16

Herold Alajos+ visszaemlékezése a Magyar Hírlap munkatársának lejegyzésében*

Ma délben felkerestem Herold+ újaradi polgárt, az aradi vértanúk kivégeztetésének egyetlen élő szemtanúját, hogy az ötven év előtti szomorú eseményről személyes tapasztalatait és benyomásait megkérdezzem. Újaradra menet mintegy ezerötszáz lépésnyire Újarad határától a bitó helyénél jöttem elé. Itt, a vasúti töltés és az országút közt egy kis négyszögletű dombon egyszerű márványemlék emelkedik. Ezt a helyet Aradtól a Maros választja el, ezért lehetett csak újaradi ember a kivégzés szemtanúja, miután a katonaság az aradiaknak nem engedte meg a Maroson való átkelést.

Újaradon mindenki ismeri az öreg Heroldot+, aki régebben molnár volt, most pedig a kincstári uradalom kompbérlője. Egy kis házban lakik a Maros partján.

Mikor Heroldhoz+ beléptem, az asztalnál ülve találtam. Előtte egy szőlővel telt kosár állt, s ő abból jó étvággyal majszolt. Az öregen az aggkor nyomai egyáltalában nem látszanak. Pirospozsgás, gondosan borotvált arca, snájdig bajusza, rövidre nyírt haja, eleven temperamentuma korántsem vallanak a nagy idők tanújára.

Herold+ belépésemkor, mint észrevettem, azonnal tisztában volt azzal, hogy mi járatban vagyok; vidáman mosolyogva üdvözölt, s kedélyesen azonnal beszélni kezdett:

– Tudom, hogy miért jött. Gyakran keresnek fel a szomszédból és távolról is érdeklődő urak, akik tudják, hogy csak én élek a nyolc újaradi molnár közül, akik a tábornokok kivégzésénél jelen voltak. Felírtam társaim nevét, mert egyre akad, aki azt állítja, hogy ott volt, pedig ez lehetetlen. Csak mi nyolcan jutottunk a vesztőhelyhez, s mi is csak véletlen folytán. Hét immár elhunyt társam nevei Grünwald Josef+, Wagner Paul+, Selengo Max+, Stolze Karl+, Schlauch Georg+, a Fekete Martin+ s végül a Wagner Karl+. A többi mind meghalt, csak én élek még közölök.

– Mondja el, bátyám, részletesen, hogy mit látott – kértem az öreget.

– Szívesen – volt készséges válasza, s azzal elkezdte elbeszélését.

Előadása annyira meggyőző, túlzásoktól ment, gondolatmenete oly tárgyilagos volt, hogy szavaihoz nem férhetett kétely.

– Azon a napon, 1849. október 6-án – kezdé az öreg – mi nyolcan, mint máskor is, a malomba mentünk. Egyszerre meglepetten vettük észre, hogy egy nagy embertömeg lélekszakadva szalad Arad felől a Maroshoz. Mi is a hídhoz siettünk. Itt egy ulánus állt őrt. Mi a híd mögé bújtunk el. Pár pillanat múlva elhaladt mellettünk a szomorú menet a bitófák felé haladva. Elöl mintegy húsz ulánus lovagolt, s ezek szakadozva, egymástól mintegy kétszáz lépésnyire felállva kört alkottak. Ezenkívül kétszáz fehér kabátos gyalogos katona állt fel a tábornokokat vivő csapat körül félkörbe. A csapatokat egy lovas tiszt vezényelte.

Mi a lovasok és a gyalogosok közé kerülve a gyalogság karéja mellé jutottunk. Innen láttuk az egész eljárást. Balról a sarokban állt Damjanich+ szekere. (Az öreg állhatatosan Damjanovichnak nevezi.) Damjanichot azon a szemetesszekeren hozták, amelyen a várban a hulladékot szokták szállítani. Ezt nem ló, hanem két katona szokta húzni. A többi tábornok a középen állt, s halkan beszélgetett. Mind civilben voltak, csak Leiningenen volt honvéd tábornoki atilla.

A tábornokok egymással beszélgettek, Vécsey+ gróf azonban egy szót sem szólt, hanem minden egyes kivégzést nagy figyelemmel nézett végig, mintha tanulmányozni akarta volna. Sorra követte a hóhért egyik bitótól a másikig, végre az utolsóhoz, saját bitófájához. A papok, nyolc fiatal minorita*, egy csoportba húzódtak össze. Láttam azt a képet, melyet az aradi vértanúk kivégzéséről festettek. Ez a kép teljesen hibás, mert azt láttam rajta, hogy a minoriták bátorítják, vigasztalják a tábornokokat. Ez téves. A papok úgy meg voltak rémülve, hogy mind egy csoportba húzódtak félre; különben úgy láttam, hogy a tábornokoknak nem volt szükségük támaszra.

Mire mi odaérkeztünk, már megtörtént az ítélethirdetés, mert az első kivégzendő, Poeltenberg+ tábornok már a bitó alá lépett. A hóhér nagy udvariassággal forgolódott körülötte. Térden fölül érő csizmája, kékes, frakkszerű egyenruhája volt a hóhérnak, s két pribék segédkezett neki. A tábornokok nem csókolóztak, mint azt sokan beszélték, még csak kezet sem szorítottak, hanem csak e szavakkal búcsúztak egymástól:

„Éljetek boldogul…”

Damjanich+ erre szekeréről visszakiáltotta:

„Még öt perccel tovább fogunk boldogan élni.”

