ZRINYI MIKLÓS
A KÖLTŐ

 

ÍRTA:
Báró Jósika Miklós

 

A mai magyar nyelvre átdolgozott kiadás

 


A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

 

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2010
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-963-417-424-0 (online)
MEK-08323

 



TARTALOM


ELSŐ KÖTET

BEVEZETÉS.
A VIZTÖLCSÉR.
ARANYLÁNC ÉS ÓLOMFEDÉL.
A DOGE PALOTA.
ERIZZO.
FIORETTA.
A RAB.
VÉRESKÜ.
ÜNNEPÉLY.
EGY EMBERÉLET ÁRA.
EGY ASSZONY LELKIVILÁGA.
A VŐLEGÉNY.
LELKISZÖVETSÉG.
A TIZEK ITÉLŐSZÉKE.
HORTOBÁGY.
VAKMERŐ VÁLLALKOZÁS.
ECSED.
URILAK 1646-BAN.
ÉJJELI DALNOK.
CSÁKTORNYA.

MÁSODIK KÖTET.

A KÖLTŐ.
A VIADAL.
UTI KALAND.
A FÖLDVÁR.
RIALTI.
A RABNŐ.
EGY SZIVBEN KÉT SZERELEM.
ÁLDOZAT.
A SZAMOSUJVÁRI GYŰLÉS.
KATAFALK.
VISSZAPILLANTÁS.
KIRÁLYI ÖLTÖZKÖDÉS 1647-BEN.
A CSOMÓ MEGOLDÓDIK.
VIOLETTA.
HŰSÉG.
MARCO CAPILET.
A BOSSZÚ ÓRÁJA.
A DOGÉK LÁNYA.
ZÓLYOMI LEGBOLDOGABB NAPJA.
BEFEJEZÉS.

 


 

ELSŐ KÖTET


BEVEZETÉS.

Volt egy kor, melyben ez a szép, dicső ország három részre szaggatva siratta elődei bűneit és viszálykodásait. Szíve a töröké volt, Budavár falai felett karcsú minarettek nyúltak fel, és Mátyás pompás lakának romjain a basa lobogója lengett. Felét a magyar megyéknek, részben vagy egészben, basák kormányozták; a többibe is beharapódzott a pogány vaskar.

Az a dicső nemzet, amely mikor keletről kijött, egytől-egyig nemes volt, az utolsó vad, ronda s buta törököt nagyságolta, a basák előtt keresztbe tette kezét s ha nejét, viruló leányát rabolta el a félhold kényurasága, ahelyett, hogy a rablónak tőrt merítene szívébe, vagy fejét hasítaná ketté, a maga s jobbágyai marháit adta el, vagy őseinek ékszereit olvasztotta össze, s így váltotta ki őket. Az erdélyi fejedelmi széken a háborgó Rákócziak ültek, a nagy Bethlen Gábor, kinek barátságát az akkor élők legnagyobbika, Gusztáv Adolf kereste, s ki a leggazdagabb fejedelmek egyike volt, nem hagyta szellemét örökségül a gazdag hagyatékkal a gyáva Brandenburgi Katalinra, ki egy Bethlen Gábor után egy Csáki Istvánt tudott szeretni! A magyar király s a török padisa közt választva, mindkettőt szép szavakkal áltatva s mindkettő ellen fent karddal, a magyar nem ismerte az öröm pirosságát, a remény zöldjét.

A legtöbben atyáikat, fiaikat, nő- és férfirokonaikat siratták, kik vagy a csatatéren vesztek el, vagy kínos rabságban tatár-sátrak alatt sínylettek. Messzi tereken a föld puszta volt, a falvakat romok födték s fedetlen, égő üszköktől borítva, pusztulást, rablást mutattak. Csak a várak, városok mutattak épebb, de törökösen szennyes tekintetet. Még ott is, ahol a török handzsár nem aratott, eltűnt a régi fény. A magyar úr kincseit ládákban, továbbvitelre készen, vagy mély rejtekben tartotta. Csak olykor, midőn pillanatnyi fegyverszünet idején lakomákat s menyegzőket tartottak, nyiltak fel a kincstárak s mintegy rövid tündérálomban, ömlött szét az úrilakokon némi külszíne a hajdani fénynek, melyet újra a költözködés rendetlen pusztasága váltott fel.

Mindenütt időrongált, napsütötte, beesett s halvány arcokat látott a szem; mindenütt fegyvert és védelmi készületet.

A magyar szokásaiban naponta nyersebb, ridegebb, ingerültebb lett. Mátyás kora óta ez a hanyatlás alig ért rövid szüneteket. A gyermek már kardot emelt, az iskolák várakká váltak, a tanítók várnagyokká. Lopva az időt a tanulásra, sajátítottak el a legtehetősebbek némi ismereteket a latin nyelvben, a szentírásban s a régi krónikákban. A nő örökös rettegésben jégkérget öltött szívére, a szerelem égi érzése ritkán mutatkozott, s a leglelkesebb nők a körülmények vassúlya alatt, mint kesergő özvegyek, szerelem, vonzódás, néha ismeretség nélkül, más férjnek adták kezüket, hogy megvédje őket. A törökök nőrablásai az erkölcsiség szemérmes színezetét elölték; a gyermek fülét már olyan események szennyezték, melyek megfertőzték képzeletét. Tudták, mit tesz az, azok említésére pirulni, kiket a természet tisztelni, szeretni késztet. De, ha volt, ki e vész korában szívét szent tisztaságában megőrizhette, kinek mennyei keblében tiszta volt minden, akkor szeretett egész üdvével, egész lángjával ifjú lelkének. Akkor szégyen és halál közt tanult a hölgy választani, s lelkének röpte mondhatatlan nemes és fellengő volt. Férfilélekkel védte az ilyen nő várának sáncait, a lobogóval kezében szégyenítette meg a bérszolgák gyáva seregét, s az első török előtt, ha vára falain mutatkozott, verte a tőrt saját szívébe.

De másrészt a haszonvágynak, irígységnek s kajánságnak tág mező nyilt. Rokon tette áruba rokonát, örökös örült legközelebbi rokona vesztének. A nővért, ki török háremekben siratta vagy nevette sorsát, testvére nem sajnálta, mert így nem kellett vele osztoznia s gazdag ara lett.

A nyelvet elhanyagolták. Kinek lett volna ideje azt művelni? Összevegyült török, német s főleg a latin szavakkal, s a magyar négy, öt nyelvet darabolt, míg tisztán s nemesen kifejezni magát egyiken sem tudta. De ha ilyen volt az általános kép, ha ez a szép, gazdag ország, mint a leégett ház tárul előttünk, e kor nagy emberek bölcsője volt. Ezekben, mint magban, melyet a sors a jövő ivadéknak fönntartott, központosult az erő, az akarat, a tett - de fájdalom! - kevés sikerrel. A német és török udvar közt kellett választani. Mind a két hatalom ígért, fenyegetett s ellenségesen állt a magyarral szemközt. Soha tisztán nem bízva indulatában s erejében többnyire mint eszközt használta. A legfeltűnőbb szellemek, kiknek a jelenkor régen igazságot szolgáltatott, alárendelt szerepet játszottak. Idegen vezérek gyávaságán s tudatlan, irígy makacsságán szenvedett hajótörést a legszentebb, legtisztább akarat.

Minden hadviselést szűkkeblű, a csatákat a zöld asztalnál rendező hatalmasok ingatagsága késleltetett. Mindent akkor kezdtek, mikor végezni kellett volna, mindent akkor végeztek, míg folytatni lett volna üdvös.

A történelem élő tanúja annak, hogy a török még győzedelmeiben is mindig vesztőfél volt. Számláljuk össze az elveszett törököket és magyarokat, e véres, félakaratú, félerejű csatákban: egy holt magyarra öt török esik s mégis meddig rombolt a török pusztítása e hazában, kit egy szilárd ésszel és erővel rendezett hadviselés Sztambulban összetiport volna.

*

Magasan, nemesen és tisztán tűnik fel e kor nagy emberei közt egy férfiú, mind lelkének ereje, mind kedélyének nemes fellengése által, s ez Zrinyi Miklós, e néven hetedik, - Zrinyi Györgynek s Szécsi Katalinnak fia, s a szigeti Zrinyi Miklós unokája.

E férfi életéből emelünk ki itt néhány évet s ha a szerző e színeket halványan önti vásznára, ha ecsete nem elég erős, legyen a hiba teljes mértékben az övé, nem azé a férfiúé, ki, ha nem a legnagyobb, bizonyosan a szeretetre legméltóbb volt hőseink között.

 

A VIZTÖLCSÉR.

Sors bona nihil aliud.
Zrinyi jelmondása.


"Föl a vitorlákkal - minden ember a hajó orrára - ott a víztölcsér!" - így kiáltott egy magas viharrongált arcú férfi, az erős építésű, de középnagyságú hajó hídján, mely a háborgós Adria hullámain szárnyalt Velence felé. A vihar ereje kiverte irányából, s most a dalmát szigetek közelében a habok labdája volt.

A nap felhőrésen tekintett át a hullámokra. Aranysugarai világtölcsért borítottak a hajóra, mely tarka népével s szárnyaló vitorláival, letört virághoz hasonlított, mit a vihar kénye pusztuló partokról ölelt fel. Orrán durvamívű faragásban Szent Márk szárnyas oroszlánja látszott. Falai feketék, bordái aránytalan tömörséget mutatnak, s annyira meg vannak vaspántokkal terhelve, hogy sokkal mélyebbre ágyalja magát a vízbe, mint az ilyen hajók szokták.

Az ég most fekete egyházhoz hasonlít. Tág süvegében kriptái homály, de nem csend tanyázik. Néha lángfolyamok rohannak boltjain keresztül, mint hullámzó tűzzuhatagok, vakító világgal öntve el az iszonyú látókört. Mintha lávafolyamon úsznék a hajó, árbócai a rajtok csüggő, dolgozó hajósokkal, mint éjféli rémek rajzolódnak a pillanatnyi fényben. Dühösen sípol a szél, s olyan idegrázó és bús ez a pokoli zene, hogy a legbátrabb hajóst is őrjöngővé teszi.

A kapitány szavára összevonták a vitorlákat. De a parancs következménye bizonyította, milyen messze volt még a tengerészet mai tökéletességétől. Igaz, Velence első tengeri hatalom volt akkor a világon, híres gyáraiban a legjobb hajók készültek. De jobb hajóit s ügyesebb embereit háborúban használta s így a fennmaradt selejtesebb hajókra kapitányok sem a legjobbak jutottak. A hajót most nem ragadta ugyan annyira a szél, mint az elébb, de valami megfoghatatlan erő vonta, mint az északi sark a delejtűt.

A kapitány közelében egy sötéthajú férfi állt, keleti szabású öltözetben. Ez szólalt meg most:

- Signor! eresztesse ki kegyelmed a nagy vitorlát. Örvény szélén kanyargunk. Látja kegyelmed, miként sodródik a hajó a hullámokkal ellenkező irányban!

- Csak késő ne legyen! - morgott a kormányos. A középárbóc tetejéről legördült a vitorla és öblét hólyaggá dagasztotta a vihar. A hajó majdnem oldalvást feküdt a habokban. Az árbócok csikorogtak. De hatalmasabb erő szegült kifeszült szárnyai ellenében, mert a hajó, bár lassabban, szél ellen folytatta útját.

- A víztölcsér örvénybe kapott! - ordított a nép kétségbeesetten s mintegy leigézve, abbahagyta a munkát.

Borzasztó szünet volt több másodpercig. Hasonló a siralomház utolsó pillanataihoz, mikor a poroszló a kivégzés óráját jelenti.

A tengert fehér habréteg borította, mely itt-ott, mikor a hullámok hátukat emelték ki, zöld hasadásokat mutatott. Valami nagyszerű volt e roppant hegyomlásokban, melyek növekedő morajjal gördültek elő, zúgásukat a vihar halálénekébe vegyítve. Néha újabb hullámokkal ütköztek össze s harsány loccsanással szakadtak ketté, vagy söpörtek végig a hajó fedélzetén, mely nyomásuk alatt minden eresztékeiben csikorgott.

- A víztölcsér! - riadt fel a nép e borzasztó szünet után, - végünk van!

A villám átnyargalt az égen s lángsörénye a dagadó vízhalmok tetején égett, mint az északi fény, mely az égboltról a tengerbe ágyalja magát. Egyszerre símulni kezdtek a habok s a hajó tág gyűrű szélén siklott el. Úgy tetszett, mintha a tengerben udvar nyilnék, magas vízhegyek között, közepén a hajlongó víztorony surranása zúgott. Mint gót egyház oszlopa, nyúlt a mélykék vízbálvány a haboktól a fellegekig. Izmos nyele hol dagadva, hol apadva, mint a nadály kanyargott a tengerbe merült hegyes végével s mintegy gyönyörűségében fulladozva, szivattyúzta odvába a víztömeget. Karcsú delfinek emelték ki hátukat a habokból s mindig szűkebb-szűkebb körben úsztak, míg a tölcsér ellenállhatatlanul lökte őket a magasba s onnan az örvénybe zuhant vissza nehéz testük.

A legszélsőbb vízgyűrűben látjuk a hajót. A borzasztó lejtés megkezdődött, koronként a kétségbeesés ordítása hangzott.

- A nőkhöz, a nőkhöz! - harsant fel egyszerre. - Bort, bort ide, minden a miénk! - A rend felbomlott a biztos halál küszöbén. A népet az iszonyú őrjöngés fogta el, amely a végveszélyt szokta megelőzni.

Két férfi állt csendesen a rémület közepette. Arcukon reménytelen bátorság és csak egy akarat: meghalni, mint férfiakhoz illik. A hajó lassan haladt, de percenkint, bár még észrevehetetlenül, gyorsult haladása. A hajósnép egy része arcra hullott és Istent hívta segítségül. Nem dolgozott már senki. A kapitány s a keletiesen öltözött férfi hasztalanul igyekezett a rendet helyreállítani, intő parancsukra halál-hahota felelt.

- Nincs itt kapitány, nincs itt parancsnok! - ordított a nép, - emberek vagyunk mindnyájan és félóra múlva meghalunk. - Néhányan a hordók fenekét verték ki s a szétömlő bort itták fel a padozatról. Mások a hídhágcsón rohantak a kapitány erkélye felé, bőszülten kiáltozva: ...a nőket, a nőket ide!

- Megálljatok! - szólt a kapitány, de egy hajóslegény mellbe ragadta s a hídra sújtva parancsnokát, kantát kapott fel, a hordóba merítette s ivott, azután egyet kanyargott sarkán s hanyatt esett a deszkázaton.

*

A hajó beszegezett ablakú erkélye sötétjében két hölgy volt, hangjukról ítélve, különböző korúak.

- Violetta! - szólt az egyik hang s szavát önkénytelen sikoltás fejezte be.

Elhaló szelídséggel felelt a másik:

- Anyám, miféle új baj megint?

- Valami rámesett, a kapitány pénzesládája talán, iszonyúan szenvedek.

- Nem hallod az ordítást? - rebegte az ifjabb. - Semmit sem látok, a lámpa kialudt, a hajó nem emelkedik, mintha csendesednék a vihar.

- A nőket, a nőket! - hangzott kívülről.

- Mi az? - riadt fel Violetta.

- Minket keres a nép, - felelte baljóslatúan a másik. - Violetta! - folytatta erőt véve magán, - a nép, a nép! Ó, te nem érted ordításukat. Óránk ütött, nincs más védelmünk, csak a halál.

- Nem értlek, anyám - szólt a leány közelebb vonulva.

- Adja az ég, hogy meg ne érts soha! - Forrón szorította magához leányát. - Ma reggel a kapitány tőre a kerevet felett függött, - susogta - lábam nem bir, jer, hol a kezed? - mondta, Violetta felé nyujtva kezét, kit a nagy vitorla kibontásakor az oldalt hanyatló hajó távol vetett tőle. - Jó, itt vagyok, szorulj az erkély falához, itt a kerevet. - Fölemelkedett, mindenütt kereste a tört a sötétben, de sikertelenül. - Violetta, gyermekem, kezed hideg és merev, mint a jég. Kedvesem, nem hallod-e anyádat? ébredj aléltságodból, mert veszve vagy. - Homlokát dörzsölte leányának.

- A nőket, a nőket! - hangzott most közelebb s a lépések dübörgése a hágcsón.

- Az ajtót bezártam, - rebegte a nő, mindenképp igyekezett felrázni leányát ájulásából.

- Félre! - hallatszott most egy ismerős hang; s úgy tetszett, mintha az erkély ajtaja feszülne. - Pisztolyom földre teríti az elsőt, aki idelép! - Ezt nehéz zuhanás követte. Valaki a recsegő ajtónak vetette hátát.

- Mandeletto! - volt a felelet s újabb zuhanás. A villám a hágcsó résén keresztül pillanatra megvilágította a támadók kísérteti arcát. Ketten hanyatt-homlok estek le a hágcsóról, míg a többi rajtuk átgázolva, hullott inkább, mint rohant az erkély ajtajáig. Az elsőt, ki a kilincsre tette a kezét, erős férfikar ragadta mellbe s verte a földhöz, a másiknak hatalmas lökés érte oldalát, hátra sújtva esett társai közé.

- Ki van itt? - ordítottak, a feltartóztató hangját hallva, ki a homályban két pisztollyal övében s tőrrel a kezében, mint az oroszlán, védte az ajtót.

- Az idegen kutya! - kiáltott az egyik lesujtott, - szúrjátok le.

Az erkélyről sikoltás hangzott.

- Ne féljenek kegyetek, - szólt biztatva az erkély ajtaját hátával fedő férfi, - a halál sértetlen öleli át - ne féljenek!

- Isten segítse meg! - rebegte benn egy elhaló hang.

Uj zuhanás történt.

- Félre, félre! - kiáltottak a hajósok, - lehúz az örvény. Helyet a nőkhöz!

Iszonyú küzdés éledt újra az erkély előtt. A vívók csak egyenkint tolakodtak alá a hágcsó fokain, vadul küzdve az elsőségért. Ezért sikerülhetett a lejárást védő férfinak őket feltartóztatni.

- Kést, tőrt! - hangzott egyszerre több oldalról. Míg e bőszült csata a hajó odvában folyt, a dühös szél, mely itt az örvény kanyarodását kísérte, félig meghajtotta az árbócokat. A nép a hajóhídon az őrültség dühével szaladt, ivott, imádkozott, átkozódott Az első kört a víztölcsér örvényének tág udvarában már megtette a hajó, a második hullámgyűrű sodorta most szűkebb körébe: a haladás gyorsasága percről-percre nőtt s a fenyegető víztorony kanyargó óriási orrmányával egész rettentőségében állt előttük, felhőjével s villámfürteivel.

Lent a hölgyeket védő férfi két kézzel ragadta meg az egyik támadót, akit a mögötte tolakodók egyrésze hátrarángatott, míg a felsőbbek egész súlyukkal taszították előre. Iszonyú csattanás hangzott. A villám fakó lángjával pillanatra elöntötte a vívók arcát, egy pillanatra csend lett. Egyszerre egy hang hallatszott:

- Eresszetek előre, itt a kés!

- Emberek, - kiáltott fel hirtelen ötlettel az erkélyt védő férfi. - Nem halunk meg, fel a fedélzetre valamennyien! A víztölcsér elég közel van már, szegezzétek neki az ágyúkat és meghasad. Fel az ágyúkhoz!

- Az ágyúkhoz! - riadtak fel egyszerre mindnyájan. A bőszült keblekbe reménysugár szállt. Igen! E zordon nép remélt a halál csarnokában. A nők, a bor, az átok s a rettegés feledve volt. Mindenki az ágyúkhoz rohant s azok mély dörgése nemsokára, mint tompa kongás hangzott el a vihar moraja közt.

- Hölgyeim, megmenekültek! - szólt a férfi, aki most egyedül maradt hátra. - Míg azok odafenn az ágyúkat töltik és sütögetik, addig az örvény mindnyájunkat magához ölel.

Az erkélyen csend volt, deszkázatán keresztül semmi felelet nem sóhajtott, fönn az ég haragja mennykövek hangján szólt.

A hajó második körútját megtette. Már nem lejtett többé, száguldott, mint a mén, melyet farkasok serege üldöz. Most harmadik kanyarodásában volt, néhány ölnyire a haláltól. Villámgyorsasága elfojtotta a hajó elejére gyűlt nép lélegzetét. Kábultan szédültek többen az ágyúk alá. Ezek egyike szétpattant a gyors, vigyázatlan töltéstől és borzasztó romlást okozott maga körül. A kapitány s az a férfi, aki a hölgyeket védte, álltak rendületlen lélekjelenléttel; a víztölcsérre szegzett szemmel, melynek növekedő zúgása hallásukat vette el. Még elhangzott egy-egy ágyúlövés, - de a remény elhalt.

- Mire való ez a játék? - kérdezte bajtársától a kapitány.

- Játék nekünk, - felelt az, - de jótét azoknak, akiknek enyhíti a halált. - Ezzel égnek emelte szemét, és nyugat felé fordítva arcát, ihletve szólt:

- Isten, rémségeid között add legjobb áldásodat hazámnak.

Egyszerre világosság lett. Végtelen ropogás hallatszott s a villám az árbóc sudarán futott végig, tüzes hálót gyújtva kötélzetéből. Az utolsó szegfőt látni lehetett a hajó bordáiban; úgy tetszett, mintha az ég és tenger felgyulladtak volna. A villámok szakadatlan csattogása szünetet nem hagyott, egy sötét felleg közeledett viharszárnyon a víztölcsérhez, mint sárkány torkából, szórta a villámokat s midőn a sötét bálvány koronájához ért, egy tömeggé szakadt vele. A hajó iszonyú nyargalásában egyszerre megállt, mintha szirtkarok közt feneklenék. Iszonyú légnyomás nehezedett a hajó hídjára és aléltan vetette hanyatt a hajó népét. A viharmadarak visítva emelkedtek föl a hullámok tetejéről. A hajó egyszerre szédítő gyorsasággal kezdett forogni, mint kerék a tengelye körül. Szívrepesztő ordítás harsogott a vihar zúgása közé. Úgy látszott, hogy csak egy ember él még, erősebb idegzetű a többinél, s aki megszokta szembenézni a halállal, melyet iszonyúságának fönségében így még nem látott soha: a keleti ruhájú férfi.

A víztorony ingadozott, az ég szakadt ketté s a roppant vízbálvány tömegestől omlott össze, olyan robajjal, melytől még ez a férfi is elvesztette eszméletét. A hajó eltünt, minden egy hullám, egy vízár, minden sötét, mint a kárhozat.

Fönn a fellegek tág rést hagytak, mint azurővet csillámló gyémántokkal, mert a hosszú küzdés alatt, míg az elemek csatáztak, a nap Amerika térségeire szállt át. A fellegek oszlani kezdtek; a tenger magasan hullámzott még, de dühét már kiöntötte, s mint a haragvó kedélynek, mely békülni vágyik, ütőere csendesebben vert. Nagy habszörnyetegek úsztak a hullámokon, a szél zúgása bús sípolássá vált s a távol látóhatáron az éj egész pompájában kiterjesztette csillagszárnyait.

Hol a hajó? Hol vad népe? - Hát ezernyi indulat, félelem és bátorság, remény és kétségbeesés, üdv és kárhozat, - minden oda van? - Elenyészett-e a nép, melynek vágyait talán a világ összes kincsei nem elégíthették ki, mely az elemekkel, sőt Istenével dacolt, - elfújva a lég köréből, mint a tarka lepke, melyet a vihar első csöppjei megsemmisítenek? Ott terül el a tág, mérhetetlen vízszőnyeg kinyögve haragját. A hold engesztelően harmatozza ezüstjét, a zöld vízbércek csendesen gördülnek elő s a vihar szárnyasai messze elverve tanyáiktól, magasan keringenek, - de amennyire a szem hat, a hajó nincs sehol. Talán a magas hullámok völgyeiben hever, vagy az örvény sírjában?

- Ott a hajó! - egy hullám, magas, mint a hegy, hozza hátán. Kötélzete szerte csüng, kormánya leszakadt, egy hang nem rebeg rajta, minden kihalt!

Csendesen lejt, a széltelen lég nem ragadja többé; csak a mindig halkabban emelkedő hullámok tolják maguk előtt cél s irány nélkül.

Az égen újra fellegek tornyosultak. A csillagokat gyászlepel borította. Minden fekete volt és néma, csak a habok locsanása zúgott a csendes halotti hajó bordáin.

A hajóhídon halk nyögés hallatszik; az erkély hágcsójának sötét nyílásából egy fő emelkedik. Hosszú fürtök folynak le vállán s arca halovány, mint a sírból kelőé.

Csak a két nagy fekete szem, mely a messze látóhatár szélein száguldó villámra bámul, gyaníttat életet a hideg szoborban.

- Élek! - rebegte, őrülten tekintve szét s tapogatózva maga körül, - élek! - Ez a kéz az enyém - élet ez, vagy feltámadás a halál után? - Halotti nyögés hangzik fülembe, arcom körül síri szellő reng. Istenem! - riadt fel, - egyedül maradtam volna, hosszú, kínos halálra szánva?

Most új alak bontakozott ki a kötélzet hálóiból. Halvány arcát mély, hosszú lélegzettel emelte fel. Dús haja fürtjeit megrázta, mint álmából fölvert oroszlán s néhány kínos fordulat után deli férfialak rajzolódott bele, mint fekete árnykép a kékes derületbe. Maga körül tekintett félelmetlenül, bár meglepetve. Azután mintegy rögtön felfogva helyzetét, egy gondolat kapta meg, mely kábultságának mámorán keresztül hatott.

Mintegy új eszméletre gyulva rohant az erkély hágcsója felé, ajkáról suttogva a Violetta név lebbent el.

- Ki szólít itt? - rebegte a hölgy, - ki él itt? Nem vagyok egyedül? Kegyelmed az lovag? - Keblére feszítette kezét növekedő eszmélettel. - Milyen fekete minden - végtelen éjszaka - mi történt velem? - Iszonyú zuhanás kábított el, - folytatta összeborzadva - a támadók ordítása, a dühös vihar s az irtózatos ropogás. A hölgy fehér keze maga elé nyult s érezte, amint azt egy hideg kéz ragadja meg.

- Kegyed él, Violetta! Igen! - folytatta szenvedéllyel. - Ó! jer, maradj, ne hárítsd el a karomat, Violetta, téged a halál jegyzett el nekem. Elveszlek, mintha a föld határain egyedül volnál, mint az első asszonyt az első férfi a teremtés hajnalán.

- Ó signor! - rebegte a hölgy, pillanatnyi odaolvadás után kibontakozva karjai közül s egészen visszatért eszmélettel - siessünk anyámhoz!

E pillanatban úgy tetszett, mintha a hajó bordáin halk reszketés hullámzanék át. Halvány, gyorsan ellebbenő fény világította meg a két szerelmet és reményt sugárzó arcot. - Aztán egy ágyú szólalt meg.

Violetta megrázkódott.

Egy másik s harmadik lövés hangzott.

- Siessünk anyámhoz! - kiáltott Violetta, megragadva a férfi kezét s vonta maga után.

- Itt lőnek, vagy tűz van s az ágyúk maguktól sülnek el. Nincs veszteni idő - kiáltott a férfi fölsegítve Violettát.

Pillanatnyi szünet állt be. Az éj feketébb, mint volt. Azon nyílás közelében, melyen Violetta és társa haladtak lefelé, egyszerre csörömpölés hangzott.

- Ki él itt? - kiáltott a kapitány éles szava. Imitt-amott a hajó födelén mozgást lehetett hallani. - Fel-fel mindenki! - hangzott újra a kapitány szava, - ti borbafult semmirekellők. Fel - corpo di sant Antonio! Azt hittem az örvény nyelt el, s hajómon vagyok.

- Élek én is, capitano, - mondta a férfi, ki Violettát kísérte, a hágcsó aljához érve. - De olyan sötét van, hogy semmit sem látok, világosság kellene mindenekfölött.

- Három ágyút sütöttem el, - felelte a kapitány - három töltött pisztollyal, melyek szerencsére meg nem áztak. Az ármányos víztölcsér hanyatt-homlok sodort le a hágcsón s egy áruládához csapott. Brr! minden tagom reszket, megkísérlem meggyujtani az egyik lámpát.

Violetta szorosan símult a férfi mellére.

- Itt az ajtó, - mondta - siessünk anyámhoz!

Az erkélyben arasznyi víz volt. Violetta anyja eszmélet nélkül hevert a padlón s a leánynak hosszas dörzsölgetése hozta életre, miután a férfi felvitte őt a hajó hídjára. Eközben a kapitánynak sikerült meggyujtani az egyik lámpát. A mértékfölötti italtól s fáradságtól alélt nép az ágyúk hangjára s a kapitány ismételt kiáltásaira végre ébredezett. Az öreg kormányos, aki őrhelyén rogyott össze, legelébb tért magához. Kábultan és morogva kereste kezeivel a kormánykereket s meglelve annak falazatlan küllőit, bosszankodva nézte a romlást, mely további fáradságát sikertelenné tette.

- Tartsunk szemlét a hajón, gróf úr! - szólt a kapitány a hölgyeknél álló férfihoz. Azonnal körüljárták a hajót, mely a rendetlenség és rombolás borzasztó képét mutatta. Néhány mámoros alakot lehetett elővánszorogni látni, kiknek eszmélete csak apránkint tért vissza a hűs hajnali szellőtől, mely a habok éleit fodrokká törte s a fellegek rétegeit kezdte szétbontani.

- Késeket! - kiáltott egyszerre a grófnak szólított férfi. A hajó a letört árbócot kötélzetén vonta maga után. Ettől kellett a hajót mindenekelőtt megszabadítaniok. A kapitány, a kormányos, a gróf s még néhányan az árbócot tartó köteleket kezdték szeldelni. Mikor az utolsó vágás megtörtént, a fékeitől szabadult bálvány egyet kanyarodott lenn a habok közt s iszonyúan a hajó oldalához csapódva, elmaradt s vízsátorral borította el a dolgozókat, de a hajó pillanatnyi hanyatlás után, mintegy könnyebbülve terhétől, egyenes állást vett.

- Hajnalodik! - szólt a kapitány. - Mindenekelőtt a szivattyúkhoz! Ki-ki ahogy tud, fiaim! Munka közt tér meg az erő. - A gróf eközben a hölgyeket a lehető legszárazabb helyre telepítette s a kapitány után sietett, aki darabig gondolkozva állt. Arcán büszkeség tükröződött. - Szent Márkra! conte Zrinyi, - kiáltott fel, - derék jármű ez! Nem hiszem, hogy az egész velencei hajógyárban készült volna még csak egy is, amely ilyen mosdás után szerte nem repedne, mint egy béka.

*

Mikor a hajó Fiuméból elindult, népe mindössze negyvenkét emberből állt. Zrinyi kísérőit s a két hölgyet egy nő s négy férfi cselédet is beszámítva. Most azonban a kapitány összesen csak huszonkilencet talált. Zrinyinek hű vadásza is az elveszettek között volt. Nagyobb részük szembetűnő sikerrel kezelte most a szivattyúkat; a többiek az árbóc kipótlásához fogtak. Egy tartalék fasudart az összecsapzott kötélzet mentett meg az elsöpréstől, ezt emelték fel árbóc helyett és nehéz vaskapcsokkal adtak neki némi erősséget. Az itt-ott heverő vitorlafoszlányokat s függőágyakat összevarrták. Legnehezebb volt a kormányt kipótolni, de ez is sikerült valamennyire. Mikor a kelő hajnal rózsaterítőjét a habokra borította, a vendégárbóc tetején égett a nap első sugara s két összefoltozott, de eléggé szélfogó vitorla dagadozott a reggeli légáramban.

Láttatok-e napot feljönni a tengeren? Keskeny vérvonal, mint lángoló rézív rajzolódik le a látókör szélén. Óriási kígyónak mondanád, - mely a habzó elemet átfogta. Az égen opálpárázat emelkedik. Most bíbor vegyül a habok fodrai közé, melyek, mintha szikrákat szórnának - az ég kigyul s szelíd rózsaszín önti át haragját. Roppant karaj, sötétvörös és sugártalan, emelkedik a hullámokból s előtte tág, véres út nyílik egyetlen hosszú tűzfolyamként harapódzva végig a habokon. Lassan hófehér lánggá olvad össze minden, vakító fény terjed s a napsugár ernyője elönti az egész szemhatárt.

A kapitány mégegyszer körültekintett. Úgy tetszett, mintha ő parancsolni, népe engedelmeskedni tanulna újra. Mint álbarátaitól elhagyott király megingott trónja romjainál, büszkén emelte fel homlokát. Megvetéssel tekintett szét a nemrégiben még bőszült nép közt, amely most mint korbácsolt eb, hódolt meghunyászkodva visszanyert hatalma előtt.

A kapitány az ágyúra ült. Éles sípja hangzott s a következő percben félkör állt Zrinyi és a kapitány körül. Ez térdére könyökölve, mogorva hidegen nézett végig emberein.

A zord nép szennyes, átázott öltözetében, mint megannyi sírjukból kelt kísértet bámult vezérére. Gépies csend volt, mintha nyomorult rabszolgák lennének a hullámok közt felnőtt tritonok.

Végre félbeszakította a kapitány a csendet.

- Egy Judás van köztetek! - szólt, nagy szénfekete szemét lángra gyúlva futtatva át a körön. Úgy tetszett, mintha a hajósok egymást méregetnék tekintetükkel, hogy az árulót kiszemeljék. Néhányan az akkori babonás hit szerint, azt gondolták, hogy a kapitány a történteket varázslatnak hiszi s a bűnöst akarja kérdőre vonni. De az rövid szünet után folytatta:

- Angelo! te engem mellbe ragadtál. - Egy zömök, szélesvállú fickóhoz fordult, kinek barna arcán alázatos tartása ellenére, rejthetetlen makacsság és dac mutatkozott. - Tudod-e, milyen büntetést szabott a tízek tanácsa ilyen vétkes vakmerőségre?

- A halált, capitano! - felelte rögtön, egykedvűséget igyekezvén mutatni Angelo, - én nem várok egyebet.

- A legelszántabb fickók egyike voltál, munkabíró, gyors és hű. Sajnálom, hogy meg kell halnod. Van-e nőd, vagy gyermeked, akinek hátralevő béredet kiadjam?

- Senkim sincsen, signor. Ha kegyelmed utánam nem vetteti a cápák számára, úgy ossza szét pajtásaim között. Én meg egy jó serleg bort kérek az útra s ezzel végrendeletem kész.

A futó öröm rögtöni átvillanását kivéve, melyet Angelo végrendelete idézett föl, a legélesebb vizsgáló szem sem találta volna a megütközés vagy szánalom legkisebb nyomát is a hajósok vonásain. Az akkor ezerszerte veszélyesebb tengerész-életben a halál eszméje megszokottá vált s oly mindennapi dolog is volt a velencei köztársaságban minden ellenszegülésért a halál, hogy ebben senki különöset nem látott.

- Kössétek be szemét! - mondta a kapitány s tarka kendőjét lekerítve nyakáról, a közelebb állók egyikének nyujtotta azt.

- Egy szót még, signor, - szólt az elítélt előre lépve, - én oly sokszor tekintettem a halál szemébe, hogy most, mikor a vérengző fickó ilyen közel van hozzám, szeretnék még egyszer kacérkodni vele. Azért, capitano, hadd maradjon beköttetlenül a szemem.

- Ahogy akarod, mio bravo, - felelt a kapitány szembetűnő tetszéssel, - kötelet elő!

Zrinyi eddig némán tekintette a jelenetet, most a kapitányhoz fordult.

- Én - szólt - a köztársaság hajóján a legutolsó hajóslegénnyel osztozom a munkában s talán kis részben segítettem Velencének e derék járművét s legelszántabb parancsnokainak egyikét megmenteni. Nekem kegyelmedhez egy kérésem van, kapitány. Igéri-e teljesítését?

- Ha pénzbe nem kerül, - felelt meglepetve a kapitány - s kötelességem ellen nincsen, örömmel, per dio!

- Ennek az embernek az életét kérem.

Angelo kissé összerázkódott, a deli magyar hősre tekintett, hitetlenül rázta fejét, szája körül pillanatra fájdalmas gúnymosoly vonult el.

- A törvény világos és én felelős vagyok végrehajtásáért - szólt a kapitány erőltetett udvariassággal. - Ez az engedékenység talán hivatalomba, vagy életembe kerülne. Bármi kevesen vagyunk itt, - tette hozzá félsuttogva, - a tízek szemének sugara köztünk van, én nem segíthetek, - fejezte be nyomatékkal.

- Ez az ember ittas volt, - mondta Zrinyi.

- Ez nem mentség: ivás sorján túl, feltörött hordókból rablás, a bűn súlyát nehezíti.

- Ez a fickó azt sem tudta, hogy kapitányát ragadja mellbe, - folytatta az ifjú bán.

- Neki a szivattyú markolatát, vagy a kötélzetet kellett volna kezelni, nem pedig a dolgozók tömegét apasztani, egynek földhöz sujtásával.

- Senkisem dolgozott már akkor, az őrjöngés mindenkit megragadott, egy bűnhödjék mindenkiért?

- Ez az egy tette kezét parancsnokára, a rendetlenség, a rossz példa következménye lehetett s ez a főbűnös harmadik vétke. Bocsánat, signor conte, ez az ember meg fog halni.

Zrinyi néhány percig gondolkozott, végre kissé ingerülten kiáltott fel.

- A hajónak két nappal ezelőtt kellett volna Velencébe érkezni. A hajósnépet, mint tudom, csak erre az útra fogadták fel. Elindulásunkkor én ezt a fickót szolgálatomba fogadtam s őt tegnap óta cselédemnek tekintem. Halálának mindenesetre ellentmondok addig, míg a tízek tanácsa jogomról nem határoz.

- Igaz-e ez, Angelo? - szólt a kapitány, önkénytelen mosollyal Zrinyire tekintve s azután a kérdezett felé fordítva szilárd tekintetét.

Angelo darabig hallgatott, azután feszülve tekintett Zrinyire s mintegy kétkedve felelt:

- Igaz.

- Úgy kegyelmed, gróf úr, - mondta a kapitány az előbbi kétes mosollyal, - nekem e rendetlen cselédért elégtétellel tartozik.

- Úgy van, - szólt Zrinyi - s mit kíván kegyelmed?

- Udvariasságból, - mondta a kapitány vidáman, - semmit sem kívánnék, de mivel kegyelmedet minden további kellemetlenségtől föl akarom menteni, gróf úr, huszonnégy kötélcsapást fog adatni e fickó hátára a bűntett helyszínén. Ezenkívül a végrendeletet szóról-szóra teljesíteni fogjuk s hátralevő bérét a legénység közt osztjuk föl. Végre kegyelmed egy hordó finom bort fizet, melyet egészségére iszunk meg, ha majd a legengedetlenebbek, akiket egytől-egyig ismerek, az érdemlett, szigorú büntetést kiállták.

Zrinyi Angelora tekintett, kinek arcán sem jóváhagyás, sem ellenkezés nem mutatkozott.

- Angelo, - mondta - te nálam rosszul kezdted szolgálatodat s különös köszönettel tartozom derék volt kapitányodnak, hogy ilyen olcsó áron megválthatlak. Ezennel, míg partot érünk, rendelkezése alá adlak.

- Uram, - mondta Angelo vigyorogva, - részeg voltam, mint egy tömlő.

- Elég, - fejezte be Zrinyi.

A büntetést azonnal, minden további előzmény nélkül, szigorúan, irgalmatlanul végrehajtották. Angelo megrázta magát s miután pajtásai közül a legtöbbet hasonló ünnepélyességgel megkötelezték, a fickó új gazdájához lépett.

- Megmarad amellett, amit mondott, gróf úr? - kérdezte daccal.

- Igen, - felelte Zrinyi, - te szolgám vagy.

- Per dio! - mondta a legény, míg arcán különös jó indulat villant át, - kegyelmed olyan fickót fogadott szolgálatába, ki ha szükség, a tűz...

- Aki parancsaimat teljesíti, - szakította félbe ura.

- Si signor!

 

ARANYLÁNC ÉS ÓLOMFEDÉL.

Május 4-ike volt, 1645-ben. A hajnal az Adria öléből emelte ki fátyolát, s rubin fürtjeit megrázva, végigmosolygott a hullámokon. A velencei lagunák tükre, mint a labradorkő, a nap minden színét játszotta s az ég mélyen kék boltozata alatt a tengerek királynőjének, a szűz Veneziának nagyszerű márványpalotái és tornyai rajzolódtak, a doge palotája, a gyönyörű Piasetta két oszlopával s a jobbra hosszan elnyuló Ríva degli Schiavoni, melynek oldalai még akkor boltozatlan csatornába fürödtek. Balra egész árbócerdő vonta fel ezerszínű lobogóit, míg a lépcsőzött partok irányában szakadatlanul váltakoztak a karcsú fekete gondolák. Az egész kikötő forradalom pezsgését mutatta, s az élénk nép szüntelen morajjal özönlött mindig táguló csoportozatokba.

A kikötő szélénél az a rongált hajó vetett horgonyt, mellyel megismerkedtünk. Első tekintetre tanúskodott az iszonyú viharról, mely a velenceieknek s törököknek még sok más hajójukba került.

Nemsokára néhányan sajkára ereszkedtek a hajóból. Több keleti öltözetű férfi s az előttünk ismeretes két hölgy is köztük volt.

Mikor a sajka parthoz közeledett, a hölgyek pillanatra összeroskadtak. A parton egy köpenybe burkolt férfi állt, mélyen homlokába vont barettel, ki nyilván a hölgyekre várakozott és vidáman üdvözölte őket:

- Egy hete már, signorák, hogy érkezésüket lesem, üdvözlöm kegyeteket.

Violettának, aki kissé hátra maradt, alig volt ideje, hogy Zrinyinek odasugja: "Ez az ember itt gonosz szellemem!"

- Ah! signor Malipieri! - mondta az idősebb nő és mindenkép igyekezett elfojtani felindulását - férjem egészséges-e?

- Mind azok vagyunk, - felelt Malipieri, - signor Rinaldo s Manuel a signoriában vannak, ahonnan ellopództam s nemsokára vissza kell térnem.

- Uraim, - mondta az idősebb nő, - kegyelmeteket meg kell egymással ismertetnem: signor Ariel Malipieri, a doge első titoknoka, gróf Zrinyi Miklós, horvátországi bán, kinek egyrészt köszönhetjük, hogy Velencét látjuk.

A férfiak pár udvarias szót váltottak.

- Remélem uraim, - szólt a nő Malipieri kíséretét elfogadva, - hogy ma este látom kegyelmeteket.

Zrinyi és Violetta még egy mindent mondó tekintetet váltottak s a hölgyek eltávoztak.

Zrinyi darabig gondolkozva nézett utánuk, felsóhajtott, azután intett cselédeinek, akik őt néhány szolgálatra kész teherhordóval a nagy csatorna felé kisérték. Megnevezte komornyikjának azt a vendéglőt, hová szállni akart s Angelo azonnal előresietett, hogy azt neki megmutassa.

- Ha minden kész, - folytatta Angelóhoz fordulva, - keress föl a Pisani palotában, hol signor Ramieronál megtalálsz.

- Jól van, signor, - mondta Angelo szenvedélyes készséggel.

Zrinyi gondolkozva állt a nagy csatorna szélén a hullámzó sajkára bámulva. Két férfi közeledett vörös felsőruhában s hosszú fehér bottal kezükben.

- Kegyelmed idegen? - szólt az egyik, sötét szakállas arcát fürkészve fordítva Zrinyi felé.

- Az, - felelte Zrinyi kérdő tekintettel.

- Honnan?

- Magyarországból, - mondta Zrinyi önkénytelenül elmosolyodva.

- Neve?

- Mindezt, jó barátom, a szállásomon, mely a Vörös-keresztnél van, megtudhatja kegyelmed.

- Per dio, signor! - minden idegen arcról, mely hatáskörünkben bár egy pillanatig mutatkozik, felelősek vagyunk, - mondta a fiatalabb, előretolakodva.

- Szerencsét kívánok kegyelmeteknek, - felelte Zrinyi vidáman, - jeles emlékezőtehetségükhöz. Nevem Szigeti s a most ideérkezett horvátországi bán kíséretéhez tartozom.

Ezzel hátat fordított a tolakodóknak s a Márk tere felé vette útját. A nagyszerű tér, az abból kihajló Piazettával együtt, tömve volt forrongó néppel. Az előbbiekhez hasonló öltözetű férfiak igyekeztek a rendet a signoria előtt fenntartani, hol a zsongás a leghangosabb volt, s hová Zrinyi szándékozott.

Márk tere e napon ritka jelenet tanúja volt. Nem igen távol a Campanile négyszögű tornyától a hullámzó néptömeg közt egy elválasztott kört látunk, melyet vertaranyból készült lánc választ el a tömegtől. Ez a lánc olyan nehéz volt, hogy ötven ember alig birta. Az elkülönített tér közepén kerek asztalt látunk arany pénzhalmokkal. Előtte egy férfi ül egyszerű fekete öltözetben, fekete nyakfodorral, s könnyű velencei palástban. Vonásai hivatali fontosságra mutatnak. Az aranysorompó egyik oldalához rendőrök sorfala közt fiatal férfinép járult egyenként. Nevüket két írnok jegyzi fel az asztal túlsó oldalán, míg ama fontos személy aranyrakásból pénzt oszt el közöttük.

Több érdekes csoport alakult a zsibongásban. Hol élesebb, hol halkabb vitatkozás hangzott fel, itt-ott hahota, másutt rosszaló morgás, vagy harsány felkiáltás jellemezte e tárgyalás menetét.

Az egyik csoport különösen feltűnő. Ebben most kilenc-tíz, részint koros, részint serdülő férfi állt együtt. A tollas barettek fénylő agráfjai, a drágamívű egyenes kardok, az ízléses fekete selyem, vagy bársony öltözetek, s a tiszteletteljes távolság, melyben az emberek őket körülvették, arra vallottak, hogy a legfelsőbb körökhöz tartoznak.

Egy alig tizenkilenc éves szép és lelkes arcú ifjú érkezett most a csoporthoz.

- Nos, Manuel Zeno, a Signoriából jössz? - szólította meg egy magas, vállas férfi kissé kétértelmű kifejezéssel nyugtatva apró fekete szemeit az érkezőn.

- Sőt, oda szándékozom, - felelte sugárzó arccal. - Én és még tizenkilencen még ma helyet foglalunk a hon atyái közt.

Egy kis barna ember, akit legfeljebb öltözete különböztetett meg bármelyik gondolieritől. Manuel vállára tette a kezét és félreismerhetetlen irigységgel szólt kellemetlen szoprán hangján: - Corpo della Madonna! Ez már aztán valami! Emlékszem Manuel Zeno, mikor egy hatalmas fejedelem egykor rossz néven vette a köztársaságtól, hogy ifjú, szakálltalan követet küldött hozzá, ez azt felelte: ha az ész a szakállal növekednék, a tanács egy becsületes öreg cápát küldött volna követül felségedhez. Most hála a kétszáz velencei aranynak, amennyiért Candia elfoglalása óta be lehet jutni a tanácsba, külföldön a kecskék minden hitelüket elvesztik.

- Üdvözlöm kegyelmedet, signor! - szólt mély hangon egy tekintélyes személyiség, kinek arcán az akkor velencei nobilik közmondásos kevély megvetése ült. - Üdvözlöm kétszáz zecchimós tanácsos úr. Kegyelmed majd utasításokat ad, hol tisztítják legszebben a fehér gallérfodrokat.

- Igaz, Contarini, - jegyezte meg egy huszonöt-huszonhatéves férfi, suhogó fekete palástját mellén összefogva és Manuel felé fordítva római arcélét, - még megérjük, hogy a Tízek, s a nemes tanács annyira megporhanyulnak, hogy a kis Fioretta a hon atyái közt fog ülni a Signoriában.

A csoportban élénk nevetés hangzott, Manuel Zeno keresztbe font karokkal hallgatta a közbeszólók ízetlen elméskedését.

- Igaz! - szólt, - jaj akkor Velence szabadságának, mikor az ifjú gúnyt arat, ha munkás részt akar venni a közügyekben. Szent Márkra mondom! örömestebb vívtam volna Kandia partján bátyád helyett Morosini, mint hogy itt aranyon váltsam meg azt a kiváltságot, amely velem született: hogy szóval és tettel honfi legyek.

Az idősebbek arcán némi gúny mutatkozott.

- Most még néhány szót a kandiai ügyről és Juszuf basa álnokságáról, - folytatta Manuel, - ki a tanácsot a Tízek sötét ítélőszékét és az egész Velencei Köztársaságot megcsalta, mint a gyermeket. Nézzétek, urak ezt az asztalt itt aranyrakásaival. Velence kincse, Velence szelleme e kérkedően kifeszített aranyláncban, a hevenyészett hivatalokban és begyült pénzben áll. Hol van a Chiozza-i hősök szíve, hol az őserő, mely a homokzátonyokra márványpalotákat varázsolt s mint Tyrus egykor, a hullámok királynője lett és az Adriát arájául jegyezte el! - Én, a kétszáz aranyas tanácsos, ki e nyomorult összeget a szárnyas oroszlán torkába vetettem, én mondom, szégyen ez! Lám, urak, a fiatalság keményszájú mén, s nem egyszer hozta zavarba az ellenséget sorai közé ragadva lovagját. Ilyen féktelen erő ragad engem is, s ez az oka, hogy a szólás szabadságát megvásároltam. Legyek én a híd, melyen ti okosabbak tovább haladhassatok, - én kimondom, - ezzel az ifjú a nép felé fordult s magasra emelte tollas barettjét: - Velenceiek! Tíz zsarnok ül a nyakunkon. Szenvedjük-e ezt tovább? Le a tizekkel! Halljátok-e velenceiek: le a tizekkel!

Akik az imént még elméskedésük tárgyává tűzték az ifjú Manuelt, most elhalványodtak és páni rettegésben húzódtak hátrább. A körülálló nép ordított: Le a tizekkel!

E pillanatban néhány sbirri tolakodott a csoporthoz, s körülfogták Zenot. - A Tizek nevében! - szólt az egyik - kegyelmed követ bennünket.

- Nincsenek tizek többé! - ordította a nép a legnagyobb ingerültséggel. Néhány perc alatt a sbirreket leverték, s a közelálló Zenot majdnem ölben vitték a Signoria felé. Az aranylánc körét a hirtelen előrohanó katonaság fonta körül, hosszú lándzsáit a nép felé szegezve.

Két Cornaro testvér, akik az előbbi csoportban voltak, sietve vonult a Márk terének túlsó oldalára.

- Mit gondolsz, Francesco, - szólt az idősebb megvetően, - szükséges lesz-e e bambinot a csatornába vettetni?

- Úgy látom, - felelte a másik, - a legjobb úton van, hogy megkíméljen bennünket e költségtől.

Ezzel hirtelen eltüntek a néptömeg közt.

Míg a felizgatott nép nagy zsivajjal tolongott a Piazetta felé, addig a doge palotának a Riva degli Schiavoni felőli szögleténél más csoportozat képződött. Mintegy öt-hat alsóbbrendű férfi beszélgetett élénk hadonázással és tarka hallgatóság vette őket körül.

- Cospetto! ha nem tudnám, Battista, hogy csak részeg fővel szoktál füllenteni, azt mondanám, hogy álmodtál.

- Hihetetlen! - kiáltott fel egy egészséges képű, kövér férfi, nagy széles arcát Battista felé fordítva, - te magad láttad?

- Miről van szó? - kérdezte egy éltesebb ember a sbirritől, aki nemrég furakodott a beszélők közé és élénk figyelemmel fülelt minden szóra.

- Mesebeszéd, - felelte ez, - a fickó, gondolom, részeg volt, azt állítja, hogy az ólomfedelek alól egy rab menekült ki.

- Ugyan, - mondta a kérdező, - hisz ez lehetetlen!

Battista eközben élénken folytatta: - Az az ember a tegnapi iszonyú zivatart használta fel, de a hold néhány percre áttört a felhőkön és igen világosan megmutatta őt. Félig meztelenül állt a szédítő magasságban és a vihar hosszú ősz fürtéivel és szakállával játszott, mint a lobogóval.

- Azután? - kérdezte a belső csoportban egy ifjabb ember.

- Azután - felelt Battista, - lehajolt, csendesen végigmászott a fedélen, lábával a rézcsatornába ereszkedett s amikor első bámulatomból magamhoz térve rákiáltottam, már el is tünt a szomszéd fedél egyik nyílásában.

- És te ezt elhallgattad, gazfickó? - vágott közbe a sbirri, utat törve magának a beszélőkig.

- Elhallgattam? Corpo di Bacco!? - felelte gorombán, de önkénytelenül kalapjához kapva a szóló. - Azonnal zajt ütöttem s mindjárt üldözőbe is vették. Néhány perc múlva egy őrtiszt kíséretében mintegy tizenketten kikutattuk a palota minden zugát, de emberünkre nem találtunk.

- Részeg voltál semmirekellő!

- Hallgassa csak végig kegyelmed, - kezdte újra bosszúsan Battista, - a sikertelen kutatás után fellármáztuk a börtönőröket, lámpákkal rendre megvizsgáltuk a rekeszeket, rátaláltunk az üres kalitra, melynek emberderéknyi résén át igen csinosan arcunkba fújt a vihar.

- De hogy lehetséges ez? - szólt a kövér ember, aki legelőbb szólt.

- Az egyik börtönőr megfejtette a dolgot, - felelte Battista, önelégülten tekintve a sbirrire. - Nyilván sikerült neki valami szeget elrejteni. Egy évi csendes magaviselet után kérésére papirost és irónt adtak neki mulatságul, apró képeket rajzolgatott és ezeket rágott kenyérrel ráragasztotta a résekre, amelyeket a szeggel vakart kifogyhatatlan szorgalommal az ólomfedél lapjain.

- Ó, a derék ember! mennyi béketűrés! - kiáltott fel valaki a körülállók közül.

- Tizenöt évbe telt, - mondta Battista, - míg a körülvájt lapot elválaszthatta a fedéltől. Ennyi év a halál kalitkájában megfoghatatlan! Ezt az embert a szabadulás reménye tartotta életben.

- De hová lehetett? - szólt a magas, száraz olasz, - én még most is mesének tartom az egészet.

- Okosan, - felelt Battista, - hihetőbb is, hogy azt a rést, amelyet akárki megláthat az ólomfedélen, a szú rágta ki.

- Miféle zaj ez a Signoria előtt? Gyerünk! - A csoport azon néptömeg felé rohant, mely a Márk terének felső részét és az egész Piazzettát elfoglalta s hol az ifjú Manuel Zeno éppen ebben a pillanatban tünt el a magas csúcsívek boltozata alatt.

 

A DOGE PALOTA.

A Signora széles lépcsőjét mindkét felől számtalan henyélő foglalta el. Az ifjú Manuel Zeno gyorsan haladt, míg a pompás tanácsterem boltívei alá ért. Szent félelem fogta itt körül. A faragásokkal ékes, merész ívek alatt nagy történeti festmények mutatták a velencei polgári élet és szabadság fénykorának nagyszerű jeleneteit. A tágas teremnek mintegy ötödrészét erős sorompó zárta el a kiterjedt négyszögtől, melynek öblében egy perzsa szőnyegekkel borított széles, hosszú asztal vonult el, felső végénél két szónoki szék emelkedett szabadon.

A nagy asztal mellett ülő férfiak arcára a színes ablakok tarka fényt derítettek. Mögöttük többnyire fiatalabbak álltak, a velencei nobilik egyszerű, de ízléses fekete selyem öltözetében.

