27*

Leiningen-Westerburg Károly+  levele sógornőjének, Rohonczy Lipótnénak+

Édes jó Claire!

Nagyon megnyugtatott a kislányomról szóló értesítésed, mert bár Liza+ utolsó levelében nagyon vigasztaló híreket közölt, mégis mindig csak arra gondoltam, hogy nem hallgat-e el valamit, nehogy bánatot okozzon nekem. Mindenek ellenére nagyon aggódom szegény kicsiért. – Mindig gyenge volt az egészsége, és mennél jobban csüggtem rajta, annál aggodalmasabban szemléltem lassú fejlődését. Amikor családomat elhagytam, a legjobb reményekkel voltam eltelve, mert kedveském eleven és egészséges volt, és kezdett megerősödni, és most egyszerre csak újra meg újra megrohanja amúgy is gyenge testét a betegség, és bennem is újra támadnak a régi aggodalmak. – Ha a szerető anyai ápolás ér valamit, Isten segítségével meg fog gyógyulni.

Tegnap volt a haditörvényszéki tárgyalás, kimondták fölöttem az ítéletet. Csak a bírák tudják, hogy hangzik, de a törvény betűje szerint csak halálos ítélet lehet.

Igazad van, édes Claire, velem lehet erről beszélni. Húsz csatában néztem szemébe a halálnak, az utolsóban, Isten bocsássa meg bűnömet, kerestem is – hat hét alatt most elég időm volt elkészülni rá, és ha magam volnék, ha nem volna családom, szívesen fogadnám. Mióta fogva vagyok, csak kétszer bizonyult erősebbnek nálam a fájdalom, és sajtolt ki keserű könnyeket belőlem. Először kislányom miatt sírtam; másodszor, mikor a miatt az újságcikk miatt hallgattak ki; rég elő voltam rá készülve, és mégis, mikor felolvasták előttem azt a gyalázatos levelet az Allgemeine Zeitungból, elhagyott a szilárdságom, az indulat és a harag kivetkőztetett magamból, mintha lázban égtem volna, és vagy öt percig meg sem tudtam szólalni. A haditörvényszéken megkérdeztem a hadbírót, remélhetem-e, hogy ebben az ügyben nemsokára tisztáznak. Ezt felelte: „Nincs senki az egész haditörvényszékben, aki ennek a különben is névtelen cikknek hinne. Pörére nincs semmi befolyása.” – Mondhatom, hogy háború során több száz osztrákot, köztük több tiszt megmentettem. Senki sem bánt olyan szigorúan katonáival, mint én. Szolnokon széthasítottam egy honvéd fejét, mert agyon akart lőni egy térdre hullva könyörgő határőrt, és becsületes nevem még sincs biztonságban az efféle alávaló rágalmaktól, egész Európa előtt megbélyegezték. Ez rendítette meg különben erős idegeimet, és okozott nekem néhány igen szomorú napot.

Hála Istennek, mostanra már tisztába jöttem magammal és a világgal, és bármit hoz a sors, készen talál. Úgy hiszed, ha egyszer kiszabadulok, tisztább, jobb leszek. Igaz, hogy mi protestánsok nem hiszünk a tisztítótűzben, de igenis hisszük, hogy Isten megpróbáltatásokat ró ránk, és ezekben kell erkölcsi erőt tanúsítanunk, hogy méltók legyünk az ő kegyelmére. Így nézem mostani helyzetemet, és biztosíthatlak, hogy a keserű csalódások iskolája nyomot hagyott bennem, és igazad lehet, magam is remélem, hogy jobb ember leszek, mint eddig voltam.

A ti reményeitek, hogy amnesztiát kapunk, minket foglalkoztattak, és bár valószínű, hogy miután Olaszországban, sőt Pétervárad esetében is nagylelkűen jártak el*, nem fognak minket egyedül a törvény teljes szigorával büntetni, mégsem ringatom magamat ábrándokban. Ami engem illet, nem félek, nem remélek, nem óhajtok semmit, csak kedveseim sorsa miatt bánkódom. Ha meg kell halnom, meghalok őseim hitével, és egy Leiningen+ bátorságával; ha kiszabadulok, nem lesz boldogabb és Isten iránt hálásabb ember, mint én.

Kérdezed, hogy kellemesek-e számomra a leveleid – hogyan kételkedhetsz benne, írj, írj minél többet, minden levél egy-egy boldog nap, mert újra meg újra elolvassa az ember, falja a barátságról és megbecsülésről biztosító szavakat, melyek oly örvendetesen felderítik a börtön magányát. Írj, kedves Claire, ha nem is válaszolok mindig, vagy csak keveset, írj, valahányszor időd van rá, hogy velem foglalkozz.

Különben nem vagyok annyira egyedül, mint képzeled. Kedveseimre gondolok, ez az én társaságom. Képük mindig előttem van, aztán meg foglalkoztatnak egy örökké nevezetes évnek az emlékei is, melyeket iparkodom papírra vetni*.

Napom reggel hétkor kezdődik és este kilenckor végződik, és olyan pontosan betartom napirendemet a ruhatisztítástól (önszántamból végzem, nem kiszolgálás híján) az olvasásig, elmélkedésig és írásig, hogy eddig távol maradt tőlem az unalom.

Óvjon Isten erős karjával, és diktáljon neked sok levelet

Arad vára, 1849. szeptember 27.

Károly sógorodhoz

 

Még egy kérésem van, kedves Claire – ne írj nekem többet kétkedésről és bizalmatlanságról Görgey+ iránt; mert akkor bennem kétkedel. Hagyd meg hitemet e férfiú nagy jellemében. Én nem tántorodhatom meg benne, de fáj nekem, ha kedvezőtlent hallok felőle.




Hátra Kezdőlap Előre