A kivégzés alkalmával egyik sem beszélt. Csak Leiningen+ kért a vezénylő tiszttől, midőn a sor reá került, arra engedélyt, hogy esküvel cáfolhassa meg azt a régi vádat, mintha Budavár bevételekor osztrák tiszteket gyötörtetett s orozva megöletett volna. A vezénylő tiszt megadta az engedélyt, mire Leiningen+ a bitó alatt a katonák felé fordulva hangosan, esküvel erősítette a rágalom alaptalan voltát.

A többi tábornok nem beszélt. Az utolsó előtti áldozat Damjanich+ volt. Mikor rá került a sor, a hóhér udvariasan hozzálépett, s így szólt:

„Excellenz, bitte abzusteigen, die Reihe ist an ihnen.”*

„Ja, ja”* – szólt Damjanich+ németül, s a piros sujtású fehér parasztszűrt*, mely vállait borította, ledobta.

A hóhér a törött lábú Damjanichnak segíteni akart a leszállásnál, de Damjanich+ elutasító mozdulattal így szólt:

„Lassen Sie nur; zum Sterben muss man nicht eilen.”*

Damjanich+ mankói segítségével a szekérről leszállva így szólt a hóhérhoz:

„Man hat mir gestern versprochen, dass man mich nicht quälen wird, und dass man meinen Bart schonen wird.”*

„Excellenz, man wird sie nicht quälen, und ihr Bart wird geschont”* – felelte a hóhér.

A bitónál Damjanich+ leoldotta nyakravalóját, s e szavakkal nyújtotta át a páternek:

„Übergeben Sie dies meiner Frau. Sagen Sie ihr, dass ich das Halstuch eigenhändig abgelegt habe, nicht der Schinder nahm es mir vom Hals.”*

A „Schinder” szóra hideg borzongás futott végig a hátamon – jegyzi meg Herold+, s így folytatja:

– Damjanich+ még egyszer a paphoz visszafordulva magyarul ismételte kérését, s hozzátette:

„Ne, ne felejtse el…”

Vécsey+ maradt utolsónak. Ő egy szót se szólt, csak némán végignézte valamennyi bajtársa kivégeztetését. Időközben a Maros túlsó partján levő disznóhizlaló telep épületeinek fedelét ellepték az Aradról kicsődült kíváncsiak. Abban a percben, amikor Vécsey+ a bitóhoz lépett, az egyik hizlaló fedele a sok ember súlya alatt nagy robajjal leszakadt. Vécsey+ a zajra kiegyenesedett, s nagy érdeklődéssel nézett a zaj irányába, mintha még valami váratlan, csodaszerű segélyt remélne…

Ezután ő is kiszenvedett.

Mikor már mind a kilenccel végeztek, a vezénylő tiszt a kivonult katonákhoz ezeket a szavakat intézte:

„Íme, ez azoknak a jutalma, akik őfelségének tett hűségi esküjöket megszegik!”

Azután vezényszó hangzott fel:

„Kniet nieder! Zum Gebet!”*

Azt a látványt, mely szemeim előtt feltárult, soha nem feledhetném el, ha száz évig élnék is. Míg a katonák térdre borultak, a kilenc felakasztott ember egyenesen, mereven, nyugodt arccal függött. A bitókat nem lehetett látni, mert mindegyik alacsonyabb volt a kivégzettnél. A kivégzés módja ugyanis a szokástól eltérően nem a rendes felakasztás volt, hanem az áldozatokat a földön állva hagyták, a pribékek karjaikat fogták, s a jelre lefelé húzták.

Láttam már több kivégzést – szólt Herold+ a visszaemlékezéstől elkomorult arccal –, hat hónappal utóbb itt, Aradon is kivégeztek egy Hauk+ nevű embert, de ilyen megdöbbentő lefolyású kivégzést, ilyen magasztos, hősies viselkedést elképzelni se tudtam volna.

– Talán nagy lelki nyugalmat és lelkierőt mutattak a kivégzettek? – kérdém.

– Ó, uram, az elképzelhetetlen volt – felelt Herold+. – Én nem voltam az ő pártjukon, de a látvány annyira megrendített, hogy aznap az izgatottságtól sem enni, sem inni nem voltam képes. Ők azonban olyan nyugodt önérzetet tanúsítottak, mintha nem az életükről volna szó. Sőt még halálukban sem változott el az arcuk, noha kötél által haltak meg, csodával határos eset volt.

Mi azután borzadva mentünk el. A holtak ott maradtak. Az aradiak az országútról nézték, míg estére eltemették. Én már nem mentem ki, hogy újra megnézzem.

Herold+ elgondolkodva hallgatott, majd így szólt:

– Mikor Damjanich+ özvegye Aradon járt, Végh+ kincstári uradalmi igazgatótól értesültem erről. Azt a vágyamat fejeztem ki, hogy Damjanich+ özvegyével beszélni szeretnék, mire Damjanichné+ kijött hozzám. Ezt a kérdést intéztem hozzá:

„Teljesítette-e a pap a kérést?”

„Miféle kérést?”

„Azt, amelyet Damjanich+ tábornok kivégeztetése előtt intézett hozzá.”

Damjanichné+ most már tudta, hogy mire célzok, s elbeszélte, hogy egy minorita átadta neki Damjanich+ nyakravalóját, s közölte vele férje utolsó üzenetét. Damjanichné+ elmondta az üzenetet is, mely megegyezett azzal, amit saját fülemmel férje ajakáról hallottam.

Herold+ elbeszélése eddig tartott, s én szívességéért köszönetemet kifejezve elbúcsúztam tőle. Az öreg nagy szívélyességgel búcsúzott, de az emlékek hatása alatt most már nem volt olyan vidám, mint jövetelemkor.

Újra átmentem a gyászos emlékű vesztőhelyen, s visszatértem a városba; ahol az ünnepi készülődés zaja fogadott.




Hátra Kezdőlap Előre