatta Telekit, hogy ily módon egy év mulva kész lesz az új biblia.[82] De nem úgy történt.

Tíz év múlt el azóta és még mindig nem akadt vállalkozó. Ez idő alatt Horti sorsa is nagyot változott. Akkor még nagybányai pap volt, a mikor Teleki a fentemlített levelet írta neki. A Telekivel való érintkezést ezután sem szakította meg s aligha nem az ő keze működött abban is, hogy a nagybányai templomfoglalás után Apafi Fogarasra hívta papnak.[83] A bibliakiadás ügyéről ezután sem feledkezett el, sőt most már a fejedelem közelében nagyobb hatással izgathatott mellette. Sikerre most már annál is inkább lehetett kilátás, mert a vas következetességű Tofeus Mihály püspök vette kezébe az ügyet, a kiről mindenki tudta, hogy a mit föltesz magában, keresztül is viszi. A Gilányi-féle végrendelet végrehajtása elég bizonyság volt erről.[84]

Gilányi Gergely, Apafi sógora és konyhamestere, összes vagyonát unokaöccsére[85] s ennek halála esetére a református egyházra és collegiumokra hagyta. Örököse csakugyan utódok nélkül halt el, de az egyház azért mégsem juthatott a hagyományozott birtokokhoz. A végrendelet végrehajtását megakadályozta a hagyományozó özvegye, ki az összes birtokokat maga részére foglalta le.

Az 1679 junius 4-én püspökké választott Tofeusnak első dolga volt a képviselt egyházat jogaihoz juttatni. Mindjárt egy pár nap mulva az özvegyhez küldött két tanárt s felszólította a hagyomány kiadására. Az özvegy erről hallani sem akart, hanem huszonhatezer forintot igért helyette. Nagy vagyonról volt szó: tizenötezer forint készpénz, tízezer forintot érő gyöngyök, drága köntösök és fegyverek, három falu, egy kolozsvári, egy fejérvári ház stb. Tofeus nem engedett. Követeket és levelet küldött a fejedelemhez is, de sikertelenül. Többszöri izenetváltás után, melyből a püspök meggyőződhetett, hogy az özvegygyel így aligha boldogul, mivel a fejedelem s az urak is az ő pártján vannak, a végsőre határozta magát.

Június 19-én reggel 9 órakor felkelt betegágyából s személyesen elment a fejedelemhez. Megkérte, hogy hívja be a református tanácsurakat, kik, országgyűlés lévén, már össze voltak gyűlve. Midőn ezek, köztük első sorban Teleki Mihály, Rédei Ferencz, Bethlen Gergely bejöttek, egy izgató, velőkig ható beszédet mondott, melynek hangja VII. Gergely és III. Incze pápa s a német császárok között folyt viszály szenvedélyességére emlékeztet.

Beszédét a református egyház szegénységének rajzolásával kezdette, mely noha első egyháza Erdélynek, a mióta fejedelme is református, mégis olyannyira szegény, hogy szemérem[86] ki is mondani. Nincs három pénzt érő ezüstje, sőt csak egy pénze is, semmije nincs, hanem «egy Tatárországból a rablóktól kihozott czondorlott tarisznyához hasonló». «Annyi a sok szűkölködő minister[87] és háza népe, – így folytatta tovább, – hogy csak isten tudja. Kinek saruja nincs, kinek nadrága, kinek öve, kinek semmi köntöse, semmi költsége; kinek felesége, gyermeke otthon mezítelen és éhel-haló». Aztán elmondta, hogy az egyház szomorú sorsát megszánván Isten, arra indította a Gilányi szivét, hogy mindenét az egyháznak hagyja.


17. TELEKI MIHÁLY.[88]

«Tudta ezt jól – úgymond – a felesége, Gilányiné asszonyom, a Nagyságod[89] testvérnénje, mert keze béadásával erősítette urának ilyen testamentumát, mindazáltal mihelyt Jakab deák meghólt,[90] mindjárt felkölt Ebesfalváról és mindenét, valahol valamije vólt nevezett Jakab deáknak, elfoglalta, vette, hatalmason, s ma is mindent magánál tart, nem gondolván sem Istennel, sem Nagyságod jó és hatalmas fejedelmi intésével; a mit az oltárra tett idvezült ura és az Istennek hagyott, szentelt, azt minden tartózkodás és félelem nélkül elvonta, elvitte»… «Ezt az egy özvegyasszony által lett rettenetes erőszakos sacrilegiumot[91] semmi vallás Erdélyben a maga feleiben el nem szenvedné. Ha pápista asszony volna, felkelne a pápistaság s erővel is markából, torkából kihúzná s vonná. Ha unitaria asszony cselekedte volna, felkelne az unitariusság és torkon verve elvenné tőle, de ihol ez ellen senki csak meg sem mattzan:[92] én mellettem senki sincs».

A rettenthetetlen, szókimondó püspöknek, a ki, mint egykor Gellért püspök, a templomban is szeme közé vágta az igazságot fejedelemnek és főuraknak egyaránt, volt bátorsága megleczkéztetni a fejedelmet.[93]

«Nagyságod – így folytatta tovább – a nénjének faveál, ezek az urak mind egyig egy asszonynak ily gonosz cselekedeti mellé szítanak, az ecclesián tett hatalmaskodását senki sem szánja, senki csak jó szavát, se tanácsát nem nyújtja, úgy hogy e siralmas szoros igyben[94] elhagyván engem mind Nagyságod s mind az urak, kénszeríttettem én tanács kérdeni a pápistákhoz és az unitáriusokhoz folyamodni. Hiszen hihetetlen s kibeszélhetetlen nagy hidegség ez mindenektől mind Istenhez s mind az ő szent felsége dicsőségéhez! Lássa meg az Isten s itélje meg! Bizony, urak, bizony, ti urak, az Isten a lelketeken vészen ezért számot. Mert hogy-hogy vagyon ez? Hiszen, kegyelmes uram, az erdélyi ecclesia szülte Nagyságodat s a Nagyságod nénjét az Istennek! Titeteket, urak, ezen erdélyi ecclesia szült az Istennek: tiétek a haza, tiétek az ecclesia, én ebben a hazában egy bitang vagyok, ki a tótok és németek elől való félelem miatt futottam ide s ihol la, én keresem a ti ecclesiátok javát! A ti ecclesiátoknak s anyátoknak s ti fiak lévén, csak meg sem komolítjátok.[95] Soha az Isten ezt ti bennetek büntetetlen nem hagyja: pogányokban is iszonyú hidegség volna ez!»

Midőn e szavakat mondta a beteg főpap, elérzékenyült és sírni kezdett, mely a fejedelmet és tanácsurakat is mélyen meghatotta. De újra összeszedte erejét s még élesebb hangon folytatta:

«Im azért, kegyelmes uram, Nagyságod eleibe jöttem, az urakkal együtt, hogy a mit akarok, arról protestáljak. Mivel, kegyelmes uram, ez a Nagyságod nénje sem Istennel, sem jó kegyelmes fejedelmével nem gondol és mint ama biró, sem Istentől, sem emberektől, egy asszony lévén, nem fél, hanem maga keményen, erőszakosan, hatalmasan úgy tartja mindenét az ecclesiának, mint Trombicza,[96] tehát így értsen Nagyságod a dologról: Az ecclesia, mely ő néki anyja, eddig javait tőle szép szóval kérte; a ki az ötödik parancsolat szerint atyját s anyját nemhogy tisztelte vólna, hogy hosszú élete lenne magának s maradékának, de a nyólczadik parancsolat ellen ellopta, fosztotta az ő lelki anyjától minden javait, szép intésére s kérésére meg nem adja».

Sőt még a fenyegetéstől sem riadt vissza, mely nem csak Apafi Annának, hanem fejedelmi sógorának s a pártját fogó uraknak is szólt:

«Kegyelmes uram! Az ecclesiának, mint anyának, veszszeje is vagyon: azzal nyúl engedetlen leányához. Mert, kegyelmes uram, Nagyságodnak vérem hullásával s éltem fogytával is szolgálok, mint jó kegyelmes uramnak, ha úgy kivántatik, mint Nagyságodnak subjectussa,[97] igaz hive. De Nagyságod nekünk a lelki dolgokban nem parancsolhat, mert res divinae imperatoriae maiestati non sunt subjectae,[98] abban s jurisdictiójában annak külső magistratustól nem függünk. Én azért igen alázatosan instálok Nagyságodnak, mindeneket most jól meglásson, fontoljon, hányjon, vessen, hogy (ha) ezen dologért a Nagyságod méltóságos házát, nemzetét[99] valami szomorú és hallatlan dolog s példa követi: én most jó eleve protestálok, hogy annak oka én nem lészek s nem is akarok lenni, hanem annak az asszonynak példa nélkül való nagy engedetlensége s keménysége az ő lelki anyjához, az ecclesiához.

«Én azért – így folytatta tovább – két hét vagy másfél hét múlva összegyűjtök kétszáz papot, azok előtt a dolgot úgy, mint Nagyságod előtt megvilágosítom s talán jobban is, mert hiszem az Istent, hogy akkor jobb egészségem lészen: erre az asszonyra törvényt tétetek és Isten bizonyságom, kegyelmes uram, hogy a hólttestének kell megfizetni, a mit most elevenen meg nem ád. Mert ki prédikál, orál, ritmizál, énekel néki, holott egy pap, egy deák, egy falusi mester nincs Erdélyben, a kit meg nem bántott, sértett, keserített vólna e nagy erőszaktétellel».

Ezután felszólította a fejedelmet, hogy közbelépésével előzze meg ezt a családját érhető szégyent. Sőt engedékenységet is mutatott: legyen az özvegyé egy birtok haszonélvezeti joga, csak adjon róla írást, hogy el nem idegeníti s hogy holta után visszaszáll az is az egyházra. Beszéde végén még egyszer hevesen kitört az özvegy ellen:

«Elviselhetetlen s szenvedhetetlen gonoszság ennek az asszonynak ez a cselekedete. Oltalmazzon, kegyelmes uram, az Isten minket ilyen patronától, a ki nem hogy maga adna s hagyna valamit az ecclesiának, de a mit édes ura adott s hagyott is, azt is elhúzza s vonsza».

Ezeket mondva a főpap ismét könyezett s oda ment a fejedelemhez és megfogván köntösét, így szólt: «Az Istenért, Nagyságod, kegyelmes uram, mindenekről megbocsásson, mert látom, hogy soha ennél különben a dolog véghez nem mehet».[100]

A beszédnek, melyet a szomszédszobából Apafiné, Bánfiné és mások is végig hallgattak, rendkivüli hatása volt. A fejedelem és tanácsurak is könyeztek. A túléles kifakadásokért sem nehezteltek meg,[101] mert látták, hogy az egyház érdekei iránt való buzgóság ragadta el az ősz püspököt s mint öreg szolgánál, megszokták már és megbocsátották neki.[102] A kivánt eredménye is meglett, Gilányiné mindent kiadott, a mit lefoglalt, csupán az említett birtok haszonélvezetét tartotta meg.

Hosszasabban időztünk e pör ismertetésénél, de mint alább látni fogjuk, szorosan összefügg az a bibliakiadás ügyével is.

Egyházi és világi férfiak eleinte úgy akartak segíteni a bibliahiányon, a mint Horti tanácsolta Telekinek, t. i. rá kell beszélni egy külföldi könyvkiadót, hogy saját költségén adja ki azt, a busás haszon reményében: de semmire sem mentek.

Most, hogy Tofeusnak a Gilányi-hagyaték kezei között volt, más gondolata támadt. Hogy e kor hasonlatával éljünk, úgy tett, mint a zsidók az ellenségen vett győzelem után: a zsákmány egy részét Istennek kivánta áldozni. Föltette magában, hogy a Gilányi-örökséggel kapott készpénz egy részén a bibliát kinyomatja.

A pénz megvolt, még csak könyvnyomtató és képzett szakember hiányzott, a ki a nyomtatásra felügyeljen.

II.



M. Kis Miklós jövőre vonatkozó tervei. Pápai Páriz tanácsa. Felvállalja a tervezett bibliakiadás nyomdai javítását. A könyvnyomtatás külföldön. Hollandia. Kis útra kél. Amsterdam. Leyden. Utrecht. Amsterdam. A Blaeu-nyomda. Berendezése. Kis fölkeresi. Tanulónak szegődik. A betűöntés. Haladása. Levele Párizhoz. Páriz válasza.

Fentebb már érintettük, hogy Misztótfalusi Kis jó szónok volt, de azért a papi pálya iránt nem érzett különösebb vonzalmat; hogy jó rektor volt, a nélkül, hogy e pályán állandóan megmaradásra kedve lett volna.[103] Kedvvel nézett a külföldi út elibe, mely a világlátás és ismeretszerzés gyönyöreivel kecsegtette s egyelőre nem gondolt a jövőre.

Egy barátjának, a ki Nagy-Enyeden iskolatársa volt,[104] mindezt őszintén elmondta.

Pápai Páriz Ferencz, mert ő volt ez a barát, észrevette, hogy e fogékony léleknek irányt kell mutatni s eszmét kell adni, a melyért lelkesedjék; tehát igyekezett érdeklődését a könyvnyomtatásra irányozni.

«Tudom én – így szólt hozzá – hogy eleitől fogva idegenkedett kegyelmed a belső hivataltól, azért én javallanám, a mit én magam százszor megbántam, hogy nem cselekedtem, hogy kegyelmed praeter propria studia[105] circumspiciálna a typographiákban és ott ha annyit vehetne eszébe, hogy itthon dirigálhatná a typographiát, (minthogy a sok tudatlan emberek tractálásokkal igen eltöltek az itt nyomtatott könyvek a sok errorokkal)[106] és kitisztítaná azokat, igen jól cselekedné. Mert prédikátorink, Istennek hálá, elegen vannak Erdélyben, de ilyen ember kellene igen, a ki nincsen» a felhozta neki a Szenczi Kertész Ábrahám példáját, kinek munkája többet ért s érdeme maradandóbb sok lelkészénél.[107]


18. HORTI ISTVÁN NÉVALÁIRÁSA.[108]


Misztótfalusi Kis, kinek szivében a becsvágy eddig szunnyadott, gondolkodni kezdett a mondottakon: mint mondja, e megjegyzés nem kicsiny szeget üte fejébe. Később elbeszélte azt Horti Istvánnak és Dési Mártonnak is, a kik szinte bátorították a vállalkozásra.[109] Az előbbi, kinek, mint láttuk, buzgósága és érdeklődése azóta sem lankadt, mióta fogarasi pap lett, azzal is biztatta, hogy csak keressen kiadót vagy könyvnyomtatót s a maga pénzéből is szivesen fizet hatszáz tallért, ha valaki felvállalja a kiadást s a nyomdai javítást pedig akkor ő reá fogja bizni.[110] Mint Horti, Tofeus szintén pártolta ez eszmét s azt mondta Kisnek, hogy csak vállalja fel a biblia nyomtatására való felügyeletet és a nyomdai javítást, több hasznot tesz azzal a nemzetnek, mint egész életén keresztül a prédikátorsággal tenne.[111]

Ez egybehangzó biztatások és tanácsok arra birták Kis Miklóst, hogy külföldön az egyetemi tanulás mellett szerezze meg a könyvnyomtatói ismereteket.

Ez időtájt magyar tanulók különösen a hollandi egyetemeket látogatták; ennek theologiai intézetei hírnév tekintetében ekkor túlszárnyalták a régi hires német egyetemeket s már a nagy-enyedi tanárok egy része is itt tanult.

De azonkivül a könyvnyomtatás terén is első helyet foglalt el Hollandia. Mintha a dicsőség országról országra vándorolt volna, hol itt, hol ott ütve föl a sátorfát: előbb Németországnak, majd Svájcznak és Olaszországnak voltak világhírű könyvnyomtatói. A tizenhatodik század végén e dicsőség elvándorolt Hollandiába s ez ország nagy városai vetekedtek egymással érte; hogy minél tovább maraszthassák falaik között. Először Antwerpenben a Plantin-házban[112] szállt meg; innen átment Leydenbe az Elzevir-családhoz, hol legtovább és legszívesebben időzött. A család egy ága Amsterdamban telepedett le, ide is ellátogatott, nem csupán Elzevir Dánielhez, hanem Athias Józsefhez, egy spanyol zsidóhoz, a ki a legszebb zsidóbetűkkel nyomtatott, a ki várt is e látogatásra, a mióta új hazája aranyéremmel és aranylánczczal tüntette ki;[113] a Wetstein és Blaeu családhoz stb., a kik mindannyian méltók voltak a megtisztelő látogatásra.

Ezóta mindenki Amsterdamba[114] vágyott, a ki a könyvnyomtatást jól meg akarta tanulni. Misztótfalusi Kis Miklós is erre irányozta útját. Különben azt, a ki a magyar biblia nyomdai javítója akart lenni, a hagyományok is ide vonzották: itt élt, a mint már említettük Janson János, a magyar biblia legutolsó kiadója, a kinek nyomdája, ha maga nem élt is, még mindig jóhirű volt.

Misztótfalusi Kis az 1680. év őszén a franczia királyhoz követségbe küldött Absolonhoz csatlakozva, útra kelt Hollandia felé. Amsterdamba érkezve, mielőtt itt megtelepedett volna, előbb tájékozódó kirándulást tett Leydenbe és Utrechtbe. Innen írt november 12-én Absolonhoz.[115]

Nyomdafelszerelésre nézve egész Amsterdamban a Blaeu-nyomdáé volt az elsőség. Már a század elején hires volt, midőn Blaeu Vilmos,[116] a kiváló csillagász Tycho Brahe tanítványa, jó barátja alapította. Jó mechanikus lévén, különösen a sajtó szerkezetének javítására törekedett és nem eredménytelenül. A nyomdájában felállított kilencz javított sajtó, melyeket a kilencz Musáról neveztek el, messze földön híres volt. Fia alatt nőtt e hírnév: egész Európában nála nyomatták a legszebb térképeket s illusztrált műveket s nyomdaműhelyében állandóan 40-50 munkás – ez időben nagy szám – dolgozott. E műhely ugyan 1673-ban teljesen leégett,[117] de ha ő nem is,[118] fiai kiheverték a veszteséget s 1680-ban, mikor Kis Amsterdamba megérkezett, a Blaeu János és Péter vezetése alatt már ismét virágzott.[119]

Misztótfalusi Kis is, a kinek becsvágya volt, hogy a legjelesebb mesterektől tanuljon, az ő nyomdájukat kereste föl.

A «Bloemgracht»-on[120] a harmadik hídnál feküdt az impozáns nyomdaépület, mely már kivülről is hirdette, hogy tulajdonosa előkelő helyet foglal el Amsterdam könyvnyomtatói között, hogy azután belső berendezésével erre nézve minden kétséget eloszlasson. Az óriási, mindkét oldalon számtalan ablakokkal ellátott termen kivül, mely nyomdai műhelyül szolgált, volt külön térkép-nyomda, betűöntő műhely, correctori szoba, szárító hely stb. A «főutczára» néző oldalon vasrácsok jelentették, hogy ott fekszik az a szoba, melyben a térképek rézlapjait őrzik, a melyek egy tonnaaranyba kerültek. A szomszédos palota volt a Blaeu-család lakóháza.[121]

Midőn a nagyratörő nagyenyedi deák e könyvnyomdába beköszöntött s elmondta szíve szándékát, a nyomda főnöke nagyon szivesen fogadta. Kis Miklós legelőbb is azt kérdezte tőle: «Miképen lehessek én, idős legény lévén, jó könyvnyomtató?»

– Hát nincsenek-é Magyarországon ahhoz értő emberek? kérdezte Blaeu is.

– Vannak – válaszolt Kis, – de azon múlik kivált a jó munka, hogy nincsen alkalmas betűnk.

Blaeu ekkor azt ajánlotta, hogy minden mást félretevén, a betűkészítés mesterségét kellene a magyarokkal megismertetni.

«Azonban – úgymond – a pénz a feje a dolognak. Mert ha pénz elég vagyon s esze az embernek, könnyű jó typographussá lenni az értelmes és tudós embernek.»[122]


19. BLAEU VILMOS, A B.-NYOMDA UJJÁSZERVEZŐJE.[123]


Azután áttértek a tanítás díjára s félévre kétszáz tallérban alkudtak meg. Lakásról, élelemről s a szükséges szerszámokról Misztótfalusinak magának kellett gondoskodni.[124] Alkuvás közben Kis fölemlítette, hogy úgy tanítsa meg, hogy tökéletes könyvnyomtató legyen.[125] Blaeu meglepetve tekintett reá, észrevette, hogy a könyvnyomtatásban teljesen járatlan emberrel van dolga s megismertette az eljárással. Elmondá, hogy Hollandiában egyik ember aczélbetűkre metsz s abban gyakorolja magát, a másik matrixot,[126] azaz rézbetűt vagy betűágyat csinál vele, a mibe egy harmadik mesterember a betűt önti s azután jön a könyvnyomtató. S egy ember még a metszésben sem lehet tökéletes. Példaképen fölemlítette azt is, hogy az ő apja szép német betűket tudott metszeni, de latin betűket nem, hogy ő maga szinte csak a romana és rotunda betűfajokat metszi szépen, cursiv betűi már kevésbbé sikerülnek.[127]

Midőn Misztótfalusi még ezután is ragaszkodott ahhoz, hogy ő tökéletes könyvnyomtató akar lenni: Blaeu azzal nyugtatta meg, hogy ő a követendő eljárást híven közli vele, de ne feledje, hogy a gyakorlat teszi az embert tökéletessé.[128]

Misztótfalusi Kis ekkor beállott a nyomtató műhelybe dolgozni. Különben nem ő volt az első magyar Blaeunál, az erdélyiek már előbb felküldtek egy Gávai nevű fiatal embert hozzá, hogy tanulja meg a mesterséget, de az másfélévi tanulás után sem ment semmire.[129]

Misztótfalusi Kisre várt a feladat, hogy ezt a nemzeti becsületen ejtett csorbát is kiköszörülje.

Serényen dologhoz látott s minden nyomdai munkában részt vett, a mi legjobb mód volt arra nézve, hogy mindent megtanuljon.

Nagy-Enyeden Misztótfalusi Kis arról álmodozott, hogy egyetemi előadásokat hallgat; később is, midőn engedett Horti és Pápai Páriz rábeszéléseinek, csak mint mellékfoglalkozásra gondolt a könyvnyomtatói ismeretek elsajátítására. A mint Blaeunál munkához fogott, csakhamar be kellett látnia, hogy e foglalkozás is egész embert kíván, hogy mindkét hívatásnak egyszerre nem felelhetne meg s be sem íratkozott az egyetemre. Arra is alig maradt ideje, hogy – talán a nyelv tanulása végett – olykor-olykor egy iskolába ellátogasson.[130]

Mily kedvvel és szorgalommal dolgozott a nyomdában s csakhamar minő nagy haladást tett a betűöntésben, arról elég bizonyság, hogy egy év sem telt el s már azzal dicsekedhetett, hogy közel százezer latin és héber betűt öntött, sőt annyira vitte, hogy mestere a maga matrixait is vele javíttatta ki.[131] Ekkor mondhatta róla, szorgalma és haladása elismeréseül, hogy egy belgát százezer forintért se tanított volna meg mindezekre, nehogy elvegye kenyerét, oly sokra haladván, mint Kis Miklós.[132]

Nyomdai elfoglaltsága közepette nem felejtkezett el hazai pártfogóiról és barátairól sem s ezek között állandóan levelezett Tofeussal és Pápai Párizzal.

Érdekes világot vet gondolkozására ez utóbbihoz írt levele,[133] melyben nemcsak helyzetét ismerteti meg legjobb barátjával, hanem jövőre vonatkozó terveit is föltárja előtte:

«Ajánlom – írja – tehetségem szerént való szolgálatomat és minden isteni áldással bövös, szerencsés bóldog uj esztendőt kivánok uram kegyelmednek. Im megfogadám, uram, én a kegyelmed tanácsát és mindeneket félre tévén, arra fordítám minden igyekezetemet, hogy készítsek magamból annak a hazának javára olyan embert, nemcsak a minémüt kegyelmed emleget s kíván vala, hanem több afféle haszonra valót. Minden okok felett melyek vélekedő elmémnek serpenyőjét erre a részre még le nem nyomhatták vala, praeponderála az, hogy eljövetelemkor tiszteletes püspök uram a biblia kinyomtatásának gondját reám bizá. A mely mintegy másfél esztendeig continue[134] Amsterdamban a typographiában való forgásomat kivánja, semmi időm énnékem az akadémiákban való lakásra s tanúlásra nem maradna. Azért nemcsak egyéb okok ab honesto et utili ductae,[135] hanem ez a necessario[136] engemet erre únszolván s kénszerítvén, colligálám[137] Istennek felőlem ez akaratját és az ő felsége nevében én a dologhoz hozzá fogék. Látom is Istennek tapasztalható kegyelmét rajtam és segítségét. Már az öntésben annyi cognitiót[138] vettem, hogy ha mindjárt haza mennék is, matrixok és eszközök lévén, akármi typusokkal boldogíthatnám azt a hazát, ugy mint ki már öntöttem itt közel százezer betüt, deákot s ‘sidót és nagyobb részént minden módon én készítettem el is, más senki hozzájok sem nyúlt. De mivel matrixoknak szerzésekre, a melyek kivántatnának ad typographiam bene instructam[139] és a melyek itt az én mesteremnél vagynak 6000 tallért érők, pénzt sohonnan nem várhatnék, azonban időmet s alkalmatosságomat s docilitásomat[140] is látom reá, már Isten segítségéből a metszéshez akarok fogni, a melyben is elegendő perfectiomat[141] reménlek addig hogy vészek, míg a biblia nyomtatásához kell kezdenünk, (mert még most hamar a’ nem lészen) akkor osztán vel nolens[142] a typographiának mind csinnyát binnyát kitanulhatom. Isten mindenképen jól igazgatja a dolgot, csak a haza légyen hozzám hű és végye maga nagy hasznára s ékesítésére igyekező alumnusának szolgálatját; ha megcsalatkozott Gávaitól, talám többet nyér én bennem: nem lett Isten tanácsa nélkül. Költségemben ugyan bizony sokban telik, mert a tanítómnak csak félesztendeig kétszáz forintot fizetek; azonkivül a szállás- s asztaltartásra sok mégyen, eszközökre is. Hazamenetelemkor kelletik, ha mit akarok, 150 tallér. Mely éntőlem bizony ki nem telhetik, de talám valami segítséggel lészen a haza e közönséges jóra való igyekezetemben. Avagy ha a sem lészen, kölcsön kérek itt pénzt s mégis véghezviszem, a mit elkezdettem. Tiszteletes püspök uramnak már két izben irtam mindezekről a dolgokról, kérem kegyelmedet, data occasione,[143] emelje kegyelmed is ott kerekemet. Köszöntse kegyelmed becsülettel én nevemben tiszt. Dési,[144] Eperjesi,[145] Kolosvári,[146] Bajtsi,[147] Dobolyi Bálint uramékat. Kérem Dési uramat, a Kun uramék igért beneficiumban[148] ha mit vájhatna meg, igyekezzék iziben rajta, mert ha ez dolgot felőlem megértik, semmit onnét nem remélhetek. Az ur Istennek gondjaviselése alá ajánlom, uram, kegyelmedet s minden dolgát.

«Amsterdámban 15-dik Januarii anno 1681. Kegyelmed együgyü jóakarója szolgál, ha él, M.- Tótfalusi Kis Miklós m. k.»

Pápai Páriz Ferencz, ekkor már nagyenyedi tanár, latin nyelven válaszolt e levélre s igyekezett bátorításával megtartani s tovább haladásra serkenteni Kist azon az úton, melyre rálépett.

Mint Szijgyártó Lukács Szenczi Molnár Albertnek, a midőn meghallotta, hogy könyvnyomdát szeretne alapítani,[149] ő is hazai és külföldi tudós könyvnyomtatók, mint Heltai Gáspár és Szenczi Kertész Ábrahám, továbbá Plantin, az Estiennek, Elzevirek, Janson és mestere példájával hozakodott elő, kik a tudomány terén is tündököltek. Biztatta, csak haladjon tovább ez úton s az egyetemi tanulás kedvéért le ne térjen valamikép róla. Ez nem lélekölő kézimunka, nem tompítja az elmét, nem árt sem bölcsészeti, sem theologiai ismereteinek. Megnyugtatta, hogy egy zsinaton a püspök is helyeselte vállalkozását. Azután áttér a Blaeu magasztalására. Szerencsés, úgymond, hogy olyan mesterre tett szert, mint a milyen a «nagy» Blaeu, szerencsés, hogy annak kegyét megnyerte; erőt és kitartást kiván neki s azt izeni, hogy ő, a kinek családja annyi díszes és hasznos művekkel látta el a keresztyén világot, az egyéb országok mellett eltörpülő Erdélyről se felejtkezzék el teljesen.[150]

E levél még inkább megerősítette Kis Miklóst elhatározásában.


20. AMSTERDAM.

III.



A biblia kiadásának szüksége. Az új kiadás terve. Kis a könyvnyomtatás megtanulására szenteli életét. Hazulról kapott értesülései. A szamos-újvári gyűlés határozatai a bibliakiadásról. A Tofeusnak adott megbízás. A Kisre vonatkozó tervek. Kis merész elhatározása. A kiadásra szánt összeg sorsa. Előkészületek. A hazai politikai viszonyok. Pataki levele Kishez. Kis elhatározza, hogy maga költségén nyomtatja ki a bibliát. Amsterdami életmódja. A biblia-correctio nehézségei. Kis eljárása. Correctorsegédei. A javításban követett elvei. Példák javításaira.

Fent láttuk, hogy a biblia kiadásának szükségét egyformán átlátták az irányadó férfiak, valamint azt is, hogy a kiadás módozataira nézve nem egyeztek meg. Úgy látszik, a kinyomtatás módját eleinte mellékesnek tartották, gondolatuk csupán a czélra volt függesztve.

Pápai Páriznak, midőn Kis Miklósnak az említett jó tanácsot adta, szemei előtt egy oly könyvnyomtató lebegett, a ki külföldön tökéletesen elsajátítja a könyvnyomtatói ismereteket s itthon érvényesíti tehetségét és tudományát; Tofeus és Horti pedig azt hitték, hogy Hollandiában kell keresni kiadót s Misztótfalusi Kis vállalkozását is úgy értelmezték s biztatásaiknak is az volt az értelme, hogy tanuljon meg annyit a nyomtatásból, illetve egyéb ahhoz tartozó szükséges ismeretekből, nyomdai javításból, betűöntésből stb., a mennyit tudnia kell, hogy a nyomtatásra felügyelhessen s a könyvnyomtatót ellenőrízhesse.

Misztótfalusi Kis is így gondolkozott eleinte.[151] De csakhamar átlátta, hogy e mesterség egész embert kiván, sőt egy ember, ha egészen reá szenteli is magát, alig lehet benne tökéletes s lassanként meggyőződött arról is, hogy megfontoltabb volt a Pápai Páriz tanácsa, mint a többieké, s azt tűzte maga elé életczélul, a mit az javasolt. Ily értelemben írt haza Tofeusnak és Pápai Páriznak is.[152] Eleinte félt, hogy mint theologust ezután majd nem veszik számba, de Pápai Páriz e tekintetben is megnyugtatta.

Midőn Tofeus értesült arról, hogy Kis Miklós egészen a könyvnyomtatásnak szenteli magát, azután pedig haza készül, örömmel vette azt tudomásul. Ez lehetett indítéka, hogy most már ő is azon gondolkodott, hogyan lehetne a bibliát itthon kinyomtatni.[153] Ez újabb tervét közölte a fejedelemmel és a főurakkal s azok mindnyájan helyeselték azt. Közösen megállapodtak abban, hogy betűket s papírt hozatnak külföldről s a kiadásra itthon rendeznek be nyomtató műhelyt. A tervezett új kiadás mintájául az 1645-iki amsterdami bibliát fogadták el s ezért akartak a külföldhöz fordulni, hogy betű, papír és a könyvalakja mind ahhoz hasonló legyen. A rendek és Apafi külön-külön megbízólevelet állítottak ki Tofeus részére, melyekben felhatalmazták, hogy a szükséges költségeket az egyház pénzéből fedezheti.

Az első 1681-ik év augusztus 20-án Szamos-Újváron kelt és így hangzik:

«Mi Erdélyországban lévő evangelicus reformatus tanács uri renden levő hivei, kegyelmes urunknak ö nagyságának vallásunkon levő ecclesiák, collegiumok s azokhoz tartozó jók curatori s esperestjei és valakiket ezen dolog illethet, ez ide alább megirt személyek, adjuk tudtára mindeneknek, az kiknek illik, ez mi leveleinknek rendiben, hogy mi kegyelmes urunknak ö nagyságának méltóságos tetszéséből s közönséges megegyező akaratbúl, Istennek ő felségének segitségével akarván kinyomtattatnunk a szent bibliát magyar nyelvünkön in octavo majori,[154] ugy a mint Belgiumban kinyomtatták volt, miden correctio nélkül, a nyomtatásban esett fogyatkozásokon kivül, a szent generalis ecclesia pénzébűl, kinek jobb móddal való végbevitelére ide hazánkba hozassunk mind betüket, mind papirosat s itt nyomtattassuk ki, közönségesen végeztük. Minthogy penig a szent ecclesiának erre az istenes munkára deputáltatott pénze tiszteletes Tofeus Mihály református erdélyi püspök uram keze alatt van s ö kegyelmének kell kiadni arra a szükségre kivántató minden költséget: assecuráljuk ö kegyelmét, mind magát, mind maradékát közönségesen e levelünk által, hogy valamennyi pénzt s egyéb szükséges jót költ arra a munkára tiszteletes Tofeus Mihály püspök uram, azt mindnyájan acceptáljuk, approbáljuk, hogy azért sem magának sem maradékának, ö kegyelmeknek semmi bántódása nem leszen; hozzá tévén azt is, hogy ha (kitől Isten oltalmazzon) erre a szükségre kivántató betüknek vásárlásában, meghozásában, vagy egyébképpen Istennek itéletéből származható szerencsétlenség miatt valami alkalmatlanság és kár esnék: arrúl sem Tofeus Mihály uramat, sem a generalis ecclesiát senki sem vádolja, nem keresi, mivel csak Isten adhat olyan nagy munkának boldog előmenetelt. Mely dolognak nagyobb erősségére s bizonságára és megirt tiszteletes Tofeus Mihály uramnak is mind magának mind maradékának jövendőbeli securitására adtuk és kezünk irásával s szokott pecsétünkkel megerősitett levelünket.»[155]

Ugyanez a tartalma az Apafi ugyanekkor s ugyanitt kelt meghatalmazásának is, azzal a különbséggel, hogy itt elmaradt a záradék, mely arról szól, hogy ha a betűvásárlásban s azok hazaszállításában vagy egyébként valami kár esnék, azért Tofeust senki felelősségre nem vonhatja.[156]

Kétségtelen, hogy midőn Tofeus e határozatokat hozatta, Misztótfalusi Kisre gondolt, nyomdai művezetőűl őt szemelte ki.[157] E szándékát egy levélben tudatta is vele.[158] Kis Miklós becsvágyát ez még inkább növelte s a belé vetett bizalom ezen újabb nyilvánulása kitartásra buzdította.

Lelkesedése pillanatában merész tervek születtek meg agyában, a melyek azért nem voltak pillanatnyi életűek: lelke gyermekeit ha megszülte, föl is nevelte; különben is természete volt, hogy törhetetlenül ragaszkodott pillanatszülte elhatározásaihoz. Ha bíztak benne, e bizalmat meg is akarta érdemelni, ha kitűntették, hálásnak akarta érte magát mutatni. Feltette magában, hogy nem csak megtanulja a betűmetszést, betűöntést és könyvnyomtatást, hanem maga által metszett és maga által öntött betűkkel maga kinyomtatja a Zsoltárokat és az Új-Testamentumot: hadd lássák, mennyire érti mesterségét.[159]


21. APAFI NÉVALÁÍRÁSA.[160]


Az alatt, míg Kis fejében ily tervek fogamzottak meg, a bibliakiadás ügye ismét tovább haladt egy lépéssel. Az erre szánt kétezerötszáz aranyat,[161] vagyis tízezer forintot, melyet Tofeus «az ország nagy szükségére» kölcsön adott, lassanként, sürgetésre visszakapta:[162] előbb ezer aranyat, majd 1682 nov. 28-ikán megismételt sürgetésre a még fentmaradt összeget.

A mint a pénz együtt volt, a következő évben Kolozsvárt egybegyűlt papok és főurak legelőbb is erről tanácskoztak.[163] Abban állapodtak meg, hogy levelet íratnak egy «tisztességes, tudós, buzgó» külföldi professornak, hogy értekezzék a könyvnyomtatókkal s tudja meg és tudósítsa őket, mennyibe kerülne a bibliának odakint való nyomtatása? Viszont más úton annak is járjanak utána, mennyi lenne a vám és harminczad, ha majd a nyomtatott példányokat haza akarják szállítani s azonkivül könyvnyomda felszereléshez szükséges eszközöket rendelnének meg? A külföldön nyomtatást is elhatározták, még mielőtt a tudós professor informátiója megérkezett volna. «Isten kegyelmét segítségül híván – így szól a határozat – mind a papyrosnak, mind a typusnak szépsége, mind az dolog hamarébb végbe menése kedvéért az biblia oda fel való nyomtatása és pénz oda felküldése legyen meg…»

Egyelőre correctorokról nem gondoskodnak. Követül, ki a levelet fölvigye s mindezekben eljárjon, Kolosvári István gyula-fehérvári tanárt jelölték ki. Kisünkről is megemlékeztek, róla is határoztak. «Tótfalusi uram – így szól a határozat – jöjjen haza s hozzon elegendő matrixokat és egyéb typographiához szükséges eszközöket magával.»[164]

Csakhogy mindezekről őt tudósítani elfelejtették, neki fogalma sem volt arról, mik történtek odahaza, a szállingózó hírekből pedig épen mást következtethetett.

Már Pápai Páriz levele is beszélt harczi tervekről, Apafi magyarországi hadjáratáról, melybe a szultán rendeletére kezd. Újabb levelek, Magyarországból és Erdélyből érkező tanulók mindinkább kedvezőtlen híreket hoztak a «fenforgó zenebonás állapotról», hogy a török nagyvezérnek negyven nap alatt tízezer aranyat kellett fizetni (1683), hogy az urak egymástól kértek kölcsön, csakhogy a pénzt előteremtsék stb.[165]

Ezenkivül olyan hírek is szállingóztak Amsterdamba, hogy a biblia nyomtatására szükséges összeget megsokalták s a huszonötszáz aranynak még csak nevétől is megírtóztak,[166] sőt Pataki István kolozsvári tanár, az ifjú Apafi nevelője, kinek nevével alább még gyakran fogunk találkozni, már azt is írta Kis Miklósnak, hogy a «biblia nyomtatása felől való tanács elbomlott» s e feladat megoldása ő reá fog még maradni.[167]

Majd csakhamar meghallotta, hogy a török Bécs ostrománál szégyent vallott (1683 szept. 12). Sőt azt rebesgették, hogy ott Apafi is elesett.[168] Mint az erdélyi hazafiak nagy része, a török hatalom aláhanyatlásával közeledni érezte ő is Erdély önállósága és vallásszabadsága romlását; képzeletében látta, mint hatol be a magyarországi vallásűldözés Erdély türelmes népe közé is, mint foglalja el az «orthodox» kálvinista vallás helyét a «pápistaság», mely a «keresztény» vallást onnan kiírtani régen szándékozott.[169] Mindezekből azt a tanulságot meritette, hogy örökre elmult az az idő, a mikor az egész ország érdeklődött e könyv kinyomtatása iránt s talán ilyen alkalom sem kinálkozik több, mint ez a mostani, hogy t. i. külföldön él egy olyan magyar, a ki teljesen érti e mesterséget s életét is szívesen ez ügynek szentelné. E képzelődés hatása alatt még merészebb elhatározás támadt lelkében. Félretette előbbi terveit a nyomdai mutatványokról, a Zsoltárról és Új-Testamentumról s eltökélte magát a biblia haladék nélkül való kinyomtatására.[170] Ez elhatározás annál könnyebb volt, mert ő is, épen úgy, mint előbb Szenczi Molnár, ezt tűzte ki életének kiváltképen való czéljául.[171]

Merész, szinte egy ember erejét felülhaladó munka, a milyenre sem azelőtt, sem azután nem vállalkozott még magyar ember! Misztótfalusi Kis jellemének sajátságos vonása e vállalkozás. Ő, mint maga is megvallotta, mindig olyan dologba szeretett fogni, a mi erőt felülhaladó, mintegy istenkisértés volt.[172]

Misztótfalusi Kis a három év alatt, a mióta Amsterdamban volt, megtanulta a betűmetszést, matrix-készítést, betűöntést és nyomtatást, de ha ezeket jól értette is: sok akadálya volt még a nyomtatásnak. Szükséges szerszámai megvoltak ugyan, azokat még Blaeu megvétette vele, de nem volt pénze a sok és drága anyagra, melyek a metszéshez és öntéshez kellettek; nem volt papír, nem volt sajtója stb.

De ez sem rettentette el. Elhatározta, hogy munkát vállal, pénzért dolgozik másoknak s megtakarított pénzét a bibliába fekteti.

Hogy czélját elérje, nélkülözésre is hajlandó volt. Maga beszéli, hogy azt is sajnálta és kárnak tartotta, a mit kenyérre kellett költenie. Sokszor úgy kiadta minden pénzét, hogy kenyérvételre egy polturája sem maradt,[173] a legolcsóbb eledellel élt, néha egész hónapon át nem ivott bort s olyan takarékos volt, a milyent csak képzelni lehet, hogy véghezvigye, a mit elkezdett.[174] Volt benne olyan vonás, mely a vértanuk elszántságára emlékeztet, azok szájába illettek volna e szavai is: «Hozzá fogok én, egy szegény legény lévén és megmutatom, hogy egy szegény legénynek szíves devotiója többet tészen, mint egy országnak immel-ámmal való igyekezeti és hogy az Isten gyakran alávaló és semminek alított eszközök által tapasztalhatóképen való segítségével viszi véghez az ő dicsőségét.»[175]

Elszántsága lassanként mind közelebb vitte czélja felé. Előbb betűi készültek el, majd papírt vásárolt s azután egy könyvnyomtatótól sajtót bérelt ki.[176] De még mindig voltak a nyomtatás megkezdésének nagy akadályai.

Nincsen könyv, melyet annyi ember olvasott volna, mint a bibliát, melynek szövegépsége annyira fontos lett volna, vagy hibái annyi félreértést szülhettek volna és mégis, mintha a végzet üldözte volna, ebbe kerültek bele a legbotrányosabb sajtóhibák. V. Sixtus pápa 1590. Rómában saját felügyelete alatt kinyomatta a Vulgatát s a mű végén egy bullában közzé tette, hogy kiközösít mindenkit, a ki bármit változtatna a szövegen. E kiadás, a mint csakhamar kiderült, annyira telve volt hibákkal, hogy maga a pápa jónak látta eltüntetni a könyvpiaczról.[177]

A Károli Gáspár-féle bibliafordításban is volt elég hiba. Elaggott ember volt a fordító s nem tudott jól magyarul a nyomtató; a későbbi kiadók, mint Szenczi Molnár, sokat kitisztítottak belőle, de sokat benne felejtettek és azok számát újakkal is tetemesen szaporították.

Misztótfalusi Kis Miklósnak eleinte az volt a czélja, a mi Tofeusnak, t. i. hogy a Károli Gáspár fordítását nyomtatja ki, úgy a mint azt Janson kiadta, nem javítva rajta semmit, csupán a nyomdai hibákat.[178] Ezt eleinte annyira természetesnek tartotta, hogy, mint mondja, kardot vonni kész lett volna érette s a világért el nem távozott volna tőle semmiben.[179]

De idővel más meggyőződésre jutott. Midőn, még első terve szerint, az Új-Testamentum kiadására készült s végig javította e czélra a Janson-féle kiadást, összehasonlítva az eredeti szöveggel, a belga és más fordításokkal: akkor látta, hogy itt nem csak sajtóhibák vannak nagy számmal, hanem azonkivül igen sok szó, sőt egész versek kimaradtak; hogy sok helyen hibás a fordítás és nem következetes az orthographia stb. Belátta, hogy ha tökéletes munkát akar végezni, az egész bibliát újra át kell nézni. Jó lelkiismerettel – úgymond, – nem hagyhatta benne a felfedezett hibákat s ha nem javította volna ki az idő folytán becsúszott «vétkeket», úgy tünt volna föl, mintha megvesztegetné annak szövegét.[180]

Az összevetésre és javításra a maga tudományát és idejét nem tartotta elégségesnek, hanem segédeket keresett. Az utrechti egyetemen ez időben számos magyar tanuló tanult, kik ott mintegy kis magyar coloniát alkottak.[181] Hogy e végett Utrechthez fordult, arra más oka is volt. Ezen egyetemen a Coccejus-ellenes Voetius szelleme uralkodott. Maga Kis Miklós ugyan Coccejus követője volt, de Tofeus püspökre és Teleki Mihályra tekintettel nem tartotta czélszerűnek e theologiai iskola elveit alkalmazni a bibliajavításnál: attól is félt, hogy így több újítás lesz benne s e miatt majd nem fogadják el az egyházak.[182] Félt a Coccejanismus hirétől s visszaemlékezvén a Csernátoni-Dési-féle perre, félelme nem is volt alaptalan. Ő maga Coccejus-párti, segédei Voetius követői, tehát egymást kölcsönösen ellenőrízték: «ő kegyelmek én tőlem mintegy tartogatván – úgymond és én is ő kegyelmektől, úgy inkább maradhatott valóságában a munka.»[183]

A javításban különösen két deák, Csécsi János, később sárospataki tanár s mestere helyesírási elveinek ott is lelkes követője s Kaposi Sámuel, később gyula-fejérvári tanár, jeles hebraista,[184] voltak hathatós támogatói. Ő reájuk bízta Kis az összehasonlítást, fölhatalmazva őket, hogy ha munka közben oly nehézségek merülnének föl, melyekkel megküzdeni nem képesek, kérdezzék meg többi tanulótársaikat s ha ezekkel együtt sem tudnának eligazodni, forduljanak tanácsért tanáraikhoz.[185] Azon szempontokat, a melyekre az összevetésnél figyelniök kelle, a következő hét pontba foglalta össze:[186]

Az első pont a sajtóhibákról és helyesírásról szólt: ez utóbbira vonatkozó szabályokat Misztótfalusi Kis részint a régibb magyar nyelvtanokból vette, részint saját megfigyelése alapján írta.

A «valóságos hibákra» nézve következő utasításai voltak 1. Az egyes bibliai könyvek és fejezetek tartalmát rövidítsék. 2. A Janson kiadásában latinul idézett egyező helyeket fordítsák magyarra, hogy a nép, a nők, sőt gyermekek is értsék.[187] 3. Nézzék meg, hogy az útalás helyes-e? 4. Hogy a szövegből kimaradt szavakat, a milyenek roppant nagy számmal voltak, az eredetivel összevetve, vegyék föl újra. 5. Az egészen kimaradt, vagy nem a helyén álló, helytelenül összekötött vagy elválasztott verseket állítsák helyre. 6. Az eredetiből hiányzó s a fordításban magyarázatul álló szókat jelöljék meg, hogy azokat cursiv betükkel szedhesse.

Az eredeti szövegen kivül figyelmükbe ajánlotta a Tremelius latin fordítását, melyet Károli Gáspár is használt; a belga és angol fordítást s a kiválóbb szövegkritikai műveket.


22. MISZTÓTFALUSI KIS BIBLIÁJÁNAK CZÍMLAPJA.

Mint a később általa kiadott hibajegyzékből látjuk,[188] rengeteg sok kisebb és nagyobb hibákat fedeztek föl: alig volt a bibliának olyan fejezete, melyben ne javítottak, sőt csak egy-két javítást tettek volna; nemcsak egyes szavak s rövid mellékmondatok, hanem egész hosszú versek elmaradtak elnézés, gondatlanság s felületesség miatt és számos egyéb hibákra is bukkantak. Pl. egy helyen hatszáz helyett hatszázezer állott, másutt menye helyett nénje, látta helyett hallotta s több efféle. A Kis Miklós éles szeme észrevette a szükségtelen szószaporítást is s kitörölte az ilyeneket: kőfalrakó kőmívesek, kövér hizlalt, álnok csalárd: «Ha ezt szokásba kezdjük venni – jegyzi meg, hogy a mely szentírás szavainak külömb-külömbféle fordítási lehetnek, azokat mind feljegyezzük, micsoda bibliánk lészen, mert néhol három, néhol négy vagy öt- és hatféle fordítását is találja az ember a külömb-külömb verssoroknál azon szóknak vagy sententiáknak»[189]; megrótta a következetlenséget is, hogy egy ugyanazon szót egy helyen komorniknak, másutt szolgának fordította Károli s úgy javította ki, hogy mindkét helyen udvari szolgát tett helyette: «Olyanok lehettek ezek – úgymond egy később kiadott védíratában – mint az erdélyi udvar bejárói; a komornik,[190] mely a «camerarius»-tól származik, mai kincstartói jelentésében nagyon díszesen hangzik s nem volna helyén».[191]

És ezeken kivül még számtalan hibákat sorol föl, melyeket hosszú volna itt ismételni.

Egyik művében azt mondja, hogy a javítás annyiba került neki, mint a nyomtatás költségének negyed része, elhinnők neki, ha az mondaná is, hogy a javítással járó vesződség és fáradság meghaladta a nyomtatásét.[192]

E javítási munkálatok foglalták el Kisünket az 1683 év őszén és telén s oly szorgalmasan dolgoztak, ő és segédei, hogy a következő évben már a nyomtatáshoz is hozzá lehetett fogni.

Lassankint ez alatt haza is szállingóztak hirek vállalkozásáról, talán nagyítva, talán elferdítéssel adva elő a tényállást.

IV.



Az egyház eljárása a bibliai szöveg megrontóival szemben. Bibliajavítók. Estienne Henrik és a Sorbonne. A hollandi biblia revisiója. Hírek Kis javításairól. Az otthoni ingerültség. Kolozsvári István tanár küldetése. Tájékozatlansága. Kis levele Teleki Mihályhoz. Megmagyarázza javításait. Levelének hatása. Kolozsvári Berlinben. Haza írt levelei. Hollandiai útja. Kis pártfogói. Dési közbenjárása Telekinél. Nézetei a bibliajavításról. Kolozsvári Amsterdamban. Le akarja beszélni Kist a nyomtatás folytatásáról. Az amsterdami consistorium elé idézteti. Pervesztes lesz. Kis befejezi a biblia nyomtatását. Levelei Telekihez és Patakihoz. Uj-Testamentum és Zsoltárkiadása.