Az elnöki székben a nyolcvan évnél idősebb, hófehér szakállú Francesco Erizzo ült. Nemes arcán rettenthetetlen bátorság és símaság vegyült, mely a velencei köztársaság felsőbb köreit annyira megkülönböztette minden akkor élőtől. Alkibiadesi kényelemszeretet, iszonyú tetterő kifejezése volt az, amely bizonyította, hogy e tenger szülöttei béke idején majdnem szibarita fényben s puhaságban éltek, asztalaik csemegékkel, termeik a legizlésesebb bútorokkal, szőnyegekkel és tükrökkel voltak rakva, Róma legfényesebb korára emlékeztetett minden. De mint az álarcot farsang után, úgy a fénynek s kényelemnek ezt a külső kérgét a hon veszedelmének első sejtésekor messzire tudták vetni maguktól s néhány pillanat alatt őserőben és spártai edzettségben léptek fel.

Erizzo mellett Jacopo Marcello, a doge tanács tagja ült. Mellette a pátriárka: Francesco Morosini tünt fel hosszú fekete fürtéivel s az érseki talliummal. A tisztes egyházi férfi vonásain szelídség és hazafiúi buzgalom tükröződött.

Ezekkel szemközt ült Rinaldo Zeno, a legérdekesebb arcok egyike az egész teremben. Római arcának kifejezése szilárd és hideg. Mintegy ötven éves lehetett s arcán két szembetűnő forradás látszott.

Az ifjú Zeno áthatolt a sűrűn ellepett korlátokon és ezek közelében állt meg. Egy idős férfin akadt meg a tekintete. Egyszerű velencei öltözetén hosszú ősz szakálla habzott, mint a téli zuzmara haldokló tölgyeken. Ez Orso Cornaro volt, mellette Caesar Grimaldi állt, a Cornaro párt legelszántabb barátja.

- Ezek a Cornarok - mondta magában Manuel Zeno, - igen közel szorultak a szónoki székhez. Szent Márkra esküszöm! szavam felrázza mámorából a Zeno pártot.

E pillanatban a szónoki erkélyt az idősebb Foscarini foglalta el. Karcsú, szép álak, az élet tavaszában. - Velenceiek! - kezdte beszédét, - a köztársaságot a török hajóhad nemcsak jogaiban sértette meg, hanem gyalázatosan meg is csalta! Elég gondatlanok, hogy ne mondjam, gyávák voltunk: a Kapudán basának, midőn Tina fölött időzött, háromszáz hajóval eleséget és vizet vitettünk. Tudják kegyelmetek, hogy Kandia közelébe érkezvén, tinai kormányzóként elfogatta és kiszállt, de azt nem tudják, hogy a sziget nyugati részén Blasio Juliani, minthogy erősségét meg nem védhette, krátert nyitott maga alatt s lőpora őt s a vívók egy részét a levegőbe röpítette.

A meglepetés harsány kiáltása reszketett át a termen.

- A veszedelem küszöbünk előtt áll, - folytatta élénken a szóló, - kincstárunk üres, a tanácsnoki hivatal áruba bocsátása csak negyvenezer arannyal gazdagított. Szent Márk ügyvédsége huszonötezer aranyért megvehető s ez csak egy milliót öntött a kincstárba, melynek nagyobb részét e pillanatban osztják szét az újoncok között a Márk-téren. Ezek cseppek a szükség tengerében. Signorok! szabjunk árat a patriciátusnak, mint a chiozzai háború idején.

E pillanatban többen harsány kiáltások között rohanták meg a szószéket. Négy hang tört át egyenként az iszonyú zsivajon, mindegyike százezer zecchinot igért. A zaj az ajánlatokra nőttön nőtt. - Le a kúfárkodó patriciusokkal! Le a lélekárulással a szónoki székről! - E pillanatban Foscarini mellett egy messziről hajított tőr surrant el.

- Gyilkosok barlangja ez? - riadt fel a szóló kardjához kapva. - Most Michele Angelo állt fel. - Helyet, helyet, - ordított az egész Zeno párt, melynek néhány tagja Angelot majdnem ölben vitte az erkélyre. Mint a vihar, mely a rengeteg sudarai közé mélyed, a zaj csak hosszú idő után csillapult.

Az agg doge csendesen emelkedett fel üléséből, reszkető karját kiterjesztve igyekezett helyreállítani a csendet. Sok időbe telt, míg Angelo szóhoz jutott. - Hogyan? - kiáltott fel indulatosan, - annyira sülyedtünk-e már, hogy a dicső Velence sorsa négyszázezer aranytól függjön?! Illik-e a bölcs tanácshoz, hogy a hiúságnak tágabb mezőt nyujtson a veszély, mint a szerencse idejében? Miként fogja becsülni a nép a hatalmat azok kezében, akiket pénzük emel arra a magasságra, mely e szent falak közt csak a polgári erény s érdem díja volt? Pénz kell nektek, velenceiek? Adjátok el a gyermekeiteket, de ne a nemességet. Keljetek fel tömegben, fosszátok ki palotáitokat, hölgyeitek ékszereit hordjátok a hon oltárára, adjatok el mindent, de ne a nemességet! - Hosszú, tomboló helyeslés vegyült a beszélő szavai közé. A Cornaro párt kardjait zörgette, a Zenok tollas barettjeiket emelték magasra.

Jacopo Marcello a közfelindulás zajában tört utat magának a szószékig. - Velenceiek! - szólt az első szünetet használva, - ne hamarkodjátok el határozataitokat. Foscarini indítványa nincs ellentétben alkotmányos szabadságunkkal. Mi adta Velencének a chiozzai háborúban a diadalt? Urak! nemde a pálya, melyet a hon bölcs atyái a vetélkedésnek nyitottak? Akkor is megnyerhető volt a patriciátus. Vesszen-e Kandia s e gazdag sziget a barbár török martaléka legyen-e egy előítéletért? Hányan vannak itt a sorompók mögött, kik a honnak több szolgálatot tettek, mint sok hevenyészett tanácsos! A rómaiakat példaként felidézni szokássá vált e teremben. Lám urak, ama büszke nép egész nemzeteket ajándékozott meg a polgári joggal s trónjára nem egyszer barbár népek közvitézeit emelte. Segítség kell, gyors és nagy, s aki e segítséget nyujtja, érdemet szerez. - Sértő kacaj, zavart kiáltások, s tombolások szakították félbe a beszélőt. Miután többször igyekezett szóhoz jutni, bőszült felindulással hagyta ott a szónoki széket, csak a Cornaro párt helyeselt.

Most Rinaldo Zeno emelkedett fel üléséből, s haladt csendesen az erkély felé. Mint a vészedzett pilóta érkezésekor bizalom ébred a hajósok lelkében, úgy egyszerre önkéntelen varázs némította el az ajkakat és a szemben álló csoportokban tisztelet és tartózkodó gyűlölség mutatkozott.

- Valamint ama római, minden beszédét azzal végezte: - Carthaginem delendam censeo, - úgy én azzal kezdem: le a Tizek ítélőszékével! - Jegesztő meglepetés tükröződött minden arcon. Lehellet fennakadni látszott és minden szem a kevély szólóra irányult, aki majdnem síri csendben folytatta: - A puszta zátonyok lakója, a szegény lagunák halásza, ki csak tőrrel s evezővel rendelkezett, erősebb volt, mint Velence most e tízszeres járom alatt, melyet kéjhölgyek, s banditák szabadságnak csúfolnak.

- Le a Tizekkel! - hangzott a terem baloldalán, s a sorompók felett.

- Rendre, rendre! - kiáltott az egész Cornaro párt.

- Csend és hallgatás! - kiáltott fel Cornaro Zeno.

- Foscarini s Marcello a velencei nemességet bocsátják áruba s itt ama jó urak, - folytatta büszkén a Cornaro párt felé nyujtva karját, - kik hitelezőik kegyét féltik s néhány nyelvficamító nevet szeretnének jó nyereség mellett az aranykönyvbe csempészni, azok a jó urak, mondom, helybenhagyólag tombolnak. - A Cornaro párt feje, az agg Orso ekkor dühösen előre lépett. - Csend urak! - folytatta Rinaldo, - cáfoljatok meg, de merjetek végighallgatni! Nem az itt a hiba, ha a patriciátushoz utat nyitunk, a hiba ott van, hogy a nemességnek százezer zecchino az ára. A chiozzai háború idején a tanács annak a harminc egyénnek igérte a patriciátust, kik a honért a legtöbb áldozatot fogják hozni. Itt a különbség, urak! Ez nemes, nagyszerű. Velencének dicső vetélkedésre nyitott sorompót, s a háború végezte után történt a választás. Az a harminc dicső név ragyogóvá tette az aranykönyv lapjait. Értitek-e? Most a közrémület veti oda, mint árut, amit akkor mint jutalmat osztottak szét diadal után. Olyan szegény-e már Velence, hogy Michale Angelo lelket emelő indítványa részvétlenül hangozzék el? Tettek kellenek itt. Én százezer zecchinot fizetek ma a kincstárnak. - E nyilatkozatot egyrészről élénk éljenzés jutalmazta. A Cornaro párt mogorván hallgatott.

Ekkor lépett elő az ifjú Manuel Zeno s váltotta fel Rinaldot a szószéken. - Engedd, atyám, - mondta, - hogy ajánlatodat a magaméból szaporíthassam, s mielőtt itt véleményemet kimondanám, tettel járuljak a közjóhoz. Tíz tanácsszék ára, kétezer zecchino rendelkezéstekre áll, urak! Egy-két percnyi helybenhagyó zúgás követte a mondottakat.

Rinaldo tekintete, mellyel első nejétől szülött fiát a szónoki székbe kísérte, inkább meglepetést, mint helybenhagyást fejezett ki. Ajka körül gúnyos mosoly villant, azután csendesen, mint mindig, helyére ült. Néhány idősebb nobili feddő tekintettel nézett Manuelre.

- Ki ez? - kérdezte a nemrég érkezett Zrinyi, akinek magas, izmos alakja s költői lelkes arca annyira kivált a többi közül.

- Egy kétszáz zecchinos bölcs, - felelte a kérdezett megvetően. - Halljuk milyen csodát fedez fel a hon javára.

- Velenceiek! - szólt Manuel, - kétszáz aranyon vásároltam meg tizenkilenc éves koromban azt a szent és dicső jogot, melyet csak érdem adhat. - A Cornaro párton kacagás hangzott fel. Manuel hirtelen feléjük fordult. - Ami ebben szégyen, nem az enyém. Őseim e termekben szóltak, csatáinkban vívtak, győzelmeinkben dicsőültek, szent árnyékuk megbocsát a gyermeknek, aki a potom árt azzal óhajtja nemesíteni, hogy hű lélekkel szolgálja a hazát. S most a dologra: Velence, Adria királynője elaggott, mint a félelem, gyermek lett, mint a habozás. Velence idegeneket fogad bérbe, kik érte vívjanak. Hol a fészke mindama gonoszságnak, mely erőnket lebilincseli? Honnan árad, mint Pandora szelencéjéből a kárhozat, a megvesztegetés, a népáltatás, mindaz a rossz, mely a szép egészet pártokra hasította? Szégyen rátok Tízek ítélőszéke! Szégyen, hogy gyermek ujjal mer rátok mutatni! - Zugjatok, zugjatok! Igen, e sötét törvényszék, mely a békés polgárt éjfélkor barlangjába hurcolja, s éjfélkor átküldi a sóhajok hídján, honnan vissza még nem jött senki, - igen e tízszeres zsarnokság eljátszotta szerepét.

A Cornaro párt szemei lángsugarakként szegeződtek az ifjúra. Az öreg nobilikon iszonyat látszott, míg a Zeno párt, a termet ellepő fiatalság a sorompó körül zúgást hallatott, melyről nehéz volt elhatározni, rosszalló-e vagy helybenhagyó. - Szent Márkra mondom, - folytatta Manuel, - ideje, hogy Velence felriadjon álmából s a hályog leessék szeméről. Ám essem én áldozatul, mit bánom? Tizenhat éve mult, hogy atyám először emelte fel szavát a Tizek ellen, őt, ki a Tizek egyike volt akkor, néhány bandita kilenc szúrással akarta elnémítani. Jól tudom, mit várhatok. Ott áll, mint intőjel a szégyenoszlop, melyet Cornaro Györgynek emeltek.

Alig ejtette ki Manuel ezt a nevet, fenyegető mozgás keletkezett a Cornaro pártban. Többen kardjukat vonták ki, tekintetük az ős gyűlölség egész kihívó dühével szegezte át az ifjút.

Manuel szenvedéllyel folytatta: - Tíz zsarnok, megannyi ördög forgatja vasvesszejét egy szabad nemzet fölött. Parancsol a dogenak, az egész velencei nemességnek, s a kábult népnek, mely éhezik és retteg. Sötét rejtekben ítél, szárnyai alatt cimboraság alakult, mely névtelen feladásokkal bérért legyezi a bosszúállást. Hálózata elágazik Európán át, s mint a mérges pók, csak kínnal és vérrel táplálkozik. Tíz bandita, velenceiek, egy főnök helyett!

E szavakra minden oldalról rosszalló morgás hallatszott, az öregebb nobilik fölemelkedtek ülésükből, mind szóhoz akartak jutni. Most Ariel Malipieri tört a szónoki szék felé s megállt a doge előtt. Minden mozdulatán ingerültség látszott, de arca hideg maradt. Hófehér keze a gyilok markolatát szorította és tekintetét vérfagyasztó hidegséggel jártatta körül. A Zeno pártbeliek mindjárt körülfogták, a Cornarok pedig szemmel kísérték minden mozdulatát.

- Juszuf basára emeljétek kardotokat velencei nobilik, nem én rám! - folytatta Manuel. Engem a Zeno palotában mindig megtaláltok, míg őt Kandia alatt keressétek. Ha áruba vetettétek a szólás jogát, urak, most már tűrjétek. A karcsú gondolákban, a tudós íróasztalánál, a szerelmes fekvőhelyénél és mindenütt igát vetett a szóra Velencének tíz sárkányőre. Egy gyermek szabadabb a velenceinél, mert nyiltan szólhat.

- Vakmerőség! - kiáltott fel Orsó Cornaro. - Micsoda féktelen beszéd ez, sose hallottunk ilyet e teremben.

- Le a szónoki székről! Csend! Halljuk a doge-t! - kiáltozták az egész teremben.

- Mennyi jószándék, milyen szép, de félrecsavarodott ifjúi hév! - mondta Zrinyi a szomszédjának. - Mintha a Vezuv lávája sietne oltani az égő várost. Én hajóra ültetném ezt az embert és Kandiába küldeném.

Most az öreg Erizzo állt fel és komolyan mondta: - hallgassuk végig a szólót. E százados boltívek alatt még nem hangzott el olyan helytelen, gyáva, vagy vakmerő szó, amelyre valaki felelni ne mert és tudott volna. Hüvelybe a kardokkal, signorok. E férfi szavainak vakmerőségét meg fogjuk büntetni, de a kérdőrevonásnak e termen kívül van a helye, itt hadd szóljon.

Manuel hallgatott, míg elnémult az utolsó közbeszólás, aztán folytatta:

- Tudom jól, hogy az ilyen hevenyészett tanácsosnak, mint amilyen én vagyok, eszméi visszatetszők, szavai ingerültek. De Szent Márkra mondom, jót akarok: Velence javát és dicsőségét. Én is tudom, hogy a Tizek tanácsa között voltak mindig Velence legnagyobb férfiai, ha nem is a legjobbak. Tudom, hogy az ítélőszék olykor üdvös eredményeket is hozott, de titokzatos és önkényes működése szégyenfolt maradt történetünk lapjain. Atyámat tíz évi számkivetéssel büntette néhány őszinte szóért az a tanács, amelynek később tagja, sőt dísze lett. Antonio Foscarini történetét, akik a Tizek névtelen feladásra akasztófára ítéltek, mint egy banditát.

- Becsületét tisztázták később! - kiáltottak fel néhányan a Cornaro pártból.

- De visszaadták-e életét nejének és gyermekeinek? Hagytátok volna életben inkább, bíztátok volna rá magára, hogy becsületét tisztázza, úgy előbb célt értetek volna.

Utóbbi szavait élénk, önkéntelen helyeslés követte. Manuel érdeklődést látott az arcokon és megkönnyebbülve folytatta:

- Kimutattam, hol rejtőzik a gonosz. Hordjuk a haza oltárára mindenünket, fogjunk fegyvert, ne bízzunk senki másban, csak saját tetterőnkben. Vonjunk mennyezetet pajzsainkból a nagy tanács és tiszteletreméltó nemes dogenk feje fölé. Együtt vagyunk urak, Velence ereje és hatalma! Le a megvásárolható hivatalokkal! Mi tartóztathat bennünket, hogy most e pillanatban megsemmisítsük a Tizek tanácsát.

- Le a Tizekkel! Fegyverre, fegyverre! - kiáltozták az egész teremben. Most felszólalt Rinaldo Zeno:

- Én vagyok az első, aki átkot mondok arra az ítélőszékre, melynek egykor magam is tagja voltam. Tagjait tisztelem, de szerkezete átkos, s egyetlen szerencsétlen választás, egyetlen rosszindulatú tanácstag kiszámíthatatlan veszélyt hozhat a hazára.

- Mint például Ariel Malipieri! - kiáltott élénk, harsány hangon az egyik Cornaro. - Pedig még most is nagy befolyása van és még a Tizeknek is parancsol!

Rosszalló zúgás követte a nyilatkozatot.

- Minek emlegetni? Nem tagja többé a Tizek tanácsának! - kiáltozták többen.

Ariel ajka körül sátáni gúnymosoly vonaglott.

- De hiszen bizalmasuk és kémjük még mindig, s mint az éjjeli rém, ismeri minden palota rejtekeit!

- Ellene mondok a Kandia elfoglalása óta hozott minden törvénynek és alkotmányellenes végzésnek, - folytatta Rinaldo Zeno, - mert ezekben a Tizek titkos szavazatszedőinek és bérszónokainak volt legnagyobb részük.

Erre megint iszonyú zúgás támadt a teremben és Zrinyi, akit az izgalmas jelenet magával ragadott, látta, hogy Malipieri a sorompók felé közeledik és az egyik sbirrinek valamit a fülébe súg, aztán visszatér helyére. Ezalatt az ifjú Manuel az öreg dogehez közeledett, de az feltünő hidegséggel fogadta.

- Nem kétlem, - mondta most Marcello, - kimondhatatlan megvetéssel végig mérve Malipierit, - hogy a Tizeknek módjukban lesz hideg fürdőt vétetni azzal, aki nekik alkalmatlan, vagy mátkagyűrűt tétetni torkára, mielőtt szólhatna. De az igazság kiált, - elég! Jaj a köztársaságnak, ha polgárainak nem erénye, de hiúsága az utolsó menedék! Én 5000 zecchinot és karomat ajánlom a köztársaság védelmére.

- Ötvenezer zecchino a köztársaság rendelkezésére áll nálam, - szólt Francesco Morosini, az érsek és ajánlatát még néhány hasonló követte. Nanni Battista, a tanács nestora jelent meg most a szószéken és mindenki feléje fordult. Zrinyi figyelemmel kísért minden mozdulatot, a kedélyeket vizsgálta feszült érdeklődéssel. A Cornaro pártbeliek a szónoki szék köré sereglettek, míg az ifjú Manuel elkeseredett szívvel távozott a teremből.

Az öreg Nanni úgy állt ott lesütött szemmel, mint egy multszázadbeli rém, míg a zajongás hullámai elgyűrűztek, aztán így szólt:

- Velenceiek! Előttem egy ifjú szólott jószándékkal és erővel, de Velencét sértette és a jószándék nem mindig mentség. Ferde utat választ most az, aki százados intézményeinket alapjukban támadja, ahelyett, hogy rájuk támaszkodva, a cselekvésben keresne menedéket. A Tizek mi magunk vagyunk, közülünk választatnak és csak egy évre, nem örökre. Hivataluk szelleméből következik, hogy azt cselekszik velünk, amit egy év múlva óhajtanak, hogy velük történjen. Velenceiek, átok azokra, akik nem akarnak szigorú ítélőszéket, mert azok a bűnt és féktelenséget óhajtják, kettős átok azokra, akik most ingatják intézményeink oszlopait, mert a gyenge épület is több védelem a romnál. Ahelyett, hogy az égő ház körül annak alapjait ássuk, inkább fogjunk az oltáshoz, urak! Egyesítsük erőnket! Pénzre, kincsekre van most szükség velenceiek, és érdemet szerez az, aki vagyonát, kényelmét, talán gyermekei jövőjét is feláldozza a honnak. Ha a tanácsosi hivatalt kétszáz aranyért árusítottuk, miért ne jutalmaznánk velencei nemességgel az ennél is nagyobb áldozatot? Mit ér a vitázás, ha Kandia elvész, ha a késlekedő idegen segítségre várva, tulajdon alkotmányunk gyökereit rángatjuk és magunk teremtünk magunknak képzelt ellenséget a Tizekben?

- Fegyverre, fegyverre! - hangzott megint a teremben.

- Fegyverre, - ismételte reszketeg hangját megszilárdítva Nanni. - De mit ér a fegyveres erő vezér nélkül! Mindenekelőtt, polgárok, válasszunk vezért, akiben megbízhatunk.

- Választás, választás! - hangzott a teremben.

- Válasszuk Erizzot, - szólaltak fel néhányan. A választás híre hirtelen végigszárnyalta a várost. A tolongás megkétszereződött a Palazzo Ducale körül. Egész Velencét lázas izgalom fogta el.

 

ERIZZO.

Az ifjú Manuel, némán, senkire se tekintve, hatolt át a hullámzó sokaságon. Biztosra vette, hogy a gyülekezet értelmesebb részét meggyőzték szavai és azért legyőzte magában az undort, melyet a tömeg állhatatlansága fölidézett benne.

A Szent Márk templom előtt járhatott, mikor egy kéz ragadta meg a karját. Az ifjú indulatosan fordult hátra:

- Szemtelen! - fakadt ki, - ne nyúlj hozzám! Ki vagy?

- Signorino, - suttogta a kék köpenybe burkolt sötét alak. - Kegyelmed ma összekapott Orso Cornaroval a tanácsteremben.

Manuel önkéntelenül kardjához kapott, aztán gúnyosan mondta:

- Itt egy arany, fickó, hogy ma ne ölj, - s ezzel egy aranyat vetett a bandita kalapjába.

- Basta, signor! - mondta az orgyilkos torz mosollyal és gondosan elrejtve az aranyat, a keskeny utcácska szögletéhez támaszkodott. - Most megvárom Malipierit, - mormogta magában, - az nem hagyja éhen veszni a derék embert. Ezek a mi legjobb napjaink, választás, menyegző, osztozkodás - pazienza! Ma vecsernye után fejedelmi lakomát csapunk.

Velence talán soha olyan eleven képet nem mutatott, mint ezen a napon. A Márk-tér éjfél után három óráig is tömve volt néppel. A Palazzo Ducaleban szüntelenül ki-be jártak az őrök és tisztviselők. Zrinyi későn ért szállására s hosszú idő óta ez volt az első éjszaka, amit csendesen töltött. Mintegy tíz óra lehetett reggel, mikor a doge lakosztálya előtt a szolgálattevő tisztnek bejelentette nevét. Pár perc múlva megnyíltak előtte a belső termek mahagóni ajtói és az öreg Erizzo jött a horvátországi bán elébe, többek kíséretében.

Az öreg nobili fesztelenül és nyájasan fogadta a grófot s az alkalmi kérdések és feleletek után azt kérdezte:

- Mi az oka, hogy ilyen csekély számú kísérettel tartózkodik Velencében?

Zrinyi vidáman adta tudtára, hogy hosszabb utakra sohasem visz nagyobb kíséretet és egyébiránt is tekintse őt pusztán látogatónak, mert ha vannak is alkalmi megbízásai, főcélja, hogy Velence nagy férfiaival és a híres város nevezetességeivel megismerkedjék. Aztán röviden és igen érdekesen leírta a kiállott tengeri vihart s elmondta azt is, hogy beszállt az első hajóra, melyet Fiuméban vitorlakészen talált, csakhogy hamarább célhoz érjen.

Nem merjük eldönteni, csakugyan ezért szállt-e Zrinyi a nem éppen kényelmes hajóra, s nem inkább azért-e, hogy az utat Zenó feleségével és leányával tehesse meg. Ő a két hölggyel már Magyarországon találkozott és nem csodálhatjuk, ha a gyönyörű Violetta vonzotta a költőt. Szembetűnő volt az is, hogy a hatás kölcsönös.

A doge, miután többi vendégeitől elbúcsúzott, belső szobái felé vonult Zrinyivel. A számtalan szoborral, képpel és régiséggel diszített dolgozószobában Erizzo igazi olasz udvariassággal fogadta Zrinyit.

- Gróf úr, - így kezdte a beszélgetést. - ön tegnap jelen volt egyik legzajosabb gyűlésünkön. Mondja meg, mit tart egy olyan köztársaságról, mely a nemesség születési jogát és a tanácstagok méltóságát áruba bocsátja? Mely a veszedelem közepén elég bátor, vagy elég eszelős, hogy alkotmánya veséibe nyúljon, s a döntő percben egy sírja szélén támolygó öreget választ vezérnek?

Zrinyit meglepte egy kicsit ez a váratlan őszinteség, de rögtön ráeszmélt, hogy az öreg doge csak a tanácsteremben nyiltan kimondott dolgokat ismétli, tehát finomabb számítás van őszintesége mögött. Erizzo kényelmesen elhelyezkedett zöld karosszékén, s szája körül majdnem csintalan mosoly ült.

- Per il dio, nemes gróf, ön késik a felelettel... Nem akarja egy ilyen öreg legénynek szakállába mondani az igazságot. Pedig megteheti bátran, a doge nálunk hódolók és hajlongók között lép a tanácsterembe, de százak ellenvéleményével kell küzködnie, míg nézetét nyilváníthatja. S egy idő óta a velencei nobili akkor szereti, sőt - ami furcsább -, akkor tiszteli dogeját leginkább, ha az mennél többet hallgat.

Zrinyi elmosolyodott.

- Fenség! - kiáltott fel. - Ön akkor kivétel, mert Velence úgy látszik, nemcsak szavát, de karját is becsüli. Hiszen a dogét választotta vezérnek.

- Igaz, - felelte nevetve Erizzo, - és nem is most először. De ez még mind nem felelet őszinte kérdésemre: Mit tart a bán, a magyar úr arról, ami tegnap a tanácsban történt?

Erizzo kétségkívül jól ismerte Zrinyi megbízását.

A Tizek minden tekintetben takarékoskodtak, de pazarul szórták a pénzt, ha egy terv kitudásáról, megelőzéséről, vagy Velence befolyása és hatalma növeléséről volt szó. A köztársaságnak mindenütt voltak jó emberei, s nem egyszer éppen olyanok, akiket a világ száműzötteinek hitt.

Zrinyi gyaníthatólag inkább Velencétől akar segítséget kérni, semhogy támogatását ajánlja fel. Az okosság parancsolta tehát Erizzonak, hogy a köztársaság helyzetét mennél súlyosabbnak láttassa, s így minden követelést és kérelmet megelőzzön.

Zrinyi viszont szerette volna mielőbb tudatni Erizzoval, hogy a császár a legjobb szándéka mellett sem segítheti most Velencét. Lehetőleg egykedvűen felelt tehát:

- Ha Erizzo, a velencei nobili kérdi véleményemet és nem a doge, ha becsületszavával biztosít, hogy amit itt mondok, arról sem a doge, sem a hadvezér nem vesz tudomást, akkor magyar őszinteséggel kimondom véleményemet.

Erizzo nyájasan megrázta Zrinyi kezét.

- Arámnak, a háborgó Adriának mosolyára és ősz szakállamra mondom, hogy itt csak Zrinyi és Erizzo szólnak egymással. Különben is - folytatta mosolyogva, - azt hiszem, hogy a dogenak lesz még alkalma fontosabb tárgyakról is értekezni a császár őfelsége nemes küldöttjével.

- Nyíltságért nyíltság, - felelte Zrinyi. - A velencei tanács végzése talpraesett, de a féktelen indulatosság, ahogy itt a tanácskozások folynak, célját téveszti. Döntő kérdésekben az indulatok kitörése természetes ugyan, de a nagy tanács szervezetének kellene azok ellen biztosítékot nyujtani. Hogy Velence, amint most áll, pénzen gyűlt nemeseivel és fölöslegesre szaporodott tisztviselőivel rendelkezik-e még azzal a hatalommal, melyből egykori fénye áradt, annak megítélését kegyelmedre bízom. És hogy ilyen súlyos esetekben, mikor a köztársaság egész erejére szükség van, a doge korlátolt hatalma és a Tizek minden oldalról támadott tekintélye fel tud-e lépni a szükséges egységes erővel, abban kételkedni lehet.

- Hogyan, gróf úr? Kegyelmed Róma példáját tanácsolja nekünk és diktátor választását ajánlja?

- Nevezzük bárminek, - felelte Zrinyi komolyan, - a végrehajtásban az egységet tartanám üdvösnek.

Erizzo arcán büszkeség villant át.

- Ha kegyelmed azt hiszi, hogy itt egy diktátori hatalommal felruházott ember túlélné választási napját: akkor nem ismeri e népet. Hogy a nemességet áruba bocsátjuk? - visszatetsző, de üres szó csupán. Egy címmel jutalmazzuk a hazának nyujtott segélyt. Az első ivadékot magunkhoz édesgetjük, a másodikat megtűrjük, a harmadikat olykor a legönzetlenebb hazafivá tesszük. De nincs is más mód a segélyforrások hirtelen megnyitására.

- Az ilyen kereskedő államban, mint Velence, volna tán egyéb mód is, - jegyezte meg Zrinyi titkos számítással.

- S mi volna az?

- Talán - a kölcsön. Velencének annyi tehetős polgára van, s ha a köztársaság pénztára olykor szükséget szenved, miért ne lehetne ezektől kedvező feltételekkel nagyobb összegeket felvenni?

- Kölcsön? - mosolygott Erizzo. - Velenceiek közt akad egynéhány, aki ajándékoz, de ezt, korántsem a leggazdagabbak teszik. A pénzsárkányok akárkinek előbb kölcsönöznek, mint az állampénztárnak. Voltak kivételes idők, mikor az ilyen segélynyujtást hivatalokkal jutalmazták. Az ilyen nagy urak ezzel nem sokat törődnek. A költségek évenként növekednek, s amint kegyelmed jól tudja, az állam kényelmes a visszafizetésben.

Zrinyi arcán öröm suhant át, mert ez a felelet felébresztette reményét, hogy talán a tehetősebbeknél nem vész kárba fáradsága. Még jó darabig vitatkoztak e tárgyról, s azután Zrinyi biztos tapintattal, mely a császár bizalmát nagyon is igazolta, igyekezett megértetni a dogével, hogy őfelsége mostani zaklatott helyzetében nem nyujthat számottevő segítséget Velencének, bármennyire óhajtaná is, Ha azonban Rákóczit legyőzik, vagy békét köthet vele, azonnal kész fegyvert fogni Velence mellett. Biztosította Erizzot, hogy a császár a maga részéről is óhajtaná a kereszténység közös ellenségét gyengíteni és Velencével a közös egyetértést állandóan fenntartani. Olyan meggyőző melegséggel, olyan óvatos biztonsággal mondotta mindezt, hogy Erizzot egészen elragadta. Mielőtt elváltak, Erizzo meghívta másnapra lakomára.

 

FIORETTA.

Eltelt néhány nap. Zrinyi üres óráit a Zeno palotában töltötte, a két hölgy lélekemelő társaságában. Derült hangulata mutatta, hogy nem minden siker nélkül fáradozik terve kivitelén. Egy este két velencei nobilivel látjuk őt szállásán, majd később egyedül a keskeny utcán, s miután a pompás Márk téren föl és alá sétálgatott néhányszor, a Rialto hídja felé intézte lépteit, s nemsokára egy gondolába ült.

A gondolieri a Barbarigo palota melletti Pisani palota előtt tette éppen partra. A Zeno pártból vagy huszan voltak ott jelen, de a társaság nem mutatott politikai színezetet. A perzsa kereveteken jókedvű, élénk emberek hevertek, a Cornarokkal senkise törődött most. Élvezték és megvetették az életet és szemébe nevettek a sorsnak.

Micsoda fényárban úszott a ragyogó termek hosszú sora, a fehér, aranyozott bútorok és a vörös kárpitok, amelyeken megtört a lámpák és viaszgyertyák lobogó fénye. Az egyik asztalon kocka forgott és halomban állt az arany, mert csak Velence volt szegény, nem a velenceiek. A másik teremben a tánc és dal tündérei foglalták el a kerevet vánkosait. Egyik-másik hosszúnyakú mandolint tartott a kezében vagy a legközelebbi tánc mozdulatait próbálgatta Velence aranyifjúságának tapsai között.

Pár pillanat múlva Zrinyi is ott állt közöttük. Nemcsak tökéletesen beszélt olaszul, de modorának és alakjának nemességével felülmúlta a többieket.

- Mi történik ma, - kérdezte Ramiero, a házigazda. - Én Anna Zenónál töltöm az estét, ki jön velem? - Tüstént többen ajánlkoztak, közöttük Zrinyi is.

- Hát te, Fioretta? - kérdezte Camillo Zeno, s az egyik tündéri alakhoz fordult.

- Ma, signorok, magánosan töltöm az estét, - szólt a bűbájos alak, - hacsak valamelyikük meg nem osztja azt velem.

- Ó! - mondta Camillo Zeno, - milyen örömest tenném, de már máshová ígérkeztem.

- Ejnye, Anetta, - szólt élénken Fioretta, - veled párviadalom lesz, vagy valamelyik fiatal bravóra vetek egy tüzes pillantást, amiért rendre elcsábítod imádóimat. Szóljatok, urak, - folytatta, - melyik dicsőbb, a tánc, vagy az ének? Mióta ez a gonosz hölgy fuvolahangját hallatja a Fenicé-ben, azóta sokkal kevesebb nézője van lábaimnak.

A szőke Anetta, akinek csak élénk szemejárása árulta el az olasz nőt, végigfuttatta kezét mandolinján és vidáman felelt:

- Lépjünk szövetségre, Fioretta! Én elvezetlek a hangok csarnokába, te pedig lábujjhegyre állítasz és megtanítasz szédítő forgásaidra.

- Bizony, nem szabad, hogy ti vetélkedjetek, - szólt közbe az egyik férfi, - ha te, Fioretta, aki első táncosnő vagy a szép Itália térein, lepkemódra lebegsz, s te Anetta, aki angyalkorodból magaddal hoztad hangodat az égből, végigfuttatod ujjaidat a mandolin húrjain: akkor elnémul a vihar, a futó villám függve marad, s az egész világ egyetlen fül, egyetlen szem.

- Bravissimo! signor Candiano. E költői virágfűzért kegyelmed aligha merné ismételni Maria Justiniani előtt, - mondta Fioretta nevetve.

- Carissimo, előttünk nincs titok, - nevetett Anetta.

- Rinaldo termei megint visszanyerték régi fényüket - szólt egy magas ifjú. - Mióta a ház nemtői, Violetta és anyja hazaérkeztek. Sokat hallottam útjuk viszontagságairól, de még nem voltam náluk.

- Kegyelmed, signor conte, irígylésre méltó tapasztalásokat tehetett. Fölséges lehetett az a vihar, - szólt közbe Camillo Zenó.

- És Violettához közel lenni, még irígylésre méltóbb, - szólt közbe Pisani. - Ha Cornaro lennék, Romeo sorsára juthatnék, ha ugyan Juliám akarna lenni.

- Vesszenek a Cornarók, Violetta Velence legszebb lánya, - szólt egy öregebb úriember.

Zrinyit nagyon leverte, hogy ezt a nevet ebben a körben hallja, de igyekezett titkolni kedvetlenségét.

- Az ízlés különböző, - mondta a szép Canbiano. - Engem például jobban érdekel az anya, s ha választásom volna kettejük közül, mint ahogy fájdalom, nincsen, - aligha úgy nem tennék, mint egykor Alkibiades, aki az anyát választotta, mikor az leányát vezette karjai közé.

- Csodálatos asszony! - jegyezte meg Pisani halkan és Zrinyit karonfogva a szomszéd termekbe vezette: - de Violetta fiatalabb, szebb, jobb.

- Jobb, - szólt Zrinyi.

- Igen, jobb, - mondta Pisano, - s micsoda kézbe kerül ez a szelíd angyal.

Zrinyinek minden lelkierejére szüksége volt, hogy elfojtsa magában a feltörő indulatot.

- Mit tud kegyelmed erről a Malipieriről? - kérdezte. - A család neve ismerős.

Össze ne tévessze gróf úr a Malipiero névvel, amely régi és köztiszteletben álló. Signor Ariel egészen új ember. Hatalmas legény, páratlan sebész, foghúzó, felségesen vág eret, a doge titkára, a Tizek jobb keze. Tavaly még közöttük ült, s ma jobb szívvel tekerném ki nyakát, mint holnap. - Az utóbbi szavaknál visszaérkeztek a terembe, ahonnan kiindultak. Éppen Malipieriről volt szó és többen nevettek.

- Nem tréfa ez, urak, - mondta Pisani - mert akinek olyan hosszú keze van, mint Ariel úrnak, az igen alkalmatlan egyén.

- De hogy kerülhetett ez az ember a Tizek tanácsába? - kérdezte meglepetten Zrinyi és arcán látszott, hogy ezt a körülményt eddig nem árulták el előtte.

- Elmondom kegyelmednek, - mondta Pisani és Fioretta mellett helyet foglalt a kereveten. - Ariel úrnak atyja, akiről nem tudjuk, görög volt-e vagy zsidó, signor Emmo néven a Cornaro család ügyvivője volt Bresciában. Velencében született előkelő családban s később a legbecsületesebb és legtevékenyebb polgárok közé tartozott. A kereskedés legkülönbözőbb ágait folytatta a Cornarók neve alatt, akik hűségét nemcsak búsás fizetéssel, de határtalan bizalommal is jutalmazták. Emmo egyetlen fia, Ariel, az orvosi és sebészi mesterséget gyakorolta ritka sikerrel. Húsz éves korában már Velence legszerencsésebb sebészének tartották s a Cornarók úgyszólván tulajdonuknak tekintették.

- Ugy tudom, hogy Giorgio Cornaro palotájában nevelkedett és később ott is lakott. Most az övé a palota, - mondta Camillo Zeno.

- Atyja halála után a Cornarókkal tartott, - folytatta Pisani. - Nemcsak családi viszonyokba, de politikai dolgaikba is beavatták. Az öreg Emmo jóval halála előtt, mikor egyszer a köztársaság polgárait áldozatokra szólították fel, tizenkét hajót állított a maga költségén. Ezért aztán nevét az aranykönyvbe írták s őt a velencei nobilik sorába iktatták. Ariel örökölte a kétes úton szerzett kincseket és a nemességet, amely a legnagyobb hivatalokra is útat nyitott neki. Giorgio Cornaro meg akarta öletni Rinaldo Zenót s emiatt száműzték. Ariel akkor már Velence egyik legelszántabb titkos ügyvivője volt s valami csekély követelés megtagadása miatt a Cornarók ellensége lett. Később meg is vette árverésen a száműzött Giorgio Cornaro palotáját és eldugott kincsekre akadhatott, mert egyszerre valóságos szibarita pompával vette magát körül. A Malipieri név választása Emmónak ellenségévé tette a majdnem hasonló nevű családot, Arielt pedig a kihívó fényűzés, amely ügyetlenséggel is párosult, irígység és gúny tárgyává tették.

- De sem a vagyon, sem az új nemesség nem juttatták volna még a Tizek tanácsába, - jegyezte meg egy lelkes tekintetű ifjú, - csakhogy a ravasz embernek sikerült a Zenók szeretetét megnyerni.

- Szeretetét? - kiáltott fel Camillo Zeno. - Legfeljebb köszönetét és háláját, mert Rinaldo Zeno életét sebészi ügyessége mentette meg.

- Nos, ilyen feltétellel én is beállnék orvosnak, - mondta Pisani - mikor egy Violetta keze a jutalom.

- Pedig micsoda különbség: Violetta és ez az ember, - szólt közbe Balbi.

- Egy sötét éjszaka és egy jó kis kés, signorok, - szólt közbe Fioretta és arcán démoni csábító mosoly suhant át.

- Carina! te hálódba csalhatnád egyszer, azután a csatornába vettetnéd, - mondta egy fiatalos, de idősebb úr.

- Miért ne? - felelte a hölgy és vadul jártatta körül villogó szemét. - Csak attól függ, milyen árát szabják annak az embernek, aki Anna Zenónak terhére van.

A jelenlevők közül néhányan az asztalra vetették teli erszényeiket. Bár a jelenetnek tréfás színezete volt, Zrinyi belső iszonyodással nézte az egészet. Kétes mosollyal szorította meg Pisani kezét:

- Tréfának éppen elég.

- Tréfa? - szólt oda Camillo, aki figyelt Zrinyi szavaira. - Mondhatom, nem sokat adnék leendő sógorom becses életéért. Egy jó kerek velencei arannyal meg van fizetve. Bizony, akinek a halálát itt nálunk szóba hozzák, az előbb-utóbb a brávók kezébe kerül.

Ebben a pillanatban Ariel Malipieri állt az asztal mellett. Senki se tudta, mióta állt és mennyit hallott a mondottakból. Suhogó fekete palástját, összevonta mellén és vonásain a hirtelen fölcseperedettek gőgje és hatalomvágya látszott. Arca halványabb volt a szokottnál és látszott, mennyire igyekszik magába fojtani dühét és gyülöletét. Az első meglepetés szüntével hideg udvariassággal köszöntötte a társaságot és némi gúnnyal mondta:

- Fogadják szíves hálámat jószándékukért. Ariel Malipieri szívesen megfelel minden egyesnek. Azt kérdem: mióta fogadnak fel a velencei nemesek nyomorult kéjhölgyeket polgártársaik meggyilkolására.

Zrinyit tapintata arra késztette, hogy az oldaltermekbe távozzon. Különben is feltünő volt, hogy kerüli ennek az embernek a társaságát.

- Hah! - folytatta Ariel - jó, hogy együtt talállak benneteket, ti békebontó fekélyei a köztársaságnak, akik kockák és kéjhölgyek között orgiát ültök, mikor Velence sorsa veszélyben forog.

- Nem kétlem, - kiáltott fel Pisani, alig fékezve haragját - hogy a Tizek tanácsának módjában áll porkolábjait a családok meghitt körébe csempészni s vannak a palota falai közt rejtekek, melyeket lakói sem ismernek.

- Itt bor, tánc és ének mellett tréfás beszédek folytak, - kiáltott fel az idősebb úr.

- Tudom én azt, - mondta Ariel - mi a tréfa itt és mi a valóság. E szemtelen teremtésekre gondom lesz, - folytatta leírhatatlan megvetéssel méregetve Fiorettát és Anettát. - A prigonikban kényelmes szállások vannak, ahonnan az ilyen fülemilék és búgó galambok minden este átvándorolhatnak a Fenicébe.

Fioretta legyezőjével verdeste az asztalt, mérgét elfojtva és gyönyörű sötét hajfürtjeit rázta helyre.

- Signor Malipieri, - szólt élesen - a Tizek engem bezárhatnak az ólomfedelek alá, udvariasságuk ismeretes. Ha a bölcs ítélőszék kissé megerőlteti magát, talán még arra is módot talál, hogy engem kenyérre és vízre szoktasson, de kihívom a Tizeket, a nagy tanácsot, a dogét és egész Velence népességét és ráadásul kegyelmedet, signor Malipiero, - akarom mondani Malipieri, - kényszerítsék Fiorettát táncolni, ha nem akar!

- Egy táncra megtanítlak, gyalázatos, - felelt hidegen Ariel. - A táncmester csak hüvelykeidet cirógatja meg, azokat úgyis nélkülözheted és biztosra veszem, hogy lábacskáidat mindjárt kecsesen emelgetni fogod.

Fioretta pompás tekintetet vetett rá, felállt, gömbölyű karját felemelte, aztán a világ legkisebbik ballába hegyére emelkedett s olyan arccal, amely Sokratest és minden utódait zavarba hozta volna, háromszor megfordult maga körül leírhatatlan kecsességgel, szemét észbontó szenvedéllyel függesztette Ariel hideg, kaján vonásaira, aztán megállt, jobb lábát hirtelen magasra emelte és három könnyű gimszökéssel mosolyogva helyén termett.

A váratlan epizód önkéntelen nevetésre bírta a társaságot.

- Carissimo! - kiáltott fel Camillo. - Tudom én, hogy a Malipierik igen bánható úriemberek. Gondolom, kegyelmed is megértene pár okos szót négyszem között, úgy-e? - Ezzel kissé félrevonta Arielt. - Látja kegyelmed azt az erszényrakást ott az asztalon? Az a kegyelmedé. De most távozzon.

Ariel a kiszámított sértésre megreszketett dühében. Semmise háborította fel annyira, mintha multjára céloztak.

- Signor, kegyelmednek szabadságában van kipróbálni, ha bírom-e kardomat úgy, mint metszőkésemet! Viszontlátásig! - Ezzel az oldalszobába lépett, az ajtót hirtelen betette maga után s mire utána siettek, nyoma se látszott.

- Hát saját palotáitok rejtekeit sem ismeritek? - kérdezte Zrinyi.

- Ez is megesik gyakran, - mondta Camillo. - A titkokat legtöbbször csak a családfő tudja s ha azt hirtelen halál éri, mint Pisani barátom apját, a titok gyakran egy-két meghitt emberé marad. De a rejtek aligha lehet távol az ajtótól, jó lesz, Pisani, ha alapos vizsgálatot tartasz.

- Gondom lesz rá, uram, de most siessünk megnyugtatni a hölgyeket. - Ezzel mindnyájan visszasiettek a mellékterembe a hölgyek paradicsomi csoportjához. Fioretta arcát kivéve, minden arcon rettegés ült.

- Signorák, - mondta előzékenyen a háziúr - vonuljanak a palota balszárnyába, ott, remélem, biztonságban lesznek. Remélem, mondom, mert úgy látszik üvegkalickában lakom, melynek átlátszó falai vannak.

- Signor Raniero, a kegyelmed udvariassága elragadó, - mondta Fioretta könnyű zöld köpenyét karcsú tagjai köré kerítve. - Velünk semmi sem történhetik, ismerem én e félelmes urakat. Jelmondásuk: panem et circenes s azért velünk, kik a népet elmulattatjuk s feledtetjük vele, hogy oroszlán, aki erejét nem ismeri, a Tizek aligha bánnak el olyan könnyen. - Azután a hölgyekhez fordult. - Signorák, gondolám és sajkásaim eddig a márványfoknál várnak, én hazaszállítom kegyeteket. Semmi félelem, signorák. Pár soromba kerül s a Hármak egyike ma nálam tölti az estét. Veneziára mondom, reszkessen tőlem a sáppadt Malipieri!

A táncosnő büszke szavai és öntudatos biztossága megnyugtatta a nőket. A férfiak nevettek. Fioretta átszellemült tekintettel nézte Zrinyit.

- Idegen, - szólt - mikor gyermekálmaim után az élet tavasza felvirult szívemben, képzeletem egy alakot idézett elém, akihez ébredő vágyaim vontak. És amikor már nem csodálkoztam, hogy a bandita imádkozni tud Mária képe előtt gyermekeivel, míg neje a vért mossa le gyilkáról, mikor keblemben a nyugalom és szerelem helyét gonosz szenvedély és gonosz vágyak foglalták el, mikor egy ember élete árucikké aljasult előttem és tíz imádóm veszte után táncolni tudtam és örülni Velence őrjöngő tapsainak, akkor a kimerültség óráiban újra előttem állt az az alak és könnyek fojtogattak, hogy nem vagyok többé méltó hozzá. Te parancsoló szemű idegen, akinek ajka körül ábrándos vonás ül, az a képzelt alak hozzád hasonlít. Ó, álmodom, - kiáltott fel aztán felsóhajtva, majd csintalan mosollyal megint Zrinyihez fordult: - ha van egy szabad órád az ezüstös hold félhomályában, ne feledd a Fenice táncosnőjét. A Riva degli Schiavonin egy gót ízlésű ház van, tizenkét ablaka nyílik a tengerre, kapuját két titán tartja, ott lakom én. - Addio.

 

A RAB.

Míg a hölgyek Fioretta sajkájába szálltak, egy sötét gondola siklott el mellettük s nemsokára a Cornaro palota bejáratánál állt meg. Malipieri lépett ki belőle és sietve végighaladt a lépcsőkön. A márvány előszobában a cselédek között egy durvatekintetű férfi állt, akiben azonnal ráismerünk a banditára, aki Manuel Zenót megszólította.

- Beszédem van veled, Giacomo, - szólt Malipieri és intett a cselédeknek, akik azonnal távoztak.

- Ma heves gyűlés volt, signor, - mondta a bandita.

- Azért, ami a tanácsteremben történt, mio bravo, - szólt közbe megvetően Ariel, - sajnálnám zecchinoimat veszteni. De egy emberrel több van Velencében, mint szeretem, egy idegen érkezett ide, gróf Zrinyi, aki gyakran eljár a Zeno palotába és szállásán, a Veres Keresztnél, mindenféle emberek megfordulnak.

- Capisco, signor, - mondta a bandita.

- Nem, nem, - folytatta hidegen a nobili. - Őt nem szabad bántani. A köztársaság érdekében életét kimélni kell. De igyekezz a Zeno palotában cimborát szerezni és az idegennek minden lépéséről számolni fogsz. - Aztán valamit súgott a bandita fülébe, mire az megértően intett és hirtelen eltávozott. Malipieri csengetett, a cselédek újra beléptek, ő pedig sietve áthaladt a keleti fénnyel ékes termeken, míg egy fényűző kényelemmel berendezett szobába ért, hol dagadó vánkosok kínálkoztak, a falakat nagybecsű festmények és tükrök diszítették s a márványpadló közepén óriási Atlas emelkedett, vállán egy földteke alakú órát tartva.

Pár perc mulva arannyal terhelt öltözetben egy inas lépett be s átvette ura palástját és barettjét és segített felsőruháját könnyű házi öltözettel felcserélni.

- Magam akarok lenni, - mondta Malipieri, - mire az inas távozott.

A szoba két ajtaját bezárta, aztán keresztbefont karral, jéghideg arccal csendesen járkált fel-alá. "Ó, ezek a nobilik, mennyire útálom, mennyire megvetem és gyülölöm őket! Most, hogy köztük vagyok, nem fogom feledni, hogy semmivel sem különbek nálamnál". Most hirtelen körülnézett és fülelve közeledett az ajtóhoz, de aztán továbbfűzte gondolatait: Egymillió arany hever ládáimban. A Tizek minden titkát tudom és nélkülözhetetlen vagyok. Gondom lesz rá, hogy az is maradjak. Nevem az aranykönyvben, parancsomra fehér és fekete szolgák sietnek, arám a legszebb hölgy Itália térein. Most úgy rémlett, mintha futó pirosság szivárogna át a sápadt, baljóslatú, de nem egészen nemtelen arcon. Violetta, - sóhajtott fel, némán maga elé meredt, majd az íróasztal mellett vörösbársony karszékbe hanyatlott. - Violetta! Lehetséges-e, hogy én, aki a gyülölet és bosszú poklát hordom keblemben, szeretni tudnék?... és mégis úgy van! Atyám nevére és a százados gyalázatra, melyet az Emmo név szenvedett... szeretem Violettát! és ő nem szeret. Ismerem titkát, enyém lesz, vagy meghal! Arcát hirtelen harag lángja borította el. Ó, ez az idegen! De szavát adta, anyja becsülete kezemben van, ő az enyém.

Asszonyi szó, asszonyi ígéret, ki építheti jövőjét ilyen homokra? S mégis úgy van: ő nem fogja megszegni szavát. De mit ígért? Hogy kezét adja annak, aki atyja életét megmenti, vagy senkinek, a szívről szó se esett. Ó, hogy az ördög minden eskübe és ígéretbe el tudja vetni az ármány magját. Hogy nincs olyan emberi szó, mely alól ki ne bújhatna az emberi fortély.

Sajátságos zörej szakította félbe gondolatait. Minden tagja megremegett, hirtelen felugrott, pár lépést tett előre és mint a tigris, görbült háttal fülelt. - Mitől félek én, aki a félelmet nem ismeri? - gondolta és visszaereszkedett székére. Most újabb dördülés hallatszott. Ariel megint felugrott és felragadta tőrét. Szent Márkra, - szólt látható felindulással - ez egy rejtett ajtó dördülése, mi lehet ez? A falakon nyílás nincsen, hiszen ismerem házam minden rejtekét. Megint egy kulcsot fordítanak és egész közelről. Beszólítom cselédeimet.

A csengettyűzsineghez sietett, de ahogy megfordult, fojtott kiáltással hátratántorodott. Egy borzasztó alak állt előtte. Avult, szennyes, durva szőrruhában, fején összecsapzott ősz fürtök maradványai, két nagy szeme a hideg megvetés vérfagyasztó kifejezésével szegeződött Arielra. Nyolcvan évesnek látszott a rém s fésületlen szakálla, kriptai színe és a körülötte lengő rothadt párázat még növelték szörnyűségét.

Ariel egy percnyi megdöbbenés után felemelt tőrrel rohant éjféli vendégére, de a gyilok a gondolatnál hamarabb már a jövevény kezében volt, a következő percben markolatig fészkelt az egyik ajtó fájában.

- Rám ismersz-e, Ariel? - kérdezte az aggastyán és hangjában bősz düh és gyülölet izzott. - Rám ismersz-e, - hangja most halkult. - Nézz reám, bár felismerhetetlenné tett a tizenöt évi kínlódás, mellyel jóságomat jutalmaztad, de karom erejéről, azt hiszem, rám ismersz.

- Mit kívánsz tőlem? - nyögte Malipieri.

- Húszezer aranyat s menekülésem biztosítását Velencéből.

- Meglesz, - kiáltott fel a nobili.

- Hol a pénz?

- Abban a faliszekrényben a kandalló mellett s kulcsa íróasztalom fiókjában.

- Jól van, - mondta az öreg s egy kést húzott ki kebléből. - Ez elég.

Malipieri iszonyú ordítást hallatott.

- Minden hiába, nyomorult! - mondta az idegen. - Fölteszed-e, hogy olyan kevéssé tudom a járást saját palotámban, hogy meglepetéstől kelljen tartani? Minden ajtó zárva. E rejtekek titkát csak én tudom. Mielőtt segítségedre jöhetne valaki, véged van, ha akarom. De tudd meg, alávaló, hogy Giorgio Cornaro nem mocskolja be kezét egy Emmo vérével. Tudod-e, hogy gyerekkorodban néhány aranyért a kezemet csókoltad, kegyelemnek tartottad, ha családomnak valamelyik tagja megszólított. Atyád a Cornarok pénzén gazdagodott meg és kész lett volna életét adni értük, de te, nyomorult féreg, elárultad jótevőidet. Kétszer megmentetted legdühösebb ellenségünk, Rinaldo Zeno életét, hogy egy Zeno lánnyal szövetkezhess. Rosszul számítottál nyomorult! Azt hiszed, nem tudom, ki fogatott el? Te akartad bosszúdat az ólomfedéllel hűteni, ahol még négy évet se töltött senki, de az én óriás erőm tizenöt évig birkózott a halállal. A Tizek száműztek, a nép halottnak hisz, talán te magad is annak hittél, de élek még s a Cornaro-párt hatalmasabb, mint valaha. Reszkess a vén oroszlántól!

Az öreg Cornaro háromszor toppantott lábával, mire egy földig érő falitükör nesztelenül kiemelkedett helyéből és hat álarcos férfi lépett elő a sötét üregből.

- Fogjátok le ezt az embert s tartsátok szorosan, míg én itt dolgomat végeztem. Ha kiált, szúrjátok le.

