AZ ARADI VÉRTANÚK BITÓFÁINAK CÖLÖPNYOMAIRA
AKADTAK A VESZTŐHELYI TELEPEN

Nagyszerű sikerű ásatások a kiemelt csontvázlelet környékén –
Egy bitófát csaknem teljes egészében megtaláltak a munkások –
Újabb csontleletek – Vécsey+ gróf csatornája, amiről elfeledkeztek –
Mehetett-e dombokon Damjanich+ szekere?

Arad, május 14. Most már históriai értékűvé emelkedett az az ásatás, ami a vesztőhely telepén folyik, és eredetileg azt célozta, hogy a Maros töltéséhez megfelelő földmennyiséget nyerjenek a kubikosmunkások, utóbb azonban kiderült, hogy talán a Maros ottani védelmi vonalának fontos kiépítésénél is nagyobb jelentőségű a föld gyomrának feltárása. Az a csontvázlelet, amit csütörtökön hoztak felszínre a munkások csákányai, új irányt adott az 1849. október hatodikának hajnalán végbement tragédia színhelyét megállapítani igyekvő kutatásoknak, amelyek eddig csak puszta feltevésekre szorítkoztak, de nem nyugodtak szilárd tényeken. A bitófán kiszenvedett vértanúk közül öt tábornoknak nem is találták meg földi maradványait, és a másik négy holttestet is mindjárt a kivégzést követőleg szállították el, azóta a kivégzés színhelyéről egyetlen mártír tetemét, csontjait nem sikerült átmenteni.

A csontvázon kívül mind a mai napig nem támasztotta alá különösebb ténybeli adat azt a feltevést, hogy valóban a tizenhárom vértanú egyikének csontjaira akadtak rá, ma azonban Kara Győző+ tanár, a katolikus főgimnázium történésze Adamovici+ munkavezető kitűnő irányítású ásatásai közben most már olyan nyomra bukkant, amely szinte minden tévedést kizáró módon bizonyítja, hogy a vesztőhely tulajdonképpen nem is azon a térségen volt, ahol jelenleg az obeliszk áll, hanem a régi fahíd vári hídfőjénél, a csontváz fellelésének szomszédságában. Több reális feltevés már eddig is megingatta a régi hitet, így az, hogy többen a régi fahídról nézték végig a kivégzést, márpedig a fahídról aligha láthattak el a megjelölt vesztőhelyre, viszont a most sejtett mezőségre tökéletes kilátás nyílott. Ennél azonban lényegesen fontosabbak az új nyomok, amelyekről Kara Győző+ tanár a következőkben nyilatkozott:

Megtalálják a bitófa cölöpeit

– Felkértem a munkások vezetőjét, Adamovici-ot, hogy óvatosan folytassák a lelet környékén az ásatásokat, és úgy az óvatosságnak, mint az ásatásoknak megvolt az eredménye. Ma délután három órakor mentem ki ismét, és ekkor már azzal fogadtak, hogy valószínűleg jó nyomon haladnak a kutatásokkal, mert különösen ható helyzetben facölöpöt és oszlopot találtak. Ez a cölöp néhány méternyire a föltárt sírtól, félméternyire a földbe ásva feküdt. Az kétségtelen, hogy csak egyetlen oszlop szolgáltatta a bitót, még egy tábornok meg is jegyezte, hogy ilyen különös akasztófát nem látott. Ha a bitófa tényleg egyetlen oszlop volt, úgy az egyetlen cölöp maradványa is elegendő ahhoz, hogy bitófa nyomát sejtsük a leletben. Tovább ástunk jobbra és balra is három-három méternyire, és ekkor valóban szenzációs felfedezést eszközöltünk. Szabályos háromméteres távolságokban még két cölöpmaradványt találtunk, sőt a föltárt sírtól a vár felé eső cölöpnek valószínűleg a föld felett lefűrészelt oszlop folytatását ledöntötték, és azt is beágyazták a földbe, mert annak is nyomára jöttünk, a harmadik cölöppel szemközt pedig gerinccsontot és egy ujjcsontrészt dobott felszínre a csákány.

Miért nem találtak ruhamaradványokat?

A harmadik cölöpnél azonban hatalmas kampósszög is gazdagította még a leleteket, és ezek birtokában most már nyugodtan merem állítani, hogy valóban a kivégzés színhelyét sejtem az ásatások területén. Félő azonban, hogy a vesztőhely árvízveszélyeztetettsége folytán történt sáncemelésekhez kellett föld kiásása folytán a sötét éjszakában a további csontvázak áldozatul estek. Nem lehetetlen, hogy a cölöpökkel szemközt levő részeken azért nem találtunk csontvázat, mert azokból a sírgödrökből emelték ki Damjanichot és Láhnert, vagy ott maradtak üresen azok a sírok, amelyeket Leiningennek és Vécseynek szántak, ezeket ugyanis az aktus után elszállították. Azon sem lehet csodálkozni, hogy nem akadtunk rá ruhamaradványokra, gombokra. Nem szabad elfeledkezni arról, hogy egyes feljegyzések szerint, miután estig függtek a bitófán a mártírok élettelen tetemei, az elhantolás előtt a katonák levetkőztették őket, és meztelenül helyezték el a sírgödörben. Tudott dolog, hogy másnap a várban valósággal elkótyavetyélték a vértanúk holmijait. Urticka+ főporkoláb leánya még nekem meg is nevezett egy tisztet, aki valamelyik mártír szép ingét vette meg potom áron.

Logikai megokolások, amelyek kétségbe vonják a megjelölt vesztőhely eredetiségét

A ténybeli adatokon kívül le kell szögezni logikai megokolásokat is amellett, hogy miért lehetett a mostani ásatások területén a vesztőhely, és miért nem ott, ahol az emlékmű jelöli meg. A feljegyzések úgy szólnak, hogy negyedóráig tartó menetelés után érkeztek meg a tábornokokkal a katonák az aktus színhelyére. Negyedóra alatt az általam sejtett helyre valóban el lehet jutni, ellenben még kell vagy tíz perc ahhoz, hogy a megjelölt vesztőhelyhez érjünk. Azután számításba kell venni azt is, hogy az újaradi út régen a töltésen haladt, a mai országút nem volt meg, nem valószínű, sőt egyenesen lehetetlen, hogy ezeken a dombokon kapaszkodott volna az a szekér, amely a törött lábú Damjanichot vitte. És végül eddig minden elképzelésből kiesett az a csatorna, amit gróf Vécsey+ ásatott a Maros és a mai temesvári híd között, hogy bevezesse a folyó vizét, és mint a várat ostromló tábornok elzárja a várbeli osztrákok élelmezését a Bánság felől. Ennek a csatornának néminemű nyomai még mai napig is láthatók.

Hallottam egy aradi minorita rendi pap kijelentését, hogy az ő tudomása szerint egy katolikus lelkész annak idején kiemeltette a holttesteket, és Mikelakán földeltette el az otthagyott ötöt. Nem tartom valószínűnek, hiszen Nagysándor József+ református volt, márpedig katolikus pap aligha temet el másvallásút. Újaradon viszont az a hír járta, és erről nekem most egy Keveresan András+ nevű ember beszélt, hogy az ottani plébániának kertjében alusszák örök álmukat a tábornokok. Akkortájt nem mertek jelentkezni, mert az osztrákok a holttestek kiemelését büntetendő cselekménynek tekintették volna. Kinek lehet hinni? Én bízom a mostani ásatások adatainak valódiságában.

[Erdélyi Hírlap (Arad), 1932. május 15. 8. old.]




Hátra Kezdőlap Előre