A hagyományos egyházi tan Istentől ihletett könyvnek nyilvánította a bibliát, a szentség varázsával vonta be betűit s az egyház képviselői féltékeny gonddal vigyáztak azokra. Volt ok reá: a középkorban nagy villongások és szakadások támadtak egyetlen betűje miatt.

A könyvnyomtatás elterjedésével még nehezebben ment az ellenőrzés, mint a középkorban, mivel a sajtó épen e művet ontotta a piaczra legbőségesebben s az egyház eleinte csak utólag sujthatott végig vasvesszejével azokon, kik nagyon hibás szöveget adtak ki. Ezt megtenni nem is mulasztotta el. Nyilvános megseprőzés és örökös fegyház lett azon német nő büntetése, a ki a nőnem uralmát szentesíteni akarván, éjjel férje nyomdájába lopózott s az Éva végzetét magában foglaló szavakat: «Er soll dein Herr sein» így javította ki: «Er soll dein Narr sein.»[193] Királyi rendelet tiltotta el a Londonban 1634-ben nyomtatott biblia árúsítását, melyben a 14. zsoltár így kezdődött:

«A bolond így szól az ő szívében: van Isten»;[194] elkobozták a biblia 1700-iki hallei kiadását, melyben a tíz parancsból egy helyen elmaradt a tiltó szócska[195] stb. Nálunk is elkobozták s «borstakaróul használták föl» a bártfai bibliát, melyet állítólag a lutheránusok megvesztegettek[196] s lefoglalták a Komáromi-Csipkés-féle bibliákat, mert e fordításban egy helyen «nevében» helyett «nevére» állott, stb.[197]

Akkor sem ismertek kiméletet, ha a változtatás a szövegkritika elveinek megfelelően tisztán tudományos szempontból történt. Példa erre az Estienne (Stephanus) Róbert esete. Húsz éves korában kinyomtatta az Új-Testamentumot latin nyelven, gondosan kijavítva a hibákat, melyekkel a korábbi pontatlan kiadások tele voltak. Vállalkozását a Sorbonne nyiltan elitélte. Mindez nem rettentette azért vissza, hasonlókép adta ki a görög és a héber bibliát. Sikeres müködéséért ugyan I. Ferencz franczia király a latin, héber és görög nyelvű művek királyi nyomtatójává nevezte ki, de a Sorbonne újra ellene támadt, zaklatásaitól és üldözéseitől a királyi kegy sem tudta megvédni, utoljára is kénytelen volt elhagyni szülőföldét és virágzó üzletét s Genfbe költözött, a hol zavartalanul dolgozhatott.[198]

A féltékeny gond tekintetében, melylyel a biblia szövege fölött őrködtek, alig volt különbség protestáns és katholikus között.

Az egyház által elfogadott s a használat által szentesített fordításon egyes embernek, kivált könyvnyomtatónak változtatni, szöveghamisítás, sőt szentségtörés számba ment volna. Nem zárták ki a javítás lehetőségét, de mikor a szöveget javítás végett át akarták vizsgálni, zsinatot hívtak össze s szaktudósokat bíztak meg a revisióval és javítással. Igy tettek a belga fordítással is a dordrechti zsinaton és ott – mint Misztótfalusi Kis mondja – úgy megtisztították minden vétektől, hogy azután mintegy canonizálhatták volna.[199] Leusden János, Utrechtben a héber nyelv tanára, e módszert Kis Miklósnak is több ízben ajánlotta. De ő úgy gondolkozott, hogy egy ilyen vagy kisebbszerű zsinatot is a háborús idők miatt alig lehetne összehívni; egyelőre most megérik az ő kiadásával, ez a szükségen egyidőre segíteni fog s midőn haza megy, akkor a szakköröknek figyelmébe fogja ajánlani Leusden tanácsát.[200]


UTRECHT.
Hollandi eredeti metszet után.[201]


E szigorú protestáns felfogás mellett nem csoda tehát, ha otthon nagyon megütköztek rajta, a mint meghallották, hogy a Kis az egész bibliát végig javítgatja. Még alig mult nehány éve,[202] hogy nagynehezen elsímíthatták a nagyenyedi Coccejus-párti tanárok nagy port vert perét s ime a Coccejanismus megint kisértett: mert önként felmerült a gyanu, hogy a volt nagy-enyedi deák hű maradt mestereihez. A gyanút az is megerősíteni látszott, hogy maga Kis Miklós, a ki eddig elég sűrűen írta haza leveleit, egyszerre csak elhallgatott s vállalkozásáról és további szándékáról egy sorral sem értesítette jóakaróit.[203] Az ingerült hangulatot az idő, a körülmények, a felmerült gyanú, a bizonytalanság annyira nevelte, hogy Teleki olyan kifakadást tett, mint egykor Rákóczi, a mikor az Apáczai Cséri újításait meghallotta: «Méltó volna annak a tengerbe vettetni.»[204]


KAPOSI SÁMUEL NÉVALÁÍRÁSA.[205]


Egyszerre elejtették Misztótfalusi Kist. Csudálatos, attól sem vonakodnak többé, hogy most a biblia kiadására szánt kétezerötszáz aranyat végre rendeltetésére fordítsák. Felindulásukban mindent megpróbáltak, hogy azt most mentül előbb kinyomtassák. Még az örményeket is felszólították, hogy öntsenek betűket e czélra.[206] Midőn e kisérlet sikertelen maradt, sürgősen megbizták Kolosvári Istvánt, az épen Berlinbe követségbe menni készülő gyula-fehérvári tanárt,[207] hogy ejtse útjába Hollandiát s ott a bibliának mindenáron keressen kiadót. Misztótfalusi Kisnek neve sem volt többé.

Ez idő alatt pedig ő és segédei szorgalmasan dolgoztak. Végig javították az egész bibliát, úgy hogy már 1684-ben hozzá kezdhetett a nyomtatáshoz.

Kolosvári István igyekezett híven eljárni küldetésében. Elment Berlinbe Frigyes Vilmos brandenburgi választófejedelemhez s megkérte, legyen közbenjáró Lipótnál, hogy Erdélyt hagyja meg önállóságában és vallásszabadságában, valamint a protestáns államoknál, hogy azok, e végett szintén vessék közbe magukat.[208] Az alatt, míg itt hónapokon keresztül időzött, Köleséri Sámuel tanulótól meghallotta, hogy Misztótfalusi Kis nemcsak hozzá fogott a biblia nyomtatásához, hanem már jó előre is haladott benne, elvégezve az Ó-Testamentumnak egy harmadát, a Sámuel második könyvéig;[209] ugyancsak tőle értesült, hogy a kósza hír csakugyan nem volt egészen alaptalan, Misztótfalusi Kis a bibliának szövegén is változtatott.[210] Sőt egy más dolog felől is hallott,[211] bizonyára szintén Köleséritől, kinek atyja egykor debreczeni pap volt, hogy t. i. a Komáromi Csipkés György bibliafordítása is elkészült s már meg is rendelték hozzá a díszes czímlapot.[212]

Kolosvári nem tudta mitevő legyen. Érezte, hogy most fődolog a sietés lenne, de magától nem mert semmihez sem fogni, pedig e közben már a nyomtatásra szánt kétezerötszáz aranyat is útnak indították Hollandiába a szebeni görög bíró közvetítésével.[213] Levelet írt Apafinak, Telekinek, Tofeusnak, Désinek, Vajda László postamesternek[214] és másoknak, a kikről föltette, hogy ez ügy iránt érdeklődnek s utasítást és tanácsot kért, hogy ezeket tudva, mit csináljon? Míg levelére válasz nem érkezik, addig ki se akart mozdulni Berlinből. Hónapok teltek el várakozás közepette, az 1685. év is beköszöntött, de a válasz még mindig késett.

Misztótfalusi Kis, kinek otthon azért még maradtak jóakarói, ez idő alatt értesült az ingerültségről, mely ellene kitört, az egyházvezetők bibliakiadási tervéről s igyekezett kiengesztelni ellenségeit s jóvá tenni a dolgot, ha még lehetséges. Egy hosszú levelet írt Telekihez, Tofeushoz és mindazokhoz intézve, a kiknek a benne «megírt dolgokat szemek és elméjek eleibe tenni illik és tetszik» s ebben részletesen elmondta, hogy mi indította őt vállalkozására. Első sorban a haza szorongatott állapota.


24. TOFEUS MIHÁLY NÉVALÁÍRÁSA.[215]


– «Mihelyt – úgymond – Isten megszégyenítette Bécs alatt a török hatalmasságot, mindjárt ötlött nékem szívembe e szándékom és hova tovább minél nagyobb veszedelmét s elnyomattatását hallottam annak a nemzetnek s egyszersmind romlását a mi nyomorult hazánknak, annál inkább engem e devotióban megerősített, hogy kész legyek azt, a mit ő felségétől az én bujdosásomnak földében áldásul vettem és annakfelette minden fáradságomat és munkámat időmmel együtt arra fordítani, hogy édes nemzetemnek ily nagy periclitatiójában[216] az én hivatalom szerént valamit használhassak. Hogy kardot kössek föl hazám mellett, úgy, hogy azzal valamit használhassak, az én tehetségemben nem volt, a mit az én tehetségembe helyheztettnek lenni láttam, ahoz az eszközhez, ahoz a fegyverhez nyulhattam keresztény vallásomnak tutálására…»

Majd bocsánatot kér, hogy előre nem értesítette pártfogóit szándékáról, de ezt azért nem tehette, mert az útat Erdély felé mindenütt ellenség zárta el s e miatt fel sem merte erre szólítani azokat, a kiktől levelet küldhetett volna. Attól félt, hogy megneheztelnek reá, mivel e megbízás könnyen gyanuba hozhatta és bajba keverhette volna őket. Inkább megvárta, míg a Teleki Mihály költségén külföldöm tanuló ifjak hazatérnek, de ez alatt megtartották a «szent gyűlést», mely az őt mellőző határozatot hozta s a nyomtatást sürgősen elrendelte. Nem tudja, mit szóljon erre.

«Én egyfelől örülök, – írja – másfelől magamban háborgok, hogy a dolgok így vagynak. Örülök azon és áldom az Urat, a mennynek Istenét, hogy szegény hazánkat még olyan állapotban meghagyta minden mi vélekedésünk felett, hogy e jóra nem csak elméjét vethetné, hanem de facto[217] kezdésében is megindulhatna; más részint nem lehet, hogy ne törődjem azon, hogy vagy mi nem tudtuk a kegyelmetek állapotját s szándékát, vagy kegyelmetek a miénket: mert vagy mi nem kezdettük volna, vagy talán kegyelmetek is másként disponált volna…»


25. APAFI MIHÁLY.[218]


De ha már a dolog így van, egy közvetítő módot ajánl. Tegyenek le most egy időre egy új kiadás tervéről, az ő kiadása segít a közszükségen s ha hazamegy, szívesen rendelkezésük alá adja tudományát, mesterségét s akkor miként Amsterdámban Schlipperné és Athias nyomtatták az anglikán bibliát, ő is kinyomtatja a zsinat által jóváhagyott bibliafordítást. Addig pedig már csak azért se háborgassák, mert mire Kolosvári István felérkezik s hozzá fog a betűöntetéshez és a nyomtatáshoz, akkorára ő el is készül bibliájával. Marad még azért nekik is elég teendő. Az ő műve «fölöstököm», hátra lesz még a «derék ebéd». Egyszersmind figyelmeztetésül arra is utal, mennyi mindent kellene tenni s hogy mind e teendőknek kész örömmel kivánja ő becsületét, hírét, nevét, jövedelmét szentelni. Szégyen, hogy a magyar nemzet még mindig külföldre szorul, ha egy könyvet ki akar nyomtatni; sok költségbe is kerül, még sem olyan hibátlan, mintha otthon nyomtatnák, nem is lehet akkor nyomtatni, a mikor szeretnék. Míg ha úgy, a mint ő ajánlja, az egyház felügyelete alatt átnézik az egész bibliát, azt azután annyiszor kiadhatják otthon, a hányszor akarják. Mert fődolog a bőség és a mi ezzel szorosan összefügg: az olcsóság. Ha tízezer példányban nyomtatják is ki, még az is kevés, úgy kellene tenni, mint az említett anglikán bibliával, melyet csak Amsterdamban közel ötvenezer példányban nyomattak, pedig azonkivül Angolországban is állandóan nyomtatják. Még is mind elkél. Ekkor olcsóság dolgában is legalább annyit el lehetne érni, hogy a mennyiért most egy zsoltárt adnak, annyi pénzért egy bibliát is lehessen venni. Egy latin vagy belga biblia ára ujonnan egy tallér, de Hollandiában bővebben van a pénz s ott könnyebben kiadhatnak egy tallért, mint nálunk tíz vagy tizenkét polturát.

Majd eszébe jut, hogy nemzete mily sok tekintetben el van még maradva, hány ember nem tud írni és olvasni. Majd meg azért kér bocsánatot, hogy betűi még nem tökéletesek, de ennek oka részint az, hogy a matrixokat akkor csinálta, mikor a mesterséget tanulta, részint az, hogy mentül hamarább a nyomtatáshoz akarván fogni, segédeket fogadott, a kik nem értettek hozzá. «De – teszi hozzá önérzettel – ha Isten engemet megtart, én ezután olyakat készíthetek, hogy Európában akárhol számot tesznek és ha jó papirosunk lészen, talán a nyomtatásba is aemulálhatunk a belgákkal.»

Itt nyilvánul először az az önérzet, mely munkássága későbbi folyamán mindinkább erősödött, melyet a siker és elismerés növelt nagyra; melyet később sem gáncs, sem kicsinylés nem ingathatott meg, mert tehetség, hivatás, munkakedv és szorgalom volt a szilárd alapja.


26. TELEKI MIHÁLY NÉVALÁÍRÁSA.[219]


Majd azon látszat ellen védekezik, hogy «alávaló szegény legény» létére tanácsokat osztogat. Csupán azért mondta mindezt el, mert azt hiszi, hogy ha ezt előbb tudták volna, nem hoztak volna határozatot az ő mellőzésére s most azután mindent tudva, meg fogják azt változtatni. Nem osztogat tanácsot, bár nem lenne szégyen, ha ilyen dolgokhoz jobban értene, mint a kik a határozatot hozták. «Egy egész ország népe is – írja – egybegyülve is, nehezen csinálna egy-egy kristály ivegpohárt, ha közöttök senki a mesterséget nem tudná; de ugyan nem derék ember a felől az iveggyártó vagy öntő azzal, hogy ország népénél többet tehet ez aránt; amazok sem tarthatják kisebbségnek. A tővel drágalátos ruházatokat varranak s mégis olcsó a tő.» Ezután kéri, hogy a reá nézve sérelmes határozatot vonják vissza. «Nincs országunkban a persiai király törvénye.» Az egyház hitbeli dolgokban is tévedhet, hát még az ilyenekben. Ha Kolosvári útaztatása sokba került, ő azt is szívesen megtéríti. Ne hirtelenkedjék el a dolgot s haragból ne határozzanak el semmit. «A nagy Istenre, – folytatja tovább – kegyelmetek kegyességére, nemzetünkhöz s vallásunkhoz való szeretetire kérem mégis kegyelmeteket, ne statuáljon valahogy valamit ember indulatból, az én romlásomra s jó igyekezetimnek meggátolására valót; hagyja inkább élni a tyúkot, mely aranyat tojhatik…»

Ezután tér át Misztótfalusi Kis levélírásának tulajdonképeni czéljára, t. i. hogy meggyőzze Telekit, Tofeust és a többi befolyásos embereket arról, hogy javításai mind szükségesek voltak. E végett egy csomó különböző példát hoz föl a hibákból. A mi javításait illeti, hivatkozik erre nézve jó lelkiismeretére, az igazság székire, sőt az egész világnak kész lenne számot adni róluk. Sőt azt sem bánja, ha Kolosvári Amsterdamba jön s az ő felügyelete alatt folytatják tovább a nyomtatást, neki még nyereség lenne, ha valaki a terhet megosztaná vele. Végül mintegy a Kolosvári elrettentésére elsorolja a Janson-féle bibliában lévő hibákat s leírja, mennyi munka van a szövegnek sajtó alá készítésével. Közel háromezerre megy a szövegből kihagyott szók száma, másik háromezer lenne azok száma, melyek a szövegben magyarázatul állanak, tehát más betüfajjal jelölendők. «Kolosvári uram ha felérkezik – teszi utána – s elszemléli a mi munkánkat, a Jansonius bibliának miáltalunk kifedeztetett vétkes voltát és ellátja, miben álljon ez a correctiobeli munka, elszörnyűködik és minden bizonynyal elhiszem, olyan perplexitásba[220] hozza magát, hogy azt se tudja, mit cselekedjék.» Ha pedig a hibákat ki akarja javítani, akkor arra az útra lép, melyet ők már megtettek: összeveti az eredetivel, fordításokkal, megnézi a szövegkritikai és magyarázó műveket, – szóval nem egy embernek való munka az. Ő tudja azt legjobban, mint a ki tapasztalásból beszél.

Érdekes, hogy Kis Miklós e hosszú levelében egy szóval se említi a Coccejanismust, a mivel pedig a kósza hír alighanem gyanúsította, de elég óvatos volt és elhallgatta: két élű tőr volt ez, melyet vonakodott kihúzni hüvelyéből, hogy bármelyik párt szívébe döfje. Óvatosságát a körülmények igazolták a Voetius-párti Teleki és Tofeus mellett, sokat köszönhetett a Coccejanus Dési Mártonnak is.

E hosszú és tartalmas levélnek nem maradt el a kivánt hatása.[221] Az ingerültség lecsillapodott, a hangulat megváltozott. Teleki is «megjuhászott»[222] s ellenségéből pártfogója lett.[223] Csak a postai közlekedés lassúsága okozta, hogy azért sem Misztótfalusi Kis, sem Kolosvári hónapokon át nem tudott semmi bizonyost. Ez nem akart addig Berlinből kimozdulni, míg hazulról további utasítást nem kap s még a következő év elején is csak a sürgetésnél volt. Úgy látszik azonban, hogy neki is fülébe ment, hogy a Misztótfalusi Kis javításai legalább részben szükségesek voltak, mert most, már haza küldött leveleiben ő is azt sürgette, hogy hamarosan javítsák ki a bibliát s küldjék fel neki, hadd fogjon hozzá a nyomtatáshoz. Ha Debreczenben és Amsterdamban egyaránt javított bibliát nyomtatnak, ő is azt ajánlja, hogy ejtsék el a változatlan kiadás tervét. Van elég tudós ember Erdélyben, oszszák ki közöttük a munkát, hadd nézzék át s hadd javítsák, a hol nagyon szükséges. Ugyanazon levélben még egyszer visszatér e tárgyra.

Várja mindenekelőtt – úgymond – a választ a biblia felől, ha csakugyan a mint megindult, hozzá fogjon-e nyomtatásához, nem gondolván vele, hogy Kis Miklós is ugyanakkor már nyomtatja, vagy pedig várja meg, míg a javított biblia vagy legalább egy része felérkezik? Megírja azt is, hogy a javítást hogy csinálják. Ne írják le az egész bibliát újra, hanem csak azokat a helyeket, a melyekben javítottak.[224]

Egy másik levélben szembe állítja a magánvállalkozók bibliáját a tervezett hivatalos kiadással s azzal igyekszik megbizóit a fordítás javítására rávenni, hogy szégyen lenne, ha ez hibásabb lenne, mint a magánemberek bibliája. Mikor levelét befejezte, még egyszer az utóiratban újra felemlíti: «Mégis, uram, kérem kegyelmedet irásomnak végin is alázatosan, ha az én biblia felől való leveleimre még a válasz nincs útban; vagy azok a levelek kézhez nem találtak menni, írjon nekem valami úton-módon per postam, mit cselekedjem és még mi után várakozzam».[225]

Ekkor már februárra járt az idő: a választ nem győzte tovább várni s útra kelt Hollandia felé.

Ez alatt Misztótfalusi Kis jóakarói sem pihentek. Most már ők is tudták, hogy miben áll a dolog, fogalmuk volt Kis változtatásai természetéről, sőt Kolosvári levele is fegyver volt kezükben. Ha ez is javított bibliát akar s nem egyszerű utánnyomást, akkor csakugyan kár volna Misztótfalusi Kis munkáját akadályozni, vagy újabb nyomtatásba kezdeni. Ehhez járult az is, hogy Kolosvári[226] is a Coccejuspárti Dési Mártont ajánlotta bibliajavítónak. Így aztán lassanként a Kis Miklós pártfogói kerekedtek felül.

Különösen Dési, a kit Kolosvári a maga hivének gondolt, kit a bibliajavítás felvállalására levélben is felszólított, buzgólkodott nagyon, hogy ez ügyben Kis Miklós javára döntsenek.

Mihelyt a Kolosvári levelét megkapta, levelet írt Telekinek.

Ez nem sokkal azután történt, mikor az a Misztótfalusi Kis levelét már megkapta s ha még mindig lett volna lelkében valami kétség vagy habozás, a Dési levele eloszlatta azt.

E levél egy részét annak bizonyítása foglalja el, hogy a bibliafordítás javításán nincs miért megütközni. «Jó és szent dolog – írja – és szükséges a fordításnak jobbítása az ecclesiában, az Isten ismeretinek nevekedéséhez képest mindenkor. Azzal nem más bibliánk lenne, hanem csak inkább-inkább közelítenőnk az eredet szerént való nyelvhez, melyhez soha talán e világon eléggé nem épülünk, hogy azt mondhatnók: nem kell soha jobb fordítás ennél. Oly távol van pedig, hogy a fordításban való különbségben meg kellene a gyengéknek ütközni, hogy inkább az hitekben való megerősödésekre szolgál, a mikor minden fordításban azon egy hitnek a fundamentomát látják és olvassák, ha egyéb dolgokban különböznek is, vagy tétováznak a fordítók… A mi nyelvünkön is egy néhány fordításink vagynak, melyek egymástól mind különböznek, sok helyekben úgy van minden nyelvekben, de ugyanegy a biblia.»


27. DÉSI MÁRTON NÉVALÁÍRÁSA.[227]


Levele végén megemlíti, hogy nem látja át, miért ne lehetne Kolosvárit Misztótfalusi Kissel megegyeztetni s ha ez utóbbi jól munkálkodott, mi szükség van arra, hogy Kolosvári ujra előlkezdje s hasztalan fecsérelje az időt, munkát és költséget. Legegyszerűbb lenne Misztótfalusi Kisnek írni, hogy küldjön mutatványt az ő nyomtatott bibliájából s annak alapján saját szemükkel meggyőződhetnek javításai természetéről. Hozzá teszi, hogy ez a püspök, a nagy-enyedi pap és mások véleménye is.[228]

A püspök egy levelében azt írta Telekinek, hogy nélküle ez ügyben semmit nem tesz, viszont Teleki előtt meg a püspök véleménye döntött s így az egyház két vezető embere megnyugodott abban, hogy Misztótfalusi Kist munkájában nem háborgatják.

Csakhogy nem nagyon siettek a válaszszal. Kolosvári már a Désihez írt levelében említette, hogy ha nem kap választ, az első utasításhoz tartja magát. Február elején csakugyan felkészült az útra, megírva czimét, hová küldjék utána a levelet. Egyszersmind azt is kérte, hogy írjanak hazulról ez ügyben az amsterdami református egyházi tanácsnak is.

Amsterdamba csakugyan megérkezett s itt első dolga volt Misztótfalusi Kis Miklóst fölkeresni s ha lehet, a munka folytatásáról lebeszélni. De Kis már ekkor a nyomtatás vége felé járt s egy csepp hajlandóságot sem mutatott annak félbeszakítására.


28. KOLOSVÁRI ISTVÁN NÉVALÁÍRÁSA.


Ekkor megpróbálta segédeit, a nyomdai javításban segédkező egyetemi tanulókat elvonni tőle. Ezek előtt az erdélyi református egyház vagy Erdélyország küldöttének – mert ezt folyvást hangoztatta Kolosvári – nagy tekintélye volt. Mindannyi Erdélyben szeretett volna pap vagy tanár lenni s nem lett volna tanácsos Teleki pártfogoltját[229] ellenségükké tenni: nemcsak elállottak volna tehát, de ők is ajánlották Kisnek, hogy hagyja abba a nyomtatást. A két főcorrector is azt mondta: «Engedni kell a kényszerűségnek». De nem jól ismerték mesterük jellemét. Kis arra a bibliai jelenetre emlékeztette segédeit, mikor Pál apostolt sírva kérték a keresztyének, hogy ne menjen Jeruzsálembe, mert ott bilincs vár reá s egy bibliai idézettel hallgattatta el őket: «Mit míveltek sirván és az én szívemet kesergetvén? mert én nemcsak megkötöztetni, hanem meghalni is kész vagyok az úr Jézusnak nevéért.»[230]

Kolosvári látva, hogy sem az egyenes, sem a közvetett rábeszélés nem használ semmit, erősebb eszközökhöz folyamodott. Az amsterdami egyházi tanács (consistorium) elé vitte az ügyet s oda idéztette Misztótfalusi Kist, hogy beszéljék le, vagy másként hagyassák félbe a munkát. De hiába.

A mívelt amsterdami nép előljárósága inkább elismerésre, mint lebeszélésre, inkább buzdításra, mint elkedvetlenítésre méltónak tartotta e vállalkozást s megnyugodott a Misztótfalusi Kis önérzetes válaszában:

«Ha az egész világ ellenem szegül, szembe szállok az egész világgal, s nem hagyom félbe, míg csak tagjaimat mozgathatom, minthogy tudom, hogy Istenemmel kezdettem, azaz Istenemnek indításából és abban ő felsége segít olyan láthatóképen engemet: Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk.»[231]

Ha otthon Erdélyben lett volna, s ott állítják egyházi törvényszék elé, más kimenetele lett volna ügyének, erőszakkal szüntették volna be a munkát, nemcsak eltíltották volna tőle, hanem talán el is zárták volna: nem sok idő mult még el az Ujfalvi-, Tolnai-, Apáczai- és Csernátoni-per óta!

Kolosvári tehát ismét várakozásra volt kárhoztatva. Jó idő mulva végre valahára megjött a várva várt levél is, mely nem Misztótfalusi Kissel, hanem Kolosvárival hagyatta abba a munkát: «Érkezék vidámító válasz Erdélyből, – mondja ő maga az öröm és diadal hangján – mindenek megfordulának és én cum triumpho[232] véghez vivém munkámat.»

Kolosvári pedig csalódottan elhagyta Amsterdamot s folytatta tovább követségi útját.

Misztótfalusi Kis még ez évben (1685.) pünkösttájban csakugyan befejezte bibliáját. Az egyház vezető férfiainak nem volt okuk megbánni az utolsó órában tett elhatározásukat; akár a szöveg hibátlanságát, akár a nyomás tisztaságát, akár a betűk szépségét nézték, gyönyörködhettek benne: minden tekintetben messze felülhaladott ez minden addig megjelent kiadást s bátran oda állíthatták akár az amsterdami elsőrendű műhelyből kikerült nyomtatványok mellé.

Midőn ekként Kis a bibliával elkészült, első dolga volt, hogy Telekinek küldött belőle egy példányt. Levelet is írt hozzá, mely hálától áradoz, hogy nem tették lehetetlenné munkáját.

«Az úr Isten kedvelje – így szól a Kis lelki világát jellemző levél[233] – a kegyelmed személyét, életét, hivatalát és ékesen virágzó házát minden jókkal áldja! Méltóságos uram! Hogy kegyelmed méltóztatott az én dolgomra nem csak rá tekinteni, hanem okos tanácsával igazgatta is ez aránt a tanácsokat, úgy, hogy az én mind jelen való, mind jövendőbéli jóra való igyekezetemnek nyakok ne szakasztatnék, ismérem magamat kegyelmedhez felette kötelesnek lenni, áldván egyszersmind a mi Istenünket, hogy megtartóztatta és olyan dologra kegyelmeteket nem bocsátotta, melynek cselekedeti nem csak az én reményem ellen, hanem Isten s az egész nemzet ellen való vétek nélkül nem lehetett volna, hanem ha tudatlanságból esett volna ez; kegyelmetek a dolog felől különben, nem a mint volt s vagyon, informáltatván s itélvén: tetszett az én Istenemnek jó igyekezetimben engem sok bajok és kisértetek által gyakorolni, hogy annál édesebben esnék jövendőben azoknak gyümölcsök. Az én kezem alá vött munkámnak Isten végét adá még pünköst előtt, de e dologban közbe jövő casusnak maradványa még ez, hogy azzal magamat még az idén hazámnak ne praesentálhatnám. Hálá Istennek, hogy annak ártalmamra való több téteménye nem lön. Im, uram, kegyelmedhez küldék egy exemplárt, hogy maga szemeivel látván, kegyelmed is tehessen itéletet felőle. Noha a censurától nem igen tarthatok, bene mihi conscius[234] lévén és támaszkodván többek felett kegyelmednek jóakaratjához, melyet hozzám jelentgetett már nem egyszer mások irásiban való izenet által. Menjenek Isten eleibe mind azok a jók, melyeket kegyelmed a szegény hazával vagy egy vagy másképen cselekeszik és tartsa fen e nagy oszlopát oly sikámló állapotban helyheztetett hazánknak sokáig! Ezt kivánja és marad, Amstelodami 19. Septembris, anno 1685. Kegyelmednek köteles szolgája, míg él, M.-Tótfalusi Kis Miklós mp.»

Ugyanekkor írt Pataki István kolozsvári tanárnak is. Szeretné tőle megtudni, mi igaz abból a hírből, hogy a kolozsváriak örményekhez fordultak betűkért?

Úgy látszik, ekkor már életczéllá érlelődött lelkében az ötlet, hogy «lábra állítja» hazájában a nyomdászatot s a féltékenység hangja csendül meg kérdezősködésében, hogy valaki szándékában megelőzi. Szeretne visszatérni hazájába; bizonyára – úgymond – levél helyett magát várták, de akadályok s meg nem valósított tervek tartóztatják.[235]

Ilyen terv volt, hogy Szenczi Molnár zsoltárfordítását is kinyomtatja a biblia mellékletéül, miként azt elődei is tették[236] s egyszersmind külön is kiadja kisebb zsebkiadásban is, az Elzevirek kedvelt könyvalakját véve mintául.[237] Hasonló terve volt az Új-Testamentummal is, hogy az olvasó mindkét művet zsebében hordozhassa. Tervét a következő évben végre is hajtotta, előbb az Új-Testamentummal, azután a Zsoltárral készülvén el.[238] Hogy ezeket czélja szerint mennél jobban elterjessze, eddig szokatlanul sok példányt nyomatott belőlük. Szenczi Molnár a hanaui bibliát még 1500 példányban nyomatta,[239] ő pedig a teljes bibliából 3500, az Új-Testamentumból és Zsoltárokból külön-külön 4200 példányt nyomtatott.[240]


29. M. KIS «ÚJ-TESTAMENTOM»-KIADÁSÁNAK CZÍMLAPJA.[241]

Mikor mindezek kikerültek a sajtó alól, beköttette bőrkötésbe, dús aranyozással, csak keveset hagyva kötetlenül. Szinte nagy vállalkozás volt és költséges: néha húsz ember is dolgozott számára, négy könyvkötő legényeivel és inasaival együtt s hetenként száz forintot is ki kellett adni csak a kötésre.[242]

V.



Kis amsterdami élete. Jövedelme. Pártfogolja Töltési Istvánt. Betűmintái. Hírneve. Keresettsége. Érintkezése Artsil, georgiai királylyal. Georgiai betűket metsz. Artsil levele Amsterdam polgármesteréhez. Kis művészi ügyessége. III. Medici Cosimo. Kisnél rendel nyomdafelszerelést. Firenzébe hívja. Kis művészetének jövedelmezősége.

Misztótfalusi Kisnek, hogy vállalkozása fenn ne akadjon, nagyon sok pénzre volt szüksége. Sok költséget megkimélt ugyan azzal, hogy maga véste, öntötte a betüket s hogy maga volt a mű szedője, de volt ezeken kivül még elég kiadása. Fizetett a sajtóért, a papírért, a javító deákoknak, stb. Hogy ennyi pénzt szerezhessen, saját munkája mellett folyton vállalt egyéb munkát is: betűmetszést, betűöntést, matrixkészítést mások számára s az így szerzett pénzt bibliáiba fektette. Sokszor még éjszaka is metszette a betűket, holott mások csak a derült, napfényes időt választották ki erre.[243]

Munkája jól jövedelmezett. Eleinte, mikor még csak «imigy-amugy dolgozott», egy tallért kapott három betűért, azután csak kettőt adott, utoljára, mikor művészetében tökéletességre emelkedett, egyért is megadták a tallért.[244]

Ez időben kapott megrendelést Arméniából az örményektől, hogy betűket készítsen számukra.[245]

Nagy elfoglaltsága közepette szakított időt honfitársai számára is s a kin valamit segíthetett, a legnagyobb készséggel megtette.

A debreczenieket a Komáromi Csipkés bibliafordítása nem hagyta pihenni: szerették volna mentül előbb kinyomtatni. Már fent említettük, hogy külföldön metszették rézbe díszes czimlapját. A kinyomtatást úgy tervezték, hogy egy vállalkozó fiatal embert felküldtek Amsterdamba, hogy tanulja meg e mesterséget. Töltési István – így hívták a debreczeniek küldöttét – csakugyan felkerült s ő is Blaeuhoz ment, a kivel e tekintetben Amsterdamban senki sem vetekedhetett,[246] de az semmikép fel nem vállalá. Ugy látszik, azt is megbánta, hogy Misztótfalusi Kist megtanította, mert az most versenyzett vele. Mikor ezt Kis megtudta, így szólt Töltésihez:

– «Édes barátom, ha tetszik, én valamit vöttem annyi pénzen mesteremtől, mindent ingyen communicálni kész vagyok.»

Mintegy három hónapig járt ezután Kishez tanulni, de ekkor már megunta és így fakadt ki:

– «Vagy stempel, vagy nem stempel, de én bizony miatta el nem vesztem szemeimet egy stempelt nézek, melyet csinálok és kettőt lát a szemem.»[247]


30. M. KIS «DÁVID SOLTÁRA» KIADÁSÁNAK CZÍMLAPJA.[248]


Mikor Misztótfalusi Kis kiadási terveit mind megvalósította, mestersége üzletszerű folytatására adta magát. Betűmintákat küldözgetett szét mindenfelé[249] s betűinek tetszetőssége mindig újabb és újabb megrendelőket csalt hozzá. Híre messze elhatott s egymás után kapta a megrendeléseket Lengyelországból, Svéd- és Németországból. Sőt még Angliából is eljöttek hozzá betűkért.[250] Itt valami vesződsége is volt, a melynek eligazítása végett személyesen el kellett oda útazni.[251]

A finoman kidolgozott, ízléssel és lelkiismeretesen végzett munka a megrendelők számát folyton szaporította, úgy, hogy alig győzte mind elvégezni. Jó hírét növelte vállalkozási kedve is, hogy a legnehezebb munkára, idegen nemzetek változatos, sokszor szeszélyes alakú betűinek metszésére is habozás nélkül vállalkozott. Neve e téren lassanként oly jó hangzású lett, hogy később az ilyenekkel már csak hozzá fordultak.

*

Az 1686. évre esik Misztótfalusi Kis Miklósnak érintkezése egy georgiai királylyal.

Georgia a Kaukázusnak ez erdős, bérczes, szép tartománya ez időben három részre volt szakadva. Mintegy harmadfél század előtt (1424) egyik királya felosztotta fiai között s azóta a három tartomány soha sem bírt hoszszabb időre egyesülni,[252] sőt idővel önállóságát is elveszítette: két rész a persák, egy az oroszok fenhatósága alá került. De az így részekre szakadt ország nemzeti egységét azért híven megőrizte: a faj, nyelv és szokások közössége lakóit annál szorosabban fűzte egymáshoz. Ez érzést ápolta és erősítette régi, több mint ezeréves irodalma,[253] különösen virágzó költészete.

Kulturnép volt, fogékony a műveltség iránt, bár a világtól nagyon el volt zárva s e miatt nem is haladhatott vele.

Vallásra nézve részint keresztyének, részint mohamedánok voltak, csakhogy ekkor tájban az előbbiekre rossz napok jártak. Még legjobban Imereth tartomány állott ellen a mohamedán befolyásnak, ennek túlnyomóan keresztyén népe inkább Oroszország felé vonzódott. Mind három tartományt folytonos trónvillongások dúlták, családi viszályok vagy a kegyurak jóindulatának gyakorta való ingadozása miatt.

1661-ben Artsil, a szomszéd Karthli királyának fia lett király Imerethben.[254] Egy rendkívüli művelt és kiváló uralkodó, a kinek nem volt párja sem elődei, sem utódai között s a ki tehetségénél és hajlamainál fogva nagyobb országok királyai között is számot tett volna. Világlátott és tudományosan képzett, vallásos lelkületű ember s a mellett kiváló költő, az «Artsiliani» czímű nagy költemény szerzője.[255] Csak az uralkodásban nem volt szerencsés. Alig három év mulva trónra lépte után magára haragított egy basát, a ki feljelentette sahjának s ez aztán apja által azonnal visszahívatta.[256] Tizenöt évig volt ezután ország nélküli király. Ekkor újra elfoglalta a trónt, de hiába: régi haragosa, Aslan basa még élt s tőle egy évig sem uralkodhatott békében, ismét menekülni kellett előle. Ezután még három ízben lett király, de egy évnél tovább sohase uralkodhatott.[257] Száműzetésének napjait költemények írására vagy útazásra fordította. Legszívesebben tartózkodott Oroszországban, a hol diplomatiai kiküldetésekre is fölhasználták.[258] Magával vitte fiait s itt neveltette őket. Egyik fia később mint katona is kitünt s az orosz tűzérkarnál a tábornokságig felvitte.[259]

Artsil, ha mint uralkodó nem boldogíthatta népét, művelődése és irodalma körül kivánt maradandó érdemeket szerezni. E végett legsürgősebb teendőnek a könyvnyomtatás meghonosítást tartotta. Oroszországban ötlött elméjébe e gondolat, hol a könyvnyomtatás rövid idő alatt virágzásnak indult. Az első rosszul sikerült nyomtatás után (1564), mikor a könyvnyomtatóknak a babonás nép elől menekülni kellett, mert különben agyonverték volna: Feodorovics Mihály 1644. új nyomdát állítatott föl, mely ez idő óta sikerrel működött.[260] Georgiában még nem volt könyvnyomda, a műveket másolás útján terjesztették, miként a törökök.[261]

Az orosz példa kedvet keltett Artsilban egy nyomda alapítására.

Azoknak, a kik ez időtájban nyomda felállításában fáradoztak, Amsterdam jutott először eszükbe. E tekintetben első hely illette meg a németalföldi városok között, a mely városról pedig ezt el lehetett mondani, azt első hely illette meg az egész világon. Mint Misztótfalusi Kis mondja, több könyvnyomda működött itt, mint egész Németországban s mint a vér szívbe, ide futottak az emberek a világon mindenünnét, ha nyomdára volt szükségük.[262]

Ismeretes dolog, hogy az oroszok is ide fordultak s nem sokkal ezután Nagy Péter czár is amsterdami könyvnyomtatónak adott szabadalmat orosz művek nyomtatására s itt nyomatta a híres kéthasábos Új-Testamentum egyik felét is, – valamint az is, hogy Hollandiában metszetett és öntetett betűket.[263]

Az orosz czárnak és sok más nyomdaalapító uralkodónak, legfőbb czélja az volt, hogy a liturgikus műveket vagy a bibliát nemzeti nyelven kinyomattassa. Nem tudjuk biztosan, de föltehetjük, hogy Imereth királyának is ez volt első sorban szándéka, csak azután gondolt saját költeményeire és egyéb művekre.[264]

Ő is Amsterdamhoz fordult e végett, fiának különben is volt valami összeköttetése e város polgármesterével.[265] Jobb közvetítőt valóban keresve sem találhatott volna. Levelet írt tehát neki, leveléhez mellékelve a georgiai ábéczét és valami szöveget mutatványul.[266]

A polgármester Misztótfalusi Kis Miklóst tartotta e feladatra legalkalmasabbnak és legügyesebbnek s reá bízta e betűk kimetszését.

A helyettes polgármester tudósította Artsilt mindezekről. Artsil ekkor levelet írt Witsen Miklóshoz – ez volt a polgármester neve – s hálától áradozva köszönte meg, hogy alkalmas betűmetszőt kerített számára. Az eredetileg örmény nyelven írt levél így hangzik:[267]

Isten segedelméből, mi Artsil Bagratid,[268] Dávid nemzetségének nyolczvanegyedik királya, Imereth, Kakhet, az egész Likht-Imereth királya, hálát adok az én uramnak, a Jézus Krisztusnak, a számkivetésben, a melyben vagyok, miként régen trónomon űlvén. Én írom e köszönő levelet neked, Witsen Miklós, ki bölcseségedért, tudományodért és értelmedért Amsterdam híres városának fejévé választattál s köszöntlek téged mint jó ismerős barátomat.»


ARTSIL GEORGIAI KIRÁLY LEVELE WITSEN MIKLÓSHOZ, AMSTERDAM POLGÁRMESTERÉHEZ.
1686. decz. 17.[269]


«Továbbá megértvén Wlar báró úrtól, az Ön helyettesétől,[270] hogy Ön fáradozott érettünk s kimetszeti nyelvünk betűit: lelki gyönyörűséget éreztünk e miatt és igen hálásak vagyunk érette. Egyszersmind elhatároztuk, hogy irásban nyilvánítjuk Önnek érzületünket és hálánkat. Lekötelezettei vagyunk. Isten meg fog fizetni Önnek érte. Szivességedtől elvárjuk, hogy nem fog Ön késlekedni, mert nem kell halogatni azt, a mi Isten tiszteletére való. Az Úr adjon sikert feltett szándékára!»

«E levél íratott Moszkvában deczember 17-ikén a teremtés után 7195-ben (1686).»[271]

«Én Artsil, a király úr, megerősítem ezt.»

Misztótfalusi Kis csakugyan elkészült a reá bízott és e levélben sürgetett munkával és pedig várakozásukat felülhaladó módon. Ugyanis sehogy sem tetszettek neki a kézírat betűi,[272] azért ezt alapul véve s természetesen a lényeget megtartva, «más módosabb betüket csinált». Midőn Artsil a betűket megkapta, nagyon megörült s örömmel hagyta jóvá a módosítást.[273]

Ime egy magyar könyvnyomtató, a ki dicsőséget hozott nemcsak a magyar névre, hanem még Amsterdamra is.[274]

*

Így lett Misztótfalusi Kis Amsterdam leghíresebb betűmetszője és betűöntője. Művészi ügyességét elismerték azok is, a kik között élt: a szakemberek, collegái és mestere. «Azt mondták – írja neki egy egyetemi tanár, a ki jó ismerőse volt, – hogy te minden belgát felülmultál a betűöntés és betűmetszés művészetében. A te hajdani mestered panaszkodott, hogy elvetted a kenyerét; a könyvnyomtatók elmentek háza előtt s téged kerestek, a kik betűket akartak metszetni.»[275]

A georgiai királyé után másik, ahhoz hasonló nagyobbszerű megrendelés volt a Medici (III.) Cosimo toscanai nagyherczegé.

A nagyherczeg, ki egyébként kiválóság dolgában messze mögötte maradt egyik-másik híres elődének s inkább nagyravágyásáról, gőgjéről és vallási fanatismusáról, mint tehetségéről, tudományszeretetéről és műpártolásáról volt híres: örökölte a Medicik fényűző hajlamát, bőkezűségét és pompaszeretetét. Szerette volna fentartani udvara fényét s székvárosának őseitől alapított jó hírnevét; vágya volt, hogy a külföld minél többet beszéljen róla s e czélból szívesen játszotta a tudomány- és műpártoló fejedelem szerepét.[276] Ilyen indítéka lehetett, mikor elhatározta, hogy újjá alakítja a firenzei nyomdát, ezért küldött Amsterdamba betűmetszőért és öntőért, a kitől új nyomdafelszerelést vásárolhasson. A megbízottak hosszas keresés után Misztótfalusi Kis Miklósra «akadtak», a ki e megrendelést készségesen el is vállalta. E megbízás önérzetét is növelte s később is dicsekedve hívatkozott reá, hogy az olaszok, a kik a legkedveltebb betűmintákkal látták el Magyarországot, sőt az egész világot, egyszer végre a magyar emberre is rászorultak.[277] A nagyherczeg fényesen honorálta a Kis munkáját s a mellett csábító igéretekkel igyekezett rávenni, hogy legalább félévet töltsön Firenzében és ott maga rendezze be a betűöntő műhelyt s személyesen mutogassa meg, hogyan kell használni a tőle vásárolt szerszámokat s a tanulókat is maga gyakorolja be. De már ekkor Kis feltette magában, hogy Amsterdamot csak hazájáért fogja elhagyni, ezért Cosimo nagyherczeg hasztalanul «jártatott egy hónapnál tovább utána», a küldöttek is hiába igyekeztek rábeszélni.[278]


31. III. MEDICI COSIMO.[279]

A firenzei nagyherczeg megrendelése vonta maga után a római megrendelést. Szép betűinek híre, talán ez úton, a Vatikánig elhatott s XI. Incze pápa, kinek neve nálunk Buda visszafoglalása történetéből eléggé ismeretes, szintén öntetett vele betűket.

Általában betűinek szépségét mindenfelé csudálták s Bécsbe küldött betűmintáiról a betükészítők, tudósok, köztük jezsuiták is úgy nyilatkoztak, hogy annál szebbet soha nem láttak.[280]

De az elismerés mellett anyagi haszna is nagy volt munkájából. Az utolsó két esztendőben, midőn minden idejét mesterségének szentelhette, mellékesen legfeljebb csak a bibliák köttetésére ügyelvén föl, többet keresett tizenötezer forintnál, melyből csak a firenzei nagyherczeg tizenegyezer forintot fizetett,[281] úgy hogy néha targonczával tolták a pénzt szállására.[282] Oly gyorsan és ügyesen dolgozott, hogy minden óra alatt megkeresett egy tallért.[283]

VI.



Bethlen Miklós levele Kishez. Telekinek megtetszik Zsoltárkiadása. Pénzt gyűjt Kis számára a fogarasi országgyűlésen. Kis vonakodik a segélyt elfogadni. Hazakészülődése. Bevásárlásai. Utrakelése. Lengyelországi szerencsétlensége. Az «Aranyos bibliákat» lefoglalják. A lengyel királyhoz megy panaszra. Apafi közbenjárása. Megszabadulása.

Művészi ügyességének, dicsőségének híre hazájába is elhatott. Ekkor írhatta neki Bethlen Miklós többek közt e biztató szavakat: «Csak lopd el Hollandiának mesterségeit és csináljunk Erdélyből egy kis Hollandiát, míg mind nékem, mind néked egy-egy tonna aranyunk lészen.»[284]


32. XI. INCZE PÁPA.[285]


De habár hírneve ide is eljutott, úgy látszik, arról otthon fogalmuk sem volt, hogy munkája milyen jól jövedelmez. Legalább ezt mutatja Teleki Mihály esete. Midőn Kis zsebkiadású zsoltárát meglátta, annyira felbuzdult, hogy azonnal haza akarta hozatni.

A fogarasi országgyűlésen[286] az urak közé sietve s a kis zsoltárt mutogatva, így szólt: «Urak! Haza kellene ám ezt az embert hozatni; de arra pénz kell. No, ki mit ad?» És ki mennyit igért, feljegyezte. Közel kétszáz arany gyűlt ekként össze s azt felküldte Misztótfalusi Kisnek Amsterdamba, úti költségre.

De az nem szorult segítségre. Mikor oda vitték a pénzt hozzá, nem akarta elfogadni. «Köszönöm igen – úgymond az édes nemzetemnek jó affectióját,[287] de én erre nem szorultam, nékem Isten eleget adott, úgy, hogy ha kell, haza is mehetek és bánnám, ha ezzel köteles szolgává akarnának tenni, holott én önként és magam szabadságában többet szoktam szolgálni».

Attól félt tehát, hogy e segélynyujtást honfitársai később úgy értelmezhetik, hogy ők is hozzá járultak kiképeztetése költségeihez s e jogon számot tarthatnak viszontszolgálatra.[288]

Midőn mégis erőltették s megnyugtatták, hogy olyasmitől nincs mit félnie s azzal fenyegették, hogy «megszégyenlené magát az egész ország, ha visszautasítaná» elfogadta ugyan, de feltette magában, hogy nem fordítja saját czéljaira.[289] Úgy is tett. Ez összeget megtoldta még egyszer annyival, vagy még többel, hogy kétezerkétszáz forint legyen s átadta a kormánynak, hogy kamatait a pénzből kifogyott s haza készülő magyar deákoknak úti költségül adja.

Később honfitársai rábeszélésének engedve, kik váltig azt hajtogatták előtte, hogy a magyar deák mind szegény és mind jogot formál majd hozzá s e miatt sok alkalmatlanságot fognak okozni; hogy a Coccejanus rektor nem szivesen fogja a Voetius-párti deákot reá ajánlani; hogy ott kevés kamata van a pénznek s csupán négy százalékot hoz, míg otthon tízre is kiadhatják; hogy a háborus állapotok miatt a kamatláb még jobban leszállott; hogy jobb lenne a most ott levő deákokat segíteni, – visszavette alapítványát s több mint felét kiosztogatta az ott levő szegény magyar tanulók között.[290]

Nem fordította tehát e pénzt arra, a mire küldték. Ha a bibliát és zsoltárkönyvet maga költségén kinyomtathatta, ha eddig a hazai segedelem nélkül ellehetett, most mikor még kevésbbé volt rá szorulva, nem hagyta magát «adóssá tenni»[291]

E segedelem gyöngéd figyelmeztetés is lett volna a hazatérésre, ha Kisünk magától nem gondolt volna reá. De sokszor járt ez eszében, már régóta készült haza. «Elhozza az Isten az én szabadulásomnak is idejét – írta, mikor a biblia nyomtatását befejezte – eljő a jó tavasz és akkor a darvakkal én is szárnyamra kerekedvén, régen elhagyott honomat megkeresem».[292] Újabb szép tervek, a megvalósításukhoz szükséges pénz, mind későbbre halasztották vele e szárnyra kelést.