Ezzel egy csomó kulcsot vett ki az asztal fiókjából s Ariel elé tartotta, aki félig lekötözött kezével mutatott rá a kulcsra, mire az öreg kinyitotta a faliszekrényt s néhány bőrzacskót adott át az egyik álarcosnak, aki azokat palástjába rejtve, hirtelen eltávozott. Ezalatt a többiek szorosan összekötözték foglyukat.

Cornaro most odalépett Ariel elé, akinek arca szederjessé vált az erőlködéstől.

- Pár szóm van még veled, gazfickó, - mondta. - Az a pár zacskó arany, amit atyád lopott kincséből magamhoz vettem, elég lesz arra, hogy valahol biztos rejteket keressek magamnak s orgyilkosaid ellen orgyilkosokkal vegyem körül magam. De számadásunknak ezzel még nincsen vége. Halld utolsó szavam: legrejtettebb titkod hatalmamban van. Egy szavamra romokban hever büszke reményeid csarnoka. Ime, lásd, hogy többet tudok, mint te és Anna, kit kígyóigézeted hatalmába kerítettél.

Ezzel egy tekercset vont elő kebléből és csendesen legördítette. Intett az egyik álarcosnak, mire az gyertyát hozott elő és Malipieri kidagadt szemei az okmányba meredtek.

- Olvasd ezt s figyelj arra, amit mondok: Ha én, Giorgio Cornaro, itt Velencében, vagy Ajaccióban üldözést tapasztalok, ez okmány titka a nyilvánosság elé kerül. Semmiféle ármány, sőt halálom sem akadályozhatja ezt meg, mert ez az iromány még ma éjfél előtt a Tizek egyikének kezében lesz s halálom esetén fiam kezébe jut, aki most Kandia alatt harcol. Ha mától számítva két hónap mulva nem lesz a kezemben százezer zecchino... reszkess! Ez a kéz, mely az ólomfedelet felbontotta, utolér arád karjaiban és az oltár zsámolyánál.

- Giorgio Cornaro, - hörögte Malipieri, mikor az írást elolvasta - vétesse le rólam kegyelmed a köteléket, hogy szólhassak.

Cornaro intésére meglazították a köteleket s Malipieri félig felemelkedve, a márványpadolatra támaszkodott öklével.

- Kegyelmed megnyerte a csatát és megérdemli a győzelmet, mert a Cornarók bűneire mondom, a terv jól ki volt eszelve. Legyen ez az orv merénylet némi kárpótlás a tizenöt évért. Kegyelmed az élethez ragaszkodik, de én megvetem az életet. Hatalmában áll a lekötözött Malipierit a Cornarók szokott fegyverével hősiesen elnémítani, de ha élnem kell, úgy mindkettőnk érdekében tisztában kell lennünk egymással.

- Szólj!

- Ennyi tanú előtt?

- Szólj, - ismételte az öreg s egy karszékbe vetette magát.

- Jól van, - mondta Malipieri. - Kegyelmed meg fogja őrizni titkomat. Én a két hold elteltével a kívánt összeget kezébe szolgáltatom. Mindketten elég biztosítékkal rendelkezünk. Mert hiszen, ha a titok kitudódik, mi tartóztathat akkor engem, hogy kegyelmedet eltétessem láb alól? Viszont, ha előbb vágynám a kegyelmed életére, akkor Violetta... nincs szükségem ezt tovább fejtegetni, kegyelmed megért engem. Ha én halok meg előbb, akkor reménye a százezer zecchinóra alaposan csökken, mert amit itt talál, az tizedannyit sem ér, ha csak tükreimet és képeimet el nem viteti Ajaccióba.

- Elég, - szakította félbe Cornaro. - Én holnap túl leszek Velence határain s e derék fickók gondoskodni fognak róla, hogy Ariel Malipieri addig el ne hagyja ezt a szobát, míg...

Még egy utolsó gyülölködő pillantást vetett a fogolyra s az álarcosokkal együtt távozott. A nagy tükör nesztelenül megint elfoglalta helyét és Malipieri látszólag egyedül maradt.

A gyertyák leégtek, a nobili arcán a halálsápadtság a düh lángjával viaskodott. Lassan kiszabadította magát kötelékeiből és kimerülten hanyatlott bársony karszékébe. Egy negyedóra telt el, míg valahogy össze tudta szedni gondolatait és tagjait használhatta. Aztán felkelt és önkéntelenül a magas tükör elé lépett. A tükör mögül egy éles síp hangjának sivítása meggyőzte róla, hogy Giorgio Cornaro mindenről gondoskodott.

Ariel arcára lassan visszatért az önbizalom kifejezése és csendesen fel-alá járkálva, némán fűzte tovább gondolatait. - Ha élve maradok, nincs könnyebb, mint semmivé tenni ezt az embert. Reggelig nem szabadulok e banditáktól, az bizonyos. Hogy ez a rejtek elkerülte figyelmemet, azt bizonyítja, hogy egy pillanatra sem vagyok biztonságban. Ezentúl két hű emberem velem fog hálni. Holnap intézkedem, hogy a szoba falait, padlóját és mennyezetét kemény vaslapokkal borítsák s azokra huzatom majd a kárpitot. - Cornaro szavaiból azt is gyanította, hogy egy nyomással több ajtót lehet egyszerre bezárni s hogy a remek készülék titka alkalmasint a tükör mögött rejtőzik. Most emlékezetébe idézte a jelenet minden fordulatát. Mikor Cornaro az írást szeme elé tartotta, a Violetta nevét látta meg először s most, hogy a titokra gondolt, melyről eddig azt hitte, hogy csak ő és Anna tudják, arája állt előtte teljes szépségében és ártatlanságában. A féktelen szenvedélyek és vágyak leírhatatlan keveréke ragadta el. A szerelem ebben a sivár lélekben nem az volt, amit a nemesebb szív érez, benne az ösztön, hogy Violettát bírja: hegyi zuhatag volt, mely elsöpri a partok virágait és örvényeket és hosszú iszapvonalat húz a tenger mélyébe. De ez az ember mégis szeretett. Minden gondolata lázas izgalommal forgott Violetta körül. Hízelgett a sátánnak, hogy a mennyből elorozhatja ezt a kincset.

Az eddigiekből látjuk, hogy a Zeno és Cornaro családok közt ősi gyülölség uralkodott, ami abban a korban nemcsak Velence, hanem az egész ország családi történetére jellemző s talán nemsokára eljuthatunk oda, hol a talányok csomójának bontogatásához foghatunk.

Rinaldo Zeno történetünk kezdete előtt a Tizek három rettegett elnökének egyike volt és leginkább a Cornaro család akkori fejét, Giovanni Cornaro dogét és annak fiát Giorgiót üldözte. Kiméletlenül szemére lobbantotta a dogénak, hogy elnézi, sőt pártolja fia féktelenségét. Ez az állandó üldözés végre is elszánt bosszúra ingerelte az óriás erejű és valóban elvetemült Giorgio Cornarót. Egy éjjel néhány banditával útját állta Rinaldónak s az kilenc tőrszúrástól összerogyott. Malipieri atyja, aki már akkor szerepelt az aranykönyvben, félholtan találta a sebesült nobilit éjszakai vándorlása közben a Canale Grande szélén, ahová bizonyára bevetették volna a gyilkosok, ha a közelgő léptek szét nem riasztják őket.

Másnap Rinaldo véres palástját s a mellette talált tőrt az összecsődült nép szemeláttára a doge-palotába vitték. Az öreg Giovanni Cornaro nem menthette meg fiát. Egész Velence benne gyanította a gyilkost s ő meg is szökött az éj folyamán. Nagynehezen sikerült a halálos ítéletet örökös számüzetésre változtatni. Ariel egy szégyenoszlop felállítását indítványozta a gaztett emlékére s így akart a Zenók kegyeibe férkőzni. Giorgio Cornaro minden javai eladásra kerültek s ő Ferrarába menekült, ahol később a hír szerint egy párviadal áldozata lett.

Ez a katasztrófa alapította meg Ariel jogát Violettához s azt később a gyermekből leánnyá serdült hölgy is megerősítette. Különösen, miután mégegy ízben sikerült Arielnek Rinaldo életét megmenteni.

Hogy az említett irománynak micsoda összefüggése volt mindezekkel, az később talán kiderül, de annyi bizonyos, hogy Malipieri a bosszú első rohama után lemondott Cornaro megöléséről, éppen azért, mert nem akarta a ránézve szerfölött fontos titkot kockáztatni.

 

VÉRESKÜ.

Az ólomfedelek alól kiszabadult rabot Velence titkos rendőrsége sikertelenül kutatta, mert a Cornaro családnak egy hű embere szerencsésen megóvta őt minden veszélytől. Malipieri tudta ugyan, hogy egy rab kiszabadult az ólomfedelek alól, de mivel a rabokat csak számokkal jelölték s nevüket az örök feledésnek adták át, távolról sem gyanította, hogy éppen Giorgio Cornaro az, akit ő azért hozatott el titkon Ravennából az ólomfedelek alá, hogy haláláról annál biztosabb lehessen.

Giorgio Cornaro a vakmerő vállalkozás után visszatért régi cselédje házába, aki azzal lepte meg őt, hogy időközben sikerült tudtára adni a történteket Orso Cornarónak, aki nagy örömmel fogadta a hírt és azt üzente, hogy pártja egész erejével biztosítani fogja rokona menekülését.

Késő éjszaka volt, de a velenceiek éppen ezt az időt használták leginkább vigalmakra és titkos összejövetelekre. Orso Cornaro palotája előtt több gondola suhant el, sötét palástba takart alakok tüntek el a magas rézveretes kapu mögött, bár a ház kihaltnak látszott. Kik lehettek ez éjszakai rémek, az éjféli látogatók?

A Cornarók évek óta úgyszólván örökös gyászban voltak, mert nem mult el év, hogy az előkelő családnak egyik-másik tagja rögtöni halál, vagy bérgyilkosság áldozatául ne esett volna.

A palota termei spártai egyszerűséget mutattak. Nem a bútorokban, szőnyegekben és tükrökben volt itt a fényűzés, hanem a roppant értékű anyagban, melyből a palota épült. Minden falát márványkockák borították. Padolata mindmegannyi remekmívű mozaik s oszlopai kincset érő márvány-, jáspis- és porfir-bálványok.

A félig üres termek némának s lakatlannak látszottak, de nyolc termen áthaladva, egy ajtóhoz érünk, amely mögül vitatkozás hangzik. Az ajtó előtt öreg cseléd ül egy ódon karosszékben. Az ajtó nyílik, tágas, négyszögletes terem tárul fel előttünk. Barna vánkosokból emelt kerevetek futnak körül a falak mentén. Kerek asztalon óriás bronz gyertyatartó áll, mely csak gyér homállyal tölti meg a tágas boltozatok alatti teret s csak félig deríti föl, bár több mint ötven gyertya ég rajta. Benn a teremben ragyogó mozaikpadlón kísérteti világításban egy csoport őszeshajú, kevély nobilit látunk, akik büszkék arra, hogy kincseik közepette megvetik a velenceiek pénzét. Századokon át elsők voltak tetterőben és áldozatban, bár éppen olyan gyakran a féktelenségben és cselszövésben is.

Nagyszerű volt ez a jelenet. Tizenként Cornarót látunk együtt, legfeltünőbb az agg Orso alakja, aki éppen most üdvözli az újonnan érkezett Giacomo és Battista Cornarót, rokonait. Az öreg nobili szemében rejtett öröm és titkolódzás látszik. A gyülekezet többi tagjai között feltünik a magas, élénk tekintetű Caesar Grimaldi, a Zenók dühös ellensége, akit rokonérzés és családi kötelék fűz a Cornarókhoz.

Orso Cornaro most az egybegyültek közé lépett és így szólt:

- Pártfeleim! Elvrokonaim! Mindnyájan együtt vagyunk, csak ketten hiányoznak: Emmo Cornaro, aki Kandia alatt harcol és annak atyja, a száműzött Giorgio Cornaro.

- Hogyan? - kiáltottak fel többen is egyszerre. - A halott?

- Te árnyakat akarsz körünkbe léptetni, öreg barátom, - mondta Caesar Grimaldi, hitetlenül nézve a szólóra.

Orso csendesen odalépett a hosszan lenyuló vörös kárpithoz, egy zsinórrántással szétválasztotta s a függöny mögött ott állt az oroszlántekintetű Giorgio Cornaro egyszerű fekete ruhában, kifésült hajjal és szakállal, nehéz, egyenes pallosára támaszkodva.

A meglepetés felkiáltása hangzott a teremben. A közelebbállók örömmel rohantak a kárpit felé s a következő percben az ólomfedelek rabja, a Cornaro-párt fejei között állt.

- Giorgio bátyám, - kiáltott Camillo Cornaro megragadva az öreg kezét - üdvözlégy közöttünk!

Mikor megszünt az első öröm és meglepetés ittassága, a kényelmes kerevetek egyikéhez vezették az öreg Giorgiót. S miután elbeszélt mindent, amit krónikánkban már elmondottunk, felszólította rokonait és pártfeleit, hogy segítsék menekülését. Mindnyájan megegyeztek abban, hogy egyelőre legjobb lesz, ha távozik Velencéből s távollétében a Cornaro-párt mindent el fog követni, hogy a Tizek ítéletét megsemmisítse s a gonosz Malipierit megbuktassa. Miután Giorgio minden vagyonát elkobozták, legföllebb azt remélhette, hogy kincseinek valami csekély maradékát visszakaphatja. Éppen erről a tárgyról vitatkoztak, amikor Grimaldi gúnyosan felkiáltott:

- Vegyétek vissza, ami egyszer a Márk oroszlánjának torkába esett!

Ekkor újra felszólalt az öreg Giorgio:

- Urak! - mondta. - Egyelőre gondoskodtam én magamról. De néhány szóm van még hozzátok. Mikor tizenötévi kínzópadomról szabadulva fölkerestem hű emberemet, Ordast, akit még Magyarországról hoztam, első kérdésem a Cornarók száma volt. Ezelőtt tizenöt évvel harminckilenc Cornaro élt. Most összesen tizennégyen vagyunk. S mikor azt kérdeztem, hogy veszhetett el tizenöt év alatt huszonöt Cornaro, azt a választ kaptam, hogy huszan méreg és brávók gyilka alatt pusztultak el, Beatrice Cornaro unokahugom és fiam Caesar is gyilkosok martaléka lett! Visszatorlásról beszéltek? Micsoda vígaszt adhat ez az idősenyvedt törzsnek, mely rendre lehullani látta ágait!? Ki tette ezt?

- A Zenók, a Zenók! - hangzott az iszonyú kiáltás.

Az öreg Giorgio feje keblére hanyatlott, aztán felegyenesedett teljes magasságában, mindkét karját kinyujtotta és dühtől reszkető, fuldokló hangon kiáltott:

- Átok a Zenókra!

A jelenlevők arcán valóságos részegség látszott. Giorgio Cornaro kimerülten ereszkedett székére. Aztán lassan erősbödő hangon folytatta:

- Amikor ebbe a palotába léptem, a te felszólításodra, Orso, attól tartottam, hogy a számüzöttet, akinek szégyenoszlopot emeltek, rokonai talán meg sem ismerik. És ime, itt találom a számukban megfogyatkozott, de őserejükben megmaradt Cornarókat, akikben még él a régi tetterő és összetartás. Barátokra, testvérekre találtam. Azért nyiltan akarok szólni. A Zeno család feje még él. Kérdem: sokat kérek-e, hogyha huszonöt Cornaro életéért, fiamért és unokahugomért és tizenöt évi halálküzdelemért a nyomorult féreg, Rinaldo Zeno életét kérem?!

- Adjuk ráadásul Ariel Malipierit! - kiáltott fel Caesar Grimaldi.

Most Camillo Grimaldi ugrott fel s könnyű kardjának kláris markolatával játszadozva, így kiáltott:

- Ha azt a néhány megmaradt Zenót a moloch torkába vetjük, mi marad számunkra nevetni, szeretni és gyülölni való?! Négy hét óta két párviadalom volt Manuel Zenóval. Öt nap óta háromszor voltam lakomán a Zenókkal és ezer zecchinót nyertem kockán Camillo Zenótól. Hagyjuk őket élni, signor.

- Én nejébe és leányába vagyok szerelmes, - szólt közbe Francesco Cornaro. - Én a vén gyilkos halálára szavazok.

- Haljon meg! - szólt hidegen Orso Cornaro. - De vigyázat, barátom, Giorgio, kockázatos merénylet eltenni láb alól azt a férfit, aki a velencei nép bizalmát bírja és háromszor ült a Tizek tanácsában. Az ilyen tett nem maradhat bosszulatlan. Emlékezzünk a köztársaság első korszakaira, amikor rendre meggyilkolták a dogekat, nőket raboltak el a templomokból és a gyilkosok a Palazzo Ducale belső termeiben összevérezték tőreiket. Mennyi visszatorlást, a gyilkolásnak micsoda kifogyhatatlan sorát okozta ez! Én azt hiszem, Zeno halála még késhetik egy ideig, egyelőre Malipierit küldeném előhírnöknek.

- Félni? - kiáltott fel indulatosan Giorgio Cornaro. - Bízzátok őt rám! Majd elintézem én őt és a vész villámait, amelyek halála után dörögnek. - Aztán fölkacagott. - Malipierire még egy évig szükségem van, signorok, hatalmas tyúkszemeim miatt. De most még egy utolsó szót, - ezzel magasra emelte kezét. - Esküszöm én, Giorgio Cornaro, hogy addig el nem hagyom Velencét, míg bosszúmat le nem hűtöttem. De e roncsolt tagoknak még nyugalom kell, Isten veletek. - Ezzel eltávozott, a lagunák hullámfodrait már a mosolygó hajnal öntötte el rózsáival.

 

ÜNNEPÉLY.

Másnap éjjel Rinaldo Zeno pompás ünnepélyt rendezett Zrinyi tiszteletére. A Cornaro-párt fejeit kivéve, úgyszólván egész Velence dísze megjelent a fényes termekben. Nem is kell mondanunk, mennyire emelte az ünnepély fényét az öreg Rinaldo tiszteletet keltő alakja, valamint Anna és Violetta, akik a nagyszámú tömegben olyan kellemmel, annyi fesztelen nyájassággal vitték a háziasszonyok tisztét, hogy az egész ünnepélynek szinte nemesebb képet adtak.

Éjfél után egy óra lehetett, mire a vendégek mindnyájan megjelentek. Ariel Malipieri a legutolsók egyike volt. A sima olasz ilyenkor egészen más embernek látszott. Szép külseje, udvariassága és kellemes társalgása a hölgyek előtt igen kedves vendéggé tették. És Violettát leánytársai közül bizonyára többen irigyelték, mint szánták. De ma szórakozottnak és elfogultnak látszott Malipieri. Szótlanabb volt a szokottnál, mintha fürkészve kémlelné ismerősei arcát, nem hallottak-e már szégyenletes kudarcáról. Levertsége fel is tünt, de azt a legtöbben Velence jelen körülményeinek tulajdonították.

Zrinyit, az ifjú bánt, tisztelettel vették körül. Megjelenése sokkal nagyobb figyelmet keltett Velencében, mint talán ő maga óhajtotta. És most, egy ilyen fényes ünnepélyen, amelyet tiszteletére adtak, a legjobb szándék mellett sem háríthatta el egészen a megkülönböztetést. Szokott derűs jókedvével társalgott a ház urával és hölgyeivel és újabb ismerőseivel. Violetta a termek hosszú során át sétálgatott barátnőivel és a kiállott tengeri út fáradalmait használva ürügyül, nem vegyült a táncolók közé. Leírhatatlanul bájos volt egyszerű fehér ruhájában, hajában és karjain a Kelet legnagyobb gyöngyeivel. Zrinyi most még jobban elmerült csodálatában, mint valaha. Eddig sohasem lehetett egy percig sem egészen egyedül Violettával. S így megérthetjük, hogy a rettenetes pillanat óta, amikor szíveik egybeolvadtak, csak egyes szavakkal, lélekből szállt pillantással és a közömbös beszédek tömkelegébe vetett egyes célzások villanyszikráival tarthatták fönn a kapcsolatot. A fiatal bánnak kimondhatatlanul terhes volt ez a feszültség, bár költő lelke élvezni is tudta a regényes helyzetet. A halál küszöbén, a halálfélelem őrületében egyesült ez a két rokonlélek. És mikor mindenhatóbb a szenvedély, mint az ilyen pillanatokban, amikor az élet egyetlen pillanatba szorul össze, egyetlen szóba varázsolja minden vágyát és reményét. Félelem, kétség, megszünik és a világ romjai fölött a hit lángoszlopa emelkedik.

Ariel szeme, mint két acélsugár kísérte Violettát és arcának baljóslatú kifejezése sokszor a belső vihar hullámait tükrözte vissza.

Violetta anyjához lépett, aki éppen Zrinyivel beszélgetett. Anna nyájasan átengedte neki helyét és hölgyvendégei felé fordult. Senkinek sem tünt fel, hogy az érdekes idegen a ház leányával beszélget, csak egy sápadt alak figyelte őket a bársonykárpit mellől lázas ingerültséggel.

- Violetta, - suttogta Zrinyi hirtelen - elfeledte-e már azt az irtózatos és egyben üdvözítő éjszakát?

- A tied vagyok, - suttogta Violetta éppen olyan gyorsan és angyali vonásain futó pirosság ömlött el.

- Nincs egy perced számomra?

- Életem minden perce a tiéd, de csitt... Ariel ott ólálkodik... talán holnap, vagy a legközelebbi napok egyikén... házunk függőkertjében... értesíteni foglak.

Violetta hirtelen elhallgatott s egy tisztes öreg hölgynek adott helyet maga mellett, aki éppen feléje közelgett. Csak egyetlen egyszer sikerült még az ünnepély folyamán pár titkos szót váltaniok. Zrinyi a legtöbbet Manuel Zenóval társalgott, aki szenvedélyesen vonzódott a daliás magyar leventéhez. Később egy mellékszobában foglaltak helyet és kettesben beszélgettek. Manuel, bár jókedvű volt, de nem titkolta barátja előtt, hogy mai fölszólalása a Tizek ellen alkalmasint nem a legkedvezőbb következményekkel fog járni ránézve.

- Akkor gyere hozzám Uj-Zrinybe, vagy Csáktornyára, üssünk együtt a törökök közé! - mondta Zrinyi.

Manuelnek tetszett a gondolat s élénken fölkiáltott: "Vederemo!" Aztán másról beszélgettek, így természetesen a szép velencei hölgyekre is szó került.

- Barátom, - kérdezte Manuel - mondd meg, kinek nyujtanád az aranyalmát Itália gyöngyei közül, ha választásod volna?

Zrinyi megragadta barátja, Manuel kezét és szinte önfeledten kiáltotta:

- Még kérdezed? - Violettának!

- Ó, - felelte Manuel szenvedélyesen megszorítva Zrinyi kezét - Istenemre mondom, senkit se fogadnék jobb szívvel sógoromnak, de sárkány őrzi a Hesperidák kertjét.

- Malipieri, - suttogta bizalmasan Zrinyi.

- Vonuljon vissza a semmirekellő, - felelte Manuel bosszúsan.

- Ó, ha azt tenné, de lehetetlen!

- Ha én Zrinyi Miklós lennék, nem hinnék a lehetetlenségben. Ne mondjátok nekem, hogy ez az ember szerelmes, az ilyen ember szereti a hivatalát, a pénzét, az egészségét, de mindent csak számításból. Igaz, hogy Malipieri gazdag, de ki vágyik inkább a pénzre, mint a gazdag? Atyám leánya kezét ígérte neki, mert kétszer megmentette életét. Anyám nem ellenkezik, sőt, ami talány előttem, pártolni látszik a tervet. Ez a Mefisztó varázskörében tartja őt. Hogyan? Azt csak az ég tudja. Violetta keze tehát övé, ha férjhez megy. De ki tilthatja meg neki, hogy holtig megtartsa pártáját? Én úgy érzem, hugom olyan lány, akiben van elég önállóság, hogy hurkot vessen az előítéletek nyakára.

- És hová vezetne az?

- Barátom, bámullak. Hogy kérdezhetsz ilyet? Feledted-e a régi közmondást: "Aki időt nyer, életet nyer".

Zrinyi önkéntelenül elmosolyodott az ifjú életbölcseségén.

- Minden jóra fordul, - mondta vídáman Manuel - s ha minden kötél szakad, egyszerűen kitekerem a nyakát, reménybeli sógoromnak.

Ebben a pillanatban többen léptek a terembe és a két jóbarát elvegyült a többiek között. Később Zrinyi a táncban kifáradt Pisanival eredt beszélgetésbe. Violetta anyjáról beszélgettek.

- Ez a nő a legnagyobb talány, amico mio. Sokkal élénkebb szenvedélyek rejtőznek benne, mint hinnénk. Akik közelebbről ismerik, azt állítják, hogy véralkata és indulatai néha meggondolatlan, sőt bűnös tettekre ragadják. De amellett feledhetetlen ezt még az irígység sem tagadhatja. Férjét nem szerette soha és Violettához csak pár év óta ragaszkodik ilyen szenvedéllyel. Olyan, mint a kiégett vulkán, amely csak döntő pillanatokban ad életjelt.

- Ugy-e nagyon fiatal volt, mikor Rinaldo Zeno felesége lett? - kérdezte Zrinyi.

- Nagyon, - felelte Pisani. - Zólyomi Dávidot azt hiszem ismered híréből. Honfitársai nem sokra becsülték az eszét s azt beszélik, hogy víg lakomán, ittas fővel jegyezte el tizenöt éves gyermekét az özvegy Zenóval, akinek első felesége, Manuel anyja, Candiano leány volt.

- Mondd tovább, Zólyomit személyesen ismerem.

- Egy honfitársad volt, aki ezt a látszólag hideg szívet fel tudta kavarni. A római császár követségével egy magyar lovag érkezett Velencébe, Clemens Onodi.

- Onodi Kelemen? - kiáltott fel Zrinyi csodálkozva. - Ismerem. Nálunk atlétaerejéről és vakmerőségéről volt híres s felsőbb köreinkben durvasága miatt a hölgyek réme volt.

- Asszonyszeszély, - mondta Pisani. - Talán éppen azért, mert annyira más volt ez az erőteljes, nyers levente, mint a francia és spanyol gavallérok, talán azért lepte meg velencei szépeinket. Anna Zeno imádta ezt a földijét, bár szenvedélye feddhetetlenség korlátai között maradt.

- Ez csodálatos, - mondta Zrinyi, hitetlenül rázva fejét - és Onodi?

- Onodi alig hitt tulajdon szemének és mások figyelmeztették diadalára. Később aztán medve-egykedvűséggel alkalmazkodott a helyzethez. De hallgass tovább: Onodit egy reggel halva találták ágyában. A dolog nagy feltünést keltett s a Tizek mindent elkövettek, hogy a halál okát fölfedezzék. Maga Rinaldo is élénken résztvett a nyomozásban, de semmi nem derült ki. S végre is, az a hit maradt fenn, hogy egy féltékeny férj áldozata lett. Anna Onodi halála óta hidegebb lett a világ örömei iránt, vonásai néha pillanatokra elhalnak, de aztán hirtelen lángragyúlnak, mintha a kétségbeesés és az életuntság teljes erővel ragadná meg. De óriási lelkierő van ebben az asszonyban. Egy hanggal, egy sóhajtással sem árulja el benső küzdelmeit. Nézd, milyen királynői alak, ragyogó gyémántjaival! Hinnéd-e róla, hogy fékevesztett indulatú? Nincs áldozat, melyet meg ne tenne a közjóért. Holnap ezek a gyémántok Velence kincstárába vándorolnak, a szűkölködőknek anyja ő és az árvák gyámolítója. Ravatalán fél Velence sírna.

- Csodálatos teremtés! - kiáltott fel Zrinyi.

Az ünnepély végefelé haladt.

 

EGY EMBERÉLET ÁRA.

A büszke velencei nobilik ilyen pompás ünnepélyek között töltötték napjaikat, de a márványtalapzatok üregeiben, vagy a félreeső utcák rozzant házaiban a nép söpredéke adta a dicső kép árnyoldalát. Akkoriban volt egy néposztály a városban, amelyet, bár a legszigorúbb törvények korlátoztak, mégis a legiszonyúbb zsarnoknak, az emberi indulatoknak eszköze volt. Fején rongyos kalap, derekán durva ujjas, vállán széles köpeny. Ilyen volt a bandita, aki úgy beszélt a gyilkolásról, mint más a szántásról-vetésről. Az emberéletet árunak tekintette. A velencei tanács tagjai, sőt maguk a Tizek is sokkal többször használták őket, semhogy az ellenük hozott szigorú törvényeket végrehajthatták volna.

Családja közepette látni egy ilyen embertalányt, amint esteli áldásra emeli kezét, mely egy órával azelőtt tőrt vert egy ember szívébe. Micsoda szörnyű látvány!

Krónikánk idején egy arany egy életért szép bérnek számított. S volt eset, hogy az árból még le is alkudtak. Egy ilyen átoksújtotta alakot látunk most tűzhelye körül. Azt, akit Malipieri Giacomónak szólított.

A Rialto hídján áthaladva, egy szűk csatornában baljóslatú, szennyes külsejű házikó áll. Olyan közel esik a vele szemben emelkedő pompás palota hátsó falához, hogy két hosszúkaru ember egy pálcán bármit átnyujthatna egyikből a másikba. Meglepő az ellentét a márványkockákból épült fényes palota és az időette zúg között. Különösen most, amikor a palota felső termei ragyogó fényt árasztanak s így a szembenlévő viskó emeletén a világítást egészen nélkülözhetővé teszik. A pompás márványcsarnok díszhomlokzatán, mely a másik csatornára néz, aranytól csillogó ajtóőr áll ezüstgombos bottal és tollas barettel. Gondola gondola mellett szorong a feljáró előtt, míg a tulsó oldalon a faházikó szennyes lépcsőin piszkos gyermekek játszanak, vagy köpenybe burkolt kétes alakok suhannak föl-le.

Két óra lehetett éjfél után. A palotában elhallgatott a zene, az ablakok egyenkint elsötétedtek, minden elnémult. De szemben, az álomszerű, gyér világosság még sugárzik. Most egy sajka fordult be a csendes, elhagyott csatornába és megállt a korhadt lépcsőnél.

- Várjatok rám, - szólt egy parancsoló, de szelíd hang. S egy sötét köpenybe burkolt alak háttal bújt ki a gondolából s felsietett a lépcsőn. Fején fekete tollatlan barett volt s az ablakokból ráeső fény egy pillanatra gyönyörű arcba világított. Az ifjú nemsokára eltünt a rozzant ajtó mögött és a másikat, mely zárva volt, kezdte döngetni tőre markolatával. Néhány durva káromkodás után kinyílt a szoba ajtaja és küszöbén Giacomo jelent meg, kit már ismerünk.

- Ó, signor, kegyelmed az? - pardon, hogy olyan durván fogadtam. Azt hittem, valamelyik cimborám zavar ilyen későn. Gyújts gyertyát, Marietta!

- Mindjárt, signor, - felelte egy lányka s a fali szekrényből tarka szentelt viaszgyertyát vett ki. Két alacsony, rosszul egyberótt nyoszolya, néhány rozoga szék s egy kerek asztal volt a szoba egész bútora. Marietta egy répába szúrta a gyertyát s úgy helyezte az asztalra.

- Széket a signornak! - mondta a brávó, mire felesége, aki eddig az üst mellett forgolódott, egy széket hozott oda, aztán Marietta segítségével leemelte az üstöt és a két gyermeket egy hasadozott ajtón át a mellékszobába hurcolta. Mikor a gyerekek sikoltozása elhangzott, az ifjú nobili végre helyet foglalt.

- Nesze egy kis vígasztaló, Giacomo, - szólította meg a brávót és néhány aranyat nyujtott neki.

- Ó, signor! - kiáltott fel Giacomo hevesen ajkához szorítva vendége kezét. - Valóban vígasztalás ez ilyen szomorú időkben. Bárcsak megszolgálhatnám egyszer ezt a sokat.

- Hogyan, mio brávo? Mióta folyik olyan rosszul a dolgod?

- Igen sokan vagyunk már, uram! Alig jut kereset mindnyájunknak. Pedig én egyébhez nem értek. Ebből kell egy szép fiatal nő minden szeszélyét teljesítenem s nővérének és két gyermeknek enni adnom.

- Szomorú, - felelte az ifjú.

- Igaz, signor, szomorú és az árak is leszálltak. Emlékszem, ezelőtt tizenöt évvel, húsz-huszonöt zecchinót keresett egy héten az ilyen galantuomo. Hej, gazdag aratás volt akkor, a Zenók és Cornarók elég dolgot adtak. Most szerencsés lehetek, ha egy zecchinót kapok egy héten.

- Egy kérdésem van hozzád, Giacomo. Nézz a szemembe és felelj őszintén. Megbízóid között van-e signore Ariel Malipieri?

- Nem tudom, uram, én a neveket el szoktam felejteni.

- Ne tagadd! Beszéljünk okosan! Mennyiért adnád el nekem Malipierit?

- Életét? - kérdezte a brávó felfigyelve.

- Nem, maestro, csak a keresetedet nála.

- Ki mondta kegyelmednek, hogy van s ha volna, San Giovannira mondom, csak nem teszi föl rólam, hogy elárulnám?

- Ezt becsülöm benned. De értsük meg egymást. Malipierinek van egy szép fiatal irnoka, neve Caesar. S mint ahogy ama régi hősről mondják, hogy jött, látott és győzött, úgy ő is, jött, látott és legyőzetett. Caesar urának minden titkát ismeri s így én, aki sok helyen megfordulok, igen sok kis titkoknak birtokában vagyok. S tudom azt is, hogy az itt mulató császári követ minden léptére ügyelned kell, Giacomo! - mondta az ifjú nyájasabb hangon - engem, az árvát, anyád nevelt. S míg te a tengereken kalózkodtál, én gyapjú hálósipkát kötögettem neked és jó nővéred voltam. Később, mikor egy angyal kegye a művészet csarnokába vezetett és lábaim urrá lettek... akkor is jó nővéred maradtam, Giacomo!

- Ez igaz, Fioretta.

- Csitt, ezt a nevet nem akarom itt hallani! Tehát jó tett helyébe jót várj! Mondd meg nekem, szó volt-e az idegen életéről?

- Adj kezet... vagy adjon kezet, signor, Corpo di bacco! ha a hálósipkákat eszembe juttatja, akkor elérzékenyülök. Adjon hát kezet, hogy el nem árul. Malipierinek különös gondja van az idegen úrra, de gondolom, nem saját érdekében. A Tizek - ezzel a bandita tulajdon szájára vert és aggódva tekintett körül.

- No rendben van, - mondta Fioretta - én most rád bízok valamit, ami jól összefér az előbbi dologgal. Te felelsz nekem ennek az idegennek az életéért s ha épségben hagyja el Velencét, néhány szép kerek zecchino üti markodat. Megértetted?

- Igenis, signor s egy kis légváltozás nem is árt a kegyelmed egészségének. No, meg ilyen útitárs...

- Ó, mi jut eszedbe? Egészen más oldalról érdekel a dolog. Te ezt nem érted. De beszéljünk tovább. Mi baja Malipierinek Zrinyivel?

- Semmi, signor, hiszen ha minden lépését tudni akarja és cselédeit megvesztegeti, ez nem több, mint ami más idegennel is megtörténik. De egy császári követtel a Tizek nem cselekszik ezt. Saját érdeke lehet benne.

A brávó most önkéntelenül körülnézett és bizalmasan súgta:

- Bízza csak rám a dolgot, signor, védencének semmi baja sem lesz. Ügyfeleim egy kicsit tartanak tőlem és beavatnak titkaikba.

- Erre számítok is, Giacomo. Nekem tudnom kell mindent, ezt ne feledd.

- Egy szerencsés véletlen úgy akarta, hogy sógorom, Angelo, szolgálatába szegődjön. Ő a mi emberünk s a foglalót, amely Malipieri erszényéből telt, igen szépen elfogadta s mindent megígért.

- Ez okosan van, - jegyezte meg Fioretta. Ebben a pillanatban dörömböltek az ajtón.

- Maledetto! - kiáltott fel durván a brávó - megint látogató jön.

- Még szeretnék mondani valamit, addig a mellékszobába vonulok feleségedhez, ha nem vagy féltékeny, maestro.

A brávó kemény vonásai szemtelen mosolyra torzultak és Fioretta a mellékszobába suhant. Az ajtót egyre zörgették s a brávó dühösen felrántotta és kiszólt:

- Kik vagytok? Ma nem beszélek senkivel!

- Pacienca, maestro! - kiáltotta az egyik kívülálló, egy öles fickó - ma nálad töltjük az éjszakát! S a házigazdát félrelökve, hét baljóslatú alak tolakodott a szobába. Mind durva szövetbe voltak öltözve s kerek köpeny lógott vállukon. Otthonosan helyet foglaltak az ágyon és székeken s az asztalra vágták szennyes barettjeiket.

- Mit akartok itt? - mondta Giacomo gorombán - se borom, se gyertyám számotokra. - Ezzel eloltotta a szentelt gyertyát s most már csak a kandalló lobogó fénye világította meg kísértetiesen a torz arcokat.

- Ma remek szúrást tettél! - mondta egy köpcös bandita, akinek arcán balfelől borzasztó anyajegy éktelenkedett.

- Rinaldo Zenót küldtük odébb, - mondta egykedvűen egy őszbecsavarodott alak, akinek szemét vérkarikák gyűrűzték körül.

- Rinaldo Zenót? - kiáltott fel Giacomo és arcán önkénytelen irigység villant fel. - S kinek akaratából?

- Azt ki nem találod, vén osztriga, - felelte egy vidámképű bandita, aki a legnagyobb kényelemmel hanyattfeküdt az egyik ágyon.

Most egyszerre felpattant a mellékszoba ajtaja s az ifjú nobile toppant eléjük.

- Mi történt Rinaldo Zenóval? - kiáltott parancsoló hangon, mire a brávók azonnal talpra ugrottak. - Szóljatok, gyilkosok! Mi történt Rinaldóval? - kérdezte újra s kebléből tőrt rántva elő, megragadta Giacomo egyik gyermekét.

- Hozzá ne nyuljatok, signorok, - kiáltott Giacomo a banditák elébe állva. - Ez egyike a legjobb fizetőknek. S halálát egész Velence megbosszulná.

- Egy moccanást, signorok s a gyermek halott, - mondta Fioretta s egy gyakorlott bandita ügyességével hajításra fektette a tőrt kezében s hátra emelte karját.

- Ki ölette meg Zenót?

- Ellensége! - felelte a tizenhét éves gyerkőc hetykén. - Mikor vallotta ki vásárosát a brávó, signor?

- Azt jól tudom, - felelte indulatosan Fioretta. - Ó, micsoda fájdalom lesz ez nejének és leányának, - rebegte magában, majd megint haragra lobbanva felkiáltott:

- A Cornarok! Nekem egy Cornaro élete kell! Mit fizetek?!

- Én öt aranyért adom darabját, - mondta az egyik előretolakodva.

- Én háromért megteszem, - mondta a vörös anyajegyes gyilkos.

- Signor, az elsőség az enyém! - szólt közbe indulatosan Giacomo. - Ám legyen, megteszem a potom árért is.

- Halljátok, signorok! - mondta Fioretta. - Én pár nap mulva távozom Velencéből és szeretném a bosszú és hála emlékét hagyni magam után. Ha holnap éjfélig egy Cornaro... mindegy melyik, hisz gyilkosok valamennyien... kiadta lelkét, mind a nyolcan tíz aranyat kaptok itt ezen a helyen. Kérdezzétek meg Giacomót, lehet-e szavamban hinni.

 

EGY ASSZONY LELKIVILÁGA.

Vonjuk le a függönyt e borzalmak előtt. Egy másik világ bontakozik elénk. Igen, egy világ a te szíved, ó asszony! Indulataid árja kifürkészhetetlen és lelked szent, vagy gonosz titka csak annak nyílik meg, ki indulataid labdája volt. Az asszonyt nem az ismeri, aki sok jellemet kifürkészett már, itt nem használ a rendszer, minden asszony külön valami sajátos összetétel. Jellemében az egység ritkán van meg, az érdekesség annál gyakrabban. A szerelem első derűjével kezdődik számára az élet. Ez a döntő perc, amikor egy megfoghatatlan valami egész valójukat átönti a férfiba, akit szeretnek. Szeretik, nemcsak lelki fönséget, nagyságát és nemességét, de bűneit és ördögi gonoszságát is. Mert ez az indulat vak és korántsem olyan önzetlen, mint hiszitek, csak kivételes jellemek állják meg a tűzpróbát.

Rinaldo Zeno felesége egyike volt a kivételes teremtéseknek, akiket egészen megismerni senkinek sem sikerült. Jellemét csak az sejthette valamennyire, aki az élet szembeszökő ellentétei közt találkozott vele, akit véletlen események lelke megnyilatkozásainak észrevétlen tanujává tettek. De az ilyen véletlenségek ritkák az életben. A való élet összefüggő lánc, melynek egyes gyűrűi a mindennapi ember figyelmét, sőt igen sokszor az élesen látóét is kikerülik.

Anna Zeno ritkán töltötte álomban az éjszakát. Ez volt az az idő, amikor magában és magának élhetett. Többnyire csak éjfél után vonult vissza hálószobájába és ilyenkor egyszerű lámpával pótolta a fényes világítást. Ajtaját gondosan bezárta és kimerülten hanyatlott karszékébe. Szemének mély tüze ilyenkor gátat tört vadságról tanuskodik.

Atyja, Zólyomi Dávid, egyike volt Erdély leggazdagabb és legkalandosabb férfiainak. Fiatal korában minden hadviselésben résztvett és kiterjedt birtokaiért sokan irígyelték. Nem utolsó sorban a fejedelmek maguk, akik sehogysem bírtak a megátalkodott kényúrral. Kővár, Szamosújvár, Fogaras börtönei jól ismerték, de ő mindenhonnan kiszabadult, sokszor, mint a varázsló, jelent meg elkobzott jószágain s jaj volt az új birtokosnak, ha ott találta, mert még abban az órában az első fán függött. Tízszer halottnak hitték s tízszer visszatért az élők közé. Minden fölkelésben résztvett. De a haza elleni merényletekben is. Török, német, vagy magyar, keresztény, vagy pogány szövetség, egyformán vonzotta, csak szerepet játszhasson. Mint ahogy minden csak önkény és szeszély volt benne, úgy néha a jóindulat és jótékonyság is vonzotta. Hiúságát minden legyezte, szerelmi kalandjaiban is a hiúság és az élvezetvágy volt a főrugó. Felesége becsületes, de nem nagyon kiváló asszony volt, ezer apró kis akarattal, de minden elhatározó akarat nélkül. Ez a két ember volt Annának apja és anyja.

Férje, Rinaldo Zeno, akinek eszében, erejében egész Velence annyira bízott, családi életében hideg és kimért volt, s minden gondolatát a politikai élet foglalta le. Csupa számítás volt ez az ember, egész életrendje feszes és rideg. A kiállott testi szenvedések és csapások és a Cornarók elleni ősi gyűlölség keserűséggel töltötték el és szép, nemes vonásain is fagyos keménység látszott. Otthon keveset szólt és a történet is följegyezte róla, hogy tulajdon pártfeleit sem kímélte. Háromszor volt a Tizek feje és ítéleteiben mindig feddhetetlen, bár a Cornaro György elleni kikelésében fiatalabb éveiben sok szenvedélyességét árult el. Kész volt minden hazafiáldozatra és sem taps, sem kárhoztatás soha meg nem ingatták elhatározásaiban.

Anna egész külön életet élt szüleitől és férjétől. Még serdülő korában atyja közelében kiirtották belőle az érzelgés minden csíráját. A férfinemet egész meztelenségében látta maga előtt, tudta, mit és mennyit ér a legtöbb férfi hűsége. És megvetette azokat, akik saját féktelenségük közepette hűséget és erényt követelnek a gyengébb nemtől. Hogy kivételek is vannak és akad férfi, aki engedékenyebb a nők és szigorúbb önmaga iránt, azt nem szerette hinni. A Zeno név és jövendő férje vagyona, mely önállóságot ígért, erősen vonzotta a korán érett hölgyet. De hidegen, szerelem, sőt becsülés nélkül adta kezét férjének.

Szenvedélye néha erőt vett rajta. S ilyenkor szobája négy fala között kiöntötte lelkét s vádolta a világot, amiért indulatait vissza kell fojtania és életét örökös küzködésben tölti. De újra, meg újra győzelmet aratott indulatai fölött és ez szent meggyőződéssé érlelte benne: hogy van valódi jó és az ember a maga érdekében is legokosabban teszi, ha a jót cselekszi és minden győzelem, melyet magunk fölött aratunk - jutalmazó.

Hogy e meggyőződés megcáfolta-e önmagát később s az események súlya megingatta-e a törékeny nő jellemét, azt változatos történetünk ki fogja deríteni.

*

Az Adria hullámai fölött a hajnali szellő suhant s a város kibontakozott ködlepleiből. A Riva degli Schiavoni egész hosszában, mint fátylaikat emelgető hölgyek tünedeztek elő a magas paloták s a Palazzo Ducale ablakainak csipkefaragását a tengerből kikelő nap arany párája öntötte el.

Mindenütt zsivajgott már az élet, csak a nagyok palotáiban volt még ájtatos csend. A cselédek lábujjhegyen jártak. Nesztelen gördültek fel az ablakfüggönyök s takarították a nagy termek belsejét, az Ospedaletto közelében álló Zeno-palota volt az egyetlen, ahol szokatlan mozgás látszott. Tágas kapuja előtt álmos cselédek jöttek-mentek, de minden gondilierivel hosszas párbeszédek folytak s kémlelő arcok tekintettek ki itt is, ott is az ablakon. Már két gondolát láttunk eltávozni a márványlépcsők ajtajától, az egyik nemsokára visszatért s egy cifra cseléd lép ki belőle halálsápadt arccal.

Reggeli kilenc óra tájban Anna hálószobájának bársony kárpitjai meglebbentek és nőcselédek jelentek meg. Anna arca az álomtól pirosan még bájosabbnak látszott, mint máskor. De szép vonásain fájdalmas mosoly vonaglott és sötét szeme hideg, majdnem bántó egykedvűséggel futott végig a szoba virágpompáján. Nem az ébredés vidámsága sugárzott ezen az arcon, inkább valami szemrehányás. Ilyen volt ez az arc ma, tegnap, egy hét - egy év előtt is.

- Türelem, - sóhajtotta. - Mit várok én? Csodát? Újra akarom önteni a világot? Cézárokról, Arisztideszekről álmodom s egy érzéseivel kufárkodó olasz hitvese vagyok. Itt vannak előttem a dicső férfiak, kiket e béklyóba vert nép istenít, kiknek homlokát babér fedi. Ó, ti gyávák, gyávák! A doge, kire mint elaggott bábra, kardot kötnek és a szónok, aki bor és kockák között töltötte életét, s most a szónoki erkélyre lépve, gyönyörűen fűzi szavait és tapsot, bámulást arat. Mit törődik a köztársaság javával? Erszényéből az arany brávók és szatócsok zsebébe folyik és az aranykönyv görögökkel és zsidókkal telik meg. Ó, Istenem, Istenem, adj erőt az undort leküzdeni e nyomorult fajta iránt! Taníts meg szeretni. Mi a szerelem? - bírásvágy, önzés, érzékek vágya. Azt akarjuk, hogy miénk legyen az, akit szeretünk. Minden lépése, gondolata, hangja, mosolya. Bírni akarjuk és szerelmünk a gyűlölség, a bosszú határán áll. Tőrt fogunk kezünkben, melyet első félrelépésre szíve ellen fordítunk. Ilyen a szerelem, míg gyönyört ád, boldogít, sőt, ha fájdalmas, akkor is üdvözítő, amíg hitünk rendületlen áll. De ha hited elveszett, szerelmed a bosszúban talál kárpótlást.

- És mégis, - így fűzte tovább gondolatait, - az egész élet egy természetfölötti szerelem műve és kell, hogy e mennyei kisugárzás egyes emberek kebelébe is elhatoljon.

Fölkelt és tovább járkált fel s alá.

- Ez a Rinaldo, ez a dermedt jéghegy, - miért él az ilyen ember? Van-e egy perc e polgári kolosszus életében, amely minden nagy tette mellett egyetlen érzést, a szívnek egyetlen mozdulatát árulná el? De vajjon a végső ítélőszék előtt, ahol a szándék kerül a mérleg serpenyőjébe, megállhat-e majd ez az ember? De nem, nem... az ő élete nincs elveszve. A végzet a nagy jótevőket és a nagy bűnösöket egyenlően felhasználja magas céljaira.

Annának már felébredésekor feltűnt a nyugtalanság cselédei arcán. De megszokta, hogy vele szemben kicsit elfogultak. Bár sohasem bántotta cselédeit, mégse nyerte meg sem szeretetüket, sem bizalmukat. Rinaldo Zeno házánál gyakran változtak a cselédek. Egyik sem tudta kielégítő okát adni önkéntes távozásának. Urát, asszonyát magasztalva, nem egyszer gazdagon hagyta ott szolgálatát és mégis azzal az érzéssel, hogy tovább ki nem bírja. Az egész ház felett valami gonosz varázslat lebegett s az éjszaka sötét óráiban a tágas termeken és folyosókon a sírok lakói suhantak át.

Anna egyre jobban figyelt a szokatlan zsivajra. Ablakot nyitott és kitekintett. A palota ajtaja előtt egy gondola állt, körülötte ijedtképű nép. Becsöngette nőcselédeit s megkérdezte, mi történt.

- Asszonyom, - felelte az egyik - nem akarnám megijeszteni.

- Én nem ijedek meg semmitől, - felelte Anna - talán lázadás van, vagy tűz ütött ki valahol?

- Signora, - rebegte ijedt arccal a másik lány - signor Rinaldo ma éjszaka nem jött haza. Nem találják sehol.

- Balgaság, - mondta Anna, - a signoriában ül. Azok az urak az éjszakát nappallá teszik.

Ebben a pillanatban rohant be Violetta s anyjára borulva, fuldokolva kiáltotta:

- Apát meggyilkolták! Most hozzák véresen.

- Meghalt? - kiáltott fel Anna, mintha villám sujtotta volna. Aztán két kézzel Violettába fogódzott, minden tagja reszketett és arcát őrjöngő nevetőgörcs torzította el. Majd lányát a karszékbe vonva, szerelmes csókokkal árasztotta el.

Violetta előtt a fájdalomnak ez az óriás kitörése érthetőnek látszott, bár nem sejtett ennyi szenvedélyt anyjában. Hosszú, néma ölelés után végre kibontakoztak egymás karjából. Anna felállt s látható belső harc után arcára megint komoly, rideg kifejezés ereszkedett.

- Violetta, - szólt gyöngéden, - adjon nekünk erőt az Isten, hogy méltón viseljük e szerencsétlenséget. Sírj, gyermekem, te többet vesztettél, mint gondolod. Én nem tudok sírni, sajnálj engem.

Most egy sajka csobbanása hallatszott. Mind a ketten az ablakhoz rohantak. Violetta felsikoltott, Anna eltakarta arcát.

*

Később megint egyedül látjuk Annát ugyanabban a szobában. Nyugtalansága még fokozódott, vonásai szinte ziláltak. Az ajtóhoz rohan és szinte eszelős gyorsasággal fordítja rá a kulcsot. Aztán kezeit görcsösen összeszorítva, kimerülten térdreomlik s egy elfojtott sikoltással rebegi: Én átkozott, megőrülök örömömben! Isten, hihetem-e? Szabad vagyok! Micsoda kín a boldogság. Érzem, szétfeszíti szívemet. Szabad vagyok, ó, ismételd e boldogító szót, te roncsolt szív! Ez adjon erőt elfojtani felújult életörömömet, fogadni a gyászolókat és letörölni Violetta könnyeit. Ő boldog, mert szabad sírnia, míg nekem nem szabad örülnöm! - És Malipieri, aki tudja titkomat? Mert tudja vagy sejti legalább s ezért hatalmában vagyok.

Egyszerre elnémult, fölkelt s a földig érő tükör elé lépve, gúnyos tekintettel mondta:

- Igen, ez az álarc megfelelő.

 

A VŐLEGÉNY.

Nemsokára Violetta lépett be és némán helyet foglalt. A fájdalomtól sápadt és élettelen volt az arca. Csendesen zokogott, mikor egy cseléd Malipierit jelentette.

Violetta összerázkódott, Anna pedig, mintha megkönnyebbülést érzett volna, hogy ilyen körülmények között találkozik vele. Malipieri lépett be most, arcán a részvét és felindulás őszinte kifejezésével.

- Ó, signorák! - kiáltott fel. - Micsoda iszonyú szerencsétlenség! De gyanítom a gyilkost és legyenek meggyőződve, hogy a szörnyű tett nem marad bosszulatlanul.

Violetta két kézzel takarta el arcát és nem tudott szólni. A fájdalom órájában semmi se szorítja úgy el a szívet, mintha olyannal találkozunk, akihez a legkisebb bizalmunk sincsen. És semmi sem nyitja meg olyan hirtelen a szívet, mint a félelem és a fájdalom. Violetta, ha Zrinyivel találkozik ebben a percben, talán karjába veti magát, Ariel pedig sose látszott idegenebbnek előtte, mint éppen most. Pedig a nobili arca ekkor szelíd volt, és baljóslatú, de szép arca szinte megható kifejezést öltött.

- Én képtelen vagyok most bosszúra gondolni, signor, - szólt Anna érctelen hangon. - Most kötelességünk mindent elkövetni, hogy Velence nagy polgárát nevéhez és érdeméhez méltó fénnyel temessék el.

Ariel Violettához lépett:

- Signora, - mondta - lelkem mélyéből osztozom fájdalmában. Szörnyű csapás ez!

Violettát meglepte a hang szokatlan lágysága, de csak bántotta érzelmeit.

- Ne szóljon erről hozzám, signor!

Mennyi rejtett vád volt e pár szóban.

Aki szeretett, az ismeri azt az érzést, amikor jéghidegség rejti el a szívet, mert egy nemes, szent érzést avatatlan ajak érint.

Arielnek úgy rémlett, hogy az illedelem távozást parancsol. Mélyen meghajtotta magát, de ebben a pillanatban Zrinyi lépett be. Egy percnyi szünet, azután Violetta felsikoltott és Zrinyi karjába vetette magát:

- Barátom, atyámat meggyilkolták!

Vannak helyzetek az életben, melyeknek valósága nem is kérdéses s melyeket mégis olyan nehéz élethűen leírni. Anna ezt az önfeledést látva, amelyet ilyen nyilvánosan talán elképzelni se tudott, mentette és egyben kárhoztatta gyermekét. De most még inkább ragaszkodott hozzá, mint valaha. Violetta is magához tért az első perc elragadtatásából és látva, hogy szívének szent titkát elárulta Malipieri előtt, szerelmének nemessége most már nem engedte, hogy abból titkot csináljon.

- Signor! - kiáltott fel Malipieri, felocsudva a düh és meglepetés görcseiből. - Ez a hölgy itt arám! Kegyelmed életével adózik!

Zrinyi Violetta kezét szorosan tartva, szelíd méltósággal kérdezte:

- Mit kíván tőlem, signor?

Ariel kardja markolatához kapott:

- Ez a hölgy arám... sajátom.

- Sajátja? - kérdezte Zrinyi, most már elébe lépve. - Mióta áru a hölgy szíve, hogy azt bér fejében sajátjává tehetné valaki? Kegyed velencei nemes, Malipieri úr, szóljon, mint nemeshez illik: bírja-e szívét és szerelmét ennek a hölgynek? És ha nem, mit követel?