Négy évet töltött így el folytonos munka között, minden évben gyarapítva hírnevét, újabb-újabb dicsőséget hozva ez által nemzetére is.

Majd midőn a hír szárnyra kelt, hogy Buda bevétele után Magyarország, majd Erdély is megszabadult a török igájától, elhatározta magát a hazatérésre.

«Meggondolván én azt is – így hangzik beszélgetése, melyet elhatározása előtt önmagával folytatott – mi végre fogtam Istenem előtt mindezekhez, t. i. hogy nemzetemnek használhatnék vélek és talán a végre adott Isten azokban olyan előmenetelt: az Isten is (mondok) megvér, ha abbéli intentiómnak és mintegy fogadásomnak eleget tenni teljes tehetségem szerint nem igyekezem. Ezekbéli sok jó igyekezetimnek praemiumául[293] tettem fel én azt… a mit a külső gazdaságnál nagyobbnak tartok, t. i. Istenem és nemzetem előtt való kedvességet».[294]

Ez elhatározása az 1689. év őszén érlelődött meg s menten készületeket tett a hazamenetelre. Összegyűjtött készpénze egy részét az ott levő magyar tanulók között szétosztotta,[295] más részén könyveket vásárolt,[296] így többek között megvette a nagy Blaeu-féle atlasz tizenegy ívrét kötetét[297] magának csak annyit tartva meg, a mennyi az útazásra okvetetlenül szükséges volt s ekkor ládákba rakva könyv- és betűkészletét[298] s a betűöntéshez és metszéshez szükséges szerszámokat: útra kelt Magyarország felé. Roppant nagy volt az így magával hozott podgyász, mely háromezerötszáz teljes bibliából, négyezerkétszáz Új-Testamentomból s ugyanannyi zsoltárból állott s ezenkivül a nyomdaszerek, matrixok: úgy hogy ez utóbbiak egy részét ott kellett hagynia.[299] Feltette magában, hogy idő multán, ha jobbakat nem készíthet helyettük, majd haza hozatja; később Lipcsében a magával hozott matrixoktól is szabadulni szeretett volna s megkinálta vele az ottani könyvnyomtatókat, de nem kapott reá vevőt s ezeket is ott hagyta.[300]

Útja Lipcsén és Lengyelországon vitte keresztül. Ez utóbbi helyen váratlanul nagy veszély érte podgyászát s ezek között legdrágább kincsét, bibliáit. Váratlanul, mert az Erdélyből külföldi egyetemekre útazó vagy onnan visszatérő deákok is, kik szintén könyvekkel útaztak s azokkal megrakodva jöttek haza, rendesen ezt az útirányt választották s nem volt semmi bántódásuk. Misztótfalusi Kist, szerencsétlenségre, útja egy türelmetlen lengyel katholikus főúr birtokán vitte keresztül, a kinek feltünt nagy podgyásza, a milyennel ritkán útaztak magyar kereskedők vagy deákok s átkutatta azt. Itt egyik ládájában ráakadt leltárára, melyben magának feljegyezte, hogy egy-egy ládában hány és milyen biblia van. E leltárban a lengyel főúr, ki nem tudott magyarul, megpillantotta az «Aranyos biblia» szót, a mint Kis Miklós díszkötésű, arany metszésű bibliáit nevezte s hirtelen különös gondolat villant meg agyában: világosodni kezdett előtte a dolog. A tizenhatodik és tizenhetedik században az unitáriusokat széltére nevezgették arianusoknak a másvallásuak, Ariustól, a ki tagadta Krisztus istenségét. Ez elnevezés ismeretes volt Lengyelországban épen úgy, mint Magyarországon. A lengyel úr arianusnak olvasta az «aranyos» szót, azt képzelte, hogy az unitariusok külföldön nyomtatták ki a tanaik szerint módosított bibliát s Kis most ezeket akarja becsempészni. Hasztalan tiltakozott e föltevés ellen és hiába igyekezett felvilágosítani. A lengyel főúr lefoglalta bibliáit, sőt letartóztatta embereit is, kik podgyászát szállították s elkobozta Amsterdamban vásárolt könyveit is.[301]

Szegény Kis Miklós féltett kincsei és büszkesége, a bibliák nélkül, melyekért majd tíz évig, tűrt, szenvedett és dolgozott, volt kénytelen útra kelni Erdély felé. Hazatérését ekként szomorú jelek előzték meg.


33. A VARSÓI KIRÁLYI PALOTA.


Kassán, a hol, úgy látszik, egy időre megállapodott, találkozott Bethlen Miklóssal, a ki azt a tanácsot adta neki, hogy írjon a fejedelemnek és főleg Telekinek s kérje közbenjárásukat.[302] Ugyancsak ő tanácsolhatta, hogy addig is menjen el Varsóba a lengyel királyhoz panaszra.

Misztótfalusi Kis megfogadta a jó tanácsot. A lengyel király III. (Sobieski) János, valamint a püspökök is, a kiket e felől megkérdeztek, helyet adtak kérelmének s elrendelték lefoglalt könyvei visszaszolgáltatását. De a királyi tekintély már ekkor sűlyedőben volt s a rendeletnek nem lett sikere. Újra írt tehát Telekinek, ismét kérve közbenjárását.[303] Apafi ekkor követet küldött ez ügyben Varsóba, de mind hiába. A lengyel úr azt válaszolta mindezekre, hogy a lefoglalt könyveket a pápának küldi el, az tegyen velük tetszése szerint, a mit akar.


34. III. (SOBIESKI) JÁNOS LENGYEL KIRÁLY.[304]


Ekkor kétségbeesett Kisünknek a véletlen jött segítségére. Kevés idő mulva hegyi rablók garázdálkodtak a környéken, felverve és pusztítva az urak udvarházait s az apáczák és barátok klastromait. A lengyelek azt hitték, hogy mindez a magyarok boszujából származik Misztótfalusi Kisért és lefoglalt bibliáiért. A lengyel főúr is megijedt s vissza adta azokat jogos tulajdonosának, előbb felfogadtatva vele, hogy többet nem küldi a lengyelekre a rablókat.[305] Így végre a bibliák mégis felszabadultak s Kis nagyon boldognak érezte magát, habár Amsterdamban vásárolt könyvei egy része örökre oda veszett is.


35. III. (SOBIESKI) JÁNOS LENGYEL KIRÁLY NÉVALÁÍRÁSA.[306]


Ez a szerencsétlenség, mely csakhamar azután érte, hogy Amsterdamból lábát kivonta, megdöbbentette. Isten ujját látta benne s figyelmeztetésnek vette, hogy ne hagyja el kilencz és fél[307] évi sikeres és áldásos működésének nyugodalmas helyét, a bizonytalan, szomorúan kezdődő jövőért.[308] De hazaszeretete meggyőzte habozását s vágyakozva gondolt az időre, midőn Kolozsvárott békés otthont alapít s egymás után valósitja meg szép terveit; könyvekkel látja el Erdélyt és Magyarországot s e várost második Amsterdammá varázsolja. Szerencsétlen Kis! Nem jól ismerte Erdélyt és a hazai viszonyokat. Erdély nem Németalföld volt s a kik közé menni készült, nem Amsterdam csendes, békés viszonyok között élő, megelégedett népe. A mit jövőnek látott, álom volt és ábrándkép s nem sokára keserű valóságra kellett ébrednie…


36. A BLAEU-KÖNYVNYOMTATÓCZÉG VIGNETTÁJA.[309]







HARMADIK KÖNYV.
A KOLOZSVÁRI «VASMŰVES».




37. KOLOZSVÁR A XVII. SZÁZADBAN.[310]

I.


Erdélyi állapotok a tizenhetedik század végén. Apafi halála. A nép elszegényedése. Az erkölcsök sülyedése. Kis megérkezése Magyarországba. Kassán. Debreczenben. Könyveit vásárra bocsátja. Árszabása. Teleki pártfogása. Jövőre vonatkozó tervei.

A TIZENHETEDIK század végén Erdély egy nagybeteghez hasonlított. Beteg volt testben, beteg lélekben. Egymásután dőltek ki azok is, a kiknek támogatásával talán még lábra kelhetett volna s nem volt, a ki azok üres helyét méltóan betöltse. Előbb elhalt Apafi (1690. ápr. 15.), a ki egy pár év óta szinte élőhalott volt s nem sokára követte (aug. 21.) Teleki, a nagy államférfiú, Apafinak feje, ha gondolkozni, keze, ha tenni kellett, a ki nélkül az semmit nem tett, de a ki sokat tett a fejedelem nélkül, a kinek szellemi és tettereje az egész ország gyengeségét sokáig feledtette. A kik helyükre jöttek, vagy tehetetlenek voltak vagy csak a maguk hasznával, bajával törődtek…

Ellenségei figyelmét nem kerülte el nagy betegsége: meg sem várták míg a gyámol kidől, sem azt, míg a beteg csendesen kimúlik, hanem jóelőre siettek lefoglalni s magukhoz ragadni meglevő javait.

Kolonics rendszerét, melylyel Magyarország erejét megtörte s népét koldussá tette, most már Erdélyre is minden tartózkodás nélkül, ridegen alkalmazták. Mindenekelőtt katonaság szállotta meg: a legalkalmasabb út és mód a lakosság kiélésére, a kiknek számát, hogy e kiélés még rohamosabban történjék, folyton szaporították.

Ettől kezdve itt is az «idegen» lett az úr s az ország kormányzója és az országgyűlések csak eszközül szolgáltak akaratának teljesítésére.

Rengeteg adót vetettek ki: olyant, a milyet virágzó iparú és kereskedelmű ország is megsinlett volna, a mely tömegesen juttatta koldusbotra a lakosság közép és alsó osztályát. A főurak kevésbbé érezték ennek súlyát. A hol lehetett, kibújtak alóla, vagy adószedőnek csaptak föl s a mit vesztettek a réven, megtérült nekik a vámon.

Az elszegényedéssel lépést tartott az erkölcsök sűlyedése: gőg, szívtelenség, kapzsiság fent, gyűlölet, irigység, bizalmatlanság alant; lett az emberek jellemvonása.

*

Ilyen volt Erdély, mikor Misztótfalusi Kis oda kívánkozott, ily szomorú állapot uralkodott ott, akkor, a midőn ő amsterdami állapotokról álmadozott…

De térjünk vissza hozzá oda, a hol elhagytuk.

Kis, a mint Magyarországba megérkezett, egy ideig Kassán telepedett meg könyveivel. A hosszú útazás alatt teljesen kifogyott pénzéből s nem volt egyebe, mint könyve; mint mondja, úgy volt, mint Tantalus, kinek orra előtt függött az alma s még sem ehetett belőle: Pénzérő «jószága» volt elég, de nem tehette pénzzé, a mikor szüksége lett volna reá vagy legalább nem annyit, a mennyit kellett volna.[311]

Első dolga az volt tehát, hogy könyveit értékesítse. Kassa után Debreczenre gondolt, a melynek vásáraira az egész Alföld összesereglett, melynek kálvinista népe, városi tanácsa messze híres volt vallási buzgóságáról. Azonkivül Kis már külföldön hallotta, hogy mennyire buzgólkodnak egy új biblia kiadása ügyében, hogy a könyvnyomtatót saját költségükön Amsterdamba küldték tanulni, hogy a bibliához betűket is onnan hozattak stb.[312] Méltán föltehetté tehát, hogy az ő «aranyos» bibliáinak és zsoltárainak is meg fognak örülni s a mint megérkezik, elkapkodják. Úgy a mint honfitársai, a magyar deákok, külföldön biztatták Csak vigye haza nyomtatott könyveit, majd meglátja, esztendeig sem tartanak, mindjárt mind «diripiálják».[313]

Június elején érkezett meg Debreczenbe tömérdek «jószágával». Vele volt Okolicsányi Pál és a maros-vásárhelyi pap. A mint megpihent, első dolga volt, hogy árúit vásárra bocsássa. Régi jó szándéka szerint, mely még Amsterdamban fogamzott meg lelkében, hogy t. i. «elbővíti» és olyan olcsóvá teszi a könyveket, mint «Salamon az ezüstöt Jeruzsálemben»: kevésre szabta könyvei árát. A diszkötésű zsoltárt tíz susztákra vagyis húsz garasra, a közönségest 75 pénzre, az aranyos Új-Testamentumot két forintra tartotta, holott az előtt ennek tizenkét forint, az Új-Testamentumnak egy arany volt az ára. Papnak, tanítónak még olcsóbb árat szabott.[314] Így is nagy összeg pénz, harminczezer forint jött volna be könyveiből, ha mind eladhatta volna. De reményeiben itt is megcsalatkozott. Hiába tartotta olcsón árúit, még olcsóbban kívánták. «Mert ez a nemzet – úgymond – semminek limitált[315] árához nem szokván, nem állhatja, hogy mégis el ne kunyoráljon benne. Úgy, hogy, ha a bibliát két pénzen tartanám, mégis a magyar egy pénzen kérné.»[316] Csak legalább így is tömegesen vették volna! De e nyomorult időben – így panaszkodik tovább Kis Miklósunk – a szegény ember örült, ha a portiónak szerét tehette és egyébnek, a mi nélkül nem lehet s felejti a könyvet, mely nélkül, gondolja, ellehet. A szegény emberek egy darabig nézegetvén szép könyveit, letették s ott hagyták. «Majd úgymond – a vásárba mégyek és ha pénzem marad, visszajövök s megveszem ezt vagy amazt», de azután színüket sem látta többé.[317] Olyan rossz vásárja volt, hogy alig kapott több pénzt, mint a mennyi élelmükre szükséges volt. «Tótfalusi uram – így szól a tudósítás, melyet Okolicsáni Bethlen Miklósnak küldött – nagy bajjal innét-onnét szerezgetvén valami kevés költséget, azzal vagyunk».[318]

Ez újabb csalódása után egyetlen bizadalmát most már csak Teleki Mihályba, régi pártfogójába vetette, azért innen Erdély felé vette útját, hogy őt fölkeresse.

E pártfogójában nem is csalatkozott. Bár nagy és fontos ügyek, országos események nagyon lekötötték figyelmét s lefoglalták idejét, a mióta Apafi halálával nyakába szakadt az ország igazgatásának gondja, de azért szakított időt e derék látogatójának is, a ki kegyeltje volt, a mióta aranyos zsoltárát meglátta s kikérdezte a jövőre vonatkozó terveiről. Azt ajánlotta neki, hogy telepedjen Nagy-Enyedre vagy még inkább Maros-Vásárhelyre, hogy nyomdája kezeügyében legyen. Azután megkérdezte, hogy hát ő hol gondolja legalkalmasabb helyét a könyvnyomda felállításának?

– Legjobb, úgy látom, – válaszolta Kis – Kolozsvárott, mert a ki mind a két hazának akar használni, annak közhelyett kell lenni, nem egyik országnak valamely szegletében. Annyival is inkább, mert Erdélyben nincs papír s azt Felső-Magyarországból kellvén hozatni, jobb ahhoz minél közelebb esni. Azonkivül könyvnyomtatónak és betűöntőnek mesterségéhez sokféle eszközre van szüksége s azt hiszi, hogy azokat még legjobban megszerezheti Kolozsváron, mivel ott még leginkább virágzik a kereskedés, azért nevezték el kis Bécsnek is s ha netalán Bécsbe szorulna, onnan is könnyebben rendelhet a folyvást járó-kelő kereskedők által.


38. KASSA LÁTKÉPE.
Cserna Károly eredeti rajza.

Teleki egytől-egyig helyesnek és fontosnak tartotta a felhozott okokat s azt felelte rá: «Valahol kegyelmednek tetszik, senki abba nem parancsol kegyelmednek».[319]

Egyszersmind, hogy czélja elérésében anyagilag is segítse s Kolozsvárra útazását lehetővé tegye, száz bibliát vásárolt tőle, darabonként öt forintjával.[320]

Misztótfalusi Kis ekként a Teleki hathatós pártfogásából a jövőre újból reményt merítve, Kolozsvárott letelepedett.

II.



A könyvnyomtatás Kolozsváron. Az erdélyi református egyház nyomdájának története. Kis letelepszik Kolozsváron. Átveszi az erdélyi ref. egyház és a kolozsvári egyház nyomdáját. Feltételei. Kis Miklós közkedveltsége. Pártfogói. Nősülése. Neje családi viszonyai. A kolozsvári piacz. Kis gazdálkodása. Nyomdaberendezés. Kis ambitiója. Külföldiek véleménye a magyar nyomtatásról. Kis nyomtatványainak szépsége. Kiválóbb kiadványai.

A könyvnyomtatás körül szerzett érdemei miatt Kolozsvárt elsőrendű hely illeti meg tizenhatodik és tizenhetedik századi művelődésünk történetében.[321] Itt nyomtatták a legtöbb magyar könyvet[322] s itt attól kezdve, hogy az első nyomdát felállították, állandóan fent is tartották, a mivel kevés város dicsekedhetett: sőt volt idő, mikor két-három nyomda működött benne.

Azon idő tájban, midőn Misztótfalusi Kis Kolozsvárra költözött, a felszerelés minősége és gazdagsága tekintetében az erdélyi református egyház nyomdájáé volt az elsőség.


I. APAFI MIHÁLY.
Eredeti egykorú metszet után.[323]


Alapjában az a nyomda volt ez, melyet főurak és egyes egyházak adományaivól Szenczi Kertész Ábrahám állított föl Váradon, hogy azzal a bibliát kinyomtassa. Alapítása természeténél fogva Kertész soha sem tekintette magáénak, nem is tekinthette, már a miatt sem, mert mint könyvnyomtató fizetését Apafitól húzta.[324] Halála után a fejedelmi kincstárra szállt s egy ideig még Apafi tartott benne könyvnyomtatót,[325] később pedig áthelyezte Kolozsvárra. 1672-ben megunva ez állapotot, az «Erdélyben levő orthodoxa ecclesiának, nevezet szerint pediglen az enyedi és kolosvári azon religión lévő collegiumoknak» adományozta azt, egy félév mulva azután hozzácsatolta a gyula-fehérvári könyvnyomdát is.[326] Könyvnyomtatónak ezután is megmaradt benne Veresegyházi Szentyel Mihály, a ki e tisztet már előbb is viselte.

Volt itt még egy másik nyomda is, melyet a kolozsvári református egyház néhány száz forinton vásárolt,[327] a melylyel szintén nyomtattak, a reá való felügyeletet pedig Sárpataki Mihály lelkészre bízták.[328]

Kis Miklósnak, a mint Kolozsvárra megérkezett, az volt szándéka, hogy a saját betűkészletéből rendez be nyomdát magának.[329] Amsterdamból úgy is hozott magával eleget s megvoltak a betűmetszéshez és öntéshez szükséges szerszámai is, melyekkel a netalán mutatkozó hiányokat kiegészíthette volna. De lebeszélték e szándékáról. Azt mondták neki, mutassa ki az által is, hogy nem «különöz», hogy a közönséges jóra igyekszik; egyszersmind arra is figyelmeztették, hogy könnyebben boldogul, ha mint kezdő nem lesz egyszerre önálló s akkor nem is érdeklődnének annyira iránta s nem pártfogolnák úgy, mintha például az egyház nyomdáit veszi át.[330]

Kis hajlott a tanácsra s pontokba foglalva, az intéző, papokból és világiakból álló, tanács elibe terjesztette, hogy és miképen volna hajlandó a nyomda kezelését elvállalni. Mindenek előtt feltételül kikötötte, hogy mindkét nyomdát neki adják át s engedjék meg, hogy, mivel mind a kettőnek nagyon elkopott betűi vannak, azokat átönthesse s viszont megígérte, hogy e két nyomdából az országnak egy «derék», teljes és mindenféle betűkkel bőven ellátott könyvnyomdát fog készíteni.[331] Munkájáért, az elkopott betűk újraöntéséért, melyet lassanként hajt végre, semmit sem kér, csak adják meg neki mindazokat a jogokat és kiváltságokat, a melyekkel előde bírt, t. i. hogy az egyház épületében lakhasson és se a nyomda, se személye, se legényei után ne fizessen adót; továbbá egyházi személynek tekintessék, mint a kinek különben is megvan papi képzettsége s e szerint az egyházi tanács (consistorium) gyűlésein megjelenhessen, a templomban a papok székébe ülhessen stb.,[332] a mely kiváltságokat ellenvetés nélkül megadták Szenczi Kertész Ábrahámnak is.[333]

E föltételek közül csak a kolozsvári egyház nyomdájának ügye támasztott nehézséget. Úgy gondolkoztak, hogy ha beleolvad nyomdájuk a másik nyomdába, melyen «az ország tartja kezét», akkor tulajdonjoguk is meg fog szűnni. Misztótfalusi Kis azt felelte erre, hogy az egyház e nyomda vásárlásában nem a külső hasznot nézte, hanem mikor a másik nyomdát Keresdre vitték Bethlen Elekhez,[334] azt akarta, hogy ott helyben ismét legyen egy nyomda, a melyen a legszükségesebb egyházi és iskolai könyveket kinyomtathassák. Ez a czél tehát így is el lesz érve, mert e «derekas» könyvnyomda úgy is Kolozsvárott marad s mindig kezük ügyébe esik. A másik dologtól, az elidegenítéstől sincs miért félni, mert a másik nyomda is nem annyira az országé, mint a református egyetemes egyházé s ha valaki ennek birtoklási jogát kétségbe vonhatja, vagy elveheti, hasonlókép elveheti a kolozsvári egyházét is.[335]

Ezután még csak egy ember t. i. Sárpataki volt javaslata ellen, de ellenkezése természetesnek is látszott, mivel neki saját érdeke is azt kívánta, hogy az egyház kezében minden a régi állapotban maradjon.[336]

Misztótfalusi Kis kedvelt ember volt Kolozsváron, különösen kedvelt a papok és tanárok előtt; kedvelt képzettsége s a haza és egyház iránt szerzett érdemei, valamint bőkezűsége miatt, hogy pl. könyveit ingyen vagy csekély díjért széltére osztogatta.[337] Jóakarói számát a Teleki pártfogása is szaporította: ezek közé tartozott Bethlen Miklós, a nagyenyedi ref. collegium curatora, régi ismerőse és Pataki István kolozsvári tanár is, a legbefolyásosabb emberek egyike, a kiknek szavára a püspök, valamint a tanács többi tagjai elfogadták javaslatát[338] és elhatározták, hogy mindkét nyomda betűit kezelésére bízzák; hogy az eddigi könyvnyomtatók jogai és kiváltságai reá ruháztatnak s hogy az egyház házában kap lakást.

«Ezek iránt már ő kegyelme securus[339] lehetvén, – így szólt a határozat záradéka – Isten kegyelméből elméjét és minden alkalmatosságait fordítsa hivatalos munkái hűséges folytatására és úgy várhatja Istennek kegyelmes áldását és a mi kegyelmes urunknak, sőt az egész református statusnak is kívántató jóakaratját».[340]

Misztótfalusi Kisnek ekként minden kedve szerint folyt. Volt saját nyomdája és nyomdafelszerelése, azonkivül kezelése alatt két külön nyomda, a melynek kopott betűi bőséges anyagot szolgáltattak neki a hiányzó betűtömeg öntésére, ha egyszerre több munkát akart nyomtatni s több betűszedőt akart foglalkoztatni.


39. BETHLEN MIKLÓS NÉVALÁÍRÁSA.[341]


Kolozsváron letelepedve, Kis a berendezkedéshez fogott és pedig mindenek előtt családi tűzhely alapítását tűzte maga elé czélul.

Negyvenéves volt ekkor: híres, bibliáiról s könyvnyomtatói szakértelméről a hazában szerte ismeretes nevű férfiú, a ki tekintélyes vagyonnal is rendelkezett, habár ennek nagyobb része könyveibe és nyomdájába volt fektetve,[342] ezenkivül az egyháznak is hivatalos könyvnyomtatója, a mivel soknemű kiváltság járt: szintén nagy előny egy adótól tulterhelt országban. Nem csuda tehát, ha jó parthienek tekintették.

Már Amsterdamban is, midőn betűmetszői és öntői ügyességének híre szárnyra kelt s látták, milyen keresett ember lett s mint tolják targonczán a pénzt lakására,[343] megkínálták egy gazdag leánynyal, a kinek hatvanezer forint hozománya volt, de kitért az ajánlat elől, mert nem akarta egy újabbal, mely szinte legyőzhetetlen lett volna, szaporítani az akadályok számát, melyek hazatérési szándéka végrehajtását folyton késleltették.[344]

Most azután, midőn Kolozsvárott állandóan letelepedett, ismét szívébe ötlött a családalapítás vágya s szerencsére itt is akadt egy jóakaró közvetítő, csak úgy, mint Amsterdamban. Pataki István volt ez, a már említett kolozsvári tanár, a kinek pártfogásával a hivatalos könyvnyomtató állását elnyerte.

Pataki útján ismerkedett meg Székely Máriával, egy kolozsvári nemes ember árva leányával.

Székely András jómódú földbirtokos volt, háza, földje, szőlője volt és egy malma Bálványos-Váralján. Tanult ember, a kinek Csepregi Turkovics Mihály volt a nevelője.[345] Mint ilyen, a papokkal és tanárokkal később is jó barátságot tartott. Két gyermekét – a nagyobbik fiú, a kisebbik leány – szintén az őket megillető jó nevelésben részesítette. Midőn elhalt, perrel támadták meg vagyonát s egy részét lefoglalták s elvették örököseitől.[346]

Ez árva leányt kérte nőül Misztótfalusi Kis Miklós, a ki hozzá is ment. Sem egyiknek, sem másiknak soha sem volt oka megbánni választását s Kisünk családi életében, melynek összhangját csakhamar két szép gyermek – «Annus» és «Juczi» – születése növelte, mindig vigasztalást, megkönnyebbülést talált és enyhületet szerző balzsamot fájó sebére, melyet az emberekkel való érintkezés közben irigység, félreértés és rosszakarat ütöttek túlérzékeny és könnyen sebhető lelkén.

Nősülése után Kis neje kis birtokán gazdálkodáshoz látott. A körülmények annyira ráutalták erre, hogy e nélkül szinte el se lehetett volna. Egy főúr, a ki nagyon jól ismerte az erdélyi állapotokat, jóelőre figyelmeztette is. «Meglássa kegyelmed – úgymond – hogy ebben az országban csak a mesterséghez ne bízzék, mert bizony azzal tisztességesen el nem élhet, hanem egy kis oeconomiát is ragaszszon hozzá, hogy legalább búzát és bort pénzen ne vegyen».[347] De e figyelmeztetés nélkül is rájött volna később a gazdálkodás nélkülözhetetlen voltára. Eleinte ugyan kevés kedve volt hozzá, tudta azt is, hogy az nagyon elvonja mesterségétől s kezdetben kevés hasznot is hajt, de mikor látta, hogy búzát pénzen is alig kaphat az «ocsmány nyelvű sütőnék» miatt s egy ízben házától is visszavitették a már megvásárolt gabonát, azt az okát adván, hogy a város számára veszik meg: végre is rá kellett szánnia magát.

E nélkül végre se hajthatta volna a nyomdára vonatkozó nagyobb szabású terveit, legényekkel, inasokkal, kik nála laktak és nála étkeztek.[348]

Midőn némiképen így berendezkedett, hozzá fogott nyomdája felállításához. De közben itt is nehézségek merültek föl.

Mint az egyház könyvnyomtatója, az egyház egyik házát kapta lakásul. De valamelyik papnak megtetszett e ház s kiköltöztették belőle s helyette a következő ősszel a Torda-utczai könyvnyomtatóházat adták cserébe.[349]

Misztótfalusi Kis a nyomda felállítását akként tervezte, mint azt Blaeunál látta, t. i. hogy ugyanott legyen egy külön teremben elhelyezve a betűöntő műhely is, hogy a mint a szedő észreveszi, hogy keze alatt nem sokára elfogy valamely betű, csak átkiált a szomszéd terembe s rögtön öntik a szükséges mennyiséget. A Torda-utczai ház e czélra nem volt alkalmas, szűk is volt s a legnagyobb terem falai, melyet nyomdának lehetett volna berendezni, az esőtől annyira átáztak, hogy beomlással fenyegettek. Még inkább alkalmatlanok voltak ennélfogva arra, hogy mint Kis tervezte, emeletet lehessen rájuk építeni az öntőműhely számára.[350] Végül arra határozta magát, hogy a nyomdát felesége házánál állítja föl, a hol úgy is megkezdte az építést, midőn az egyházi épületből kiköltöztették. E ház felerészben a sógoráé volt s mivel neki most az egészre volt szüksége, rávette azt, hogy költözzék át a Tordai-utczai házba s ekkor szabad kezet nyerve, saját tervei szerint fölépítette a nyomdát: emeletet, vagy a mint ő nevezi, felházat rakatott reá[351] s óhajtása szerint berendezkedett.

Két esztendő telt el ekként tervezgetéssel, építéssel és berendezkedéssel. Közben nagybeteg is lett, melyből sokára és csak lassan épült föl és sok időbe telt bele, míg végre hozzá kezdhetett a munkához.[352]

Misztótfalusi Kis Miklós valóban hivatásos könyvnyomtató volt, a ki kedvvel, lelkesedéssel és becsvágygyal fogott munkához. Alább látni fogjuk, hogy azonkivül mily magas szárnyalású tervei voltak, mily fenkölten gondolkozott saját hivatásáról s minő nemes eszmék megvalósítását tűzte maga elé életczélul.

Magyar tudósoknak, íróknak, tanulóknak, kik hosszasabb időt töltöttek külföldön, mindjárt szemükbe ötlött, hogy mi más mívelt nemzetekhez képest nagyon hátramaradtunk. «Sírnom kellene inkább mint szónokolnom – írja Apáczai Cséri – midőn az egész magyar nemzet örök szégyen gyalázatára, bár elfordítom szemeimet, mégis szemlélni vagyok kénytelen a sok veszedelem, nyomorúság, szégyenletes tudatlanság és hanyag közöny mérhetetlen tengerét. Szégyeljük ugyan elvégre nagy oktalanságunkat; piruljunk a miatt, hogy tovább is tudatlan ügyefogyott barbároknak tartsanak, hogy nagy kárunkra az idegenek legkedvesebb gúnytárgyát képezzük. Mert nevetnek rajtunk s bizony méltán…»[353]

Szenczi Molnár szerint az idegen nemzetek a históriás énekek verselésén nem győznek eleget nevetni.[354]

Misztótfalusi Kis szerint nálunk száz esztendeig is használtak egy folytában egy rendbeli betűket s «csunya volta miatt minden szomszéd keresztény[355] nemzetek között ugyan példabeszéd és csúf volt a magyarok által való nyomtatás».[356]

Mind a hárman nagy buzgósággal láttak hozzá a felfedezett fogyatkozások orvoslásához. Apáczai az összes tudományok megismertetésére vállalkozott, Szenczi Molnár jó rímeivel s változatos versformáival mutatott a jó verselésre példát. Kis Miklós pedig azért tanult oly soká külföldön, hogy a betűöntést és nyomtatást tökéletesen megtanulja s itthon azután e bajt orvosolja, mert – úgymond – «discretus embereknek nem illik mégis az elébbi békamászásforma betűkkel élni».[357]


40. HALLER «HÁRMAS HISTÓRIÁ»-JÁNAK DÍSZCZÍMLAPJA.
(Misztótfalusi Kis Miklós kiadása.)[358]


Nyomtatványai a betűk szépsége és élessége, a nyomás tisztasága által egyaránt kiválók s felülmúlják a Brewer és Szenczi Kertész kiadványait is, a kik elődei közül legszebben nyomtattak s az ő nyomtatványai valóban új korszakot alkotnak a magyar könyvnyomtatás történetében.

Mikor fogott Kis a könyvnyomtatáshoz, nem tudjuk pontosan meghatározni, azt sem tudjuk, hogy melyik volt első kiadványa. Ő maga nem említi és sok el is veszett az általa kiadott művekből. 1694-ben már javában működött nyomdája s ez évből nyolcz nyomtatványát ismerjük s munkássága a következő években mindinkább fokozódott: 1695-ben tizenhárom, 1698-ban tizenöt mű került ki sajtója alól; összes kiadványainak száma, melyekből csaknem ugyanannyi a magyar, mint a latin munka, mintegy százra tehető.[359] Tekintélyes szám, kivált ha figyelembe veszszük, hogy e kiadványok között olyan nagy munkák vannak, mint VERBŐCZI «Tripartitum»-a, az «Approbatae Constitutiones», «Compilatae Constitutiones», EMBER PÁL: «Szent-Siklus»-a s «Gárizim és Ébál»-ja, a ZIEGLER-MOLNÁR-féle «Főjóról» szóló discursus,[360] HALLER «Hármas Historiá»-ja[361] továbbá több héber nyelvű nyomtatvány és hogy Kis Miklós könyvnyomtatói működése rövid kilencz esztendőre terjedt.


41. KÉP BARANYI «VIATICUM SPIRITUALE» CZ. MŰVÉBŐL.
(Misztótfalusi Kis Miklós kiadása.)[362]

III.



Kis Miklós mint könyvnyomtató és corrector. Előtanulmányai. Orthographiai elvei. A tudós könyvnyomtató. Orthographiájának alkalmazása. Újításainak ellenségei. Kis mint könyvcensor. Páriz «Ars Heraldicá»-ja. Halotti oratio Bethlen Elek felett. A «Monodia Apafiana.» Javítások a Catechismusban. Szatmári Pap János. A correctorok botlásai. Az «öreg» Catechismus. Verbőczi «Tripartitum»-a. Molnár Gergely latin nyelvtana. Kis átdolgozása. ABC-kiadása. Páriz biztatása. A «Morum praecepta» javítása. Az «Asszonyokról» szóló kiadványa. Kalendárium. Halotti oratiója Bethlen Elek felett. «Siralmas panasz»-a Kolozsvár égéséről. A kortársak kritikája. Ellenségek és jóakarók.

Misztótfalusi Kis Miklós sohasem tekintette magát egyszerű könyvnyomtatónak. Magasabb czélt tűzött maga elé s szemei előtt ideál gyanánt a Froben, Estienne és Plantin példája lebegett, a kik nem csak gondosan és hibátlanul igyekeztek mindent nyomtatni, hanem tudósok is voltak s alaposan értették azt a nyelvet, a melyen nyomtattak.[363]

Kis Miklós is, midőn a biblia javításához fogott, mindjárt meggyőződött arról, hogy nem megy semmire, ha előbb a magyar nyelv törvényeit nem tanulmányozza s hogy következetes orthographia ezek ismerete nélkül nem is lehetséges. Tanulmányozás közben meglepetve látta, hogy Pázmány Pétert, Szenczi Molnárt, Geleji Katonát, Medgyesi Pált és Apáczai Csérit, a kik a tiszta és igazi magyarságra műveikben példát adtak, részint nyelvtant is írtak, rég elfelejtették s alig követi valaki.[364] Sokáig habozott nyomukba lépjen-e vagy haladjon a tévelygő tömeggel, mivel egy ember a megrögzött hibák kiirtására úgy is hiába vállalkozik. Eszébe ötlött, hogy e bajon gyökeresen csak úgy lehetne segíteni, ha a könyvnyomtatók tanulmányoznák ezek műveit s nyelvtani szabályaikat szem előtt tartanák s orthographiájukat nyomtatványaikban, különösen azokban, melyek közkézen forognak, következetesen alkalmaznák. Az ilyen vállalkozásnak, szerinte, csakhamar meglenne a kívánt eredménye, mert a magyar ember szentnek tartja a nyomtatott betűt s azt hiszi, hogy a mi ki van nyomtatva, jól át van gondolva s helyesen is van írva; eszükbe se jut, hogy a szerzők rohanó tollal írnak s irásközben keresztül-kasul gázolnak a helyesírás törvényein, csak arra ügyelve, hogy a mit írnak, meg lehessen érteni. Így aztán gondatlan stílusuk, következetlen orthographiájuk az olvasók elméjébe vésődnek, a kik akaratlanul is követőik lesznek. A könyvnyomtatónak tehát nyelvtant kellene előbb tanulni. Jó typographus csak jó orthographus lehet. De mert – úgymond – kényelmesebbnek tartják, hogy a járt úton haladjanak tovább, ezért ment füstbe Pázmány és a többi derék írók jó igyekezete.[365]

Misztótfalusi Kis így elmélkedve a biblia javítása közben, már ekkor feltette magában, hogy ha «a végzet könyvnyomtatásra utalja», élete feladatának első sorban e helyesírási elvek következetes keresztülvitelét tekinti. Amsterdamban jó alkalom nyilt arra, hogy ezeket begyakorolja, sőt magától is rájött több dologra, a miket forrásaiban nem látott, egyre, másra pedig correctorsegédei is figyelmeztették.[366] Midőn haza érkezett s a könyvnyomtatáshoz hozzáfogott, csakugyan megkezdte azok alkalmazását. Pataki István, Pápai Páriz és más régi pártfogói örömmel üdvözölték, midőn ez újítását meghallották s kitartásra buzdították.[367] Sőt az első azt is mondta, hogy a mit elébb nyomtattak, mindazt nem kár volna egy rakásba hordani s elégetvén, újra kinyomtatni: annyira tele vannak hibákkal.[368]

Misztótfalusi Kis mindvégig megmaradt azon az úton, a melyre lépett. Hivatást érzett e munkára s kedvvel és buzgósággal folytatta ezt, habár két annyi dolga volt vele és sokszor éjjel is javítania kellett, hogy szedői a nyomtatással fenn ne akadjanak.[369] Merész vállalkozás volt ez is, mint a biblia kinyomtatása, de nem csüggedt el s kilencz év alatt mintegy negyven magyar munka jelent meg az ő javitásaival. Minden újabb kiadványa örömmel töltötte el, mint annak bizonysága, hogy nem egyszerű mesterember[370] s hogy hazafias szolgálatot teljesít munkájával s a minden egyes kiadott műnél a szerző érdeméből egy részre jogosan tarthat számot.


42. BARANYI «VIATICUM SPIRITUALE» CZÍMŰ MŰVÉNEK DÍSZCZÍMLAPJA.
(Misztótfalusi Kis Miklós kiadása.)


Ily irányú munkálkodása sokaknál rossz vért szült, a kik rosszalásukat nem is titkolták el. Szinte hihetetlenül hangzik, hogy a kolozsvári tanári karban is voltak olyan elfogult emberek, mint Szathmár-Némethi Sámuel,[371] több theologiai mű szerzője, a ki Kis Miklós vállalkozására nem átallotta ezt mondani: «A mivel a mi atyáink megérték és a miben születtek és hóltak meg, csak abban maradjunk mi».[372] Mások azt mondták reá, hogy az ő orthographiája csak olyan, hogy írják, de nem olvassák.[373]

Voltak olyanok is, a kik azt hozták föl újítása ellen, hogy a gyermeket bajos e szerint tanítani s az ilyeneket: «adjad»,«áldjad» csak a kassai gyermek tudja kimondani, a hol így beszélnek «adi, mondi».[374]

Szathmár-Némethi egy ízben szemrehányást tett neki, hogy miért írja e szót: ,szólok’ egy ,l’-el, holott kettővel kellene,[375] máskor pedig visszaigazította a Kis által már végig javított szöveget.[376] Kisünk önérzetét mindez sértette, de szándékától el nem térítette. Különben is voltak felvilágosodott emberek, a kik pártját fogták, mint Pápai Páriz, a ki egyszer tanuja lévén a Szathmár-Némethi megrovásának, azt felelte neki: «Jól teszi bizony azt, hogy curiosus az affélékben»![377] Egyszersmind nagy elégtételül és megnyugvásul szolgált neki az is, hogy orthographiája mindinkább hódított s azt más könyvnyomtatók is elfogadták.[378]

Kis figyelme nemcsak a magyar, hanem a latin művekre is kiterjedt, itt is épen olyan gondos és következetes volt, úgy, hogy segédei a Voss «Rhetoricá»-jának nyomtatása közben meg is jegyezték, hogy vagy annak correctora tanult tőle, vagy ő attól, de egy nyomon járnak a helyesírásban.[379]

De a helyesírásnál sem állapodott meg. Figyelmet fordított a tartalomra is. Nem az az ember volt, a ki ki tudott volna valamit nyomtatni, a minek hibás voltáról meg volt győződve. És sokoldalú képzettségénél fogva nagyon sok hibát vett észre kortársai, a hivatásszerű írók nyomtatás végett hozzá vitt munkáiban. Ha valami hibát észrevett, figyelmeztette reá az írót vagy maga kijavította. E szerint nem csak corrector volt, hanem revisor és censor is egy személyben. És e tekintetben ritkította párját, mert a külföld nagy és tudományos könyvnyomtatói és könyvkiadói is csak az oly műveket ellenőrizték, melyek szerzőit ők bizták meg valamely munka megírásával vagy sajtó alá rendezésével. Valóban csak Kis Miklós ideális ügybuzgósága lehetett arra képes, hogy jó szántából ilyen munkára vállalkozzék, mely által megint csak több ellenséget, mint jó barátot szerzett magának.


43. A «COMPILATAE CONSTITUTIONES» CZÍMLAPJA.
(Misztótfalusi Kis Miklós kiadása.)[380]


Midőn Pápai Páriznak «Ars Heraldica» [381] czímű művét nyomtatta, egy helyen ezt találta benne: «XI. Incze pápa, ki most Rómában uralkodik». E pápa volt az, a ki Kis Miklóstól még Amsterdamban betűket rendelt, tehát Kis jól tudta, hogy azóta kétszer is volt pápaváltozás s kijavította azt «tizenkettedik Inczé»-re; egyéb hibákat is vett észre, hol pedig egy szükséges szó maradt el: kijavította és betoldta; úgy gondolkozott, hogy bármily tudós a szerző, írásközben, «vagy egy szolgálónak közbeszólása miatt vagy más ok miatt» kimaradhatott egy vagy más szó, eshetett valami hiba.[382]

A Bethlen Elek felett tartott halotti orátió czíme eredetileg így volt: «Az Úri nemzettel és azt virtusokkal nyomozó». Kis észrevette, hogy így nincs értelme s egy szó betoldásával így igazította ki: «Úri nemzettel fénlő s azt virtusokkal nyomozó» stb.[383]

A «Monodia Apafiana» [384] nyomtatása közben «a melyek – úgymond – elég rendes versek voltak» megizente a szerzőnek, hogy micsoda hibákat fedezett fel benne s az nemcsak köszönettel vette figyelmeztetését, hanem ezt is írta neki: «Bezzeg az ilyen typographust szeretem én».[385]

De nem minden szerző volt olyan, mint Pápai Páriz Ferencz. Szatmári Pap János[386] kolozsvári lelkész, mikor elmondta neki, hogy a heidelbergi Katechismusban,[387] melyet ki akar nyomtatni, minő nagy hibákat fedezett föl pl. mindjárt az első kérdésnél: «Micsoda teneked életedben és halálodban egyetlenegy fő vígasztalásod?» a feleletből elmaradt a legfontosabb szó: «lelkestől» azt pedig, hogy ilyen hibásan adja ki, nem veheti lelkiismeretére, a tudós pap azt felelte neki: «Soha sem kellene affélékkel bébelődni, ha roszszúl volnának is a locusok s egyebek, csak tanulná affelől a gyermek: hiszen osztán, ha felnő, észrevészi, hogy nem úgy vagyon ez vagy amaz és osztán jól megtanulja.» Illyen emberekkel csakugyan nehéz volt boldogulni s szellemesen jegyezte meg Kis, hogy ez csak olyan, mintha valaki a gyermeket arra tanítaná, hogy a hattyú fekete s a holló fehér, hiszen ha felnő, észreveszi, hogy nem úgy van és igazán megtudja.[388]

Más alkalommal, akkortájban, mikor Szatmári Pap Jánost Désről Kolozsvárra hozták papnak, a templom után a tanárokkal együtt Kis Miklós is bement Szathmár-Némethi Mihály lakására, hogy ott várják meg, míg Pap, a kin a sor volt, végez az istentisztelet után szokásos katechizálással. Ennek végeztével Pap is oda ment s kaczagva mutatja a Kis Katechesist: «Tótfalusi uram – úgymond – itt is egy correctiót tött a Kis Katechezisben». Elhagyott t. i. egy helyen egy «nem» tagadószót, a hol felesleges volt. Kis Miklós túlérzékeny és önérzetes lelkét e megjegyzés nagyon sértette s azzal vágott vissza: «Nem lehet oly concilium, mely előtt meg nem disputálom, ha szükség, azt a matériát kegyelmeddel».[389] Ilyen összetűzései gyakran voltak s ha élesen megrótták olyan javításokért, melyeket, mint itt is, a maga által sajtó alá rendezett művekben tett, nem csuda, ha még kíméletlenebbül bántak el vele azon szerzők, a kiknek hiúságát igazításai által megsértette s ha merényletnek[390] minősítették eljárását, midőn Kaposinak Bethlen Elek halálára írt munkájába egy szót beszúrt, hogy az értelem világosabb legyen;[391] ha szemére vetették, hogy meghamisítja a szöveget s elfordítja értelmét.[392]

Kist mindez nem tántorította el. Javításai védelmére felhozta, hogy ha olykor-olykor egy-egy hibát elkövetne is, még ezért nem hagyja abba a javítgatást, mert helyesebbnek tartja kilenczvenkilencz hibát kijavítani és egyet elkövetni, mint megfordítva, t. i. benne hagyni az észrevett hibákat.[393] «Még a négylábú is botlik». A Blaeu latin bibliáját a leghibátlanabbnak tartják, mégis Csécsi János egy pár száz hibát fedezett föl benne a biblia javítása közben; Athiás minden hibáért egy aranyat igért, a mit héber bibliájában találnak s Angliában egy zsidó azt mondta róla, hogy csak ő maga négyszázat vett észre.[394]

Kis nemcsak kartársai műveit adta ki, hanem maga is számos jeles régibb munkát rendezett sajtó alá. Ugyanaz a gond s mindenre kiterjedő figyelem jellemzi e nyomtatványokat is. A kiadást mindeniknél beható tanulmányozás előzte meg.

Midőn a nagy vagy «öreg» Catechismust akarta kiadni, minden még kapható magyar kiadáson kivül megszerezte a Szenczi Kertész Ábrahám váradi és szebeni latin kiadását is[395] s gondosan összevetve a Janson-féle amsterdami kiadással, rájött, hogy a bibliai idézeteknél Szenczi Kertész mindenben ezt követte. Még itt sem állapodott meg s Jansonban se bízva, e kiadást is összevetette és másokkal is összehasonlíttatta a bibliával s így mintegy ötven hibát fedezett föl s arra a tapasztalatra jutott, hogy vagy százötven év óta, a mikor t. i. e Catechismus először megjelent, senki se törődött az összevetéssel, hanem szolgailag utána nyomtatták, a mi által mindig több-több hiba csúszott be. Hogy fáradságos munkájának mások is hasznát vegyék, amsterdami[396] könyvnyomtató ismerőseinek is megírta, hogy ha e művét újra nyomtatják akár latin nyelven, akár fordításban: a Janson-féle kiadást ne kövessék, mielőtt ki nem javították.[397]

Verbőczi «Tripartitum»-át[398] latin és magyar nyelven újra ki akarván adni, előbb a kormánytanács tagjait[399] felszólította, hogy vizsgálják át s javítsák ki a fordítás hibáit, a miről panaszkodnak azok, a kiknek kezén forog: de azt a feleletet kapta, hogy a «bóldogtalan» idő miatt nem érnek most reá.


44. VERBŐCZI «TRIPARTITUM»-ÁNAK CZÍMLAPJA.
(Misztótfalusi Kis Miklós kiadása.)


Hozzáfogott tehát maga s kijavította legalább a nagyobb hibákat. Egy helyen azt látta, hogy a latin szövegnek nincs megfelelő magyar fordítása, máshol pedig hogy a latin szöveg hibás: megnézte más kiadásokban is s bár azokban is úgy találta, de kijavította, mert máskülönben nem lett volna értelme.[400]

Épen ilyen nagy gondot fordított a Molnár Gergely-féle latin nyelvtan kiadására. Tudta, hogy az ily javítás, illetőleg átdolgozás nem az ő feladata lenne s megpróbálta, hátha mások vállalkoznának reá. Egy gyűlés alkalmával, midőn a papok és főurak együttvoltak, előhozta ezt a dolgot s azt javasolta, hogy a református főiskolák[401] közösen határozzák el, hogy melyek legyenek az iskolai tankönyvek; ne használjanak minden iskolában másat, mert így csak kevés példányban levén rá szükség, a könyvnyomtatónak a nyomdaköltség se térül vissza belőle, ha pedig sokat nyomtatna, rajta vesznek a példányok vagy pénze sokáig hever bennük.[402] Például felhozta, hogy milyen szükség lenne elsőben is a Molnár latin nyelvtanára nézve határozni, melynek elterjedt kiadásai sok hibákkal teljesek. Eszméjét a gyűlésben helyeselték, de a kiknek a munkát végezniök kellett volna, semmit sem tettek.[403]

Egy ideig várta az ígéret teljesítését, de mikor látta, hogy nem is gondolnak rá, hozzáfogott ő maga.


45. HUSZTI «PARADICSOM KERTETSKE» CZ. MŰVÉNEK CZÍMLAPJA.


Még segédtanító és fogarasi rektor korából, mikor a latin nyelvtant tanította, maradtak fent jegyzetei; már ekkor gondolkozott rajta, hogyan lehetne e nyelvet sikeresen tanítani. Ide vonatkozó gondolatait most a Grammatica kiadásában alkalmazta. Kihagyta a szükségtelen bővítéseket, melyekkel az eredeti kiadást idők folytán szükségtelenül szaporították[404] s másokat tett helyettük. E munkájára később is önérzettel hivatkozott «Merem mondani – úgymond – hogy soha accuratább (grammatica) a református magyarok kezekben nem volt.» Bővítve adta ki az Abc-t vagy Synopsist, [405] számtalan sok hibától «tisztította ki» az Alsted Henrik által írt «Rudimenta linguae latinae»-t, s pótlékot is írt hozzá, melyet előzetesen megmutatott Pápai Páriznak, a ki azt felelte reá: «Merni kell valamit e hazában»;[406] ugyanezt tette a Corder «Centuriá»-jával is.[407]

Az átvizsgálás, mint a tapasztalat megtanította reá, egy műnél sem volt felesleges. Egy ízben el akarván hazulról menni, segédének nyomtatás végett átadta a «Morum praeceptá»-t: mivel «e’ – úgymond – tudós ember munkája, nem szükség corrigálnom és nincs mit corrigálnom». Míg oda járt, az alatt segédei mást csináltak s haza érkezve, nem állhatta meg, hogy ezt is át ne nézze. «Szerencsémre nékem, – beszéli később ő maga – hát olyan vastag vétkek vannak benne, melyeket csak a gyermek is, a ki jó poéta volna, észrevenne és megnevetne.»[408]

Imádságokkal bővítve adta ki a «Tárház kulcsá»-t, melyek egy részét maga csinálta, más részét más művekből szedte.[409]

Az «Asszonyokról» szóló kiadványában is sokat változtatott az eredetin. E műben, melynek első része az asszonyokban kivető dolgokról, második az asszonyoknak tisztekről, a harmadik a jó gazdasszonyokról vagy azoknak dicséretekről szól, kevésnek találta azt a dicséretet, a mely a jó asszonyokról szól s bővítette egynehány strófával; az első résznek a czímét is megváltoztatta, mely eredetileg így hangzott: «Első rend a dühös ebtől származott» (t. i. asszony).[410]

A Kalendáriumba, melyet évente ki szokott adni, rövid erkölcsi szabályokat írt versben stb.[411]

* * *


46. A «COMICO-TRAGOEDIA» CZÍMLAPJA.
(Misztótfalusi Kis Miklós kiadása.)[412]


A Pápai Páriz «Igazság koronája» czímű, Bethlen Elek halálára írt emlékverse mellett, «hogy a könyvecske teljesebb lenne», kiadta egy «Halotti oratió»-ját, melyet «hajdan e hazában egy néminémű halotti alkalmatosságra készített»,[413] de ezzel is csak a papokat haragította magára,[414] annál is inkább, mert egy főúr olyan hizelgően nyilatkozott róla, hogy az is aligha nem a Pápai Páriz munkája, mert majd rendesebb, mint az egész keresdi actio.[415]

Csakhamar ezután írta másik verses munkáját a kolozsvári tűzvészről.

Az 1697-ik évben május 6-ik napján ebéd tájban tűz ütött ki Kolozsváron, mely a széltől élesztve, gyorsan harapózott tovább a nagyobbrészt faházakból álló város utczáin s nagy részét porrá tette: leégett az óvár egy része, a piaczi templom, a torony, a collegium s számos főúri palota. Tűzben állott az az utcza is, hol a Kis Miklós háza és nyomdája feküdt, de ezeket a tűz, szerencsére, kikerülte, bár mellettük és mögöttük hat lépésnyire a házak tűztengerben álltak.[416]


47. A «SIRALMAS PANASZ» CZÍMLAPJA.[418]


A rettentő pusztítást a közvetlen szemlélet hatása alatt Kis megénekelte «Siralmas panasz Istennek Kolosváron fekvő nagy haragjáról» czímen, hogy «a következő nemzetség is tudhassa».[417] A költeménynek, melyben a tűzvész leírása csak kevés helyet foglal el, alapgondolata az, hogy Isten e veszedelmet büntetésül bocsátotta a népre a sok bűnökért, az ártatlan vérontásért, irigységért, piperés öltözetért, tánczért és részegségért, egyszersmind figyelmeztetésül a megtérésre. Ilyen büntetés volt már előbb, hogy a hegyek nem hoztak szőlőtermést, innen van a hideg és szárazság, cserebogár, sáska és ezért ül nyakukon az ellenség tábora:

Oh melly régen hogy vár.
Az Isten, hogyha már
Megeszmélnéd magadat.
E végre régólta
Sokféle ostora
Tőle reád származott,
Mellyekkel inteni,
Tégedet feddeni
Büneidről láttatott.

Mind hiába. Majd miként Jerusalem pusztulásakor, Kolozsváron is megjósolta egy ember a közelgő veszedelmet, de ez sem használt s ekkor

Tüzzel jöve reád,
Kolozsvár és hozzád
Ez ostorával nyúla.
Minekutána már
Egy néhány nagy csapás
Te néked nem használa.
Olthatatlan tüzet,
Láng, füst fergeteget
      Utzáidon gyulaszta.

S ezután leírja a tűz pusztítását, a tolvajok garázdálkodását, a lakosok kétségbeesését s a tűztől letarolt város képét, mely már-már Sodomához és Gomorához hasonló lett volna, ha Isten nem parancsolt volna a lángnak, hogy szünjék meg, A tűz megszünt, de Isten haragja még ezután sem múlt el s újabb ostort készített. Szélvész, zivatar rontja össze a házakat, aszály pusztítja el a határt, majd megnyílik az ég s az Isten

«Harczol már mennykővel,
Csattogó dörgéssel
Nyilait ugyan szórja.

Félő, hogy e pusztítás csak a közelgő romlás «sengéje», azért újból inti az embereket, hogy térjenek meg s engeszteljék meg Istent az ő «Könyörgő éneké»-vel, melyet ez alkalomra szerzett.

Tárgyának időszerűsége, leírásainak hűsége és elevensége, verselésének lendületessége oly népszerűvé tették e költeményt, hogy a nép széltére «dudolta» azt s a méltóságos asszonyok is úgy tudták, mint a Miatyánkot.

Ilyen költemények írása, mely a népet bűnbánatra inti, a papok kötelessége lett volna s ezek csakugyan úgy fogták föl a dolgot, hogy Kis megint az ő dolgukba ártotta magát s megrótták érte. Azt mondták rá, hogy nem szabad olyat írni, hogy az Isten az idegen nemzeteket fejünkre ültette, vagy hogy ostorul bocsátotta a népre, mert az ilyen megjegyzéseknek aztán olyan következményei vannak, mint pl. az ő versének volt, hogy t. i. midőn egy «szüle» dudolta, a német katona felrugta érette.[419]


48. A «SIRALMAS PANASZ» KEZDŐ SORAI.


Misztótfalusi Kisnek e sokoldalú és sikeres működését némelyek, mint Pataki, Pápai Páriz örömmel nézték és tovább haladásra buzdították, de többen voltak olyanok, kik irigységből, roszakaratból, vagy félreértésből nyiltan elítélték azt. Különösen a kolozsvári papok és tanárok voltak ilyenek. Érezték, hogy a mit Misztótfalusi Kis tesz, első sorban az ő kötelességük lett volna s az utókor előtt ez a mulasztás nekik szolgál szégyenükre.

Ha azon megjegyzéseket s rosszaló nyilatkozatokat olvassuk, melyeket azok műveire tettek s melyeket Kis Miklós följegyzett lelke könnyebbülésére, meg kell vallanunk, hogy nincs köztük olyan, mely alapos és számba vehető volna.

Fentebb láttuk, mit mondott Szatmári Pap János a Katechesisről. A Kalendáriumban levő verseiről azt mondták, hogy nem oda való. «Ha – úgymond – ethicát akarnak írni, legyen ethica, a kalendáriumban egyébnek vagyon helye.»[420] Az Asszonyokról szóló nyomtatványáról azt mondták, hogy az asszonyok, különösen egy méltóságos asszony, megütköztek rajta: és pedig nem csak tartalmán, hanem írásmódján is.[421] De e megjegyzéseknél jobban sértette a Szathmár-Némethi Sámuel megszégyenítő eljárása, a ki egy iskolai vizsgálat alkalmával, melyen Kis Miklós is ott volt, megpirongatta a tanulót, a ki a Kis által javított tankönyv szerint felelt s bosszankodva azt követelte, hogy feleljen a régi kiadás szerint.[422]

Ugyanez a tanár egyszer azt is megmondta neki, hogy nem szereti a tudós typographust.[423]

Kis Miklós érzékeny lelke méltán elkeseredhetett e méltatlan bánásmód miatt.

«Én nem vallom magamat tudós embernek» – írja nemes önérzettel, eljárása védelmére, mintegy az utókor igazolására hivatkozva – csak azt mondom: műveim, melyeket készítek, bizonyságot tesznek én rólam. A mi kicsiny talentumot Isten adott, nem akarom elásni. Ha úgy van (t. i. a mint Szathmár-Némethi mondja) hát ama derék embereket, Frobenius, Stephanos, Plantinos damnálni[424] kell, mint alávaló typographusokat, hogy ezt merték cselekedni, hogy nem csak accurate et nitide[425] igyekeztek mindent nyomtatni, hanem magok is könyveket bocsátottak, ki deák, ki görög nyelven? Én ha el nem érem azokat, iparkodni utánok nem tartom véteknek.»[426]


49. EMBER PÁL «GÁRIZIM ÉS ÉBÁL» CZ. MŰVÉNEK CZÍMLAPJA.
(Misztótfalusi Kis Miklós kiadása.)

Büszkén hivatkozik pártfogóira s azokra, a kik folyton biztatták, Pápai Párizra, Désire, Hortira, a kik működése áldásos voltát első sorban abban találták, hogy tisztítsa ki a hibákat, melyek a szerzők és könyvnyomtatók gondatlansága vagy tudatlansága miatt annyira felszaporodtak a könyvekben. Czáfolják meg elébb ezeket, a kiknek tanácsát követte.[427]

Ellenségei méltatlan bánásmódjának okát is megmondja. Azt akarnák, hogy mindenben tőlük függjön és semmit hírük nélkül ki ne nyomtasson.[428] De hevesen tiltakozik ez ellen. Nem mesterember, nem «hitván vasmíves»:[429] hiszen épen ócsárolt művei által eléggé bebizonyította, hogy van olyan tudományos képzettsége, mint bármelyik papnak vagy tanárnak.

Így ismerték félre hazafias törekvését és buzgóságát irigyei és roszakarói. Végzete volt, hogy ezek száma nem apadt, hanem idővel mindinkább szaporodott.

IV.



Kisnek a közműveltség előmozdítására czélzó tervei. Zsoltárkiadásának előszava. Kiadja Szőnyi «Magyar Oskolá»-ját. Nézetei a nemzeti nyelvű iskolázásról. Irodalmi viszonyok külföldön és nálunk. Kis panasza. Papírmalom felállítására vonatkozó tervei. A hazai papirmalmok. Kis betűöntőműhelye. Mesteremberek. A könyvek kelendősége. Kis jövedelme és kiadásai.

Misztótfalusi Kis Miklós azon termékeny szellemek közé tartozott, a kiknek a tudomány mindenféle ágában van eredeti, teremtő gondolata. A teremtő szellemeknek az a sajátsága is megvolt benne, hogy nyiltan, tartózkodás nélkül hirdetik eszméiket. Külföldön való «bujdosásukban» is a haza forog szüntelen eszükben; «ha elfelejtkeznék is az én jobbom én rólam – mondották – én soha el nem feledlek» s reá gondolva ébredtek és szenderültek el. Az egyik azt írta be jegyzőkönyve egy üres lapjára: «A haza füstje jobban világít az idegenben kigyult tűznél.» Ilyen volt érzületük, ez idézet jellemzi hazaszeretetüket. A külföldi művelt nemzetek fejlett irodalmát, iparát, kereskedelmét látva, önkénytelen hazájuk jutott eszükbe s fájdalom fogta el szívüket s «szégyen borította el orczájukat».[430]

Fogadást tesznek, hogy életüket arra szentelik, hogy e bajon segítsenek. Amsterdam mívelt népe között Misztótfalusi Kis szívének legjobban fájt, ha arra gondolt, hogy hány ember nem tud hazájában írni és olvasni. S a könyvnyomtatás székhelyén hányszor gondolhatott erre! Egymást érték lelkében az ezen állapot megszüntetésére czélozó tervek. Hogy könyveket nyomtat s olcsóvá teszi azt, «mint Salamon az ezüstöt Jeruzsálemben»,[431] hogy papírmalmot állít föl e czélból, stb. Fogadását még Amsterdamból megírta. Telekinek: «Én azt akarnám, – így szól a levél e helye – Isten éltetvén, igyekezetemet is és munkámat (ha azzal orvosolhatnék) tőle nem szánnám, hogy a mi nemzetünk ne maradna abban a nagy írástudatlanságban (értvén csak az olvasásnak nem tudását), melyben eddig, hanem a magyar scholák vigeálnának, hogy mint gyermekek, asszonyi állatok, városiak, falusi parasztok olvasni tudnának.»[432]

E gondolat később se hagyja pihenni s a «Soltárok» előszavában következő lelkes buzdításban nyer kifejezést: «Szerető nemzetem! Jódra nagy erőlködéssel fáradozó indulatomat nálad kedvesnek lenni eléggé megbizonyítod azzal, hogyha helyt adandasz… kérésemnek inkább, mint intésemnek… Igyekezzed, inkább annál, mint eddig szoktad, a könyvekhez, az iráshoz való értéssel magadat ékesíteni. Bizony nem semmi ékessége, nemessége, világa és boldogsága ez a nemzetnek… Minthogy pedig a könyvekben foglaltatott tudományoknak s azokra segítő nyelveknek teljes ismeretségekre jutniok mindeneknek lehetetlen, a mit én legalább feltészek mindenekre nézve szükségesnek lenni és a mire kérésemmel s tanácsommal itt czélozok, az olvasásnak tudása. Ha valaki többre nem mehet, bár csak a maga születési nyelvén tudja olvasni az irásokat, csak ezzel is sok jókra segítheti magát».

Buzdításul a külföld példájára hivatkozik. Itt keresve sem találni olyan férfit vagy nőt, ki olvasni nem tudna, ezért írnak ott annyi szép könyvet, ezért virágzik a nemzeti irodalom. Miért ne lehetne nálunk is így? Kérdi tovább, vagy ha így nem, legalább jobban, mint most van. Megmondja az okait is: Ritka nálunk a könyv s az is drága.

Itt ismétli a Telekinek tett igéretet. Ha a tudósok teljesítik kötelességüket s könyveket írnak, ő szívesen szenteli életét a kinyomtatásra. Másik ok, hogy a magyar ember sajnálja az időt és pénzt gyermeke iskoláztatására. De itt nem is egészen a magyar ember hibás, hanem rossz az iskolák szervezete is. Ha nem a «deákság», hanem az olvasás tanítása volna az iskola czélja, ennek költségét a szegény ember is elviselhetné.

Nem akarja elvonni a latin nyelv tanulásától az embereket, csak legalább azokat, a kik a latin iskolákba nem járhatnak, tanítanák meg írni és olvasni. Úgy a mint ő Amsterdamban is látja…

Szava visszhang nélkül hangzott el.

Midőn hazájába visszatért, ismét fölvetette ez eszmét s mivel nem a puszta tanácsolgatás embere volt, hanem tettel akart jó példát mutatni: ingyen kinyomtatta Szőnyi Nagy István «Magyar Oskolá»-ját,[433] azon reményben, hogy «a parasztok abból mind olvasni tudókká lesznek. Úgy is lett volna, ha tanácsát megfogadták volna. De senki se méltatta figyelemre a könyvnyomtató paedagogiai eszméit. Mindazonáltal nem szűnt meg e téren tovább is izgatni. Nagyon érezte, hogy a nemzeti művelődésnek ez szolgálna szilárd alapul, valamint azt is, hogy törekvései, hogy könyvekkel árassza el a hazát, kárba vesznek, ha nem lesz, a ki azokat olvassa. A mint tovább haladt könyvnyomtatói pályáján, mind inkább átlátta, hogy egy maga nem képes fölrázni álmából a társadalmat. A politikai viszonyok sem kedveztek az ilyen újításoknak s a kikre volt bízva a nemzet sorsa, annyit sem tettek meg, a mennyit megtehettek volna. Pályája végén, hogy eszméi vele sírba ne szálljanak, még egyszer felszólal e miatt. Sokat szeretett volna tenni ez ügy érdekében, de az irigyek s rosszakarói «szárnyát szegték, hogy ne repülhessen». Álljon itt utolsó felszólalása hazafias érzésének s nemes buzgóságának bizonyságául.

«Nem mindeneket kellene – úgymond – a deák nyelvnek tanulásával terhelni; bárcsak a magok születési nyelveken tudnának olvasni, csak ezzel is sokra mehetnének. A szegény ember azért idegenkedik sokszor gyermekének taníttatásától, hogy látja, mely sok esztendeig kinoznak a skólákban majd mindeneket (t. i. a deák nyelvvel), mégis kevés mehet perfectióra.[434] De ha csak a maga nyelvén való olvasást tenné fel czélul, kevés idő kellene arra és kevés volna olyan szegény ember, a kitől annyi költség ki nem sülne. Taníttatná bár osztán a deák nyelvre is és irásra, a ki úgy akarná. Ezt cselekszik más keresztény nemzetekben és ezért kél egyikért jobban a könyv.»

Ezután áttér arra a kérdésre, miért nincs a magyar könyvnek kelendősége. Elmondja azt a nem új, azóta is sokszor felhangzó s ma is időszerű panaszt, mennyivel rosszabb dolga van a magyar írónak, mint akár a németnek, francziának vagy hollandinak. Mi, – úgymond – «itt e világnak olyan szegletiben élünk, hogy hanemha magunk között kél el, a szomszédságokkal nem közölhetjük. Mert sem lengyelnek, sem oláhnak, sem tatárnak, sem töröknek, sem rácznak… nem kell a mi könyvünk».[435]

S a mit megtehetne a nemzet, azt se teszi meg, ereje szerint sem pártfogolja az irodalmat. Más országban kapva kapnak a könyvnyomtatók a híres munkákon s örülnek, ha kinyomtathatják: itt pártfogót kell előbb keresni, mert különben a szerző ki nem nyomtathatja. És aztán, ha akad is kiadó, hány példányban nyomtatják! Ez sem úgy van nálunk, mint külföldön. Ott sok példányban nyomtatnak ki valamit, mégis elkél, de itt száz, vagy háromszáz, legfeljebb ötszáz példányban lehet valamit nyomtatni:[436] ha több példányban nyomtatják, rajta vész a könyvnyomtatón, így meg a költség is alig térül meg. Példa erre az ő bibliája, melyből másokhoz képest keveset nyomtatott, még sem tudta mind eladni. A Blaeu-féle latin bibliát tízezer példányban nyomtatták, az anglikán bibliából, a mint hallotta, csupán Athiás amsterdami könyvnyomtató ötvenezer példányt csempész be[437] esztendőnként Angliába, pedig azonkivül ott is mennyit nyomtattak. Mennyivel mások ott a viszonyok, a könyv- és tudományszeretet dolgában is. Ott egy közönséges embernek is «derék» könyvtára van, a ki azért is megvesz valamely könyvet, hogy «thecájában legyen» s azonkivül ott bő a pénz s nem sajnálják könyvért kiadni, mint nálunk.[438]

*

Nem volt szerencsésebb azzal a másik szerényebb tervével sem, melynek papírmalom felállítása volt a czélja. A külföld fejlett iparát, kereskedelmét látva, fellelkesedett s mind át szerette volna helyezni hazájába, úgy, a mint Bethlen Miklós írta neki: «Csináljunk Erdélyből Hollandiát». Ha – úgymond – a politikusoknak tanácsot adhatna, azt ajánlaná, hogy hívjanak innen Erdélybe mesterembereket, mert «merő félistenek ezek a mesterségekben a mienkhez képest».

Amsterdamban megismerkedett egy Franck Ádám nevű emberrel, a ki Kolozsvárról szakadt oda. Ez is így biztatta: Ha ő – úgymond – nehány társával Erdélybe mehetne, megmutatná, hogy a fejedelemnek két annyi jövedelme lenne; ha most egy tonna aranya van évenként, hat-hét esztendő mulva minden évben két tonna folyna be.

Ilyen biztatásoktól, de a nélkül is, föllelkesedett Kis Miklós a külföldi példán s felszólította Telekit, hogy Amsterdamból vitessen mesterembert, a kitől honfitársai a papírkészítést megtanulják. Ha ezt megtenné, – így biztatta – a hazának nagy javára cselekednék. Képzeletében már látta is a sok papírmalmot Erdélyben s lelkesedésében nagy fogadást tett: «Csak a papiroscsinálási mesterség közöttünk lábra kaphasson, mely is énnekem tulajdon mesterségem mellett kiváltképen való kivánságom és igyekezetem, én fogadással fogadom, hogy igaz elég bibliát adok fél-fél talléron; sőt olyan formában lehet, hogy annál még jóval is olcsóbban.»

Egy újabb berendezésű papírmalom felállításának szükségét érezték Erdélyben is. Láttuk, hogy az is egyik ok volt, miért akarták a bibliát külföldön nyomtatni, mert itthon nem kaphattak volna olyan «szép papyrost» hozzá. Volt ugyan Erdélyben is több papírmalom, de durva, vastag papírt termelt, a mely díszesebb művekhez nem volt használható.[439] Még a legszebb papírt a Szepességen készítették, de ez sem vetekedhetett finomság és vékonyság dolgában a hollandi papírral, azonkivül drága és nehezen is volt kapható a szállítás és főleg a miatt, hogy a közeli könyvnyomtatók Lőcsén, Bártfán az előállított mennyiség nagyobb részét lefoglalták maguk számára, a mit annál is inkább tehettek, mert egynémelyik részvényese is volt egyik vagy másik papírmalomnak.[440]

Midőn Misztótfalusi Kis Kolozsváron nyomdáját felállította, eleinte ő is a Szepességről rendelt papírt, de a szállítás oly nehezen ment s annyiszor fennakadt, hogy ha másért nem, már ezért is gondolnia kellett egy papírmalom felállítására. Egyszer például Eperjesen vett papírt s a kuruczok miatt a szállítás nem lévén bátorságos, augusztustól karácsonyig hevertetnie kellett s mivel otthon sem volt készlete, ez idő alatt a könyvnyomda is szünetelt.[441]

Ezért újra felvetette a papírmalom felállításának eszméjét. Támogatásra azért is számított, mert az erdélyi cancellaria is sok papírt fogyasztott s papírra általában mindenütt nagy szükség volt s hasonló fennakadás mások megrendeléseinél is előfordult.

Tervét benyújtotta (1697) a kolozsvári egyháztanácshoz (consistorium), s ott helyesléssel fogadták. De midőn hozzáfogott volna a terv kiviteléhez, a hozzájárulás és segítés kérdésénél megfeneklett az egész. Fát kért az egyháztól az építéshez, de máshová igazították s ott sem kapott. Végre belefáradt a kéregetésbe és folytonos elútasításba s felhagyott e tervével is.[442]

*

A könyvnyomtatás és sokféle tervezgetés közepette Kis Miklós serényen folytatta a betűmetszés és betűöntés mesterségét is. A könyvnyomdával egyidejűleg állította föl a betűöntő-műhelyt s mindkét hívatást egyszerre gyakorolta. A könyvnyomtatásból a kézíratnak az ő helyesírása szerint sajtó alá készítését és correcturáját végezte, egyéb munkát szedőinek s tanulóinak hagyott, ezenkivül szabadon maradt idejét pedig a betűöntésre fordította.[443] Ebben nagyobb gyakorlottsága, ügyessége és hírneve volt, mint a nyomtatásban s efféle megrendelésekkel bőven el is volt látva. Újra kellett önteni az erdélyi református egyház, illetőleg a két református collegium s a kolozsvári református egyház kopott betűit és bár az ezek számára öntött betűket kezelése alatt hagyták, azért maga számára is öntött betűket. Így metszett és öntött magának néhány tudós unszolására héber betűket, melyekkel az első magyarországi héber nyomtatványt nyomtatta.[444] Ő előtte a legtöbb nyomdász a héber idézeteket, sőt némelyik a görögöt is, betűk hiánya miatt latin betűkkel átírva közölte. Kist ezután arra is biztatták, hogy görög betűt is öntsön annyit, hogy görög műveket adhasson ki, de erre már nem volt ideje. A héber betűk metszéséhez nagy kedvvel fogott s előbb fölelevenítette e nyelvre vonatkozó ismereteit, melyeket Nagy-Enyeden szerzett s Amsterdamban a biblia javítása alkalmával kibővített.[445]

Híre mint betűmetszőnek országszerte nagy volt s a fentemlített munkaadókon kivül felkeresték e czélból a debreczeniek[446] és a nagy-szebeniek is, kiknek megbízásából Zabanius tárgyalt vele.[447]

Mind e megbízásoknak, a milyen ügyes volt e munkában, egymásután megfelelt volna, ha nem lett volna minduntalan fennakadása a mesteremberek miatt.

Hozott ugyan magával sokféle szerszámot Amsterdamból,[448] de minden felmerülhető szükséges dolgot előre nem vehetett számba és néha szerszámai is javításra szorultak. Ilyenkor nehéz volt magán segíteni. A mint egy művében keservesen elpanaszolja, egy sróf vagy kösü miatt messze útakat megtett s Toroczkóra s még messzebbre is elment egy ügyes mesteremberért s két év is bele telt, míg aztán egy ilyenre akadt.

Másszor ügyes mesterember lett volna, csakhogy nem kaphatta meg. Vagy a katonai parancsnoknak, vagy a kormányzónak, vagy más hívatalos személynek dolgoztak, vagy sírt ásni voltak, vagy a czéhben vendégeskedtek.[449] Mindez nagyon bosszantotta Kisünket, a ki Amsterdamban ahhoz szokott, hogy az iparos «süvegvetve» jár az ember után, hogy munkát kapjon. Csak legalább olyan jól dolgoztak volna! De néha tízszer is megpróbáltak valami szerszámot s még is rossz volt, azonkivül nagyon drágán számítottak mindent s három annyi pénzt is kértek munkájukért, mint az amsterdami mesteremberek, úgy hogy utoljára Kis beleunt a velük való folytonos bajlódásba s ha csak szerét tehette, inkább Bécsből hozatott mindent. Sokféle vesződségei illusztrálására egy anekdotát mond el a németalföldi gazdasági életből. Ahhoz a szőlőtermelőhöz hasonlít ő – úgymond – a ki hallván, hogy Belgiumban még nincsen szőlőművelés, feltette magában, hogy azt ott meghonosítja. Oda menvén, hegyet keresett a szőlőnek, de nem volt hegy, legfeljebb halom; tövisbokor sem volt, a mivel körülkerítse, kés-allya fa se, a mivel beültesse, karó sem, a mihez az ültetvényt hozzá kötözze: más országból kellett azokat hozatni; szőlőműveléshez értő napszámosokat sem talált s elcsudálkozván rajta, hogy tervének kivitele annyi akadálylyal van egybekötve s annyi költséggel jár, megátkozta az órát is, melyben magát e szőlőültetésre elhatározta.[450]


50. KAPOSI «MEMORIALE» CZ. MŰVÉNEK CZIMLAPJA.
(Misztótfalusi Kis Miklós kiadása.)

Mindezekhez járult s elkeseredését növelte az is, hogy reményeiben és számításaiban könyvei kelendősége felől csalatkozott. Nem alaptalan kortársainak az a jellemzése, hogy Kolozsvártt amsterdami állapotokról álmodozott.[451] Reményeinek egy része valóban csak álom volt és sohasem vált valósággá. Amsterdamból közel tizenkétezer példányt hozott magával a legkelendőbb művekből, melyek ára a lehető legolcsóbban számítva is harminczezer forintra ment. Nagy összeg, ha tekintetbe veszszük, hogy a pénznek akkori, árúhoz mért értéke a mai érték tízszerese volt. Nem egészen alaptalanul számított tehát úgy, hogy az amsterdami keresetből a gondtalan megélhetésre untig elég pénze lesz s nyomdáját is terve szerint berendezheti, mert a beléfektetett tőke kamatát bőségesen meghozza s a haza, az egyház és iskola czéljaira is áldozhat közhasznú művek kiadása és osztogatása által.

De számításában, bár úgy látszott, hogy az szilárd alapra épült, nagyon csalatkozott. A kort, a nép vagyoni helyzetét nem ismerte kellően. A magyar nem a hollandi «bőpénzű nemzetség» volt. Bibliái és zsoltárai csak nagyon lassan keltek s azok sem a szabott áron. Egyik-másik vásáron alig jött be több, mint a mennyi háztartására kellett. Még kevésbbé keltek itthon nyomatott könyvei, melyeknek nagyobb része tárgyánál fogva a közönségnek csak szűkebb körét érdekelhette. Pl. a Szathmár-Némethi Sámuel egyik munkájából mindössze se adott el többet, mint a menynyit a szerzőnek tiszteletpéldányul adott.[452] Ilyen kiadványai oly rosszul keltek, hogy egyszer négy hét alatt négy poltura, másszor három hét alatt három poltura jövedelme volt s így kiadásai is csak évek mulva térültek meg,[453] ha ugyan egyáltalán rajta nem maradtak a példányok. Nem az az idő volt, mint régen, a mikor csak Baranyából elhoztak másfélezer forintot kötött könyvekért.[454] Üzleti szempontból még legjobban jövedelmeztek a kalendáriumok, melyeket több ezer példányban nyomtatott s példányonkint hat pénzen adott el a könyvkötőknek[455] s az Aggirusról, Tékozlóról s Asszonyokról stb. szóló apró históriák, melyeket egyik-másik vásáron mind egy példányig elkapkodtak.[456] Némi haszon volt az oly kiadványokból is, a melyek valamely pártfogó költségén jelentek meg, de ezeknél az volt a baj, hogy ötven, száz, legfeljebb kétszáz példányban rendelték meg s ha a maga jószántából haszon reményében több példányban nyomtatta, mint megrendelték, rendesen rajta is vesztek.[457] Az ilyen kiadványoknál ezenkivül még az is rossz volt, hogy nagyon olcsón fizették: ívenként négy forintjával,[458] melyből másfél forintot kapott a szedő, egy forintot a nyomtató. S ha még ezekhez számítja – úgymond Kis – hogy gyertya és fa, kivált télben, elfogyott ötven pénz ára s tanulóit is tartani kellett és sok apróságra, laptára, irhára, tentára, spongyára mennyi kiadása volt, alig maradt neki magának annyi, a mennyit egy legénye kapott.[459]

Ne csudálkozzunk tehát elkeseredésén, ha csalódottan így kiált föl: «Soha nem volt s talám nem is lészen rosszabb ideje a typographiának, mint e nyomorúlt időben!… Felette rossz időben élünk. Úgy hogy akárki próbálná a mostani időben, nem hiszem, hogy hasznát venné!»[460]… Csupán az vigasztalta, hogy munkálkodásával a hazának, egyháznak és iskolának nagy hasznára van s hogy a nélkül irtóztató barbárságba merülne a nemzet!

És ha még nyugodtan hivatásának élhetett volna. De mennyi akadály tartóztatta fel minduntalan a békés munkálkodásban!

V.



Az egyházi könyvnyomtató kiváltságai. Kis vesződségei. Kolozsvári papok és tanárok lenéző bánásmódja vele szemben. A keresdi út. Kis ellenségei. Az «Apologia Bibliorum» irásának körülményei. Kis mint orthographus. Az «Apologia» eszmemenete. Ellenei boszúja. Zaklatások és vádak. Ügye a püspök elé kerül. Elkeseredése. «Maga személyének mentsége.» Hangjának szenvedélyessége. Hatása. Bánffy György megsértődése. Kis ekklézsiakövetése. «Retractatio.» Folyamodása. Betegsége. Halála és temetése.

Az egyház hivatalos könyvnyomtatója Erdélyben egyházi személynek tekintetett s ugyanolyan jogokat és kiváltságokat élvezett, mint a lelkészek, tanárok, orvosok,[461] tanítók, t. i. úgy személyére, mint vagyonára nézve immunis volt: katonáskodástól, közszolgálattól, közteherviseléstől, adótól, dézmától mentes, hozzá katonát nem szállásoltak be stb.[462] Rendkivül nagy kedvezmény ez adótól nyomott országban, hol az egyház, ország adója mellett a német katonaság tartásának terhe is a lakosokra nehezedett s nem csoda, ha Misztótfalusi Kis Miklós is, midőn az egyház könyvnyomtatója lett, elsőben is e kiváltság megadását kérte.[463] Annál inkább jogot formált reá, mert megvolt ugyanaz a képzettsége, mint a papoknak s előde Veresegyházi Szentyel Mihály is megkapta. Sőt már előbb Szenczi Kertész Ábrahám is ilyen kiváltságot élvezett, mivel neki is papi képzettsége volt, részben az egyházak közadakozásából hozatott betüket s az egyháznak tett hasznos szolgálatot bibliakiadásával: ennélfogva nem fizetett adót, pedig két palotája volt Váradon.[464] Kisnek ezen elődei egyébként is úgy viselkedtek, mint egyháziak, feleségeik olyan ruhát viseltek, mint a lelkészek nejei,[465] az egyházi gyűlésekre meghívót kaptak, a templomban a papok székébe ültek,[466] sőt némelyik papi ruhába ment a templomba is.[467]

E kiváltság megszerzése Kisre nézve nem is járt nehézséggel, a tanács mentelemlevelet adott házára s egyéb kívánságai teljesítését is megigérték.[468] Nehezebben ment azon kívánságának teljesítése, hogy segédei is felmentessenek a szolgálat és a közteher viselése alól, pedig erre nézve minden követ megmozdított s azonkivül is mindent megtett, hogy óhajtása jogosnak, sőt természetesnek lássék. Midőn szomszédja el akarta adni házát, mely az ő telkére nyúlt, elhatározta, hogy megveszi segédei számára, azzal a számítással, hogy ezen alapon e ház is tehermentes lesz. Különben is szerette volna, ha segédei családostól mind nála laktak volna, hogy így mindig keze ügyében legyenek.[469] Előzetesen közölte szándékát egyik-másik befolyásos kormányférfival, azt is megmondva, hogy ha tudná, hogy valamikép adó vagy német szálló jönne e vásárlás következtében telkére, semmi áron se venné meg. Pártfogói biztatták s azt mondták, hogy csak vegye meg bátran s ha a város nehézséget támasztana az iránt, hogy egy oly ház, mely után eddig adót fizettek, ezután adómentes legyen, inkább annyit levágnak a város adójából. E biztatásra meg is vette a házat, de midőn azt kibővítette és segédeit beleköltöztette, a városi hatóság a segédeire eső adót kérlelhetetlenül behajtotta, tömlöczczel fenyegetve őket, ha nem fizetnek s azonkivül, hogy Kisünk csalódása teljes legyen, csak úgy mint azelőtt, német katonát is szállásoltak be oda.[470]

Kis hasztalan ment egyik pártfogójától, egyik befolyásos főúrtól a másikhoz. Biztatták s tettek is érte, a mit lehetett, közbenjártak a városi tanácsnál, de itt a jogszokásra hivatkoztak: «A mesterlegényeket – így szóltak – még meg nem házasodnak, semmivel sem terhelik, de ha megházasodnak, menten a járomba fogják őket.» Kis erre azt felelte, hogy a könyvnyomtatósegéd nem olyan, mint más mesterlegény. Nem állhat be a czéhbe, hogy aztán segédeket és inasokat tartson, a kik keressenek számára, ha maga nem dolgozik is: de a «typographus legény» mesterlegény marad, ha övig ér is a szakálla, hacsak elébb el nem betegeskedik vagy meg nem vakul. Azért bolond, a ki arra adja magát, ha az egy immunitas nem édesgeti».[471] E helyes és meggyőző okoskodásnak sem lett meg a kívánt eredménye. Azzal vigasztalták, hogy segédeire úgy is kevés adót vetettek, csak annyit, a mennyit a foltozó vargára, ezért kár úgy nyugtalankodniok.[472] Kis utoljára belátta, hogy hasztalan erőlteti a dolgot s ezután kérésében csak arra szorítkozott, hogy legalább a személvi mentességet adják meg nekik, t. i. hogy hadba és szolgálatra ne kelljen menniök.[473] Azért is tanácsos volt, hogy szerény legyen kívánságaiban, mert a városi tanács azt is tudtára adta, hogy a nép a miatt is zugolódik, hogy ő maga fel van a terhek alól mentve,[474] a minthogy a beszállásoló tiszteket többször hozzá is küldték, hogy nála van «a jó quartély»,[475] és mert a német katonai parancsnok egyszer őt magát is a vártára hurczoltatta a beszállásolás megtagadása miatt s mentegetőzéseire azzal hallgatta el: Hogy volna egyházi személy a könyvnyomtató?[476]

E zaklatás, az egyszer megadott jogok élvezetében való háborgatás bármily rosszul esett is Kis Miklósnak, mélyebben sértette annál az a méltatlan bánásmód, melyet a kolozsvári református papok és tanárok részéről tapasztalt.

A német katonáktól hogy is várhatott volna mást, mint durvaságot, de honfitársai s kivált azon osztály támogatására, melynek érdekeit szolgálta, joggal számíthatott volna. De épen itt támadtak a legádázabb ellenségei. Míg Pataki István élt, volt legalább egy tanár Kolozsváron, ki érdeklődéssel kisérte működését, jó tanácscsal látta el, biztatta és pártfogolta. De ez is elhalt, még mielőtt Kis nyomtatói működését megkezdte volna.[477] Másik jó barátja Pápai Páriz Ferencz Nagy-Enyeden tanárkodott s vele e miatt gyakran nem érintkezhetett. De különben Kis, úgy is mint az egész református egyház, úgy is mint a kolozsvári egyház könyvnyomdájának kezelője, első sorban a kolozsvári papok és tanárok jó indulatára lett volna utalva. Ennek hiányát semmi sem pótolta. Ezek ellenséges indulatának magyarázatát megtaláljuk Kis jellemében. Már egyenes őszintesége, önérzete és önzetlensége is idegenkedést keltettek a képmutatás és önzés e korszakában.

Képzeljünk magunknak egy mesterembert, a ki napestig szorgalmasan dolgozik műhelyében; vés, metsz, betűket önt s csak akkor hagyja egy pillanatra a munkát félbe, ha szedője valami dologban felvilágosítást kér tőle, vagy valami gazdasági dolog miatt kiszólítják; a ki annyira elmerül munkájába, hogy észre sem veszi a látogatót s csak akkor tekint föl, ha igénytelen öltözete által félrevezetve tőle kérdik meg, hol van a nyomda tulajdonosa?[478] A ki azért korántsem szégyenli el magát, nem is alázatoskodik, hanem mint tiszttársát fogadja a hozzá bekopogtató papot és tanárt, sőt egyikkel-másikkal, kivált ha az mint szerző kézírattal jön hozzá, szellemi fensőségét is érezteti s midőn kézíratát átadja, úgy tesz azzal, mint a Kaposiéval, mindenekelőtt megnézi jó versek-é, jó-é az anagramma, helyes-é a czím, a tartalom s csak azután kérdi meg, hogy mit szedjen cursiv, mit majuscula betűkkel.[479] S ha a társalgásba belemelegednek, örömest beszél el egyet-mást amsterdami életéből, mennyit nélkülözött eleinte, hogy a bibliát kinyomtathassa, mennyi pénzt keresett, milyen messziről fölkeresték, mit mondott zsoltáráról Teleki, mennyire meg volt bibliájával elégedve Tofeus, mikor egyszer azt mondta neki, hogy méltó volna arra, hogy teljes életében pihenjen.[480] Mit mondott Pápai Páriz róla, meg a papokról, hogy azok elegen vannak, de ő egyetlen a maga nemében;[481] hogy papok és professzorok jobbaknál jobbak vannak, de hozzáfogható «vasműves» vagy betűmetsző nincs nemcsak Kolozsvárott, nemcsak Erdélyben, hanem párját ritkítja az egész világon.[482] Szívesen eldicsekedett vele, mert nemcsak az ő, hanem honfitársainak is dicsőségére szolgált, a miket mondott. Nem is gondolt arra, hogy mindezek által a tudós szerző irigységét is felköltheti, a ki hozzá hozott füzetével szintén a halhatatlanságot kereste.

Az irigységet különben még a papok és tanárok családi körében is táplálták. Papnék, tanárnék nem utolsó szerepet vittek e kor divatvilágában s egy egyházi gyülés nem ok nélkül hozott szigorú törvényt a «tarka főkötős klárisos papnékról».[483] Ezek nem bánták, ha Kis a papok székébe ül is,[484] vagy ha fiatal végzett emberektől megkivánja, hogy mint öregebb «academicust» az előlmenéssel megkinálják,[485] de azon már megbotránkoztak, hogy felesége tafota ruhát és muntlit viselt,[486] hogy csak olyan «czifra» volt, mint ők.[487] Nem jutott eszükbe, hogy ez az asszony nemes származásu volt, sem az, hogy Veresegyházi Mihályné is muntlit viselt[488] s hogy Kisnek, mig meg nem nősült, hintós asszonyt vagy leányt is ajánlottak feleségül.[489] Szó sincs róla, hogy az ilyen, minden kor női társadalmában előforduló pletykákat kevésbbé érzékeny férjek meg sem hallották volna vagy mosolyogva vették volna tudomásul, de Kisünket ez is nagyon sértette, viszont az is valószínű, hogy a papok és tanárok ingerültségét az ilyenekkel is szították.

De nemcsak ilyen, hanem nagy és durva sértések sem hiányoztak a papok és tanárok részéről, melyeknek sértett hiuság, túlbuzgóság, félreértés voltak okai. Fentebb már láttuk, hogy mi volt az oka Szathmár-Némethi Sámuel és Szatmári Pap János ellenséges indulatának, valamint azt is, miért nem voltak ezek könyvnyomtatói működésével megelégedve. Velük tartott ifj. Csepregi Turkovics Mihály is, előbb tanár, majd lelkész Kolozsváron.

A gyülölség és rágalmazás sokáig titokban folyt és nem lehetetlen, hogy a papok és tanárok ezen magatartása és azon zaklatás között, melyet ez idő óta Kis a közteherviselés alól való mentesség, betűöntés és sok egyéb miatt más oldalról szenvedett, okozati összefüggés is volt. Nyilvánosságra e gyűlölség először 1697-ben került és pedig oly rideg őszinteséggel, hogy félreérteni nem lehetett.

Ez év február 27-én[490] nagy ünnepélyességgel tartották meg Keresden a múlt évben elhunyt Bethlen Elek temetését.[491] Többek közt Kolozsvárról meghívták a gyászszertartás végzésére Csepregi Turkovics Mihály lelkészt és Szathmár-Némethi Sámuel tanárt. Hozzájuk csatlakozott Misztótfalusi Kis is. Úgy vélekedett, hogy neki mint könyvnyomtatónak helye lehet egy nyomdaalapító temetésén,[492] de meg azonkivül találkozni akart a kormányzóval, a kivel a betűöntés dolgában megbeszélni valója volt.[493]


51. KERESD.
Dörre Tivadar eredeti rajza.


Az együtt megtett úton régi ellenségei[494] szabad folyást engedtek szenvedélyes indulatuknak. Társalgásukat olvasva, úgy a mint azt Kis Miklós megörökítette, mi sem mondhatunk róluk enyhébb itéletet, mint a mit Kis mondott, t. i. mint tudós emberek állhattak köztiszteletben, a templomban és iskolában is megállhatták helyüket, de ez úttal arra szolgáltattak sajnálatos példát, hogy az «elfordult elme» és zabolátlan emberi indulat minő végletekre ragadhatja a képzett embereket is.[495]

Az úton természetesen időszerű dolgokról, Bethlen Elek halála körülményeiről, könyvnyomtatásról s több efféléről társalogtak, melyek tudóst és könyvnyomtatót egyformán érdekeltek. Szóba kerülvén, hogy Bethlen Eleket a kormányzó asztalnál épen vacsora közben ütötte meg a guta, Kis azt a megjegyzést tette rá, hogy ha igaz volna az, hogy a gutaütést a gond okozza, úgy őt már rég megütötte volna. «Nem késő még»: felelt reá epésen Szathmár-Némethi Sámuel, olyan kézmozdulattal, mely még többet mondott, mint e megjegyzés.

Kis nem szólott rá semmit, hanem folytatni akarva a társalgást, más tárgyra vitte a beszédet. Elmondta, hogy a könyvkötőknek olyan ajánlatot tett, hogy minden munkát, a mely sajtója alól kikerül, ívenként két pénzen elad nekik, még ha neki három-négy pénzbe kerül is, mint a héber és görög művek s maga többé egy példányt sem köttet, sem kötve nem árultat, ha egy tömegben megveszik s azonnal ki is fizetik: de azok azt felelték reá: «Jó volna ha pénz volna» s inkább veszik drágábban, de apránként. Szathmár-Némethi azt felelte rá, hogy elég drágán kinálta. Majd előhozta a sógorával való házcseréjét, Szathmár-Némethi erre is azt felelte: «Bolond volt, – t. i. a sógora – hogy rá állott a cserére».

És ez így folyt tovább, hasonló kiméletlenséggel, sőt fokozódó szenvedélyességgel: irigység, rosszakarat, rágalom és gyanúsítás féket vesztve marczangolták Kis ártatlan, érzékeny lelkét.

Eddig még csak Szathmár-Némethi töltötte ki boszúját, társai[496] csak hallgatással mutatták helyeslésüket. Majd ezek is megszólaltak.

– «Énnékem – mond az egyik – Istennek hálá, Jansonius nyomtatta bibliám vagyon.»

– «Én szert nem tehettem mind eddig arra, hanem ezzel kellett tűrnöm» – felelt rá a másik, a nála levő Kis Miklós-féle bibliára mutatva.

– «Énnékem is vagyon ugyan – toldotta meg a harmadik – de a hét esztendőtől fogva én bizony nem is olvastam».

Ha czéljuk az volt, hogy Kis lelkében fölkeressék azt a pontot, a hol legérzékenyebben sérthetik, úgy ezzel megtalálták. Mint azon művéből látszik, hol ezt elpanaszolja, fájdalmasabban érintette ez, mint a gyanúsítások egész halmaza, a melyekben szintén nem fukarkodtak.

«Mi lehetett ellenem mérgesebb szó?» Kiált föl elkeseredve. «Mind a két Hazára támasztom, ha nem nagy engem fojtogató méltatlanság volt-é, szemembe ollyakat hallanom? Hiszem a minémü és mennyi munkát mi azon töttünk és a melly nagy devotioval[497] Nemzetem javára igyekeztem én azt adornálni[498] azt állítottam én, hogy méltán mondhatnám Néhémiással érette: Én Istenem emlékezzél meg rólam nékem jómra».[499]

E megjegyzéseket Kis nem akarta szó nélkül hagyni. Még azt eltűrte volna, hogy személyét sértegetik s gyanúsítják, de hogy bibliáját, melyért egészségét, vagyonát áldozta s a mely az irigység és rosszakarat üldözései közepette egyetlen vigasztalása volt, hogy nevét örökké fent fogja tartani, értéktelennek és megbízhatatlannak mondják, ez feleletet s czáfolatot kivánt.[500] Kis maga mondja, hogy ő «szóval igen boldogtalan volt»; a folytonos nagy figyelmet kívánó kézi munkában leszokott mintegy a beszédről,[501] rögtöni szóbeli czáfolatra nem volt képes, papokkal, tanárokkal nem is lett volna tanácsos egyenetlen szóharczba elegyedni: és mit sem használt volna, mivel a kicsinylő és ócsárló nyilatkozatokat ott is megtették, a hol nem volt jelen, tehát irásbeli czáfolatra határozta el magát.

A mint e reá nézve örökre emlékezetes, szomorú emlékű útról haza érkezett, haladéktalanul, még az éjet is felhasználva,[502] hozzáfogott annak írásához s a mint elkészült vele, ki is nyomtatta «Apologica Bibliorum» czímen.[503]


52. VESZPRÉMI ISTVÁN NÉVALÁÍRÁSA.[504]


E mű három részre oszlik. Az első részben, mely Veszprémi István református püspöknek, a ref. papoknak és espereseknek van ajánlva, elmondja micsoda körülmények hatására határozta el magát a biblia kinyomtatására s hogyan jött arra a gondolatra, hogy átnézett és javított bibliát adjon; micsoda szempontok vezették a javításnál s hogyan hajtották azt végre. Micsoda hibákat találtak a Janson-féle bibliában. Ez utóbbiak ismertetése foglalja el a mű terjedelmes részét, nagy számmal idézve azokat javításai természetének feltüntetésére, egyik-másik javítás helyességének és szükséges voltának magyarázásával s azután külön a biblia könyveinek rendje szerint fejezetenkint külön is felsorolva a nagyobb hibákat, a Janson-féle bibliából kihagyott szavakat és mondatokat. Mindezekről már Amsterdamban csinált jegyzéket,[505] sőt nagy részét felsorolta Telekihez és Tofeushoz írt leveleiben,[506] most csak lenyomtatta azokat. Egy külön részben pedig a biblia helyesírásának védelmét írta meg «Ratiocanatio» czímen. Kétségkivül ez az «Apologiá»-jának legbecsesebb része, sőt Kis minden munkái között ez a legnevezetesebb.[507]

Régi magyar nyelvészeink egy részét a bibliával s annak részint fordításával, részint javításával foglalkozás vezette a nyelvészkedésre, más részük a műveikben használt új szavak vagy helyesírás igazolása végett írt kisebb-nagyobb értekezéseket vagy tett műve végén ilyes megjegyzéseket.

Sylvester János Grammatikája ajánlólevelét mindjárt azon kezdi, hogy mielőtt Új-Testamentum fordítását közrebocsátaná, hasznosnak tartotta előkészítésül előbb magyar nyelvtant írni;[508] a bibliafordító Károli Gáspár házában olykor nyelvészeti disputák tartattak[509] s Szenczi Molnár Albert is a bibliajavítással egyszerre írta nyelvtanát;[510] Komáromi Csipkés Györgynek csak a biblia eredeti szövege volt kezénél, midőn «Hungaria illustratá»-ját készítette.[511] Ellenben Pázmány, Geleji Katona, Mikolai Hegedüs János és Medgyesi Pál orthographiájuk és új műszavaik mentegetésére bocsátkoztak, többnyire műveik végén, nyelvészeti fejtegetésekbe.[512] Misztótfalusi Kis Miklós is a biblia javítása közben tett nyelvészeti megfigyeléseket s javításaiban és helyesírásában következetességre törekedve s azonkivül a javításban tanulókat is alkalmazva, s így részben ezek számára már javítás közben írásba foglalta annak főbb szabályait.[513]

Mindjárt műve elején kiemeli, hogy nem alkot új helyesírási szabályokat, hanem követi azon irókat, a kik vagy nyelvtani műveket írtak vagy műveikben mutattak példát a tiszta magyarságra.[514] Ezek követésében is conservativ, például nem követi Geleji Katonát, a ki ,babbal’, ,vaddal’ helyett a ,babval’, ,vadval’ alakot mondja helyesnek.[515] Ezután áttér annak fejtegetésére, hogy milyen személyraggal látandó el a birtokos-jelző mellett a birtok neve? Mindenekelőtt megkülönbözteti a nyelvtan szerint helyes és a nép által használt alakot. A nép ugyanazon személyraggal látja el a birtok nevét, akár egy, akár több a birtokos, pl. ,ember szokása’ és ,embereknek szokása’; holott ez utóbbit így kellene helyesen mondani: ,embereknek szokások’, ha a birtok több: ,szokásaik’. Mert – úgymond – a személyragok a birtokos névmásból származnak: ,én beszédem’ ebből: ,enyém beszéd’, ,ő beszédek’ ebből: ,övék beszéd’.[516] E szerint javította ki a Janson-féle bibliát.[517] A ki erre azt mondaná, hogy e szokatlan alakokat nem lehet újra használatba hozni, annak azt feleli, hogy ha a régi és rongyos ruha helyett újat ölt az ember, akkor is nagy különbséget érez; a hosszas megszokás folytán a tagokhoz simuló ruhát könnyebben tűri a test, mint az újat, mely itt is, ott is szorít, vagy vág, de azért nem viseli az ember folyton a régi ruhát, inkább lassanként hozzá szokik az újhoz. A ki német czipőhöz szokott, kényelmetlenül érzi magát a magyar csizmában, de szükségből ezt is megszokja az ember. Ha valamiről le tudunk szokni, miért ne tudnánk épenúgy hozzá is szokni? Végül egy dilemmával zárja be okoskodását. Vagy elfogadja az olvasó az ő magyarázatát vagy nem: első esetben nem botránkozik meg javításán, második esetben tegyen úgy, mint a felföldi ember, a ki ha ,lelkem’-et, ,annakfeletté’-t lát leírva, ,lölköm’-et, ,annakfölötté’-t olvas helyette.