- Csekélységet, uram, - mondta az olasz kiegyenesedve. - Azt kívánom, hogy e hölgy megtartsa az esküt, melyet atyja ágya mellett tett, mikor Velence orvosai már lemondtak életéről s én másodszor mentettem azt meg. Azt akarom, hogy Rinaldo Zeno hitvese, megóvja nevét és házát az esküszegés gyalázatától. És azt is kívánom, hogy kegyelmed lemondjon erről a leányról, aki haldokló atyja ágyánál kezét ígéri egyiknek, de aztán minden szemérmet félrevetve, másnak a karjába rohan.

- Ariel úr! - kiáltott Zrinyi alig fékezhető indulattal - e szavakért számolni fog! Egy kicsikart eskü kényszerítő talán arra, aki szíve túlságos nemességével nem veszi számba az ilyen erőszak érvénytelenségét, de alacsonyrendű ember az, aki életrontó áldozatokat követel.

- Azt gondolja, gróf úr, - mondta büszkén az olasz - hogy egy velencei nobili becsülni tudna olyan hölgyet, akit saját szemével másnak a karjában látott? Magyarországon talán jó hozománnyal ér valamit az ilyen nő is. Én nyíltan kimondom, hogy szép hitem, amit Violettába vetettem, megsemmisült. És mind a ketten keveset veszítenénk benne. De arra senki se kényszeríthet, hogy lemondjak jogaimról.

- Elég! - kiáltott fel Anna, akit eddig valami igézet megbénított.

- És ha ez a szem, - folytatta Malipieri - amely megszokta, hogy sötétben is tájékozódjék, nyomára akadna a kéznek, amely ezt az átkos munkát cselekedte, mert érdekében áll megöletni azt, akinek élete bére egy szép és gazdag ara keze volt...

- Hah! gyalázatos! - kiáltott fel Violetta.

- Malipieri úr, - mondta Anna méltósággal - az alacsony rágalom, melyet szavai honomnak egy nagy fia, házam vendége ellen sejttetnek, minden illendőség határán túl van és az Emmo fiát juttatja eszünkbe.

- Hazug, nyomorult! - Zrinyi csak ennyit felelt és keztyűjét az olasz elé vetette.

Ariel dühösen tette lábát a keztyűre:

- Igy tiprom el a Zeno-ház minden ellenségét. A viadalt a Tizek tanácsa megtiltotta, de vannak szigeteink s gondom lesz rá, hogy ne háborítsanak!

- Signor Ariel, - szólt most Violetta szelíden. - Engedje meg nekem, hogy atyám élete megmentőjében a nemesebb érzéseket szólítsam fel. Feltehette kegyed egy velencei hölgyről, kinek atyja Rinaldo Zeno és anyja Zólyomi Anna, hogy olyan esküt, tesz, melyet nem lesz képes teljesíteni? Feltehette-e rólam, hogy egy férfinak azzal a tudattal nyujtsam kezemet, hogy őt szeretni nem tudom? s minden tekintetem, minden szavam ámítás lesz? Kegyelmed ezt a szívet nem értette soha. Atyám óhajtását teljesítettem én. Az én kezemet alkudták ki bérül. Igen, uram, kialkudták. De mikor esküdtem, meggondoltam szavamat. Emlékezem esküm minden szavára, signor. Azt ígértem, ha valaha férjhez megyek, kegyed lesz az, kinek kezemet adom, ha arról önként le nem mond. Ezt igértem, signor Ariel, ezt az esküt ismétlem most. Szívemet megvizsgáltam. Én kegyelmedet nem szeretem és sokkal magasabb dolognak tekintem a férj és nő közötti nemes viszonyt, semhogy azt teljes bizalom, összhang és rokonérzés nélkül el tudnám képzelni. De legyen nyugodt, eskümet megtartom.

- Ismételje azt, signora, mondta Ariel, s igyekezett legyőzni felindulását.

- Esküszöm, - mondta Violetta.

Zrinyi végtelen megvetéssel tekintett Arielre. Anna arcán valami különös habozás látszott.

- Signora! - mondta Malipieri, mindenkép igyekezve mérsékelni magát, - mélységes hódolatom eléggé bizonyította, hogy kegyedről mindig a legjobbat tettem fel, azért én is megkérdem: mi oka van, hogy a legfájdalmasabb oldalán érintse szívemet? Mi jogon kíván hátralépést és gyáva meghunyászkodást egy férfitől, akit egykor méltónak tartott arra, hogy keze reményével üdvözítse. Nem kívánom én esküjét nehezíteni, de ismételje megnyugtatásomra, hogy senki másnak nem adja kezét, mint Ariel Malipierinek, amíg ő önként le nem mond erről. Akkor én visszavonom, amit az előbb e férfi ellen mondottam.

- De nem az elégtételt, - szólt hirtelen Zrinyi.

- Azt nem, gróf úr, - felelte Ariel udvarias, de gúnyos mosollyal.

Viola megvetéssel, de egyszersmind bámulattal tekintett Arielre. - Miért kell az ismétlés? Különben, ha ez további sértésektől felmenthet, ám legyen.

- Megállj, Violetta! - kiáltott Anna, hirtelen félbeszakítva őt. - Az ember jövője láthatatlan szálakon függ. Az ördög néha egy szótagra köti életünk szerencséjét. Ne mesterkélj esküd szavain, mely úgyis molochként hever ifjú életeden. Én ismerem ezt az embert. Jó számító és tudja, hogy Violetta Zeno egy jottát sem enged el önmagának esküjéből.

- Signora! - fakadt ki Ariel, - kegyed talán nem rosszabb számító, mint én és megért engem. Vannak épületek, homokzátonyon állók, melyeket az első ár elsöpör. Ám legyen, maradjon a régi eskü, de hallja az enyémet is: Esküszöm, hogy az első félrelépés, az esküszegés első árnya ébren fog találni és mint éji rém, ott fogok állni arám és a férfi között minden égöv alatt, minden órában.

- Nyomorult, szentségtörő! - kiáltott fel haragosan Zrinyi.

- Hallgasson meg engem, signor, - mondta sértődötten Violetta. - Kegyelmed nem átallotta gyöngédtelen versengés csataterévé tenni ezt a gyásznapot. De téved, ha azt hiszi, hogy esküm rabszolgájává tesz! Mit ígértem én? Puszta kezemet olyan feltétellel, melyet a kegyed tiszte lett volna bennem megteremteni: s ez a szerelem. Mit követel kegyelmed rajtam? Én gróf Zrinyi Miklóst szeretem, vethet-e féket kegyelmed a szív önkéntelen mozdulataira?

- Szeresse! - mondta gúnyosan Ariel. - Nem az én gondom, nem az én szégyenem. De egyet ne felejtsen el signora: volt nő és férj, volt apa és anya, mielőtt házasság lett volna. Évezredek folytak el, s a világ számtalan embert látott, akik az ég boltja alatt szövetkeztek szívük hajlama szerint. Mint a fészekből kelt madár, úgy kereste az ember is erdőkben társát s fészket rakott magának és fiainak. Ha Violetta Zeno valaha olyan gondolatra tévedne, hogy az ilyen szövetség lehetséges, atyám sírjára esküszöm, nekem is eszembe fog jutni, hogy az első emberek között élt egy, akinek Kain volt a neve.

- Malipieri úr! - kiáltott fel Anna méltósággal, - ez az aljas nyilatkozat és fenyegetődzés ércfalat von kegyelmed és házam közé. Szavai a nép fiára és atyjára vallanak, aki egy szolgát nevelt a Cornaróknak, nem pedig férjet egy Zeno leánynak. E pillanattól fogva házam tiltva van kegyelmed előtt, távozzék!

- Signora! Egy velencei nobili áll kegyelmed előtt! - kiáltott Ariel dühösen.

- És a Tizek főbizalmasa, signor! - mondta Anna ingerülten. - Azt is tudom. De míg e palota enyém, száműzöm kegyelmedet és szükség esetén élni fogok jogommal, hogy a hivatlan tolakodót lépcsőimen levettessem.

Ariel arca kísérteti színt váltott, valóságos pokoli kifejezés ült ki rá, aztán könnyedén meghajtotta magát és távozott.

- Ó, Zrinyi, mi lesz ebből! - kiáltott Violetta, hevesen megragadva az ifjú bán kezét. Aztán szenvedélyes tekintettel súgta: - Bocsásson meg barátom!

- Nyugalom, signorák. Én és Manuel még élünk, - mondta Zrinyi olyan arckifejezéssel, amely még soha sem tévesztette el hatását.

 

LELKISZÖVETSÉG.

Ugyanaznap este egy szűk, de tiszta szobácskában látjuk az öreg Giorgio Cornarót. Körülötte minden utikészülődésre mutat, ő maga nyugtalanul jár-kel, olykor megáll az ajtó előtt, mintha várna valakit. Egyszerre dübörgő léptek hallatszanak, az ajtó nyílik és Ordas lép be egy nyalábbal a hóna alatt. Arcán nagy izgatottság látszik, tagjai reszketnek.

- Nos, végeztél-e? - kérdi az öreg Cornaro.

- Igen, uram. Minden rendben van, - felel a hű szolga. - Nincs vesztenivaló időnk, Rinaldo Zeno halálára egész pártja felzúdult. Mindent elintéztem, a sajka készen áll. De nem fog egyedül utazni kegyelmed, én is követem. Egy óra mulva indulhatunk.

- Hogyan, Ordas? - szólt meglepetten Cornaro. - Te velem jössz? Mi birhatott e hirtelen elhatározásra?

- Egy élet, uram! - kiáltott fel Ordas vonagló ajakkal. - Egy ember élete, aki tízszer meghalt és tízszer feltámadt újra, kiért négyszer tettem meg az utat Magyarországra, s mindannyiszor halálhírét találtam. De él! Ha csak az ördög ellenem nem esküszik, most az egyszer el nem kerüli bosszúmat.

- Hah, gyanítom! Hát a vén bűnöst még nem vitte el az ördög?

- Nem uram. Ma tudtam meg Rinaldo házánál. Emlékezik kegyelmed a Mehádián történetekre? Ó, ez az ostoba szív akkor gyenge volt.

- Hogyan? - riadt fel Cornaro.

- Csendesen, uram! - szakította őt félbe Ordas. - Él az is - de az ördög nagy mester, nem egykönnyen szalasztja el martalékát, de ezt még lesz időnk megbeszélni. Most siessünk, hogy egy óra múlva indulhassunk.

*

Két nap telt el. Zrinyi olyan pontosan és annyi gonddal felelt meg a császár megbízásának, ahogy azt hűségétől várni lehetett. Erizzót sikerült megnyugtatnia és néhány gazdag velencei polgárral kedvező feltételekkel szerződésre lépett. Néhány napra volt még szüksége, hogy mindent elintézhessen. Két nappal Rinaldo halála után új cselédje, Angelo lépett be hozzá és minden teketória nélkül beszélni kezdett:

- Uram, a kegyelmed élete veszélyben van. Legjobb, ha gyorsan felkészül és itt hagyja ezt a bűzhödt mocsárvárost.

- Mit tudsz, Angelo? - kérdezte Zrinyi egykedvűen.

Angelo néhány aranyat vett ki a zsebéből.

- Ezt azért kaptam, signor, hogy kegyelmednek minden lépésére ügyeljek.

- És elfogadtad, gazfickó?

- El én, corpo di bacco! - mondta az olasz becsületes arckifejezéssel! - Ha én el nem veszem, elveszi más, s akkor baj van! De így kezemben az ármány hálója. Kegyelmednek itt ellensége van.

- Honnan tudod ezt?

- Egy hölgytől, signor, aki ismeri kegyelmedet. Nincs ebben semmi különös. Egyébiránt táncosnő.

- Táncosnő?

- Igen. Igen, a híres Fioretta, - felelte Angelo futó mosollyal.

- Meg nem foghatom, - mondta Zrinyi. - Nekem néhány napot még itt kell időznöm. De hát orgyilkosok barlangja ez? S egy császári biztos sincs itt biztonságban?

- Én azt hiszem, signor, hogy kegyelmed nagyobb biztonságban van itt, mint bárki más. De őrizkedjék kegyelmed Malipieritől és mindenekelőtt ne menjen holnap Molamocóba.

- A párviadal helyére? Ott leszek, kétségtelenül, - mondta Zrinyi nyomatékosan.

- Egy parancs kell csak, - suttogta Angelo - és Malipieri nem éli túl a mai éjszakát.

- Gazember! - kiáltott fel Zrinyi, - kinek tekintesz engem?

- Per dio, signor! - mondta az olasz kicsit meghökkenve, de dacosan, - a legderekabb lovagnak kelettől nyugatig. De ilyen esetben a gyilkosság nem bűn, csak önvédelem. Ki biztosítja kegyelmedet, hogy amíg derék lovag módjára Molamocóba evez, ott meg nem előzi néhány orgyilkos? Talán magát a gondolierit fogadták meg. Azt hiszi signor conte, hogy Malipieri úr meg fog ott jelenni? Hamarabb elhiszem én, hogy Velencét az első burasca a holdba veti.

A bán nemes vonásain mérhetetlen undor tükröződött.

- Lehetetlen! - mondta. És valóban nem hitte, hogy Ariel a párviadalt el akarná kerülni. De mégsem akarta Angelo hűségét elutasítással viszonozni. - Malipierinek élni kell, - folytatta nyugodtan. - Tanuld meg Angelo, hogy magyar ember nem öl és nem ölet meg senkit orozva, még a bérgyilkost sem. Amit rád bízok, mindössze ennyiből áll: igyekezz megtudni, kiket bérelt fel ellenem Ariel.

- Ezt nem lehet uram! Arra nincs példa, hogy a brávó valaha is elárulta volna megbízóját a törvényszék előtt. Hogy lenne máskép hitelük? Ha valamelyik vétene e szokás ellen, azt saját bűntársai gyilkolnák meg.

- Micsoda nép! - kiáltott fel Zrinyi!

- Uram, gonosz nép ez. Legjobb ilyenkor megelőzni a csapást.

Zrinyit elöntötte az indulat:

- Mondd, Angelo, hát olyan vérengző eb vagy te, hogy mással nem tudnál nekem segíteni, csak gyilkolással? Amíg szolgálatomban állsz, óvakodjál az ilyen ajánlatoktól. Légy szemes, ez minden, amit tőled kívánok. S vedd ezt az erszényt hűséged jutalmául.

- Signor! - kiáltott az olasz, - az odanyujtott erszényt hevesen visszatolta, - ez mind nagyon szép, s ha Magyarországra követem kegyelmedet, a Szűzanyára mondom, olyan szelíd és jámbor fickó leszek, mint egy uszkár. De itt nem lehet tréfálni. Itt segíteni kell. Én segíteni fogok.

- Angelo!

- Semmi aggodalom, signor, - mondta az olasz büszkén, - ezen a karon sok vér lecsorgott, de csak tisztességes harcban. Páduai szent Antalra esküszöm: gyilkosság nem nyomja lelkemet. Kegyelmedért, signor, ezt is megtenném, én kegyelmednek egy élettel tartozom s csak testemen át visz az út nagyuram szívéhez. - Az olasz viharedzett arcán egy könny gördült le és szenvedélyesen vonta ajkához Zrinyi kezét:

- Hű ember, - mondta Zrinyi elérzékenyedve, - mi együtt maradunk.

*

Angelo távozott. Zrinyinek tele volt a szíve. Életében most először érezte nyomasztónak a kötelességét. Távozni Velencéből most, amikor szerelme és minden gondolata odaláncolja - és mégis, meg kellett tennie. Nem csupán a császár parancsa, nem is csak a rábízott ügy, de főleg a hazaszeretet hívta őt vissza a szerelem öléből a csaták viharába.

Egyetlen tábor volt akkor a tágas Magyarország, hősei sátrak alatt tanyáztak s mint a megfékezett mén, türelmetlenül várták zabláikat. Csatazaj, lángoló falvak, vérfürdő mindenfelől! - Kemény János, az erdélyi vezér, Rákóczi seregeivel Fülek alatt állt. Rákóczihoz a budai basa fenyegető követséget küldött, hogy szünjék meg a király ellen hadat viselni. Wallenstein Olmützben volt. Ellene Bakos János vezette tízezer hajdúját. A Rákóczival folytatott békealkudozás a fejedelem habozásán és titkos számításokra támaszkodó ál-okain hajótörést szenvedett. Az ország iszonyú felfordulásban volt s mint egy romladozó test, hirtelen enyészetnek indult. Zrinyi érezte, hogy nincs veszteni való perc. Várta a drága hon, a balsors szemfödelével.

A szép, fölséges Zrinyi Miklós úgy érezte, hogy ő tiszta szándékával, kiváló vezéri tulajdonságaival és tetterejével honának hasznára lehet most és életének minden percét e nagy célra kell áldoznia. Akármilyen csábító volt az inger, mely maradásra késztette, pillanatig sem habozott - gyorsan megtette előkészületeit, hogy visszarepülhessen honába, ahol a magyar nemesség virága szívszakadva várta.

- Dolgaimat rövidre fogom, - sóhajtott föl, - s most Violettához sietek. Még egyszer szívemre kell szorítanom. Szerelmem itt marad, első volt, legyen utolsó is. De erőm és életem hazámé. - Aztán eszébe jutott az Ariellel való párviadal s így fűzte tovább gondolatait:

- Szabad-e most kockára tennem életemet, mikor hazámnak inkább szüksége van rám, mint valaha? Igaz, de becsületem, az adott szó szentsége éppen úgy honomé. Haljak meg inkább, minthogy e szennyfoltot vigyem magammal haza. - Ezzel kardot kötött s futó mosollyal mondta:

- Jó vasam cserben nem hágy. - Aztán fölragadta süvegét és elment.

*

Láttatok-e a rét pázsitján letört liliomot heverni? Láttatok-e álmotokban angyalt, ezüst fellegek között lebegni? Ilyen arcot mutatok én nektek. - A Zeno-palota ajtaja fekete szövettel volt még borítva. A termekben a tömjén párázata lengett a pompás temetés után. A halotti zene elhangzott, a csatornákat eltakaró gondolasereg elvonult, a harangok bús kongása elhangzott, minden néma, szótlan volt a palotában. Anna szobáiba zárkózott, Violetta csendesen járkált a kertté varázsolt napos háztetőn, ahol narancsfák és virágok illatoztak. Alant, a csatorna hosszában a magas ablakok fénye tükrözött és gyors gondolák suhantak föl-alá. A gyalogjárók kövezetén álomszerű csoportok álldogáltak, a Márk tere ki volt világítva, mint egy táncterem, síma négyszögein férfiak és nők lejtettek lágy zene hangjaira. Leterített szőnyegeken bohócok mutogatták ügyességüket s a tarka tömegben itt-ott egy sbirri bujkált fürkésző szemekkel, míg a félreeső utcákban a brávó lesett martalékára. Velence ilyenkor, az esti órákban a legvídámabbnak látszott. A gond és munka után átengedte magát a könnyelmű élvezetvágynak s alig tudott betelni az olasz éjszaka bájával. Fönt egy sötét azurpaizs terült a csillagok miriárdjaival telehintve s a hold sugarai fénytajtékot öntöttek a szobrok és faragások márványára.

Violetta megállt a függőkert egyik szögletén. A virágzó narancsfák holdas árnyéka fehér öltözetére folyt. Mennyi fájdalom ült e hófehér homlokon! Mennyi érzés vívhatott ebben az ifjú kebelben, amelynek gyors hullámzása tükrözte csak a belső vihart.

Az ajtóban most megjelent Zrinyi szép termete. Violetta felsikoltott örömében s a következő percben egymás karjai között voltak. A rettenetes óra óta most először voltak tanuk nélkül együtt. Miért próbálnók elmondani azt a sokat, amit hallgatásuk mondott. Zrinyi nehéz nyomást érzett a szívén, távoznia kellett Velencéből s ezt Violettának megmondani!

- Maradj még, szívem barátja, - szólt a hölgy keblére simulva. - Nem ismerek félelmet, ha szemedbe tekintek, de mégis kérdezni szeretnék valamit: végeztél-e Ariellel?

- Légy nyugodt, Violettám, holnap! - s azután még látlak. Életemre hazámnak szüksége van s mióta lelkeink szövetkeztek, az még becsesebb nekem. Gondom lesz rá, hogy megőrizzem.

- Őrizd, - mondta Violetta fájdalmas, forró hangon. - Élj nekem! A sors egy hideg szertartást tagad meg tőlünk, de a szerelem túléli az életet is s én a tiéd maradok, bármi érjen.

- Enyém maradsz, - mondta Zrinyi hevesen megszorítva a hölgy kezét, - de az életben sorompó szorult szíveink közé, Violetta! A szívem, igen - az a tiéd örökre, a költő nem úgy érez, mint más, a költő lelkét adja neked, a világfia csak szerelmét. De szabad-e elfogadnom ilyen áldozatot?

- Áldozat! - rebegte Violetta szelíd váddal. - Van-e áldozat a szerelemben, melynek legfőbb üdve talán az, amit a világ áldozatnak nevez. Mért válnánk el örökre? Arany reménység éled most szívemben. Anyám nem maradhat itt. Én őt jól ismerem. S hová mehetne, ha nem hazájába?

- Lehetséges? - kiáltott fel Zrinyi, - de aztán a nemes önmegtagadás szólalt meg benne újra:

- Te jó vagy, Violetta és tiszta, feddhetetlen, mint egy angyal. Hogyan nyuljak én szent ábrándjaid világába? Hogy merjem eloszlatni a varázst, mely szemeidet behálózza s mégis valami azt parancsolja, hogy kell. Gondoltál-e rá, Violetta, hogy a legszebb érzés, a legszentebb ihlet fölött egy zsarnok emeli vaspálcáját, a világ! Az ezernyelvű sárkány! Mit mondana a világ viszonyunkról?

- Mit mondhatna? Szerelmem feddhetetlen.

- Igaz, igaz, - mondta Zrinyi, szívéhez szorítva Violettát. - Hiába veti rád kövét az irígység, az ártatlanság nemes kifejezéséről kövei visszapattannak. De vannak, akiket éppen e homlok tisztasága bőszít nemtelen haragra. Milyen szép vagy így, imádlak, - de el kell árulnom előtted szívem legtitkosabb gondolatait. Meggondoltad-e, milyen viszony lehetne közöttünk? Ne érts félre, én hiszek szerelmünkben s míg a lélek hittel van tele, nem lehet boldogtalan. De mondd, szabad-e elfogadnom tőled az áldozatot, mely téged az egész világtól elkülönít, belső életedre szorít és erőidet emészti? Violetta, a magyar ember érzésében egyszerű, hazám nem olyan költői, mint a tiéd, nem a szép Itália fűszeres szellője leng ott s nem az édes olasz nóta. A végtelen pusztaságon dühös vihar száguld, a hegyek csúcsán észak fagya honol. S a sziklák öblén zuhatag rohan. Ott a költői szellem is félelmes, de lelketemelő és nagyszerű. És a szerelem is más, távol van a követeléstől és áldozatra kész. Itt nálatok a szerelem a gyűlölség küszöbén áll s vissza nem léphet másként, csak azon át. A lemondás itt sértés, mert hidegség jele. Nálunk, aki szeret, tulajdon boldogságát is fel tudja áldozni nyugalmatokért. És le tud mondani, ha kell! Az a kényszereskü, a Malipieri sértő nyilatkozata után, meggyőződésem szerint nem lehet kötelező, de ha te az ellenkezőt hiszed, úgy kötelességem a lemondás.

- Ó, milyen szép szavak ezek, - sóhajtott Violetta szelíden, de megbántódva. - Isten veletek ti magasztalt költők, akik egy világot varázsoltok magatok köré s nem törődtök vele, ha mi, földi lények ebben a világban idegenek vagyunk. Ábrándokról beszélsz, nem ábránd-e a ti túlfeszített álmodozástok? Te lemondasz, mert szeretsz engem gyöngébbnek hinni, mint vagyok. Lemondás! De miért? Mondd, Zrinyi, miért kell a szerelemnek a lemondás? Nem tudod-e, hogy a szerelem és lemondás össze nem fér? Lemondhatunk arról, hogy lássuk egymást, hogy szóljunk egymással - de a szerelemről lemondani képtelenség!

Zrinyi szenvedéllyel nézte a leány gyönyörű, átszellemült arcát:

- Lehet-e, - kérdezte gyöngéden, - hogy Violetta ennyire félreértsen engem?

- Megállj, - mondta Violetta. - Hagyjuk az álokoskodást. Jól értem én, mennyi szerelem van ebben a lemondásban és mennyi kímélet. De engedd, hogy méltó legyek hozzád. Ki tudja - a szerelem csodákat tesz, bennem olyan szent a hit - mi egymásnak vagyunk teremtve. A szerelem Isten jóságának kiáradása és hegyeket mozdíthat el. Nincsen a világnak olyan jó, vagy balítélete, igazsága, vagy gonoszsága, amely bennünket elválasszon.

Zrinyi karjaiban tartotta Violettát, - mondjátok, volt-e lelkiszövetség e két ember között?

 

A TIZEK ITÉLŐSZÉKE.

Az arab díszítésű Palazzo Ducale és a Priggioni épülete között keskeny csatorna húzódik. Fölötte magasan egy hidacskát látunk. Egyszerű átjárónak gondolnád két homlokzat között, pedig nincs ennél hosszabb út széles e világon. Nincs olyan út, amelyen valaha vissza ne tért volna a vándor. De századok multak el s ezen az irtózatos hidon, mely fecskefészekként függ a légben, emberi nyom nem fordulhat vissza soha. Ez a híd az elválasztóvonal élet és halál, remény és kétségbeesés között. - A Sóhajok hídja. Akinek a Tizek sötét szobájában azt mondták, ezen az ajtón távozhatik, signor, az kilépett a hídra s azon túl a halál, vagy az örökös fogság várta mélyen a tengeralatti üregekben, vagy fenn az ólomfedelek alatt.

A hid ajtaja egy fekete posztóval bevont szobából nyílott, amelyet eleven sírnak mondhatnánk. Ide nem hatolt be a jókedvű napsugár, közepén egy emelvényen feketeposztóval borított asztal állt s rajta egy kereszt, halálfő és homokóra. Ebben a szobában ült a Tizek három rettegett elnöke s itt hozott ítéletet egész Velencére és mindenkire, aki annak határai közé lépett, személyválogatás nélkül. Most is ott látjuk őket a sötét karszékekben. Csak szemük világít az álarcok alól. Vérfagyasztó az egész jelenet. A lámpa csendesen ég, a hármak egyike feláll s kezét a törvénykönyvre helyezi ezzel a szóval: "Ricordate vi del povero molinaro!"

Minden vizsgálat előtt elmondta az elnök ezeket az emlékeztető szókat, amelyek egy elhamarkodott ítéletről szóltak, amikor egy szegény molnárt ártatlanul küldtek a halálba. Azután csengettyű hangzott s bevezették a vádlott Malipierit. Arca halvány volt, szemei, feje és karja bekötve.

- Signor Ariel Malipieri! - szólt az elnök, - kegyednek tegnap Malamoco szigetén párviadala volt a horvátországi bánnal, pedig tudnia kell a szigorú törvényt, melyet a Tizek a párviadal ellen hoztak.

- Uraim, - szólt Malipieri, - a vérveszteségtől annyira ki vagyok merülve, hogy engedelmet kell kérnem az ülésre.

Az elnök intésére Malipierinek egy széket hoztak.

- Uraim, - folytatta csendes hangon a vádlott, - nem akarom tagadni, amit sebeim úgyis eléggé bizonyítanak. A bán nemcsak engem sértett meg, hanem a Tizek ítélőszékét és magát a köztársaságot is becsmérlő szavakkal illette. Legyen szabad nagyméltóságtokat emlékeztetnem arra, hogy erre az emberre való felügyelést kötelességemmé tették s a párbaj alól sem vonhattam ki magamat anélkül, hogy az elbizakodott idegent még szemtelenebbé ne tegyem.

- Meggondolta-e, signor, - kérdezte az elnök, - micsoda következéseket szülhetett volna a bán halála?

- Hogy azt meggondoltam és vele kíméletesen bántam, azt sebeim tanusítják, - felelte büszkén Malipieri.

- Ha az ítélőszék ezt a gondatlan tettét el is nézné kegyelmednek, signor Malipieri, mit felelhet a másik vádra? Fioretta, a Fenice-beli táncosnő megszökött s a mai helyzetben minden, ami a népet haragra lobbantja, igen kellemetlen. Fioretta ellen bérgyilkos volt fogadva és a vád a kegyelmed nevét említi.

Malipieri gúnyos mosollyal felelt:

- Egy fenyegetés, melynek tanuja voltam Pisani házánál, amint az már tudva van, eléggé megfejti a vádat. De biztosíthatom nagyméltóságtokat, hogy Fioretta más okból menekült. A Tadeo Cornaro halála, amint azt bizonyosan tudom, bár okát nem ismerem - az ő műve volt.

- Remélem, - mondta a bíró, - hogy kegyelmed ezt az állítását bizonyítani tudja? De a legsúlyosabb vádat utoljára hagytuk: Giorgio Cornaro életben van. Kiderült, hogy Rinaldo Zenót ő ölette meg s az is bizonyos, hogy kegyelmed záratta őt az ólomfödelek alá, ahonnan pár nappal ezelőtt kiszabadult.

- Uraim, - felelte Malipieri nyugodtan, - Cornarót a Tizek száműzték. Mindnyájan tudjuk, hogy Ferrarából halálhírét hozták. Tizenöt évvel ezelőtt értesültem arról, hogy egy ámító Giorgio Cornaro neve alatt Velencébe lopódzott, hogy az itteni Cornarók között pénzbeli támogatást nyerjen. S őket a Zenók ellen ingerelje. Én ezt az árulót fogattam el s legyen szabad megkérdeznem: mióta vétek Velencében, ha a Tizek megbízottja egy cselszövényt gyökerében fojt meg?

- Kegyelmed igen jól tudja, signor, - mondta a bíró, - hogy az Cornaro maga volt.

- Ha tudtam, hogy ő, - felelte Malipieri, - csak kötelességemet teljesítettem, mikor elfogattam a száműzöttet, akinek halálbüntetés terhe alatt tiltva volt visszajönni Velencébe.

- Kötelessége lett volna jelentést tenni a Tizek tanácsának.

- Ismétlem signorok, hogy én őt ámítónak tartottam s a dolognak nem tulajdonítottam nagy fontosságot.

- De miután megismerte őt és értésére esett a tévedés?

- Azt hiszem, signorok, vannak dolgok, melyeket becsületünk tilt nyilvánítani. Ha egy sbirri lelőtte volna őt az ólomfedélről, nagyméltóságotok azt sem vonhatnák kérdőre. Az ilyen törvényen kívül álló emberrel azt hiszem, minden felelősség nélkül magam is végezhettem.

- Ennyi az egész, amit mentségére mondani tud?

- Bíráim bölcseségére bízom, megítélni, kell-e több. Egyébiránt tanúim kihallgatását kérem.

A tanúk kihallgatása után 1645 május 22-én kimondták az ítéletet Malipierire. A Tizek ítélőszéke három évre száműzte őt az állam területéről. Mikor a szavazatok eredménye eldőlt, a vádlott újra belépett. Hidegen hallgatta végig az ítéletet s aztán udvariasan bíráihoz fordult:

- Signorok, időt kérek vagyonom rendezésére s az előkészületeimre.

- Kétszer negyvennyolc óra a határidő, - felelte az elnök. - Ön távozhatik, signor, de ne feledje, hogy nem egy száműzött szerzett már érdemet magának a visszahívásra. - Ezzel majdnem egyetértő tekintetet vetett Malipierire, aki azt megérteni látszott s udvarias meghajlással távozott.

*

Másnap a horvátországi bán meghívást kapott, hogy örvendeztesse meg személyes jelenlétével a Hármak tanácskozását. Zrinyit meglepte a fölszólítás, de annak udvarias hangja megtagadását lehetetlenné tette. Mikor a tanácsteremben, ahol tegnap Malipierit láttuk, megjelent, a Hármak állva és igen nyájasan fogadták. Arcukat álarc fedte, mint mindig.

- Bán úr, - mondta az egyik álarcos bíró, - nagyméltóságod, amint értesültünk, pár nap mulva távozni akar városunkból. Legyen szabad bizalmát azzal megnyernünk, hogy két törvényünket, melyek ellen nagyméltóságod akaratlanul vétett, őszintén megismertessük. Távol legyen tőlünk szemrehányást tenni nagyrabecsült vendégünknek, de azt kívánjuk, hogy az ilyen kiváló férfiú, jó véleménnyel távozzék Velencéből.

- S melyik az a két törvény, ha szabad kérdenem, - mondta Zrinyi komolyan.

- Az első száműzés terhe alatt tiltja az államról akár jót, akár rosszat szólani.

- Ha Velence szabad állam, - felelte Zrinyi szokott nyiltságával, - akkor legyen elég bátor a véleményt maga iránt eltűrni. Mit ér Velence szabadsága, ha tettei rettegik a szabad véleménynyilvánítást?

- Velence, - felelte szelíden, de méltósággal az elnök, - a legrégibb köztársaság a világon s ezt törvényeinek és intézményeinek köszönheti. Amit nagyméltóságod mond, egy filozófiai értekezésben megállná helyét, de a velencei sóárus a homokszigetekre mutat és az állam régi kincseire és azt feleli: "Szóltam, mikor törvényem engedte, hallgattam, mikor nemzetem többsége eltiltotta a szót, harcoltam, alkudtam, fizettem, mikor a közjó így kívánta s ezért Velence a tengerek királynője s ezért vagyok én velencei. Velence olyan szabad, olyan dicső, hogy még azt a szabadságot is gyakorolni meri, hogy tulajdon tagjait bilincsbe verje, mikor szükséges. S most legyen szabad egy kérdést kockáztatnom a felvilágosodott férfiúhoz: Van-e joga Velencének bizonyos gondolatokat határai között eltiltani? S ha igen, van-e joga bárkinek e törvény tilalmát áthágni s azt Velence falai között kisebbíteni?"

- Signorok, - mondta Zrinyi meglepetve, - megbocsássanak, de én egyenesen tagadni vagyok kénytelen, hogy az ilyen véleményadás kisebbítés lenne, hacsak a köztársaság csalhatatlanságot nem követel. De ha Velence a gáncsot veszélyesnek tartja intézményeire, mi oka lehet a dícsérettől félni?

- A törvény szelleme nem az, hogy gátolja akár a dícséretet, akár a gáncsot, hanem hogy elvonja az elméket minden ilyenféle vitatkozástól és tettre egyesítse fiait. Nagyméltóságod tanúja volt annak, ami a Tizek tanácsában történt. Mi lenne, ha a nép nagyrészét nem tartaná távol e vitatkozásoktól a szigorú parancs? Egyébiránt, akár helyes, akár helytelen e tilalom, a Tizek tanácsa kénytelen azt szigorúan fenntartani, amíg a törvény áll.

- Ha ebben bűnösnek vallom magamat, - felelte Zrinyi különös mosollyal, - szabad-e tudnom a másik tilalmat, mely ellen akaratlanul vétettem?

- Nagyméltóságodnak párviadala volt polgáraink egyikével s a Tizek ítélőszéke abban a kellemetlen helyzetbe jutott, hogy behunyt szemmel kellett néznie olyan tettet, amely ellen pár héttel ezelőtt a legszigorúbb törvényt hirdette ki.

- Milyen elégtételt adhat nekem a köztársaság, - felelte Zrinyi, - az olyan sértésért, mint a Malipierié volt? Azt hiszem, ott, ahol néhány aranyért kínálva kínálják az embert a más életével, ott, ha a tettekben fokozat van, a párviadal még a kíméletesebb és nemesebb eszközökhöz tartozik. Én megtudtam, hogy ez az ember minden lépésemet leseti, sőt el akarták hitetni velem, hogy életemre is tör, amit nem hiszek.

- Ha egy pár sort az oroszlán torkába vet, ezzel segíthetett volna a dolgon.

- Az ilyen feladást sokkal jobban utálom, semhogy alkalmazni tudnám, - felelte Zrinyi hirtelen.

- Nagyméltóságod tehát nem tett feladást?

Zrinyi kézmozdulata mélységes undort fejezett ki.

- Különös, - mondta a bíró, - mert a feladás megtörtént s ez mentette meg azt az életet, amelyet most nem volt szabad kockáztatni. Azt hiszem, a császár őfelsége nem rendelkezhetik olyan könnyen erről a becses életről, mint annak birtokosa.

- Signorok, - felelte Zrinyi, - a feleletet elkerülöm. Én meg nem foghatom az előbbi állítást. Ha Malipierinek szándéka volt engem megöletni, akkor nem vívott volna velem. Tartozom neki e nyilatkozattal, hogy a párviadalban bátran és lovagi illedelemmel viselte magát.

- Ebben nem kételkedünk, gróf úr, de Malipieri megsebesült, s neki számos ellenségei mellett hatalmas barátai is vannak.

- És ki volt a feladó?

- Azt mi nem vizsgáljuk, de annál szigorúbban a feladás alapos, vagy alaptalan voltát. Erre vonatkozólag még felelettel tartozunk nagyméltóságodnak. Szó esett az imént a banditákról. Volt egy törvény Spártában, mely a lopást megengedte, hogy az embereket óvatosabbá tegye. A tetten nem ért bűnös dicsekedhetett, de aki rajtavesztett, azt kettős büntetés érte: utálat gyávaságáért és börtön vagy halál az okozott kárért. Velence sohasem pártolta e nyomorultakat. Törvényen kívül állanak ők, mint az ég madarai. És minden fölfedezett gyilkosságot halállal büntetünk. Ott, ahol a családi gyűlölség, a vérbosszú, fájdalom, még teljes hatalmában él, ott üdvösebb az orgyilkolás undok bűnét aljas gaz nép kezében tudni, mint engedni, hogy az a nagyok kezét fertőzze meg.

- Micsoda okoskodás ez? - kiáltott Zrinyi önkénytelenül.

- Gróf úr, - mondta a bíró egy kicsit sértődötten, - az olasznak annyi nagy és nemes tulajdonsága van, hogy ingerlékeny véralkatát megbocsáthatjuk. Hevesebben szeret, hevesebben gyűlöl és hamarabb martalékává lesz első felindulásának, mint a lanyha, aki, ha gyűlölni nem is tud, barátnak se sokat ér. Köztársaságunk eleven tanúja a nemzeti erényeknek és forró hazaszeretetnek, amit egyes vétkesek tévedései nem boríthatnak homályba. Különben is, amint mondom, ezek száműzöttek, s egy leölt brávóért egyetlen szó se hangzik el. Újabb időben a Tizek ítélőszéke megkettőzte ellenük a rendszabályok szigorúságát, s nincs távol az idő, amikor ezt a darázsfészket gyökerestől kiirtjuk. Ezzel az elnök fölkelt s egy zsinórhúzással szétválasztotta a szemközt függő fekete kárpitot, amely mögött egy akasztott ember látszott, kezében erszénnyel.

- Így bünteti a Tizek ítélőszéke a gyilkost, ez az erszény a nagyméltóságod életének bére volt.

*

Május huszonkettedikén egy könnyű felucca evezett ki a velencei révből, hídján Zrinyi állt, a pompás víziváros felé fordított arccal.

 

HORTOBÁGY.

Isten veled, te tündérváros, ti karcsú tornyok, mór cifraságok, édes mandolinok. Isten veletek! Történetünk, mintha varázsvessző illette volna, egyszerre a puszták közepén találja magát.

Boldog Magyarország! Te egy világ vagy kicsiben. Trácia síkjai, észak jeges csúcsai és dél langyos melege egyesülnek határaidon. Néped szép és erős, hű és munkás - és mégis, szegény vagy, bensődben harc dúl, a nagy, dicső egész szétdarabolva, öröm, egység, összetartás nincs sehol. Tágas pusztáid kihaltak, nem hullámzik érett kalásztenger ős ugarján. Ott, hol a béke tündérkertjének kellene felvirulnia, tatárok máglyái lobognak és durva, szegény és szennyes nép sátrai terjednek. Távol a látókör kékes szegélyén egy város tornyai merednek, körfalai, bástyái nincsenek, magas töltés minden védelme s benn a szennyes utcákban egy vész és gondok ellen megedzett nép lakik. Ez Debrecen. Kevés város van hazánkban, mely a török iga szégyenletes korában és később is annyi rettegést és zaklatást állott volna ki. Vérkönnyűket sírt ez a város, története haramiaregény, vagy kifogyhatatlan áldozatok dicső sora. Sok-sok év telt el s az egyszerű háztömeg mindig szélesedett, kiterjedése óriási lett, nincs egyetlen emléke sem abból a rettenetes korból, amikor a véres csaták ütőere itt lüktetett. Nincs hely, ahová a polgár rámutathatna s azt mondhatná gyermekének: odanézz, ezt a város egyik bírájának emlékére állították, aki tűzhelyeinket megvédte pogány és keresztény betolakodók ellen. Vagy azt mondhatná: ez az ócska ház egy hős születési helye, akinek fényes neve multunk évkönyveiben ragyog. Pedig volt ilyen elég. Nem kiálthat fel: ott az agg toronyban védte nejét és gyermekeit a polgár, e falak mögött küzdötte halálos tusáját a nép. Pedig mindez megtörtént, de jele nem maradt. Csak a tágas pusztaságot látjuk, ahol a vihar játéka hősök korát lengeti a homokfelhőben, csak a béketűrő nap az egyetlen tanúja a szörnyűségeknek, amelyek itt történtek.

Magasabb házak, új templomok emelkedtek azóta. Áruraktárai megteltek s az alsó nép között a dísztelen szőrgubák és torz fejkötők alatt egyetlen nagy gondolat sem mozog. Minden egyszerű, mindenkit az élet apró gondjai foglalnak el, magasabb erények, fellobbanó vágyak nélkül. De van, ami meleget és világosságot áraszt itt is, mint mindenütt: az értelmesebbek köre, ahol egy nemesebb szellem fűzi össze az egyeseket, mint a lánc karikáit. Debrecenben is van ilyen kör. Lelkes, akaratban és gondolatban gazdag, a magyar ébredés korszakának új nemzedéke.

Határai nem változtak. Az erdőszigetek állnak, mint hajdan, a néma Hortobágyon kútgémek inognak, ott vannak a nádfödte dísztelen tanyák, a bűzhödt mocsarak, a gólyák és darvak és ott van a puszták fia, a szennyes, zsíros gubás csikós, juhász, gulyás és kanász, aki nevet, iszik, lop és imádkozik, mint régen.

*

A pusztát egész érdekességében látjuk most. Kelet felé mintha szétágazó sugárövek terjednének és a bibor ernyő alatt sötét rengeteg tünik föl. Szeszélyes árnyak rajzolódnak magasan az égbolt tiszta kristályára, mintha kentaurok csatáznának. Máskor azt mondanád, egy tündérváros merül fel a párázat ködéből. - Csalódás! - Ha közeledel: a város eltünt, a rengeteg apró csalittá zsugorodott, minden puszta, üres, az ég redőtlen homlokán csak a vándor darusereget látod tovahúzódni hosszú villában.

1646 júliusában is a délibáb űzte tündérjátékát a hortobágyi pusztán. Amikor a jelenség eltünt s a nap kiemelkedett ködburkaiból, a tágas pusztaság lassankint egész nagyszerűségében kibontakozott. Most nem volt üres, az eltünt erdő és víztömegek helyén széttépett füstfellegek gomolyogtak és alattuk fehér- és vöröscsíkú sátrak bontakoztak ki. Tatárok. Igen, tatárok! Jól ismeri ez a föld a vándornépet, mely kicsi, bozontos ménein annyiszor beszáguldozta, a támadás elől gyors futással menekült, de ahol támadóra nem talált, ott rabolt, égetett és hosszú szíjakra fűzte a falvak rabulejtett lakóit.

Tegnap este érkezett ide Mirza kán egy csapatával. A debreceniek a holdfényben felnyuló füsttornyokból gyanították, de bizonyosat még nem tudtak. A nemes tanács jónak látta tüstént összeülni és a netalán bekövetkező zsarolásokról jókor tanácskozni. Különös, de úgy van, hogy akkoriban, ha választhatott volna a török, német vagy tatár portyázók között, alighanem a tatárokat választja, mert azok csak a nyílt falvaknak és tanyáknak jelentettek veszedelmet. A gyujtogatással ez a vad horda úgy bánt, mint hanyag gazda az irtással. Van, akinek könnyebb az erdőt leégetni, mint kapával kiirtani. A felgyújtott falvak népe szétszaladt s a tatár kényelmesen összeszedhette, ami keze közé került. Ha aztán vad szomját és farkaséhségét kielégítette, végignyult a földön, úgy aludt, hogy valamennyit leszegezhette volna az ember kopjával. A szíjra fűzött rabokat otthon elcserélte főnökeivel marháért, lóért, vagy gazdag váltságért kiadta. De ha város közelébe került, nem mert gyujtogatni. Bátorsága csak olyan volt, mint minden kancsukához szokott népé. Jelmondata: Lopj és szaladj! A városokkal másként bánt el. Elfogott valakit s kegyetlen fenyegetőzéssel a városba küldte, hogy onnan marhát, kenyeret és bort szerezzen. A városiak többnyire teljesítették is a kívánságot s míg a tatárok ettek-ittak és mulattak, a polgárok nyugalomban éltek. De jaj volt, ha a zsarolást megtagadták. Akkor a tatárok elfogták, akihez hozzáférhettek s még váltságdíjért se adták ki mindig, nem egyszer karóba húzták az ilyen szerencsétlent s végre is erszényt kellett nyitni.

De ahova a magyar, német, vagy török seregek érkeztek, ott a zsarolásnak se vége, se hossza nem volt. Még ha jóbarátként jöttek is.

Bizonyos, hogy a legdurvább népek egyesei között is találunk néha nagyszerű tulajdonságokat. Mirza kánról a történet is följegyezte, hogy a féktelen erő mellett valami nemesség volt jellemében. Gőgjét és becsvágyát sokszor meglepő szívnemesség enyhítette. Barátaiban és ellenségeiben leginkább a magánál kitünőbbeket vetette meg. Vetélkedési vágya és irígysége még a nőnemet sem rekesztette ki. Semmise ingerelte fel jobban, mintha azt állította valaki, hogy a magyar hölgyekben gyakran férfilélek és nemüket meghaladó tulajdonságok laknak. A büszke tatárban visszatetszést keltett a keresztény hölgyek önállóbb helyzete s azt a férfiak elpuhulásának és gyöngeségének tulajdonította. Meg nem foghatta, hogy úgyszólván férfiúi jogokat követelhessen az a teremtés, aki náluk a háremek szűk falai között gépies életet él. Legkedvesebb álma volt elfogni a legkiválóbb nők egyikét s azzal az alárendeltség és rabság súlyát éreztetni. De valami kívül esett a derék tatárfőnök számításán: a tulajdon szíve. Nyolc neje közül héttel, mint rabszolgával bánt, de az egyik királyné volt, akinek gyöngéd szeretettel hódolt s aki őt mindenhová követte.

Ez a nő valóban nem mindennapi teremtés volt s a tatárseregben is felsőbb lénynek tekintették. Mirza kán az istenítéssel határos tiszteletet követelt neje iránt és teljes szabadságot engedett neki, bár az ellentétben állt keleti felfogásával. Egy sátorban lakott vele, de a sátor egész berendezése mutatta, hogy ez a hölgy az akkori európai kényelem minden fajtáját ismeri. Honnan vette ezt a választékosságot, ezt a nemesebb bájt, amely mozdulataiban is feltünt, milyen tájon lengett bölcsője és a végzetnek milyen viszonyai hozták ide, egy tatár kán sátorába - azt senki se tudta a seregben.

A kán sátorának nyílását vastag kárpit födte, egy hang se hallatszott ki onnan. De körülötte élénk lárma zsibongott, ökröt sütöttek gerendányi nyárson s az éhes nép a félig nyers darabokat szelte le és marcangolta fogával, hogy a vér csurgott alá szakállukon.

Most Debrecen felől magas poroszlopok emelkedtek és sebesen közeledtek. Nemsokára előtünt a lovas is, de nem tatár volt, hanem a puszták fia, csikós, vagy kanász. Mögötte két tatár bontakozott ki a por ködéből, de elmaradoztak. Mikor a csikós a tábor közelébe ért, tüstént körülfogták a tatárok és kérdésekkel árasztották el. A fiú arca halálsápadt volt ugyan, de félelem nem látszott rajta. A kérdésekre természetesen nem tudott felelni, csak kézmozdulatokkal próbálta megértetni magát, de azt meg amazok nem foghatták fel. Végre egy öregebb férfi jött elébe és rákiáltott magyarul:

- Mit hoztál, gyaur?

A csikós megemelintette fövegét.

- A nemes tanács mindent küld nagyságtoknak, - felelte s hátratekintett az őt kísérő tatárokra, akik igazolni látszottak szavait, tatár nyelven szónokolva hallatlan gyorsasággal s közben Debrecen felé mutogatva. Nemsokára néhány durva készítésű szekeret lehetett látni az úton és mellette hat darab marhát.

- Itt maradj, kutya, míg visszatérek. Aztán, ha a nagyságos kán nyársba nem huzat, elmehetsz dolgodra. - Ezzel az öreg nagy kényelmesen elindult a Mirza kán sátra felé.

A csikós az utóbbi barátságos nyilatkozatra megtörülgette homlokát zsíros ingének lobogó ujjával, de nem felelt, hanem igen bamba és alázatos képpel tekintett a derék nagyságos úr után, akinek egyébként elég rongyos sarui voltak. Aztán közönyösen tekintgetett széjjel, míg a tatárok a közelgő szekereket bámulták. Egyszerre roppant ugrással egy közelben legelésző ló mellett termett, a pányvakötelet egy késsel elmetszeni, a nyergeletlen ló hátára pattanni és egy iszonyú kurjantással tovanyargalni pillanat műve volt. A tatárok óriási meglepetéssel meresztették utána szemüket, nagy széles szájuk csodálkozó felkiáltásra nyílt, aztán néhányan szitkozódva a csikós után eredtek, de hiába - öt perc mulva a délibáb tavai közt egy kékes-fekete pont úszott és az üldözők messze maradtak.

A táborban már félig-meddig el is feledték az esetet, mikor a tatárok a sikertelen vadászat után végre visszatértek tajtékzó gebéiken. A sátrak között a torz csoport gúnyos hahotája üdvözölte őket.

Ezalatt a debreceni szekerek közelebb jöttek. Egy meglettkorú polgár haladt mellettük, míg a többiek a marhákkal hátrább maradtak. Ahogy a szekerek megérkeztek a táborba, a kán is kilépett sátrából. Az ifjú főnök valóban érdekes külsejű alak volt. Legfeljebb huszonkét-huszonhárom éves lehetett, felső ajkát és állát göndör barna pelyhek lepték el, vonásai keletien szépek és szabályosak voltak, bár a tatár eredetnek egy árnyalata azért meglátszott rajtuk. Mirza kán a kaukázusi nemesebb vonásokat anyjától örökölte, aki cserkesz eredetű volt. Erő és jóindulat és amellett valami derültség sugárzott arcáról, ami alattvalói állítása szerint mindig jót jelentett; ilyenkor tudták, hogy vagy valami vakmerő vállalkozás küszöbén állanak, vagy legalább is büntetések nélkül fog elmúlni a nap.

A debreceni polgár nagyon buzgón foglalatoskodott a szekerek körül. Fesztelen egykedvűsége mutatta, hogy többször járt már ilyen küldöttségben.

- Hol a tolmács? - kérdezte leemelt süveggel, darabos török nyelven. Kérdésére azonnal előállt a szakállas öreg, aki az előbb a csikóssal tárgyalt.

- Mit hoztatok? - szól a csikós szökése miatt még indulatos hangon.

A polgár most megpillantotta a közeledő kánt s mély alázattal meghajtva magát, minden teketória nélkül kezdte elősorolni szekereinek tartalmát:

- Itt néhány zsák babot és lisztet hoztam, nagyságos kán úr, - szólt. - Főbíró uram és a nemes tanács bocsánatot kérnek nagyságodtól, - itt mélyen meghajtotta magát - hogy ezúttal nem szolgálhatnak kész kenyérrel. De mivel későn jött az üzenet, csak azt hoztuk, amit hirtelen kaphattunk. Itt egy fazék lépesmézet hoztam, különösen nagyságod számára. Meg befőtt szilvát és néhány szép debreceni kenyeret, melyeket a nemzetes főbíróné asszonyom sütött. Itt e tömlőkben túró van, ama bödönben ott, méhser. - A cikkeket, ahogy előszámlálta, úgy elő is mutatta a derék polgár.

- Bort hoztatok-e? - kérdezte a tolmács, aki úgy látszik nem sokat törődött a Korán szabályaival.

- Hogy hoztunk-e? - felelte a polgár önérzetesen. - Teringettét, de hoztunk ám! Valóságos mézesmálit. Potyka Péter uram pincéjéből, akinek legjobb bora van hetedhétországon. Ha nagyságod megengedi, egyszeriben eresztünk belőle kóstolót.

- Hadd lássuk, - mondta a tolmács, akinek megtetszett a polgár fesztelensége és vidám készsége.

Egy kancsót teleeresztettek borral s a kán, miután megkóstolta, helybenhagyólag intett, aztán megfordult és a szekerekbe fogott lovakat kezdte nézegetni. A debreceni biztos vonásain a legkisebb aggodalom se látszott. Meg kell adni a nemes tanácsnak, hogy remekül beletanult az ilyen zsarolásokba s ha csak lehetett, megóvta magát a kártól. A korhadt szekerekbe például most is olyan siralmas formájú gebék voltak fogva, hogy a legmegszorultabb tatárhorda se tudna belőlük paripát választani. Mirza kán gúnyos mosollyal nézegette az elkényszeredett állatokat s a tolmács, aki ura szemeiben olvasott, mérgesen fordult a polgár felé:

- Eb kutya! Nem tudtatok jobb lovakat fogni a szekerek elébe? Csuda, hogy ki nem dűltek idáig, pedig gondolhattátok, hogy szükségünk van a lóra, ha nem is azért, hogy ráüljünk, de legalább, hogy...

- Megegyük, - egészítette ki a polgár, arcán a lehető legostobább kifejezéssel, aztán alázatosan folytatta:

- Nagyságos tolmács uram, igaz, hogy ezek az állatok egy kicsit soványak, nem a legjobb tartásuk volt, de ha abrakot kapnak, olyan lesz mind, mint a táltos. Igen jó fajtájúak, uram.

- Hallgass! - förmedt rá a tolmács. - Holnap reggel indulunk innen, ha addig négy jó paripát nem hoztok, mind a négy végén fölgyujtjuk a várost.

A polgár mélyen meghajtotta magát s miután mindent leszedtek a szekerekről, a kán parancsára a tolmács értésükre adta, hogy a hitvány gebékre szükség nincsen, mert azok fel nem érik, amit egy hét alatt megesznek. A biztos nagy hálálkodások és szertartások között búcsút vett és elindult a város felé a szekerekkel. Igen csendesen haladtak egy darabon, akkor a polgár megállította a szekereket, egyik lovat kifogatta és meglepő könnyűséggel hátára pattanva, a tatártábor felé fordult:

- Akasztófára való ronda cudar zsiványnép! kiáltott, ahogy a torkán kifért. - Kutyák, farkasok, haramiák! Gebedjetek meg egytől-egyig, kánostul, tolmácsostul! A varjak vájják ki agyvelőtöket s az ördög hordjon mindnyájatokat a pokol mélységes fenekére!... Tyűh! - hápogott a polgár a kitörés után kigombolva bőrködmönét. - Csakhogy jól kikáromkodtam magamat, most már könnyebben vagyok. Verjetek a lovak nyaka közé, aztán gyerünk. - Ezzel a kocsisok szélnek eresztették a zsíros ostorokat és nekirugaszkodtak. Utánuk felkapott ördöghordák hengeredtek és távolról a tatárok üvöltése hangzott.