53. AZ «APOLOGIA BIBLIORUM» CZÍMLAPJA.[518]


A birtokos személyragról természetes az átmenet az igék személyragjaira, itt is a helyesírás szempontjából. Már Geleji Katona figyelmeztet, hogy ,d’ betű ,j’-vel kerülvén össze, ,gy’-nek ejtetik, de nem kell azért úgy írni. Ha a kiejtés szerint irnánk, – úgymond – akkor ,hadgyárjon’-t, ,adgyoszót néki’-t kellene írni ,hagyd járjon’ és ,adj jó szót néki’ helyett.[519] Mivel a magyar nyelv nagynevű kritikusait követi – mondja Kis Miklós – mikor ,mongya’ helyett ,mondjá’-t, ,láttya’ helyett ,látjá’-t stb. ír: a kákán is csomót keres az, a ki őt ezért megrója s hasonló ahhoz az együgyű lelkipásztorhoz, a ki panaszkodott, hogy a radnóti zsinaton őt mellőzték, pedig ő neki is lett volna Coccejus ellen mondani valója s mikor megkérdezték tőle, hogy mi lett volna az? azt felelte: Coccejus ,Felix’-et ír ,Foelix’ helyett. Arra nézve, hogy a helyesírás a kiejtést nem követheti, például fölhozza, hogy kiejtés szerint így kellene írni ,Ö Natstsága Kiendnek szoálatját izente ‘s a’ báránt megvagy mekküdte, vagy kütte’. Azoknak, a kik az ,y’ használatának szűkebb területre szorítását sajnálják,[520] azt feleli, hogy hát azt miért nem sajnálják, hogy egyebet is úgy nem írunk, mint a régiek: ,chodákat cheleköszik’ stb.

Ezután áttér a betűk szükségtelen kettőzésére. Etymologiai magyarázatát adja, miért nem követi a régiek írásmódját az ilyenekben: tüzess, erőssen, miképpen, erőssítek, szóllok, erőssebb, erőssek, dicsősség; miért helytelen a ,ban’ és ,ba’ határozóragok összezavarása, az ,edgy’ orthographiája, melynek hibás voltára már Katona is figyelmeztetett.[521]

A toll fényűzésének nevezi az ilyen írásmódot is ,Apaffi’, ,Bánffi’ s figyelmeztet, hogy az ilyen szükségtelen betűszaporítással oda jutunk, a hová az egyszeri enyedi deák, a ki így írt latinul: ,St. Paulli Apostolli Epistollae sont abscorae’.

Helyesen utal a tárgyas és tárgyatlan igeragozás közti különbségre s felemlíti, hogy azért Szenczi Molnár zsoltárában is kijavította az ilyeneket: ,én ártatlan éltemet őrizz-meg, vagy ellenségimet kergess-el.’ Helytelennek mondja, hogy a bevégzett cselekvés igenevét egy ,t’-vel írják az ilyenekben: ,irt’, ,vont’, holott ez ebből van összevonva: ,irott’ vagy ,irattatott’, ,vonattatott’. A határozott névelő szükségtelen használatát is megrója az ilyenekben: ,a’ Pál megdorgálá a’ Pétert’ s megmondja mikor kell ,a’ és mikor ,az’ névelőt használni.

Fél, hogy megróják azért, hogy az összetett szókat egybeírta, de ebben a latin nyelvet követte.

Végül, miután még közbevetőleg megmagyarázta, hogy miért ír ,szolgáim’-ot holott a nép ,szolgaim’-nak ejti: áttér az idegen tulajdonfőnevek és szók helyesírására.

Az ,y’ helyett ,i’-t ír, mert az ,y’ a magyar nyelvben bizonyos mássalhangzók lágyítására szolgál; azért ,Babilon’, ,sinagoga’ és nem Babylon, synagoga. A görög χ (khi), vagy a héber khét betűket egyszerü ,k’-val helyettesíti (Kajafás, Epikureus).[522]

A ,ph’ helyett ,f’-t tett. Az iskolában ugyan – úgymond – megtanuljuk, hogy a latin nyelvben a ,p’, ha ,h’ betűvel kerül össze, ,f’-nek hangzik, de azok, kik latinul nem tanultak, mint a nők és gyermekek, mit sem tudnak e szabályról, felesleges is volna őket ilyenek tanulásával terhelni. Mivel – pedig a magyar szókban a ,ph’ soha sem ejtetik ,f’-nek, úgy járnának, mint a nagy-enyedi deák, a ki egy iskolai istentiszteleten a Paphus sziget nevét paphúsnak olvasta. A nép a saját nyelve szabályai szerint ejti az idegen szókat is: ő maga tapasztalta, hogy a szász deák, mikor magyar iskolába adták, Szenczi Molnár zsoltárának e helyét: ,Naphoz napok adassanak’ így ejtette: ,Nafoz napok adassanak’.

A közhasználatba átment idegen szavakat a magyar nyelv geniusához alkalmazta, ezért írja magyarosan: prédikál, templom, Egyiptom, korona, ezért ír Máté-t, Nátán-t Máthé és Náthán helyett, a melyből a nép könnyen szójátékot csinálna stb. A héber tulajdonnevek átírására vonatkozó hosszú példalajstrom fejezi be a tanulságos fejtegetést.

Mint e vázlatos ismertetésből is látjuk, Kis Miklós műve nem rendszeres nyelvészeti munka. Nem pusztán a helyesírással, hanem a nyelvtan más részével is foglalkozik, de azért magát a helyesírást sem meríti ki, sőt pusztán erre támaszkodva, még az általa követett helyesírási elveket sem ismerhetnénk meg teljesen, annál kevésbbé találjuk meg benne a helyesírás szabályokba foglalt és rendszeres ismertetését. Az alkalom szülte s nagyon magán viseli az alkalomszerűség bélyegét: ötletszerű megjegyzések, a szerint, a mint a szerzőnek eszébe jutottak ócsárlóinak kifogásoló megjegyzései. Mindazáltal rendkivül becses e kis mű a szerzőnek benne nyilvánuló eredeti felfogása, éles megfigyelése és főleg azon hatása miatt, melyet helyesírásunkra gyakorolt.[523]

E tulajdonságai által messze kimagaslik a hasonló irányú dolgozatok sorából, sőt Toldy Ferencz szerint vele kezdődik sajátkép újabb nyelvészetünk.[524]

Kis Miklós műve előszavában beszél ellenségei irigységéről és rosszakaratáról, a melylyel reá kényszerítették e mű kiadására. Ha azok megrovásaikat mint magánvéleményt közölték volna vele, szóval igyekezett volna felvilágosítani őket, de mivel úgy beszéltek, mintha a közhit tolmácsai lennének, kénytelen volt e módot választani. Kér azért mindenkit, hogy olvassa el művét s ne csupán csak beletekintsen.[525] Ha pedig magyarázatában nem nyugosznak meg, ne a háta megett fondorkodjanak, hanem czáfolják meg. Méltán idézheti – úgymond – a mit Medgyesi Pál írt egyik művében:[526] «Kérem kiváltképen azokat, kiknek az én irásom nem talál szájok ízint esni, hadgyanak békét az emberrágásnak, vagyon tinta s papiros». De a czáfolattól már a miatt sincs oka félnie, mert egy kiváló tudós, a ki e mű egy részét csak futólag látta, azt mondta róla, hogy ha valaki megtámadná, boszút áll érte még akkor is, ha már a szerző nem élne.[527]

Ha Misztótfalusi Kis azt hitte, hogy ezzel elnémítja ellenfeleit vagy hogy azok irodalmi harczra kelnek vele akkor nagyon csalódott.

Név szerint nem voltak megnevezve[528] s így egyikük sem érezte magát arra kényszerítve, hogy feleljen. De viszont arra sem, hogy hallgasson. Mint Kis csakhamar értesült, e művében is találtak ócsárolni valót[529] s a czáfolattal is fenyegetőztek, de bár ez elmaradt, helyette most már még ingerültebben folytatták sötét munkájukat. Mind Szathmár-Némethi, mind Szatmári Pap, mind Csepregi Turkovics már állásuknál fogva is sokképen beléköthettek az egyház és collegium könyvnyomtatójába. Turkovicsot különben a boszú is hajtotta egy újabban szenvedett sérelem miatt.


54. CSEPREGI TURKOVICS MIHÁLY NÉVALÁÍRÁSA.[530]


Teleki Mihályné és Teleki Krisztina, Kendefi János özvegye, elhatározták, hogy kinyomatják azokat a halotti beszédeket, melyeket a Kendefi János temetése alkalmával mondottak el. Pápai Párizt bízták meg a sajtó alá rendezéssel s Kis Miklóst a nyomtatással. E gyűjteményben legvégül állott a Csepregi Turkovics Oratiója s mikor a nyomtatás már a vége felé járt, az utolsó ívet Kis elküldte a szerzőhöz, hogy toldjon hozzá, mert a kézírat nem tölti ki az ívet. Turkovics a mint munkáját nyomtatva látta, éktelen haragra lobbant.[531] Hogy merték azt az ő tudta nélkül kinyomtatni. Nem volt az méltó, hogy úgy megjelenjen; ha tudta volna, hogy kinyomtatják, mást írt volna helyette. Ez mind igaz lehetett, de Misztótfalusi Kis ártatlan volt a dologban, ő csak nyomtató volt, az intézkedés Pápai Párizra volt bízva, a ki neki különben is meghagyta, hogy minden munkát úgy nyomtasson, a mint a kéziratban van s – miként Kis megjegyzi – talán a megbízók se vettek volna jó néven oly munkát, melyet nem a temetésen mondtak el. De Csepregi Turkovics mindezt nem látta be s megneheztelt érette Kisre.[532]

Nem sokára jó alkalom kinálkozott, hogy haragját ő is, valamint tiszttársai is éreztessék vele. Régóta szálka volt szemükben, hogy az egyháznak és a collegiumnak is van nyomdája s ők pap és tanár létükre nem rendelkezhetnek vele szabadon, mint korábban Sárpataki.[533] Mindent elkövettek azért, hogy legalább a kolozsvári református egyház nyomdája külön szakasztassék az erdélyi egyházétól[534] s ha lehet, Kistől is elvétessék. Attól is tartottak, hogy az utóbbira a kormány is rá teheti kezét s akkor vele együtt a kolozsvári egyházé is elvész;[535] Kistől is féltették, a mióta a szebenieknek az öntéshez való anyagért betűket adott cserébe[536] és mivel mindig azt emlegette, hogy e nyomdákból egy tökéletes nagy nyomdát szeretne csinálni.

Azt már korábban kikötötték, hogy az újonnan öntött betűket külön kezelje[537] s Kis csakugyan folyton feljegyezte, mennyi új betűt készített.[538] Majd midőn az 1697-ben kitört nagy tűzvész a város nagy részét elpusztította s a veszély a Kis nyomdaépületét is közelről fenyegette, ez alkalmat megragadták és alig néhány nap mulva (máj. 12.) s az egyházi tanácscsal, mely teljesen befolyásuk alatt állott,[539] határozatot hozattak, hogy mivel az egyháznak és collegiumnak Kis Miklósnál levő könyvnyomdáját veszedelemtől féltik, Kis adja ki mind az újra öntött, mind a még öntetlen betűket, hogy azokat biztosabb helyen őrizhessék. Mivel pedig átadáskor nem mérték meg a betűk sulyát, «hitre bocsátják», hogy lelkiismeretesen mondja meg, mit vett kezéhez s úgy adja át.[540]

Kisünkre nézve, a ki mindjárt eleinte egy nagy betűkészlettel dolgozó nyomdához rendezkedett be, e szerint építkezett s nyomdaszemélyzetet is ennek megfelelően tartott, rendkivül sérelmes volt e határozat. Meg is tett ellene mindent, a mit csak tehetett. Sorra járta pártfogóit, volt a kormányzónál, de nem sokat sikerült kieszközölni.[541] Annyit azonban mégis nyert, hogy a nem sokkal ezután tartott kolozsvári rész-zsinat (semigeneralis) halasztást engedett neki s beleegyezett, hogy az öntés munkáját befejezhesse s hogy nem kényszerítik a gyors befejezésre, csak nagyon soká ne halaszsza s azonkivül arról is biztosították, hogy ha kiadja is kezéből e betűket, az egyház, míg ő él, nem használja s munkájáért megadja a kívánt összeget, t. i. 100 betűnként huszonöt dénárt.[542]

Kis ellenségeit még ingerültebbé tette, hogy czéljukat teljesen nem érhették el s minden áron megalázására igyekeztek. Most már az egyházi tanácsot is ellene tüzelték, mely utoljára már gyűlésbe se merte hívni,[543] «importunus»-nak, «hitván vasműves»-nek nevezték és mindenféleképen boszantották. Azzal is fenyegették, hogy elveszik tőle a nyomdát s másnak adják; hogy holta után családján állanak boszút.[544] Az ellentét végre oly élessé fejlődött közöttük, hogy Kis kénytelen volt Veszprémi István püspöknek panaszt tenni. A püspök a Tordán tartott országgyűlés alkalmával kihallgatta őt és ellenfeleit is, megkérdezte, kik ellen írta «Apologiá»-ját s azután azt az itéletet hozta, hogy hagyjanak békét Kisnek s hallgassanak el.[545]

De nem azok az emberek voltak, a kiket ilyen könnyen el lehetett volna némítani. Alighogy Tordáról haza jöttek, Szathmár-Némethi mindenfelé elhíresztelte, hogy Kis az ő jelenlétében a püspöknek szólni sem mert, hanem megvárta, míg eltávozik s akkor vádaskodott ellene. Az egyháztanácsban is így adta elő a dolgot.[546]

Ujra a püspök békéltetésére volt szükség. Az 1697. év őszén[547] ismét kihallgatta őket, de ezek oly meggyőzően tudták előadni ártatlanságukat – Kisnek pedig ideje sem volt a maga mentségére – hogy mindenki nekik adott igazat.[548]

Kis rendkivül el volt keseredve. Sötét szinben látta maga előtt a világot, nemcsak a jelent, hanem a jövőt is; azt képzelte, hogy nincsen egyetlen jó embere sem; hogy mindenki elhitte ellenségei vádját; hogy az emberek ujjal mutatnak rá, mint «ártalmas», «gonosz», «kártevő», «hitvány» emberre[549] s holta után is becstelen lesz az emlékezete.[550]

Elkeseredésében előbb arra gondolt, hogy örökre fölhagy a könyvnyomtatással,[551] majd az a sötét gondolat villant meg fejében, hogy szétrombolja nyomdáját, melyet annyi költséggel és «véres verejtékkel» készített s örökre elhagyja Erdélyt. De azután boszút áll ellenségein. «Bujdosásra indulván – így önti ki lelke keserűségét – az erdélyi méltóságoknak hitleveleket, mint Amurates a Lengyel Lászlóét, kopia hegyébe függesztvén, valahol járok-kelek Európában, pleno ore ebuccinalom[552] ezt: Ez az erdélyiek hitek, így s így nyomorították meg a Hazája javára tellyes lélekkel igyekező szegény legényt».[553]

Útra készülve, már búcsúíratát is elkészítette, melyből fentmaradt egy töredék, lelke fájdalmas tépelődésének valóban megható bizonyságául:

«Megvallom, nehéz[554] énnékem – így hangzik ez írat – minekutána ifjúi erővel gyűjtött annyi keresményemet e Hazába béhoztam, itt a köz jóra való igyekezetim miatt elköltöttem és itt már annyira megfeneklettem: vénségemre mazúrúl,[555] annyi cseléddel[556] és olyan gyengékkel olyan útra (Belgiumba, a melynek nyelvén értek)[557] indúlnom… és ha ott véletlen történik nékem szemem hunyása, gyámoltalan állapotjokban azokat valahol a más ember fala alatt eszik-meg az ebek, vagy ha életben maradnak is, bényeli őket az idegen föld és édes Hazájoknak csak hirét hallják nagy zokogva…»[558]

A hosszú út veszélyeire és főleg családjára gondolás[559] csakugyan visszatartották Kist e lépéstől. De azért nem felejtette el ellenségei durva sértését és nem hagyott fel a boszúállás gondolatával sem. Azt vélte, hogy valamit szükségképen tennie kell, hogy azokat elhallgattassa, mert szóval mindig legyőzik s ez által a szemlélőben azt a hitet keltik, hogy okvetlenül ő a bűnös. Kezében volt egy más, még hatalmasabb fegyver, miért ne védekezhetnék vele? Ha tollal kellett küzdeni, eddigelé mindig ő volt a győztes,[560] miért ne folyamodna most is ezen eszközhöz önvédelemből s egyszersmind ellenségei megszégyenítésére. Azért ismét azt az útat választotta, melyet egy évvel előbb, a biblia ócsárlóival szemben. Csakhogy most más hangon fog velük beszélni. Az «Apologiá»-t latinúl írta, hogy csak a lelkészek, professzorok és a műveltek olvashassák, ezt magyarul írja, hogy a félrevezetett nép is olvashassa; ott gondosan vigyázott arra, hogy nevet ne említsen, sőt olyan czélzást se tegyen, a miből ellenfeleire ráismerhessenek, itt nyiltan leleplezi őket. Őszintén és kiméletlenül. Ők sem kimélték: azért nem érdemelnek kiméletet.

Így jött létre Kis Miklós «maga személyének, életének és különös cselekedetinek mentsége», e legsajátosabb szellemi termék: «védírat az irégyek», «a közönséges jó meggátolói ellen».[561]

Tartalmát tekintve Estienne írata hasonlítható össze vele, melyben felháborodással utasítja vissza a vádat, hogy eltulajdonította a királyi nyomda betűit, hangjára nézve irodalmunkban talán Széchenyi «Blick»-je jár hozzá legközelebb. A megsértett férfiúi becsület és önérzet fájdalmas feljajdulása, a sokáig visszafojtott düh kitörése ez: szenvedély nyitja meg, szenvedély száguld rajta végig és erejéből semmit sem veszített szenvedély zárja be.

A szerző mindenekelőtt bemutatkozásul elmondja, hogy Amsterdamban milyen jól folytak dolgai, de haza jött, mert egyházának és hazájának akart használni. És mi volt ezért a hála? Kifosztották, jó hírnevét, becsületét porba, sárba tapodták. Kik tették ezt? «Jóságos Isten! Mit kell hallani? Ki kell mondanom, nincs mit tennem»: A tanárok és papok. S ezek közül is épen a kolozsváriak, azok, a kik Bethlen Elek temetésére menet útitársai voltak. Ennyi elég lett volna arra, hogy mindenki megtudja, kiről van szó, de később név szerint is megnevezi őket. Talán – úgymond – azt mondja valaki, hogy miért bántja e köztiszteletben álló embereket? Tűrt, a meddig tűrhetett. «A ki az ő becsületinek letapodtatásán meg nem indul, egy huncz-fut az és a kire csak egy lólopást fognak is, ha ki nem tisztítja magát, mind becsületi oda lesz, mind pedig akasztóra kell mennie», pedig egy lólopásnál nagyobbat fogtak ő reá.[562] Azzal, hogy ez emberek köztiszteletben állanak, még semmi sincs mondva. A farizeusokat is nagy tekintetű és méltóságú szent embereknek tartották. A vallás sokszor a megveszett és megvesztegető szívnek palástja. Kiáltják eléggé, mily sok a bűn a városban, bár a gerendát látnák meg szemükben.

E hang vonul végig az egész művön, a befejezésig. «Mind erre reá szolgáltanak ő kegyelmek, – így hangzanak a végső sorok – én sem lehetek darab kő, hogy olyan mozdúlás nélkül szenvedjem becsületemnek s minden életemnek megmocskoltatását és ha Istennek szolgái, ne igyekezzenek veszteni avagy ujjat vonni azokkal, a kik hasonlóképen Istennek hű szolgáinak mutatják magokat… Az ur Isten adja az ő félelmét az elfordult elmékbe: hogy az emberi indulatot zabolán hordozván, a jóban nem akadályok, hanem együtt munkálkodók igyekezzenek lenni».[563]

Az ellenvetésekre harmincznyolcz pontban felel meg a szenvedély rendszertelenségével, a haragos indulat meg-megújuló kitörései szerint szökelve egyik tárgyról a másikra, a szerint, a mint hol a Szathmár-Némethi, hol a Csepregi Turkovics, hol a Szatmári Pap ellenvetései jutottak eszébe. A tárgyi és alanyi bizonyítékok, példák, adatok egész halmazával nyomja agyon ez ellenvetéseket, folyton ismételgetve, mintha attól félne, hogy valamelyik ezek közül még újra fel fog támadni.

A benne elszórt adatok miatt nemcsak mint életrajzi forrás, hanem mint korrajz is becses e kis munka s azonkivül egy érdekes fejezet hazánk e korbeli művelődéstörténetéből.

* * *

E műnek rendkivül nagy volt a hatása. De nem oly irányban, mint Kis szerette volna. Ellenségeit nem meggyőzte, nem elhallgattatta, hanem még inkább felbőszítette. Sőt sértve érezte magát általa az is, a kit Kis távolról sem akart sérteni. Már fent említettük, hogy Misztótfalusi Kis folyton érintkezett a Kolozsvárott lakó vagy gyűlés alkalmával oda érkező főurakkal s ezek között volt a legtöbb pártfogója. Főuraink fel tudták fogni működése nagy jelentőségét s méltányolták azt. Kis is a legszivesebben időzött körükben. Hol díszesen bekötött kalendáriummal kedveskedett nekik,[564] hol tanácsot kért tőlük valamely munka kinyomtatásáról, hol szándékáról értesítette s a maga gyűlés elé kerülő ügyéről tájékoztatta, hol pártfogásukat kérte mindenféle ügyes-bajos dolgaiban.

Különösen sokszor felkereste őket a saját és segédei adó- és szolgálatmentességi ügyében, a nyomda dolgában, mikor a kolozsvári egyház betűit külön akarták kezelni és neje vagyoni ügyeiben.

Nejével bizonyos peres jószágokat is örökölt, melyek – zálogjog vagy más czímen, nem tudjuk – már az apa halála óta le voltak foglalva. Mindjárt egybekelésük után Kis hozzálátott ezek visszaszerzéséhez. Biztatta jogi tanácsadója Pataki István tanár is: «Ez árváknak[565] – úgymond – holmijeket noha elvötték vólt, de visszaadatta a fejedelem és ha mi hátra vólna, azt is kétség nélkül a kegyelmed tekintetiért visszaadják».[566]

Kis maga említi, hogy a Pataki szájából mint egy oraculumból úgy vett mindeneket: ebben a dologban nem kellett volna vakon hinnie. Ilyen birtok visszaszerzése, melyre rendesen valamelyik befolyásos főúr tette reá kezét, már korábban is nagyon nehezen ment, még inkább most, e zűrzavaros, erőszakos korszakban. Kis Miklósnak pedig annyival is rosszabb dolga volt, mert mint felperes magával a kormányzóval állott szemben.


55. BÁNFFY GYÖRGY NÉVALÁÍRÁSA.


Bánffy Györgyöt kortársai kapzsi természetű embernek festik, ki a törvényt sem tisztelte, ha vagyona gyarapításáról volt szó, s azonkivül, mint e korbeli főuraink nagy része, részeges és élvhajhászó ember, a ki szívesebben vett részt vendégségben, mint az ország gyűléseiben s örömestebb foglalkozott vadászattal s udvari bolondjával, mint a közügyekkel.[567]

Kis Miklós többször felkereste őt is a maga ügyes-bajos dolgaiban, különösen neje öröksége miatt, a melynek visszaadásáért Apafi és Teleki halála után hozzá kellett folyamodni. Ezt Kis nem is mulasztotta el; de biztatásnál és jó szónál egyebet nem kapott. Még abban is csak megnyugodott volna valahogy, hogy a régebben lefoglalt jószágokat nem nyeri vissza, de a kormányzó egy későbbi erőszakossága nagyon elkeserítette. Felesége és sógora egy elpusztult malmot is örököltek Bálványos-Váralján. A buza ára drága lévén, Kis rávette sógorát, hogy közös erővel építsék föl, meg fogja hozni a belé fektetett tőke kamatját. De mielőtt építéshez fogtak volna, Kis elment a kormányzóhoz, a ki szintén jogot formált ahhoz s elmondta neki tervüket. Felajánlotta, hogy az adománylevél értelmében bizonyos kárpótlási összeg mellett[568] ő és sógora lemondanak arról a malomról s ha csakugyan nem lehet az övék, inkább most vegyék el tőlük, mint később, mikor felépítették. A kormányzó biztatással bocsátotta el magától s mégis más birtokokkal együtt ezt is elvette tőlük, épen akkor, mikor javában építették. Ez Kist végtelenül elkeserítette. Bár később sok kérés és folyamodás után annyit elért, hogy a kormányzó bizonyos kárpótlást igért érte,[569] de nem tudta e méltatlanságot elfelejteni.

«Mentségé»-ben is keservesen elpanaszolja a maga dolgát. Bár annyiban óvatos volt, hogy előre bocsátotta, hogy nem Bánffy ellen szól és senki úgy ne értse s szavait ellene fegyver gyanánt ne használja,[570] de előadása után még sem lehetett ez eljárást annak javára magyarázni; nem annál kevésbbé, mert midőn elmondta, hogy megnyugodott a kormányzó ajánlatában, mely szerint a malom felehaszna az övék lesz, zárójelben utána vetette: «mindazáltal nem tudom, honnét vagyon, hogy majd esztendeje lészen, hogy onnét csak huszonöt véka buzát adtanak».

Ha csak a papokat és tanárokat sérti meg azokkal, a miket «Mentségé»-ben elmondott, talán most is megelégszenek annyival, hogy az egyházi tanács elé idézik s kölcsönös magyarázatok után megbékélnek, de Bánffy nem elégedett meg ennyivel. Követelte a nyilvános bűnbánatot, az úgynevezett «ekklésiakövetést», továbbá műve összes példányainak megsemmisítését, valamint azt is, hogy irásban vonja vissza állításait s azt nyomtassa is ki.

Kis megtörten engedelmeskedett. 1698. jun. 13-án megjelent Nagy-Enyeden, hol a reformátusok zsinatot tartottak s a papok s a főbb világiak mind együttvoltak s itt a szász templomban alávetette magát a megszégyenítő eljárásnak nyilvánosan bocsánatot kért[571] és visszavonta «Mentség»-ében tett nyilatkozatait; azonkivül irásba is kellett foglalnia «Retractatió»-ját,[572] vagy visszavonó levelét s nyomtatásban is kiadni. Ez utolsó nyomtatásban megjelent műve szomorú okmány szomorú időkből.

«Én Miszt-Tótfalusi Kis Miklós – így szól ez – sokféle bóldogtalanságaim, és hol egy s hol más injuriáltatásim között lévén, mind a természetnek erőtlensége, mind az emberi indulatoknak hatalma által véletlen vitettem arra, hogy mind Isten s mind tiszta igazságu szent vallásunkhoz való kötelességem és keresztyén felebarátomhoz való szeretetem ellen közönségessé tétetett irásommal, helytelenül vindicálván magamat, nemcsak sok tisztességes embereket, hanem az egész orthodoxa[573] ekklésiát keservesen megbántottam s megbotránkoztattam; de már magamba térvén, mind Isten s mind az egész világ előtt megesmérem ebben való vétségemet és azt a munkámat, mely ilyen titulus alatt vagyon: «M. Tótfalusi Kis Miklósnak maga személyének, életének és különös cselekedetének mentség-e, melyet az irigyek ellen, kik a közönséges jónak ez iránt meggátolói; írni kénszeríttetett Kolozsváratt 1698-dik esztendőben» egészben in omnibus punctis et partibus retractálom, annihilálom,[574] a mely tisztességes embereknek nevek pedig azon munkában előfordul gyakrabban, ezen retractatióm szerint az erdélyi orthodoxa szent generalis synodus előtt megkövetem; ő kegyelmek is énnékem ilyen vétségemet Istenért és a szeretetbéli atyafiságért condonálták. Igérvén arra magamat, hogy mind az említett könyvemnek minden exemplárit bona fide[575] előadom, hogy supprimáltassanak[576] a tavalyi Apologiának exemplárival együtt; mind pedig, hogy ilyen s ehez hasonló dolgot soha nem attentálok, hanem az igaz reformáta ekklésiának hitiben és abban való tisztességes uraimnak s atyámfiainak szeretetekben állhatatosan megmaradok, abban várván mind világból való csendes kimúlásomat, mind dicsőséges örök életre való feltámadásomat».

«Melyről itt akartam omni aetati praesenti et futurae[577] ezen retractatiomat nyomtatásban kibocsátani, Anno 1698. 13-ik Junii.»

E megszégyenítő elbánás megtörte Kis büszke, önérzetes lelkét.

Míg «Mentségé»-ben a szellemi fensőbbség nem igen leplezett tudatával, nemes önérzettel utasítja vissza ellenségei vádját, hogy aztán a kölcsönt visszaadva, megbélyegezze őket: addig egy megtört ember esedezéseként hangzik az erdélyi egyházi tanácshoz ezután mintegy négy hónap mulva beadott folyamodványa.[578]

A tárgya ugyanaz, a mi előbbi, évek óta irogatott, vagy élő szóval előadott kérvényeinek, sőt a «Mentség»-ben is pontonként az egészet megtaláljuk, csak hogy a hang itt egészen más: ott jogaira hivatkozik, itt kegyelemből vár mindent.

A hét pontból álló folyamodvány első pontjában kéri, hogy a kiváltságlevelet, melylyel oly régóta biztatják, ha a császártól megkapták, adják át neki, ha pedig még nem jött volna meg, az Istenre kéri, hogy halasztás nélkül hozassák el, mert nagyon sokat szenved a német katonaságtól; a kolozsvári hadnagy is utasíttassék, hogy telkét adóval ne terhelje és azon segédeinek is, kik nős emberek, legalább személyükre nézve adjanak kiváltságot, mert attól kell félnie, hogy előbb-utóbb ott hagyják nyomdáját.

A második és harmadik pontban azon viszony újból rendezését kéri, mely közte és az egyház mint ellenőrző és felettes hatóság között fennáll. Szüntessék meg a kolozsvári egyháztanácsnak azt a sérelmes végzését, hogy censora esküdt ellensége Szathmár-Némethi Sámuel legyen, ne függjön ő mástól, mint a püspöktől és az egyetemes egyházi gyűléstől; legyen ezután is szabadsága, miként eddig is megvolt, a helyesírási[579] és sajtóhibák kijavítására, hogy a könyvek nemzetünk szégyenére ne jelenjenek meg hibákkal rakva s azonkivül ha a nyomtatás alatt lévő művekben tárgyi javítást akarna tenni, különösen a vallási tárgyú művekben, ezt csak a szerzővel, vagy a püspökkel kelljen közölnie.

Ugyanitt és egy másik pontban arra is figyelmeztet, hogy ha csakugyan ki kell kezéből adnia a kolozsvári egyház könyvnyomdáját, nagy kárát vallja annak az erdélyi egyház nyomdája; így aztán nem lehet abból tökéletes nyomdát készíteni, hacsak öntéshez való anyagról nem gondoskodnak. Ajánlatot tesz, hogy mivel nem szeretné, hogy mesterségét magával a sírba vigye, jelöljenek ki egy alkalmas ifjút, a kit ingyen megtanít reá, mert hazájának és vallásának holta után is szolgálni kíván.

A malom ügyét is újra előhozza s most már csak azt kéri a kormányzótól, hogy míg él, mely – úgymond – a sok rajta esett nyomorgatás miatt kevés ideig tart, évente ötven kis köböl búzát adasson számára.

A kérvényére adott válasz, melyet Bethlen Miklós fogalmazott, habár kívánságát mindenben nem teljesítették is, olyan volt, hogy azzal meg lehetett elégedve. Meggyőződhetett belőle, hogy nem mindenki ellensége, vannak még neki jó emberei, úgy az egyháziak, mint a világiak között.

Biztosítólevelet szereznek a várostól, – így szólnak a végzések – hogy az elengedett adót halála után sem hajtják be családján; a generálistól is biztosítólevelet kérnek házára a beszállásolás ellen, a cancelláriától pedig kiváltságlevelet hozatnak, a minéműt könyvnyomtatóknak szoknak adni; a kolozsvári egyháztanácscsal, mint azon egyház tagja, tartsa fent továbbra is a barátságos érintkezést, de azért ezután, úgy a mint kívánta, a püspöktől és a zsinattól[580] fog függeni. A kolozsvári egyház nyomdáját ki kell adnia, de azzal az ő életében nem fognak nyomtatni;[581] ajánlatát egy tanítvány ingyenes kitanításáról kedvesen fogadják; a kormányzó a malom jövedelmének felét neki adja stb.

Ha kérvényének elintézése Kisnek a jelenre és jövőre vonatkozó aggodalmait eloszlatta; lelke fájó sebére balzsamúl hatott a válaszírat záradéka:

Javaljuk – így szól ez – hogy az mely oblatiókat[582] teszünk, higyje el, hogy maga nyugodalmára igaz szeretetből cselekesszük. És mind mesterségének ritka és szükséges voltát, mind magának abba való perfectioját[583] és az által nemzetünknek is nevekedett becsületit, mindezekből pedig hazájához, nemzetéhez, kivált vallásához kilátszó buzgóságát azzal remuneráljuk,[584] hogy becsületire ezután jobban igyekezünk[585]

E nemes szellemű és méltányos határozat feledtette némileg Kisünkkel élete sok keserűségeit. Csakhogy, sajnos, nem sokáig örülhetett ennek. Az utolsó évek lázas izgalmai, a folytonos tépelődés, a tulhajtott testi és szellemi munka megtörték s beteggé tették a különben is túlérzékeny, beteges kedélyű, gyenge szervezetű embert.

Már a «Mentség» írásakor panaszkodott erről, mintha szomorú sejtelme lett volna közeli szomorú sorsáról: «Nem látok – úgymond – olyan nyomorúlt koldust, a ki boldogabb ne légyen nálamnál, mert azok csak testikép éreznek valami bóldogtalanságot, de én szüntelen való gyötrődésben égvén, lélekben nyavalyás vagyok mindenkor… Az én életem szüntelen való halál, midőn lelkemnek szüntelen való fájdalmával, a végtelen injuriák[586] alatt eszem kenyeremet és a száma nélkül való meggyőzhetetlen akadályok czélomtól felette igen messze vetnek.»[587]

A minek elősejtelme kinozta, a mivel egy kiméletlen ellensége már előre ijesztette, csakugyan bekövetkezett: csakhamar ezután szélhűdés érte s tette örökre munkaképtelenné.[588]


56. AZ «ERDÉLYI FÉNIKS» CZÍMLAPJA.


Három évig szenvedett így, mint élő-halott,[589] megtörve testben, de mind végig ép és egészséges lélekkel, hogy az élet terhét annál súlyosabbnak érezze, míg a halál 1702. márcz. 20-án megszabadította szenvedéseitől.[590]

Halála előtt néhány héttel könyvállományát leltároztatta és végrendeletet tett, nejét és gyermekeit tévén vagyonának örökösévé.[591]

A halál kiengesztelte ellenségeit is s azok egyike Csepregi Turkovics Mihály tartott felette halotti beszédet.[592]

Most egyházi kharakterét sem vonta többé senki kétségbe s életrajzát és az emlékét dicsőítő verseket kinyomtatva a kolozsvári református templomban a papok és tanároké mellett helyezték el.[593]

Legméltóbban régi, őszinte barátja Pápai Páriz Ferencz ünnepelte emlékét a halálára írt magyar verseivel, a nagyenyedi collegiumban, melyre soha el nem múló dicsőséget hozott, mint egykori növendéke és seniora.[594]

Ime művelődéstörténetünk egy érdemes alakjának, a legnagyobb magyar könyvnyomtatónak rövid, de eredménydús pályafutása.[595]

Sokáig nem találta meg a hívatásának és hajlamainak megfelelő munkakört, de a midőn azt fölismerte, idealis magasságra emelkedett föl benne.

Magasra törő szellem, a kiben teljes mértékben megvolt az ezeket jellemző éles látás, tevékenység, önzetlenség, sőt önfeláldozási készség, de egyszersmind türelmetlenség, túlbuzgóság és túlérzékenység is.

Éles látása fölismerte, hogy nemzete minden téren mennyire hátra van maradva s időt, áldozatot, sőt életét sem kimélve, egyszerre oda szerette volna emelni, a hová a külföldi művelt nemzetek századok alatt békés viszonyok közt fejlődtek. Szemeit folyton ez idealis czélra függesztve, nem vette kellő figyelembe korát, a személyeket és az elé gördülő akadályokat s tulbecsülve erejét, megtört a küzdelemben…

De ha el nem érhette is az ideált, mely felé élete fogytáig lankadatlanul tört, törekvésével is végtelen szolgálatot tett a nemzeti művelődés ügyének. Ember erejét meghaladó munkát végzett így is, bár működésében folyvást gátolák, mennyit tett volna, ha törekvésében támogatják!


57. MISZTÓTFALUSI KIS MIKLÓS SÍRJA A KOLOZSVÁRI TEMETŐBEN.[596]







FÜGGELÉK.


I. MISZTÓTFALUSI KIS MIKLÓS A NEMZETI NYELVŰ ISKOLÁZÁSRÓL.[597]



Szerető nemzetem. Jódra nagy erőlködéssel fáradozó indúlatomat nálad kedvesnek lenni eléggé megbizonyítod azzal, hogyha helyt adándasz e’ két-rendbéli kérésemnek inkább mint intésemnek; mellyet másképen közönségessé nem tehetvén, itt kell kifakasztanom:

1. Igyekezzed, inkább annál mint eddig szoktad, a’ könyvekhez, az iráshoz való értéssel magadat ékesíteni. Bizony nem semmi ékessége, nemessége, világa és bóldogsága ez a’ nemzetnek, ‘s akarmelly magános személynek-is; a’ mint ezzel ellenben az irás-tudatlanság motska, parasztsága, setétsége, félszegsége és nyavalyája. Minthogy pedig a’ könyvekben foglaltatott tudományoknak, ‘s azokra segítő nyelveknek tellyes isméretségekre jutniok mindeneknek lehetetlen; a’ mit én legalább feltészek mindenekre nézve szükségesnek lenni, és a’ mire kérésemmel ‘s tanácslásommal itt tzélozok, az olvasásnak tudása. Ha valaki többre nem mehet, bár tsak a maga születési nyelvén tudja olvasni az irásokat, tsak ezzel-is nagy sok jókra segítheti magát. Ezt követik más keresztyén nemzetségek: mellyek között a’ kik bujdosunk, látván ezeknek ezaránt való nagy bóldogságakat, nem győzzük eléggé az ő állapatjokat magasztalással tsudálni; ‘s a’ miénket szánakozással szégyenleni. Itt keresve kellene keresned, míg találnál ollyan személyt, a’ ki olvasni nem tudna, még pedig a’ mint a’ férfiak úgyaz | aszszonyi-állatok között. A’ honnét lészen az, hogy a’ Tudós emberek által sok szép könyvek botsáttatván világra, kiváltképen az ő magok nyelveken, s a’ nép-is a’ könyveknek szeretője ‘s betsülöje lévén, azoknak olvasása által ugyan elárad kőztök a’ tudomány, legelsőben az, a’ melly vagyón az Isten beszéde és a’ vallás körül. Miért nem lehetne, ha nem szinte igy, legalább jóbban és nagyobb mértékben annál, mint most vagyon közöttünk? Tudom mik láttatnak ebben akadályúl elöttönk lenni. t. i.

1. A könyeknek közöttünk szük és drága vóltok. A’ mi e’ fogyatkozást illeti, ennek közöttünk lehetnek orvosi. Hogy tudós embereinket ezaránt tisztekben való serénykedésre gerjeszszem, arra nem vagyok méltó: én elhiszem, hogy a’ mi rajtok áll, el-fogják követni, mind magoknak illyen közönséges haszonra való munkálkodásokkal, mind pedig annak haszna vételére, az-az a’ könyvekkel való élhetésre, élésre, és e’ végre Magyar oskolák tartására a’ népnek serkentgetésével; tsak láthassanak a’ könyveknek kibotsáttatásokban jóbb alkalmatosságokat. Illyeneknek pedig készíttetésekre támasztott a’ mostani idö, Isten rendeléséből ollyakat, a’ kik (tsak magunkat tegyük méltókká Hazánknak Istentöl nyerendö békességére) sietvén igyekezeteknek gyümöltseit megérlelni, jó reménséget mérnek nyújtani a’ könyveknek, legelsöben pedig a’ leghasznosabbaknak és szükségesebbeknek köztünk szük és drága vóltoknak megorvosoltatása felöl.

2. Akadály ez, hogy közöttünk többire az emberek sajnálják az idöt és költséget gyermekeknek oskolába jártatásoktól. De hiszem ha nem a’ Deákságnak, hanem tsak az olvasásnak tanúltatását tennék-fel tzélúl, arra sem idö, sem költség sok nem kivántatnék: úgy hogy alig vagyon olly szegény ember, a ki erre elégséges ne lehetne. Nem az tzélom nékem, hogy a’ Deákságtól valakit idegenítsek; hanem hogy, a’ kik az oskolából tellyességgel kimaradnak, azokat oda igazítsam, annak avagy-tsak legkisebb gyümöltséböl való rész-vételre. Melly (még-is mondom) bizonyára nem kitsiny vólna; mert úgy mi-is elérhetnök azt a’ jót, hogy köztünk mindenek az Isten beszédét, és egyéb jó könyveket a’ magok nyelveken olvashatván, egyéb hasznok felett a’ vallás dolgaiban világosodhatnának, és a’ könyveknek segítségek után, Istent mind magános, mind közönséges helyeken’ könjörgések (így) s éneklések által tisztelhetnék. Mit tselekesznek ezen a’ földön házanként, azt vizsgálni ‘s elöbeszélleni sok vólna; a’ Templomban egy tekintéssel ellátja az ember, mint légyen a’ dolog közöttök: senki oda könyv nélkül nem mégyen, hanem mindennek vagy egész biblia, vagy Uj Testam: vagy legalább Sóltáros Könyv vagyon kezében; és senki közöttök az éneklésnek néma hallgatója nintsen, hanem kitsinytöl-fogva nagyig felemelik szavokat. Vajha ollyat láthatna szemünk valaha a’ mi földünkbenis! Nem vallásunknak, mely jó és szent, hanem az szerint való tisztünk elmulatásának kell tulajdonítani, ha abba esünk, a’ mit a Római Atyafiakban nem javallunk: t. i. hogy olly nyelven viszik véghez az Isteni tiszteletet, melyet a kösség nem ért. Az éneklés (melly az Ekklésiákban az Isteni tiszteletnek egyik része,) minthogy az ö hangja miatt a’ hallgatóktól meg nem értethetik, tsak ollyan mint a’ pengö értz és a’ zengö czimbalom, mind azokra nézve, a’ kik az Éneklökkel együtt nem énekelhetnek; avagy énekelhetvén-is nem énekelnek. Magok vétkek pedig, hogy ez Isteni tisztelet ö nálok nélkül mégyen véghez; amazoknak, hogy magokat arra nem készitik, ezeknek, hogy akartva éneklésbéli tiszteket elmulatják. Mert vagynak ollyak is, (vajha pedig nem vólnának!) a’ kik úgy itélvén ‘s szólván, hogy azért tartják a’ Mestert vagy Kántort, hogy énekeljen, szántszándékkal tsak azoknak nyakokra vetik, mintegy terhet, az éneklést; némellyek pedig szégyennek tartják énekelni, kiváltképen az Aszszony népek közzül.

II. Tanáts-adásom ez: Igyekezzed a’ Sóltároknak igaz nótájokat követni. Mi-nem tsak tzifraságúl tétetnek a’ Psáltériumba a’ Kóták. Ezeket ha érteni és az éneklésben követni nem akarjuk, nem méltó 1. hogy Sóltárink eleibe függesszük többé amazt: a’ Francziai nótákra rendeltettek ‘s a’ t. azoktól már mi sokakban meszsze távoztunk, és távozunk hova tovább inkább inkább, midön minden Régulák nélkül, tsak hallomásból vészszük ‘s adjuk kézröl kézre: minden egyéb nemzeteknek szokások ellen, melyek az éneklést intézö mesterségnek örizeti által, megtartják ‘s követik változtatatlanúl a’ Sóltároknak egyszer rendeltt és bévött igaz nótájokat. 2. Az sem méltó, hogy a’ Könyvnyomtatás és annak eszközei körül munkálkodók annyi munkát tegyenek hijába. Közelebb e’ Könyvetskét nyomtattató személy-is, az itt elö­adott tanátslásának foganatjának reménlése kivül nem munkálkodott vólna annyit, sok, idejének káros fogyatásával ezen Kótáknak mind készittetésekben, mind pedig a’ Psáltériumnak ezekbéli elébbeni sok hibáinak orvoslásokban. 3. Az sem méltó, hogy a’ könyveknek árra afféle hijábavalóságokkal a kótákkal nehézíttessék: hijjábavalóságok ugyan-is, ha hasznokat nem vészszük. De az a’ jó még-is megvagyon közöttünk, hogy akarki inkább vészi bár drágább légyen-is a’ kótás Psáltériumot, ha töle kitelik: tsak vólna méltó oka reá! t. i. annak, a’ miért drágább, haszna-vétele. Beszédemet e’ szük helyen tovább nem vihetvén, ajánllak, édes Nemzetem, a’ jó Istennek: a’ kitöl jó békességeddel együtt kivánja, hogy Haszanodra a’ mint szánta, úgy végezhesse életét

M. T. Kis Miklós.

(Szent Dávid Soltári. Amsterdam. 1686. Előljáró beszéd.) [598]

II. MISZTÓTFALUSI KIS MIKLÓS LEVELEI.






1. Teleki Mihályhoz és Tofeus Mihály erdélyi püspökhöz.
1684 aug. 15. Amsterdam.


A’ Méltóságos Urnak, Teleki Mihály Uramnak: Tisztelendö Püspökünknek, Tóféus Mihály Uramnak ö Kegyelmeknek (cum plenis honorum et dignitatum titulis;) és ö Kegyelmekkel együtt Erdélly országának külsö és belsö rendein mindazoknak, valakiknek az itt megirt dolgokat szemek és elméjek eleibe tenni illik és tetszik, békességet, egésséges hoszszú életet és hivataljok szerint való minden áldást kivánok az Urtól.

Az én Istenem engemet mire indított, és velem itt mit kezdetett, Kegyelmeteknek eddig, úgy hiszem, tudtára vagyon, ha egyébünnen nem, az én egy hólnappal ez elött küldött levelemböl, a’ mint hogy nékem-is e’ napokban értésemre esék, az elmúlt héten ide érkezett új Magyar atyafiak által, mire indította Isten Kegyelmeteket otthon. Én illy insperatumon eléggé tsudálkozom: és vice versá elhiszem, hogy Kegyelmetek is tsudálkozik azon, hogy én illy formában illy dologhoz fogtam; söt talám még más passiót-is érez magában, azon, hogy illy dolog felöl elébb Kegyelmeteket nem tudósítottam. De megszünnék Kegyelmetek tsudálkozni, annál inkább nékem valamit effélét vitio vertalni, ha tudná mind az én dolgaimat, mind azt, miképen voltunk mi itt informatusok szegény hazánk felöl, az itt folyó hirekböl. Mihelyt Isten megszégyenítette Béts alatt a’ T.(örök) hatalmasságot, mindjárt ötlötte nékem szivembe e’ szándékot, és hova tovább, (minél nagyobb veszedelmét ‘s elnyomattatását hallottam annak a nemzetnek, és egyszer ‘s mind romlását a’ mi nyomorúlt Hazánknak, annál inkább engem e’ devotioban megerösitett; hogy kész legyek azt, a’ mit ö felségétöl ez én bujdosásomnak földében áldásúl vettem, és annakfelette minden fáradságomat és munkámat idömmel együtt arra forditani, hogy édes nemzetemnek ily nagy periclitatiojában az én hivatalom szerint valamit használhassak. Hogy kardot kössek-fel Hazám mellett, úgy hogy azzal valamit használhassak, az én tehetségemben nem vólt; a’ mit az én tehetségemben helyheztetettnek lenni láttam, ahoz az ezközhöz, ahoz a’ fegyverhez nyúlhattam, keresztény vallásomnak tutálására. És mi szükség többet szólanom? Megirtam Kegyelmeteknek ezelött-is, és az én Istenem, ‘s az itt velem együtt bújdosó atyánkfiai egyen egyen, sőt az idegenek is, a kik engem ismérnek, tudják az én szivemnek állását. Nem temeré, nem-is immaturus zelusból tselekedtem, hogy illy dologhoz fogtam. Kiváltképen való czélja és alkalmatossága annak, hogy én e’ szokatlan életnek nemére adtam magamat, vólt e’ Sz. könyvnek rongyollott nemzetünkben ollyan nagy szánakozásra méltó szük vólta: melly objectum körül az én dolgaim igy folytanak. Az Erdélyi R.(eformátus) Ecclesiának Tiszteletes Püspökjének lelkét felindítván Isten e’ nagy fogyatkozásnak orvoslására, ez én bujdosásomnak útjára való bélépésemkor, arra a’ nagy jóra ez országban való útkészitést, söt abban a’ dologban több részt-is bizván ö Kegyelme én reám, midön arról való tudósitásomra várnám a’ választ, érkezék egykor az ö Kegyelme T. Gidófalvi Balázs Uram által iratott levele: mellyben ö Kegyelme holmi ezközöknek keszületi felöl való parantsolásával együtt, nékem tudtomra adatá a’ Sz. Gyűlésnek végezését, hogy nem ide fel, hanem otthon kellene Bibliánknak nyomtattatni. Azon idö tájban T. Pápai Ferencz Uram levelében azt olvasám, hogy a’ melly aránt szólottanak itt a’ Typographusok a’ mi Bibliánknak nyomtatására megkivántatandó summa felöl, oda haza megsokallották és az a’ rongyos haza huszonöt száz aranynak még tsak nevétöl-is megirtózik. Annakfelette T. Pataki István Uram-is ugyanakkor igy ira: Hogy a Biblia nyomtatása felöl való tanátsnak elbomlásán ne tsudálkozzam, a’ fen forgó zenebonás állapatra nézve: én reám (engemet ért) fog még az maradni. Ez hármas informatiokból, mellyek nem gyermek emberektöl származtak, én concludáltam, ‘s kellett-is concludálnom mind ellenkezöket azzal, a’ minémü dispositioját Kegyelmeteknek már mostanában hallom.

I. Hogy a költséget sajnálják; tehát ez úton abban a’ dologban semmi nem lészen: a’ kik 2500-at sajnállanak, ki gondolhatná hogy készek legyenek kitenni 3500-nál-is többet?

II. Közönséges országos Gyűlésböl ment-ki a’ végezés, hogy, ha nyomtattatik, oda haza nyomtattassék a’ Biblia; az Erdélyi Ecclésiának authoritása és existimatioja ellen nagyot vétettem vólna én, ha úgy mértem volna gondolkodni, ‘s itélni, hogy még az a végezés felbomolhat.

III. A’ Biblia nyomtatását gátolja a’ zenebonás állapat; atqui még akkor, mikor nékem ez iratott, ~[599] ez elött circiter három esztendövel, türhetö vólt annak a Hazának ~ Erdéllynek állapatjának zenebonája. Mellynek mindazáltal ollyan ereje lévén, hogy arra nézve kezeket lebotsátanák az emberek (mellyet ebböl-is concludáltam, hogy végtére e’ dolog aránt sem ezközök felöl, mellyekröl ezelött committáltak vólt, sem’ készület felöl, sem semmi mozgolódás felöl semmi tudósítással v. instructioval engem nem értetének) a’ kik e’ nagy munkát kézbe akarták venni vagy vétetni; annál inkább concludálhattam én osztán az elmúlt öszszel, ex mira illa rerum metamorphosi, és nem bolondúl argumentáltam a min.(ore) ad majus: hogy bizony tizszerte inkább meg gátolja az embereket e’ nagy jóra való szándékozásokban már országunknak mostani állapatja, midön azt a’ háborúságnak árjaival tellyességgel elborittatottnak lenni halljuk, és a’ dolgok igy menvén elö, hova tovább mind alább, hogyha, a’ mint kezdödik, a’ mi háládatlanságunkért reánk boszszonkodó Istennek engedelméböl a’ Pápistaság földünkben tellyességgel elhatalmazik, melly onnét keresztény vallásunkat kiirtani már régen szándékozik, annál több akadályok ‘s tizszerte tehetösbek támadnak e’ mi Bibliánk nyomtattatásának meggátolására: és igy születiké valaha? Mindezekre nézve senki ne tsudálja, ha engemet, a’ ki magamat nemzetemnek közönséges hasznára szántam és mesterségemnek ‘s mesterségem után lehető állapatomnak, hivatalomnak, söt majd egész életemnek kiváltképen való czéljáúl e’ szent könyvet tettem-fel, könnyen reá vehetett (hogy igy szóljak) az én Istenem, hogy illy mesterségem, hivatalom, ‘s czélom szerint való és az ö felsége áldása után (mellyet-is, úgy tökéllettem el magamban, hogy nem egyéb végett közlött velem) nem-is tellyességgel lehetetlen munkára kezeimet reá vetném, illykor, midön nemzetemet ‘s vallásomat közel in extremo lenni látnám, és a’ jelenvaló dolgok kétségbe hoznák, ha valaha illy szolgálatomra adattathatiké alkalmatosság. Idque annyival-is inkább, hogy már azon munkának egyik részének véghez vitelére reá-is készültem vólna.

De miért nem tselekedtem (azt fogja Kegyelmetek szememre vetni) hogy avagy tsak tudtára adtam vólna idejénkorán e’ szándékomat Hazámnak? Én ezt nem tsak azért nem tselekedtem, hogy tudtam mint szokott lenni, midön a mi Hazánkban formalis háborúság vagyon: felejtik illyen dologra, vagy illy dolognak hirére is figyelmezni etc. Hanem kiváltképen azért, mert abban tellyességgel semmi módot nem láttam. Ha a’ postán való levél kűldésnek módjáról gondolkodtam, akar Német, akar Lengyel ország felé tekintettem, mindenfelé ellenségeinket lenni, és azok által az útakat bézárattattaknak lenni láttam: és úgy hittem el, hogy azok az embereink, a’ kiknek munkájok áltál kelletnék vagy Bétsen, v. Braszlón v. Dantzkán túl leveleinket igazítanunk ‘s kűldenűnk, illyen idöben nem tsak nem szolgálnának, hanem még meg-is neheztellenének, hogy nem általljuk ollyan szolgálatra szorgoztatni, melly miatt magok-is könnyen suspicioba és valami bajba eshetnének. Kellett azért kételen várakoznom az innen haza menendö Magyarok alkalmatossága után, melly-is nem hamar adatott. Husvét és Pünköst között indúltak ugyan innét Debreczeni Deákok, és én azok által itam ugyan egy privatus jóakarómnak, de Kegyelmeteknek nem; mert azok után 3 vagy 4 héttel akartak indúlni (akkori dispositiojuk szerint) directè Erdéllybe menendök-is, az Ur, Teleki Uram ö Kegyelme alumnusi közzül, kik által tudtam, hogy mind bizonyosban, mind pedig talán hamarébb-is kézhez szolgáltathatnának az én leveleim. Tudjuk per experientiam, hogy sokszor vagy eltévedni, vagy sokat mulatni szoktak leveleink, mellyeket tsak Magyarországig menök által kűldűnk Erdéllybe; mivel azon túl nem mindenkor adattatnak alkalmatossági az elkűldésnek. De quicquid sit, nem mehettek vólna ez idén magyarok haza ollyan idején, és nem praesentalhatták vólna levelemet, hogy megelözhettük vólna a’ Kegyelmetek részéröl kezdödött dolgot: mert talám a’ mikor én ezt itt kezdettem, Kegyelmetek-is akkor tájan kezdette vólt azt otthon, avagy tsak tanátskozásával mozgatni. Már pedig a dologhoz mit szóljak? En egyfelöl örülök, más felöl magamban háborgok, hogy a dolgok igy vagynak. Örülök azon, és áldom az Urat a’ mennynek Istenét, hogy szegény Hazánkat még ollyan állapatban meghagyta, minden mi vélekedésünk felett, hogy e’ nagy jóra nem tsak elméjét vethetné, hanem de facto kezdésében-is megindúlhatna; más részént nem lehet hogy ne törödjem azon, hogy vagy mi nem tudtuk a Kegyelmetek állapotját ‘s szándékát; vagy Kegyelmetek a’ miénket: mert vagy mi nem kezdettük vólna vagy talán Kegyelmetek-is másképen disponált vólna. Már mit kellessék tselekedni, a’ Kegyelmetek böltsesége és kegyessége azt feltalálhatja. En már ezt, ha kezdettem ‘s ha félig elvittem, Istennek segedelme által végére-is hajtom; és’ ha nem illy alávaló szegény legény, hanem olly ember volnék, hogy Kegyelmeteket tanátsadásommal kinálni mérném, igy szólanék: Isten ezt elvégeznünk, és békével haza vinnünk engedvén, nemzetünknek ezaránt való mostani szükségének avagy tsak (mert nem sok, hanem mintegy negyedfél ezer lészen) a nagygyát ezzel alkalmasint elüthetjük: Kegyelmetek szükségtelen kőltséget ne tégyen; én megláttatom Kegyelmetek szemeivel az én tanátsomnak gyűmöltsét, megmútatom útját, söt Isten éltetvén, s Hazánkat békességben megtartván, magam megkészítem, a’ mit szándékozásomban már régen, ehez való kezdésem elött elkészitettem vólt, mellyen a’ mi nemzetünk e’ nagy jónak szinte olly nagy bövségével bóldogíttathatik, mint a minéművel birnak más keresztény nemzetségek, mellyek ezaránt legbóldogabbaknak itéltethetnek. En mindjárt akkor, hogy tudtomra esett a’ Sz. Gyűlés végezése, melly jóbbnak találta Bibliánknak nyomtattatásának otthon való procurálását, és gondolkodtam úgy-is, hogy talám az én szolgálatomtól abban a’ dologban nem fognak idegenkedni, állhatatoson bennem megfeneklett végezéssel magamban eltőkéllettem, hogy Isten engem haza vivén, Kegyelmeteknek reá hajlásából, a’ mi Bibliánk nyomtatásának azt a’ módját vegyem elő, és kövessem, mellyet itt követnek a’ Schipper és Athiás műhelyekben az Anglicana Bibliának nyomtatásában: a’ melly módot több jóakaróim között T. Leusden János Uram nékem nem egyszer kétszer commendált. En feltöttem ezt magamban, hogy talám reá vészi magát a’ Magyar nemzet, hogy azt tselekedje, a’ mit a’ Belgák, kiknek az elött-is volt Bibliájok a’ magok nyelveken, és az a’ versio recepta vólt, mindazáltal vétkeket érezvén benne, a’ Dordr.(echti) Synodusban elövötték, és bizonyos tudós emberekre demandálták annak revisioját és corrigálását; a’ kik nem kevés idöt töltvén el abban a’ munkában, annyira castigálták, és minden vétkektől úgy megtisztították, hogy osztán mintegy canonizálhatnák, vagy authentizalhatnák. A’ mi nemzetünktöl, ha ki nem telhetnék-is illyen nationalis Synodus, kitelhetnének avagy tsak Provincialis v. Generalisok, és azoknak egymás közt való consensusokból az illyen dolog véghez mehetne. En azonban, míg az lenne, a’ betü mettzés és öntésbéli mesterségeim által a’ készűletet adornálnám: melly, alkalmas kőltséget kiván ugyan, és az én részemröl igen sok munkát; de mivel megbetsűlhetetlen a’ haszna, elhitettem magammal, hogy országunk annyi kőltségét nem szánja, mint én-is munkámat ad extremum usque halitum. Igy folytatván én gondolatimat, az elmúlt őszszel lett dolgok és hirek ketté vágák e czélomnak consequalása felöl való reménségemnek fonalát, és igyekezetimet determinálák proximè erre, a’ merre ím eredtem. Pedig hogy az Ur Isten jóbban ‘adta a’ dolgokat, mellyek engem erre vittek, és avagy tsak a’ mi Erdélyünkre nézve másképen vagynak a’ dolgok; úgy hogy én azon elébbeni szándékomat resumálhassam, és így szólhassak: Ám legyen már ez most mintegy fölöstököm gyanánt, melly, Isten velünk lévén, elvégezödik a’ jövö téllel ~ akkora, a’ mikor a’ Kegyelmetekét elkezdhetnék (mert, ha T. Kolosvári Uram felérkezik-is, úgy vagyon mindnyájunknak tudtunkra, hogy ö Kegyelme abban meg nem mozdúl mind addig, mig Kegyelmetektöl ujabb informatiót nem vészen, és annakutánna ha megindúlna-is, tsak a’ betü öntésben[600] és egyéb készületben négy vagy öt hónap eltelnék, a’ munkában-is közel két esztendö, ha annyi exemplárt kezdenek nyomtatni) és a’ magyarságnak kezébe adattatván, annak éhségét elveri, úgy hogy könnyebben várhassa a’ derék ebédet. En azonban, mihelyt ez ajándékotskával együtt édes Hazámnak magamat bémutatom, mindjárt kezdem, ha Kegyelmeteknek úgy tetszik, a Biblia nyomtatásának megemlített módjára való készűletet: melly meg lévén, akar húsz v. huszonöt ezer Bibliának nyomtatása kivántassék esztendönként, meglészen. Arra a’ készűletre ambátor Kegyelmetek ne akarjon-is kőltséget tenni, én ha (a’ mint feltöttem) hat vagy hét Bibliát adok-is e’ mostan készíttetendökböl annyi pénzen, a’ mennyin most otthon egyet vésznek, reménlek annyi tehetségetskét, hogy arra én elégséges lészek; nem-is egyébre szántam ezeknek árát. Ha pedig Kegyelmetek maga kőltségét akarná arra conferálni, az is álljon a Kegyelmetek szabadságában: Se betsületemet, hiremet, nevemet, jövedelmemet nem, nézem, akarmint légyen, tsak légyen meg, a’ mit én ez úton intendálok, tsak consequálhassa a’ Magyar nemzet azt a’ nagy jót: melynek mintegy czikkelyei emezek.

1. Megszabadúlunk az idegenektöl, nem kételeníttetünk utánnok sompordálni ollyan magunk elégtelenségének, nemzetünk incuriositásának, segnitiesének prodálásával, megismerésével és szégyenével etc.

2. Kőltségünket és kőltségünkkel szerzett jószágunkat nem szerentséltetjük ily meszsze főldre, olly veszedelmes útakon.

3. Nyelvünket tudó munkások által menvén véghez a’ munka, és az Ecclesiának magának szemei elött, mennyivel helyesebb, mennyivel vétketlenebb munka tétethessék, Kegyelmetek maga megitélheti.

4. In promptu lévén az alkalmatosság, kiváltképen az a’ készűlet, mellyet én emlegetek; akkor, a’ mikor, és annyi számú Bibliát, a’ mennyit akarunk, nyomtathatunk: nem kell idegen ‘s meszsze lakó népeknek, a’ kikhez folyamodnánk, vagy azokat tölünk elrekesztö közbe vetett országoknak, mellyekben útazni kell annak vagy procuralásának, vagy kezünkbe való vételének okáért, alkalmatosságit vagy alkalmatlanságit czirkálnunk, azoktól fűggenünk etc.

5. Egyszer meglévén a’ correctio, a’ megemlitett készűlet szerint el szolgál az 40 v. 50 esztendeig-is ambár minden esztendöban elöl ‘s meg elöl kezdjük a Bibliát nyomtatni; nem kell corrigálásábán munkálódni se vétkektöl félni; lehetetlen abban véteknek esni.

6. Igy bövülhet-el a’ Biblia köztünk, másként nem. Ambár nyomtattassanak most 10000 Bibliát, elfogy az idöjártában, ‘s ismét megszükül nemzetünk: 40 esztendöktöl fogva (kivévén a’ Váradi editiót) nem nyomtattatott Bibliánk; ezután-is úgy légyen? Addo, quod annyi számmal ~ 10000-rel mégnem igen bövül-el a’ Biblia az egész Magyar nemzetben; de ha 10000, v. 20000, v. 25000-et nyomtatunk minden esztendöben, mennyivel inkább? De talán képtelenségnek alítja valaki, tsak meg gondolni-is, hogy annyi számú Bibliának kellene continuo nyomtattatni; hová tennék? inquiet. Atqui itt Amstelodámban Schipperné Athiással együtt, a’ mint nékem referálták, közel ötven ezer Angl. bibliát nyomtatnak minden esztendöben, hát oda bé helyben Angliában avagy egyet sem nyomtatnaké? Még-is mind vagyon hová tegyék. Én azt akarnám, Isten éltetvén, igyekezetemet-is és munkámat (ha azzal orvosoltathatnék) töle nem szánnám, hogy a’ mi nemzetünk ne maradna abban a’ nagy irástudatlanságban (~ értem tsak az olvasásnak nem tudását) mellyben eddig, hanem a Magyar Scholák vigealnának etc. Hogy mind gyermekek, asszonyi állatok, városiak, falusi parasztok etc. olvasni tudnának. Szégyen borítja orczánkat, ha conferáljuk nemzetünket ezekkel, a’ kiket ez országokban látunk.

7. A magyar Biblia el nem bövülhet, hanemha mególtsóúl. Itt a’ Deák és Belga Bibliákat, a’ legoltsóbbak újantában szokták circiter egy talléron eladni; de még-is böv, mert ez böv pénzű nemzetség, és könnyebben kitészen egy tallért, mint nálunk valaki tiz vagy 12 polturát. Azért abban kellene mesterkednünk, hogy a’ mi Bibliánkat a’ mi pénzetlenségünkhöz szabván, óltsóvá tehetnők. A’ megemlített módon kivül pedig akarmint nyomtattassék, nem lehet, hogy igen oltsóba kerüljön, és úgy adattathassék; az szerint pedig annyira mególtsóúlhat, hogy Hazánkban a’ mennyire’ most egy Psálteriumot vésznek, egy Bibliát vehessenek. Tsak a’ papiros tsinálási mesterség közöttünk lábra kaphasson, melly-is énnékem tulajdon mesterségim mellett kiváltképen való kivánságom és igyekezetem, én fogadással fogadom, hogy igaz elég Bibliát adok fél-fél talléron; söt ollyan formában lehet, hogy annál még jóval-is óltsóbban. Azon pedig senki meg ne ütközzék, hogy az én betüim, mellyekkel most nyomtatok, nem szinte olly rendesek, a’ mint kelletnék in excellenti gradu: ezeknek hibái löttek mind attól, hogy ez még eleinten való munkámnak specimenje ~ ezeknek matrixait készitettem vólt még mikor a’ mesterséget tanúlnám; mind attól, mert szaporaságnak okáért a’ betüöntésre magam mellé segédeket fogadtam vólt, a kik többire a’ mesterséget nem tudván, jól nem munkálkodhattak. De ha Isten engemet megtart, én ezután ollyakat készíthetek, hogy Europában akarhol számot tésznek és ha jó papirossunk lészen, talán a nyomtatásban is aemulalhatunk a’ Belgákkal. De hogy szót ne szaporítsak, ezek igy lévén, kérem mint Uraimat s Atyáimat Kegyelmeteket-is arra 1. Ne alítson Kegyelmetek bennem prassumptiot v. arrogantiát, és ne tartsa maga kissebbségének azt, ha illy alávaló szegény legény ollyan embereknek láttatik tanátsot adni, és azoknak tanátsokat elváltoztatni igyekezni. En nem igyekezem ezt, hanem a’ dolgokat adom elö, mellyeknek annak idejében való nem tudása állította meg Kegyelmeteket azon a’ tanátson, mellyben már ezeknek isméréséböl Kegyelmeteket megmaradni a’ Kegyelmetek prudentiája talán nem engedi. Illy dologban ha tanátsot adnék-is, azzal a’ Kegyelmetek betsületi nem periclitálódnék, és én derék embernek azzal magamat nem tarthatnám. En az én mesterségem szerint való dolgokban fellyebb böltselkedhetem Kegyelmeteknél ‘s még-is egy hitván ember vagyok. Egy egész ország népe egybe-gyülne-is, nehezen tsinálna egy kristály iveg pohárt, ha közöttök senki a’ mesterséget nem tudná; de ugyan nem derék ember a’ felöl az iveg gyártó, vagy öntö azzal, hogy egy ország népénél többet tehet ez aránt; amazok sem tarthatják kissebbségnek etc. A tővel drágalátos ruházatokat varranak; ‘s még-is óltsó a’ tö. Hirtelenkedésböl s emberi indúlatból e’ dolog aránt semmit ne tselekedjék. Ne tessék felette nehéznek, a’ már kimondott voxot revocalni: nints országunkban a’ Persiai királyok törvénye. Ecclesia etiam in rebus fidei errare potest: quanto magis in externis dispositionibus, quae casibus variis obnoxiae sunt? Mellyek ha az elötti dispositiot, t. i. a’ Bibliának otthon való nyomtattatása felöl valót erötlenné tehették, a’ mostanitis szinte úgy meglehet. Az Isten vötte Kegyelmeteknek eleit, ki Kegyelmeteknek készebb és tágasabb útat mútat, czéljának elérésére. Ha az nehéznek látszik, hogy a T. Colosvári Uram ez útra való expediáltatásával fogyott az Ecclesia v. ország kőltsége hijjába; én másként szántam vólt az Erdéllyi Ecclésiának ez én Bibliámból ajándékotskát, ha miattam károsíttatott meg, vagy egyképen, vagy másképen kivánják refundálni kész lészek, avagy jövendöbéli szólgálatommal compensálni. A’ nagy Istenre, Kegyelmetek kegyességére, nemzetünkhöz ‘s vallásunkhoz való szeretetire Kérem még-is Kegyelmeteket, ne statualjon valahogy valamit emberi indúlatból, az én romlásomra ‘s jó igyekezetimnek meggátolására valót hagyja inkább élni a’ tyúkot, mely aranyat tojhatik; és ne igyekezze károsítani azokat a’ bújdosó Magyaroknak itt lévö gyámolait-is, a’ kik e’ munkára nékem segítségeket nyújtották. Azokra nézve, a’ mikben ez editio nem fog egyezni az elébbivel, provocálok minden jó lelkiisméretet, minden censorokat az igazságnak székire: ez egész világ elött számot adni készek vagyunk. Akárki conferálja és itélje meg (tsakhogy sine praejudicio) úgy tapasztalja-meg, hogy nem innovandi libido, sem temeritas, hanem inkább az Isten beszédéhez való hivség vitt arra, hogy igy procedalnánk e’ munkában.

A’ minap megirtt jegyzéseim után, megint illyeket observáltam, 1. Quoad nomina propria variè vel malè reddita: 1 Chron. 23:10, 11. Laháth pro Jaháth. 2 Chron. 22: 1. Acháziás, vers. 7. Acház. ver. 2 et alibi melius Acházia. Ibid. cap. 23: 1. Jórám. p. Jérohám. C. 25: 23. Jehoácház, cum alibi sit Joácház. C. 31: 13. Ismahia p. Ismákia. ibid. ver. 12. est Sémei ver. 13. Sziméi: prius eligendum censuimus, quia et alibi idem nomen ita versum fuit. C. 33: 6. Hinnon p. Hinnom: ita habent Hebraea, ita Belgica Biblia etc. Neh. 7: 7. Rakmija, p. Rahamia v. Raamia.: per seu k reddi non potest. Ibid. ver. 20. Adni p. Adin. ver. 43. Hodijah, rectiûs Hodeva. ver. 49. Hahár p. Gahár: vitiose fuit etiam Esd. 2: 47. Gabár. ver. 50. Neunim p. Meunim, ut Esd. 2: 50. ver. 56. Hasipha p. Hatipha vid. Esd. 2: 54. ver. 57. Sórai p. Sótai. vid. Esd. 2: 55. ver. 59. Phocheret p. Pocheret. vid. Esd. 2: 57. ver. 63. Hobajának p. Habajának vid. Esd. 2. 61. ver. eodem Barsillai p. Barzillai, ut sequente capite 8: 4: Ananias p. Anaja vid. cap. 10: 22. ver. 7. Akkob p. Akkub, ût Esd. 2: 45. Cap. 10: 26. Abija p. Ahija. C. 12: 15. Hármi p. Hárim Esth. 1: 14. Memuchám, ver. 16 Menuchan pro Memuchan, ut est ver. 21. II. Ouoad Additionem. Videntur haec nonnecessariô addita: 2 Reg. 5: 5. és hozzája vévé a’ levelet. 2 Chron. 23: 12. 13. aszszony, ib. ver. 13. látná. Cap. 29: 20 mind, ût et C. 32: 22. Et illud apellativum város gratis adjicitur saepe ad nomina propria urbium; e. g. 2 Chron. 30: 14. Jérusálem városában p. Jérusálemben. 2. Chron. 33: 6. lángján: nam pro tüznek lángján sufficit tüzön, ût est 2 Reg. 21: 6. Esd. 2: 1. Babyloniába. Neh. 1:: 20. jószágában és: vel est duplex versio jószágában és örökségében: est etiam 2 Reg. 18: 12. Nem akarának engedni sem azokat hallani unieum satis est. III. Quod permutationem. 1. Numerorum, e. g. 2 Reg. 8: 17. harmintznyóltz, p harmintzkettő. 2 Chron. 17: 11. Ezer p. hét ezer. Esd. 2: 5. Két száz p. hét száz. Ibid. ver. 66. hétezer p. hét száz vid. Neh. 7: 68. Cap. 8: 7. Nyóltzvan p. hetven. Neh. 7: 14. Két száz p. héts záz. Conf. Esd. 2: 9. Ib. ver. 31. Huszonnyóltz p. huszonkettö. ver. 37. huszonnégy p. huszonegy. Cap. 8. 18. két napok p. hét napok etc. 2. Permutatio rerum vel nominum et phrasium, exempli gratia 2 Chron. 23. 14. Kihivá p. kiküldé: exire fecit, ipse erat intus. Cap. 24: 24. király p. had vel seregek: nec fuit ibi rex, ut patet ex versu praecedente. Cap. 25: 13. Hadat praestat seregeket, sequitur enim hadba. C. 29: 16. házában p. templomában. ver. 21. Aron pap fiainak, p. Aron fiainak a’ Papoknak. Item: Templomért, p. sz: hajlékért. C. 30: 1. külde p. ira. C. 33: 8. az ő attyoknak p. ti atyáitoknak. C. 36: 10. hozzája p. ötet. C. 31: 6. rakásokba p. asztagokba, ut est ver. sequ. 7, 8, 9. Cap. 28: 7. Király p. az ö. 1 Chron. 29: 3. Küldötteé ezeket: p. jötteneké az ő szolgái te hozzád. Esd. 2: 55. Rabjainak meliûs est ib. ver. 58. etc. 11: 3. et Néh. 7: 50. szolgáinak Neh. 8: 9. a’ mi Urunknak, p. ti Uratoknak. Cap. 9: 5. mi Urunkat Ist. p. ti Uratokat Ist. C. r 3: r 8. a’ mi városunkra p. e’ városra etc. Esd. 3: 2. attyaival p. attyafiaival. Néh. 7: 2. mindenek. p. sokak etc. Azt bizonnyal elhitettük magunkkal, hogy ha Kegyelmetek tudta ‘s látta vólna önszinte Bibliánknak azt az editióját, mellyben illyek találtatnak, nem könnyen lépett vólna arra a’ conclusumra, hogy az az Exemplár minden változtatás vagy jóbbítás nelkül követtessék az újonnan procuralandó editioban. Kegyelmetek (pace vestra dictum sit) soha nem visgálta azt censoriis oculis, nem conferálta (minthogy sem alkalmatossága, sem ideje, sem szüksége Kegyelmetektöl azt nem-is kivánta) egyéb versiokkal, imprimis vero cum fonte ipso. Mi-is annak elötte talám kardot mértünk vólna vonni mellette, és azt halálig defendálni azok ellen, ha kik azt ennyi vétkekkel lévönek mérészelték vólna állatni: tsak el hültünk osztan belé, mikre akadunk, mikor a’ correctio végett visgálódni kezdettünk. A religio és Isten elött számot adandó lelki isméret eléggé zabolán tart most is bennünket, ne quid temere per nos committatur: és ha mi, bár tsak igen leviter láttassék is a’ Textussal, v. kútfövel v. valamelly versióval egyezni, nem könnyen lépünk arra, hogy bontogassuk. Exempli gratia. Gen. 6: 9. Istae generationes Noachi: A’ Noénak pedíg dolga igy vólt, nem bántottuk: látván in Crit. Poli, hogy találtatik ollyan versor-is, a’ ki így forditja.

1 Reg: 10: 5 et 2 Chron. 9: 4. Az áldozatot mellyel áldozik vala hanc versionem Latina et Belgica Biblia, necnon M. Polus in dissertatione de isto loco. vel potius Authores ab ipso allegati refutant; et tamen intactam reliquimus. 2 Chron. 25: 20. Ugyan nem nyughatik est nova paraphasis, p. nem engede et tamen etc. Et talia husvét innepét megszentelni ût 2 Chron. 30. 5. eum alibi sit: a’ husvéti bárányt megáldozni 2 Chron. 35: 16. Item alicubi megölni a’ husvéti bárányt ût 2 Chron. 30: 17. C. 35: 6. alicubi megáldozni ut 2 Chron. 30:15. Reliquimus etiam intactum 2 Chron. 33: 6. quanquam illud: az idönek forgásához hallgat vala gratis additum sit; vel si per id reddatur , supervacaneum erit, quod sequitur: jövendömondásokkal. Neh. 5: 18. mindennek bor bővségesen p. mindenféle bor bövs(égesen). Cap. 9: 1. port p. földet: az ő fejekre p. magokra. Cap. 11: 17. Isteni ditséretben az énekesek között elsö vala etc. et innumera talia, que observare et annotare noluimus. Ámbár maga T. Kolosvári Uram legyen Arbiterünk, és ha Kegyelmetek ugy akarna disponalni, hogy ö Kegyelme itt maradjon ennek végezödéséig, légyen supremus inspectora e’ munka hátra való részének correctiójának: énnékem nagy nyereség lenne, ha terhembe valaki participalna. Söt ha Kegyelmeteknek tettzhetnék e’ munka, légyen Kegyelmetek szabadságában, ennek 300 v. 400 tallérig való részét (a’ mennyivel én ebben másoktól segítödöm) magához váltani, satisfaciálván azoknak.

A papiros tsinálásnak mestersége aránt Kegyelmetek Hazánknak nagy javára tselekedné, ha most commitálna T. Kolosvári Uramnak felöle: ö Kegyelme minthogy publica authoritate kűldetett ide, hathatósabb lenne ebben való munkája, találhatnánk egy jó mester-embert, a’ ki által ott elterjedhetne az a’ mesterség is. Söt ha a’ Politicusoknál à consiliis vólnék, más egyéb mester-embereknek is innét hazánkba való szállíttatását-is javallanám: merö fél Istenek ezek a’ mesterségekben a’ miéinkhez képest. Vagyon itt egy Frank Ádám nevű Kolosvárról származott itt való lakós, ki igy beszéll, hogy ha ö egynéhány derék mester-emberekkel Erdélybe menne, és ott szabadságot engednének nékiek, azt tselekednék, hogy ha most az Erdéllyi Fejedelemnek egy tonna arany jövedelme vagyon esztendeig, két tonna lenne hat vagy hét esztendö mulva ~ két annyi mint most, esztendönként. De én ezt abba hagyom, mert a’ hoszszas irással eddig is meguntattam magamat. Kérem Kegyelmeteket vétkül ezt nékem ne tulajdonítsa: mert sok dolgot két három szóval hogy ki fejezzek, nem lehet. Az Ur Isten tartsa meg és birja minden jóra Kegyelmeteket, annak a szegény Hazának, és abban a keresztény vallásnak megmaradására, terjedésére.

Properante calamo Amstelodami 15. Aug. A. 1684.

Kegyelmetek méltatlan együgyü szolgája

M. Tótfalusi Kis Miklós m. propria.

P. S. Én az én tölem elöszámláltatott vétkek között most nem-is említem az én elébbi levelemben feljegyzett elsö hét Réguláink ellen való vétkeket, mert azok igen sokak: nevezetesen a mi Bibliánkból t: i. e’ Janssonius nyomtatta Bibliából kihagyatott szók reá telnek közel három ezerre. Nem sokkal lenne kevesebb számok, ha felczirkálnók, azoknak-is, a’ mellyeken munkálódtunk, a’ Textushoz tartozó vagy nem tartozó szóknak különbözö betük által való discernálásokban etc. hogy a többféléket ne jelentsem. T. Kolosvári Uram ha felérkezik ‘s elszemléli e’ mi munkánkat, a’ Janss. Bibliának általunk kifedeztetett vétkes vóltát, és ellátja, miben álljon ez a correctióbéli munka; elszörnyüködik, és minden bizonnyal elhiszem, ollyan proplexitásba hozza magát, hogy azt se tudja, mit tselekedjék. Mert lehetetlen, hogy reá botsássa a’ lelkiisméret (annál inkább ha Kegyelmetek-is valami affélét committált ö Kegyelmének) hogy avagy tsak a’ mostan megjelentett módok szerint való vétkeket intactè hagyja (hogy a’ többiröl ne szóljak) azoknak megorvoslására pedig szükségképen ezt a’ methodust kell követnie, mellyet mi követtünk conferre Biblia nostra cum Fonte, cum versionibus aliis, cum Criticis et commentatoribus: mellyhez ha ö Kegyelme hozzá fog, egy embertöl rövid idö alatt véghez vihetetlen munkát kezd, és bár egyebet ne tselekedjék, igaz elég munkája lészen mindaddig, míg az a Biblia nyomtatás véghez mégyen. A’ Typographicus v. Orthographicus errorokat-is mind egyig corrigálni kell addig, míg a’ Typothetáknak kezekbe adattatnék az exemplár: Ki procuralja (ö kegyelme amában lévén foglalatos) ki ‘s mint corrigálja a’ Typothekát lássa. Expertus loquor, ‘s a’ mint a dolgokat tudom, úgy szólok. Kegyelmetek tselekedje, a’ mit akar.

Külczím: Spectabili ac generoso domino d. Michaëli Teleki, celsissimi principis Transsylvaníae consiliario intimo, comitatuum Torda et Máramaros comiti, arcium Huszt et Kövár capitaneo ubique supremo etc. domino et fautori aeternum colendo patebunt.

Más kézzel: Tótfalusi levele Biblia nyomtatásrúl 1684.

(Eredetije vörös viaszpecséttel a maros-vásárhelyi Teleki-levéltárban Misz. 2016. sz. a.




2. Pataki István kolozsvári tanárhoz.
1685 szept. 19. Amsterdam.


Isten minden áldásival virágoztassa a’ Kegyelmed életét ‘s egész házának állapatját! En nem tudom, Uram, tsudáljamé tsak, vagy szégyenljem-is, vagy még harmadképen-is mint légyek illetödött, ez illy egymáson keresztül álló dolgok aránt: Az Örmény nemzetség engemet keresett-meg, és hozzám folyamodott betükészittetésbéli bóldogíttatásnak okáért; Erdélly országa viszont Örményekhez folyamodott, azok által keresi betü készíttetésbéli bóldogittatását. Nem irégylem a’ másuva menő hasznot, hanem fájlalom a’ Kegyelmednek való szolgálhatásombéli alkalmatosságnak elfordúlását, és sajnálom szabású[601] azt, hogy idegen, még pedig efféle dolgokra nézve oly durva és débdáb nemzetségböl találkoztanak Hazánkbéli szükségeknek ez nemeknek orvoslására, mellyre én magamat ennyi sanyargásommal készítettem. Tudom hogy magam untattam-el Kegyelmetekkel az utánnam való várakozást, olly késöre halasztván hazamenetelemet; de már erröl való dispositio nem hatalmombéli dolog vólt. Isten az, a’ ki az én dolgaimat igy igazgatta és tsudaképen forgatta, haza sietésemben gátot vetvén elömbe. Közlebb (így) mostanra-is, úgy hiszem, leveleim helyett sokan személyemet várták; de én ezt még ez idén-is haza nem kűldhetém. Elég kedvem ellen esik nékem-is, de nem tehetek róla: talám Isten ezt-is jómra forditja. Másként, si causas secundas et proximas spectamus, úgy tudom, legalább e toldalékja ide való késésemnek nem accedált vólna, ha egy embernek ide jövetele útamat bé nem vágta vólna. Elhozza az Isten az én szabadúlásomnak-is idejét: eljö a jó Tavasz, és akkor a’ darvakkal együtt én-is szárnyamra kerekedvén, régen elhagyott honnyomat megkeresem. Interim én Kegyelmedet a’ legkiváltabbképen való jóakaróim közzé számlálván, kérem, találtassa úgy magát velem én Kegyelmedtöl, vékony ismérkedésemmel vetett relatiomat kivenni nem akarom, ha elmúlt vagy múlikis az ok, mely azt szorosabban tarthatta vólna. Azért akarám e’ levélkémmel-is magamat Kegyelmed elött emlékezetbe hozni, hogy jó darab idötöl fogva való halgatásomból idegenséget ne gyanitana hozzám. Bátorságos irásimról pedig, mind most ‘s mind ennek elötte valókról, Kegyelmed megbotsásson: ha Kegyelmedet nem ismerném, vagy nem irnék, vagy más stylussal élnék. Isten Kegyelmedet vigye késön mennyországba!

Kegyelmed szolgálatjára, mig él, kész

Amsterdami 19. Sept. a. (16)85.

M. Tótfalusi Kis Miklós m. propria.

Kűlczím: Celeberrimo viro, domino Stephano Pataki sanioris philosophiae etc. in illustrissimo collegio Reformatorum Claudiopolitano professori meritissimo, domino ac benevolo plurimûm observando patebunt.

(Eredetije vörös viaszpecséttel 716. sz. a, a maros-vásárhelyi gróf Teleki-levéltárban.)




3. Teleki Mihályhoz.
1690 márcz. 4. Kassa.


Ajánlom alázatos ‘s köteles szolgálatomat, és a’ jó Istentöl minden kivánsága és hivatala szerint való áldást kivánok Uram Kegyelmednek.

Méltóságos Uram, Minap tek. Bethlen Miklós Uram ö Kegyelme itt létének alkalmatosságával Kegyelmedhez tött irásomban tsak röviden illettem volt az én mostani ügyemet bajomat, az én Lengyelországban megarrestáltatott jószágom miatt; minthogy reménlyjük vala akkor, hogy bóldogulhatok ez aránt azon az úton, mellyet akkor ö Kegyelme feltalált vala: és így nem láttatik vala szükségesnek lenni; hogy Kegyelmedet a’ felöl búsítanám. De ímé, az eventus bennünket megtsalván, kéntelenittetem ugyan-tsak Kegyelmedhez folyamodni és alázatosan kérni, hogy a’ közönséges jóra vigyázó buzgósága és kegyessége szerint, Kegyelmed e’ causát vegye fel és a’ maga bölts tanátsi által Kegyelmes Urunk ö Nagysága authoritásából irasson Lengyelországba azoknak, a’ kiknek illik, hogy e’ szokatlan méltatlanságot vallásunkon ‘s nemzetünken, a’ minéműt soha még eddig (noha már majd egy seculumtól fogva jönek ‘s mennek az ö országokon, szokások szerint, vallásunkon lévö könyvekkel a’ mi Deákink) nem követtek, üzni szünnyenek meg: és megelégedvén azzal, hogy ennyi ideig való sok fáradsággal, bajjal, fogsággal és sok haszontalan költséggel bennönket ok nélkül károsítottanak, bocsássák el minden megkárositás és exactio nélkül jószágunkat ‘s embereinket. Kegyelmedet ebbéli jóakaratjáért az Ur Isten mind ebben ‘s mind a’ más életben jutalmaztassa meg böségesen és a’ szegény Hazának ebbéli ‘s egyéb hasznaira számos esztendökig tartsa meg, szivesen kivánom, maradván Kegyelmednek méltatlan, együgyü, de köteles szolgája

Cassán 4. Mart. A. 1690.

M. T. Kis Miklós.

Külczím: A’ Méltóságos Urnak, Tekintetes Teleki Mihály Uramnak, (cum pleno honoris et officiorum titulo) bizodalmas nagy jó Uramnak, Fautoromnak ö Kegyelmének írám nagy becsülettel.

(Eredetije vörös viaszpecséttel 670. sz. a. a maros-vásárhelyi gróf Teleki-levéltárban.)

III. MISZTÓTFALUSI KIS MIKLÓS VÉGRENDELETE.



Kolozsvár, 1702 febr. 17.

Én Miszt-Tótfalusi Kis Miklós elöttem viselvén halandóságomat, kiváltképen pedig e’ mostani romlott állapatomban igen közel látván hozzám a’ halált, jövendöbéli jó rend végett kevés Bonumimból tészek illyen dispositiót.

Elsöben-is, minthogy kedves Hites-társam mind annakelötte, mind pedig kiváltképen a’ mostani hoszszas nyomorúságomban mellettem lévén, körülöttem való dajkálkodásával hozzám hűségét eléggé megmutatta, és nem kétlem, hogy ennekutánna-is azt ne követné; azért nékie legálom ezeket in particulari, Székely Máriának, tud(ni)illik.

1. A’ szebbik, tudnillik Blavianus Atlást, neki hagyom, in Tomis undecim.

2. A’ Képes könyvet, in folio majori.

3. A’ Kádártól vött hátulsó Házamat,

4. A Tordai szölöm árába a’ mennyi Bort adtak, és adnak ővé légyen.

5. Az Enyeden való peres Házamért, szölémért, ha ötven forintot adnak, a’ Feleségem légyen azzal contenta; ha pedig elperelheti, Szikra István Uram lévén Prókátorom, és Dobai János Uram plenipotentiariusom; lássa, ő reá szálljon.

6. A’ bólton kivül a’ mi könyveim vannak, úgymint, a’ középsö bóltban való fekete bürös ládában, és itt a’ házban, a’ Thekátskában, és ugyan a’ házban való usualis egyéb könyvek, (mellyeket-is most die 9. Febr. laistráltunk) nékie maradjanak.

Ez felett, minden egyéb jószágomnak felét nékie hagyom, maradván a’ többi a’ gyermekeknek, Jutzinak és Annisnak.

Ha pedig történnék, hogy azok ö elötte meghalnának; eo casu, contentálja Feleségem Atyamfiait, így: A’ testvér húgomnak Fülekinének lévén egy gyermek-leánykája, az annyától árván maratt, annak hagyok öt száz forintot, (~ fl. 500.) úgymint: ha a’ két leánykám meg-halna, a’ Feleségem úgy adja-meg azon summát: ha pedig az én maradékim élnek, és amaz árva hugom-is férjhez menö lészen, az én haeresim proportionaliter két száz forintokat (~ fl. 200.) fizessenek nékie; úgy hogy ki-házasítására hozzá illendö tisztességes ruházatot tsináltassanak azon pénzböl és a’ több részét avagy szolgáltassék kezéhez[602] férhez menése után. E’ pedig megadódván, ha a’ Feleségem maradna utól, a’ több háromszáz forintot-is adja avagy szolgáltassa kezéhez. A’ több Atyámfiai-is, hogy ne háborgassák Feleségemet, (ha tudniillik, ö maradna utól) elégedjenek-meg azzal, ha excontentáltatnak illyenképen: Heted-ízig való Atyámfiai (a’ kik mutathatják igaz vérségeket, akképen osztozván) hét-száz forintokat (~ fl. 700.) vegyenek: úgy hogy ezen pénzt meg-osztó istenes Tanáts igazitsa ugy a’ dolgot, hogy a’ közelebb való Atyamfiainak többetske jusson. Ha pedig Leányim férhez mennek, és sine semine deficiálnának, azok tartozzanak azon hét száz forintnak felét proportionaliter le-tenni Atyámfiainak, a’ kikre szállottak leányim után Bonumim; a’ felét pedig a’ Feleségem tartozzék le-tenni nékik. Ezent kell érteni a’ feljebb említett kis hugom felöl-is a’ nékie deputált háromszáz (~ fl. 300.) aránt. De ha leányim élnek, avagy maradékjokat hagyván halnak-meg; tehát ezeket az Atyámfiait semmim se illesse. Mert a’ mim van, acquisitum és Szüléimröl avagy Atyámfiairól semmi se maratt reám; hanem minden ott engem illetö örökségemet hagytam testvér atyamfiának Fülekinének Urastól.

Itt pedig meg-kell érteni, hogy Füleki sógorom nékem adós lévén százhetvenhét forintokkal (~ fl. 177.), annak másfél százát exigálják a’ meg-nevezett atyafiak Füleki sógoromon avagy posteritasin, a’ kire az ö Bonumi maradnak; és e’ hijjával vegyék itt fel a’ hét-száz (~ fl. 700.) forintokat, pénzzül, nem örökségül. Melly osztozásban Füleki sógor-is, vagy maradéki, mint közelebb való atyafi, részes lehessen, azon meg-nevezett atyafiak között. Ezt pedig meg kell tudni, hogy Ferencz mester a’ Molnár lévén kezes a’ báttyaért húsz forintig (~ fl. 20.) énnekem, azon pénzt tudják részébe az Atyafiak: és úgy itt annál kevesebbet vehetnek-fel.

Itt pedig jól meg kell érteni, hogy a’ melly hét-száz forintokat közönségesen atyamfiainak és három száz forintokat Füleki Istvánné húgom leánykájának hagyok, mig Isten kegyelmességéböl az én két leánykáim élnek, ‘s Istentöl magzatokkal és maradékokkal megáldatnak; addig se Feleségem, se az én leányim, vagy azoknak maradékok a’ meg irt két rendbéli summát ne tartozzanak az én atyám fiainak meg-adni; hanem, a’ mint feljebbis meg-iratott, per seminis defectum in earum posteritatum kivánhassák azokat az én atyamfiai azoktól, a’ kikre devenialnának az én javaim: úgy mindazáltal, hogy ha Javaim abban a’ quantumban, a’ mellyben Isten kegyelméböl most találtatnak, úgymint circiter tizezer forintokig (~ fl. 10000) azalatt nem kevesednének, úgy adattassék-ki nékiek a’ megirt két rendbéli summa; ha pedig a’ jó Isten tetszéséböl mostan maradandó Javaim kisebb quantumra szállanának, ahoz képest, a’ mint akkor találtatnának gyermekim kezektöl el-maradó Javaim, légyen proportionaliter atyámfiainak-is a’ meg-irott summákról való excontentatiójok; úgy hogy ha akkor felennyi javaim találtatnának tsak, a’ meg-irtt summáknak-is tsak felével tartozzanak javaimban való successorim az atyámfiainak: ha pedig több avagy kevesebb, a’ szerint légyen az excontentationak-is proportiója.

Ezt-is hátra nem hagyván, hogy valamiket Feleségemnek specificé külön szakasztva hagytam, azt akarom, hogy azokon ollyan szabados dispositiója lehessen, hogy azokhoz még gyermekim-is, és azoknak maradéki édes Annyok szabados dispositiója ellen ne praetendálhassanak; hanem adhassa, hagyhassa, legálhassa, valakinek akarja. Az több egyéb részében jutandó Javaimat-is pedig, mind a’ mellyek dimidietas szerint Feleségemnek jutándanak, mind pedig (ha a’ jó Istennek úgy tetszik) gyermekim sine haeredibus deficiálván, valami az ö részek szerint való Jókból Feleségemre redeálna, mind azokat-is ollyan dispositióval hagyom feleségemnek, hogy senki-is, atyámfiai közzül, az önékiek oda-feljebb specificált ki-adandó részeken kivül semmit-is ne praetendálhassanak; hanem azokat-is, az én gyermekimnek maradékjok nem maradván, valakiknek akarja, szabadoson adhassa, hagyhassa és legálhassa. Feleségem-is pedig az én gyermekimnek, avagy azoknak maradékjoknak-is életekben az ö jussok ellen semminémü örökségeimet hirek és akaratjok nélkül másoknak el ne idegenithesse.

Az mi a’ kolosvári házam dolgát illeti; ha Isten gyermekimet annyira neveli, hogy házasságot érnek és édes Annyokkal, a’ magoknak jutandó fele részében tsendesen és békével meg-nem alkhatnának, ‘s együtt nem lakhatnának; szabadsága légyen a’ Feleségemnek reá, hogy öket az ö nekiek jutandó részekböl, jó és istenes betsü szerint, ki-fizethesse: és míg él, szabadosan és békeségesen bírhassa s lakhassa. Feleségem pedig meg-halván, ‘s az én gyermekim, avagy azoknak maradékjok meg-maradván, Feleségem után a’ proprietatis jus azoké legyen, immediatè succedáljanak benne. Bota Márton és Takáts István szomszédságiban való felsö Majorban ‘s Kertben-is életéig a Feleségemet Leányim ne háborgassák.

Ezen dispositiómat pedig, és Testámentomomat, noha gyarló tagaimnak erötelenségek miatt magam kezeimmel nem subscribálhattam; mindazáltal ép elmével ‘s élő nyelvvel az ide alább coramizáló betsületes emberek elött ugy adtam-ki, és ollyan authentiájúnak akarom mindenektöl esmértetni és tartatni, mintha tulajdon magam kezemmel irtam és subscribáltam vólna: Mellyet ezen betsületes emberek-is, hogy hitek szerint coramizáljanak, subscribáljanak és meg-pecsételjék, kivánom és akarom.

Datum in civitate Kolosvár, die 17. Febr. Anno Chr. 1702.

Hogy ezen Testamentumát, az fenn meg irt betsületes Urunk sAtyánkfia, mi elöttünk mindenekben e’ szerént celebrálta, maga élö nyelvével és ép elmével bizonságot tévén róla, mi-is keresztyéni hitünk és jó lelkünk ismérete szerént tészünk bizonságot róla, tulajdon kezünk irása és pecsétünk által. Anno, die, locoque in praenotatis, ac aedibus ejusdem domini disponentis.

Csepregi T. Mihály,
a’ kolosvári Orth. Refor. Ecclesiának
Tanitója m. p.

(P. H.)
Laki Péter,
Colosvári Centumvir és Colosmonostori
Conventualis Requisitor m. p.

(P. H.)
Harasztkereki Péter,
Kolosvár varossa hütös-szamvevője és
Divisorja. m. p.

(P. H.)
Telegdi Pap Samuel,
a’ kolosv. Ref. Typogr. egyik cultora.

(P. H.)

Külczím: Testamentum Nicolai Kis Miklos de Kolosvar Tipografi A. 1702.

(Eredetije az Országos Levéltár kolos-monostori osztályában «Test. K. 13.»
(K. M. 47.) szám alatt.)