- Mohamedre! - szólt a kán, aki távolról látta ugyan a polgár furcsa mozdulatait, de szavát nem értette. - Ezek a girhes lovak alighanem legutolsó futásukat teszik az életben.

 

VAKMERŐ VÁLLALKOZÁS.

A sátor szárnyai szétnyíltak és Mirza kán belépett. Belül a falak a legszebb perzsaszövettel voltak borítva és puha vánkosokból emelt kerevetek húzódtak mellettük, míg a puszták padolatának gyepét lágy szőnyeg takarta. A második helyiségben nehéz selyem kárpitok függöttek, csomóikon nagyértékű boglárokkal. Nemcsak dagadó kerevetek, tábori székek és asztal volt a szobában, de egy szétszedhető remekmívű vasállvány is magyar és török fegyverekkel. Az egész helyiség valósággal kényelmes elfogadóteremnek látszott. Az asztalon billikomok, csészék kínálkoztak, a hosszú kerevetek végét Mirza kán tábori ágya foglalta el s azt csipkék és fényes tigrisbőr takarta... De a legfeltünőbb volt a vándorpalotának ebben a helyiségében egy gyönyörű nőalak. Öltözetéről nem lehetett hirtelenében megmondani, milyen nemzet szülötte, csak lenge felsőköntöse alól kihólyagzó fehér csálvárja mutatta, hogy alkalmazkodni igyekszik valamennyire a keleti ízléshez. Hófehér arca inkább görög, mint keleti jellegű volt, fején a könnyű süveg csak félig takarta el sötét hajhullámait és szép vágású fekete szeme életet és elevenséget adott az egész bájos alaknak. Olyan finomság és gyöngédség látszott rajta, ami sehol se ritkább, mint a háremek lakóinál.

- Fatime, - mondta a kán vidáman és helyet foglalt mellette a tábori széken. - Jó híreket hallottam. Kémeim azt állítják, hogy Zrinyi a közelünkben portyázik huszáraival. Allah nagy, nekem sikerülni fog a büszke gyaurt kézrekeríteni.

- Nem tudom Mirza, milyen különös szeszély hajt téged, hogy éppen a Zrinyi testvéreket és főleg Miklóst kerítsd kézre? - szólt Fatime futó gúnymosollyal. - És olyan könnyedén beszélsz erről a lehetetlenségről.

- Miért lehetetlenség?

- Én annak látom, legalább eddig, amint magad is mondottad, az ilyen vállalkozásokban a szerencse mindig neki kedvezett.

- A sors még eddig nem hagyott cserben bennünket, Fatime. Zrinyi is csak olyan ember, mint a többi. Csatasorban nem igen mer mutatkozni. Apróbb tusákban keres olcsó áron hírt és nevet magának. Összeszedtem négy-ötszáz embert, seregem alját, ezekkel viszem megkötözve a budai basa elé. Huszárait többre becsülöm, ez jó katonanép. Nap és éj, hideg és meleg, mindegy nekik. Mint a gyűrű, veszik körül a két Zrinyit. A gyűrűn belül könnyű nekik vitézkedni. Míg ez a kettő él, az ember nem alhatik nyugton, sose tudja, melyik pillanatban hangzik a riadó. De meglátod Fatime, karom rájuk nehezedik, mielőtt megújul a hold. Én felét se hiszem annak, amit a horvát bánról összebeszélnek.

- Pedig alighanem csak a felét mondják a valónak, - jegyezte meg a hölgy egy kicsit csipősen s mandolinját félretéve, a kán nyaka köré fűzte gömbölyű karját.

- Átok a hitetlen ebre! - kiáltott indulatosan a kán. - Zrinyi, mindig csak ő! Nevetséges, mennyit bíbelődnek az emberek egy bábbal, ha egyszer karjukra vették. Micsoda érdem a bátorság? Melyik tatárom nem az?

- Bátorság és bátorság közt nagy a különbség, effendim, - szólt nyájas mosollyal Fatime, míg havas kezecskéje a kán arcát símogatta. - Te hős vagy és azért becsülnöd kellene őt. Nem mindennapi ember, azt mondják. Tízéves korában követte atyját a csata hevében. Tizennégy éves korában főlovászmester volt s most még nincs harminc s már a legfőbb hivatalok egyikét viseli. A fiatalság isteníti és boldog, ha az ő zászlói alatt mehet először a hadba. - Fatime közelebb vonta magához Mirzát, elárasztotta hízelgésével. Ugy bánt vele, mint a vad oroszlánnal.

- Éppen, mert ennyit beszélnek róla, mert a gyávák rettegik, a nők és gyermekek bálványozzák, azért szeretnék a szeme közé nézni, - mondta büszkén a kán. - Mivel több ő egy avar kánnál?!

- Ezt a nemes önérzetet becsülöm benned, Mirza, - mondta Fatime szenvedéllyel.

- Én hétéves voltam, mikor már megültem apám minden paripáját. Most huszonhárom vagyok és négy nemzetség kánja. Élet és halál egy szemhunyorításomtól függ. Több vagyok ezer bánnál, több a királynál is és ami Zrinyinek nincs: te enyém vagy, Fatime!

- Mirza, szeretsz? Ó mondd ezt sokszor, ismételd mindennap, minden órában, ha tudnád, micsoda üdvösség hinni, hogy szeretsz, hogy én szerethetlek. - A hölgy arcán mintha fájdalom suhant volna át. - Talán visszaemlékezés a mult derűjéből, vagy homályából.

- Fatime, - mondta az ifjú tatár elragadtatva. - Adj nekem a serbetből, amelyet csak te tudsz készíteni s amely hűsebb és fűszeresebb minden más italnál.

Fatime felállt s nemsokára egy kínai ezüstaljú csésze tündöklött kezében. Mirza ajkához emelte a fűszeres italt s mikor a csészét letette, ölébe húzta Fatimét.

- Fehér liliom, életem hajnala, hogyha e hadviselésből hazatérek, elvezetlek ősi lakomba. Allah nagy. A vadság kihalt lelkemben. A kánnak nem lesz háreme többé. A tiéd lesz szerelmem egész életen át. Bársony nyeregben ülsz mellettem, sátrad szőnyege előtt arcra borul a nép, keblemen pihensz a hosszú éjen át s mikor felébredsz, virágok borulnak föléd. - A kán átkarolta a reszkető hölgyet s némán és mozdulatlanul szorította őt szívéhez.

*

- Közel vagyunk már, nagyságos uram, - suttogta egy hang vagy kétezer lépésre a tatártábortól.

- Csitt, - felelte a másik. A sötét éjszakában csak a villámok fényénél lehetett látni a sajátságos csoportot. Mintegy kétszáz lovas közeledett a zivatar és felleges éj védelme alatt és most sötét harcvonalat képezve megálltak. Huszárok voltak. Arcukat nem lehetett kivenni, csak a farkaskacagányuk fehérlett. A dandár előtt fekete paripán deli férfialak ült, könnyű sodronyingben, fejére lapuló sastollas sisakkal, mellette két másik lovag haladt s egy gyermekforma zömök fickó.

- Csitt, - ismételte az előbbi hang - mondd meg nekem Leonard, igazán nem csalt-e szemed? Bizonyos-e, hogy köztük van Mirza kán?

- Bizonyos! - hangzott a felelet.

- Kérdezd csak meg, Miklós, - szólt most egy másik hang - hogyan került ifjú barátunk a tatárok közé?

- Nos, - szólt a sastollas lovag - mondd el Leonard, de röviden. Tüzet látok ott pislogni, alighanem ébren vannak még. Várnunk kell kicsit.

- Nagyságod parancsára távolról szemmel tartottam a tatárokat s kísértem őket, amíg itt tanyát ütöttek, - felelte Leonard. - Észrevettek a kutyák, egyszer csak körülfogtak vagy húszan, megrohantak és lerángattak lovamról. Nagyságod két hét óta van közöttünk és én még semmit se tehettem.

- Erről rád ismerek, Leonard, - mondta az, akit Miklósnak szólítottak. - És mi történt tovább?

- A táborba hurcoltak megkötözve s az egyik gazfickó jó paripámra ült. Mikor a táborba érkeztünk, nagyot néztem, mert az egyik tatár magyarul szólított meg. Alaposan kikérdezett, mire én a lehető legzavarosabb feleleteket adtam, végre köteleimet leoldatta s egy bozontos tatárlovat hozatott elém, aztán rámparancsolt: Ülj fel, eredj Debrecenbe, mondd meg a bírónak, hogy ha reggelre hat darab marhát és néhány szekér eleséget nem küld a táborba, a nagyságos kán kiperzselteti odujából, mint a borzot. Embereim közül négyen elkísérnek a város végéig. Ha rosszban töröd a fejedet, karóra vonatlak, ha jól végzed a dolgod, visszakapod lovadat, most elmehetsz. - Elmentem és Debrecenben nagyobb készségre találtam, mint hittem volna. A tanács urak kérésére vissza is tértem a ronda nép közé, jószerencsémben is bíztam, gondoltam, jó lesz, ha körülnézek a táborban. Hogy lovamat visszakapjam, az eszembe sem jutott. A többit tudja nagyságod. Lovam itt van!

- Ide hallgassatok, - szólt az előbbi lovag - ha a tatár alszik, ágyuszó se kelti föl. Csak az őrszemeket kell meglepni. Sátán Ferke, ezt rád bízom. Míg a többi fölébred a zajra, a kánt meglephetjük sátrában. Induljunk!

*

A tatárok elnyujtózva aludtak, a hamvasan vonagló tüzek körül vagy sátraikban hevertek összebújva bozontos állatbőreik alatt. Rémes horkolás hallatszott. De a kán sátra előtt két magas bőrkucsmás, nagyfejű baskir állt hosszú dzsidákra támaszkodva és fejük, mint a fülelő kanduré, előre volt nyujtva.

Mirza sátrában még égett a mécses s ő maga Fatime mellett ült a kereveten.

- Ó, Mirza, - rebegte a hölgy - milyen sivár élet ez, miért mindig a veszedelem, a csata? Miért nincs béke az emberek között? Sátrad falait a keleti szél dagasztja, cövekei csikorognak és bús horkolás hangzik körülöttünk. A halál őrködik küszöbünk előtt s talán már a hajnal csatába szólít megint.

- Csodálatos, én így szeretem az életet, - mondta a kán. - Talán tunya legyek és rest, mint a frankok és sárral takarjam atyáim sírját? Csaták után kedvesebb a pihenés és édes az ölelés itt a könnyű patyolat védelme alatt, míg odakünn Allah rázza szakállát és vihar bömböl.

- Ó, mert te a béke virágait nem ismered, - szólt Fatime gyöngéden. - Sohasem óvtak márványfalak az észak dühe ellen, te megveted a béke üdvét, mint ahogy megveted a keresztény Allah paradicsomát, mert nem ismered. Pedig kincseiddel paradicsomot varázsolhatnál magad körül és élhetnél magadnak és szerelmednek, miután a dicsőség kelyhét már kiürítetted.

- Elpuhultan, mint egy öreg dervis, - kiáltott fel büszkén a kán. - Talán a rusbe gyöngyeit számlálgassam és csibukomon át párologtassam el az életet? A próféta szakállára, Mirza, az avar kán így nem tudna élni!

*

Ebben a pillanatban iszonyú ordítás hallatszott. A magyarok harci kiáltása: Jézus, Jézus, Jézus! Aztán őrült tombolás, üvöltés és minden, ami a hirtelen éjjeli támadást kíséri. Közvetlen a sátor előtt halálordítás hallatszott.

- Támadás! - kiáltott Mirza és mint a villám, fölragadta handzsárját egy tábori székről. A sátorfal szétnyilt s egy férfi lépett be két másik kíséretében, derekát sodronying fedte, fején sastollas sisak.

- Mirza, - szólt törökül - amint hallom, meg akartál ismerkedni velem. Itt vagyok, táborod hatalmamban van s te foglyom vagy.

A kán alig négy-öt lépésre állt a szólótól, első mozdulata a handzsár fölemelése volt a másodikkal egy pisztolyt ragadott le az állványról.

- Ismerlek, gyaur! - kiáltott dühösen - Zrinyi Miklós vagy! - ezzel rászegezte pisztolyát.

- Megállj! - sikoltott Fatime s a kétségbeesés erejével ragadta meg Mirza karját. - Ne lőjj, ha ez meghal, odakinn százak vannak, akik megbosszulják!

Zrinyi Miklós nyugodtan elővonta övéből pisztolyát. Mirza félretaszította Fatimét és Zrinyire célzott, de a hölgy karjába akaszkodott, a lövés félretalált s a golyó a sátor falát lyukgatta ki. Zrinyi ennen el akarta sütni fegyverét, mikor pillantása Fatimére esett. Ugy rémlett neki, hogy látta már valahol ezt a meglepő szépségű arcot. A következő percben Fatime Zrinyi és a kán közé vetette magát, a sátor nyílásán többen rohantak be és kívülről fegyverropogás és csataüvöltés hallatszott.

- Megálljatok! - kiáltotta Zrinyi a huszárokra. - Egy lépést se!

Fatime arca halálsápadt lett, kezeit görcsösen nyujtotta Zrinyi felé, míg szeme rettegve kísérte Mirza minden mozdulatát.

- Mirza kán, - mondta Zrinyi nemes nagylelkűséggel, ami a korabeliektől annyira megkülönböztette. - A védekezés hiábavaló, engedd, hogy benned a vitéz ellenséget becsülhessem. Császárunk és a szultán között most béke van, a békezavarót megbüntettem, de a vitéz férfinak meghagyom fegyverét és visszaadom szabadságát. Azt hiszem, találkozunk nemsokára.

Zrinyi kísérete rosszalló morgást hallatott, de Fatime arca boldogan ragyogott fel. A nyelvet nem értette ugyan, de a magyar levente egész magatartása világosan beszélt. Mirza meglepetéssel nézett Zrinyire, de aztán dacosan összevonta szemöldökét.

- Tudod-e, Miklós, kinek adod vissza szabadságát? - szólt közbe indulatosan egy alig húszéves ifjú, aki meglepően hasonlított Zrinyihez. - Tudod-e, hogy ez a pogány eb bennünket a budai basa elébe akart vinni megkötözve?

- Tudom, - felelte Zrinyi hidegen - de tudod-e te azt, Péter öcsém, hogy ez az ember velünk találkozni akart, illik-e kikerülni őt, illik-e úgy bánni vele, mint ő akart velünk? Én majd a csatatéren keresem fel.

- Én ebbe bele nem egyezem! - kiáltott fel haragosan Zrinyi Péter. - Nem bánom, tartsa meg fegyverét, mert szavadat adtad, legyen szabad személyében, de kövesse táborunkat.

A pár percnyi vitatkozást a kán figyelmesen kísérte, aztán magasra emelve handzsárját, egy óriási vágással villámgyorsan rést kanyarított a sátor szövetén és egy könnyű zergeugrással kinnt termett. Lovait éppen oldozgatták már a huszárok, az egyiket földre terítette s a következő pillanatban a nyerítő mén, ura nemes terhét érezve derekán, förgetegként repült a hortobágyi pusztán.

A meglepetés önkéntelen kiáltása tört ki a sátorban, még Zrinyi és öccse, Péter sem titkolhatták csodálkozásukat.

- Istenemre! - kiáltott fel Zrinyi - ez többet is tud, mint falvakat perzselni!

- Látod, - szólt dühösen Péter. - Miért nem terítetted lábadhoz a kutyát? - Ezzel kirohant a sátorból és lovát kiáltotta.

Fatime fölegyenesedett s arcán mondhatatlan büszkeség és csodálat kifejezése látszott.

- Signora, - mondta Zrinyi udvariasan - most már nem kételkedem, én kegyedet láttam valahol. Mi asszonyok ellen nem viselünk hadat, kegyed szabad! Hová kísértessem?

- Signor conte, - szólt Fatime olaszul - kegyelmed rabnőnek gondol engem, én e sátrak alatt szabad voltam, mint egy királynő! Parancsoljon egy lovat nekem, ez minden, amit kérek.

- Legyen! - mondta Zrinyi.

A tábor égett, iszonyú vérontás nyomai látszottak mindenütt, távolról éles fütyülés, nyerítés és lódobogás hallatszott. Néhány lovas dühösen száguldozott a tábor körül és trombiták harsantak az éjszakában.

 

ECSED.

Zrinyi Miklós öccsétől tudta meg, hogy Mirza, a tatár kán őt és öccsét kötözve akarja a budai basa elé vinni. Ezt a vakmerő fenyegetést meg kellett torolnia. De volt egy más terve is, amit nem közölt senkivel. Pár évvel azelőtt halt el gyermektelenül első felesége, Draskovich Euzébia és ipa, a féktelen és pazarló Draskovich Gáspár, aki addig is megzavarta családi életüket, fogadást tett, hogy ha lánya jószágait ingyen vissza nem kapja, erőszakhoz fog nyulni. Míg Zrinyi titkos terve kivitelére Uj-Zrinybe ment pár napra, addig mi nézzünk el egy más vidékre.

Tágas rónát látunk, zuzmarától borított nádas mocsarakat, amelyek mérföldekre nyulnak. A láp közepén idősenyvedt templom és mohos romok hevernek. A lék mellett dermedő halászok állnak pislogó lámpással kezükben s a fagyos szél búsan süvít s a havat szórja a kietlen térségen át. Nehéz köd ereszkedik alá s elzárja szemünk előtt a vidéket. Majd lassan följebb szállnak a föld párázatai, az aszott nádasról és lombtalan füzekről gyémántszikrákban leolvad a zuzmara, a fellegek szétvonulnak s a látókör szélén emelkedő nap sugaraiban előttünk áll az ecsedi vár.

Történetünk korában egész épségében állt még és nem csekély szerepet játszott. A Báthoriak fényes családja lakott ott egykor, Erdély fejedelmei, ha bátorságban akartak lenni, nem egyszer kerestek ott menedéket. Az óriás épület, amint az sok négyszögmérföldnyi láp vizeiből kiemelkedik, bátorságot és biztonságot hirdetve, - meglepő és érdekes látvány. Körülötte vadludak, kacsák, szárcsák és búvárok seregei felhőznek, a partok hosszában gólyák lépegetnek és a bibic sivítva kíséri az utast.

Gyönyörű reggel volt... Fenn könnyű fellegek, ezüst szigetekké sűrűsödtek s a hegyek kéklő gerincén dicsfény ragyogott. A vár felé kanyargó úton két ódivatú hintót látunk. Az elsőben, a párnás ülésen két feltünő nőalak ül téli ruhákban. Elől egy nőcseléd foglal helyet. A másik hintóban poggyászhalmazok közé temetkezve egyetlen nőcseléd s a bakon bozontos kocsis s mogorva tekintetű inas ült. Az első kocsi mellett egy élénk tekintetű, szép ifjú lovagolt. Öltözete magyaros volt ugyan, de kék szeme és vonásai idegenre vallottak.

- Asszonyom, - mondotta - tartsunk egy kicsit balra, míg ezek az urak a keskeny útat elérik, mert itt a sűrűségben bajosan tudunk kitérni. - A kocsisok a lovak közé csaptak s balra letérve megálltak az út mellett.

A várkapuból díszes lovascsapat közeledett. Elől Rákóczi György lovagolt s mögötte mintegy ötven főnyi kíséret. Valamennyien egyszerű öltözetben, könnyű vadászfegyverekkel.

- Kik lehetnek ezek az urak? - kérdezte az idősebb hölgy.

- Legelől, az a korosabb úr a fejedelem, - mondta az ifjú.

- Igaz, - szakította félbe a hölgy - most ráismerek s mellette két fia: György és Zsigmond.

- Ugy látszik, a fejedelem a híres ecsedi vizivadászattal akarja mulattatni híveit, - folytatta a szőke lovag.

- Kegyelmednek, Leonard lovag, hálával tartozom kíséretéért, - szólt újra a hölgy.

Leonard meghajtotta magát.

- Kedves kötelességem ez nekem s a bán csak azt fogja sajnálni, hogy a jelen körülmények között maga nem jöhetett.

- Mit gondol, lovag, itt találom atyámat? - kérdezte az idősebb hölgy.

- Ezt bizonyosan meg nem mondhatom, mert idegen vagyok itt, - felelte Leonard. - De Zólyomi Dávid különben is olyan ember, akiről nehéz bizonyosat tudni.

- Igaz, - mondta a nő önkéntelenül felsóhajtva - de atyámnak háza van itt, ott talán megmondhatják.

Ez alatt a fejedelem egészen közel ért hozzájuk kíséretével. Leonard megemelintette süvegét:

- Remélem, - mondta - hogy ma még látom önöket, hölgyeim? - s ezzel a fejedelem elé sietett.

- Még jókor érkezik, uramöcsém, - mondta Rákóczi leereszkedőn. - Éppen indulóban vagyunk.

- Nagyságos uram, - mondta Leonard leemelt süveggel. - Én Zrinyi Miklóstól jövök s leveleket hoztam nagyságodnak.

- Ugy? - mondta Rákóczi hirtelen elhatározással. - Akkor vissza kell térnünk. A derék bán tudósításai nem tűrnek halasztást. Kegyelmetek uraim, azért ne zavartassák magukat a vadászatban, György fiam, te estig képviselni fogod személyünket az őzek és vadludak között, azonban meglehet, hogy pár óra mulva magunk is a nádasban leszünk.

Ezzel megfordította lovát és fiával, Zsigmonddal meg Bethlen Ferenccel visszafordult a várba.

A vadászcsapat ezalatt az ifjú Rákóczi György vezetésével víg beszélgetés és csintalan tréfák között sokkal gyorsabban folytatta útját, mint addig a fejedelem kíséretében. A hölgyek kocsijához érve, illedelemmel köszöntek s a fejedelem is arrafelé pillantott s megkérdezte Leonardót:

- Kik azok a hölgyek?

- Rinaldo Zeno felesége és leánya Velencéből, - felelte a lovag.

- Hogyan? - kiáltott fel Rákóczi. - Hiszen tavaly is itt jártak. Ezek az asszonyok azt hiszik, - mormogta magában - hogy folytonos kunyerálással mindent ki lehet vinni. - Majd hangosan így folytatta: - Azt hiszem Zólyomi Dávid Beszterecen van. Most nem igen szokta közelünkben mutogatni magát. - Ezzel hirtelen megfordítva lovát s odaléptetett az első kocsihoz.

- Asszonyaim, - szólította meg a hölgyeket a fejedelem - üdvözlöm kegyelmeteket Ecseden! Zólyomi Dávid, úgy tudjuk, favárában van, de nőm és menyem a várban vannak s ott kegyelmetek szállást találnak.

Anna bizonyos szemrehányással felelt:

- Nagyságos uram, egy gyászos özvegynek, akinek atyja félig-meddig száműzött, bátyja börtönben sínylődik és férje halott, nincs helye víg lakomázók között. Ugy tudom, atyám itt egy házat vett, megbocsásson nagyságod, ha mi odaszállunk.

- Amint parancsolják, asszonyaim, - szólt némi gúnnyal Rákóczi - az özvegyek kiváltsága nálunk, hogy azt tehessék, amit jónak látnak. - Ezzel hidegen és udvariasan megemelte bársony süvegét s a vár felé fordította lovát. Bethlen Ferenc hosszan tekintett a hölgyekre s aztán odasúgta Rákóczi Zsigmondnak:

- Istenemre, a hóbortos vén Zólyominak olyan vendégei érkeztek, akik nem csekély zavart okoznak majd ifjaink szívében.

 

URILAK 1646-BAN.

Anna arcán az egész úton szelíd komolyság ült. Violetta fájdalmán vágyakozó reménység derengett. Nem sokat beszélgettek, csak az előttük ülő nőcseléd, akit Anna Magyarországon már itt Ecsed közelében fogadott szolgálatába, szakította néha félbe a hallgatást. Most is ő beszélt:

- Ha Zólyomi uram a Halásziné asszonyom házát vette meg, amint éjjeli szállásunkon hallottam, akkor ott szűk lesz a lakás. Hanem ami igaz, igaz. Halásziné csinos menyecske volt, aztán egyedül is lakott. Kevéssel beérhette volna, mégis sokat költött...

- Hallod-e, Zsuzsa, - vágott szavába békétlenül Anna - azt mondd meg, egyedül lakik-e az öregúr most Beszterecen?

Zsuzsa hosszú lélekzetet vett, mintha terjedelmes előadásba készülne.

- Dehogy is lakik egyedül. Egy kisasszony lakik a háznál. A faluban Dorka asszonynak hívják. Az tud ám parancsolgatni. Aztán úgy jár a keze, mint a cséphadaró. A cselédeket a nyavalya töri, ha az udvaron végighemperedik. No, de kegyelmetek számára lesz ott azért hely elég. Most kell ám megnézni a várat, mindent megújíttatott az öregúr. A magas töltések, akár a tüskésdisznó: oda ugyan be nem megy senki, ha ő nem akarja. Meg akkora ágyuk vannak, mint egy katlan.

Míg így beszélgettek, a kocsik befordultak egy keskeny görbe utcácskába és ódon külsejű ház előtt álltak meg. A kapu egyik szárnya hiányzott. A töredezett ablakok papirossal voltak befoldozva. Az udvar és az ócska istálló ugyancsak siralmas állapotban volt.

A két hölgy arcán hirtelen kedvetlenség jelent meg, de főkép Viola azok közé tartozott, akik titkolnak minden megütközést, ha ezáltal mást bántanak, vagy kedvetlenítenek. Leszálltak a kocsiról s a cselédek és inasok a poggyászt kezdték szedegetni. Az egyik, aki a hátsó kocsin jött, látható békétlenséggel jártatta tekintetét a háztájon s gúnyos arccal folytatta munkáját.

A kapuboltozattól jobbra hosszú tornác nyult az udvar felé. Az egyik ajtón egy szennyesruhájú öregasszony lépett az érkezők elébe igen savanyú arccal. Kezében piszkos teknőt tartott kovászlabdacsokkal és szoknyájába egy visító borzas gyermek kapaszkodott.

- Nincs itthon az úr, - rikácsolta, megbámulva az érkezőket.

- Nem baj, leányom, - felelte Anna. - Én uradnak gyermeke vagyok és messzeföldről jövök. Ma mindenesetre itt maradunk.

- Ó! - kiáltott fel az asszony most már egész más hangon s a hölgyek kezét megragadva, ajkához vonta.

- Eredj apádhoz, - mondta lerázván magáról a borzas gyermeket - hadd jőjjön ide és hozza el az új seprőt is. Tessék besétálni, - folytatta - kicsit rendetlenül vagyunk, a nagyurat is várjuk, Dorka asszony még körül se nézett a háznál.

- Nem baj, - mondta Anna és rámosolygott Violettára. - Gyerünk csak, fiam, legalább az eső meg nem ver itt. Bárcsak atyám mielőbb hazaérkeznék.

Ebben a pillanatban lódobogás hallatszott, aztán nyers káromkodás és döngő léptek a tornácon. A hölgyek, alig értek még a szobába, máris kinyílt az ajtó s egy nyolcvan éves, de erőteljes férfi lépett be. A következő pillanatban már karjában tartotta Annát, majd Violettát csókolta meg.

- Isten hozott benneteket! - mondta nyers szivességgel. - De mi hozott ilyen hamar vissza? Tudsz-e már magyarul? - kérdezte Violetta homlokát símogatva.

- Ó, kedves nagyatyám, - felelte Violetta - tudok sokat, többet, mint tavaly.

- Sokkal többet! - igazította ki az öreg - no majd megtanulsz a magyar són és kenyéren. Ancsa! - kiáltott a szolgálóra. - A két szobát az ebédlő mellett súroltasd föl. Minden tiszta legyen, hallod-e és friss szalmát az ágyakba!

Ezzel az öreg Zólyomi a gerendás tetejű, avult deszkázatú szobából egy másikba vezette kedves vendégeit. Arcán olyan megelégedés sugárzott, mintha a legfényesebb palota termeiben járna.

Anna vonásain hirtelen kedvetlenség futott át, de igyekezett azt leküzdeni. Violetta nyájas és derűs maradt, ő mindent jónak és szépnek talált, hiszen Mózes lángoszlopa világított előtte, mely a tenger hullámait szétválasztja és az Igéret földjére vezet.

Az öreg az ócska asztalra vetette tigrissüvegét, egyenes kardját és két pisztolyát, a lisztesládáról lehányta a rajta heverő holmit s azokra durva köpönyeget terítve, a hölgyeket majdnem erőszakkal letelepítette a hevenyészett kerevetre.

- Igy la, lányom! Örülök, hogy éppen ma erre vezetett az utam. Egy kis beszédem volt valakivel, pár szó, amit régen begyemben hordok. De ez már az én dolgom. Ezt a házat is azért vettem meg, hogy Rákóczi György uramat szemmel tartsam, - ezzel kezét ökölbe szorítva, fenyegetően emelte föl. - Holnap Isten kegyelméből Beszterecre megyünk, ott jobb rendben van minden. Most pedig, gyermekem, mondd el, milyen körülményeknek köszönhetem ezt a váratlan örömet?

- Kedves atyám, - szólt Anna - én nem látogató vagyok most itt, bár gyászruha nincsen rajtam, atyám özvegyet lát maga előtt. Férjem nem él többé.

Violetta összerázkódott, szeme könnybeborult.

- Zeno meghalt?! - kiáltott fel Zólyomi meglepetve. - Ilyen hirtelen! Hiszen utóbbi leveleidből úgy értesültem, hogy Velencébe visszaérkezve ép egészségben találtad. Szívemből szánlak, szegény gyermekem. Kérlek, beszéld el, hogyan történt a szerencsétlenség.

Mikor Anna röviden elbeszélte az esetet, az öreg Zólyomi hatalmas esküt tett, hogy az első Cornarónak, aki szeme elébe kerül, kettéhasítja a fejét.

- Ejnye, ejnye! - kiáltott fel azután. - Még javakorában volt, Isten tudja, meddig elélhetett volna. Na, ez iszonyú csapás! De megtörtént, most már verjétek el a gondot és pihenjetek. Egy jó kis magyar ebédről majd gondoskodom.

Ezzel az öreg úr kilépett a szobából.

Vessünk egy pillantást a két asszony lelkébe. Anna, a gazdag Zeno neje, az ócska ecsedi házban úgy érezte, mintha kimozdították volna a légkörből, amelyet serdülőkora óta megszokott. Különös, de úgy van, hogy aki szűkös helyzetből kerül a gazdagságba és ott meghonosodik, az sokkal nehezebben tűri a visszaesést, mint aki a szegények helyzetét nem ismeri. Violetta, a szép olasz honból csak egyszer távozott, de ifjú szívét vonzotta minden, ami kalandos, a nagy és meglepő ellentét inkább csodálkozást keltett benne. Ő biztosra vette, hogy a nemrég vett ház alkalmasint egészen más képet fog ölteni nemsokára. Beszterecen már járt egyszer s az ottani lakás minden egyszerűsége mellett otthonos és megnyugtató volt előtte. Fogalma sem volt róla, hogy ilyen piszokban és rendetlenségben állandóan élni lehet. Anna viszont gyerekkorából ismerte a nélkülözést és most kellemetlen kilátás nyílt meg előtte. A maga akaratából jött most Magyarországra. Velencében minden fekvő birtokát mostohafiának, Manuelnek adta át. Atyjától kapott tulajdonát, ami azóta szép vagyonná növekedett, egy meghitt gondnokára bízta. Csak feles készpénzét és ékszereit hozta magával. Három olasz cseléde közül kettőt csak az útra fogadott, a harmadikat azonban, aki régi embere volt házának, itt is meg akarta tartani. De ez az ember már útközben igen mogorván és békétlenül viselkedett. És mikor végre az ecsedi ház borzalmait megpillantotta, még aznap elbocsátását kérte, kijelentve, hogy honát csak abban a hitben hagyta el, hogy asszonya a világ minden tájékán a Rinaldo Zeno hitveséhez illő fényben fog élni. Anna azonnal teljesítette a régi cseléd kérését, sőt váratlanul bőkezűen meg is ajándékozta az olaszt, úgyhogy az lesujtva és megszégyenülve állt előtte. Mikor asszonya arcán a mélységes szemrehányást látta, megsemmisülve rogyott lábaihoz és kérte, hogy tartsa még szolgálatában, de Anna nem fogadta vissza.

Violetta, a takarításhoz való nagy előkészületeket látva, eltiltotta a szobák súrolását s megparancsolta, hogy ahelyett rendesen söpörjék ki és porolják le őket. Aztán néhány magukkal hozott szőnyeg és függöny segítségével a szoba egyik szögletét valóságos kis tündérkertté varázsolták. A durva nyoszolya helyett párnákból, hófehér szövettel borított kerevet készült, a padlót könnyű szőnyeg takarta s a virágos patyolattal fedett ablakon a velencei drága csecsebecsék ékeskedtek. Zólyomi öreg gondnoka és annak tisztes neje nyitva felejtett szájjal bámészkodtak a csodára, amit Violetta és Anna hirtelenében odavarázsoltak. Mikor minden készen állt, a lányka a kerevetre helyezte mandolinját és édes mosollyal nézegette művét. A kis szórakozás mind a kettőjüknek jól esett. Az öreg Zólyomit, mikor nagy tajtékpipájával a szobába lépett s a leírhatatlan ellentétet látta, ami a szoba többi része s e kárpitos sarok között keletkezett, majdnem bárgyú kifejezés ült ki arcára.

- Kedves gyermekeim, - mondta az öreg - micsoda alkalmatlanságot okoztok magatoknak, hiszen Ancsa asszony ezt mind megcsinálhatta volna - s az öreg csakugyan azt hitte, hogy Ancsa asszony bárdolatlan kezei is végrehajthatták volna azt, ami Violettának és Annának sikerült.

Anna látszólag maga is részt vett lánya örömében, bár csendes komolyság ült az arcán. Ki tudná kibogozni az önvádak és ellentmondások össze-visszaságát, amik ennek az asszonynak a lelkében viaskodtak? Valahányszor atyja Velencét, vagy elhunyt férjét említette, Anna arca elsápadt és szája körül szenvedő dac vonaglott. Vajjon hiába jött Magyarországra?

 

ÉJJELI DALNOK.

Végre eltelt a nap. Anna a velencei konyha csemegéinek utóízével szájában egy jó zsírtól csepegő vacsorát látott párologni a háznál szőtt abroszon. Mi adott volna étvágyat neki, mi adott volna feledést? Violetta egészen másként volt. Szelíd arcán csendes vidámság derengett. S az öreg Zólyomi kedvtelve nézte szép unokája egészséges étvágyát. Ő otthonosan érezte magát, mintha soha jobbhoz nem szokott volna - hiszen Magyarországon volt, Zrinyi hazájában!

Az öreg Zólyomit most úgyszólván pongyolában látjuk. Rákóczi Györggyel való számtalan huzakodása után, hogy a teljes kifosztatást elkerülje, fiának, Dávidnak adta át minden birtokát és ő maga Beszterecre vonult, úgynevezett favárába. De számítása csalt. Rákóczi haragja a vagyonos ellen fordult és ifjabb Zólyomi Dávidot szélből kapott ürüggyel egykettőre kiforgatták minden birtokából. Az öreg bolyongásaiból bosszúval telt lélekkel húzódott várába vissza és álmatlan szemmel leste a nyugtalan Rákóczit. Bosszúja lappangó tüze csak pillanatokra lövellte ki villámait, de aki ismerte a sziklafejű embert, az jól tudta, hogy az oroszlán nem halt meg, csak alszik.

*

A hölgyek végre visszavonultak hevenyészett lakásukba, hogy az út fáradalmait kipihenjék.

Violetta az ablakhoz húzott egy széket és az ég tiszta boltját bámulta. Aztán elővette mandolinját, altatódalt énekelt anyjának, úgy érezte, hogy megnyugtatja ezzel. Egyszerre összerázkódott s ölébe ejtette a mandolint. A dal hirtelen elhalt ajkán. Csitt! Az éj harmatszövetén az ismerős olasz sajkadal hangjai szűrődtek át. Violetta keblére szorította kezét s arcán a meglepetést a rémület sápadtsága váltotta fel.

- Ez a dal - itt? - rebegte. - Ki lehet az énekes, aki hazám visszhangját ilyen lélekemelő hangon hallatja? - csendesen kinyitotta az ablakot.

- Senkit se látok, - suttogta. - De mégis ott, a fatörzs mellett egy árnyék imbolyog. - Ebben a pillanatban a hold egy felhő mögé bújt s csak halványan világította meg a kétes alakot, melyről azt sem tudta, férfi-e, vagy asszony. Violetta nem bírt izgatottságával, anyjához sietett, aki még ébren volt és éppen úgy megütközött, mint ő.

- Különös, - mondta Anna és pongyolát kapva magára, ő is az ablakhoz sietett. Az első, amit a holdvilágban megpillantott, egy halvány arc volt és két sötét, baljóslatú szem.

- Ismerem ezt az arcot! - kiáltott Anna és félájultan hanyatlott lánya karjai közé, aki most sikoltásával fölébresztette az öreg Zólyomit.

- Mi történt? gyermekeim! - kiáltott besietve az öreg, - talán patkányok háborgattak? - Mikor megtudta, mi történt, haragosan csattant fel:

- Megfogatom a semmirekellőt, a kapuhoz szegeztetem kezét. Alkalmasint valami sehonnai lesz a fejedelem udvarából.

- Nem, nem, - mondta Anna fojtott felindulással. - Ez az ember ismer bennünket és megjelenése szándékos. Kérem, kedves atyám, ne üssünk zajt a dologból.

- Ki lehet a gazember s mi jutott eszébe, hogy éppen itt kintornáljon? - kérdezte az öreg békétlenül.

- Nem tudok bizonyosat, - felelte Anna, - csak a kezét láttam, amint fenyegetően felemelkedett, de aligha csalódom, Ariel volt, gonosz szellemem! Emlékszel-e, Violetta, mivel fenyegetett, mikor elváltunk?

- Nem lehetett ő, - mondta Violetta, - ő nem visel szakállt.

- Lehet, hogy álszakáll - mondta Anna hirtelen.

- Ki az az Ariel? - vágott közbe Zólyomi.

- Rossz szellemem, halálos ellenségem. Egy bosszúálló olasz, - felelte Anna elfeledkezve leányáról.

Violetta arcán egy pillanatra nemes büszkeség lobbant fel, mintha azt mondaná: én is olasz vagyok.

- Violetta, - folytatta Anna, mintha enyhíteni akarná a sértést. - Én is olasz ég alatt nőttem fel, ne hidd, hogy az egész nemzetet kárhoztatom, de ott minden indulat hevesebb. Ezt az embert ismerem: Ariel Malipieri volt!

- Malipieri? - kiáltott meglepetten Zólyomi, - a híres sebész, aki kétszer mentette meg férjed életét és akinek...

- Ne folytassa tovább, atyám, - kérte Anna.

- Ó, most már értem az egészet, - mondta Zólyomi, hangos kacagással és megcsípte Violetta arcát. - Ez nem olyan nagy baj, gyermekeim, hadd énekeljen, szegény. De mért nem jött be?

Violetta könyörögve tette össze kezét. Nemes vonásaira lassankint visszatért a nyugalom.

- Igaz, mi történhetik? Én úgyis utálom.

- Az már más, - szólt az öreg. - Én se nagyon szeretem az ilyen bujkáló dalosokat. Zárassátok be az ablaktáblákat, holnap tovább megyünk innen s ha őkelme még kísérgetni akar, csak Dorka asszonyomra kell bízni, majd elmegy a kedve a lápok között az énekléstől. Hátha még derék várnagyom Fekete Mihály uram megpillantja! Az aztán ember a talpán, elbánik vele!

Végre az öreg visszavonult szobájába, Anna és Violetta pedig még sokáig beszélgettek. Tudták, hogy Malipierit száműzték Velencéből, már akkor rosszat sejtettek. Violetta hihetetlennek tartotta a dolgot s végre az anyjával is csak azt próbálta elhitetni, hogy a dalnok más valaki volt, talán egy olasz lovag a fejedelem kíséretéből, aki megtudta, hogy ők odaérkeztek és udvariasságból rendezte az éjszakai meglepetést. Végre is erőt vett mindkettőjükön az álom, most már az éjszaka nyugalmát semmi sem szakította meg.

Violettát a nap első sugarai már ébren találták és különös módon a rövid pihenés nagy változást idézett elő benne, mintha valami felsőbb hatalom sugallata nyilvánult volna álma képeiben. Mikor Velencéből eljött, minden gondolata az volt: közelebb lenni Zrinyihez. A lemondás lehetetlennek látszott előtte, bár az eskű örökre korlátokat vont közéjük. Violettában nem volt túlfeszült rajongás, egyszerűen és természetesen gondolkozott. Mért ne lehetne köztük regényes, áldozó barátság, lelki szövetség? Aki szeret, annak csak egy gondolata van: szeretni. A többivel nem törődik. De most ez az éjszakai jelenet eszébe juttatta, mit mondott akkor dühös haragjában Malipieri. - Mit akarhat itt Malipieri? Tehát, amikor olyan szerelemről szólt, amit nem az egyház embere szentesít, nem tisztán sértegetni akart, hanem gyanusított? - Violetta szűzi lelkében homályos volt ez a gondolat és nem tudta azt tovább fűzni mélyebb értelméig. - Mi bírhatta rá a fáradságos üldözésre ezt az embert? Ó igen, a nyomorult kételkedik szavamban. Ám legyen, kövesse minden lépésemet és próbáljon kifárasztani engem. Jőjjön és lásson!

Anna bármint igyekezett, nem tudta elvitatni magától, hogy az éji dalnok Ariel volt. Tudjuk, hogy Arielnek rejtélyes hatalma volt Anna fölött, amit valami okból nem tudott lerázni.

- Miért állította elém a sors ezt az irtózatos embert? Ezt a hideg, számító gyilkost? - sóhajtott magában - s mért nem birom egy merész elhatározással lerázni a szégyenítő béklyót? Ó, de hátha ezzel egy életet dulnék össze - Istenem, mért van ez az olthatatlan ellenszegülés szívemben önmagam és jobb meggyőződésem ellen?! Azután hideg borzongással gondolta: - Hátha egész életem küzködése és erőfeszítése mind elveszett munka lenne s egy óvatlan percben martalékul vetném jobbik lényemet átkos indulataimnak és köznapi bűnössé sülyednék!

 

CSÁKTORNYA.

Krónikánk most megint visszavezet történetünk hőséhez, akivel utoljára a Hortobágyon találkoztunk. Láttuk, hogy Mirza kán a két hős testvér összeszólalkozását kihasználva, megmenekült és Fatime is aligha meg nem kísérti a szabadulást, ha Zrinyi nemes ajánlatával őt meg nem előzi. Néhány perccel Mirza szökése után a bátor hölgy is lovon ült s az éjszakában koronkint egy különösen éles síp hangja hallatszott, amit harsány lónyerítés követett. Aztán mindent eltakart sötétségével az éjjel. A négy-ötszáz tatár közül alig szabadult meg negyven, a többi részint fogoly volt, részint holtan hevert a leégett tanya füstölgő romjai között. A magyar urak egy kis lakomát hevenyésztek és Zrinyi reggel Csáktornya felé vette útját.

Mocsarak között emelkedett a büszke ősi lak, agg tornyaival, gyönyörű kertjével és tág udvarával, mintegy két mérföldnyire a Mura és Dráva összefolyásától. Közel hozzá az erdőben egy kolostor állt, ahol történetünk korában remete Szent Pál szerzetesei laktak. A vár tágas udvarán Zrinyi paripáit vezették a lovászok s a pompás ólak előtt a lovakat fogták ki éppen néhány pompás hintóból. A belső épület tágas előcsarnokát török lófarkak, tegzek, paizsok és fegyverek díszítették. Mindenütt meglepő fény és tisztaság uralkodott, szoros ellentétben az akkori idők háborús szellemével és a legtöbb magyar úrilakkal, amelyeken a csaták nyomai nagyon is világosan látszottak.

Zrinyi gazdag békeruhában, szokott derűs arckifejezésével lépett a fogadószobába egy követség elé, amelynek érkezésére úgy látszik elkészült. A fényes küldöttséget egy éltes úr, Nyáry Lajos vezette, aki rövid, de lelkes köszöntőbeszédében a protestáns rendek nevében felszólította az ifjú bánt, hogy legyen közbenjáró a pártok viszályaiban. Zrinyi röviden felelt a szónoklatra, nem akarván a fáradt utasokat hosszú álldogálással terhelni. Aztán intésére mindnyájan helyet foglaltak. Nyáry röviden ezeket mondotta:

- Nagyságod forró honszeretete minden párt teljes bizodalmát és tiszteletét kivívta, minket saját önkéntes elhatározásunk vezetett ahhoz a férfihez, kinek kezébe sorsunkat és reményeinket helyezzük. Mi csendet és békét óhajtunk. Jól tudjuk, milyen nehéz jelenleg a kedélyek ingerültsége közepette az üdvös intézkedéseket végrehajtani. Az országgyűlésen a vitatkozások messzire eltértek a valódi kérdésektől és polgári állásunk biztosítása háttérbe szorult. Az ínség közös. A viszály minden felekezetre nyomasztólag hat s kétségtelen, hogy történni kell valaminek, nehogy véres szakadássá fajuljon a pártok viszálykodása. Engedje nagyságod, hogy nemcsak hitsorsosaim, de az egész hon nevében felszólítsam a békítés és közmegnyugtatás nemes munkájára.

Zrinyi csendesen hallgatta végig az előadást, aztán szelíden és szerényen, mindenekelőtt mély köszönetét fejezte ki a protestáns rendek bizalmáért, majd egyszerű, meleg szavakban kifejtette, mennyit veszít a hon, amidőn most, a legszorosabb összetartás szükségének idején, vallási harcokban fogyasztja erejét. Mennyire nehezítik a viszálykodások a jószándékú király helyzetét, aki e zajos összeütközések közepette képtelen mindenik fél óhajtását teljesíteni. Aztán néhány mesteri ecsetvonással rajzolta a szétszakadt Magyarország keserves képét és szavainak igazsága a követséget erre az egyhangú felkiáltásra bírta:

- Legyen béke, legyen barátság az ínség ezen tengerében!

Nyáry melegen megragadta a bán kezét és felkiáltott:

- Engedje az Isten, a béke Istene, hogy a békének ez az akaratlan hangja igaz jóslattá váljék.

Hosszas, de mérsékelt és minden ingerültség nélküli vitatkozás után Zrinyinek sikerült tökéletesen megnyugtatni a derék urakat. Aztán befejezésül még ezt mondotta:

- Egy kérésem van még kegyelmetekhez, hogy a békítő hivatásának biztosabban megfelelhessek. Saját hitfeleim küldöttségétől már megnyertem e feltételt. Uraim, mind a két felekezetben van nemes és nemtelen anyag. Vannak, akik a másik felekezet kívánságait helyesen át tudják gondolni és akikben a közbéke és nyugalom minden önzést háttérbe szorít, de vannak mind a két részen alárendeltebb elmék, műveletlenek és indulatok martalékai s ezek jóra-rosszra egyenlően hajlandók. Ne tagadjuk, az értelmesebb rész nem egyszer használta már szellemi súlyát arra, hogy az értelmetlenebb részt túlzó követelésekre hevítse, ahelyett, hogy csendesítené. A két párt most a béke kapujánál áll. Egy nemes ösztön sürget a békejobb nyujtására. Hálát adok Istennek a dicsőségért, hogy ezt a hivatást egyszerű személyemre ruházta. Igen, uraim, én nem a magam, de Isten segítségével minden igyekezetemet arra fordítom, hogy a két párt nemes bizalmának megfelelhessek. Igyekezzenek kegyelmetek, tiszteletes uraim, a nép alsó osztályát lecsendesíteni. Maradjunk követeléseinkben tisztán a polgári és törvényes kérdések mellett s kerüljük a hitágazati vitákat. Ilyenekben a többség nem határozhat, mert a hit és meggyőződés dolgaiba milliók összességének sem lehet beleszólása.

Mindnyájan egy szívvel-lélekkel ígérték, hogy elkerülik, ami a kedélyeket felizgathatná. Zrinyi is még egyszer megfogadta, hogy egész lelkierejével iparkodni fog a szent cél elérésére a helyes útat megtalálni. Azután bámulatos tapintattal a komoly tárgyakról és ünnepélyes érintkezésből a legnyájasabb és barátságosabb társalgásra tért át s a fényes követségből észrevétlenül barátságos látogatók lettek. Zrinyi a tágas várkertbe vezette vendégeit, ahol márványoszlopok kupja alatt arany és ezüst edényekben fényes cselédség választékos reggelit szolgált fel és terebélyes hársfák lombsátra alatt zenekar játszotta a búskomor, őserejű magyar nótákat. Reggeli közben Zrinyi mellett látjuk a különös gyermeket, akivel már találkoztunk. Arca halavány és csontos, nagy, kimeredő szemében és egész viselkedésében valami rajongás, álomszerűség látszik, szeme urának minden mozdulatát lesi s az egész arca valóságos kérdőjel. A bán észrevette, hogy a vendégek figyelmét fölkeltette a különös apród. Azért odasúgta Nyáry Lajosnak:

- Ez a gyerek házam egyik nevezetessége. Később beszélünk róla.

A cselédség eltávozása után, mikor vendégeivel a vár felé vezető széles úton haladt, elmondta a fiú történetét.

- Mintegy két évvel ezelőtt Kanizsa táján, ahol akkor a törökök portyáztak, huszáraimmal egy széles úton haladtam a holdvilágos éjen, mikor lovam egyszerre fölhorkant és füleit hegyezte. Széttekintettem és az út mellett két óriási fűz tövében különös jelenetet láttam. Első tekintetre úgy rémlett, két holttest hever egymáson, de mikor odasiettünk, meglepetten tapasztaltuk, hogy egy holt török mellén alig tizennégy éves gyerkőc alszik. Kiáltozásunkra sem ébredt föl, csak mikor egyik fegyveres szolgám fölrázta, akkor szökött fel hirtelen ugrással s költögetőjét földre rántotta. A következő pillanatban fölkapta a földbeszúrt zászlót s mint az evet, az egyik fűzfára kapaszkodott s onnan egy pisztolyt meresztett ránk fogait vicsorgatva. Mikor megneveztem magamat, fölkacagott a gyerek, a zászlót lehajította és nagysietve leszállt a fáról. Kérdésemre megtudtam a következőket: a gyermek árva, egész öröksége egy pisztoly, meg egy hosszú tőr. Apja a svédek ellen harcolt, apám seregében, Wallensteinnel s a gyerek már nem egy portyázó törököt lőtt le. Akkor éjjel is a fűzfa lombjai között rejtőzött s egy törököt látott, aki nagy sietséggel nyargalt az úton egy magyar zászlóval. Látta, hogy a törököt egy lövés földre teríti, de fölkapaszkodik, mire ő leszállt a fáról és örökre elnémította tőrével. Aztán a nyargaló lovat vette űzőbe és a hosszas hiábavaló szaladgálás után visszatérve, a fáradságtól elaludt. Most itt van apródaim között, jelleme a legkülönösebb: hallgatag és csendes, minden parancsot szó nélkül, rögtön teljesít, ha veszély mutatkozik, mogorva, hideg vonásai fölmelegednek, sötét szeme fényben úszik, minden izma dagad. Valóságos oroszlán ez a gyerek. A zászló övé.

A vendégek bámulva hallgatták az egyszerű elbeszélést, aztán a várudvaron Zrinyi paripáit csodálták meg. Különösen egy szürke mén ragadta meg figyelmüket, amely a két roppant csatlóst maga után vonszolva, mindenáron Zrinyihez törekedett és feléje nyujtotta fejét, mintha hízelgést és simogatást követelne.

- Ez kedvenc paripám, uraim, - mondta Zrinyi a pompás állat nyakát veregetve. A krimi béget lőttem le hátáról. Most ura nevét viseli. Alinak hívom. Különös sajátsága, hogy a törököt egy negyedmérföldnyire megérzi s nyerítéssel és kapálással árulja el.

Később átmentek a fegyvertárba, ahol a szíves házigazda maga figyelmeztette vendégeit a nevezetes tárgyakra. Kardokból, zászlókból és török lófarkakból mesterien formált mennyezet alatt Zrinyi Miklós lovasszobra állt ugyanazon öltözetben, amit az emlékezetes szigeti kirohanás napján viselt. A tágas teremben ízlés, gazdagság és rend vetekedett egymással.

A délután és az este nyájas társalgásban, komoly beszédek között telt el, míg végre a vendégurak visszavonultak kényelmes szállásukra.

- Micsoda ember ez! - kiáltott fel Nyáry Lajos, szenvedélyesen megszorítva a mellette haladó Zákányi András kezét.


Vége az első kötetnek.

 


MÁSODIK KÖTET.


A KÖLTŐ.

Mikor a nap lehanyatlott s az éj kiterjesztette szellemszárnyait, mikor a csendes ég lakói mérhetetlen pályáikról néztek le a néma erdőkre és völgyekre, tágas rónákra, akkor Zrinyi visszavonult dolgozószobájába. Senki se ismert volna rá a harcfira, a csaták bölcsőjében ringatott gyermekre, aki ágyúdörgésben és csatarivalgásban érett férfivá. De igen is, Zrinyi Miklósra, akiről az író mondja: hogy előbb szerették, mint ismerték és véteknek tartották őt nem szeretni.

A gyöngyházzal kirakott könyvszekrények, melyeknek párkányai fölött görög és római bölcsek őrködtek, a külföldi állatok élethű, ízléses csoportozatai, a gyönyörűen felszerelt íróasztal, első pillantásra mutatták, hogy az az ember, aki az ellenség réme volt, itt nem egyéb, csak Zrinyi, a költő. Szép lelke is levetkőzte a komoly valót s egy nemesebb világot teremtett magának, ahol menedékre talált.

Igy látjuk őt most is, Csáktornyán, íróasztala mellett. Nyolcágú lámpa világítja meg komoly vonásait. Szép, domború homloka olykor könnyű redőkbe borul. Csendes, költőajkán mosoly ül és élettel teli szeme ábrándos fényben csillog. Violettának ír. Gyöngéd versekben leheli ki szerelmét és az átkot, mely azon borong.

Egyszerre megszólal a kapuőr szarukürtje és háromszor belekiált a csendbe. Zrinyi föláll és kitárja az ablakot, aztán csendesen fel-alá járkálva az éji vendégre látszik várakozni.

A kapuőr jelentése után az őrség egyik tiszte a dobogón át az érkező elé sietett. Abban a háborús korban ez csak olyankor történt, ha az érkező sem küldőjét, sem önmagát nem akarta megnevezni. Minden más vendég vagy ismerős, ha a kapuőrnek megmondta a nevét, azonnal bebocsáttatást nyert. Zrinyi ablakából látta, hogy senki sem jött be a várba s ez meglepte, mert abban az időben még a török vezérek, vagy basák küldötteit is beeresztették, hiszen az ilyen jól őrzött és jól védett várban nem volt szükség remegő óvatosságra.

Pár perc mulva az őr visszatért s a bán ablakában virágot látva, felsietett a lépcsőn. Az ajtó kinyílt s Angelo, most már Zrinyi komornyikja lépett a szobába.

- Eccellenza, az őrség tisztje, - szólt az olasz.

- Bejöhet, Angelo, - mondta Zrinyi, mire a tiszt belépett.

- Mi hírt hoz kegyelmed? - kérdezte a bán a vasba öltözött férfit.

- Egy tatár érkezett, nagyságos uram, küldőjét nem akarja megnevezni s ezt a tekercset nyomta a kezembe.

- Válaszra vár? - kérdezte Zrinyi.

- Igen, - felelte a fiú.

- Jól van, ereszd be és tartsátok jól, egy negyedóra mulva jelentkezz nálam.

A tiszt eltávozott és Zrinyi a tekercs zsinórát fölmetszve, azt olvasni kezdte. A levél olasz nyelven volt írva: "Mirza kán üdvözli gróf Zrinyi Miklóst és örülni fog, ha vele találkozhatik, Jézus papjainak kolostora közelében három nap mulva, hajnalban. Kíséretül egyetlen fegyveres szolgát hoz magával."

Zrinyinek sok dologban igen egyéni nézetei voltak. Ez a kihívás érdekessé tette előtte a büszke tatárt, aki a rajta esett kudarcot így akarta lovagiasan megbosszulni. Néhány percnyi gondolkodás után e szavakat jegyezte fel egy hófehér lapra: "Egyetlen fegyveres szolgával - bizonyosan. Zrinyi Miklós". Aztán a lapot összehajtva és gondosan lepecsételve, átadta azt a belépő tisztnek.

- Add át a tatárnak, - mondta egykedvűen.

A tiszt alig lehetett pár lépésnyire a szobától, mikor megint Angelo lépett be. Zrinyi meglepetten fordult a hivatlanhoz:

- Mi az újabb hír, barátom? - kérdezte szelíden.

- Semmi, eccellenza, - mondta a komornyik - nekem lenne mondanivalóm, ha...

- Beszélj, Angelo.

- Nagyságodnak egy francia vadásza van.

- Igen, vadászvendégeim nagyon meg vannak vele elégedve.

- Nagyságod is?

- Miért nem? - kérdezte Zrinyi.

- Én nem, eccellenza.

- Sajnálom barátom, - mondta Zrinyi nevetve - de ha Olaszországból hozatnék vadászokat, nagyon elszaporodna a medve és vadkan. Mi kifogásod ellene?

- Nagyon is jó lövő a fickó, - mondta Angelo jelentős hangsúllyal - nekem egyáltalában nem tetszik. Ez az ember Montecuccolitól jön.

- Pompás ajánlás, - mondta Zrinyi mosolyogva - vetélytársam nagyon rendes cselédeket tart.

- Lehet, - szólt Angelo - de nagyon is szemfüles, tolakodó és különös dolgokat csacsog. Meg aztán az én barátságomat nagyon is vadássza.

- A francia szeret csacsogni s ha egy ilyen derék fickó barátságát keresi, az csak becsületére válik.

- Eccellenza, ez a vadász gazember!

Zrinyi kicsit elkomolyodott.

- Miért mondod ezt?

- Nem szeretem, amiket beszél. Nagyságodat veszedelmes embernek tartja s nem egyszer mondta, hogy halála kedves hír lenne az idegen vezéreknek.

- Az lehet, barátom, de ez nem a ti dolgotok.

Zrinyi távozást intett, de Angelo az ajtóból megint visszafordult.

- Eccellenza, - mondta a maga nyers módján - a vadászt el kell küldeni!

- Kell? - kérdezte Zrinyi önkéntelenül elmosolyodva.

- Igen, nagyságos uram, mert még egyebet is mondott. Pár nap előtt azt erősítgette, hogy aki rá akarná adni fejét, úr lehetne egy jó lövés után.

Zrinyi egy kicsit elgondolkozott.

- Hiszen, ha ezt neked mondja, az már bizonyítja, hogy számítás nélkül történik. Mindenki tudja, hogy hű emberem vagy.

- Igaz, eccellenza, de én magam igyekeztem megnyerni bizalmát és amint mondom, a fickó Montecuccolitól jön s az, úgy tudom, nagyságos uram legnagyobb ellensége.

- Angelo, - mondta Zrinyi - a kis ezredes nem nagyfontosságú ellenség. Egyetlen hibája, hogy a magyarokat gyülöli. De alacsony tettre azt hiszem, képtelen.

Az olasz békétlenül rázta a fejét. Mire a bán így folytatta:

- Hűségedet becsülöm, de Magyarországot ne tekintsd Velencének. Ne gyaníts mindenkiben gyilkost és tőrödet ne viseld mindig, ez nálunk szokatlan.

Az olasz bosszúsan rejtette oldalzsebébe tőrét és kifelé indult.

- Maradj, - mondotta Zrinyi - későn van már, levetkőzöm.

Angelo az oldalszobába kísérte urát, levetkőztette s egy ezüst mécsest helyezett a szőnyegre. Aztán kiment. - Nem jól van ez - morogta magában - ezek a magyar urak sokkal jobbak, semhogy okosak lehetnének. Szemmel fogom tartani a hetyke franciát, amíg én élek, corpo di bacco, senki se bántsa uramat!

Másnap mintegy kilenc óra lehetett, mikor a követség a legszívesebb búcsúzás után jó reményekkel tele, eltávozott. Zrinyi jó darabig elkísérte őket lóháton s mikor Csáktornyára visszaérkezett, igen kedves meglepetés várt rá. Manuel Zeno üdvözölte az oszlopos csarnokban.

- Ó, Manuel, - kiáltott Zrinyi, vendége mindkét kezét megragadva - ez aztán kellemes meglepetés, légy üdvöz a mogorva magyar várban.

- Egy száműzött keres menedéket vendégszerető falaid között, barátom, - szólt Manuel.

- Érezd otthon magadat, barátod hajlékában, - mondta Zrinyi beljebb vezetve vendégét. - Száműzött? - kérdezte azután.

- Ó, hiszen én ezt még Velencében megjósoltam, - a Tizek bizonyos dolgokat nem szoktak elfeledni.

- És vagyonod? - kérdezte részvéttel a házigazda, miközben az elfogadóterembe léptek.

- A velencei óvatos nép, nem sérti meg a császárt azzal, hogy egy nobilit, aki szolgálatában állt, kiraboljon. De magunk is óvatosak vagyunk, vagyonunk egy része készpénzben van és olyan helyeken, ahol a Tizek nem férhetnek hozzá. De most egy más kérdés, barátom: anyámról és Violettáról mit tudsz?

- Mindeddig nem lophattam időt magamnak, hogy ellátogassak hozzájuk, - sóhajtott Zrinyi. - De remélem, mielőbb megláthatom őket.

- Hát Malipieriről tudsz-e valamit?

- Hogyan? Ezt tőlem kérdezed? - kiáltott Zrinyi.

- Számüzetése nagyrészt szemfényvesztés volt, - mondta az ifjú olasz. - Joanelli, aki a Tizek titkos ügyvivője volt Bécsben, nemrég meghalt s szinte biztosra veszem, hogy Malipieri állt a helyére, talán álnév alatt. De akár Bécsben van, akár másutt, nem fog sokáig titok maradni, neki mindenütt szerep kell, anélkül nem élhet.

Zrinyi egy darabig gondolkozott, aztán így folytatta:

- Anyád és Violetta Ecsed felé vették útjukat, egyik hívem, Lubl Leonard, akit hirtelenében Rákóczihoz kellett küldenem, alighanem találkozik velük s így nemsokára bizonyosat hallunk felőlük. Gondolod, hogy Ariel megmarad bosszútervénél és nyugalmukat meri háborgatni?

- Ettől az embertől minden kitelik. De hogy nyíltan szóljak, dühe alighanem téged fenyeget inkább, mint Violettát.

- Hadd jőjjön, - készen talál.

- Az ármány és cselszövés is?

- E részben majd jó csillagom véd, - felelte Zrinyi nyugodtan.

Késő este a kertben sétálgatott a két jóbarát s többi között Mirza kán is szóba került. Zrinyi tudta, hogy a kaland, mely előtte áll, visszhangra talál barátjánál s azért említést tett róla. És csakugyan, Manuel mindenáron látni akarta a tatárt.

- Sajnálom, barátom, de egyetlen fegyveres szolgánál többet nem vihetek magammal, - mondta Zrinyi.

- Hát legyek én az, - felelte az olasz hevesen.

- Ezt csak úgy lehet, ha becsületszavadat adod, hogy a csatába nem avatkozol és egészen semleges maradsz.

Manuel ebbe is beleegyezett s Zrinyinek tetszett a terv. Hiszen a legszerényebb hősnek is öröm, ha vitézi tetteinek tanúja van.

 

A VIADAL.

A pompás csáktornyai várban, ahol valóságos udvartartás volt és vendég vendéget ért, Manuelnek hamar eltelt a két nap. A harmadik nap hajnalán, mikor a várőrségen kívül még mindenki aludt, két egyszerűen öltözött lovas, egy úr és egy fegyveres szolga haladt ki a dobogón. A bán a híres Alin ült, amely olykor magasra emelte orrát és kurta nyerítést hallatott. Manuel egyszerű huszárruhában volt és kedvteléssel nézegette fehér farkas kacagányát s a nyeregkápáján keresztülfektetett könnyű kopjákat. Szép barna lova játszva hordta könnyű terhét. A Remete Szt. Pál kolostora felé vették útjukat. Az eget gyászos fekete fellegek borították és sötét falaikon kísértetien fehérlettek a vár őrtornyai. Nemsokára elértek a kolostorhoz és ott betértek az erdő sűrűjébe. Egy tisztás szélén egyszerre deli lovag tünt fel: karcsú derekát arannyal áttört öv kerítette s bő vörös csálvárja sárga bőrharisnyában és török babusban végződött. A lovag kíséretében egy másik tatár mutatkozott, akinek fejét, keleti öltözetével ellentétben, leeresztett rostélyú sisak födte.

Mirza kán, mert ő volt, egyet kiáltott sötét ménjére s a bán elé ugratva így szólt:

- Allah szaklah sin! Allah huekber! - Aztán olaszul folytatta: - Az ég szőjje napjaid fonalát addig, míg e kard elmetszi! Készen állok én, a tatár kán, egy kardjátékot megkísérleni Zrinyi Miklóssal!

Zrinyi látta, hogy nemes ellenféllel van dolga, azért sem oldalt, sem hátra nem tekintett. Tudta, hogy férfikar és nem ármány várja. A tatár lovát is figyelmesen vizsgálta.

- Ez a ló, - szólt Mirza, akinek tetszett a méltánylás - degestháni faj, atyja Minas béget hordta hátán, anyja Boldog-Arábiából került. Nézd e fegyvert, - folytatta félig kivonva kardját - éle ezüst és acél, nemes frigyben, Omáré volt valaha, ki azt Mekka bevételénél magától a prófétától nyerte.

Zrinyi gyönyörűséggel nézegette a pompás ereklyét, aztán lova sörényét megsimogatva mondta: - Ez a ló is a ti pusztáitokon növekedett, Ali ez, híres szürkém, akit jól ismernek a török táborban. - Majd a kán meglepetésére kardját nyujtotta és ellenfele kezébe adta. - E fegyver nagyatyámé, a szigeti Zrinyi Miklósé volt és öcsém, Péter, akinek karja az enyémnél súlyosabb, egy vasrudat kettészel vele.

Mirza néhány könnyű vágást tett a karddal, aztán visszaadta gazdájának.

A rövid beszélgetés után Zrinyi végre így kiáltott fel:

- De most dologra!

Azzal intettek fegyveres szolgáiknak, akik azonnal hátrább álltak. Aztán kardjukat kivonva, egyik jobbra, másik balra száguldott, míg elég távol álltak egymástól.

- Ide, ide! - kiáltott Zrinyi, de Mirza máris előtte termett és olyan gyorsasággal forgatta kardját, hogy az acél egészen eltünt. Zrinyi hirtelen megfordította lovát és széles kardjával saját fegyvere alkotta lánggyűrűbe vágott. Most heves kardviadal kezdődött, mind a ketten igen nagy ügyességet fejtettek ki. Egyszerre a két fénylő acél éppen összetalálkozott s a bán kardjának keményebb vasa Mirzáéba beleharapott, úgyhogy a két fegyver valóságos kelepcébe fogódott. Zrinyi most a bán ménjéhez szorította lovát, míg ellenfele mindenáron igyekezett kardját kiszabadítani.

Hidegvérre volt most szükség! A kán hosszabbra eresztette a kantárt, de lova, ahelyett, hogy szabadságát használná, egész súlyával a Zrinyi szürkéjére nehezedett, amely hinnyogni kezdett, fülét hátrafektette és zabláján a tajték vérrel vegyült. A fegyveres szolgák előresiettek, de a két vívó harsány felkiáltása helyre terelte őket.

Mirza most tőrét akarta kihúzni, de Zrinyi azonnal észrevette szándékát. A két felbőszült állatot lehetetlen volt elválasztani egymástól. Balkezét a ló foglalta el, jobbjával kardját akarta kiszabadítani és éppen ezáltal mindég közelebb szorult ellenfeléhez. Mirza fejéről lehullott a kalpag. Mind a ketten annyira nekihevültek, hogy lélekzetük is elakadt. Abban a pillanatban, mikor a tatár végre megtalálta tőre markolatát és Zrinyi életét hatalmában hitte, a magyar vitéz, azzal a könnyűséggel, amely sajátsága volt, saját nyergéből Mirza nyergébe vetette át magát. A váratlan ugrás a kánt majdnem kiszorította nyergéből, feje egészen a ló derekára hajlott hátra.

A tatár szolga éles sikoltással előreugratott, mire Manuel mellette termett és megragadta lova kantárát. A tatár felemelte sisakrostélyát és szemeik találkoztak. -

- Fioretta! Higyjek-e szememnek, - kiáltott Manuel elámulva.

- Signor, adja becsületszavát, hogy el nem árul, - szólt a hölgy - de most siessünk, mert két élet veszélyben van!

Mirza a következő percben a bán hatalmában volt s az kemény fordítással földre sujtotta őt, majd leugrott a lóról és megállt a félájult tatár előtt.

Fioretta, vagy Fatime, azt látva, Manuellel együtt leugrott lováról s fájdalmas kiáltással rogyott a kán mellé. Könyörgő tekintete, mintha arra kérte volna a két leventét, hogy ne ismerjék fel őt. Zrinyi csatától kihevült arcán most megint szép, nyugodt kifejezés ült. Szelíden szólt az időközben felocsudott tatárra, aki dühösen nézett maga elé.

- Életed hatalmamban van, de inkább, mint valaha, bámulom vitézségedet. Életem egy hajszálon függött. Hanem, - tette hozzá szigorúbban - a tőrt nem kellett volna használnod.

- Neked is volt tőröd, - vágott közbe a tatár és halálsápadt, szép arcán a megszégyenülés pírja mutatkozott.

Zrinyi bőrövére tekintett és futó mosollyal mondta:

- Amit itt látsz, az valóban tőr markolatához hasonlít, de íróeszközöm, amelyet megszokásból magamnál hordok. - Ezzel egy csinos, hengeralakú eszközt vont elő és megmutatta a kánnak. - Igy hát magam vagyok a hibás és nemes ellenségem tökéletesen felmentve áll előttem.

A tatár feltámaszkodva hosszan nézett Zrinyire. Arcán keserves küzdelem viharzott. Mintha most kezdte volna igazán gyülölni Zrinyit, éppen felsősége miatt. Zrinyi talán megsejtette a büszke tatár érzéseit, de nemes természete most sem tagadta meg magát.

- Mirza kán, - mondta engesztelő szelídséggel - ez a kard legdrágább ereklyéim közé tartozik, fogadd el tőlem elismerésem jeléül. És mondd meg, hová küldjem sátorodat, fegyvereidet?

Mirza csendesen felállt, aztán ő is felemelte kardját a földről és a bánhoz közelített. Ajka vonaglott, szeme égett, eleinte úgy látszott, mintha tekintetével el akarná nyelni. Végre remegő ajakkal így szólt:

- Keresztény! - mint a nap, ha fénylő arcát kiemeli, a csillagok elsápadnak, úgy a bámulat, melyet nemes szíved kelt bennem, túlragyogja haragom villámait. Legyen béke veled, keresztény, a tatár a gyülölséget kivetette szívéből. Fogadd el e kardot és emlékezzél, hogy él egy muzulmán, aki mikor kelet felé tekint és Allahhoz küldi imáját, mikor töviseket szór a gyaurok sírjára és leköpködi szakállukat, egyet kivesz és annak azt kívánja, hogy legyen vele Allah és a próféta!

Zrinyi szívét melegség öntötte el, nemes arcán öröm suhant át. Volt valami a puszták fiának egész viselkedésében, ami jobban megkapta őt, mint a megszokott tömjénezés. Mirzában győzött az ősi nemesség, a magyar levente lelki felsősége hódította meg. Két ilyen ember nem gyülölhette egymást.

A bán elfogadta a szép fegyvert, melynek vasa elég széles volt, hogy a mély csorbát ki lehessen köszörülni és melegen mondta:

- Elfogadom, de csak mint nemesebb ajándék jelét: én a tatár kán barátságát kérem s a magamét ajánlom cserébe.

Mirza kán leltében egy új, eddig ismeretlen érzés került felül. Előtte állt az az ember, akit olyan sokáig gyülölt, de ha őszinte volt, nem tagadhatta, hogy gyülölsége voltaképpen irigység, vetélkedési vágy volt. Most úgy érezte, hogy a gyülölt Zrinyi Miklós nem az volt, akit most megismert. Egy belső szózat súgta neki, hogy ha ezt a szelíd, nemeslelkű férfit barátjának nevezhetné, az jobban kielégítené büszkeségét.

- Igen, - szólt szenvedélyesen - szívem feléd hajlik, te nemes, te vitéz ember!

- A csatában ellenség, csatán kívül jóbarát - szólt lelkesen Zrinyi.

Egy darabig némán néztek egymás szemébe, majd lóra ültek s együtt haladtak egy darabig, beszélgetve. Zrinyi elismételte ígéretét, hogy a Hortobágyon szerzett zsákmányt visszaküldi Mirzának. Mögöttük a tisztes távolban haladó két fegyveres szolga szintén élénk beszélgetésbe merült. Végre elváltak. Zrinyi haza lovagolt Manuellel, aki nagyon meg volt elégedve a kalanddal s nem is tagadta, hogy csak becsületszava adott neki erőt, nem avatkozni a csatába.

- Tudod-e, barátom, - mondta azután - micsoda különös fölfedezést tettem még? Mirza fegyveres szolgája asszony volt. És pedig ismerős: Fioretta, a híres táncosnő.

- Igen, - mondta Zrinyi - én már láttam őt a kán sátrában és azonnal ráismertem. Meg nem foghatom, hogy kerülhetett Mirzához.

- Pedig egyszerű a dolog, - felelte Manuel - Fioretta mindent elmondott. A kán június vége felé Konstantinápolyban járt s ott a bazárban vette meg Fiorettát.

- A bazárban? - kiáltott meglepetve Zrinyi - és oda, hogy került?

- Jónak látta elhagyni Velencét s a török cirkálóhajók elfogták. Igy került egy lélekkufár hatalmába.

 

UTI KALAND.

Nemsokára visszaérkeztek a kastélyba, szoros titoktartást ígérve egymásnak. Manuel szavát adta Fiorettának, hogy senkinek sem árulja el velencei multját s a bán titoktartásáról is biztosította.

Annáról és Violettáról még mindig nem tudtak semmi bizonyosat, mert Leonard még nem érkezett vissza.

Zólyomi szép vendégeivel a rettenetes felhőszakadás miatt két nappal későbben indult el Ecsedről, mint szándékozott. Egy darabig várakoztak, talán az idő jóra fordul, de hasztalan. Most már attól kellett tartani, hogy a lápos föld feneketlen sárrá változik, az ecsedi ház pedig olyan kevés kényelmet kínált, hogy tovább ott időzni majdnem lehetetlen volt. Anna nem kerülhette el, hogy a fejedelemnével, a híres Lorántffy Zsuzsannával meg ne újítsa ismeretségét. A fejedelmi hölgy és menye, Báthory Zsófia, ifjabb Rákóczi Györgyné, nyájasan fogadták a hölgyeket, sőt Lorántffy Zsuzsánna bizonyos rokonszenvvel közeledett Annához és készséggel meg is ígérte neki, hogy minden módon igyekszik megengesztelni a fejedelmet az öreg Zólyomi iránt. Anna megnyugtatva távozott szállására.

Indulásuk az öregúr nem éppen pontos intézkedései miatt nagyon is elkésett, hajnal helyett délután két órára maradt. Végre valahogy kiért a várból a két hintó, de a lovak nehezen vánszorogtak az iszonyú sárban s pár óra múlva rájuk sötétedett. A dühös szél teljes erejével nekifeküdt a hintóknak, melyek egymástól jó távol maradtak és küzködtek a ragadozó sárral. A társzekérnek nyoma se látszott.

- Valahol meg kell szállnunk, Violám, - mondta az öreg Zólyomi békétlenül s a kocsiból kitekintgetve a kocsissal zsémbelt.

Anna a második hintóban ült jó messzire az előbbitől s útipalástjába burkolózva, az ülés szögletébe húzódott. Arcán türelmetlenség és unalom látszott Még beszédes nőcseléde is szokatlanul hallgatag volt. A vihar hirtelen közelebb jött, csattanás csattanást ért s az egymásba átszakadó villámok egészen elűzték a sötétséget. A hintók úton, réten, árkon, zsombékon át, csak találomra haladtak s az öregúr, aki eddig még biztatta unokáját, most maga is hangos káromkodásra fakadt. A szokatlan helyzet Violettát is megijesztette.

- Nem volna jobb, ha kiszállnánk, nagyatyám s a hintó mellett próbálnánk gyalogolni, míg valami emberi hajlékra akadunk? - kérdezte Violetta most mát jobban ejtve a magyar szót, bár még mindig olaszos kiejtéssel.

- Megállj! - kiáltott Zólyomi a kocsisra, aki anélkül is megállt. Úgy rémlett, valami világot látnak, még pedig igen közel.

- Ez a Rikolti csárda, - mondta az öreg úr lekászolódva a hintóról, míg Violetta ifjú könnyűséggel szökött le a földre, vagy inkább a feneketlen sárba. Nagyatyja hátratekintett, de bár a villámok lángzuhatagként világítottak, a második hintót sehol se látták, és kiáltásaik is felelet nélkül maradtak.

- Várjuk meg anyámat, - mondta Violetta dideregve az iszonyú záporban. Ebben a pillanatban mintha kiáltás, vagy sikoltás hallatszott volna a távolból.

- Csitt! - mondta reszketve Violetta, - mintha kiáltást hallanék, hallgassa csak, nagyatyám. Santissima Maria! Ha valami baj van! Várjuk meg anyámat. - Megint füleltek, de most már semmit se hallottak.

- A csárda pár hajításra van ide, - mondta Zólyomi, - ott legalább nem ver az eső bennünket. Várjuk meg ott.

Nagynehezen megindultak s egy jó negyedóra múlva náddal fedett ház elébe értek, melynek nyitott konyhaajtajából világított a tűz. A csapláros balfülére vágott süveggel, a tornácon könyökölt, s bámész tekintetet vetett az érkezőkre.

- Van-e hely a lovaknak? - kérdezte nyersen az öregúr. - Nem ismer-e kend?

- Nem, uram, - felelte gorombán a fogadós, - csak két hete, hogy átvettem a csárdát. Hely van embernek, lónak, már olyan, amilyen, de egyéb semmi.

- Tűz csak van, ahogy látom?

- Az lesz, - felelte a fogadós és ásítva föltápászkodott. - Van még néhány nádcsomó az eresz mögött, de fát nem tartunk.

Violetta a konyhába sietett és nedves kezecskéjét melengette a tűz fölött.

- Legjobb lesz, ha az állásba mennek kegyelmetek, ott tágasabb a hely, - mondta a fogadós barátságtalanul. - Itt a szobák teli vannak rakva és takarítani késő.

- Rögtön nyiss szobát, gazember, - kiáltott fölfortyanva az öreg Zólyomi, - vagy összetöröm minden csontodat! Nem ismered-e Zólyomi Dávidot?

Ahogy ezt a nevet kimondta, a csaplárost mintha kicserélték volna, ijedten lekapta sapkáját, arca halálsápadt lett és hallatlan mozgékonyság szállt tagjaiba.

- Még egy hintó, meg egy társzekér hátra vannak, - mordult rá Zólyomi, - nincs egy embered, akit elébük küldhetnénk?

A csapláros felelet helyett egy retekbe szúrta a gyertyát és kiügetett a szobából. Majd nagy készséggel megint bent termett és gyorsan mondta:

- Az ember készen vár uram, a lovat már föl is nyergeltem.

- Jól van, - mondta Zólyomi megvetően, - mondd meg neki, hogy siessen az ecsedi úton és mihelyt a hintóra rátalál, kísérje ide.

Violetta igen nagy aggodalomban volt, bár leplezni próbálta izgatottságát nagyapja előtt.

- Talán csak nem dőltek fel, - rebegte.

- Attól ne tarts gyermekem, a kerekek most olyan mélyen járnak a sárban, hogy feldőléstől nem kell tartani. Inkább attól tartok, hogy eltévedtek valahol a sötétben.

Zólyomi, akinek egyáltalában nem volt szokása az aggódás, helyet foglalt az egyik lócán és falatozni kezdett. Violettát is kínálgatta, de az csak erőltetve vett egy-egy darabkát. Míg a fogadós a szénakötegeket hordta be és fekhelyeket készített, az öreg egy különös eszközt csatolt le derekáról. Hüvelyknyi vastag, gömbölyű bőrabroncs volt ez, mikor az asztalra vetette, olyat koppant, hogy Violetta összerázkódott.

- Nem találod el, mi ez, - mondta az öreg fájdalmas mosollyal megemelve unokája előtt a különös szerszámot.

Violetta kérdő tekintettel nem-et intett. Sokkal jobban aggódott most anyja miatt, semhogy nagyon kíváncsi lett volna.

- Látod, Violám, az Isten különösen osztja el a szerepeket, - kezdte az öreg, - egyik-másik embernek olyan a sorsa, mint a sziklaoromé, amely messzire kimereszti időrágta homlokát, a vihar jő és megy, magas fenyők összedőlnek, olvadó hózuhatagok söpörnek el felette s ő ingatlanul áll. Ilyen szikla vagyok én, gyermekem, sok vihar rombolt el felettem s még ingatlanul áll ősz fejem, de aláásta már a zivatar s egy szellő a mélységbe sodorhatja. Azért én is, mint az örökös vándor, a vén Ahasvér, sose tudhatom, melyik pillanatban mozdít ki helyemből a sors. Ez az öv - folytatta a bőrabroncsra mutatva. - élére vert aranyakkal van tele, ólamban mindig készen áll egy nyergelt paripa s a hosszú éjeken sokszor úgy rémlik, szellemszózat súgja fülembe: ébredj, kelj fel öreg vándor, az emberek megirígyelték már tőled az arasznyi földet, amelyen ősz fejed nyugszik. Keress más helyet magadnak. - Olyan mélységesen bús és egyben gúnyos volt az öregember hangja, hogy Violetta önkéntelen mozdulattal keblére vetette magát és sírva fakadt.

- Ne sírj, gyermekem, mondta az öreg megilletődve, - van egy hely, ahol a fáradt vándor megpihenhet.

Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó és Anna nőcselédje rohant be rémült arccal:

- Segítség, segítség, - nyögte fuldokolva, - haramiák, rablók!

- Haramiák! - ordított a csapláros. Violetta összerogyott, míg az öreg bőrövét derekára csatolva, kocsisát parancsolta. Most megint nesz hallatszott s egy zsírosingű suhanc lépett be.

- Ez az a legény, akit a hintó elé küldtem - kiáltott ijedten a fogadós.

A suhanc akadozva mondta:

- A hintó ott hever a sárban, de senkit se láttam se benne, se körülötte.

A szobaleány most akadozva és hadarva beszélni kezdett:

- Haramiák ütöttek ránk. Mindent elraboltak. Feldőltünk, akkor vettek körül. Én ijedtemben a kocsi alá bújtam, még hallottam asszonyom sikoltását és az iszonyú ordítozást, de mire magamhoz tértem, mind elmentek, senkit se találtam.

Violetta közben magához tért és rémülten rebegte:

- Anyám, hol van anyám?

Zólyomi próbálta megnyugtatni, aztán a fogadóshoz fordult:

- Nincsen valami ágbog, vagy seprő itt a házban, amiből szövétneket gyujthatnánk?

A fogadós kiszaladt s egy lámpással tért vissza, amelyben jókora gyertya égett.

- Szükségben ez is jó lesz, - mondta Zólyomi. - Unokám itt marad, amíg visszatérek.

- Nem, nem! - kiáltott Violetta. - megyek én is, látnom kell anyámat! - és könyörögve megragadta nagyatyja kezét, akinek tetszett a lányka bátorsága.

- Nem bánom, gyermekem, bízzunk Istenben és ne késsünk egy pillanatot se.

Míg a lovakat előhozták, Zólyomi a szobalánytól valahogy megtudta az egész históriát. Egy órával azután, hogy a második hintó annyira elmaradt, szerencsétlenségükre feldőltek. Anna és a szobalány épségben kikászolódtak a hintó alól, a kocsis az inassal mindenáron igyekezett azt fölemelni. Egyszerre lódobogást hallottak s egy lovascsapat fogta őket körül. A szobalány csak annyit tudott, hogy nem magyarul beszéltek, mert ijedtében elájult. Csak félálomban hallotta, hogy a zaj lassanként elvonul s aztán egészen elnémul. Mikor végre kibújt rejtekéből, ahol a vak sötétségben nem vették észre, iszonyú rémületben előretapogatódzott a távolról csillogó világosság felé.

Zólyomi nem kételkedett benne, hogy valami portyázó török csapat követte el a dolgot. Violettának minden tagja reszketett, de természetében volt, hogy mindig megpróbált cselekedni, ha lehetett:

- Tatárok voltak-e - kérdezte a lányt. - Ó, szegény, szegény anyám!

- Ha tatárok, ha törökök voltak, - mondta Zólyomi, úgy anyád életben maradt, bizonyosan ráakadunk. Az ilyen népségnek van annyi esze, hogy egy pompás hintóban talált úrihölgy életét megkíméli, mert tudja, hogy gazdag váltságdíjat kap érte.

Amit itt elbeszéltünk, az igen rövid idő alatt folyt le, míg tudniillik a lovakat előhozták. Akkor sietve megindultak mindnyájan. A fogadós sem akart elmaradni, nem tudjuk készségből-e, vagy mert Zólyomi társaságában nagyobb biztonságot remélt, mint a magányos csárdában. A férfiak mind fel voltak fegyverezve, Zólyomi Violettával és a kocsissal lovon ült, míg a fogadós egy régi nyirseprőt gyujtott meg szövétneknek, azzal haladt előttük, az olasz inas pedig a lámpát vitte. A feldőlt hintóhoz érve, irtózatos látvány tárult eléjük. Az országúttól nem messze egy csoport paraszt gyült össze két holttestet vizsgálva. A kocsis és az olasz inas feküdtek ott, tőlük nem messze egy tatár hevert, pár lépésnyire tőle hosszú lándzsa. A kocsi egészen ki volt rabolva, még a bőrt és posztót is levagdalták. Annát sehol se találták s így bizonyosra vették, hogy elevenen került a tatárok kezébe. Violetta érzését nem is próbáljuk leírni. Irtózatos volt, ami átélt.

Zólyomi a körülötte lézengő emberekkel valahogy megértette a dolgot és rábírta őket, hogy e hintót Beszterecre vontassák. Végre mindnyájan visszafordultak a csárda felé és egyórai pihenés után tovább indultak ők is Beszterecre.

 

A FÖLDVÁR.

Zólyomi Dávid már évekkel ezelőtt, mikor még javainak teljes birtokában volt, foglalkozott a gondolattal, hogy magának előre nem látott esetekre jól megerősített menedékhelyet készít. Beszterecen az ecsedi láp közepén egy kis zálogos birtoka volt s itt kezdte meg építtetni a földvárat, amely később olyan baljóslatú nevezetességre tett szert. Csodálatos erősség volt ez s a vidékiek nem egészen méltatlanul Kis-Ecsednek nevezték. Tágas négyszögben épült, két oldalán a láp, a másik kettőn pedig egy abból ásott széles, mély vízárok körítette. A tágas udvar közepén magányos, mogorva torony emelkedett, amelynek alja téglából készült, felső két emelete pedig egymásba rótt gerendákból, melyeket kívülről nádra mázolt falréteg borított, belül pedig a vastag faszegekkel borított fabordákat agyagtapasz fogta. Az öreg Zólyomi évek óta gyüjtötte a lőport s azt ebben a toronyban tartotta. Kívülről csigalépcső kanyarogta körül a mogorva építményt s tetején valami kis kilátóhelyféle volt, ahonnan nagyszerű kilátás nyilt a lápos vidékre, a távoli kéklő hegyekre és a pompás ecsedi várra. Ez volt Zólyomi Dávid legkedvesebb mulatóhelye.

Mikor Violetta a vár dobogóján át a világos udvarra érkezett, egy pillanatra valami megkönnyebbülést érzett, de aztán megint fájdalmas kifejezés ereszkedett halálsápadt arcára. A széles tornácon egy ősz, hosszúszakállú férfi állt, komoly és mogorva arccal. Zólyomi pár szóval megismertette Violettával Fekete Mihály uramat, az új várnagyot és Dorka asszonyt, a ház gondnoknőjét, aztán röviden elmondta a történteket s a szörnyűködő kiáltásokkal nem törődve, unokájával a belső szobákba vonult. Még aznap mindent elrendeztek és Zólyomi részletesen megbeszélte Violettával a teendőket, Ő gyülölte Rákóczit s amióta ez megtagadta tőle fia kiszabadítását a börtönből, titokban dühös bosszút forralt ellene. Tudta, hogy Violetta levelet írt a fejedelemnének, amikor anyja eltünt, de semmit se remélt ettől. Csak magában bízott és gyorsan felkészült leánya felkutatására. Tudta, hogy Annát nagy váltságdíj nélkül ki nem szabadíthatja, de szerencsére a hölgyek ékszerei az első hintóban voltak. Másnap reggel az öreg körüljárta a földvárat, a töltések gerincén ásító ágyuktól kezdve az utolsó zúgig mindent átvizsgált, aztán elbúcsúzott unokájától. Még nem indult el, amikor az Ecsedre küldött legény megérkezett a fejedelemné válaszával. Ennek szives hangja valamennyire megnyugtatta Violettát. Az öreg nem akarta kedves unokáját e vígasztalástól megfosztani, megölelte, megcsókolta, aztán hat keményen fölfegyverzett emberével lóra ült és elhagyta faköpönyegét.

*

Violetta életének most szomorú szakasza következett el. A népes, ragyogó Velencéből a magányos földvárba vettetve, az idegen arcok között szerencsétlennek és elhagyottnak érezte magát. Most, hogy anyja életét kellett féltenie, szerelme háttérbe vonult és ifjú szíve nélkülözte a legnagyobb vígasztalást.

Dorka asszony, mint sokan az ilyen gondnoknői állást egy öregúr mellett, az elkésett menyasszonyi koszorú, vagy a közeljövőben kínálkozó örökség hátsó gondolatával vállalta. Mikor megtudta mi történt a Rikolti csárdánál, gonosz örömet érzett, mintha hatalmas ellenségtől szabadult volna meg. Őszintén kívánta: bár sohase kerülne elő Anna. Violettát is ellenséges indulattal nézte, de nem tartotta olyan veszedelmesnek, mint Annát, akiről biztosra vette, hogy ha visszatér, maga veszi át a kormányt. Violetta kegyét mindenáron igyekezett megnyerni, de persze nem tudott nyitjára akadni e gyöngéd és nemes léleknek. A várnak másik nevezetes személye Fekete Mihály uram volt, egy baljóslatú és mogorva ember. Dorka asszony eleinte egyáltalában nem volt megelégedve az új várnaggyal, de az szokatlan udvariasságával és nyájasságával lassankint kiengesztelte és mikor egy szép reggel egy klárisokkal terhelt arany ékszerrel lepte meg, ez a kiengesztelődés tetőpontjára ért. Most már egyetértően megosztoztak a ház kormányzásában, egyik sem avatkozott a másik tisztjébe. Nem lehet tudni, vajjon Dorka asszony bájai olvasztották-e le a jégkérget Fekete uram szívéről, vagy titkos számítás vezérelte lépteit. Annyi bizonyos, hogy a cselédség gyöngédebb viszonyt sejtett közöttük.

Egy hét telt el az öreg Zólyomi távozása óta és Viola még semmi hírt sem hallott. Napról-napra lehangoltabb lett s a bizonytalanság egészségére is károsan hatott. Egy különös eset még súlyosbította a helyzetet. Szobalánya egy reggel durván faragott tatárnyilat hozott be, melyet az egyik őr talált hajnalban a töltésen. A nyílra olajba mártott papírszelet volt selyemszállal kötözve. Violetta aggódva bontotta azt le s nagy meglepetéssel olvasta a következő szavakat: "Non vi sono lontano". (Nem vagyunk messze.)

- Tehát itt is, - rebegte megborzongva, aztán lehetőleg titkolva felindulását a kíváncsi cseléd és Dorka asszony előtt, behivatta a várnagyot és azt mondta neki, hogy az írás puszta fenyegetőzés, jó lesz megkettőzni a vigyázatot. Fekete megígérte, hogy gondja lesz az ilyen lézengőknek útját állani és biztosította Violettát, hogy ha az egész várat körülfognák a tatárok, akkor sem kellene tartania semmitől.

Végre a nyolcadik napon beállított Zólyomi, sárral és verítékkel borítva. Annyit megtudott a legközelebbi török táborban, hogy a tatárok egy nőt vittek magukkal s majdnem kétségtelen, hogy a kánhoz hurcolták, aki a nevezetesebb rabok váltságdíját szereti magának megtartani. Az öreg úgy tervezte, hogy pár napot pihen s aztán újra útnak indul, de Violettát ez mind nem nyugtatta meg.

- Kedves nagyatyám, - mondta - nem volna jó a horvátországi bánt értesíteni az egész dologról? Ő talán többet tehetne.

Zólyomi rövid gondolkodás után fölkiáltott:

- Ennél okosabbat nem is mondhattál volna, gyermekem! A bán ritkán van török rabok nélkül, öccse, Péter nemrég egy béget fogott el, ha ez még nála van, úgy könnyebb lenne a kicserélés. Mi megfizetnénk a váltságdíjat Zrinyi Péternek és a bégért a tatárok szivesen visszaadnák anyádat.

Violetta borzongva hallgatta, hogy szeretett anyjáról, mint csereáruról beszélnek, de rettenetes helyzetében még ez az undorító gondolat is vigasztaló volt. Zólyomi meghitt embere még aznap elindult Violetta levelével Csáktornya felé.

Este, mikor a hold álomvilágát öntötte el a vidéken, Zólyomi a vártorony kapuja alatt üldögélt unokájával. Violetta ebben a pillanatban csak szerető gyermek volt. Lelkét egyetlen fohász töltötte be, anyja szabadulásáért imádkozott Istenhez és ezer kivihetetlen terv szövődött ifjú lelkébe. Egyszerre úgy rémlett mind a kettőjüknek, hogy sebes lódobogást hallanak és csakugyan néhány lovag sötét alakja bontakozott ki a fák közül és közeledett a vár felé. Pár perc mulva gyors kérdések és feleletek hallatszottak a várudvarról és Fekete jelentette, hogy Manuel Zeno kér bebocsátást.

Violetta felsikoltott örömében, de Zólyomi, akit a sok üldöztetés óvatossá tett, maga sietett fel a töltésre, mielőtt a kapunyitásra engedelmet adott. A széles árok tulsó partján hét fegyveres lovag állt a besztereci küldöncön kívül. Az első lovas, kinek sisakján szép magas sastoll lengett, felemelte a rostélyát és pár üdvözlő szót mondott.

- Ez a bán! - kiáltott fel élénken az öreg. - Eressze le kegyelmed a hidat gyorsan és nyittasson kaput, kedves vendégek érkeztek.

A várnagy lesietett s a lovascsapat nemsokára az udvarban állt, a sisakrostélyok felemelkedtek s az öreg Zólyomi előtt ott állt Zrinyi, Manuel és Leonard és kíséretükben Angelo, meg a kis Sátán Ferke és két fegyveres szolga. Zrinyi szíves kézszorítással üdvözölte a vár urát, aztán Manuelt mutatta be neki, mostoha unokáját. Az öreg nagy szemekkel vizsgálta a szép ifjút, megölelte és felkiáltott:

- Egészen az atyja! Szegény Rinaldo barátom! - Majd az ismerős Leonardót köszöntve, vendégeit a szobába vezette. Violetta, aki a vendégek érkezésekor szobájába sietett, az öregúr szólítására most belépett. Mikor Zrinyit meglátta, egy pillanatra kimondhatatlan gyönyörűség és megkönnyebbülés omlott el benne. Most Manuelt pillantotta meg és anyjára gondolva, kitörő könnyekkel ölelte át mostoha testvérét. Zrinyi igyekezett megnyugtatni a lánykát, elmondta, hogy amint levelét olvasta, tüstént elküldte két meghitt emberét a kánhoz és a budai basához, erősítette, hogy a kán különben is olyan ember, akiről nem lehet föltenni, hogy a fogoly hölgyet bántódás érné nála, ha hozzá került.

Violetta Zrinyi szavában sokkal több megnyugvást talált, mint addig bármiben, hiszen a szerelemben varázserő van, ami bizalmat és reményt ébreszt. Leonard azzal biztatta, hogy ő maga nemsokára személyesen találkozik a kánnal, Manuel pedig közölte vele, hogy Anna a kán sátorában egy ismerős hölgyet fog találni, aki neki hálával is tartozik. De nem árulta el Fioretta nevét, bármint faggatta is Violetta.

Zrinyi és Violetta alig lehettek egy percig is egyedül, csak pillantásuk és egyes elejtett szavak mutatták a bensőséget és mélységes szenvedélyt, amit az akadályok csak növeltek. Végre harmadnap reggelén, mikor Zólyomi lápi vadászattal akarta szórakoztatni olasz vendégét és Zrinyi levélírással volt elfoglalva, Violetta fölment nagyatyja kedves kilátóhelyére és Zrinyi is utána jött. Itt, ahol mindenkinek szeme előtt voltak és mégis távol a fürkésző pillantásoktól, lelkük újra egybeolvadt. Violetta elmondta minden fájdalmát és reményét, mert hisz a fiatal szívben mindig van remény. Most már Zrinyi sem kételkedett, hogy Malipieri ott van közelükben és ez a kaján és alattomos üldözés mélységesen fölháborította. Az ország akkori állapotában az utazások súlyos nehézségei mellett szinte lehetetlen volt rendszeres felügyelet hálójával körülkeríteni a bujkáló olaszt s így még a besztereci vár éber őrsége és bámulatos erőssége adták a legtöbb biztosítékot.

- Violettám, - mondta gyöngéden megragadva a hölgy kezét - a sors ércfalat vont a szertartás elé, amely életünket egyesíthetné, de szíveinket nem választhatta el... Sorsunk olyan, mint a házastársaké, akiket a körülmények elszakítottak egymástól. Én téged Isten előtt hitvesemnek tekintelek. Nem lenne nehéz kikényszerített esküd hiú voltát bebizonyítani. De van az adott szó szentségében valami szűzi s ha egyetlen szeplő esik rajta, önbecsülésünk megsemmisül. Megértelek! Lelked egész fönséget és gyöngédségét fel tudom fogni.

Violetta csöndesen hallgatta Zrinyit, lelkét betöltötte a jóleső érzés, hogy akit szeret, az tökéletesen megérti. Aztán könnyű sóhajjal mondta:

- Hiszen mit veszthetünk, barátom? Ez az ember előbb-utóbb kifárad. Nyomorult ijesztgetéssel és férfiatlan leskelődéssel próbál megrémíteni, de én megvetem. S ha néha önkéntelenül félelem fog el, elég rád gondolnom és visszanyerem bátorságomat. Csak egy félelmet ismerek s azt nem tudom egészen legyőzni, - itt mondhatatlan szerelemmel függesztette szemét Zrinyire. - Hátha ez a nyomorult benned látja az akadályt és ez a hite alacsony merényletre készteti.

Zrinyi arcára büszke, majdnem gúnyos kifejezés ült. Violetta megértette és gondolataira felelt:

- Nem nyílt csatáról, nem férfias szembeszállásról van itt szó, ez esetben Violetta nem tudna félteni. De az orgyilkos, aki a Tizek éjjeli tanácskozásain és a börtönök sötét rejtekeiben ismerkedett meg a brávók fogásaival, egy tőrszurással könnyen elintézi ellenségét.

- Nem meri, - mondta Zrinyi nyugodtan - és tudod, Violettám, hogy van egy felsőbb hatalom, amely őrködik életünk fölött. Van egy láthatatlan kar, mely a gyilkos kezét föltartóztatja. Engem szerelmed óv, hogy bízzam szerencsémben, mely eddig is hű társam volt.

- Adja az ég! - mondta Violetta, akit Zrinyi szava csodálatosan megnyugtatott. Nem akart megválni a távoli reménytől, hogy a sors mégis egyesíteni fogja őket. De Zrinyi lelkében titkos szózat emelkedett. Érezte, hogy a gyöngéd hölgynek csak egy férj adhatna igazi biztonságot s hogy egy magányos leány helyzete minden önállósága mellett is nagyon ingatag.

Aki a lelkek redőit mélyebben vizsgálta, nem tagadhatja, hogy a szerelemben még a legboldogabb körülmények között is van a fájdalomnak egy árnyalata és olykor a szenvedés olyan boldogság, amit a szerető szív föl nem áldozna a világ minden öröméért. Pár óra telt el beszélgetésben és hallgatásban. Nekik úgy tetszett, századokat éltek át. Álmodozásukból Zólyomi hazaérkezése ébresztette fel őket.

Míg ők szobáikba vonultak, addig Fekete Mihály uram Angelóval beszélgetett az épület egyik oldalszárnyában.

- Mindig is gondoltam, signor Ordozzi, hogy kegyelmedet láttam már valahol, de hallgatok, - mondta Angelo.

- Igaz, az emberek összekerülnek mindig, - mondta Fekete uram, akiben a Velencében látott Ordasra ismerünk. - Valóságos nevem Fekete, a másikat csak szeszélyből vettem fel, mikor Olaszországba kerültem. Ne is nevezzen így, kegyelmed, Angelo, ígérje meg.

- Volontieri, - mondta az olasz kezet nyujtva. - De miért hagyta el kegyelmed a szép Olaszországot, igaz, hogy én is odahagytam, pedig nekem hazám. És mégse bántam meg. Nagyon szeretem uramat, ha vele vagyok, mindenütt otthon találom magamat. De ideje is volt már fölvenni a vitorlákat.

- Hogy-hogy? - kérdezte Fekete.

- Nem jól ment a dolog, - mondta Angelo, akit a jó reggeli úgy látszik bőbeszédűvé tett. - Hm, hm, a gróf úr nagyon szép ember, nálunk pedig... na iszen tudja kegyed, sok minden történik. - Aztán meghúzta saját fülét és hirtelen elhallgatott.

- Értem, értem! - mondta Fekete. - De hogy is lesz most már? A mi szép signoránk, - folytatta fürkészve - ha jól tudom, mátkás. Kegyelmed nem hallott róla?

Angelo jobban megnézte az öreget, aztán egy rövid nem-mel félbeszakította a beszélgetést. Mikor kiment a szobából a várnagy csöndesen föl-alá járkált és magában mormogott.

- Miért is késlekedem? Mindig tovább-tovább halasztom az élvezetet, mint a tigris, aki martalékát el-elszalasztja, hogy a véres lakoma gyönyörűségét hosszabbra nyujtsa ki. Kezemben van, de hosszú számadásunk van egymással. Szeretnék egy olyan pillanatot elkapni, amikor bosszúmat ezerszeresen megéreztetem.

Ezzel fölvette süvegét és csendesen kilépett a szobából.

Másnap üres volt a besztereci vár, Violetta magában maradt, Zólyomi fegyveres kísérettel követte vendégeit.

 

RIALTI.

Leonard ezalatt gyorsan haladt Komárom felé. Két megbízása volt Zrinyitől: a Rákóczi ajánlotta békepontokat közölni Buchheim tábornokkal, a komáromi vár parancsnokával. Az erre vonatkozó iratokat sürgősen visszavinni Csáktornyára s ha még Zrinyit ott nem találná, azokat a várnagynak átadni. E fontos és halaszthatatlan dolog véghezvitele után pedig a tatár kán táborába kellett mennie, a Hortobágyon zsákmányul esett sátrakat, lovakat és fegyvereket a kánnak visszaadni s közben Zenóné hollétét kitudni s a váltságdíjról mielőbb tárgyalni. Ha minden sikerül, Zrinyit tudósítva. Zenónét Beszterecre kísérni. Zrinyi ezzel búcsúztatta el hívét a földvárból:

- Előre nem látott esetben azt tedd, Leonardo, ami férfihez és lovaghoz illik.

Mintegy nyolc óra reggel lehetett, mikor Leonard néhány napi óvatos lovaglás után a komáromi erősséget megpillantotta. Miután megtette mindazon lépéseket, amelyek az ilyen szigorúan őrzött várba való bejutással jártak, végre a várparancsnokhoz vezették, aki éppen seregszemlét tartott.

Buchheim tábornok magas, szélesvállú férfi volt, kissé gőgös és különös kedvtelést talált abban, hogy a legkülönbözőbb, mesterkélt járásmódokban való gyakorlottságát fitogtassa katonái előtt. Mikor a seregek oszladoztak, még észrevételeket és rendeleteket tett, aztán szállása felé indult két segédtisztjével, akik közül az egyiket magához intette.

- Kegyelmed elkísér engem szállásomra.

A tiszt meghajtotta magát s nemsokára egy szép világos teremben látjuk őt a vezérrel fel és alá sétálgatni.

- A kegyelmed ma reggeli tudósítása, signor Rialti, nagyon meglepett. Engedje, hogy köszönetemet fejezzem ki őfelségéhez való csatlakozásáért és csodálatos szorgalmáért, amellyel itt egybegyült és elhanyagolt számadások és iratok halmazába világosságot derített. Meg nem foghatom, hogy tudott kegyelmed keresztülvergődni e százféle nyelven írt tömkelegen. De hogy az előbbi tárgyra visszatérjünk, beszéljen szabadon, signor Rialti. Én gyülölök mindent, ami a leselkedés színét viseli, de a veszedelmes ember kifürkészését kötelességemnek tartom, bár az ilyen mesterséghez őszintén szólva, nem értek.

Rialti az utóbbi szavakban célzást sejthetett, mert kicsit összevonta szemöldökét.

- Amit eddig megtudtunk, vezér, - kezdte - az mindenesetre elég arra, hogy a bán lépteire ügyeljünk. Tegnap későn este az ezred egyik tisztje levelet adott kezembe Montecuccoli ezredes barátomtól, amelyben éber figyelmet igénylő közlések vannak.

Buchheim hellyel kínálta meg a segédtisztet s maga is leült az ablak mellé.

- Szeretném tudni, signor, - szólt - mennyi igaz e tudósításokban. Őszintén szólva, amit eddig a bán titkos terveiről hallottunk, az inkább nagyravágyásra, mint cselszövésre és ármányra vall. Montecuccoli mind a két Zrinyit gyülöli s ezért nem igen lehet elfogulatlan.

- Nagyméltóságod talán kevésbé ismeri az ezredest, mint én, aki vele töltöttem ifjúságomat. Lelkének alapvonása az uralkodóházhoz való hűség és gyülölet mindazok ellen, akikben hűtlenséget gyanít. Egy idő óta a bán különös dologban töri fejét. Zerénvár közelében, a Mura mellett egy új várat szándékozik építtetni s ezt még eddig titokban tartja. De van még ennél fontosabb is, ami bizonyosan mutatja, hogy valami készül és ez a következő: Zrinyi Péter egy idő óta minden idejét arra használja, hogy Zerénváron elégületlenségükről ismeretes urakkal tanácskozzék titokban a zárt ajtók mögött.

- Talán lakomáznak, signor Rialti? Zrinyi Péter szenvedélyes vadász, vendégszerető házigazda. Egyébiránt meg nem foghatom, honnan tudja Montecuccoli mindezeket?

- Nagyméltóságod véteknek tartja egy ilyen hatalmas embert szemmel tartani, ha ármány gyanújába esett?

- Míg a gyanú csak sejtelem s bizonyságai nincsenek, addig a figyelem helyénvaló ugyan, de a kémkedés a férfi méltóságához nem illő.

- Uramvezér, én kétségtelen tényekről szólok. És így Montecuccolit senki sem kárhoztathatja, ha egy meghitt emberét a Zrinyiek közelében tartja.

- Az ilyen emberek iparkodnak bérüket kiérdemelni. - mondta Buchheim kételkedve.

- Tudja-e nagyméltóságod, hogy Zrinyi Miklós nemrégiben Ecseden járt Rákóczinál?

- Ezt bizonyosan tudja, signor? - kérdezte a tábornok fölfigyelve. - Ez már fontosabb dolog.

- Egész bizonyosan tudom.

- A bán befolyásos ember, - folytatta Buchheim - és őfelsége igen nagy jóindulattal viseltetik iránta. Főleg amióta Velencében olyan nagyszerűen megállta helyét.

- Amit Zrinyi Velencében elért, - mondta Rialti megvetéssel - azt akárki elérhette volna, talán kevesebb költséggel.

- Nagyon csalatkozik, signor, - mondta Buchheim - nincs nehezebb feladat a diplomáciai pályán, mint hirtelen megváltozott körülmények között újabb utasítás nélkül feltalálni magát. Kandia elfoglalása egészen váratlan körülmény volt és Velencére magára is életkérdés.

- Fel fog támadni hamvaiból, mint a főnix, Szent Márkra mondom! - kiáltott fel hirtelen Rialti.

- A velencei nobili beszél kegyelmedből, derék lovag és én osztozom hitében. Egyébiránt én inkább tartok a bán mély belátásától és nagyon is erős akaratától. Adja az ég, hogy éppen ez szélsőségekre ne ragadja őt. Semmi elfogultság, semmi elhamarkodás, uram! Hidegvér és éber figyelem! De még szólunk majd a dologról.

Ebben a pillanatban egy szolgálattevő tiszt lépett be és a horvátországi bán követét jelentette.

Buchheim önkéntelenül kérdő pillantást vetett Rialtira, aztán intett a tisztnek, hogy a lovag beléphet. A következő percben Leonard lépett a szobába.

- Kegyelmes uram, - szólott az ifjú a hivatalos üdvözlés után - a horvátországi bántól parancsom van ez irományokat átadni nagyméltóságodnak.

Buchheim átvette az iratokat, s minden tartalmukat átfutotta, büszkén és ingerülten lépett Leonard elé:

- Ismeri-e kegyelmed az iratok tartalmát?

- Igenis, kegyelmes uram, - felelte Leonard nyugodtan - előleges békeajánlatokat tartalmaznak, melyeket a bán szükségesnek tartott nagyméltóságoddal közölni. Őt a fejedelem közbenjárónak szólította fel.

Buchheim alig tudta leplezni haragját.

- Ha a bán úr Rákóczi Györggyel a maga szakállára alkudozásokba ereszkedik, úgy igen hálás lennék, ha engem egészen mellőzne. Őfelsége ezt a fontos ügyet rám és más derék urakra bízta, én az önkényes beavatkozásról tudomást nem veszek. Az irományok azonban itt maradnak. Kegyelmed ezt a feleletet megviheti küldőjének.

Leonard arcát elfutotta a vér. Talán ha mindezt más hangon mondják, nem indul fel ennyire, de így nem hagyhatta felelet nélkül a tábornok szavait.

- Kegyelmes uram, azt hiszem, nem a bán hibája, ha Rákóczi fejedelem jobban bízik benne, mint bárki másban. Ebben úgy vélem, az egész honnal osztozik.

Rialti keresztbefont kézzel és szándékosan gúnyos tekintettel méregette az ifjút.

- A bán urat a hon ellenségeinek bizalmáért senki sem irigyli, - felelte Buchheim élesen. - Én az ilyen kéretlen beavatkozást nem tűröm. Jobb volna, ha őméltósága gyakori portyázásával és vakmerő vállalkozásaival a közbékét nem háborítaná.