58. ZÁRÓ-VIGNETTE HALLER «HÁRMAS HISTORIÁ»-JÁBÓL.[603]




Jegyzetek

  1. A Czímlapot, Könyvnyomtatói jelvényeket, Könyvnyomtatókat, Fogarast (fejkép) Amsterdamot (fejkép) ábrázoló képeket Cserna Károly rajzolta.[VISSZA]
  2. Maga Kis MIKLÓS művei és nyomtatványai czímlapján, valamint leveleiben «Miszt Tótfalusi» vagy «M. Tótfalusi» előnevet használ, ezért fogadtuk el mi is e teljesebb alakot a szokottabb Tótfalusi helyett, melylyel kortársai nevezték, épen úgy, mint Szathmár-Némethi Mihályt röviden csak «Némethi»-nek hívták. Az irodalomban főkép BOD után lett ez előnév rövidebb alakja általánossá.[VISSZA]
  3. «Csak játékból említvén én, hogy hajdan az Enyedi Collegiumban a’ Társam (szinte akkor tanítottam az Anagrammaról) monda: Lássuk mellyikünk tsinálhatna hamarább a’ maga nevéből valami szép Anagrammát (így). Én hamarjában ezt csinálám a magaméból: Nicolaus Also Thottfalusi. Sola tota laus in hoc fulsit. Minthogy akkor ezt a’ Praenoment Alsó (ad distinctionem Felső) usuáltam. Én magam megsokallám ezt magamtól: (mondok) Si sola et quidem tota laus in hoc fulsit, tehát úgy másnak semmi sem maradna.» M: Tótfalusi K. Miklósnak mentsége. Kolozsvár, 1698. 64. számozatlan 1. V. ö. Ember P. (Lampe) Hist. eccl. ref. 621., hol.«Felső-Miszt-Tótfalu» és «Alsó-M.-Tótfalu», mint külön ecclesiák szerepelnek.[VISSZA]
  4. «Parentibus licet tenuioris fortunae natales suos debuerat» Gyászlap a kolozsvári ref. templomban. Egy nőtestvére is volt, aki túlélte.[VISSZA]
  5. Ezt a «Mentség»-ben és Misztótfalusi Kis egyéb műveiben elszórtan előforduló adatok összevetéséből következtetjük, biztos megállapítása az adatok hézagossága miatt lehetetlen.[VISSZA]
  6. Szülőföldje iskolájáról sem ő, sem életrajzírói nem szólnak, de ő maga «Mentségé»-ben azt írja, hogy Nagybányán a tanulást az «etymologiá»-n kezdte, tehát a «rudimentá»-t előbb másutt el kellett végeznie s ezt szülőföldén legalkalmasabban tehette. Ez elemi tanfolyam rendesen két vagy három évre terjedt.[VISSZA]
  7. «A’ szemébe mernék nézni, a’ ki a Miénk közül most jobb Classistának mondaná magát; ha már azt kell mondanom. Mert nem tsak az, hogy kétszer absolváltam a’ Classisokat, N. Bányán elsőben, és onnét Enyedre menvén, megint az Etymologián kezdettem.» M. T. K. M. Mentsége 73. l.[VISSZA]
  8. Nagybányán ez időben ugyan theologiát és filozófiát is tanítottak, de nem tartjuk valószinűnek, hogy ezt is elvégezte volna s Nagy-Enyeden mégis újra «etymologista» lett volna. L. az előbbi jegyzetet.[VISSZA]
  9. Levele Pápai Párizhoz. L. alább 51. 1.[VISSZA]
  10. MORVAY GYŐZŐ: A középoktatás Nagybányán. (Nagyb. 1896.) 266. l.[VISSZA]
  11. Nagybánya képe Jaschke Ferencz «Nationalkleider, Trachten und Ansichten von Ungarn (Wien 1821)» cz. művében közölt vízfestményről készült, a M Nemzeti Múzeum könyvtárában lévő példányból.[VISSZA]
  12. Id. mű 246. l.[VISSZA]
  13. DR. BOROVSZKY SAMU: Tiszántúli ev. ref. papok. 1597-1679. (Budapest, 1898.) 31. l.[VISSZA]
  14. Életrajzát megírta BOD: Smirnai sz. Polikárpus 130-135. V. ö. a CZELDER-féle M. Prot. Egyh. és Isk. Figyelmező III. 1881. 243. (KATONA L. közl. a nagybányai ref. lelkészekről. KONCZ J. Prot. Közl. 1888. 205. l. U. a. Tofeus M. 44. l.[VISSZA]
  15. PÁPAI PÁRIZ is, a ki pedig élete körülményeiről jól lehetett értesülve, ezt írja az «Életnek könyve» bevezetésében, melyet BOD «Erdélyi Féniks» czímen újra kiadott: «Horti István… gyermekségétől fogva esmérte, szerette…» 8. l.[VISSZA]
  16. P. SZATHMÁRY K. A gyulafehérvár-nagyenyedi Bethlen-főtanoda tört. (Nagy-Enyed, 1868.) 76. l.[VISSZA]
  17. Mentség 73. 1.[VISSZA]
  18. U. o. E praeceptora vele körülbelől egyidős lehetett. Nevét tanulótársai sorában említi a Kis Miklósnál egy évvel idősebb PÁPAI PÁRIZ: Önéletrajza. Irod. Közl. V. 1893. 390 l.[VISSZA]
  19. Mentség 78.[VISSZA]
  20. Ölyvesi Balázs névaláírásának hasonmását a nagy-enyedi tanulóifjúságnak Nadányi ellen Teleki Mihályhoz intézett panaszleveléről vettük, melyet huszonöten írtak alá. E panaszlevélen nincs datum, de fenmaradt egy tisztázata, Jánki Márton collegiumi senior aláírásával s ebből megállapítható, hogy ez is 1673 ápril 3-án kelt. Eredetije a maros-vásárhelyi Teleki-levéltárban. Miss. 2452. b/1 szám alatt.[VISSZA]
  21. Mentség 73. 1.[VISSZA]
  22. P. SZATHMÁRY szerint 1682-ig a nagy-enyedi deákok csak egyenruhát s nem tógát viseltek, de ez alig hihető, mivel Rákóczy már 1624-ben kiadta a tógaviselésre vonatkozó utasítást, melyet először Debreczenben, csakhamar azután másutt is elfogadtak. BOD adatának, melyre épitett P. Szathmári, szerintünk inkább az az értelme, hogy a református status 1682-iki gyűlésén általánosan kötelezővé tette a tógaviselést, s mivel e luxust egyesek nem engedhették meg magunknak, azért rendelték el, hogy a collegium költségén kell nekik csináltatni tógát. Smirnai sz. Polikárpus. 129.[VISSZA]
  23. BETHLEN M. Önéletirása. Kiadta SZALAY L. I. (Pest, 1858.) 271. 281. Ez időből egy érdekes kalandot beszél el, mely Windsorban történt s Csernátonira nézve is jellemző: «Minthogy Angliában – írja – az asszonyoknak, leányoknak köszöntésének módja a szájok végének megcsókolása, mint a magyarok között a kézfogás, egyszer én s az öcsém rútul jártunk. Ebéd előtt egy főembernél rendben állván a felesége és egy házas s két hajadon leánya, a leányt megcsókolók, de az asszonyt nem, melyet megszégyenle, de Duval megmente és osztán megtaníta, hogy kezdjük azt a tisztesség csókját a nagyasszonyon, a mint rendet állanak és végezzük az ifjabb leányon, gyermeken; ebéd után pedig csak a gazdaasszonynak köszönjük úgy meg csókkal e jól tartást. Úgy követtük osztán mi is, de Csernátoni soha sem csókolt egyet is.» U. o. 303.[VISSZA]
  24. Így![VISSZA]
  25. BETHLEN MIKLÓS Önéletírása I. 225. 1.[VISSZA]
  26. Kereszturinak Bethlen Miklós állított maradandó emléket Önéletirásában, hol módszerét részletesen ismerteti. I. köt. 217-236. ll. Bőven szól: róla SZILÁGYI SÁNDOR is Rákóczy Zsigmond életrajzában, a kinek szintén nevelője volt. (Tört. Életrajzok III. évf.)[VISSZA]
  27. Egyetemi beszédek 1891-2. tanévről.[VISSZA]
  28. BETHLEN MIKLÓS id. m. 217.[VISSZA]
  29. Kereszturi Pál aláírása 1637 máj. 3-án kelt leveléről való. Eredetije az Országos levéltárban. (Rákóczy-levéltár.)[VISSZA]
  30. ZOVÁNYI JENŐ: A Coccejanismus története. Budapest, 1890.[VISSZA]
  31. ZOVÁNYI JENŐ, i. m. 27. 28. ll. Coccejus tanításából csak egy-két jellemző vonást emelünk ki s nem terjeszkedhetünk ki a foederatióról stb. szóló tanaira.[VISSZA]
  32. Életrajzát legújabban megírta ZOVÁNYI: Prot. Szemle 1898. 79-90. ll.[VISSZA]
  33. Prot. Közl. 1886. 64. l. az 1671. okt. 28-án kiadott curátori határozat 2. pontja. Előtte Csengeri K. István volt a theol. tanár. BETHLEN Önél. 1. 425. l.[VISSZA]
  34. A debreczeni deák és senior a XVII. században cz. kép Cserna Károly festőművész eredeti rajza. Az elsőhöz alapul azon rajz szolgált, melyet Szücs István tett közzé «Debreczen város története» cz. műve 3. kötetében. E deákviselet kötelező használatát Bethlen Gábor megbízásából I. Rákóczy György rendelte el 1624-ben. Leírása következő: Bokáig érő kapcsos dolmány, zöld tóga (innen tógátus deákok) sárga zsinórral; hosszú nyestes süveg vagy «sinkó», felül zöld foszlánnyal. A senior egyenruhájának rajza a debreczeni ref. collegium anyakönyvtárában őrzött múlt századi olajfestmény után készült, melynek cinkographiai hasonmása az iskola millennaris értesítőjében is (144. lap) megjelent.[VISSZA]
  35. Coccejus János arczképe Blotelingh rézmetszete Palamedes Antal festménye után. Megjelent a «J. Cocceii Lexicon et commentarius sermonis Hebraici et Chaldaici Vet. Test. Amstelodami 1669.» czímű mű előtt. Aláírása: «JOHANNES COCCEJVS S. THEOLOGIAE PROFESSOR in Academia Lugdunensi. Natus Bremae A. 1603. 30. Julÿ. 9. Aug.

    Optimus interpres sanorum et mysta sacrorum Nec levior quodcunque patet sapientia, quicquid Aut Oriens sonat aut Hellas Priscive Latini, Coccejus sic ora decens oculosque ferebat.