Most Rialti szólt közbe gúnyos ingerültséggel:

- Láthatja kegyelmed, lovag, hogy követsége itt célt nem ért, őnagyméltósága igen jól van értesülve mindenről.

Buchheim egy parancsoló tekintettel elhallgattatta az olaszt, aztán Leonardhoz fordult.

- Van-e még valami mondanivalója?

- Igenis, kegyelmes uram. Tartozom a felelettel: a bán tetteit megítélni nem az én tisztem, a jelen esetben is, mint mindig, őszinte nyiltság jellemzi azokat leginkább. Rákóczi fejedelem föltételeire tudomásom szerint azt a megjegyzést tette, hogy őfelsége azokat nem fogja elfogadni. Ha a fejedelem nézeteit nagyméltóságoddal közli, azzal úgy hiszem, csak könnyíti a béketárgyalást.

Leonard most elhallgatott, szemmel láthatólag küzködött benne a derék jellemű Buchheim iránt való tisztelet és a Rialti gúnyos magaviselete miatt támadt ingerültség. Szinte gondolkodás nélkül, hirtelen odafordult az olaszhoz:

- Kegyelmed pedig, lovag, tanulja meg, hogy a leskelődés és kémkedés sem magyar, sem német földön nincs divatban, legfeljebb a banditák hazájában és sehonnai kalandorok közt.

A tábornok elsápadt e vakmerő önfeledtségre s első pillanatban nem is talált szavakat. Rialti ellenben éppen, mert érzékeny pontján találták, hallatlanul felbőszült, dühösen kivonta kardját és Leonardnak rohant, aki a támadást ügyes félrehajlással elkerülve, kicsavarta a kardot a tajtékzó olasz kezéből és hidegvérrel átnyujtotta azt Buchheimnek.

- Kegyelmes uram, - mondta - önvédelemből tettem. Aki a horvát bán jelenlétében kardot merne vonni nagyméltóságod küldöttére, az meg nem érné a következő hajnalt.

Buchheim most Rialtihoz fordult:

- Kegyelmed tüstént szobájába megy!

Mikor Rialti távozott, a tábornok méltósággal és feddő pillantással mondta Leonardnak:

- Nem akarom szárnysegédem önfeledtségét a bán előtt mentegetni, de gondom lesz rá, hogy a kegyelmed vakmerő és helytelen magaviseletét is megismertessem vele. Most távozzék.

Leonard mozdulatlanul állt, aztán rövid szünet után megszólalt:

- Kegyelmes uram, ha feleletet nem kapok, a hozott irományokat visszakérem.

- A feleletet megkapta, kegyelmed, - szólt Buchheim ingerülten. - Ismételjem-e újra, hogy távozhatik? - Ezzel az ajtó felé mutatott.

- Akkor nagyméltóságod foglya vagyok, - mondta Lubl határozottan - én az iratok nélkül nem távozom, ha csak erőszakosan ki nem visznek.

- Ezt a mulatságot megszerezhetem kegyelmednek, - felelte a vezér.

De ebben a pillanatban egy kistermetű, meglepő külsejű ifjú lépett be az ajtón. Első pillantásra majdnem gyermeknek látszott, de szép arcának érett kifejezése azonnal elárulta, hogy a természet elhibázta a mértéket. Fekete szemében erő és gőg villogott.

- Ó, Montecuccoli ezredes, - kiáltott fel Buchheim és szivesen kezet nyujtott az érkezőnek.

Montecuccoli fesztelen udvariassággal üdvözölte a tábornokot és egy levélkét nyujtott át neki.

Buchheim örömmel kiáltott fel:

- Őfelsége tulajdon kezeírása! - Aztán fölvágta a pecsétet és elolvasta a császár levelét.

"Kedves Buchheim! A horvátországi bánt megbíztuk, hogy Rákóczi nézeteit a béke tárgyában kifürkéssze. Mihelyt kegyelmed erről tudomást vesz, sziveskedjék bennünket tudósítani, mennyiben nyujtanak reményt az erdélyi fejedelem követelései a közeledésre. Kegyelmünkről és jóindulatunkról biztosítjuk kegyelmedet stb. Ferdinánd."

Míg Buchheim olvasott, arcán föltünő nyugtalanság látszott. Hiszen az imént történtek után elég nehéz volt méltóságának rövidülése nélkül feltalálnia magát. De ő éppen olyan ember volt, akinek ez elkerülhetetlen. Montecuccolit hellyel kínálva meg, hidegen és komolyan fordult Leonardhoz:

- Kegyelmed várjon rám segédeim szobájában. Gondolkozni fogok, ha feledhetem-e éretlen magaviseletét és tekintetbe vehetem-e a bán úr kívánságait.

Mikor az ifjú elhagyta a szobát, Buchheim röviden elmondta az egész jelenetet Montecuccolinak. Az mindenáron menteni iparkodott Rialtit és hevességét déli vérmérsékletével és azzal magyarázta, hogy a Zrinyieket árulónak tartja. Beszédét így fejezte be:

- Ha minden számításom nem csal, a horvát Alkibiades csillaga nemsokára le fog tünni.

Buchheim kételkedve rázta a fejét, aztán igen komolyan mondta:

- Figyelmeztetem kegyelmedet, hogy veszélyes játékot játszik. El kell ismernünk, hogy a Zrinyiek a hűség külszínét igen jól meg tudták óvni, bármi legyen is titkos tervük.

- Szóval? - mondta az ezredes - megtesznek mindent, ami a cselszövőről a gyanút elháríthatja. Én vagyok az első, aki Zrinyi érdemeit elismerem, nagyméltóságod nem egyszer pillantott szívembe és megmondhatja, személyes gyülölség-e az, ami szememet nyitva tartja, vagy a császáromhoz való hűség.

Később megtanácskozták a Zrinyinek adandó feleletet és Montecuccoli magára vállalta, hogy a bán követét a történtek elhallgatására bírja, amit annál könnyebbnek tartott, mivel támadó és támadott egyenlően hibásak voltak.

*

Lubl lovag még aznap délután elhagyta Komáromot.

 

A RABNŐ.

Leonard Csáktornyára visszaérkezve, Zrinyit nem találta még ott s a levelet a várnagynak adta át, maga pedig Mirza kán sátrát, lovait és fegyvereit készült a tatár főnöknek visszaadni. Megtudta, hogy a kán a budai hegyek között tanyázik egy rejtett völgyben s azért erős kísérettel arrafelé vette útját.

Mirza tábora sok tekintetben különbözött attól, amit a Hortobágyon láttunk. Mindjárt meglátszott, hogy hosszabb tartózkodásra szánták. Az ázsiai udvartartásnak valóságos kis mintáját teremtette meg itt. Megvolt a keleti hárem, az elkülönített női osztály és a fekete eunuchok.

A tatár kán nyitott sátorában ült éppen Fatimével, lágy kerevetvánkosok és gyapjas szőnyegek közt. Egyetlen rabnő állt előttük, egy magas hölgy, egyszerű szürke öltözetben, fején fehér turbánnal. Az övén függő ezüst szelencéből fűszert hintett a szenelőben égő tűzre és kedves illat töltötte be a helyiséget. A rabnő arca halavány volt és kifejezésében kábult megadás látszott. Szemét csak egyszer emelte Fatimére, aki alig bírta el a fölséges tekintetet, félrefordult, mintha igézettől akarna menekülni.

Fatime szép volt, ó, de nyoma sem volt arcán a régi vidámságnak. Magábazárkózás és az önbizalomnak valami csökkenése látszott rajta, bársony keze olykor gyöngéden és óvatosan simította meg a rabnő jéghideg vállát, míg szeme a deli ifjú kánt fürkészte. A rabnő most ott hevert Fatime lábainál s csak akkor emelkedett fel fektéből, mikor a parázs egészen elhamvadt, akkor emelkedett fel, hogy kivigye a szenelőt a sátorból. Mozdulataiban valami dermesztő gépiesség tünt fel, mintha egy automata végezné működését.

A kán és Fatime egyedül maradtak:

- Ó, Mirza, szabad-e annak, akinek szerelmet esküdtél, szívét egészen kiöntenie előtted? - kérdezte Fatime a kán kezét megragadva.

- Szólj, Fatime!

- Meddig űzöd még e kegyetlenséget, barátom? - kérdezte a hölgy szelíden. - Én szívedben olvasok, Mirza, ne folytasd e veszélyes játékot, nem tudod, mit cselekszel! Bocsásd meg nekem, de egy sejtelem azt mondja bennem, hogy saját fegyveredbe rohansz.

- Az én fejemre szálljon, - mondta a kán - nem értelek.

- Ez a nő, - folytatta Fatime - büszke magyar hölgy, azok közül való, akik szabadon, barátokként állnak férjük mellett és osztoznak jogaikban. Sokszor mondtad, mennyire óhajtanál egy ilyet megszégyeníteni és vele a férfi hatalmát éreztetni. Félek, hogy számításod megcsal.

Mirza összerázkódott, aztán, mintha erőt venne magán, mondta:

- Büszkébb ő, mint a próféta kedvenc neje, azt tudom én és szép, mint a paradicsom leánya. De lábamat fején tartom.

- Mondd, férfias dolog aljas szolgálatokat követelni egy ilyen nemes teremtéstől s megvetésedet éreztetni egy védtelen nővel? Nézd meg őt, mióta itt van sátradban, a megalázásnak és kínnak egész századát élte át és némán tűr, márvány arca nem változott, egyetlen epés feleletét nem hallottad soha.

Mirza békétlenül rázta fejét s elkeseredve kiáltott fel:

- Hideg, mint a kő és alázatos, mint egy rabnő. Én utálom az ilyet.

- Nem, Mirza, - mondta Fatime mindinkább nekihevülve - te magadat áltatod, lehetetlen, hogy ne tudnád megkülönböztetni ezt az emberfeletti elszántságot a szolgai alázattól. Hát nem látod e gépies megadás fönséget és gyöngédségét? Hogy léphetne fel női mivoltában előtted, itt, ahol durva erőszaknak s a lesújtó anyagi hatalom erejének van kitéve? Ó, te nem érted ezt a nemes teremtést, én pedig félek tőle, mert úgy érzem, ha férfi vagy, imádnod kellene.

Mirza arcát láng borította el. Átérezte Fatime szavának igazságát és olykor a nemesebb elhatározás rohanta meg lelkét. De hasztalan, vannak indulatok, amelyek titokban növekednek bennünk s amikor megnyilatkoznak, már nincs hatalmunk megbirkózni velük.

- Légy nagy és erősszívű, add vissza szabadságát. - mondta szelíden és bensőséggel Fatime.

Mirza elgondolkozott, azután mély sóhajjal kérdezte:

- És te el tudnád tűrni szabadságát?

Fatime nem foghatta fel a kán szavainak értelmét s csodálkozva kérdezte:

- Hogy eltűrném-e? Életemnek egy részét szivesen odaadnám ezért. Tudod-e, Mirza, hogy mikor koldúskenyeret ettem és testemet avult rongyok takarták, mikor Velence utcáin a márványpaloták lépcsőjén énekelt a szegény árvalány, ő volt az, aki lelket lehellt belém. Felneveltetett s az ő nagylelkűsége nyitotta meg előttem a művészet... - itt Fatime hirtelen elhallgatott, majdnem elárult valamit, amit Mirza előtt eddig titkolni akart, aztán folytatta - jóltevőm volt ő, Anna Zeno! Aki most, ó Istenem, lábamat mosogatja. - Most újra összetette kezét és könyörögve mondta: - Add vissza szabadságát!

- A szabadság tünde virágszál, - mondta a kán ábrándosan - ha mindenkinek egy levelet adsz is belőle, mégis egész marad... Ó, Fatime, ha szeretnél engem, sok minden másként lenne, talán mind a kettőnk számára felvirulna a nisapori kert szép virága.

- Hogy érted ezt? - kiáltott Fatime, mintha álmából ébredne és szeme baljóslatúan fürkészte a kánt.

 

EGY SZIVBEN KÉT SZERELEM.

A kán csendesen felállt, csibukos pipáját a kerevetre eresztette és kitekintett a sátorból. Fatime keble kínosan emelkedett, de nem mert többet szólni. Lassan átmentek a kán sátorába. A tágas szövetlak egyik osztályában Fatime a hosszú kerevetre ereszkedett, míg Mirza csöndes léptekkel járkált előtte a perzsa szőnyegen. Egyszerre így szólt:

- Fatime, ó mondd, szeretsz-e még úgy, mint mikor először rebegted e szót forró karomban?

- Mire való ez a kérdés? - mondta Fatime búsan - nem tudod-e, hogy cédrus vagy és én venyige, mely a kevély törzsre fonódik? Tiéd vagyok és életemet szerelmedből szívom.

- A szerelem, - mondta a kán nyomatékosan, de szelíd hangon - mindent fel tud áldozni. Lásd, Fatime, Allah haragjának lábát tette fejemre, mert törvényét nem értettem és bölcsebb akartam lenni a prófétánál. A muzulmán elosztja szerelme kincsét, én az egészet egynek... neked adtam s most megrohant egy érzés, nem tudom szerelem, bámulat, vagy szánakozás. Büszkeségem megtört, nem tudom, mi a szerelem, mi a barátság, de ami bennem él, az hatalmasabb mindegyiknél. Ó, mondd meg te, mi ez, ami fátyolt von szemem elé és eszemet megbénítja.

Fatime elsápadt, ajka körül keserű mosoly vonaglott, de aztán az ingerültség pírja öntötte el szép arcát:

- Engem kérdezel? Ó, hiszen jól ismerheted a kígyót, mely a virágok alatt lappang. Szerelmed meghalt, forró volt és rövid, mint az őszi nyár. Emlékszem még, hányszor gyaláztad a legyengült emberfajtát, amely az európai hölgyek lába előtt hever. És most, itt áll előttem a büszke férfi, aki önmagából kivetkőzve, lejjebb süllyedt mindazoknál, akiket gőgjében vádolt. Martaléka egy rabnő szerelmének, aki őt megveti.

- Fatime! - kiáltott fel a kán haragra lobbanva.

- Ó, hallgass, a varázs megszűnt, haragodtól nem félek többé. Mit veszíthetek még, mikor hitemet benned elvesztettem?! Had jőjjön a halál, csak jóltevőm lesz. Jól értelek én, te azt hiszed, értéktelen kavicsot vetsz el magadtól a nemesebb gyémántért. De nem jól számítottál, az a kő, amit a bazár homokjában szedtél fel, szerelmed tüzénél nemesedett - de a másikat nem a te számodra teremtette az Isten. A porba veled, büszke kán, te vagy az, aki megvetetted a keresztény hölgyeket, ó, nézd meg azt a hölgyet és ha egyszer visszatérsz hazád sivatagjaira, beszéld el, milyenek az asszonyok itt, akik előtt térdet hajt a magyar férfi!

Mirza lelkében a haragot fájdalom váltotta fel. Kezét nyujtotta Fatimének:

- Fatime, te ennek az asszonynak szabadságát kéred, ő e perctől fogva szabad!

- Ó, Mirza! - kiáltott fel a hölgy, karjába borulva. - Lehetséges volna, hogy kivívtad a győzelmet indulataidon?

- Ne értsd félre, Fatime, én muzulmán vagyok és szívem két szerelmet megbír. Ha igaz, hogy szeretsz, ha minden áldozatra kész vagy, add vissza lelkem nyugalmát, nyerd meg e nő szerelmét nekem. Legyetek testvérek szabadságban és szerelemben.

Fatime egész testében reszketett.

- Megállj, - kiáltott, - ez a kérés véremet lázítja fel! Te nem ismered a női szívet se fönségében, se aljasságában! Őrizkedj a késő megbánástól, büszke kán, csak nem hiszed, hogy ez az asszony, aki messze túl van az ifjúság aranykorán, képes lenne éretted mindent feledni?

- Én egész életemet neki adom, - mondta a kán szenvedéllyel, - lemondok honomról, hitemről, mindenről, ami büszkévé tett, kívánhat-e többet?

- Igen, amíg ő közeledben lesz, addig tart a varázs, - mondta Fatime keserűen, - te nem ismered magadat. Ha egyszer kikerülsz e nő varázsa köréből, nemes természeted megint felülkerekedik. Ó, higyj nekem, aki életem minden szerelmével szeretlek. Távolítsd el őt és ha kérésem nem elég, ha egyebet akarsz tenni, végy időt magadnak a meggondoláshoz.

Ebben a pillanatban egy rabszolga jelentette, hogy a lovak készen állnak a reggeli lovagláshoz. Mirza kán majdnem mindennap kilovagolt Fatimével s az is megtörtént gyakran, hogy Fatime Mirza nélkül tette sétalovaglását. Most sem tűnhetett fel senkinek, mikor a kán azt mondta neki, hogy csak menjen előre, ő nemsokára követni fogja.

A lovak a sátor előtt nyihogtak, a völgy szellője lobogtatta fekete sörényüket. Mirza kikísérte Fatimét, aki szembetünően vonakodott, úgy érezte, hogy maradnia kellene, de valami álszégyen gátolta benne, hogy ezt ki is mondja. A kán fölsegítette lovára nejét s néhány perc múlva a hölgy leeresztett fátyollal kilovagolt a várgyűrű kapuján, míg kísérete tisztes távolban követte. Mirza parancsára a másik mént visszavezették, ő visszavonult sátrába.

- Ó, hamuba kevertem szakállamat, - sóhajtott magában. - Megszomorítom a hű lelket, akinek szerelme üdvösségem volt. Háremet állítsak újra, hogy megfosszam magamat Fatime szerelmének jobbik részétől? Elveszem a boldogság szép virágát a hideg gyémántért? - Aztán fölkelt és átment Fatime sátrába. Leereszkedett a kerevetre, fölidézte elméjében a bájos teremtés minden mozdulatát, az átélt boldog perceket. De az igézet erős volt, a vágy kelyhe csordultig tele. Még időzni, tusakodni látszott önmagával, de egyszerre ellenállhatatlan erő ragadta meg és szinte önkéntelenül tapsolt kezével.

*

Nem próbáljuk meg leírni a rettenetes pillanatot, amikor Annát elfogta a tatárcsapat és Mirza táborába vitte. Az a lelki fönség és méltóság, amellyel a sértett hölgy a szabadságát követelte és a gazdag váltságot felajánlotta, föllázította a kán büszkeségét. Röviden azt felelte, hogy neki nem pénzre, hanem rabnőre van szüksége és Annát neje háremébe parancsolta.

Mikor Fatime megismerte jóltevőjét, tüstént elhatározta, hogy megszabadítja s amennyire lehet, könnyíteni fog sorsán. De később Mirza viselkedésében feltünő változás állt be. Az erőltetett hidegség mellett szeme olykor hosszan, majdnem gyöngéden függött új rabnője páratlan alakján. Fatime szívében a féltékenység küzdött a hálával és mélységes vonzalommal.

Mikor Anna észrevette, hogy a kán megveti a váltságdíjat és őt örökös rabságra szánja, eltökélte, hogy vagy megszabadul, vagy meghal. A kán előtt márványszobor volt, büszkesége nem engedte, hogy fájdalmát és megalázását, amit ez a nemtelen bánásmód okozott benne, elárulja. De a gépiesség és hidegség külső kérge alatt egy irtózatos elhatározás élt benne, mindenre elszántan, csak alkalomra várt, hogy mindenáron menekülhessen. Egész lénye tartózkodást, sőt tiszteletet keltett rabnőtársaiban és felsőbbségét némán elismerték.

*

Mirza tapsjeladására a szomszéd lakosztály leplei kettéváltak és Anna lépett be. Pár lépést tett előre, aztán mintegy parancsra várva, megállt a kán előtt. Mirza hosszan, szótlanul nézte, szíve elszorult, egy soha nem ismert érzés ragadta meg, ami a félelemhez hasonlított. Szenvedélye valóságos viharrá fokozódott és bátorságát mégis fogyatkozni érezte.

A nő csendesen állt de arcán bizonyos türelmetlenség mutatkozott, mintha végét akarná vetni a kínos helyzetnek, a kerevetek vánkosait kezdte rendezgetni. De Mirza egyszerre odalépett hozzá, önkéntelen elragadtatással megragadta kezét. Arca lángolt, úgy látszott, már-már elveszti eszméletét és így kiáltott fel:

- Megállj, ne félj, Allah kerim. Szemem felnyilt - te parancsolni születtél, nem szolgálni.

A hölgy meglepetten fordult az ifjú kán felé és olyan baljóslatú, olyan fölséges volt a pillantása, hogy az szinte megigézve és elnémulva állt előtte. Most Anna felegyenesedett és görcsös öntudatlansággal kinyujtotta karját, a sátor nyilása felé mutatva.

Mirza, mintha ellenállhatatlan erő kapta volna meg, hátrálni kezdett, de aztán hirtelen megállt.

- Signora, - mondta olaszul, ahogy Fatimével is beszélt, - a keresztények egy szép mondását tanultam meg Fatimétől: bocsáss meg ellenségeidnek és tégy jót azokkal, akik megbántottak. Itt állok s kész vagyok helyrehozni, amit vétettem kegyed ellen és kárpótlásul az öröm és boldogság szőnyegét terítem lábai alá. Szóljon, mit tegyek, hogy ami volt, feledve legyen és lábai alatt virágok fakadjanak?

Anna hidegen nézett végig rajta, aztán nyugodt önérzettel mondta:

- Határozza meg kegyelmed váltságom díját, bármilyen magasan és a keresztények Istene nevében legyen feledve minden, ami volt.

A kán szenvedélyesen közeledett hozzá:

- Szabadságát kéri tőlem, signora és gazdag váltságot ígér, én többet adok annál, ifjú életemet adom és saját szabadságomat! Csak egy feltételem van: maradjon itt, legyen a tatár kán neje és osztozzék hatalmában és szerelmében. Tudom mindazt, amit ellenem mondhatna, signora, de nem nagyobb diadal-e mindennél a gyűlölség és megvetés kelyhéből idézni fel a szerelem paradicsomvirágát?

Anna arcát halvány pirosság futotta át, egy percig talán csakugyan érezte a lelki felsőbbség diadalát, ami a kán szavaiban rejlett. S van-e asszony akinek szíve meg nem mozdulna az ilyen őszinte hódolat hangjára? De olyan szakadék ásított e két emberi lény között, az ifjú tatár minden nyers nemessége mellett is, hogy Annát a különös szerelmi vallomás vakmerősége remegő undorral töltötte el. A velencei előkelő társaság csillaga, a sivatagok fiával szemben, itt, a tatártáborban, ahol az önkény hatalmától és megalázástól csak személyes tulajdonságai menthették meg, igazán kényes helyzetben volt. Könnyen elveszthette volna. Ha egy szóval többet mond, magára haragítja, egy szóval kevesebb, gyáva odaengedés gyanújába hozhatja.

- Kegyelmed a mi vallásunknak egy szép mondását említette, - mondta Anna szelid méltósággal, - de van egy másik, éppen olyan nemes: "szeresd felebarátodat, mint tenmagadat". Próbálja meg a tatár kán egy pillanatig az én helyembe gondolni magát és tegye velem azt, amit óhajtaná, hogy vele történjék.

- Ó, te szép liliom, - mondta Mirza szelíden, - ha azt akarod, hogy tegyem azt, amit magamnak óhajtok, úgy keblemen fogsz pihenni, mielőtt a hold kinyujtja szarvait. - Ezzel a hölgy derekára fűzve karját, ifjú erővel keblére vonta őt.

- Állj ellent nekem, ha tudsz!

Anna nem védekezett. Ereiben megfagyott a vér, térde megtört s görcsös kábulatban kiáltotta:

- Nemtelen, te egy rabnőt tartasz karjaid között! - ezzel kimerülten rogyott a tatár lábai elé.

Odakinn lódobogás hallatszott. A kán lobogó indulatban fölemelte a szőnyegről a tetszhalottat s mondhatatlan gyöngédséggel a kerevetre fektette a halálsápadt szép fejet. Aztán a szőnyegre térdelt melléje és ajkát a halotti homlokra szorította, csak Fatime sikoltása ébresztette fel.

- Gyilkos! - kiáltott Fatime, - tudtam, hogy meg fogod ölni. Távozz, engedd, hogy visszaszólítsam szívébe az életet!

- Ó, Fatime, keltsd életre őt, - mondta a kán. - Öltöztessék fel rabnőim, mint egy szultánát, legyen minden közös kettőtök között.

Fatime Annára borult és mindenképpen igyekezett őt magához téríteni.

- Szíve még ver, - rebegte, - hagyj magamra vele, hát nem hiszel saját szemednek, nem látod, hogy e gyöngéd teremtést vad szenvedélyed lángja elperzseli?

Mirza pár percig még tétovázott, aztán így kiáltott fel:

- Te számolsz életéről!

Ezzel kirohant a sátorból, lovát parancsolta és elszáguldott, mint a fergeteg.

*

Fatime magára maradt Annával.

- Ez nem maradhat így, cselekedni kell mindenáron.

Ezzel tapsolt és belépő rabnőivel Annát sikerült életre szólítani.

Anna, mikor magához tért és Fatimét megpillantotta, eszébe jutott, mi történt és az emlékezés lángba borította sápadt arcát. Fatime kiparancsolta a rabnőket, aztán Anna lábaihoz borulva, zokogva mondta:

- Asszonyom, engedje meg, hogy könnyeimmel áztassam kezét és vérző szívvel kérjem bocsánatát mindazért, amit itt szenvedett. Az ég a tanum rá, hogy én azt kegyeddel együtt szenvedtem.

- Keljen fel, Fioretta, - mondta Anna, - keljen fel, mindent megbocsátottam. Két utam van csak: a menekülés, vagy a halál. Én választani fogok.

- Kegyed élni fog, - suttogta Fatime, - férfiak közt, banditák barlangjaiban nőttem fel, férfi elszántság van bennem. Ha kegyed, jótevőm, Anna Zeno anyám, a szó igazi értelmében, ha kegyed meg akar halni, én életéért a magamét vetem kockára! Bár ezzel kiengesztelhetném önmagamat önmagammal. Mert amikor kegyed közelében vagyok, múltam kettős átokkal nehezedik reám. Ne higyjen egészen rossznak, vannak perceim, amelyek mutatják, hogy jobb is lehettem volna. Hallgasson rám, signora, én meg fogom menteni. Mirza kán nem gyanít annyi elszántságot bennem, amennyi van. Ő hiszi, hogy szeretem. Jól tudom, hogy kegyed ezt fel nem teheti a szégyen leányáról, a kacér táncosnőről és mégis Mirzának van igaza. Azért ne kételkedjék, signora, én meg fogom szabadítani.

Anna márványarcán reménysugár villant.

- Bízhatom-e kegyedben? - kérdezte.

- Igen, - felelte Fatime, - de valami rendkívüli körülményt kell bevárnunk. Egy darabig elhallgatott, azután halkan folytatta: - nekem sok jó emberem van itt, de egyikre sem számíthatok. Ki tudja, hogyha a kán ellen csak egy lépést is teszek, ez nem oszlatná-e szét a hódolat varázsát, amit éppen a kán vonzalmának köszönhetek? Könnyebben menne a dolog, ha csak egy lenne a férfiak között, akiben egészen megbízhatnám.

Anna némi tétovázás után óvatosan mondta:

- Van itt egy férfi, aki egykor atyám szolgálatában volt, akivel még kislánykoromban alkalmam volt némi jót tenni. Azt hiszem, benne megbízhatunk.

Fatime csodálkozva nézett Annára és örömmel kérdezte:

- Ki az?

- Abdallah.

- Ó, gyanítottam. Ha őt megnyertük, nyert ügyünk van.

- Nincs veszteni való időm, - mondta Anna hirtelen, - a kánt látni sem tudom. Valóságos utálat szorítja görcsbe idegeimet, ha megpillantom.

Fatime elpirult és sértődötten, de szelíden mondta:

- Higyje el nekem, signora, Mirza nem rossz ember, csak fiatal és egy ismeretlen érzés rohanta meg. Igézet alatt áll. - Aztán egy darabig gondolkozott, majd megkérdezte: - Tud-e lovon ülni, signora?

- Tizenötéves koromtól Velencében éltem, hol tanultam volna?

- Igaz, - mondta Fatime, - hisz engem is csak a szerelem tanított meg rá. De van-e bátorsága nyeregben ülni?

- Ó, hiszen egy kínos lovaglást már tettem idáig. Igaz, hogy lábaim össze voltak kötözve a nyereg alatt. - Az átélt kín emléke fájdalmasan vonaglott meg az ajkán.

- Ó, ne említsük ezt, - sóhajtott Fatime, Anna kezét ajkához emelve.

- Kegyed mellettem lesz és a bátorság cselekvés közben növekszik, - mondta Anna. - De hiszen megszabadításommal a kán bosszúját idézi fejére. Nem, ezt el nem fogadhatom.

Fatime sértett önbizalommal felelte:

- Még van annyi hatalmam e férfi fölött, signora, hogy életemet nem féltem, ha kegyed távol van. S most egy kérésem volna. Én Mirzát ismerem. Durva erőszaktól nem kell tartani, a tettetés erénnyé válhatik, ha vele szabadságot és becsületet biztosítunk. Tettetés tehát, asszonyom! Ha jól számítok, hozzátartozói és jóakarói mindent el fognak követni kiszabadítására. Az alkalom nem késhetik soká.

- Régen halottnak hisznek ők, - mondta Anna. - csak magamban bízom, a magam erejére számítok és mivel e tekintetben tisztában vagyok, siker és bukás esetére egyaránt, ezért nincs okom csüggedni.

A két beszélőt itt lódobogás szakította félbe. Fatime a sátor legtávolabbi részébe vezette Annát.

 

ÁLDOZAT.

Leonardót akkor láttuk, amikor Mirza kán táborába indult. Mintegy 5-6 mértföldnyire lehetett Budától, mikor lódobogást hallott és hátratekintve Zrinyi kedvenc apródját, Sátán Ferkét pillantotta meg. A fiú széltől kipirosodott arccal és eleven dacos tekintettel ugratott elébe, aztán levelet vont ki tarsolyából és odanyujtotta Leonardnak. Az felszakította a pecsétet és elolvasta az üzenetet. Zrinyi tudtára adta, hogy megérkezett Csáktornyára és portyázóitól megtudta, hogy Anna Zenót a tatár kán tábora közelében élve látták. Ha nevét nem is mondták, a leírás minden kétséget kizár. Közlését azzal fejezte be, hogy Leonard vigye magával Sátán Ferkét, akinek előre nem látott esetekben igen jó hasznát veheti.

- Hallod-e, Ferke, - szólt az ifjú az apród vállára csapva, - alighanem lesz egy kis bajunk. Nem viszket-e a nyakad?

- Nem, - felelte vigyorogva a gyerek, jobbra-balra forgatva a fejét.

- Na jó, - nevetett Leonard, - akkor nincs semmi baj.

Mintegy három óra lehetett délután, mikor hosszú fáradalmas lovaglás után Mirza táborába érkeztek. Az első ember, akit Leonard megpillantott, a mogorva tekintetű renegát volt, akiben a hortobágyi tolmácsra ismerhetünk.

- Nem ismersz-e, jó dragomán? - kérdezte Lubl jókedvűen legeltetve szemét a magyar tatáron.

- Nem, - felelte a kérdezett kurtán, - a magyar arcokat nem jegyzem meg.

- Köszönöm a nyájas nyilatkozatot, - mondta Leonard, - de először is nem vagyok magyar, másodszor nemrégiben láttuk egymást.

- Hahó! - kiáltott fel a tolmács, te vagy az a csikós, aki a hortobágyi pusztán olyan hamar elkanyarintottad azt a lovat?

- Én se csikós nem vagyok, se magyar. Most a horvátországi bán személyét viselem, az ő nevében akarok uraddal szólni.

- A kán őnagysága nincsen itthon, - felelte a tolmács, - de mindjárt hazajön. - Ezzel kezével intett és elindult a várgyűrű felé.

Mirza kán épp most vágtatott be a kapun. Arca halavány és ingerült volt s mihelyt a lovagot meglátta, leszállt és udvariasan üdvözölte. Leonard is leugrott a lováról és átadta a kánnak Zrinyi levelét, amelyben ez állt:

"Zrinyi Miklós üdvözli Mirza kánt.

Lovaidat, fegyvereidet küldöm és viszonzásul barátom őszinte feleletét kérem. Rinaldo Zeno felesége, Zólyomi Anna Ecsed közelében tatár, vagy török rabságba esett. Engem a család sorsa érdekel és tudni óhajtom, hová és mennyit küldjek váltságdíjul. Ha tudod, hol van e hölgy, utasítsd Lubl Leonard küldöncömet. Találkozásig baráti üdvözlettel, Zrinyi."

Mirza kán az öröm legkisebb jele nélkül olvasta végig a levelet, lovait nézegette, majd egy magányosan álló csinos sátor felé intézte lépteit, ahova Lubl is követte. A szövetsátorba érkezve, a kán kijelentette, hogy ez lesz Leonard lakása, majd udvariasan felszólította, hogy könnyítsen fegyverzetén és mind a ketten helyet foglaltak a kereveten. Cselédek hosszúszárú pipákat és párolgó mekkai kávét hoztak. Leonard alig várta, hogy a szertartások véget érjenek és egyedül maradhasson a kánnal. De ez mindig késett s mikor végre már azt hitte, hogy rátérhet küldöttsége igazi tárgyára, a kán újabb parancsára hófehér mént vezettek a sátor elé. Négy zömök tatár fogta le a gyönyörű állatot, melynél szebbet aligha nevelt Ázsia. A kicsiny fő olyan száraz volt, hogy ereinek hálózatát egyenkint meg lehetett számolni. A tejfehér testet egyetlen szeplő sem homályosította s a lenge sörény kékes ezüstje úgy simult a karcsú nyakhoz, mintha oda lenne festve. Leonard az állatkedvelő szenvedélyes bámulatával nézte hosszasan, vonalról vonalra a ritkaszép mént.

- Mit gondol, lovag, - kérdezte a kán, kincsetérő csibukját elemelve szájáról és hosszú füstöt eresztve, - tetszeni fog a bánnak ez a ló?

Lubl dícsérete rövid volt, de hízelgő, mert hiszen a tökéletes állatismerő pár jellemző szava fölér a puszta áradozás egész dícsérethalmazával.

- Holnap reggel megtekinthetjük a bán ajándékait, - mondta a kán, mikor újra visszatértek a sátorba. - Örülnék, hogyha én is teljesíthetném óhajtását, de a keresett úrhölgy holléte ismeretlen előttem. Már Rákóczi György és Zólyomi Dávid is kérdezősködtek utána, gazdag váltságot is ígértek, de fájdalom, a legszorgalmasabb kutatás is mindeddig hasztalan volt. Attól félek, nincs is életben többé, ami nem volna csoda, hiszen embereim sokszor gyorsabban mozognak, semhogy egyesek biztonságára ügyelhetnének.

Ezek a szavak nagyon elkedvetlenítették Leonardót, de ösztönösen érezte, hogy a kán szavainak nem hihet egészen. Látta, hogy mindenképpen másra szeretné fordítani a beszélgetést. Leonard hosszabbítani akarta az együttlétet és megkérte a kánt, hogy Zrinyi ajándékait még aznap bemutathassa.

Mirza nem talált elfogadható mentséget s azért beszólította a tolmácsot. Leonard most egyenként kibontogatta a magával hozott ajándékokat: egy nagybecsű kardot, egy darab kék klárisból faragott markolattal, néhány ezüstbe ágyazott pisztolyt s egy remekmívű zsebbeli órát, többrőfnyi velencei aranylánccal, amelyek mind az ajándékozó bőkezűségét és ízlését mutatták, bár Leonard úgy érezte, hogy a fejedelmi mén messze meghaladja a bán ajándékainak értékét.

A tatárfőnök kedvteléssel nézegette a gyönyörű tárgyakat s aztán tulajdon, keleti fénnyel berendezett sátrába vezette vendégét. Nemsokára keleti csemegék borították a drága szőnyegeket, de Mirza semmihez se nyult és egész lényén elfogultság és nyugtalanság áradt. Közben egynéhányszor fölkelt s rövid időkre távozott s valahányszor visszatért, bizonyos megkönnyebbülés látszott rajta, de vidám szó egy se jött ajkára. Mikor a pazar lakoma véget ért, Leonard sátrába vonult és a kán belső lakosztályába húzódott vissza.

*

Körülbelül egy félóra múlva Sátán Ferke lépett be Leonardhoz.

- Uram, - mondta a fiú, - az a hórihorgas tatár, akivel megérkezésünkkor találkoztunk, az imént a másik sátorból jött ki, ahol, amint mondják, a török menyecskék laknak és azóta itt ólálkodik a kegyelmed sátra körül.

- Hadd járja a bolondját, - mondta Leonard és vetkőzni kezdett.

- Valamiben töri a fejét, - mondta a gyerek indulatosan, - az előbb azt kérdezte tőlem, fáradtak-e lovaink?

- No, és mit feleltél?

- Hogy szükség esetén még tíz mértföldet megtehetnek.

- Egyebet nem kérdezett?

- De igen. Hogy lehet-e kegyelmeddel szólni? Aztán meg olyan félénken tekintgetett széjjel, mintha ágyút szegeztek volna neki.

Leonard fölfigyelt:

- Miért nem mondtad ezt előbb? Eredj, kérd be őt egy szóra.

Amint már láttuk, Leonardnak szemébe tűnt a kán elfogultsága. Előbb arra gyanakodott, hogy rejtegetni akarja még egy ideig Zenonét, talán azért, hogy a váltságdíjat följebb rugtassa. Zrinyinek a kánnal való párbajáról semmit se tudott. A zsákmány visszaküldését részint nem értette, részint Zrinyi nagylelkűségének tulajdonította. Föltette magában, hogy óvatos lesz, amit egyébként Zrinyi is ajánlott neki.

A következő percben belépett a tolmács Sátán Ferke kíséretében és óvatosan összevonta a sátor lapjait.

- Beszélhetünk-e egyedül egy pillanatra? - kérdezte suttogva s egy oldalpillantást vetett a fiúra.

Leonard intésére a gyerek duzzogva és vonakodva bár, de kiment.

- Lovag, - kezdte a tolmács, mikor egyedül maradtak és turbánját indulatosan a kerevetre hajította, - kegyelmed Zrinyi embere és egy magyar asszonyságot keres. Nincs időm sokat mondani: ez a nő itt van, ő bízott meg, hogy ezt kegyelmednek tudtára adjam. Ahogy azt a turbánt elhajítottam, úgy esküszöm az élő Istenre, hogy e perctől fogva megszűntem török lenni. Ha kegyelmednek van elég bátorsága egy vakmerő terv kivitelére, éjféltájban kiszabadítjuk az asszonyságot, nekem itt mindenki engedelmeskedik és szándékosan a legbutább és legálmosabb őröket állítottam fel. Csak az a kérdés, hogy kegyelmednek van-e elég mersze ilyen nyaktörő munkára.

Leonard meglepetten nézett a renegátra és első pillanatban ármányt gyanított. De az fürkésző tekintetet vetett rá s kaftánja alól egy levélkét húzott elő.

- Tétovázásra nincs idő, higyjen kegyelmed a tulajdon szemének.

Az ifjú hirtelen átfutotta a női kézzel írt sorokat: "Lovag, kegyelmedet kérem fel, hogy e megszégyenítő rabságból kiszabadítson. E sorok átadójában megbízhatik, nincs vesztenivaló időnk. Zenoné Zólyomi Anna."

Nem kételkedhetett többé. A tolmács szemébe nézve, határozottan mondta:

- Én mindenre kész vagyok, mondja meg, mit cselekedjem?

- Figyelmezzen kegyelmed arra, amit mondok. A kánt azzal áltattam el, hogy éberen lesni fogom a kegyelmed minden mozdulatát, nehogy valaki mástól megtudhassa Zenoné ittlétét. Neki tehát nem fog feltűnni, ha itt járok-kelek. A kán neje egyetért velünk. Én most átmegyek a nők lakosztályába, előkészítem őket, kegyed pedig parancsolja meg embereinek, akiket szándékosan a városon kívül szállásoltam el, hogy ott a földhányáson, amelyet kegyelmed idejövet láthatott, a nyitott sátor közelében, az árok szélén várjanak az első jeladásra. A többi az én dolgom.

- Nem tarthatunk meglepetéstől? - kérdezte Leonard félelem nélkül.

- Mindentől tarthatunk, uram, - mondta a tolmács baljóslatú tekintettel. - Tökéletes elszántság kell itt és éberség.

- Jól van, - felelte Leonard - bennem emberére talált kegyelmed.

- Most sietek, - mondta a tolmács - de hamarosan itt leszek újra. Szerencsénkre az ég maga is kedvez ma, olyan sötét van, hogy két lépésnyire se látni. - Ezzel eltávozott és Leonard beszólította sátán Ferkét.

*

Most tekintsünk be Fatime szövetlakának egyik keskeny helyiségébe, amelyben kicsiny mécses terjeszti haldokló világát. A döntő óra közeleg. Fatime egyszerű kaftánt segített Annára, majd így szólt:

- Itt van egy fez, meg a sál. Ebből kicsiny turbánt kerítek feje fölé.

- Ó, hiszen kegyed reszket, - suttogta Anna - mondja meg őszintén, nem kockáztat semmit?

- Semmit, semmit! Csak a gyönyörűség, hogy kegyedet megmenthetem, reszketteti idegeimet. Csendesen, signora, mindjárt megleszünk, még csak így... egyet fordítunk e sálon, most a végét szorítom le, még ez a boglár... Istenemre, a legszebb török fiú széles e világon!

- Te tréfálsz, pedig milyen erősen ver a szíved! Csitt, nem hallasz semmit?

Fatime összerázkódott.

- De igen, - súgta görcsösen, majd gyorsan lekapta a turbánt Anna fejéről, hogy az ébenfürtök zuhataga elborította vállait. - Dőljön ide a kerevetre, gyorsan, az Istenért! A kárpitok suhogását hallom már... Igy... még beborítom e takaróval, csak bátorság, signora, bátorság! - Fatime minden gyanús tárgyat a kerevet szögleténél rejtett el. Anna teljes lélekjelenléttel beburkolózott a takarókba, csak bársony fürtjei és halvány arca látszottak a mécses derengő világánál. - Ha a kán jön, akkor ez utolsó látogatása, egy percet sem veszthetünk azután, - mondta Fatime és helyet foglalt a kereveten.

Alig mondta ki ezt a pár szót, a mellékszobából gyors léptek és kárpitsuhogás hallatszott és a következő pillanatban a kán állott előttük.

- Lakosztályodban kerestelek, Fatime, - szólt gyöngéd, gyanútlan hangon, aztán térdre ereszkedett a kerevet mellett és fájdalmas részvéttel mondta: - Bocsásson meg, signora, még egyszer látnom kellett kegyedet, mielőtt e kínos nap után a nyugalom vánkosára eresztem fejemet. Ó, ne féljen tőlem, mindent, mindent megteszek nyugalmáért.

- Uram, - rebegte Anna - nekem csak egy kell... szabadságom! Atyám, gyermekem és testvérem van, háromszoros kötelék fűz az élethez, legyen nagylelkű, adja vissza szabadságomat.

- Csendesen, asszonyom, - mondta a kán, míg keze, mely Anna fürtein nyugodott, reszketni látszott - Allah nagy, bölcseségének sugarát rám fogja bocsátani és megnyitja értelmem kapuját, hogy atyját, gyermekét és testvérét pótolni tudjam. Idő kell, asszonyom, míg a jó megérik. Nem tudom, e pillanatban mit felelhetnék, az ember nem válhat el ilyen hirtelen paradicsomi álmaitól. - Aztán szelíden kezet nyujtott Fatimének. - Ne aggódj, te az maradsz nekem, ami voltál, sőt kedvesebb leszel, ha ez az asszony testvéred lesz.

Anna arcán keserű mosoly suhant át, látta, hogy a kánt nem bírhatja más gondolatra. Aztán szembetünő erőlködés után így szólt:

- Uram, egy kérésem van. Teljesítse azt, annak bizonyságául, hogy az avar kán nemtelen nem lehet soha.

- Szóljon, signora, - mondta a kán szenvedéllyel.

- Esküdjék meg, hogy bármi történjék, Fatime iránt jóindulata meg nem változik soha. Esküdjék Allah nevére!

- Erre eskü nem kell! - kiáltott fel a kán - de ha kegyed óhajtja, ám legyen: Esküszöm Allahra és a Prófétára, hogy Fatimének sosem lesz oka panaszra.

Anna idegei annyira meg voltak feszülve minden lelkiereje mellett is, hogy e kínos pillanatokban valósággal ájulás környékezte. Hirtelen egész különös érzés rohanta meg: undorodás a szereptől, amelyet itt játszott s a szókimondás ellenállhatatlan vágya.

- Nemes léleknek az áltatás gyötrelem, a bátor férfi megbecsüli az őszinte szót, - mondta hirtelen - legyen éber és vigyázó kegyelmed, az élő Istenre mondom, én mindent elkövetek, hogy kiszabadulhassak.

Mirza arcán hirtelen a harag lángja gyúlt ki, de nemes természete felülkerekedett. Nyugodtan, majdnem udvariasan szólt, bár a gúnynak valami csekély árnyalata félreismerhetetlen volt hangjában.

- Ez az én gondom legyen, signora, a szép virágot, melyet Allah nekem adott, az éber őrizet hálójával körülkeríteni. Talán sikerülni fog nekem közelébe varázsolni azt, amit a távolban keres, a szabadságot.

Fatime ezalatt reszketve ült a kereveten. Anna vakmerőségét meg nem foghatta. Mintha rövidíteni akarná a veszedelmes együttlétet, összetett kezekkel Mirzához fordult:

- Mirza, e nőnek nyugalomra van szüksége, távozz, én mellette virrasztok.

A kán bensőséggel tekintett Fatimára és mély megindulással mondta:

- Légy az éji harmat, mely e szép virágnak visszaadja színét, hogy üdülve nyithassa fel kelyhét a hajnal hasadásán.

Alig hangzottak el a kán léptei, Anna fölállt.

- Hála az Égnek, - kiáltott fel - hogy e keserves órán túl vagyok. És most segítsen kegyed, mindjárt éjfél.

Fatime gyorsan rendbeszedte Anna öltözetét és fülébe súgta:

- Abdallahban megbízhatik, csak a kán lenyugodnék már!

- Bízzunk Istenben, - bátorította Anna.

Fatime csendesen nézett rá egy darabig, aztán hirtelen megragadta egy érzés és térdre rogyott:

- Asszonyom, egy szomorú sejtés él bennem, mi nem látjuk többé egymást az életben. Ne kárhoztassa vakmerőségemet, ölelje meg egyszer a szegény Fiorettát, érintse egyszer ajkával arcomat és nevezzen leányának.

- Fioretta, - mondta Anna meghatottan - nemcsak annak mondalak, de légy igazán leányom. Hagyd el ezt a megszégyenítő életet, kövess engem. Csak elhatározásodtól függ. Az én gondom lesz multadat feledtetni. - Ezzel fölemelte, szívére szorította a reszkető Fatimét, aki sírva és nevetve olvadt karjába.

- Határozz, kedves Fiorettám, kedves leányom!

- Nem lehet, nem lehet, - suttogta Fatime fájdalmasan - de lelkem követni fogja minden lépését.

Most halk taps hallatszott kívülről, Fatime még egyszer Anna karjába vetette magát, aztán határozott hangon suttogta:

- Ez a jeladás, induljunk!

A sátornak négy osztályán haladtak át s már az utolsóban voltak, ahol a nyílás előtt Abdallah állt.

- Minden készen van, asszonyom, siessünk, - mondta Abdallah óvatosan, a kán még ébren van és annál kevésbé gyanakszik. Pár pillanattal ezelőtt szóltam vele. Menjünk! - megindultak és áthaladtak a várgyűrű udvarán.

- Az őröket elbocsátottam, - súgta Abdallah - azzal, hogy másokat rendelek helyükbe.

- A szabadság órája ütött, - súgta Anna - ne mulaszd el és ha semmi áron nem akarsz követni, az Istenre kérlek, térj vissza, ne tedd ki magad a kán bosszújának.

- Ó, signora, - rebegte Fatime - ne fosszon meg életem utolsó boldogságától.

Már a nyitott sátor lépcsőjéhez értek, sietve haladtak fel és két sötét alakot vettek ki a homályban: Leonardót és Sátán Ferkét. Anna hirtelen megölelte Fatimét, aki csendesen zokogott.

- Abdallah már az előre elkészített kötélhágcsón haladt lefelé, mögötte Sátán Ferke felvont pisztollyal. Egyszerre hangos kiáltás hallatszott, a kán szava: Hol, hol? - s a következő percben már a lépcsőkön sietett fel.

Leonard nem vesztette el lélekjelenlétét, megragadta Anna kezét és a kötélhágcsóra lépett.

- Követni fogsz! - kiáltott Anna izgatottan Fatimének.

- Megálljatok! - ordított a kán, Annához érve - hah, egy férfi! - tette hozzá dühösen és handzsárjával Annára rohant.

A borzalmas percben Fatime Anna elé vetette magát és a hideg vasat érezve, fölsikoltott, mire Anna ájultan hullott Leonard karjába, aki óriási erővel megragadta őt és levitte a hágcsón.

A kán, mikor Fatime sikoltását hallotta és érezte, hogy lábaihoz roskad, szinte önkívületben ráborult és a handzsárt messzire hajítva, kétségbeesetten kiáltott fel:

- Átkozott legyen a kar, amely ezt cselekedte.

 

A SZAMOSUJVÁRI GYŰLÉS.

Kérlelhetetlen krónikánk itt összevonja irígy kárpitjait. Most, amikor tudni szeretnénk, mi késztette a látszólag gyanútlan kánt a döntő percben meztelen handzsárral lépni a menekülők közé, mikor lelkünk aggódva tünődik Fatime sorsán, történetünk egyszerre egészen más vidékre vezet. Szép, nyílt völgyben vagyunk, egy takaros külsejű mezőváros előtt, melynek egyik szélén igénytelen, régi várat látunk. A szamosújvári vár sokszor szerepel történetünk évkönyveiben. A sánc, melyet egykor a Szamosból odavezetett víz töltött be, azóta kertté alakult és a pinceboltozatú épületek ablakrésein bús lánccsörgés hallatszik ki. A terem, hol valamikor a gyűléseket tartották, most falakkal elrekesztett apró cellákká alakult. Történetünk napjaiban igen sok vendég érkezett Szamosújvárra, akik az örmény polgároknál voltak elszállásolva és meglehetős eleven képet adtak most a máskor csendes városnak. Egy különös dolog tünhetett fel a nézőnek: Sok gyászba öltözött nőt lehetett látni, akik sötét kísértetekként haladtak végig az utcákon. Özvegyek voltak ezek, akiknek férje Rákóczi hadjárataiban pusztult el, vagy a Rákóczi elleni összeesküvés fölfedezésekor vérpadra került, vagy tatár, vagy török fogságba. A gyászoló özvegyek most idegyültek Szamosújvárra, ahol a fejedelem pár nap óta tartózkodik.

Szomorú korszak volt ez, amikor cselszövés, irígység, pártról-pártra vándorlás és bosszúvágy uralkodtak. Rákóczi nyugtalan lelke csak egy dologban talált örömet és csillapodást: az örökös cselekvésben. Mindannak megkísérlésében, ami őt nagyravágyó céljaihoz segítette. Csüggedni sohase látta őt senki. A baj és veszély éltető eleme volt. Most rövid időre jött Szamosújvárra, hogy híveivel a teendőkről tanácskozzék, vagy inkább, hogy velük akaratát közölje. Az urak közül már többen vártak ott rá. A magyarországi megyékből is sokan jöttek vele és néhányan a várban szálltak meg.

Mintegy öt nappal a fejedelem megérkezése után úgynevezett országgyűlésre gyülekeztek az urak. Bár ez a tanácskozás igen távol esett attól, hogy ilyen nagyszerű nevet érdemeljen, a magyar keleti természet mégsem nélkülözhette a szokásos szertartásokat és ünnepélyességet. Az elmúlt éjszaka virrasztásától még mámoros követség késő délután érkezett a fejedelem elé, hogy meghívja őt a gyűlésbe, ahol a hívek már együtt voltak. A terem egyszerű volt, csak a hét kapitány mogorva képe függött a falakon. Mikor a fejedelem belépett, az urak nagy kardcsörgéssel, egyszerre emelkedtek fel ülésükből és hosszú, zajos éljenzéssel fogadták. Pár percnyi szünet után Rákóczi megszólalt:

- Hű Karok és Rendek! Egy órára feledni akarjuk fejedelmi méltóságunkat és e tanácskozásnak inkább barátságos, mint ünnepélyes színt óhajtunk adni. Ami idevezetett bennünket, közös érdeke mindnyájunknak: egyesülés minden áron, béke, de jó és hozzánk illő béke, ez az, amiről tanácskozni akarunk. Nagyravágyással vádolnak bennünket. Igaz, nagyra vágyik, aki a közínség, zavar és nyugtalanság közepette a csendes révbe törekszik. Nagyra és nehézre vágyik, kinek nemcsak a teendőkről kell gondoskodni, de a segédforrásokról is, a terhes munka kivitelére. De nemcsak nagyravágyást, hanem vagyon- és kincsszomjat is szemünkre vetnek híveink. És ez fájdalmasan sebzi szívünket. Midőn az erdélyi Karok és Rendek bizalma a fejedelmi székre szólított, azonnal átláttuk helyzetünk nehézségét. Jól tudjuk, hogy az így eldarabolt hazának, a szétágazó érdekeknek egységet és erőt csak erő és gazdagság adhat. Házunk ellenségeinek rágalmait megvetjük, kegyelmetek igen jól tudják, mire használjuk vagyonunkat: csapataink fizetésére, ami az ország jövedelméből nem telik és arra, hogy magunknak a külfölddel szemben befolyást és tisztességet szerezzünk. Ez az a patak, - folytatta mosolyogva - mely annyi kincset elhord. De nemcsak vagyon, hanem éber figyelem is szükséges. Si vis pacem, para bellum. Mi a békét óhajtjuk, de ha tarsolyunkba rejtjük kezünket és azt várjuk, hogy az égből szálljon alá, akkor csak áltatjuk egymást. Mi tartotta fenn a török padisah barátságát, mióta Budavár a félhold alatt nyög? Éberség, kémek, mindig nyitott erszény és hébe-korba fogaink mutogatása. Mi szerzi meg nekünk a svéd és francia udvarok barátságát? Miért olyan keresett ma kis országunk szövetsége? Fegyveres erőnknek s a Rákóczi név szerencséjének köszönhetjük ezt. De ha erszényünk kiürül, ha elhamarkodva békét kötünk és kardunkat a szögletbe hajítjuk, akkor utolsó napunk virradt fel. Úgy van urak, karddal oldalunkon és emelt kopjával kezdjük meg a békealkudozást. Legyünk óvatosak és fogódzunk a hatalmas szultán köntösébe, nehogy amíg itt barátokat szerzünk, ott egy veszedelmes ellenséget bőszítsünk magunk ellen. És most felszólítjuk kegyelmeteket: mondják ki bátran véleményüket és fejedelmi szavunkat adjuk, hogy amit itt mondanak, legyen bármi, meghallgatást nyer és haragunkat semmi sem fogja fölingerelni.

Ebben a pillanatban megnyílt a terem szárnyas ajtaja s egy halálsápadt, mély gyászba öltözött öregember lépett be. A váratlan jövevény egyike volt azoknak, akiket, ha egyszer láttunk, nem feledünk soha. Hosszúkás arcán hajdani nagy szépség romjai látszottak és őserővel párosult száguldó szenvedélyek nyomai. Két nagy, még most is ragyogó szeme egykori diadalokról beszélt és büszke egykedvűséggel tűrt veszteségekről. Zólyomi Dávid volt ez, ifjúkori kalandjairól és később rettenetesen hányatott életéről híres Zólyomi. Magas termetét egyszerű és avult gyászruha födte. Oldalán sok csatát látott pallos függött és egy megrozsdásodott öreg kard. Most az egész gyűlés szeme rajta függött.