    J. F. Gronovius. [VISSZA]

  36. ZOVÁNYI: A Coccejanismus tört. 32. l.[VISSZA]
  37. Igy Ézsaiás 23, 13-ban Magyarország történetét látta leírva: Nebukadnezár alatt szerinte Zsigmond magyar király és római német császár értendő s a jövendölés egyes részei a mohácsi vész alkalmával, Szapolyai királylyá tevésével, a török béke megkötésekor stb. teljesedtek be. ZOVÁNYI id. m. 33-34. ll.[VISSZA]
  38. ZOVÁNYI id. m. 44. 116. l.[VISSZA]
  39. Bethlen szerint ő «lázítá fel» a fejedelmet a Coccejanusok ellen. Önél. 1. 426. l.[VISSZA]
  40. Hunyadi Pál. Kolozsvárról Pataki István tanárt idézték meg. ZOVÁNYI id. m. 131. l.[VISSZA]
  41. U. o. 132. l.[VISSZA]
  42. BETHLEN: Önéletírása 1. 426.[VISSZA]
  43. Állítólag D. a vita kezdetén zavarba jött s Csernátoni botjával megfenyegette, mire azután neki bátorodott. Huszti ez adata, melyet Zoványi is elfogad, nem látszik valószinűnek. ZOVÁNYI ld. m. 132.[VISSZA]
  44. Szolgáljon.[VISSZA]
  45. ZOVÁNYI, Prot. Közl. 1889. évf. 38-39. sz. Bőven ismerteti P. SZATMÁRI is. id. műve 92-96. ll. A vádpontokat közli KONCZ, Prot. Közl. 1894. 190., 191. l.[VISSZA]
  46. «Florus Hungaricus.» (Amsterdam, 1663.)[VISSZA]
  47. Bethlen is mondja, hogy «professorságra alkalmatlan» volt s ugyanő «zavaros embernek» nevezi. Önél. 1. 426. l.[VISSZA]
  48. «Nadányi János uram a sidó nyelvet az logica mellett szorgalmatosan tanítsa.» A fentidézett gondnoki utasítás 8. pontja. Prot. Közl. 1886. 65. l.[VISSZA]
  49. A kérvény eredetije a Teleki-család maros-vásárhelyi levéltárában. (2542 a/1. és b/2. sz. a.) A nagy óvatossággal szerkesztett folyamodásban nincs megnevezve Nadányi, de a leírásból reá lehet ismerni. Huszonöt név van aláírva: Jánki Márton senior (úgy látszik ő volt a fogalmazó is), Gidófalvi Balázs contrascriba, Beszerményi János oratoriae praeceptor, K. Vásárhelyi János, coll. thecarius; Ölyvesi Balázs stb. A Kis neve így van aláirva: «Nicolaus M. Totfalusi SS. Theologiae stud.» A kelet elmaradt, de az, mint a Jánki külön folyamodványa mutatja, 1673. ápr. 3. lett volna.[VISSZA]
  50. Révész-féle M. Pr. E. és Isk. Figyelmező, IX. (1878). 489. l. GÉRESI közleménye a Nadányi-család levéltárából.[VISSZA]
  51. Nadányi János Pápai Párizhoz írt levelének kelte: Debreczen 1693 nov. 9. (Teleki-levéltár 2303. sz. a.)[VISSZA]
  52. BETHLEN id. m. 1. 426. l.[VISSZA]
  53. «(1676.) 11. Februárii az publicus praeceptoroknak dietim járandó borok elvétetvén, félben hagyták az tanítást; de megadván, megint beállott ki ki classisában.» Czegei Vass György és V. László naplói. Közli: NAGY GYULA. (Bpest, 1896.) 6. l.[VISSZA]
  54. Magyar nyomdászok évkönyve I. 1883. 24. l. (Ács M. czikke a Koncz J. adalékjai alapján.)[VISSZA]
  55. A praebitorság Debreczenben és Nagy-Enyeden is, bár némileg változott formában, de egész a legújabb ideig fenmaradt. V. ö. GÖNCZI L. A székelyudvarhelyi ev. ref. koll. ért. 1894/5 (U. o. 1895.) 87. 88. ll. «Officia Praebitoris» cz. fejezet. A maros-vásárhelyi Teleki-levéltárban másolatban fenmaradt a praebitor esküformája.[VISSZA]
  56. Mentség 43. 44. 11.[VISSZA]
  57. U. o. 17. l.[VISSZA]
  58. U. o. 93. l.[VISSZA]
  59. Ezt ugyan nem írja, de a seniorság előtt ez állást viselték.[VISSZA]
  60. Említi: Mentség 17. l.[VISSZA]
  61. V. ö. BAKSAY SÁNDOR «Gyalogösvény»-e II. kötetében a «Nagymama meséje» cz. elbeszélést.[VISSZA]
  62. Az iskolai törvények szorosan megszabják a senior jogait és kötelességeit. Ilyen törvényt 1. GÖNCZI LAJOS: A székelyudvarhelyi ev. ref. koll. értesítője 1894/5-ből. (U. o. 1895.) 84. 85. l. (1682-ből), az esküforma u. o. 101. l., a debreczeni ref. főiskoláét «Series studiosorum in schola Debrecina Helv. conf. addictorum, ab anno Chr. 1588.» Ugyanitt az esküforma és a seniorok névsora is közölve van. A sárospataki seniorok névsorát 1631-1671-ig l. KONCZ J. A marosvásárhelyi ev. ref koll. története. (U. o. 1896.) 174-175. ll. 1682-1809-ig: SZOMBATHI JÁNOS, A sárospataki ref. koll. rövid hist. (U. o. 1809.) 37-39. ll., a gyula-fejérváriakat KONCZ i. m. 175-176. ll., a maros-vásárhelyieket u. o. 526-528. ll. stb. A seniorság intézményéről bőven szól KONCZ i. m. 523-531. ll. V. ö. tőlünk «Pallas nagy Lexikona XV. köt. 677-678. 11.[VISSZA]
  63. «Abban a Collegiumban (t. i. a nagy-enyediben) egynéhány Praeceptoriákat viselvén…» Mentség 73. l.[VISSZA]
  64. Csernátoni Pál aláirását a Teleki-levéltár egy évnélküli okleveléről vettük, mely egész Csernátoni kezeírása s e czímet viseli: «Memoriale. A Pénznek, mely volt a felvert Deakoknál, feljedzése». (2304. sz. a.)[VISSZA]
  65. Czegei Vass György és Vass László naplói. Közli NAGY GYULA. (Bpest 1896 ) 4. 5. 1.[VISSZA]
  66. Fogaras képe Dörre Tivadar eredeti felvétele.[VISSZA]
  67. Az 1671: évben kiadott nagy-enyedi coll. gondnoki utasítás 10 pontja. Prot. Közl. 1886. 65. l.[VISSZA]
  68. Prot. Közl. 1888. 205. l.[VISSZA]
  69. Mentség 73 1.[VISSZA]
  70. Misztótfalusi Kis Miklós autogrammját Amsterdam 1685. szept. 19-én kelt s Teleki Mihályhoz intézett leveléről vettük. (L. 80. lapon.) Megemlítjük, hogy kezdetben Kis Miklós – mint «Mentségé»-ben maga is említi, – ,Alsó-Misztótfalusi’ előnevet használt, így van beírva neve a nagy-enyedi iskola anyakönyvébe is: «Nicolaus A. Misztotfalusi receptus Anno 1670 die 4. Novembris;» de a Nadányi ellen beadott folyamodásban már (1673) «Nicolaus M. Totfalusi SS. Theol. stud.» aláírást találunk. Ez alakban használja ezután művei és nyomtatványai czímlapján. Egy kivételről van tudomásunk t. i. a Huszti «Paraditsom kertecskéje» czímlapján (l. 131. lapon) Tótfalusi áll, de e rövidítést, úgy látszik, nyomdatechnikai okok kivánták.[VISSZA]
  71. U. o. 93. V. ö. Sz. MOLNÁR naplója, lev. 253. 297. 323 l.[VISSZA]
  72. «… Igen nagy tanácsházok vagyon (t. i. a dordrechtieknek), kin az derék óra, mikor azon által jöttünk, gyönyörűven énekli vala az 139 zsoltárt, editioais Lobvasserianae». SZEPSI CSOMBOR MÁRTON: «Europica Varietas» (1620.) Szamota kiadásában 136. l.[VISSZA]
  73. Mentség 17. l.[VISSZA]
  74. Mentség 93. l.[VISSZA]
  75. A Blaeu amsterdami könyvnyomtatóczég emblemája Baudet «Leven en werken van Willem Jansz. Blaeu. (Utrecht 1871) cz. művében közölt facsimile reproductiója.[VISSZA]
  76. Amsterdam látképe az «Arcadie Hollandaise, ou collection choisie de sixcent vues pittoresques» cz. mű 2. füzetében 26. sz. a. közölt rézmetszetről készült.[VISSZA]
  77. BOD: A szent bibliának historiája. Szeben, 1748. 133. s k. ll.[VISSZA]
  78. A Teleki-család levéltárából kiadta KONCZ J. Prot: Közlöny 1888. 205-206. ll.[VISSZA]
  79. Az 1668 márcz. 22. kelt levélben. Prot. Közlöny 1888. 205. 1.[VISSZA]
  80. LORCK: Handb. d. Gesch. d. Buchdruckerkunst I. 249. l.[VISSZA]
  81. A Janson János által Amsterdamban 1645-ben nyomtatott Károli-féle biblia czímlapja a budapesti m. kir. egyetemi könyvtár példányáról készült, ugyaninnen való Misztótfalusi Kis bibliájának (Amsterdam 1685) czímlapja.[VISSZA]
  82. LORCK: Handb. d. Gesch. d. Buchdruckerkunst. I. 249.[VISSZA]
  83. Prot. Közl. 1888. 205. l.[VISSZA]
  84. A per történetét maga Tofeus megírta. Kiadta BOD. Smirnai Sz. Polikárpus (H. és év sz.) 115-128. l. és KONCZ JÓZSEF: Tofeus Mihály erd. ev. ref. püspök élete. Kolozsvár, 1893. 14-21. ll.[VISSZA]
  85. A végrendelet Hujetner Jakabnak Gilányi Judit fiának mondja. BOD (id. m. 114.) Gilányi Hujemmer Jakab deáknak nevezi. NAGY IVÁNnál (Magyarország csal. IV. 403. és Pótlékköt. 253.) erre nézve sem útbaigazítást, sőt téves adatokat találunk. Arra nézve, hogy «öcs» régente ,unoköcs’ értelemben használtatott l. Sz. Molnár naplója lev. 84. l.[VISSZA]
  86. A. m. szégyen.[VISSZA]
  87. Pap (verbi divini minister).[VISSZA]
  88. Teleki Mihály arczképe a gróf Teleki Sándor birtokában lévő egykorú olajfestményről készült.[VISSZA]
  89. T. i. Apafi fejedelem.[VISSZA]
  90. Lásd fentebb 35, lap 4. jegyzetét.[VISSZA]
  91. Szentségtörés.[VISSZA]
  92. Igy «mocczan» helyett.[VISSZA]
  93. Idézeteket közölnek egyházi beszédeiből (Szent Zsoltárok resol. 1683.) BOD (id. m. 111. 112. ll.) bővebben KONCZ (id. m. 39-46. ll.) Mutatványul álljon itt egy idézet: «Szólhatnék itt a mi uraink vidámságárul, – írja a 105. zsoltár magyarázatában, melyet az 1681-iki nagy-sinki országgyűlés alkalmával mondott el – víg lakásáról, vendégeskedéséről s azokról a rút utálatos ordításokrúl, kiket tegnap cselekvének és a melyek nemhogy megélemedett idejű, tisztességes tanácsos emberekhez, urakhoz, hanem alávaló rossz gaz szolgákhoz is nem illettek volna. Elhagytátok vala ezt a rút életet egy darab időtől fogva, de úgy látom, hogy ismét eléhozátok ama fogarasi boldogtalan időket. Én nem tudom, játszótársatoknak tartjátok-e az Istent, avagy azt gondoljátok, hogy nem tudja s nem látja ezeket, avagy talán nem meri megbüntetni!?» Egyházi beszédeit, melyekben ilyen tört. vonatkozások nagy számmal fordulnak elő, az újabb tört. írók (pl. Acsády is), korrajzi forrásmű gyanánt használják.[VISSZA]
  94. A. m. ügy.[VISSZA]
  95. A. m. megkomorít; rendesen kiható, itt szenvedő jelentéssel.[VISSZA]
  96. Egy hírhedt tolvaj neve.[VISSZA]
  97. Alattvaló.[VISSZA]
  98. Az isteni dolgok a császári méltóságnak nincsenek alávetve.[VISSZA]
  99. A. m. nemzetség.[VISSZA]
  100. BOD id. m. 126 l.[VISSZA]
  101. Ennek bizonysága az, hogy midőn csakhamar ezután és e miatt leköszönt a püspöki hivatalról, a fejedelem nem fogadta el lemondását. Lemondó levelét közli KONCZ id. mű 21. l.[VISSZA]
  102. Tizenöt évig volt udvari lelkész.[VISSZA]
  103. Mentség 78. l.[VISSZA]
  104. PÁPAI PÁRIZ FERENCZ Naplója végén közli nagy-enyedi praeceptorsága idejéből tanítványai, a theologiai és bölcsészeti tanfolyamon levő barátai és tanulótársai stb. névsorát. Ez utóbbiak között áll a Misztótfalusi Kis («Nicol.Tótfalusi») neve is. E névsorok még nincsenek kiadva.[VISSZA]
  105. Saját (t. i. theologiai) tanulmányain kivül.[VISSZA]
  106. Hiba.[VISSZA]
  107. Mentség 52.[VISSZA]
  108. Horti István elismervénye Nagy-Enyeden 1695. jan. 25-én kelt. Eredetije Teleki-levéltár 2071. szám alatt.[VISSZA]
  109. U. o.[VISSZA]
  110. U. o. 78.[VISSZA]
  111. Mentség. 78.[VISSZA]
  112. «Hotel Plantin»: ez volt a világhirű könyvnyomtatóintézet neve.[VISSZA]
  113. LORCK: Handbuch d. Gesch. d. Buchdruckerkunst 1. 247. l.[VISSZA]
  114. Amsterdamról a XVII. századi magyar útazóktól több leírás maradt fent. Így a SZAMOTA ISTVÁN-tól kiadott «Régi magyar utazók Európában 1532-1770.). (N.-Becskerek, 1892) cz. gyűjteményben Szepsi Csombor Mártontól (136. l.), Haller Gábortól (224 l.). A XVIII. század elejéről különösen érdekes KÉRÉSZI ISTVÁN útleírása, melyet az «Alsófehérmegyei tört., rég. és term. tud. egylet» 7. évkönyvében (1895.) ZLAMÁL ÁGOST tett közzé.[VISSZA]
  115. Absolonhoz írt levelét közli SZILÁGYI: Erd. orsz. eml. 17. köt. 138. l. v. ö. 122. l.[VISSZA]
  116. Baudet, Leven en Werken van W. J. Blaeu. Utrecht 1871.[VISSZA]
  117. FOPPENS, Bibliotheca Belgica, 582. l. Hitsorsosai a nyomda leégésében büntetést láttak, a miért tizenhárom kötetes nagy térképét a pápának (VII. Sándor) ajánlotta. U. o.[VISSZA]
  118. Meghalt 1673 decz. 28.[VISSZA]
  119. LORCK: Handb. d. Gesch. d. Buchdruckerkunst I. 228. l.[VISSZA]
  120. A. m. Blumengraft v. Blumengraben.[VISSZA]
  121. BAUDET, Leven en Werken van Willem Jansz. Blaeu. (Utrecht, 1871.) 176-179. ll.: «Bijlage XIII. Beschrijving van de drukkerij der Blaeu’s.» Kivonat Zesen egykorú leírásából.[VISSZA]
  122. Mentség 47. l.[VISSZA]
  123. Az «Arcadie Hollandaise, ou collection choisie de sixcent vues pittoresques» cz. mű 2. füzetében 26. sz. a. közölt rézmetszetről készült. Innen vettük Blaeu Vilmos (1571-1638) arczképét, mely Falck J. metszete után készült.[VISSZA]
  124. Pápai Párizhoz írt levele 1681 jan. 15.[VISSZA]
  125. Mentség 56. l.[VISSZA]
  126. T. i. negativ betűket.[VISSZA]
  127. Mentség 44. l.[VISSZA]
  128. Mentség 56. l.[VISSZA]
  129. U. o. Levele Pápai Párizhoz 1681. jan. 15.[VISSZA]
  130. «Nem átallanám én és átallanom nem kellene szürt is vennem reám, ha azzal hasznot szerezhetnék nemzetemnek: mellyért nem átalottam úgy lebotsátkozni, hogy… Belgiumban a gyermekek közé üljek s azoktól tanuljak.» Mentség 17.[VISSZA]
  131. Mentség 45. l.[VISSZA]
  132. U. o.[VISSZA]
  133. BOD közlésében maradt fent az «Életnek könyve» 27. jegyzetében.[VISSZA]
  134. Folytonosan.[VISSZA]
  135. Tisztességes és hasznos czélú (okok).[VISSZA]
  136. Szükségből.[VISSZA]
  137. Átlát.[VISSZA]
  138. Ismeret.[VISSZA]
  139. Jól felszerelt könyvnyomdához.[VISSZA]
  140. Tanulékonyság.[VISSZA]
  141. Tökéletesség.[VISSZA]
  142. Akaratlanul is.[VISSZA]
  143. Alkalom adtán.[VISSZA]
  144. Dési Márton.[VISSZA]
  145. Eperjesi Mihály.[VISSZA]
  146. Kolozsvári István gyula-fejérvár-nagy-enyedi tanár (1678-1715). Később még nevével találkozni fogunk.[VISSZA]
  147. Bajtsi András nagy-enyedi pap és esperestől l. HERMÁNYI DIENES JÓZSEF «Nagy-enyedi ekklésiának papjai». Erd. Prot. Közl. 1877. 528. l.[VISSZA]
  148. Valószinűleg pénzsegélyről van szó, melyet Misztótfalusi Kis a rozsályi Kun családtól, mint külföldi alumnus kapott.[VISSZA]
  149. Sz. Molnár naplója, lev. és irományai. Bp. 1898. 349. l.[VISSZA]
  150. BOD, id. h.[VISSZA]
  151. Apologia Bibliorum. Kol. 1697. 7. (számozatlan) lap: Epistola apologetica. 1.[VISSZA]
  152. Idézett levele 1681 jan. 15.[VISSZA]
  153. Apologia bibliorum 7. számozatlan lap. (Epistola apol. 1.) V. ö. PÁPAI PÁRIZ levele 1681 jún. 1.[VISSZA]
  154. Nagyobb nyolczadrét alakban.[VISSZA]
  155. A Teleki-levéltárból közölte KONCZ, i. m. 31-32. l. Aláírták Rhédei, Bethlen stb.[VISSZA]
  156. KONCZ id. műve 30-32. l.[VISSZA]
  157. «Deliberatum est – írja ő maga – in ipsa patria prae oculis sanctae ecclesiae mea reducis in patriam opera sanctum hoc opus procurandum.» Apologia Bibl. 7. sztl. l. (Ep. apol. 1.)[VISSZA]
  158. Telekihez és Tofeushoz írt levelét (1684 aug. 15.) l. a Függelékben.[VISSZA]
  159. Apologia bibliorum 7. sztl. l. (Ep. apologetica. 1.)[VISSZA]
  160. Apafi Mihály névaláírása 1662. szept. 7-én kelt leveléről. Gyula-fehérvári Levéltár.[VISSZA]
  161. Egy arany = négy magyar forint. E 2500 arany további sorsáról l. BOD, Smirnai sz. Polikárpus 133, 151-152. KONCZ, Tofeus élete 37, 38. Bethlen Miklóst a hűtlen kezelés vádja alól felmenti a Történelmi Tár 1899. évi folyamában közölt jelentés. (137-151. l.)[VISSZA]
  162. A sürgető levelet közli KONCZ, Tofeus M. élete. 32., 33.[VISSZA]
  163. A tanács határozatának kelte: 1683. decz. 6. [VISSZA]
  164. Gr. KEMÉNY J. Erdély tört. eredeti oklevelekben XXVII. kötet. (Ez oklevél másolatához SZILÁGYI SÁNDOR szívességéből jutottunk.) V. ö. 67. l.[VISSZA]
  165. Vass Gy. és V. László Naplói 31.[VISSZA]
  166. M. Kis levele Telekihez és Tofeushoz 1684 aug. 15. Függelék. [VISSZA]
  167. Id. h.[VISSZA]
  168. Mentség, 66. l.[VISSZA]
  169. Id. levele. Az «Apologia Bibliorum» cz. művében is felemlíti a török háborút s a veszedelmet, melybe ez Erdélyt kikerülhetlenül bonyolította. (7. sztl. lap.)[VISSZA]
  170. Hogy csakugyan 1683 őszén határozta el magát erre, id. levelében három helyen is mondja: «Mihelyt Isten megszégyenítette Bécs alatt a török hatalmasságot, mindjárt ötlött nékem szivembe e szándékom…» és «annál inkább concludálhattam én osztán az elmult őszszel» stb., ismét másutt: «az elmult lett dolgok és hírek ketté vágák e czélomnak (t. i. az otthon nyomtatás stb.) consequálása felől való reménségemnek fonalát…»[VISSZA]
  171. Saját szavai id. h.[VISSZA]
  172. Mentség 90.[VISSZA]
  173. Mentség 2. Poltura = 1 1/2 garas = 6 pénz.[VISSZA]
  174. U. o.[VISSZA]
  175. Id. h.[VISSZA]
  176. A könyvnyomtatóműhely tulajdonosa nevét, a kinél nyomtatta Kis a bibliát, nem tudjuk. Csupán azt jegyezte föl erről: «A’ bizony dolog, hogy a’ hol én a’ bibliámat nyomtattam, annak a’ műhelynek gazdája takács lévén az előtt, elvévé a’ Typographusnét, ‘s menten ugyancsak jól folyt az Officinának dolga és semmi hátramadást nem szenvedett». Mentség 47.[VISSZA]
  177. LALANNE, Curiosités bibliogr. Paris, 1845. 296.[VISSZA]
  178. Mentség 23.[VISSZA]
  179. U. o.[VISSZA]
  180. Apologia Bibliorum 4. 21. l.[VISSZA]
  181. «Maximus tum erat eorum (i. e. Hungarorum) confluxus, adeo, ut ferme ecclesiam repraesentare possent.» Apologia bibl. 2. l.[VISSZA]
  182. Maga fölemlíti ezt Mentsége 23. l.[VISSZA]
  183. U. o. 24. l.[VISSZA]
  184. BOD (M. Athenás 128.) nevét «Kapusi»-nak írja. Az utrechti egyetemre 1686-ban iratkozott be s neve így van az anyakönyvbe bevezetve: «Samuel Kaposi, Rimaszombatino Hungarus». Album studiosorum academiae Rheno-Trajectinae 1636-1886. (Utrecht, 1886.)[VISSZA]
  185. Apologia Bibl. 3. l.[VISSZA]
  186. U. o. 3-4. l. Röviden a biblia előtt is közölte. V. ö. BOD, Sz. Biblia hist. 158. l.[VISSZA]
  187. T. i. Exodus, Deuteronomium stb. helyett Mózes II. v. könyve stb.[VISSZA]
  188. «Voces sententiae et versus in bibliis Hung. a. 1645. Amstelodami editis incuria quadam omissi». Az Apologia Bibliorum II. része, 44 számozatlan lap.[VISSZA]
  189. Apologia bibl. 10. l. A latin nyelvű műben e megjegyzés magyarul van.[VISSZA]
  190. Kopmornik biz. sajtóhibából áll.[VISSZA]
  191. U. o. 14.[VISSZA]
  192. U. o. 22. l.[VISSZA]
  193. SCHMIDT J. A. F., Handb. d. Bibliothekswissenschaft, d. Literatur-u. Bücherkunde. (Weimar, 1840.) 177. l.[VISSZA]
  194. LALANNE, Curiosites bibl. 296. (Ő 13. zsoltárt mond.)[VISSZA]
  195. U. o. (2. Móz. 29, 14.) Ezeken kivűl LALANNEnál még számos példákat találunk.[VISSZA]
  196. Sz. Molnár naplója, lev. és irományai 221., 254. l.[VISSZA]
  197. BOD, Sz. biblia hist. 170. l. Századok 1873.[VISSZA]
  198. RENOUARD, Annales de ľimprimerie des Estienne. Paris, 1837. LORCK, Handbuch d. Gesch. d. Buchdruckerkunst. 1. 203., 204. l.[VISSZA]
  199. Levele Telekihez és Tofeushoz 1684 aug. 15. L. a Függelékben.[VISSZA]
  200. Id. levele.[VISSZA]
  201. Utrecht látképe az «Arcadie Hollandaise» (Amsterdam) czímű műben közölt rézmetszet reproductiója.[VISSZA]
  202. Lásd 18. l.[VISSZA]
  203. Ezt MISZTÓTFALUSI KIS maga is felemlíti id. levelében.[VISSZA]
  204. Mentség 23. Tofeus mellett Teleki volt a biblianyomtatás főintézője. Tofeus azt írja egy izben neki: «Ha egyéb semmi nem, csak a szent biblia kinyomtatása is arra kénszerít, hogy kegyelmed tanácsával és segítségével éljek, mely nélkül soha bizony az végben nem megyen». KONCZ, Tofeus 35.[VISSZA]
  205. Kaposi Sámuel névaláírása Koncz József «A maros-vásárhelyi ev. ref. collegium története» (Maros-V. 1896.) cz. művében közölt autogramm-hasonmásról készült.[VISSZA]
  206. Említi M. Kis 1685 szept. 19-én kelt s Pataki Istvánnak írt levelében. L. Függelék. [VISSZA]
  207. Így nevezi az ajánlólevél. Tulajdonkép nagy-enyedi tanár, s a tanszéken Nadányi utóda. (1678-1715.)[VISSZA]
  208. A választóhoz intézett levél fogalmazata Prot. Közl. 1886. 471. l. Ugyanott Kolosvári levele Apafihoz (Berlin, 1684 szept. 9.) és a választó útlevele, melyet Kolosvárinak adott, hogy a bibliát kinyomtatás végett Hollandiába vihesse; levelei Telekihez (másolatban) Prot. Közl. 1887. 152., 214., 222.. 231. l.[VISSZA]
  209. Dési Márton levele Telekihez 1684 okt. 3. Prot. Közl. 1888. 429. l.[VISSZA]
  210. Dési Márton levele Telekihez 1684 okt. 3. Prot. Közl. 1888. 249. l.[VISSZA]
  211. Dési levele szerint 1684 jul. 21-ikén értesült erről. Id. h.[VISSZA]
  212. U. o. Ez fejti meg, miért van a később, csak 1719. nyomtatott mű czimlapján az 1685. év (ha ugyan az nem a fordítás évét jelöli) s miért nincs föltéve a nyomtatás helye és éve.[VISSZA]
  213. Apafi levelét Telekihez ez ügyben (1684 ápr. 26.) SZILÁGYI SÁNDOR közölte. Prot. Közl. 1880. 11. lap.[VISSZA]
  214. E levélben a Misztótfalusi Kis biblia-kiadásáról a következőket olvassuk: «Nekem nagy akadályomra leön, hogy meghallottam, hogy Totfalusi uram bibliát nyomtat, mert úgy hallom, hogy sok hellyeken váltosztatta a fordítást, én penig hogy aszt ne cselekedgyem, meg van hagyva, melyre nézve micsoda confusiora való alkalmatosság, hogy ketten azon egy városban bibliát nyomtassunk, én egyképpen, s ő kegyelme meg másképpen, melyről én irtam kegyelmes urunknak, az uraknak és püspök uramnak, és reménlem eddig a válaszom útban is van. De én csakugyan aszt tanáltam fel magamban, hogy a nyomtatáshoz addig ne fogjak, míg válaszom nem jű. Instaltam, hogy a bibliát osztanák el azokra, a kik ahoz értenek, hogy eő kegyelmek csinálnának valami jobbítást a biblián által és egy darabját elsőben, azután a többit egymás után küldenék, egyebet nem írván le hanem csak a locusokat, a melyekben a versiót jobbítanák. Ezzel a biblianyomtatás csak mintegy két hónappal vetődnék hátráb. Meg kel vallani, hogy az ide való nemzetek soha illen versio jobbítás nélkül bibliát nem nyomtatnak és illik, hogy nagyobb cura legyen abban, a mit egy ország cselekszik, mint a mit privatus emberek. Hogy kegyelmed is e jó szándékban segítség nem lött volna, nem kételkedem. Kelet: 1684. szept. 18. A m.-vás. Teleki-levéltárban. Miss. 2315. sz. a. levő eredetiről.[VISSZA]
  215. Tofeus Mihály levele Vajda Lászlóhoz: Bogát 1678 júl. 24. Teleki-levéltár 2065. sz. a.[VISSZA]
  216. Veszedelemben forgás.[VISSZA]
  217. Valósággal.[VISSZA]
  218. Apafi Mihály arczképe Sandrart Jakab egykorú metszete után készült. Eredetije Ernst Lajos úr gyűjteményében.[VISSZA]
  219. Teleki Mihály levelének eredetije az Országos Levéltárban. Kelte: 1678. ápr. 13. [VISSZA]
  220. Zűrzavar.[VISSZA]
  221. E levelet az eredeti után a Függelékben közöljük. A Prot. Közlönyben is megjelent, de terjedelmes kihagyásokkal.[VISSZA]
  222. Misztótfalusi Kis M. kifejezése. Ma is élő tájszó. V. ö. Nyelvtört. Szótár. 11. 65. hasáb. Mentség 23. l.[VISSZA]
  223. U. o.[VISSZA]
  224. Kolosvári levelei Telekihez. Közli KONCZ J. Pr. Közl. 1887. 222. l. V. ö. 69. l.[VISSZA]
  225. Id. lev.[VISSZA]
  226. Kolosvári később maga is Descartes bölcsészeti nézeteit vallotta.[VISSZA]
  227. Dési Márton és Kolozsvári István névaláírásait a Teleki-levéltárban őrzött elismervényeikről reproducáltattuk. Az előbbi kelte: Nagy-Enyed 1681 márcz: 25.; ez utóbbié: Fel-Enyed 1711. jan. 8. 2306 a/1-2. és 2323 a/1-3. sz. a.)[VISSZA]
  228. 1684 okt. 3-án kelt levele a marosvásárhelyi Teleki-levéltárban. Miss. 716. szám.[VISSZA]
  229. Kolosvári a Teleki Mihály költségén tanult külföldön.[VISSZA]
  230. Maga beszéli ezt el Misztótfalusi Kis «Mentsége» 11., 12. lapjain.[VISSZA]
  231. U. o.[VISSZA]
  232. Diadallal.[VISSZA]
  233. Teleki-levéltár. Miss. 716. sz. a. E levél eredetijét a Függelékben közöltekkel egyetemben, gróf Teleki Géza, a M. Tört. Társulat nagyérdemű elnöke a gr. Teleki nemzetség maros-vásárhelyi levéltárából szíves készséggel bocsátotta rendelkezésünkre, a miért neki e helyen is hálás köszönetet mondunk.[VISSZA]
  234. Jó lelkiismeretű.[VISSZA]
  235. Lásd a Függelékben.[VISSZA]
  236. Hanaui (1608), oppenheimi (1612), amsterdami (1645) kiadás.[VISSZA]
  237. Pl. a «Respublica et status Brittaniae, – Hungariae» etc. kiadványsorozat.[VISSZA]
  238. Mentség 72.[VISSZA]
  239. Sz. Molnár naplója, lev. 55. l.[VISSZA]
  240. Mentség 3. l.[VISSZA]
  241. Az «Új-Testarnentum», Baranyi Pál «Viaticum spirituale» cz. műve, Verbőczi «Tripartitum»-ának czímlapjai a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának példányairól vétettek.[VISSZA]
  242. Mentség 3. lap.[VISSZA]
  243. Mentség 69. l.[VISSZA]
  244. Mentség 69. l. Itt felemlíti, hogy a bécsi betűöntő félannyi munkát, a mennyit ő egy talléron adott, egy aranyra becsült.[VISSZA]
  245. «Hol vagyon Amsterdamhoz képest Armenia? Azoknak sokat szolgáltam.» Mentség 68. l. «Az örmény nemzetség engemet keresett meg és hozzám folyamodott betükészíttetésbeli boldogíttatásának okáért.» Levele Patakihoz. Függelék. Örmény honfitársainknak, a kik folyóíratot tartanak fent s nagy gondot fordítanak a magyar-örmény vonatkozások kutatására, felhivjuk figyelmét ez adatra. Érdekes volna tudni, megemlékeznek-e az örmény irók a M. Kis «szolgálatairól».[VISSZA]
  246. Mentség 59. l.[VISSZA]
  247. U. o. Töltési Istvánnak, ki később Debreczenben mint könyvnyomtató működött, egy levelét közli BALLAGI A. A m. nyomdászat tört. fejl. 78. 79. l. Később Komáromban működött.[VISSZA]
  248. A «Dávid Soltári» amsterdami kiadásának czímlapja a pozsonyi ev. lyceum könyvtárának egy colligatumából vétetett, mely e müvön kivül Balassa és Rimai énekeinek 1692-iki debreczeni kiadását s egy czímlap nélküli művet tartalmaz «Buzgó imádságok» lapfelírással. Egyik mellékczímlap tanúsága szerint e csonka mű Szathmár-Némethi Mihály «Mennyei tárház kulcsa» cz. műve. (Kol. 1685.) V. ö. a 191. lappal.[VISSZA]
  249. Mentség 59.[VISSZA]
  250. U. a. 68.[VISSZA]
  251. U. a. 38. «Igazán mondhatnám Erdély felől, a mit Anglia felöl (mert ott is volt valami bajom) mondottam volt, mikor onnét kijöttem: Anglica terra vale: fueras mihi carcer et Orcus; Angelicam quo te dicere jure queam?» VIZAKNAI BRICCIUS (Bereczk) GYÖRGY halotti verse a francziákat is említi.[VISSZA]
  252. E három tartomány neve Karthli, Kakheth, Imereth. Azonkivül öt kisebb fejedelemségre is oszlott. V. ö. BROSSET, Histoire de la Géorgie depuis ľantiquité jusqu’ au XIX. siècle. Traduite du géorgien. I-VI. (St.-Pétersbourg 1850-1857.)[VISSZA]
  253. A bibliát állítólag már az V. században lefordították georgiai nyelvre.[VISSZA]
  254. BROSSET, Hist. de la Georgie v. 280. kk. nevét francziásan ARTCHIL-nak írja.[VISSZA]
  255. Röviden ismerteti BROSSET id. m. VI. (11. partie 2. livr.) 350-351. l. (Addition XI.) BROSSET id. m. v. (II. p. I. livr.) 280. l.[VISSZA]
  256. BROSSET id. m. v. (II. p. I. livr.) 286. l.[VISSZA]
  257. BROSSET id. m. v. (II. p. I. livr.) 286. 294. 297. 298. ll. VAKHUST (Brossetnél; Wakhoucht) krónikájában.[VISSZA]
  258. L. BROSSET becses pótlékát (XI.) a VI. (II. p. 2. livr.) kötetben, melynek czíme: «Notice sur les divers séjours du roi Artchil en Russie» 349-353 l.[VISSZA]
  259. BROSSET id. m. VI. 350. l.[VISSZA]
  260. LORCK, Handbuch d. Gesch. d. Buchdruckerkunst I. 279. l.[VISSZA]
  261. Mentség 68. l.[VISSZA]
  262. MISZTÓTFALUSI KIS megjegyzése. Mentség 68. l.[VISSZA]
  263. LORCK id. m. I. 279. 280.[VISSZA]
  264. Következtethetjük ezt vallásos jelleméből, melyről 1. BROSSET id. m. VI. (II. p. 2. livr.) 351. l.[VISSZA]
  265. Witsenhez írt levele BROSSET id. m. 352 l. 1. jegyzet.[VISSZA]
  266. Mentség 68-69. l.[VISSZA]
  267. E levelet WITSEN maga adta ki «Nord en Oost Tartarye» czímű ma már nagyon ritka művében (I. kiad. Amsterdam, III. kiadás u. o. 1785. ívrét), ugyanitt hasonmását is közli s a 3. kiadásban egyszersmind Artsil arczképét is. Artsil sógorát Witsen meg is látogatta Moszkvában. E műnek mi első kiadását használtuk a müncheni udv. könyvtárból.[VISSZA]
  268. Ez utóbbi név a Imerethben és Kakhetben századokon keresztül uralkodó dynastiának a neve. (Bagrat uralkodótól) BROSSET v. (II. p. I. livr.) 634. 642. ll. (Addition IX. a családfa bevezetésében.)[VISSZA]
  269. Artsil georgiai királynak Witsen Miklós amsterdami polgármesterhez írt eredeti levelét WITSEN «Nord en Oost Tartarye» (Amsterdam 1692) czímű művéből közöljük a müncheni udvari és állami könyvtár példányából. Ugyanitt a 327. lapon hasonmásunknak a következő hollandi fordítása olvasható: «Door Godts genade, Artschillus Bagarationus, uit den huize van David, de twee en veertighste Koning van Iberia en Gacketti, enz. Naer voorgaende dankzegging aen onzen Heere Jesus Kristus, niet minder in dit ons tegenwoordigh ongeluk, als eertyts gelukkiger, in onzen koninglyken throon gestelt. Wy zenden dezen brief aen UE., voorzichtige en deughtzame Herr Nicolaes Witsen, om kennis en vruntschap te maken in een zuivere liefde met U heldere en eerlyke man, onder de wyzen van de Hollantsche republiek, tot Burgermeester en mede-bestierder van de machtige stadt Amsterdam verkooren, enz. Wy hebben het onzes pflichts geacht, met deze onze brief UE. te bedanken, voor genomene moeite in, enz., en bidden ernstelyk, dat alzo wilt voortgaen, enz. De Almachtige Godt overstolpe UE. met volle genoegen, en zyne genade, Mosco, den 17 December, in ‘t jar des Werelts, 7195». Brosset, ki a levelet a hasonmás alapján szintén lefordította, a levél baloldali szélén közölt pecsétnyomatot is leírja. A pecsét négy részre oszlott mezejében a jobb- és baloldalon ez áll: «Megesküdt az Úr Dávidnak igazsággal és azt meg nem másítja: a te ágyékod gyümölcsét ültetem a te székedbe, ha megőrzendik a te fiaid az én törvényemet». (Zsolt. 132. II. 12.). A mező felső részében korona, köpeny, két pallostartó angyal, kereszt, félhold, kulcs, dárda és georgiai belükkel e felírat: «keresztrefeszítés» látható. Az alsó mező jobb oldalán levő szöveg olvashatatlan, a baloldalon ez áll: «Isten akaratából» (BROSSET, Hist. de la Géorgie 6. tom. (2. part. livr. 2.) 351. l.)[VISSZA]
  270. A te és ön váltakozása gyakran előfordul az örmény levelekben. (BROSSET megjegyzése.)[VISSZA]
  271. Franczia forditása BROSSETnél id. m. VI. 351. l. Fordítását Witsen is közli id. művében (327. lap), de a Brosseté, a ki fordítása alapjául az eredeti hasonmását vette, correctebb. Witsen még egy másik hozzá írt levélről is beszél, de ennek tartalmáról mit sem tudunk.[VISSZA]
  272. Kétféle georgiai betűrendszer van, az egyik a khutsuri (= papi), a bibliai és liturgikus művek irása, szegletes, az örményhez hasonló betűkkel, a másik a mkhedrüli kheli, vagy katonaírás, a pali íráséhoz hasonló cursivbetűkkel. Ha föltesszük, hogy Artsil czélja a nyomdaalapítással a biblia vagy szertartási könyvek sokszorosítása volt, úgy itt az első ábéczére gondolhatunk.[VISSZA]
  273. Nem tudjuk, mi történt később az itt megrendelt betűkkel. BROSSET ezt írja: «Úgy látszik, hogy a Witsen által metszetett betűk ugyanazok, a melyek később a biblia nyomtatására szolgáltak. (Id. m. VI. II. p. 2. livr. 352. l.) A Sekhnia Cskheidze Krónikájában olvassuk, hogy Vakhtang fejedelem Oláhország fejedelmétől kért egy nyomdászt s kinyomatta a bibliát. (BROSSET szerint csak a próféták íratait s az apostoli leveleket). BROSSET id. m. VI. (II. p. 2. livr.) 28. l. V. ö. az ORBELIAN krónikájával U. o. 140. l. és LORCK, Handbuch 1. 280. l.[VISSZA]
  274. Misztótfalusi Kis ez érdemét, habár hibásan, külföldi irók is fölemlítik «Nikolaus Kis de Misst Tótfalu – írja FAULMANN – in Klausenburg schnitt im XVI. (!) Jahrhundert georgische und samaritanische Typen, welche von Florentiner und Amsterdamer Buchdruckern gekauft wurden.» (Ill. Gesch. d. Buchdruckerkunst. Wien etc. 1882. 293. l.) és LORCK: «Der berühmteste Typograph und Schriftgiesser dort (t. i. Kolozsváron) war Nikolaus Tótfalu (így), der sogar Florenz und Amsterdam mit georgiscken und samaritanischen Schriften versorgte.» (Handb. 1. 279. l.)[VISSZA]
  275. Mentség 68. l.[VISSZA]
  276. Yriarte Ch. Florence, ľhistoire, les Médicis. Paris 1881. 80-83. ll.[VISSZA]
  277. Mentség 69. l.[VISSZA]
  278. Mentség 67., 69. ll.[VISSZA]
  279. III. Medici Cosimo arczképe Garcia rajza Yriarte Károly «Florence» cz. díszművének reproductiója után.[VISSZA]
  280. U. o. 69. l.[VISSZA]
  281. U. o. 1, 2. ll. MISZTÓTFALUSI KIS csak ennyit mond: amelynek 11,000 forintját csak egy embertől vettem».[VISSZA]
  282. U. o. 2. l.[VISSZA]
  283. U. o. 3. l.[VISSZA]
  284. U. o. 71. l.[VISSZA]
  285. IX. Incze pápa arczképe a «Theatrum illustrium principum» egykorú metszete után készült cinkographiai hasonmás.[VISSZA]
  286. Leginkább az 1687-iki februári vagy novemberi országgyűlésre gondolhatunk. A következő 1688. és 1689. években szintén többször volt itt országgyűlés. SZILÁGYI, Erd. Orsz. Eml. XIX. XX. FERENCZI Z. Az «Iparosok Olvasótárá»-ban megjelent «Tótfalusi Kis Miklós, az európai hírű magyar nyomdász» cz. életrajzában 1687 febr. 13-ikát jelöli meg. III. évf. 1897. 9-10. sz. Hasznos olvasmányok. 40 lapon.[VISSZA]
  287. A. m. érzület.[VISSZA]
  288. Mentség 100. l.[VISSZA]
  289. U. o. 5., 6. l.[VISSZA]
  290. Mentség 6. l.[VISSZA]
  291. U. o. 5. l.[VISSZA]
  292. Levele Pataki Istvánhoz 1685. szept. 19. L. a Függelék-ben.[VISSZA]
  293. Jutalom.[VISSZA]
  294. Mentség 5. l.[VISSZA]
  295. U. o. 66. Csepreginek, ki később nem nagyon hálásnak mutatta magát érte, 60, Bátainak 70, Felfalusinak 60, Enyedi Gáspárnak 74 tallért adott.[VISSZA]
  296. Mentség 4. l. Ezek egy részét özvegye később a gyula-fehérvári collegiumnak adományozta.[VISSZA]
  297. Említi végrendeletében. L. Függelék. [VISSZA]
  298. Azokat a betüket, a melyekkel az Uj-Testamentumot nyomtatta, mivel nem tetszettek neki, egybeöntötte. Mentség 27. l.[VISSZA]
  299. Később az erdélyi ref. egyháznak hagyományozta ezeket, melyek az ő becslése szerint megértek 1200 tallért, de Bándi Sámuel hanyagsága miatt odavesztek. Úgy látszik, Kis ezért perbe is fogta Bándit, legalább így értelmezhető a «Mentség» következő helye: «Mikor Bándiékkal utolsó törvényem vólt, hogy a’ Köz-Birák inkább megértenék a’ terminusokat, oda vittem vólt mutatóúl mind matrixokat, mind stempelekete.» Mentség 60., 100. l.[VISSZA]
  300. U. o. 59. l.[VISSZA]
  301. Mentség 100 l.[VISSZA]
  302. Prot. Közlöny 1888. 322. l.[VISSZA]
  303. U. o.[VISSZA]
  304. II. (Sobieski) János lengyel király arczképe egykorú festmény az Eszterházy herczegek fraknói várkastélyában.[VISSZA]
  305. Mentség 100. l.[VISSZA]
  306. Sobieski János lengyel király névaláírásának hasonmása az Országos Levéltárban őrzött eredeti leveléről vétetett. 1674 febr. 27-én kelt.[VISSZA]
  307. U. o. 2. l.[VISSZA]
  308. Mentség 84. l.[VISSZA]
  309. A Blaeu-könyvnyomtatóczég vignettáját Baudet «Leven en werk van W. J. Blaeu» cz. műve 35. lapjáról vettük.[VISSZA]
  310. Kolozsvár XVII. századi képe egykorú eredeti metszet reproductiója.[VISSZA]
  311. Mentség 86.[VISSZA]
  312. Mentség 42.[VISSZA]
  313. Elkapkodják. U. o. 86.[VISSZA]
  314. U. o. 7.[VISSZA]
  315. Szabott.[VISSZA]
  316. Mentség 7.[VISSZA]
  317. Misztótfalusi Kis saját szavai. Mentség 51.[VISSZA]
  318. Okolicsáni két levelét, (a másikat Telekihez intézve) mely mindkettő 1690 junius 6-án Debreczenben kelt, a maros-vásárhelyi Teleki-levéltárból közölte KONCZ J. Prot. Közl. 1890. 323. l.[VISSZA]
  319. Mentség 29, 30.[VISSZA]
  320. U. o.[VISSZA]
  321. Megemlítjük, hogy ez az egyetlen város, mely a millennium alkalmából nyomdászata történetét nagy multjához méltóan megíratta. (FERENCZI ZOLTÁN: A kolozsvári nyomdászat tört. Kiadja a kolozsvári keresk. és iparkamara. U. o. 1896.)[VISSZA]
  322. Az 1711-ig megjelent magyar nyelvű nyomtatványainak száma: (a SZABÓ K. Régi M. Könyvtárának megjelenése után közölt adalékokat nem számítva) 327; utána következik Debreczen 262, Löcse 238, Nagy-Szombat 144 stb. nyomtatványnyal. M. Könyvszemle. 1878. 305. l.[VISSZA]
  323. Apafi Mihály arczképe az Ernst Lajos gyüjteményében lévő eredeti metszetről készült.[VISSZA]
  324. Mentség 24.[VISSZA]
  325. SZABÓ KÁROLY: Adalékok régi prot. nyomdáink történetéhez. Prot. Közl. 1871. 25. lap.[VISSZA]
  326. Az adománylevelet közli FERENCZI is «A kolozsvári nyomdászat tört.» 42.[VISSZA]
  327. Mentség 28.[VISSZA]
  328. Mentség 24, 25, 28. «Nem szánnya egy illyen Ekklésia egy nehány száz forintját a közönséges jótól, t. i. a mint az a Typus vétetett vólt: mint hogy már eddig alkalmas hasznát is vötték vólt.» «… Nem annyira az Ekklésia, mint T. Sárpataki uram vötte, ha vötte, hasznát.» Valószínűnek tartjuk, hogy a nyomdát ugyanaz kezelte, a ki a «Generalis ecclesiáét», t. i. Veresegyházi Szentyel, a ki 1681. Sárpatakinak két művét is nyomatta. Arra nézve, hogy az egyház nyomdája akkor, mikor Kis Miklós Kolozsvárra jött, már megvolt, l. 113. l. 5. jegyzetét.[VISSZA]
  329. Mentség 25.[VISSZA]
  330. Mentség 25.[VISSZA]
  331. U. o. 24.[VISSZA]
  332. U. o. 54.[VISSZA]
  333. U. o. 52. 81. 89.[VISSZA]
  334. Mentség 24.[VISSZA]
  335. U. o. 25.[VISSZA]
  336. U. o. 25. V. ö. 18. lap.[VISSZA]
  337. U. o. 32.[VISSZA]
  338. Hogy a ref. egyház nyomdáját már ekkor s nem 1696-ban adták át Kisnek, az a «Mentség» következő helyéből is kitetszik: «… mind T. Pataki István uram, a’ ki akkor totum fac vólt, mind mások (T. Némethi Samuel uram pedig és a’ többi, a’ kik most annyira ezt mozgatják, seculorum semmik vóltanak akkor) mind reá hajlottanak, hogy az ekklésia typusát kezembe adják… Nemcsak erre mentek (mondom) majd mindenek, hogy egy perfecta typographia készítés végett kezembe adják mind a két typust stb.» 25. l. Pataki István, a kiről itt mint «totum fac»-ról van szó, 1693 jan. 2-án halt el. Ha Misztótfalusi Kis «Mentségé»-ben nem különböztetné meg világosan a kolozsvári református egyház nyomdáját az egyetemes egyház (helyesebben kolozsvári és nagy-enyedi collegium) nyomdájától, ez utóbbit mindig mint az ország nyomdáját emlegetve: úgy a Pataki befolyását, ki a ref. collegiumot is képviselhette ez ügyben, főleg ez utóbbi átengedésére vonatkoztatnók. Megjegyezzük még, hogy abból, hogy Kis soha sem említi a Gyula-Fejérvárról Kolozsvárra áttett fejedelmi nyomdát: azt következtetjük, hogy az már ez időben be volt olvasztva a Szenczi Kertész-féle nyomdába.[VISSZA]
  339. Biztos.[VISSZA]
  340. Maga említi M. Kis «Mentségé»-ben 26.[VISSZA]
  341. Bethlen Miklós névaláírása 1668 szept. 9-én Radnóton kelt leveléről. Eredetije az Országos Levéltárban.[VISSZA]
  342. Mentség 86. l.[VISSZA]
  343. U. o. 2.[VISSZA]
  344. U. o. 2.[VISSZA]
  345. U. o. 49.[VISSZA]
  346. U. o. 26.[VISSZA]
  347. Mentség 46.[VISSZA]
  348. U. o. 34. 35.[VISSZA]
  349. Mentség 39.[VISSZA]
  350. U. o.[VISSZA]
  351. Mentség 39.[VISSZA]
  352. U. o. 40.[VISSZA]
  353. «De studio sapientiaea: STROMPnál (Apáczai Cséri János mint paedagogus. Budapest, 1898.) L. Századok 1898. 543-545. lapjain közölt könyvismertetésünket.[VISSZA]
  354. SZENCZI MOLNÁR A. Naplója, lev. 45. l.[VISSZA]
  355. Így![VISSZA]
  356. Mentség 28.[VISSZA]
  357. Mentség 28. és több helyen. E tekintetben különösen a debreczeni Karancsi-betűk voltak híresek. PÁPAI PÁRIZ-BOD: Erdélyi Féniks 24. (számozatlan) l. és M. Nyelvőr 1896. 270. l.[VISSZA]
  358. Haller János «Hármas Históriájá»-nak díszczímlapja szintén a Magyar Nemzeti Múzeumi könyvtár példányáról készült. Mint Ráth György főrendiházi tagtól értesülünk, e czímlap metszője Hofmann volt. Ha e szerinte czímlapot nem maga Misztótfalusi Kis metszette, mint eddig többen hitték, de az ő terve szerint és megrendelésére kellett annak készülni, mivel e képen a «Hármas Históriá»-nak mind a három része (Nagy Sándor, a Gesták és a Trójai Háboru) fel van tüntetve, már pedig e három különféle mű a magyar fordításban csak véletlenül került együvé s egyetlen külföldi kiadást sem ismerünk, hol ezek együtt jelentek meg s következésképen a melyeknél e czímlap használható lett volna.[VISSZA]
  359. FERENCZI ZOLTÁN: «A kolozsvári nyomdászat története» cz. művében Kis Miklósnak nyolczvan nyomtatványát sorolja föl. E számhoz adandó több elveszett kiadványa (pl. Argirus, Tékozló, Asszonyokról való s egyéb hijjába való históriák») s a kolozsvári ref. egyház számára nyomatott gyászlapok, úgynevezett chárták; a Kalendárium 1696. (1697.), 1698., 1699., 1701. évi kiadásai, latin és magyar «Regulamentum», A Kaposi halotti beszéde Bethlen Elek fölött, Alsted-féle Rudimenta, «Morum praecepta», Kis Katechesis stb.[VISSZA]
  360. 420. 1. SULPITIUS «Historia sacra»-ja 455 lap.[VISSZA]
  361. 870 lap.[VISSZA]
  362. A Baranyi «Viaticum spirituale» cz. művéből közölt kép felírata az eredetiben «Omnia concentrat» s aláirása:
    «Vt tubus aethereo radiantia sydera campo Claudit, Diva meis nomina claude fibris, Vos quoque coelestes, peregrinum claudite fibris Me Patriae Cives ad Patriam este Duces.»
    [VISSZA]
  363. Mentség 77.[VISSZA]
  364. Apologia Bibliorum. (Claudiop. 1697.) III. része: «Ratiocinatio de orthographia» 1., 2. számozatlan lap. TOLDY F. A régi m. nyelvészek (Pest, 1866.) 608, 609.[VISSZA]
  365. Apologia bibliorum III. rész. 2. lap. TOLDY F. id. m. 609.[VISSZA]
  366. U. o.[VISSZA]
  367. Mentség 73.[VISSZA]
  368. U. o. 78.[VISSZA]
  369. Mentség 52. 73. 79.[VISSZA]
  370. U. o. 73.[VISSZA]
  371. Nevét művein így írja. Családi neve tulajdonkép «Soós Szabó» lett volna.[VISSZA]
  372. U. o. 96, 99. Kis azt írja erről: «… ez szinte ollyan, mint mikor a magyarok a keresztény hitről a pogány hitre visszakivánkoztanak».[VISSZA]
  373. U. o. 96.[VISSZA]
  374. Mentség 95.[VISSZA]
  375. U. o. 71.[VISSZA]
  376. U. o.[VISSZA]
  377. U. o. 71.[VISSZA]
  378. U. o. 96.[VISSZA]
  379. U. o. 78. (E mű 1696-ban jelent meg.) SZABÓ K. Régi M K. II 1832. sz.[VISSZA]
  380. A «Compilatae Constitutiones», Huszti «Paraditsom kertetske», Ember Pál «Gárizim és Ébál», az «Erdélyi Féniks» czímlapjai a budapesti egyetemi könyvtár példányairól készültek. Ember Pál műve Kis nyomdájának egyik utolsó terméke és szembetűnően mutatja azt a hanyatlást, mely a tulajdonos hosszas betegsége miatt csakhamar bekövetkezett.[VISSZA]
  381. Megjelent 1695. SZABÓ K. RMK. 1797. sz. a.[VISSZA]
  382. Mentség 71, 72. V. ö. Ars her. 23. l.[VISSZA]
  383. Igazság koronája 1697, L. Irodalomtört. Közl. 1895. 334. l. V. ö. Mentség 71.[VISSZA]
  384. U. o. PÁPAI PÁRIZ e műve a «Tristium levamina impetrata» (1694) czím alatt jelent meg. SZABÓ K. Régi M. K. II. 1776. sz.[VISSZA]
  385. Mentség 71.[VISSZA]
  386. Egy művében előnevét «Szakmári»-nak írja.[VISSZA]
  387. Misztótfalusi Kis «Lőcsei Katechesis»-nek nevezi, a lőcsei kiadás után. Mentség 77.[VISSZA]
  388. Mentség 77.[VISSZA]
  389. U. o. 75.[VISSZA]
  390. «Ausum».[VISSZA]
  391. Mentség 79.[VISSZA]
  392. U. o. 71.[VISSZA]
  393. Mentség 79.[VISSZA]
  394. U. o.[VISSZA]
  395. L. SZABÓ K. Régi M. K. II. 565, 654. 785. 1088. sz.[VISSZA]
  396. Ő ugyan általánosságban csak Belgiumot ír, de Janson hazájára Amsterdamra kell gondolnunk.[VISSZA]
  397. Mentség 80.[VISSZA]
  398. Megjelent 1698. l. SZABÓ K. RMK. I. 1529. és RMK. II. 1924. sz.[VISSZA]
  399. «Proponáltam volt az országnak. Mentség 76.[VISSZA]
  400. Álljon itt az erről szóló rész, mely fogalmat nyujt javításai természetéről: «Interim (megvallom) nem állhattam, hogy a’ vastagát ne corrigályam a’ Deák Textusban-is. Mellyben néhol (a’ Typographus miatt-é, mi miatt-é) becsúsztak vólt holmi errorok, p. o. Tit. 28. P. 3. Nec hoc praetermittendum est: egy tsep Magyar fordítása-is nintsen ennek. Eod. Tit. szólván a’ Nemes ember, vagy akarki ádósáról (így), meg-beszélli, mint bánhatik véle, és mint fogtathatja-meg; azonban mikor azt kellene mondani, hogy kenyérrel és vizzel azt táplálni tartozik;. így mondja: Sed pane et aqua interim sibi providere debet. T. i. creditor. Melly azt tenné, hogy magát vizzel és kenyérrel táplálni tartozik, nem a’ foglyot. Ibid. alább a’ van: Liberum admittere tenetur. Holott az értelme ezt jelenti, ‘s a’ Magyarja-is, hogy dimittere kell. Nézem a’ más exemplarban, mondok talán tsak itt van úgy, és így tsak Typograficus error; hát másutt-is úgy van. Azért nem mehetvén végére, kitől és miformán esett, hogy pedig vétek, abban nem kételkedvén; úgy kellett corrigálnom. Így Tit. 27. Iuramentum reponere. Holott a’ sensus és a’ Magyar fordítás-is mutatja, hogy deponere kellene, jóllehet én minden editiokban, mellyek kezemnél vannak, úgy látom. Tit. 29. P. 3. in ipso Titulo: Quomodo res mobiles rusticorum inter se, filios ac filias dividuntur? A’ Magyar fordítás pedig, és a’ dolog-is mutatja, hogy nem kell ott se. Mért minekutánna meghal a’ paraszt ember, hogy-hogy osztatná a’ maga jószágát maga, fiai és leányai között? Tit. 30, ejusd. P. 3. Ha a’ Nemes embernek jobbágy szolgája meghal, ki tegye magájévá, a’ mije vagyon. Azt mondja, hogy a’ Nemes ember elébb cunctos creditores suos contentos debet reddere. Úgy pedig a’ maga adósságit kellene lefizetnie, hanem ejus kell a suos helyett, Item: et debita sua persolvere tenetur. Pro ipsius debita. Ezt tsak a’ mediocris Syntaxisták-is tudják. És mi szükség; többet előhordanom? Akárki visgálja-meg, ha nem jobban vagyon-é a’ mint ki-jött, mint az előtt vólt?» Mentség 76, 77.[VISSZA]
  401. Mentség 74. lapján három ref. collegiumot emlit.[VISSZA]
  402. Mentség 88, 74.[VISSZA]
  403. U. o. 74. Szathmár-Némethi Sámuel pedig meg is neheztelt Kisre a miatt, hogy tudta nélkül hozta elő ez ügyet. U. o. 88.[VISSZA]
  404. V. ö. SZENCZI MOLNÁR Naplója 147. lap. BOD szerint legalább száz kiadást ért.[VISSZA]
  405. Mentség 74.[VISSZA]
  406. Mentség 72, 74.[VISSZA]
  407. U. o. 74.[VISSZA]
  408. Példákat sorol fel: Mentség 72. lap.[VISSZA]
  409. Mentség 74.[VISSZA]
  410. U. o. 81, 82.[VISSZA]
  411. U. o. 82.[VISSZA]
  412. A «Comico-Tragoedia» unicum az «Erdélyi Muzeum» könyvtárában; ugyanezen könyvtár példányáról reproducáltattuk a Kapusi «Memoriale Hebraicum» czímü művének czímlapját.[VISSZA]
  413. M. Könyvszemle 1882. 92. l. Az itt említett példányokon kívül egy czímlap nélküli példánya a debreczeni ev. ref. főiskola könyvtárában, egy teljes példánya báró Radvánszky Béla könyvtárában van. Jegyzetekkel kiadtuk az Irodalomtört. közlemények 1895. évi folyamában és külön is «Halotti emlékvers Bethlen Elek fölött» czímen. V. ö. U. o. 1898. évf. 377. l.[VISSZA]
  414. Mentség 83. l.[VISSZA]
  415. T. i. a halotti szertartáson mondott összes beszédek, versek. U. o.[VISSZA]
  416. Mentség 84. l.[VISSZA]
  417. Kiadta Gyalui Farkas Kolozsvár 1892. «Tótfalusi Kiss Miklós Siralmas-panasz-a» czímen, két hasonmással. Megjegyezzük, hogy Kistől több latin és magyar üdvözlő-vers is maradt fenn.[VISSZA]
  418. A «Siralmas panasz» czímlapja és kezdő sorai a kolozsvári unitarius főiskola példányáról készült.[VISSZA]
  419. Mentség 83. l. Kis Miklós azt mondja, hogy a német katona azért rugta fel a dudolót, mert a vers e helyét: «Némelly tolvajkodik, Ha mit kaphat magájé» így módosította «Német tólvajkodik». [VISSZA]
  420. Mentség 82.[VISSZA]
  421. U. o. 82.[VISSZA]
  422. U. o. 74.[VISSZA]
  423. Könyvnyomtató.[VISSZA]
  424. Kárhoztatni.[VISSZA]
  425. Gondosan és hibátlanul.[VISSZA]
  426. Mentség 77.[VISSZA]
  427. U. o. 73.[VISSZA]
  428. U. o. 65.[VISSZA]
  429. U. o. 97.[VISSZA]
  430. Kis levele Telekihez 1684 aug. 15. L. a Függelékben.[VISSZA]
  431. Mentség 7.[VISSZA]
  432. U. o.[VISSZA]
  433. Mentség 62.[VISSZA]
  434. Tökéletesség.[VISSZA]
  435. Mentség 89.[VISSZA]
  436. Érdekes példa fordul elő erre nézve SZABÓ KÁROLY: «Adalékok régi prot. nyomdáink történetéhez» czímű közlésében. (Prot. Közl. 1871. 25. 1.) E szerint NADÁNYI «Kerti dolgoknak leirása» cz. művét 75 példányban nyomtatták, 25 példányt finomabb szepesi s 50-et közönséges görgényi papirra.[VISSZA]
  437. «Iktat bé Angliába.»[VISSZA]
  438. Mentség 89.[VISSZA]
  439. Az ekkorbeli erdélyi papirmalmokról lásd THALLÓCZY, I. Apafi Mihály udvara cz. dolgozatát, Századok 1878. 531. l. Ugyanitt a kolos-monostori (1635), nagy-szebeni (1664, 1672), gyula-fehérvári (1665), munkácsi (1683, 1685), dévai (1685), görgényi (1686) papírmalom vízjegyei is közölve vannak. V. ö. Arch. Ért. Régi foly. v. köt. 8-10 l. Nehány adat van BALLAGInál is «A magyar nyomdászat tört. fejlődése». (Budapest, 1878.) 97., 98. l.[VISSZA]
  440. Természetesen nem a szó mai értelmében. MISZTÓTFALUSI KIS írja: «A’ Lötsei Typographusnak pénze lévén a’ papiros malmokon, annyi papirost adnak tsak interesbe néki, hogy megéri betsülettel véle, és pénzen nem kelletik vennie.» Mentség 91.[VISSZA]
  441. Mentség 91.[VISSZA]
  442. «E végre indítám (mondok) meg tavaly ezt az igyekezetet: a’ mellyet mihelyt jelenték a Consistoriumban, mindjárt ő kegyelmek jóvá hagyván, mivel a’ fa vólt elsö, jelentvén annak a’ dolgát, azt mondák, hogy az lészen legkisebb. Én azért az után reguiralván magát az Ekklésiát fáért, nem adának, hanem másuva igazítának. Ott kérvén ott sem adának, hanem másuvá igazítának... (E mondat még ötször ismételve). Ezek mind így lévén, egyszer belé fáradék…» Mentség 92.[VISSZA]
  443. Mentség 45. 52.[VISSZA]
  444. KAPOSI S. «Memoriale Hebraicum 1698.» cz. műve.[VISSZA]
  445. Mentség 91.[VISSZA]
  446. Mentség 42. E hely szerint a debreczeniek Amsterdamból hozatták betűiket.[VISSZA]
  447. Mentség 61, 62.[VISSZA]
  448. «Még tsak követ-is hoztam én onnét, ‘s igen jól töttem, mert én eleget circumspiciálván Erdélyben, ollyan alkalmatost sehol nem találtam.» Mentség 40.[VISSZA]
  449. Mentség 41.[VISSZA]
  450. Mentség 42. «Ha mire pedig mehetek – írja ugyanitt – sok iparkodásimmal, discipulusim vészik hasznát, ha kik valamiben ezek iránt (mert hogy mindenben perfectiot vehessenek, már arról desperáltam) utánnam megmaradnak: mert én primam glaciem frango, a’ mester-embereket szoktatom ezekre a’ munkákra, vagy másként honnét és miképen kell holmi effélét szerzeni, példával megmutogatom; úgy hogy könnyebben jussanak osztán hozzá…» «Megvólt az-is, hogy nem fizethettem mindenkor a’ szükség miatt; mellyért impatienskedtenek.» Érdekes egy másik kifakadása a miatt, hogy bécsi késért, ollóért, krakkai czérnáért és egyébért, mennyi pénzt kihordanak az országból. 67. l.[VISSZA]
  451. Mentség 66. l.[VISSZA]
  452. U. o. 50. l.[VISSZA]
  453. Mentség 51. l.[VISSZA]
  454. U. o. 52. l.[VISSZA]
  455. U. o. 51. l. De megjegyzi: «Vajki sok forgátsa esik még annak! Vajki sokat kell abban nékem elajándékoznom! Az Urakét pedig aranyason kelletvén köttetnem, mintegy kilencz exemplárt elmérnek kérni csak a’ kötéséért».[VISSZA]
  456. Mentség 46. 82. ll.[VISSZA]
  457. U. o. 49. l.[VISSZA]
  458. Udvarhelyi Mihály Nadányi fennidézett művének nyomtatásáért ívenként 3 forintot kapott.[VISSZA]
  459. Mentség 49. 50.[VISSZA]
  460. U. o. 51. l.[VISSZA]
  461. U. o. 26. l.[VISSZA]
  462. U. o. 35. l.[VISSZA]
  463. U. o. 13., 32. ll.[VISSZA]
  464. U. o. 35. l.[VISSZA]
  465. U. o. 48. l.[VISSZA]
  466. Mentség 54. 1.[VISSZA]
  467. FERENCZY Z. A kolozsvári könyvnyomdászat tört. 57. l. M. Kisről mondja. Bizonyára akkor elődei is tették.[VISSZA]
  468. Mentség 33. «… ‘s miért ne? ha sokkal nagyobbat vagy többet kivántam vólna – is akkor, megigérték vólna, a, mint az én állapotom akkor folyt, t. i. reputatiom in flore.» U. o. 32. l.[VISSZA]
  469. U. o. 34. l.[VISSZA]
  470. U. o. 33. 34. ll.[VISSZA]
  471. Mentség 34. l.[VISSZA]
  472. U. o. 14. l.[VISSZA]
  473. U. o. 35. l.[VISSZA]
  474. U. o. 14. l.[VISSZA]
  475. U. o. 54. l.[VISSZA]
  476. U. o. 15. 53. ll.[VISSZA]
  477. Meghalt 1693 jan. 2. Irodalomtört. Közlemények v. 1895. 86. l. Halálára Kis Miklós is írt gyászverset.[VISSZA]
  478. Mentség 16. l.[VISSZA]
  479. Mentség 80. l.[VISSZA]
  480. U. o. 40. l.[VISSZA]
  481. U. o. 52. l. V. ö. 40. l. Tofeus hasonló nyilatkozatával.[VISSZA]
  482. U. o. 97. l.[VISSZA]
  483. U. o. 16. l.[VISSZA]
  484. TÓTH SÁMUEL: Adalékok a tiszántúli ref. egyházkerület történetéhez. 55. l.[VISSZA]
  485. Mentség 97.[VISSZA]
  486. Mentség 48. 49. ll. Az Erdélyi Múzeum könyvtárának egy kézírati kötete szerint («A Nagy-Enyedi siró Heraklitus») különösen Szatmáriné irigykedett Kisünk nejére, hogy nála szebben öltözködik: «tászlisabb», noha férje csak «Ötves Demeter» és «Rézmíves Sándor» (a bibliában előforduló elnevezések). 483., 484., 486. lap.[VISSZA]
  487. U. o. 48. l.[VISSZA]
  488. Mentség 49. l.[VISSZA]
  489. U. o.[VISSZA]
  490. Tört. tár 1893. 244.; Vass Gy. és V. László naplói 241.[VISSZA]
  491. Meghalt 1696. nov. 3. Szaniszló Zs. naplói. Közli Torma K. Tört. tár 1890. 96. l. Vass. Gy. és V. László naplói 229. l. A temetés leírását ugyanitt 241. l.[VISSZA]
  492. Tudvalevőleg Bethlen Elek Keresdre nyomdát vitetett, hogy testvére Bethlen Farkas történeti művét kinyomattassa.[VISSZA]
  493. Mentség 60. l. V. ö. 61. l.[VISSZA]
  494. Misztótfalusi Kis «Mentségé»-ben, a hol ezt részletesen elbeszéli, kettőt nevez meg név szerint (20. l.), de műve más helyéből kitűnik, hogy többen, rajta kivül legalább hárman voltak: mind a három «ellensége». Talán nem csalódunk, ha azt gyanítjuk, hogy a harmadik Szatmári Pap János lelkész volt. A temetésen Kaposi is ott lehetett Gyula-Fehérvárról, mert ő rendezte sajtó alá a temetésen mondott beszédeket.[VISSZA]
  495. Mentség 8., 101., 102. ll.[VISSZA]
  496. Lásd előbbi lapon az 5. jegyzetet.[VISSZA]
  497. Odaadással.[VISSZA]
  498. Ékesíteni.[VISSZA]
  499. Mentség 22. l.[VISSZA]
  500. Apol. Bibl. Előszó.[VISSZA]
  501. Mentség 16. l.[VISSZA]
  502. Apologia Bibl. Ep. apolog. 29. («Festinatione, nocturno ut plurimum tempore, quasi furtim»).[VISSZA]
  503. Megjelent Kolozsváron, 1697. SZABÓ K. Régi M. Könyvtár II. köt. 1883. sz. E szerint nyolcz példányban ismeretes.[VISSZA]
  504. Veszprémi István és Bánffy György névaláírásait az Erdélyi Muzeumban őrzött Kemény-féle «Erdély története eredeti oklevelekben XXXVI. köt.» czímű gyűjtemény eredeti okleveleiről vettük.[VISSZA]
  505. Apol. Bibl. Előszó. Két helyen is. «Haec arma – írja – (t. i. apologetica) quibus me defensandum ab hujusmodi periculis proposui et iam tum, cum adhuc essem in tuto, praeparata, penes me hucusque asservari, nec tamen cuiquam mortalium ad hoc usque tempus vel mentionem de iis feci.»[VISSZA]
  506. Lásd Függelék-ben. Ezen levélen kivül már előbb is írt egy levelet, melyben példákat sorol föl javításai illusztrálására, de e levél még mindezideig nem került elő. E leveleinek példái szinte bele vannak dolgozva az Apologiába s így föltételezhetjük, hogy még Amsterdamban készített magának lajstromot a Janson-féle biblia hibáiról és javításairól, a melyet azután, «Apologiá»-jában kiadott «akarata ellenére», az ócsárlók «kényszerítésére». Igy értendő szerintünk a mű végén levő kelet is: «Amsterdam. Anno 1684.» Hogy azonban ez amsterdami jegyzeteket is, mielőtt kiadta volna, átdolgozta s hogy itthon írta hozzá az előszót és az «Epistola Apologeticá»-t, az a mű számos vonatkozásaiból kitűnik.[VISSZA]
  507. E részt másodszor kiadta TOLDY FERENCZ a «Régi magy. nyelvészek (Corpus Grammaticorum.)» Pest. 1866. cz. gyűjteményben 607-660. ll.[VISSZA]
  508. Epistola Nuncupatoria. TOLDY kiadásában: Corpus Grammaticorum 4. l.[VISSZA]
  509. Sz. Molnár, Diction. Ung. Lat. (Nürnb. 1604.) 13. l.[VISSZA]
  510. Gramm. Ung. előszava: TOLDY, Corpus Gramm. 113. l.[VISSZA]
  511. U. o. 337. l.[VISSZA]
  512. U. o. 693., 695., 700., 708. ll.[VISSZA]
  513. T. i. Eleinte nem gondolt erre, csak mikor a javításban már jól előre haladott, látta be szükséges voltát. Apologia Bibliorum: Ep. apolog 3. l. V. ö. Corpus Gramm. 629.[VISSZA]
  514. TOLDY, Corpus Gramm. 608. l.[VISSZA]
  515. U. o. 301. l.[VISSZA]
  516. Talán felesleges is említeni, hogy a minden szabálynál erősebb nyelvgyakorlat rég napirendre tért e kérdés felett, (melyet még Révai és Kazinczy is védtek) s hogy a többesszámi személyragot csak akkor használjuk, ha többesszámi személynévmás a birtokos jelző: Pl. az ő szokásuk volt stb. Figyelő VIII. köt. 32. l.[VISSZA]
  517. De nem alkalmazta teljesen e szabályt, a mint mondja «duntaxat hic et ibi emendavimus; plerubique indulsimus consuetudini». Toldy, Corpus Gramm. 613. l. V. ö. Geleji Katona «Magyar Grammatikátskájá»-val. U. o. 308. l.[VISSZA]
  518. Az «Apologia Bibliorum» czímlapja a M. T. Akadémia példányáról készült. [VISSZA]
  519. TOLDY, Corpus Gramm. 298. l.[VISSZA]
  520. V. ö. Geleji Katona, M. Gramm. TOLDY-nál, Corpus Gramm. 297. Misztótfalusi Kis annyira nem ment, mint Geleji Katona, a ki rusnya pseudographiának veszi az ilyeneket is: Enyedy, Várady, Váczy, Enyedi stb. helyett.[VISSZA]
  521. U. o. 303.[VISSZA]
  522. Elhagyta a szóvégi «k» hangnak «c» betűvel való jelölését is, melyet még Szenczi Molnár is használt biblia kiadásában és saját műveiben.[VISSZA]
  523. Már fentebb említettük, hogy az itt kifejtett orthographiai elveket Misztótfalusi Kis némi jelentéktelen eltéréssel összes magyar nyelvű kiadványaiban alkalmazta s hatása e miatt mai helyesírásunkon is megérzik.[VISSZA]
  524. Corpus Gramm. Előszó XV. V. ö. Budapesti Szemle 1866. V. köt. 463. l. Ujabban CSERNÁTONI GYULA írt tanulmányt e tárgyról «Tótfalusi Kis Miklós helyesírási újításai» czímen az Erdélyi Múzeum VIII. köt. (1891) 35., 48. ll. s ugyanezen szerzőnek «Tótfalusi Kis Miklós» cz. 1894-ben Kolozsváron megjelent kis füzetében 22-27. ll.[VISSZA]
  525. Hogy úgy ne járjon, mint a hogy járt Descartes és Coccejus, – teszi utána.[VISSZA]
  526. «Dialogus politico-ecclesiasticus…» Bártfa, 1650.[VISSZA]
  527. Apol. Bibl. Előszó. Talán nem csalódunk, ha e tudós embernek Csécsi János sárospataki tanárt tartjuk.[VISSZA]
  528. A «Mentség»-ben Kis különösen hangsúlyozza, hogy nevüket szándékosan hallgatta el.[VISSZA]
  529. Mentség. 83. l. Ilyen kifogás volt, hogy «Apologiá»-jában profán irót is idéz.[VISSZA]
  530. Csepregi Turkovics Mihály névaláírása Misztótfalusi Kis Miklósnak az Országos Levéltárban őrzött eredeti végrendeletéről vétetett.[VISSZA]
  531. Haragjában «plagiarius»-nak nevezte Kis Miklóst.[VISSZA]
  532. Mentség 64., 65. ll.[VISSZA]
  533. U. o. 25. l.[VISSZA]
  534. Így nevezzük mi is, mivel Kis folyton vagy a «Reform. Generalis Ekklésia» vagy az «Ország typographiája» néven említi, holott tulajdonkép a kolozsvári és nagyenyedi kollegiumé volt. L. III. l.[VISSZA]
  535. Mentség 25. l.[VISSZA]
  536. Bár ezt a gubernator, Macskási Boldizsár, a püspök és Balkó Pál tudtával és beleegyezésével tette. Mentség. 25., 61., 62. ll.[VISSZA]
  537. FERENCZI szerint 1696. aug. 5-én hozták a Gilányi-féle nyomdáról e határozatot. id. m. 54.[VISSZA]
  538. Mentség 27. l.[VISSZA]
  539. U. o. 63. l.[VISSZA]
  540. FERENCZI id. m. 55. 1. V. ö. Erd. Múzeum VIII. 1891. 546. l. 2. pont.[VISSZA]
  541. Erd. Múzeum VIII. 546. l. (GYALUI F. közl.)[VISSZA]
  542. FERENCZI Id. m. 55. Mentség 32. lap. «Az is nagy engedelem vólt, a’ mint lehatároztam Betűöntésbéli munkámat, t. i. tsak 25 pénzt kivánván 100 Betűért.» Misztótfalusi Kisnek sokszor szemére vetették ellenfelei, hogy «ajándékon fogadta» munkáját s pénzt kért érette. (Mentség 22., 24., 31., 36. ll.) De ő erre azt felelte, hogy abban a hitben tette ajánlatát, hogy a hivatalos nyomdász kiváltságaiban nem zaklatják s neje elvett örökségét is érdemeire tekintettel visszaadják. De reményében csalatkozott. Ezután úgy számított, hogy a betűöntésért járó összegből kifizeti az egyház Torda-utczai házának árát, (=900 forint), melyet neki adtak nyomdahelyiségül, ő pedig sógorának cserébe adott s ha a ház árát kifizette, munkája árát felére szállítja le. (Mentség 26., 27., 32.) Megjegyezzük, hogy Kis ezt az ajánlatát a «generalis ekklésiá»-nak s nem a kolozsvári «particularis ekklésiá»-nak tette. U. o. 43. l.[VISSZA]
  543. Mentség 19.[VISSZA]
  544. Mentség. 53. 57.[VISSZA]
  545. «… T. Püspök Uram imponálván a’ Nyárban (1697) ő kegyelmeknek irás által, hogy rólam desistáljanak…» és ismét: «… ö kegyelme jobbnak alította levele által imponálni a’silentiumot.» Mentség 10. 11. ll. Kis másutt említi, hogy a gubernator és neje is unszolták, hogy nevezze meg ellenségeit, de ő erre nem volt hajlandó. 18. l.[VISSZA]
  546. Mentség 10.[VISSZA]
  547. U. o. 11. l. Az 1697. nov. 4-én tartott kolozsvári részzsinat alkalmával történhetett. A tiszttársak közül is «ki egygyel, ki mással tóldván» annyi vádat tudtak felhozni Kis ellen, hogy meglepetésében szóhoz sem juthatott s így aztán azok, a kik a jelenetnek tanui voltak, Kis ellenségeinek adtak igazat.[VISSZA]
  548. Kis «Mentségé»-ben jellemzésükre a 12. Zsoltár 3. versét idézi: Hazugságot szól kiki az ő felebarátjának, hízelkedő ajakkal, kettős szívből szólnak. 11. l.[VISSZA]
  549. Mentség 12. l.[VISSZA]
  550. U. o.[VISSZA]
  551. Mentség 57. l.[VISSZA]
  552. Az eredetiben «ebuccináljam»: Tele torokkal kiáltsam.[VISSZA]
  553. Mentség 95., 20.[VISSZA]
  554. Az eredetiben e mondat kezdete latinul: «Durum enim est, fateor, énnékem»… stb. Mentség 57. l.[VISSZA]
  555. bujdosó, hazátlan l. M. Nyelvtört. Sz. 11. 711. hasáb.[VISSZA]
  556. A. m. család.[VISSZA]
  557. Hogy a hollandi nyelvet értette, ezt «Mentsége» más helyéből is következtethetjük. (17. l.)[VISSZA]
  558. Mentség 57 l.[VISSZA]
  559. Feleségének panaszolkodását, a ki többek között irtózott a hollandi nyelvtől és ruházattól is l. u. o. 57. 58. l.[VISSZA]
  560. Mentség 11. l.[VISSZA]
  561. Megjelent 1698-ban.[VISSZA]
  562. Mentség 9. l.[VISSZA]
  563. U. o. 102. l.[VISSZA]
  564. Mentség 51. l.[VISSZA]
  565. A másik árva t. i. az idősebb fitestvér nevét nem tudjuk; a mikor Kis Miklós nősült, már nagykorú lehetett.[VISSZA]
  566. Mentség 26. l. V. ö. a 36. lappal, mely szerint Apafi adományozta e birtokokat Székely Andrásnak.[VISSZA]
  567. APOR PÉTER: Metamorphosis Transsylvaniae (Mon. Hist. Script. XI. kötet) 400. l. Vass György és V. László Naplói. Közli NAGY GY. 174. l,[VISSZA]
  568. «Depositis deponendis, a mint tartja a Donatio.» Mentség 37. l.[VISSZA]
  569. Mentség 32. l.[VISSZA]
  570. U. o.[VISSZA]
  571. Nagy-Enyedi síró Heraklitus 485. l. Ennek írója vén papoktól nyert hallomás után irja le e jelenetet. Leírását ezzel végzi: «Alig hogy meg nem siratom ez embert.» Szerinte Kis legfőbb ellensége Szathmári Pap János volt. Itt jegyezzük meg, hogy a Kis életrajzíróinál előforduló adat, hogy ő Hollandiában Descartesből és Poisetből Metaphysicát írt, mely többet ért a Szathmár-Némethiénél, félreértésen alapul. A «Heraklitus» szerint ugyanis Pap írta e Metaphysikát és ez volt felfuvalkodásának egyik oka; a másik, hogy kolozsvári pappá lett.[VISSZA]
  572. E kiadás egy példányban sem maradt fent s csupán BOD kiadásából ismerjük, a ki azt az «Erdélyi Féniks» (1767) czímű kiadványa egy jegyzetében újra lenyomatta.[VISSZA]
  573. T. i. református.[VISSZA]
  574. Igaz hittel.[VISSZA]
  575. Elnyom, megsemmisit.[VISSZA]
  576. Minden pontjában és részében visszavonom és megsemmisítem.[VISSZA]
  577. Mind a jelenkornak, mind a jövőnek.[VISSZA]
  578. Másolat a kolozsvári ref. egyház levéltárában. Kiadta Gyalui Farkas az Erdélyi Múzeum VIII. kötetében (1891.) 545-549. ll.[VISSZA]
  579. Ezt érti «grammaticus error» alatt.[VISSZA]
  580. Generalis t. i. synodus.[VISSZA]
  581. A nyomda későbbi történetére vonatkozólag l. BETHLEN MIKLÓS Önéletirása. II. 228-231. Vass Naplói 351. 352. 361. és FERENCZI: A kolozsvári nyomdászat tört. 57. l.[VISSZA]
  582. Ajánlat.[VISSZA]
  583. Tökéletesség.[VISSZA]
  584. Viszonoz.[VISSZA]
  585. E «becsületire való igyekezés» a határozat szerint abban is fog nyilvánulni, hagy az egyetemekről 5 év óta lejött tanulók ugyanazon tiszteletet tartoznak mutatni iránta, mint a papok és tanárok iránt, mely kötelezettség alól az illető csak akkor menthető fel, ha tanárrá vagy esperessé lesz. V. ö. Mentség 13[VISSZA]
  586. Méltatlanság.[VISSZA]
  587. Mentség 35, 95.[VISSZA]
  588. «Flagrantissimum enim illud desiderium ac zelus, quo in bonum publicum ferebatur, cum nullam ei permitterent animi remissionem, nequidem eam, quae ad vitam valetudinisque curam semper et ab omnibus necessaria fuit judicata: factum est, ut suum corpusculum, coeteroquin etiam debile et melancholici temperamenti, hypochondriacis passionibus magis atque magis redderet obnoxium, quas labentibus temporibus sensim secuta est menbrorum omnium atque artuum universalis resolutio seu paralysis, superstitibus tamen animi vigore et sensuum integritate, sed impedita nonnihil vocum articutata pronunciatione.» Ez idézetnek a melancholikus vérmérsékletre vonatkozó részét a «Nagy-Enyedi síró Heraklitus» cz. kézírat is megerősíti: «Vala – úgymond – fekete és gondolkozó komor ember.» 483. lap. Az emlékére nyomatott gyászlap a kolozsvári ref. templomban. Egy része közölve Irodalomtört. Közl. 1895. (v.) 89. l.[VISSZA]
  589. «quacum (i. e. infirmitate) totis tribus annis et quod excedit, colluctacus est». U. o. Tehát e betegség az 1699. év elején, vagy 1698. év végén érhette.[VISSZA]
  590. U. o.[VISSZA]
  591. Végrendeletében nőtestvére árván maradt leányáról is megemlékezett. L. Függelék. (Így javítandó ki a 9. lap 3. jegyzete.) Első végrendeletét, melyet 1698 előtt készített, úgy látszik, megsemmisítette. (Mentség 99.) E második végrendeletet először BARABÁS SAMU közölte az Irodalomtört. Közl. 1893. évi folyamában. 109-111. l. Nyomdafelszerelésének halála után jóval később készített (1711 szeptember 22.) leltárát lásd Typographia XII. évf. 1880. 13., 14., 15., 16. sz. V. ö. a Prot. Közl. 1875. 40. l. közölt elismervényével. Magyar nyomdászok évkönyve. 1883. évf. 30-32. l.[VISSZA]
  592. Másik szónok Szathmár-Némethi Mihály, a harmadik Enyedi István volt. E halotti beszédek nyomtatásban is megjelentek. V. ö. SZABÓ K. Régi m. Könyvt. I. k. 1654. sz. a.[VISSZA]
  593. Az emlékversírókról l. a Képmagyarázatokat.[VISSZA]
  594. Első kiadása nem maradt ránk. Második kiadás BOD PÉTERtől. H. n. 1767.[VISSZA]
  595. Csak mint curiosumot említjük meg a «Typographia» 1882. évf. 45. számában «A nyomdászat Törökországban» czím alatt megjelent czikk azon föltevését, hogy Kis Miklós (Ibrahim renegat névén) rendezte volna be Konstantinápolyban az első török könyvnyomdát. V. ö. Magyar Nyomdászok Évkönyve. 1883. 25. 1.[VISSZA]
  596. Misztótfalusi Kis Miklós sírjáról eredeti fényképfelvételt Gyalui Farkas kolozsvári egyetemi könyvtárőr szíves közvetítésével a Dunszky testvérektől kaptunk. A sírfelírat olvasását l. Pápai Ferencz verse végén. Eltérés a Páriz közlése s a sírkő szövege között csupán e két sorban van:

    Hollandia betűmetszésre s öntésre
    Sok nemzetek nyelvén hírrel készítette.

    A halálára írt gyászlapon, az emlékversírók között ott találjuk a Csepregi Turkovics Mihály, Vizaknai Bereczk (Briccius) György, Köröspataki Ferencz, számos tanuló és öt könyvnyomtató (Fekete Jakab, Németi Mihály, Telegdi Pap Sámuel (alamentatur praesidium celeberrimum ac compatrem suum»), Heltzdörffer Mihály, Miskólczi Cs. Ferencz («magistro suo»). Mutatványul álljon itt egy e még kiadatlan versekből, a melyet a marosvásárhelyi Teleki levéltárban őrzött második ismeretes példány töredékéről közlünk: Defuncti querimoniae ac lamentationes:

    «Finem aerumnarum longique levamina morbi
    Iam video. Lux nulla meae; secura quietis
    Hactenus affulsit; dum primi spicula ferri
    Obterit una dies, geminas secutura sagittas
    Cuspidat et verso fugientes dirigit arcu,
    Affigitque meis edocto pollice venis!
    Vixi inter spinas; patriaeque remotus ab oris
    Extera punicei miratus regna roseti,
    Erubui, quanto gentis violaria nostrae:
    Sint obducta situ, quanto squallore laborent
    Unus ego et solus praerupta mole nitori
    Consului, efformando typos matresque typorum,
    Quas prius Hungaricus nondum conspexerat orbis
    Viderunt Angli, Batavi Gallique figuras,
    Miratique meas, totum sparsere per orbem,
    Quae via virtuti nostro sit aperta labore.
    Vidit et Etruriae notissima gloria terrae
    Dux, Tyberique marique potens, ac captus amore,
    Nos vocat ad proprios pulchrá mercede Penates.
    Sed quia plura solo debebat cura paterno,
    Transylvaniacas dominis revocantibus urbes,
    Instar apis, dulci repletus melle, reviso.
    Quanta tuli, hic feci, sudavi solus et alsi,
    Non ignara mali patria attestabere tanti!
    Qui tamen hinc fructus veniunt? quae praemia surgunt?
    Crux gravior pejorque novis tentatio satis
    Pullabat, adventant noctes, inimica saluti
    Debilitat fractae vires injuria mentis!
    Poenituit rediisse tuas ô patria ad oras
    Non semel et duros dolui vidisse Penates!
    Iam salve aeternumque vale! post funera nostri
    Sis memor: et si quid merui; sunt ecce relictae
    Quas, rogo, suscipias inopes et protege flentes»

    Aláírása: «Haec ab ore saepius excepta viventis charissimi sui compatris, arenti vena deproperabat Georgius Briccius Vizaknai, med. doct. et excell. gubernatoris corporalis physicus.» A nyomtatvány alatt: «Claudiopoli, Excusum Anno 1702.» [VISSZA]

  597. Misztótfalusi Kis Miklós, «a magyar orthographia úttörője» helyesírási újításait szemléltetni akarván, betűhíven közöljük e mutatványt és leveleit; a betűhűségtől csupán annyiban térünk el, hogy a szókezdő és a szó közepén álló «f» külön betűvel jelölését nem tartottuk szükségesnek.[VISSZA]
  598. Egyetlen eddig ismert példánya BALASSA és RIMAI «Istenes éneki»-vel (Debreczen, 1692.) és a «Buzgó imádságok»-kal (Kolozsvár, 1685.) összekötve a pozsonyi ev. lyceum könyvtárában.[VISSZA]
  599. A. m. azaz.[VISSZA]
  600. Lehuzva: készítés. [VISSZA]
  601. E szó a «Mentség»-ben is előfordul: «Megvallom, nehezteltem szabású mindazt megadni, a mit kértek». 42. lap. Lásd M. Nyelvtört. Szótár.[VISSZA]
  602. Javítással, előbb kezében állott.[VISSZA]
  603. A záróvignettát Haller «Hármas Historiá»-jából vettük, Emich Gusztáv úr példányáról.[VISSZA]