- Zólyomi! - kiáltott fel Rákóczi, ajkába harapva. - Micsoda vakmerőség!?

- Csendesen, nagyságos uram, - mondta Kassai István, a gyűlés jegyzője. - Itt nem árthat egymaga annyiunk ellen. Tegyen úgy nagyságod, mintha észre sem venné.

A nyolcvan éves ember csendesen végighaladt a termen és a szőnyeggel borított asztal végénél megállva, némán tekintett végig az egybegyűlteken. Mikor a mellette ülő megkínálta székével, minden teketória nélkül elfogadta az ülést, mint aki megszokta az elsőséget.

Az urak most hosszabb-rövidebb beszédekben elmondották véleményüket. Többek között Gerőfy István is felszólalt, egy ötven-hatvan év körüli férfi, aki a békét ajánlotta.

- Tudom én, - mondta többek között - hogy nagyságod nem barátja az otthonülésnek és nyugalomnak. És bizony mondom, több baj érte már fejemet, semhogy olyat tanácsoljak, amiről előre tudom, hogy nagyságod követni nem fogja. Azért én azt ajánlom, hogy a békét szerezze meg nagyságod, legalább egyelőre. Mit ér nekünk a francia király és a svédek ígérete, ha bajban leszünk, mégis magunkra maradunk.

- A fődologban tehát egyetértünk, bátyám, - mondta Rákóczi, akit Zólyomi hallgatása némileg megnyugtatott. - Békealkudozás kivont karddal.

Most egyszerre, mint a vésztől meghajtott s a maga erejéből újra felemelkedő árbóc, felkelt üléséből Zólyomi Dávid. Arcán hideg gúny és önbizalom látszott.

- Nagyságos uram, - szólt erős, mindenüvé elhallatszó hangon, de nem kiáltva - vendégei közt találom nagyságodat egy barátságos ünnepélyen. Mert ez urakban nem ismerek az erdélyi megyék törvényes követeire. Nem látom a székely nemzet székeinek képviselőit, ha csak Mikes Mihály uram nem jelenti egész nemzetét. Úgyszintén a szász atyafiak közül sincsen itt senki.

Egy kis szünet után, mely a vakmerő felszólalásra támadt, halk morgás zúgott végig a termen. Zólyomi azonban ezzel mitsem törődve folytatta:

- Itt, úgy látom, minden, amit nagyságod mond, tesz, vagy akar, helybenhagyást nyer. Azok a rendek, akiket nagyságod hevenyészett elnöki széke körül látok, megszokták, hogy helyeseljenek mindent, ami Erdélynek eddigi fejedelmei alatt annyi vérébe és vagyonába került.

- Micsoda vakmerőség! - zúgolódtak néhányan, de Zólyomi tovább beszélt:

- Mondd a fösvénynek, hogy fukarsága takarékosság, mondd a tékozlónak, hogy oktalan pazarlása nagylelkűség, mondd a közveszélyben halászónak, hogy előrelátó és nyert ügyed van. Zólyomi Dávid áll nagyságod előtt, akinek vagyonát most, - mint Erdélyben mondják - a patak elvitte, mert Debreceni Tamás uram, aki még nemeslevelét sem tudná előteremteni és mégis itt ül, a Karok és Rendek között - mind Patakra takarította azt. Ó, ez dícséretes takarékosság, nagyságod kifosztotta az ország legegyenesebb embereit.

- Elég! - mondta Rákóczi. - Távozzék kegyelmed. Ismerjük a Zólyomiak régi betegségét és egy nyolcvan éves aggastyán szavait nem vetjük latra. De béketűrésünk nem kimeríthetetlen és a száműzöttet, aki itt hívatlanul jelent meg, el tudjuk némítani.

- Tegye meg, nagyságod, nem ez lesz az első erőszakos tette. Hiszen Dávid fiamat hálából, amiért egy élete elleni összeesküvést fölfedezett, a kővári börtönben tartja.

Rákóczi arcát elborította a vér, de mivel fejedelmi szavát adta és érdekében is állt a zajt kerülni, egyelőre csak mondhatatlan megvetéssel mérte végig Zólyomit és Bethlen Farkassal kezdett valami egyébről beszélni.

- Van-e olyan család Erdélyben, - folytatta az öreg ember - amelybe nagyságod bele nem akadott? Melyikünk kerülte el az előre elkészített feladás, vagy gyanú ürügye alatt a kifosztást? Ismeritek-e még ti jó főrendek, az öreg Zólyomi Dávidot, akinek több faluja és vára volt. Nézzétek vén ősz fejemet. Ez a kopott kalpag egyetlen fövegem, gyermekeim vagyonán tengődöm. A jámbor Rákóczi György, kinek Erdélyben egy hold ősi földje nem volt, két fiát fölgazdagította: Zólyomi Erzsébet után bírja Székelyhidat, Diószeget, Kővárt, Ecsedet utánam és fiam után, akit őrültnek hirdet, a gyalui várat és Kolozsmonostort, amelyeket most fia, György választott fejedelem és váradi kapitány használ, míg én koldússá lettem.

- Jog és törvény szerint, - vágott közbe Mikes Mihály.

- Az ország törvénye szerint, - kiáltott fel Zólyomi - amely világosan kimondja, hogy a magvaszakadtak és igazságtalanul számüzöttek javaiból Rákóczi György gyermekeit gazdagítsa fel. De igazuk van a Karoknak és Rendeknek, mert hiszen e dícséretes zsákmányolás könnyítésére még 1631-ben törvénycikket készítettek a nyugtalan elméjűek elleni animadversio iránt. Emlékezzenek kegyelmetek a Kunkocsárd ítéletére, kit a bírák őnagysága kegyelmére bíztak és aki minden vagyona elvesztésére és örök rabságra ítéltetett.

Most haragosan felemelkedett Kassai István és kijelentette, hogy e példátlan vakmerőségért kénytelen lesz ajtót záratni és jelt kérni.

- Jelt kérni, - mondta Zólyomi keresztbe fonva karját - e barátságos gyűlésen, nyájas barátunk, Rákóczi György jelenlétében, ki fejedelmi szavát adta, hogy szabadon szólhatunk? Rendben van, uraim, annyi pénz még van a zsebemben, hogy a váltságdíjat megfizethetem, zárassatok ajtót, ám legyen! De tudja kegyelmed, Kassai István uram, hogy Zólyomi Dávid vagyok még és életemből olyan kevés van hátra, hogy azt könnyen odavetem kegyelmeteknek. Nem is először lesz, hogy a poroszlók rám teszik kezüket. Ismerem én az ilyen zúg-országgyűléseket. Itt a fejedelmi levél, mely életemről és szabadságomról biztosít, - folytatta egy levelet vonva ki dolmányából. - Kegyelmetektől vásároltam ezer talléron, Kassai uram és gondolom, őnagysága nem hazudtolja meg hű szolgáját, Kassai Istvánt. Itt egy másik levél, melyben kegyelmed biztosít, hogy a gyűlésekbe eljárhatok és közügyekben szabadon szólhatok. Egy szép fakó ménem volt ennek a díja, az utolsó, ezer főnyi ménesemből.

- Ez felségsértés? - kiáltottak többen.

- Jól van, ítéljetek el, urak, - mondta Zólyomi hidegen - mi az, amit még elvehettek tőlem?

- Szabadságod, felségsértő, - kiáltott Rákóczi kitörő dühvel - tettenért vakmerő, téged semmiféle levél fel nem jogosíthat ilyen szemtelenségre! Urak, szükséges-e felszólítanom kegyelmeteket, hogy ezt az inkább eszelős, mint vakmerő pártütőt elfogják?

- Nagyságos uram, - mondta Kemény János, a feddhetetlen új ember, aki gyülekezetben úgy külső szépségére, mint régi családjára nézve egyike volt a legérdekesebb alakoknak és akkoriban a fejedelem legkedvesebb hadvezére is volt. - Zólyomi Dávid magaviselete inkább szánakozást érdemel s miután nagyságod ezt a gyűlést barátságos tanácskozásnak nevezte, gondolom, elég lesz, ha e jó urat, aki ruháinak és jószágainak leltárával ismertetett meg bennünket, egyszerűen távozásra kérjük fel.

- A szabadságot, melyet kegyelmeteknek megadtunk, - mondta Rákóczi éles nyomatékkal - hivatlanokra nem terjesztettük ki és reméljük, van elég hű emberünk, aki rá meri tenni kezét erre a vakmerőre.

Zólyomi Dávid arcán megint az előbbi gúny villant át.

- Ó, - mondta kiegyenesedve és kardját kivonva - ha vesznem kell, legalább jó áron adom életem.

Ezzel az ajtó felé hátrált és mikor rárohantak, dühös védelem után mintegy ötöt keményen megsebesített, majd földre rogyva, féltérden védekezett még néhány percig. Akkor a nagy erőlködéstől orrán-száján elindult a vér és eszméletlenül hurcolták ki a teremből.

Irtózatos szünet támadt most. Rákóczi felállt és minden ékesszólását elővette, hogy a Rendek előtt tisztázza magát Zólyomi vádja alól. De bár őt magát valamennyire megnyugtatta a beszéd, a gyűlésre csak félig volt hatása. A jelenlevő urak úgy érezték, hogy gyáva és dísztelen szerepet játszottak, amelyet csak ilyen zúggyűlésben mertek megkockáztatni.

Mikor az öreg Zólyomit kihurcolták, még sokáig folyt a vita. Az urak mind igyekeztek készségükről biztosítani a fejedelmet, még késő estig folyt a tanácskozás s végre is abban állapodtak meg, hogy ezúttal a fejedelem igyekezzék a császárral békealkura lépni, a török szultánnak pedig az annyiszor sürgetett ötezer tallérral följebb emelt adót fizesse meg és a svéd és francia udvarok barátságát is iparkodjék megtartani. Ezek a határozatok mind arra vallottak, hogy a fejedelem nincs tisztában magával és kap minden után, amiben ürügyet remélhet később a szél után fordítani köpenyét.

 

KATAFALK.

A magas ablakon egyszerre sötétvörös fény ömlött a terembe. Tűz van! - kiáltott valaki a meglepetés önkéntelen szünetében, de a fény más természetű volt és egyszerre olyan szívreható hangok követték, hogy az egész gyűlés az ablakhoz rohant. A vár előtti kövezett tér felé temetés közeledett, melynek gyász karéneke mindig hangosabb lett. Vagy háromszáz lobogó fáklya kísérteti fényében feketébe öltözött, leeresztett hajú nőalakok tüntek fel. A térre érkezve, tágas, kört alkottak, melynek feketeségében csak a hófehér arcok világítottak. A nők mögött hézagonkint fáklyások foglaltak helyet s azokon túl Szamosújvár összetódult lakói ácsorogtak. Az egész jelenet középpontjában pedig magas ravatal állott, amelyet olyan gyorsan állítottak össze, hogy míg a teremből alátekintők szeme a fáklya füstgomolygásán áthatolt, a ravatal már készen állt számtalan gyertyával, családi pajzsokkal megrakva és fölötte hosszú gyászlobogó lengett a piros fényben.

- Mi történik itt? - kérdezte Rákóczi, nemcsak meglepetten, de elfogódva. - Kinek szól ez a halotti pompa?

Bánfi Kristóf, aki legközelebb állott hozzá, láthatólag szerette volna kikerülni a feleletet. De mert a fejedelem egyenesen hozzá fordult, nem habozhatott tovább.

- Nagyságos uram, - mondta végre - a gyászkíséret, úgy hallom, hatszáz özvegyasszonyból áll, akiknek férjét, rokonait részint a portyázó tatárok vagy törökök ölték meg, vagy fogták el, részint nagyságod hadaiban estek el s akik e napon közösen ünneplik a gyászáldozatot s egyszersmint nagyságod nemes lelkéhez folyamodnak, hogy rokonaik kiváltásában segítségükre legyen.

A fejedelem elnémult, aztán a harag pirossága futotta el arcát.

- És ki rendezte az ünnepet? - kérdezte hirtelen a belépőket.

- Valóban, - mondta a kérdezett - eddig nem jutott tudomásomra, nagyságos uram, de azt hiszem, nem lesz nehéz végére járni.

- Istenemre! - kiáltott Rákóczi - ha nem tudnók magunk és kegyelmetek előtt is tudva nem volna, hogy a magyar özvegynél nincs irígylésre méltóbb lény a világon, mert nemcsak a törvény lovagiassága védi jobban, mint bárhol, de mi magunk is, amennyire módunkban áll, igyekszünk segítségére lenni... valóban azt kellene hinnünk, hogy nincs magyar hölgy, aki másodszor férjhez mehetne, annyira elfogta a jámbor teremtéseket a bánat. - Azután nevetve fordult a körülötte állókhoz.

- Urak, - folytatta, azt mondják, özvegyet senki se vígasztal annyira, mint a kérő. Kegyelmetek között bizonyára sok nőtelen akad, ime, itt választani lehet.

Van a rosszul számított és tapintatlan tréfában valami, ami visszhangra nem talál, bármennyire óhajtaná. A fejedelem gúnyos beszéde egy-egy jóváhagyó fejmozdulatot, erőltetett mosolyt váltott ki legföljebb, de az egybegyültek arcáról nem űzte el a baljóslatú kifejezést és kedvetlenséget.

A gyászünnepély végéhez közeledett ezalatt s a nők csoportja az épület tág csarnoka felé tódult. A széles lépcsőket és folyosókat egészen elborították a gyászoló alakok, akik sírva és zokogva özönlöttek be a terembe. Egyrészük Rákóczi térdeit ölelte át, mások azt hajtogatták, hogy őket az a remény és bizalom hozta ide, hogy a fejedelem nagylelkűségében bíznak és abban a reményben jöttek ide, hogy ő, akinek Erdélyben és Magyarországban annyi birtoka van és a török divánban annyi jóakarót számlál, segítségükre lesz.

Rákóczi helyzete igen kényelmetlen volt. Akár résztvevő szívet tulajdonítunk neki, akár lelki űrt és hidegséget, ebben a helyzetben mindenképpen nehéz volt a helyes feleletet megtalálnia. De hogy a jelenetnek véget vessen, nyilatkoznia kellett. Csendet intett és néhányszor megkísértette a szólást, de sikertelenül. Végre némileg lecsendesedett a zaj és Rákóczi, olyan arccal, amely elárulta, mennyire terhére van az egész, nyíltan megmondta, hogy ebben a váratlan megrohanásban inkább bizalmatlanságot, mint bizalmat lát és előre kicsinált tervet gyanít, hiszen jól tudja, hogy az ilyen megrendezett összesereglés egyesek bujtogatásának eredménye. Azt is megvallotta, hogy a nők szelíd lelkületéhez illendőbbnek tartotta volna, ha kérésüket írásban, vagy más úton adják tudtára. Eszükbe juttatta, hogy volt idő, midőn az előkelő magyar nők férjük kiváltását a magukéból szerették és tudták teljesíteni s büszkén visszautasították volna, ha azt más ajánlja fel nekik. Említette a törvényt, mely a jobbágyot kötelezi földesurát kiváltani. Azt is mondta, hogy ilyen időkben, amikor a Damokles kardja függ fejük fölött, midőn a rajtalévő dolmányról se tudja, övé-e, vagy sem, nem vállalhatná egyes családok tagjait kiváltását a török és tatár rabságból, hiszen ezzel csak a váltságdíjat rugtatná magasabbra, mihelyt azok észrevennék, hogy nem egyesektől, hanem a fejedelemtől követelhetik azt.

- Mindamellett, - így végezte beszédét - arra intjük kegyeteket, térjenek vissza hajlékaikba, ami tőlünk telik, azt megtesszük, de jelenleg huszonötezer forint minden tehetségünk, amivel annál kevesebbre megyünk, mert bizonyos, hogy ezt holnap a hadsereg hadizsoldja elnyeli.

Ezután rövid főhajtással visszavonult belső szobáiba.

Igy végződött a nevezetes gyűlés, melyet a legtöbben békétlenül hagytak oda. Zólyomi elfogatása is kellemetlen hatással volt az urakra, elképzelhették, milyen fájdalmasan hatott annak híre Annára és Violettára.

 

VISSZAPILLANTÁS.

Az iszonyú perc óta, amikor Annával utoljára találkoztunk, igen sok történt, amiről hosszasabban kellene szólanunk. De krónikánk e tekintetben nem ad elég felvilágosítást. A kán felkiáltása bizonyítja, hogy Annát az éji sötétségben első dührohamában férfinek nézte s azért emelte rá fegyverét. Azt is biztosra vehetjük, hogy Anna, ha idegei kimerültsége miatt el nem veszíti eszméletét, a Fatimétől kapott tőrt a rettenetes pillanatban Mirza keblébe veri. Ott hagytuk el történetünket, hogy amikor Sátán Ferke elég esztelenül a kánra sütötte pisztolyát és ezzel zajt ütött, Leonard pedig lovára emelte az eszméletlen Annát. A tolmács tanácsára, aki a vidéket igen jól ismerte, négy huszár iszonyú gyorsasággal elszáguldott azon az úton, amelyen Leonard érkezett a táborba. Míg a többiek rögtön oldalt tértek s a bérceken fölkapaszkodva egyenest az erdőség felé tartottak, ahol egy mély völgyszakadékban egy szénégető kunyhója állt. Itt az egyszerű emberek segítségével Leonardnak sikerült Annát életre kelteni. Amint körülnézett és látta, hogy Fatime nincs ott, irtózatos fájdalom fogta el. Biztosra vette, hogy Fatime meghalt és ez a hit egészségére is káros befolyással volt, amint azt később meglátjuk. A tolmács számítása beütött. A felriadt tatárok a négy huszár után eredtek, míg a nesztelenül haladó Leonardót egyelőre senkise üldözte. De a legtöbbet használt Abdallah jelenléte, mert az a sátraikból kicsalt tatárokat a menekvők üldözésére sürgette s így félrevezette őket. Maga a kán is biztosra vette, hogy Abdallah a nőrablót kergeti.

Miután Sátán Ferke a szénégető kunyhóban jól bekormozta arcát és a vidéket kikémlelte, nagy óvatosan és rejtett utakon sikerült Annát az első magyar állomásig elszállítania. A testi és lelki megrázkódtatások teljesen leverték lábáról a hölgyet. Leonard azonnal értesítette Zrinyit, aki éjjel-nappal utazott, hogy találkozhassék velük s amikor végre tíznapi pihenés után Anna valahogy helyreállt, őt egészen Ecsedig elkísérte.

Lorántffy Zsuzsánna, a lelkes fejedelemasszony még Ecseden volt, de egyedül, mert Rákóczi György, aki vonakodott a linzi békekötésben felsorolt magyarországi megyéket kiadni, újra sereget gyüjtött.

A fejedelemnő, mihelyt Anna kiszabadulásáról értesült s megtudta, hogy az a forró láz tünetei között érkezett Ecsedre, azonnal odasietett és Zrinyit Leonarddal a várban szállásolta el, ahová másnap este Violetta is eljött. A bán mindössze két napot tölthetett csak a fejedelemné udvarában, mert vissza kellett sietnie a pozsonyi országgyűlésre, ahova Rákóczi is követeket küldött. E rövid idő alatt alig lehetett együtt néhány percig Violettával. De az ilyen viszonyokban, mint a Zrinyi és Violettáé, minden szó, minden tekintet erőt és táplálékot ad. Két léleknek, aki egymást tökéletesen megérti, sohasem olyan mélyértelmű minden mozdulása, mint amikor kémlő szemek és fülek őrködnek szavaik és pillantásaik fölött. Zrinyi szerelmesebb szívvel távozott Ecsedről mint valaha és olyan erős hittel, amely mindent lehetőségnek érez. Búcsúzáskor Anna megkérte őt, hogy Mirza kántól tudja meg Abdallah váltságdíját. Hogy saját váltságdíját nem említette, az természetes, mert ezzel magát rabnőnek ismerte volna el. Egyébiránt, úgyszólván felhatalmazta Mirzát, hogy Abdallahért annyit kérjen, amennyit akar. Aztán még szívszorongva kérte, hogy Fatime sorsáról tudósítsa, amit a bán meg is ígért.

Ennyi ápoló kéz lassan helyreállította Anna egészségét. Rákócziné is hosszú éjeket virrasztott ágyánál Violettával. Mielőtt elbúcsúzott, a fejedelemnő még egyszer meglátogatta.

- Kedves Annám, - mondta nemes örömmel - azok a szerek, amelyek a lélekre hatnak, a testet is üdítik. És most, hogy az én kedves Annám visszanyerte szabadságát, szeretném, ha teljes egészségének is birtokába jutna. Ime, - ezzel egy levélkét nyujtott át neki, amelyben ez állott: "Az a rab, akit e sorok felmutatója megnevez, tüstént szabadon bocsátandó. Rákóczi György".

Anna arcán öröm gyulladt ki. Violettának nyujtotta a levelet és hevesen megcsókolta a fejedelemnő kezét, aztán kitörő szenvedéllyel kiáltotta:

- Ó, mégis van valami isteni a jótettben. Nagyságos asszonyom, a jótett lépcső, mely a mennyekbe vezet.

- Szegény Dávid bátyám, micsoda öröm lesz ez! - kiáltott Violetta is a fejedelemnő lábához borulva.

Lorántffy Zsuzsánna mindkettőjüket szelíden fölemelte és szívéhez szorította:

- Kedveseim, használjátok e talizmánt, de óvatosan és titokban. Férjem távozása előtt egyik udvari tisztem csekély mulasztásán nagyon felingerült, de később sikerült őt megengesztelnem s rábírnom, hogy e sorokat aláírja. Ő ezer gondja között megfeledkezett erről és szóval adott parancsot udvari tisztem szabadon bocsátására, a meghatalmazás pedig kezemben maradt.

Másnap Anna és Violetta Besztercére érkeztek. Abdallah, magyar néven Gyulai, ezer aranyat kapott és gazdagon sietett Gyaluba rokonaihoz.

Annának első gondja volt, hogy Dávid bátyját a kővári szennyes börtönből kiszabadítsa. De átlátta, hogy csak személyesen és nagyon óvatosan viheti azt keresztül. Egészsége még nem állt egészen helyre, de a két erőslelkű hölgyet ez nem gátolta. Egyéb okok is szükségessé tették az óvatosságot. Rákóczi György Váradon mulatott s így igen közel volt Kővárhoz. Az öreg Zólyomi Dávidról pedig pár hét óta senki sem tudta, hová lett. A mogorva várnagy indulatosan beszélte el, hogy az öregúr őt el akarta vinni magával, csak mikor már lovát is kihozták, akkor változtatta meg hirtelen elhatározását s megparancsolta, hogy maradjon otthon és kétszeres őrizet alatt tartsa a várat, mert nem meri Violettát nélküle Beszterecen hagyni. Dorka is elmondta nagy sápitozva, hogy az öregúr már igazán nyugton maradhatna végre, hiszen amit akar, abból úgy se lesz semmi.

- És mi az? - kérdezte Anna érdeklődve.

- Amit a nagyúr minden évben egypárszor megpróbál, az ifjú Zólyomi Dávid uram kiszabadítása. El-elejteget egy szót, aztán meg én nem estem ám a fejem lágyára, csak a szeme közé nézek és mindig kitalálom, amit gondol.

- Legalább nyolcezer ember sereglett most össze Váradon, - mondta Fekete mérgesen - ilyenkor odamenni, hiszen aki már vesztét keresi, az otthon is meghalhat, - tette hozzá morogva.

Fekete uram és Dorka asszony sejtelmei nem teljesültek, pár nap mulva Zólyomi Dávid épen és egészségesen tért vissza a besztereci favárba. Anna hazaérkezéséről már tudott, ahogy lováról leszállt éjféltájban, mindjárt felőle tudakozódott.

A várnagy valami baljóslatú vidámsággal fogadta, Dorka asszony pedig a hölgyeket költötte fel, akik pongyolában siettek az öreg elé. Nagy melegséggel üdvözölték egymást, aztán az öreg minden szabadkozásuk ellenére aludni küldte a két nőt.

Anna és Violetta megegyeztek abban, hogy a fejedelemnő meghatalmazó leveléről nem szólnak az öregnek semmit, mert az mindent elronthatna.

Zólyomi másnap elmesélte, hogy Kővárat most még jobban őrzik, mint valaha, mindennap ingerültebb lett és még Lorántffy Zsuzsánna gondossága, leányához való jósága sem engesztelte ki. Őfelsége a császár és több országnagy, köztük Zrinyi Miklós és Wesselényi Ferenc közbevetették magukat Dávid fia kiszabadítása érdekében, de még annyit sem tudtak elérni Rákóczinál, hogy az agyonkínzott, félig őrült embert rettenetes földalatti börtönéből lakhatóbb helyre tegyék.

Pár hét mulva Zrinyi hírnöke érkezett Besztercére, Annának egy csomagot adott át, melyben két értékes perzsa sál, néhány üveg rózsaolaj és pézsmapogácsák voltak. A küldeményt a bán és Fatime levelei kísérték. Zrinyi Violettának írt s többek között elmondta, hogy Mirza kán őt kérte meg az ajándékok elküldésére, a váltságdíjról nem szólt és úgy látszik megbékült, mert neki egy fölséges dagesztáni mént küldött ajándékba. Közölte azt is, hogy Mirza kán egy szerecsen rabszolgától tudta meg, hogy Fatime egy férfival eltávozott és így ütött rajta a menekülőkön.

Fatime levele ez volt:

"Signora... kegyed szabad és én élek. Isten megengedte, hogy a fegyvert, mely jóltevőm szívének volt irányítva, én foghassam fel. A seb nem volt veszélyes, azóta már begyógyult. A kánt szenvedésem megszelidítette s amint előre láttam, vadságában is nemes szíve nem tagadta meg magát. Amit kegyed iránt érez - az az áhítatos imádás - nem lehet sértő. Nem is tudom, hogy fejezzem ki. Szíve két érzés között haboz. Az egyik a fájdalom, hogy kegyedet nélkülöznie kell, a másik az öröm, hogy él. Én pedig, aki hónapokig azt a boldogságot élveztem, hogy kegyeddel egy fedél alatt lakhattam, a sebhelyet, mely jóltevőmre emlékeztet, büszkén ereklyének tekintem - és nem óhajtok egyebet, minthogy szánalommal emlékezzék vissza - Fatiméra."

Anna szemébe könny lopózott. Átnyujtotta a levelet Violettának, aki dobogó szívvel olvasta a megható sorokat és szemébe tünt, hogy Fatime írása mennyire hasonlít anyjáéhoz.

Zrinyi hírnöke harmadnap visszatért a válaszokkal.

*

Igy telt el a hosszú tél, míg végre tavasz elején Zólyomi hírét vette, hogy a fejedelem Szamosújvárra ment, de a seregek nemhogy ritkulnának, inkább szaporodnak Várad körül. Ekkor elhatározta a dacos öreg, hogy bosszút áll Rákóczin és akkor ment Szamosújvárra, ahol vele találkoztunk. Nem tudjuk, csupán az volt-e célja, hogy a fejedelmet megszégyenítse, vagy tán egyebet is tervezett, ha a szerencse szolgál. De mivel az őrségből két legmeghittebb emberét magával vitte, az utóbbit kell gyanítanunk.

Anna csak arra várt, hogy a fejedelem Kővár közeléből eltávozzék. Mindjárt atyja elutazása után gyorsan felkészült és abban egyeztek meg Violettával, hogy másnap hajnalban indulnak. Az indulás előtt való estén boldog reményekkel beszélgettek éppen a tervükről, mikor Anna küldöttje megérkezett Kővárról... A két hölgy, amint megpillantotta őt, mindjárt rosszat sejtett. A küldönc iszonyú hírt hozott: az ifjú Zólyomi Dávid az őrültség dühös rohamai után halva találtatott börtönében.

A két hölgy fölsikoltott:

- Ó szörnyű, szörnyű, hogy tehetnek emberek ilyet! - kiáltotta Violetta.

 

KIRÁLYI ÖLTÖZKÖDÉS 1647-BEN.

Violetta a legutolsó levelében megírta Zrinyinek Anna tervét, de nem szólította fel őt segítségre. Sőt, hogy Zrinyi kísértetbe se jöhessen, az egészet csak mint készülőben lévő tervet adta elő. Jól tudta, milyen kényes dolog egy ilyen csel végrehajtása és hogy Rákóczit bizonyosan fel fogja bőszíteni. A testvérnek talán még elnézhetik, de az olyan magasállású ember, mint Zrinyi, igen sokat kockáztat vele.

Zrinyi már Pozsonyban volt azon a nevezetes országgyűlésen, ahol később személyes tehetségeivel sikerült a vallási súrlódások kiegyenlítését legalább megkezdenie. Az egyik tanácskozási szünetet május végén, Zerinvárban töltötte és kedvenc tervével, Uj-Zriny építésével foglalkozott. Június másodikán találkozunk vele, amikor Péter öccsével, Manuellel és a magyar ifjak fényes seregével bevonult Pozsonyba. Az ott összeült országnagyok közül a legkülönbözőbb pártok emberei elébe jöttek, szállásán fényes küldöttség várta és mindenből meglátszott, milyen népszerűség övezi.

Pozsony akkoriban a magyar nyilvános életnek középpontja volt, mióta az agg Budán a törökök ültek, úgyszólván az ország fővárosának tekintették. A város képe sok tekintetben különbözött a maitól. A várrom, amely most puszta és néptelen, teljes épségben volt még, négy tornya közül az egyikben a magyar koronát őrizték, amelyet nemrégiben hoztak oda Győrből. Az erősség hétágú csillag alakját mutatta, melynek közepét a kastély foglalta el. Alatta kompos híd húzódott a Dunán keresztül, melynek tulsó végén a hídfőt fák és bokrok körítették. A városnak három nagyobb kapuja volt és egy kisebb, az úgynevezett Halászkapu. A jezsuiták, ferencrendiek és ágostai hitvallásúak, meg az apácák kolostora és temploma emelkedtek ki nagyszerű tornyaikkal. A várostér közepén az ékestornyú városháza előtt csatornás kút állott. A külvárosban legelőször szembetünt az érseki lak nagyszerű parkjával és tavával, amelyben hattyúk és török récék úszkáltak.

Pozsony sokszor látta a haza nagyjait összegyülni, de olyan ingatag, olyan változó képet ritkán mutattak ezek a tanácskozások, mint akkor. A mindenünnen tornyosuló veszély erőt és cselekvést követelt, de ahelyett a visszavonás átka sarjadzott a lelkekben. Az áldást és békét terjesztő kereszténység meghasonlott magával s a gyülölség és véres villongás szakították el egymástól a szíveket. A király szívből óhajtotta a csendet és nyugalmat helyreállítani, de mindenütt indulatosságra, szűkkeblűségre és állhatatlanságra talált. Jelenleg a pozsonyi kastélyban szállt meg, melyet fogadására feldiszítettek. Reggelenkint az öltöző órákban megjelentek nála hívei, ilyenkor Ferdinánd vidám volt, komolysága és aggodalmassága, amely egyébként jellemezte, eltünt és egyszerű nyájassággal társalgott embereivel.

Most öltözőasztalánál foglal helyet, előtte kerek velencei tükör áll. Két kagylófésű, óriási ezüstmedence s egy keskenynyakú örvös ezüstkorsó egészítették ki az öltözködés kellékeit. Ferdinánd fejét rövidre nyírt fekete haj fedi, és ez metsző ellentétben áll a körülötte állók hosszú hajzatával. Öltözetének nevezetes kiegészítő részét, a parókát még nem tette volt fejére. Széles csipkegallérú ingben ül és komornyikja éppen az említett fejéket rázogatja.

Tartsunk egy szemlét a király körül álló csoport közt. Tarka, külsőleg semmi összhangzást nem mutató társaság volt ez. Egyházi és világi férfiak, magyarok, németek, olaszok és franciák együtt. Ott látjuk Draskovics Jánost, az újonnan választott nádort, a két Zrinyit, Lobkovitz herceget, Széchenyi Györgyöt, az érseki palliumban, gróf Tiefenbachot, a kis Montecuccolit és mellette Rialtit, akit Zrinyi Miklós olykor egy-egy futó pillantással végigmért.

- Montecuccoli, - szólt a király - örömmel látjuk itt kegyelmedet új hivatalával felruházva s reméljük, hogy a tábornoki pálya tág teret nyit szép hadi ismereteinek.

- Felséges uram, - mondta a tábornok nemes fesztelenséggel - adja az ég, hogy mielőbb alkalmam legyen bebizonyítani, mennyire óhajtom kegyelmét kiérdemelni. Hogy mennél kevesebb akadály gördüljön az áldásos egyetértés elébe, melytől egyedül várhatunk üdvös eredményt.

A kis ember itt lábujjhegyre emelkedett és egy hatásos, kicsit gúnyos tekintetet vetett a két Zrinyire, akik éppen szemközt álltak vele, az ősz Széchenyi Pállal beszélgetve.

Zrinyi Péter elmosolyodott.

- Ez a kis ember, - szólt halkan az érsekhez, - igen nagy fontosságot tulajdonít magának, mióta őfelsége tábornokká tette. Nekem és Miklósnak különösen nagy jóakarónk.

- Reméljük a legjobbat, gróf úr, - szólt nyájasan a király Montecuccolinak, - ha ki-ki saját jószándékáról felelhet, azzal már sokat elértünk, a többit várjuk Istentől és hű magyarjaink erejétől.

Montecuccoli nem felelt, de ajkán mosoly suhant át. Közben a király is elkészült öltözködésével és rendre megszólította a csoport tagjait. Leghosszabban Zrinyi Miklóssal beszélgetett, akinek tiszteletteljes és derűs lénye a nyomasztó viszonyok között jó hatással volt a király kedélyére. Azután Draskovicshoz közeledett, egy feltünő szépségű, erőteljes férfihez.

- Csak egy kicsit nagyobb sietség, urak, - mondta a király. - A szüret nincs már messze, akkorra biztosan megint elszélednek az emberek. Nekünk pedig Németországba kell utaznunk és sok végezni valónk van.

- Bizony, - sóhajtott kedvetlenül Lobkovitz. - A végvárak kiigazítása és az egész határszéli védőrendszer nagy átalakításokat követel.

- És a seregek élelmezése, fizetése, - tette hozzá a király komolyan.

- Mindamellett - folytatta halkan Lobkovitz - a mostani körülmények között túlzottnak tartom a horvát bán eljárását, hogy vonakodik hivatalát elfoglalni, míg seregei nincsenek kielégítve.

- Szerintünk igaza van és e követelés csak őszinteségét tanusítja - szólt a király hirtelen.

- Ha a vallási kérdéseken túl leszünk, - mondta Draskovics, - akkor tán többre megyünk.

- Valóban óhajtanók, - mondta a király, - hogy e részben valahára eredményhez jussunk, uraim. Úgy tudjuk, Zrinyi Miklóst felszólították a közvetítésre.

- Nem először, felséges uram és nem is utolszor, - tette hozzá Lobkovitz. - Ez kemény dió.

Közben Montecuccoli fesztelenül közeledett Zrinyi Péterhez, pedig az egyáltalában nem bátorította őt arra.

- Gróf úr, - mondta, - szeretném egyszer látni a kegyelmed híres kardját, melyet - amint hallom - csak nemes birtokosának karja tud könnyen forgatni.

- Ezt a kívánságát, gróf úr, könnyen teljesíthetem, - mondta Zrinyi Péter szánakozó tekintettel a kis emberke pipaszárkarjára, - éppen oldalamon csüng, de ezúttal csak kívülről mutathatom meg a helyszűke miatt.

- Ezzel beérem egyelőre, gróf úr, - felelte nevetve Montecuccoli, - úgy látom, majdnem olyan hosszú, mint én. Biztos, hogy el nem bírnám, azért igyekszem majd rövidebb eszközre szert tenni. -

Ezzel, mintegy véletlenül, a királynak rövid fővezéri botjára tette kezét, mely éppen ott hevert az asztalon.

Zrinyi Péter büszkesége nem engedte elárulni, hogy elértette a célzást és csak annyit mondott:

- Ez a fegyver mindenesetre férfikart kíván, Sziget alatt Juranics kezében találták.

Montecuccoli a maga kis vékony kardját mutatta:

- Ez V. Károlyé volt és egyik elődöm a csatatéren nyerte magától a nagy császártól.

Pár perc múlva a király így szólt:

- Készen vagyunk és indulhatunk a vadászatra. - Ezzel átvett egy rövid kardot a belépő apródtól s az ajtó felé haladt az urak kíséretében. Montecuccoli és Rialti hátramaradtak.

- Észrevette-e, tábornok, - szólt az olasz lovag, - mennyire igyekezett Zrinyi Miklós őfelségét felderíteni?

- Én ezt igen természetesnek találom, ezek a derék urak nagyobb fokra vitték a tettetést, mint én, főleg ez a horvát Alcibiades. Ez a minden pártok embere, a tatár kán kenyerespajtása, akinek ugyancsak szeretném álarcát lerántani. Tudja-e, Rialti, hogy Zrinyi Miklós újra Zerinváron volt? Francia megbízottam különös dolgokat ír.

- Bár sikerülne cselszövéseik hálóját mielőbb kifürkészni! - felelte Rialti.

- Minden rendben lenne, - mondta a tábornok, - ha e nagyhatalmú kényurak erőit egyesíteni lehetne, nem egyenkint akarna parancsolni, vezérkedni mindegyik, hanem segédkezet nyujtanának őfelsége vezéreinek és amit egyik sem tud - engedelmeskednének.

- E tekintetben, azt hiszem, a kegyed műve, melyben az itteni törvényhozók és hadvezérek gyenge oldalait leleplezi, igen jó hatású lesz.

- Én sikert és hatást nem várok, Rialti, én inkább a prágai haditanácsra akartam hatni, nem a magyar urakra, akikben a kevélység és irígykedés eredendő bűn és egy század se gyógyíthatja ki. De erről elég! Az első alkalommal nyiltan szólok őfelségével. Zrinyi Péter minden viszketegsége mellett sem veszedelmes ember, amolyan jó közvitéz. De Miklós, egyike azoknak, akik az embereket és a körülményeket tökéletesen ismerik. Ész és személyes bátorság dolgában minden tekintetben első az országban, Istenemre mondom, Rialti, szeretném, ha ellenségem volna, hogy megbecsülhessem. De mint magyar, mint a császár alattvalója, igen veszedelmes! Minden hatásra, népszerűségre van számítva benne. Micsoda tettetés kellett hozzá, hogy az ellenséges vallási felekezetek és pártok bizalmát így meg tudja nyerni. Mennyi ügyes tapintat, hogy a császár teljes bizalmát kiérdemelje.

- Uram, - mondta Rialti, - adjon az Isten erőt kegyelmednek, hogy e veszedelmes embert ártalmatlanná tegye, én távozom, nem veszek részt a mulatságban, mert a Zrinyiekkel nem szívesen találkozom.

- Rialti, - mondta a kis gróf, - egyet ne felejtsen: Montecuccoli nyilt úton jár, az ármányt utálja! Ha kegyedet görbe utakon látom, akkor elválunk egymástól. Addio!

- A legrövidebb út egyenes is, signor, - felelte Rialti.

- Viszontlátásig, - mondta a tábornok.

 

A CSOMÓ MEGOLDÓDIK.

Rialti visszament szállására, mely az apácakolostor közelében volt. Komornyikja azzal fogadta, hogy vendége van. Rialti benyitott szobájába és az ablaknál egy ősz férfit látott, aki a neszre feléje fordult. Lába a földbe gyökeredzett.

- Üdvözlöm kegyelmedet, signor Rialti, vagy - Malipieri! Nekünk egy kis számadásunk van s mivel kegyelmed olyan hanyag adott szava beváltásában, hát magam jövök, - szólt a vendég.

- Hogyan, signor Cornaro? Micsoda vakmerőség volt idejönni, ahol Zeno fia is jelen van? - szólt meglepetéséből felocsúdva Rialti.

- Itt vagyok, legyen ez elég kegyelmednek, signor Malipieri!

Az öreg most felállt s baretjét és kardját az asztalra vetette.

- Mit akar velem kegyelmed? - kérdezte Malipieri komolyan.

- Keveset és sokat, - szólt az öreg, - mindenesetre követelem mindazt, amit az életben egymással elvégezhetünk.

- Jól van, signor, - mondta Ariel és vendégét üléssel kínálva meg, ő is helyet foglalt. - Óhajtom, hogy a kegyelmed követelése a lehetőség határain belül maradion. Száműzöttek vagyunk mind a ketten, titkolódzásra nincs okunk s egyikünk se tagadja, hogy ellenségek vagyunk.

- Mi ismerjük egymást, signor, minden további nyilatkozás fölösleges, de egy alkut kötöttünk, kegyed életemnek tizenöt évét rabolta el s hogy adott szava alól kibujhasson, bérgyilkosokat fogadott ellenem.

- Ez nem igaz! - kiáltott fel Malipieri.

Cornaro ördögi gúnymosolyra torzította arcát.

- Korzikában nem volt nehéz embert találni. Én az egyiket hátba szegeztem tőrömmel és az vallott.

- Egy brávó vallomása! - mondta Malipieri megvetően.

- A másik brávó ellen, aki te vagy! - fakadt ki Cornaro. - Itt nincs törvényes vallatás, én tudom, amit tudok s ez elég. Ha nem hitt halottnak kegyelmed, mért nem küldte el a pénzemet?

- Mert az erőszakkal kicsikart ígéret nem kötelez és az összeg, melyet tőlem elrabolt, untig elég egy öreg ember kényelmére.

- Hát elfeledte a föltételt, signor Malipieri? Nem tudja, hogy egy titok van birtokomban, amely a kegyelmed legszebb kilátásait tönkreteheti?

- Nem feledtem el, - felelte nyugodtan Malipieri, - de a titok elárulása nem foszthat meg sokkal többtől, mint amennyit ki akart csikarni tőlem.

- Az a leány él, signor, - mondta Cornaro nyomatékkal.

Malipieri felkiáltott:

- A Zeno leánya él?

- Igen, signor, kegyelmed szerencsét próbálhatna nála.

- Nem, nem, ez lehetetlen! - kiáltott Ariel - kegyelmed ámítani akar.

- Ez a gyermek él, - ismételte az öreg nobili, - de alkudjunk meg. Én mindenemből ki vagyok fosztva. Azt a húszezer zechinot szerencsétlenség által vesztettem el, koldus vagyok agg napjaimra, összetört tagokkal. - Ebben a pillanatban az öreget elöntötte a düh: - Érzed-e, mit jelent ez, te, aki asztalunk morzsáin nevelkedtél! ki előttem hajlongtál és most palotámat bírod!

Ariel dühösen ugrott fel:

- Elég! - kiáltott, - vagy nem bánom, történjék akármi, elárulom a kegyelmed ittlétét.

- Csendesen, uram, - mondta Cornaro, - kegyelmed sokkal jobb számító, semhogy bosszújának feláldozná érdekeit. Én be tudom bizonyítani, hogy Zenoné természetes leánya él és pedig olyan sorsban, hogy a kegyelmed ajánlatát örömest elfogadja. Ha egyszer feleségül vette, akkor nyiltan felléphet, nevét és vagyonát követelheti s egy csapásra diadalt arathat.

Malipieri pár percig gondolkozott. Cornaróról Velencében tudták, hogy ő ölette meg Zenot, Manuel, aki alig várta, hogy atyja gyilkosán bosszúját tölthesse, ott volt a közelben. Az öreg tisztában volt helyzete veszedelmével és mindent egy kártyára tett fel. Tökéletesen ismerte a maga emberét.

- Signor, belátom, hogy el kell intéznünk végre ezt a dolgot. Nem leszek fukar, de kegyelmed is legyen méltányos követelésénél. Saját hasznáért és nyugalmáért olyat kívánjon tőlem, aminek teljesítésében örömet lelhetek Mindaz, amit eddig mondott, részint ismeretes volt előttem, részint, ha valószínű is, nincs bebizonyítva. Én Anna Zenot tökéletesen ismerem. E büszke nőnek fontos, hogy Violetta születésének titka ki ne derüljön. Világos, hogy csak elvitathatatlan bizonyítéknak fog engedni.

- Ilyent mutathatunk neki, - szólt Cornaro mogorván. - A dologra tehát, signor!

- Higyje meg, egyáltalában nincs kedvem a dolgot halasztani, - mondta Ariel, - sőt, ha kegyed valamennyire méltányos, egy óra leforgása alatt végezhetünk a dologgal. Kegyelmed bizonyítványokról szólt. Ezeknek kezemben kell lenniök. Azt mondja, hogy Rinaldo leánya él. Meg kell tudnom, hol van és milyen sorsban. Ha mindezeket tudom, hajlandó vagyok kegyelmednek egyszerre tízezer darab aranyat átadni, amivel hátralévő napjait bárhol a világon biztosíthatja.

- Igy nem fogunk közeledni egymáshoz, signor, - mondta dacosan az öreg Cornaro. - Helyzetem teljesen bizonytalan. Nem tudom, mennyire fog e csekély összeg leolvadni, mire biztosabb helyet találok, ahol nyugodtan bevárhatom halálomat.

- Mennyire számítja a költségeit, kegyelmed? Egy Cornaro-leány ciprusi királynő volt és araajándékul huszonötezer aranyat kapott. Amit én kegyelmednek ajánlok, azzal együtt, amit már adtam, az jóval meghaladja ezt az összeget.

- Signor, én véget akarok vetni a dolognak. Kegyelmed előzetes költségeimre kétezer darab aranyat ád még ezen felül és pedig lehetőleg mindjárt és én kezébe adom a bizonyítványokat.

- Még egyet, signor, - mondta Malipieri kissé megkönnyebbülve, - kegyelmed megesküdött, hogy Violetta születése titkát el nem árulja. Nekem kimondhatatlanul fontos, hogy e hölgy sorsa egészen az én kezemben legyen, minden ettől függ, még szívem nyugalma is. Hogy Zeno Rinaldo leánya él, az fontosabb hír számomra, mint gondolná, signor.

- Kegyelmed talán még szerelmes is? - szólt Cornaro rémes gúnymosollyal.

- És ha az volnék? - szólt Malipieri. - Mi csodálni való van ezen? Igen, én életemben egyszer szerettem. Érzésem olyan szoros kapcsolatban van a gyűlölséggel, hogy meg tudnám ölni azt, akit szeretek. Mint a gályarab a béklyó gömbjét, melyet maga után vonszol, úgy szeretném őt magammal hurcolni. Mit tudom én, miért, talán jól esik, hogy egy nemes és tiszta angyal szent árnyéka hull rám.

Cornaro György kimondhatatlan megvetéssel legeltette rajta szemét, aztán szilaj hahotára fakadt:

- Valóban fölséges, signor Malipieri. Ennyi költői ihletet nem is gyanítottam kegyelmedben! De mit törődöm én ezzel? Én pénzt akarok most látni!

Malipieri egy rézzel megrakott kis szekrénykét hozott ki a mellékszobából.

- A pénz itt van, - szólt a ládikát felnyitva s a hengerkékbe rakott aranyakat elébe számlálta.

Most hosszas tanácskozás kezdődött a két ember között.

A Zólyomi család hazai krónikáink szerint a leggazdagabbak egyike volt Erdélyben. Nemes vitézség, zabolátlanság jellemezte legtöbb tagját. Nekünk itt csak az öreg Zólyomi Dávid egyik fiatalkori kalandjára kell visszatérnünk, hogy történetünket kiegészíthessük. Zólyomi Dávidnak fiatal korában Székelyhidon egy ispánja volt, Ordas Ferenc nevű, akinek szép fiatal feleségét Zólyomi mindenképpen el akarta csábítani, de a nő tántoríthatatlanul ragaszkodott férjéhez és a hatalmas kényúr incselkedését minden fenyegetődzése ellenére elárulta férjének. Ordas szigorúan őrizte nejét, végre Zólyominak ördögi gondolata támadt: elutazott egy másik birtokára, Élesdre és pár hét múlva magához parancsolta az ispánt. Szelíden bánt vele s mintha hűségében bízna, fontos üzenettel a temesi basához küldte. Nem tudjuk, Ordas élt-e a gyanuperrel, annyi bizonyos, hogy feleségét Patakra küldte szüleihez és maga a parancs értelmében Temesvárra sietett. A basa Zólyominak jó embere volt és mihelyt a levelet elolvasta, Ordast börtönbe vetette, ahol két évig sinylődött, míg végre sikerült kiszabadulnia. A legiszonyúbb bosszútervekkel sietett Patakra: neje és két gyermeke halott volt. Amint később megtudta, Zólyomi elraboltatta az asszonyt és vagy, mert célt nem ért, vagy erőszakoskodása következtében, a nő hosszú sinylődés után a kővári börtönben halt meg, gyermekeit pedig himlő ragadta el Patakon. A mindenéből kifosztott szerencsétlen ember az iszonyú hírtől lesújtva, szinte egészen elfásult, félig eszelősnek látszott, búskomorság szállta meg lelkét, de közben rettenetes bosszúterv érlelődött szívében. Egyszer csak eltűnt a vidékről. Zólyomi Dávid akkor a görgényi várban ült fogva valami féktelen tette miatt. A világ már megszokta, hogy gyakran eltűnik, azt is mondták, hogy Velencébe ment jó ismerőseihez, a Zenókhoz, míg az üldözés megszűnik. Ordas kevés összeszedett pénzén Velencébe sietett, de Zólyomit nem találta. Velencében akkor ujoncokat szedtek és ő beállt az akkori doge, Carnaro János szolgálatába, ahol Györggyel megismerkedett. Tudjuk, hogy Rinaldo halála után gazdájával együtt szökött meg Velencéből és azt is láttuk, hogy bosszúja olthatatlanul égett még szívében és tulajdon szavai szerint négyszer járt Magyarországon, de útja sikertelen maradt. Azt is tudjuk, hogy jelenleg a besztereci favárban él, mint Fekete Mihály várnagy.

Rinaldo Zeno pár évvel Cornaro György száműzetése után az orvosok tanácsára ifjú nejével, Zólyomi Annával, a világhírű mehádiai fürdőbe utazott egészsége helyreállítására. Ordas ezt megtudta és közölte Cornaroval, aki akkor Ravennában tartózkodott és a neve meggyalázására emelt szégyenoszlop miatt bőszülten, még jobban égett Zeno-vérrel hűteni dühét, mint valaha. Előre kijelölt helyen találkozott Ordassal. A sors úgy akarta, hogy a két kalandor későn érkezzék, mert érkezésük előtt való napon Rinaldót sietve visszahívták Velencébe. Anna egyetlen leánykájával Mehádián maradt, egy német családnál, Lubléknál, akik akkor éppen a fürdőben mulattak.

Ordas élénk figyelemmel ólálkodott a Lubl-család körül. Megtudta, hogy Zólyomi Dávid a görgényi várból kiszabadult ugyan, de azóta senki sem tudja, hol van. Pár napi leskelődés után a véletlen Rinaldo személye helyett a kis Violettát juttatta a dühös kalandor kezébe. A gyermek dajkájával néha a sebes Cserna patak szélén játszadozott és mikor ezt Cornaro megtudta, a bosszúvágyó nobili rávette szolgáját, hogy a gyermeket elpusztítsa, amire az készséggel ajánlkozott. Ha már az öreg Zólyomin nem, legalább unokáján hűthesse bosszúját. Megismerkedett a dajkával s valami ürügy alatt sikerült azt eltávolítania. A gyermek elveszett, mindenki azt hitte, hogy a Csernába esett, de azért mégsem úgy történt a dolog, ahogy Carnaro akarta. Ordas nem gyilkolta meg a gyermeket, hanem egy olasz bohóctársaság vezérének adta át, akinek úgyis feltűnt a szép leányka. A vándorművészek mutatványai hamar elvesztették az ujdonság vonzóerejét és a társaság már szedegette sátorfáját, mikor Ordas elhozta a gyermeket. Némi szabadkozás után, különösen, mikor Ordas azzal fenyegetődzött, hogyha el nem fogadják, megöli a leánykát, a bohóc neje vállalkozott rá, hogy magához veszi. Cornaro visszasietett Ravennába, Ordas pedig Velencébe utazott s gazdájával elhitette, hogy a gyermeket megölte, ennek bizonyságául egy aranygyűrűt adott át, melyben Zólyomi Anna neve volt belevésve és amely a gyermek nyakán függött.

Alig szükséges megmondanunk, hogy a gyermek, akinek származását gyámszülei nem ismerték, nem más, mint Fioretta.

Ez a közlés annyira meglepte Arielt, hogy egy darabig szótlanul ült.

- Vannak-e bizonyítékai is a mesének? - kérdezte aztán hitetlenül.

Cornaro egy iratköteget vont elő kebléből és csendesen bontogatni kezdte.

- Higyjen saját szemének, signor. Ordas meghalt és itt van egy hiteles irat, amelyet saját kezével írt, elég rossz, de érthető olaszsággal, itt elmondja az egész dolgot, a gyermek gyámszüleit is megnevezi. Itt van egy ingecske, melyet akkor a gyermekről levett és itt van Zólyomi Anna gyűrűje. A dolog bizonyos és minden kétséget kizár.

Malipieri végigolvasta az okmányt és megnézegette a mellékelt tárgyat.

Minden összevágott. Malipieri nem kételkedett tovább. Egy darabig hallgatott, aztán hirtelen megállt ellensége előtt:

- Mindezekhez még a kegyelmed bizonyítványát is kívánom, signor.

Cornaro dacosan, erőteljesen mérte végig és öklét az asztalra tette:

- Hiszi-e kegyelmed, hogyha már hazudni akarnék, ilyen nyomorult előtt tenném?

Malipieri dühösen felragadta kardját, minden tagja reszketett, aztán felindulását leküzdve, így kiáltott fel:

- Elég lesz, signor, az összeg rendelkezésére áll, az alku kész! Itt a kezem - ezzel kezet nyujtott.

Cornaro félretaszította kezét és az aranyakat kezdte egy selyemkendőbe rakosgatni.

 

VIOLETTA.

Mikép végzett Ariel Cornaróval, gyaníthatjuk, de krónikánk a további részletekről hallgat. Annyi igaz, hogy Malipieri a legnagyobb fesztelenséggel jelent meg mindenütt, bár tartásában s vonásain az a rejtélyesség, melyet sohasem vetkőzhetett le egészen, inkább feltűnt, mint valaha. Az egész emberen látszott, hogy valami terven tünődik. Violetta születésének titka, melyről egykor azt hitte, hogy csak Anna s ő tudja, más birtokában is volt. Érezte, hogy eljött az idő, véget vetni sorsa bizonytalanságának.

*

Pár héttel a leírt események után Violettát megint a favár tornyának tetején látjuk. Túl a róna füvét az esti harmat leple borította és az ezüst nyárfák óriási csoportozatain a kelő hold vérvörös sugarai hatoltak át. Annát és Violettát egy különös terv foglalkoztatta, amelyről senkinek sem szóltak s véghezvitelére egész erejüket össze kellett szedniök. Már csak a dolog részleteit kellett tisztázni és az indulás napját elhatározni. Violetta éppen a terven töprengett és tünődve bámult az éjszakába, mikor egyszerre úgy rémlett előtte, hogy a kapuk felé lóháton közeledik ugyanaz a baljóslatú alak, aki Ecseden annyira megijesztette. Lesietett anyjához, ahová nemsokára a kapuőr is odajött a lovagot jelenteni. Megkérdezte, beeresszék-e az idegent, aki Buchheim nevében jön kíséretével.

- Hányan vannak? - kérdezte Anna nyugodt méltósággal.

- Anyám, - szólt Violetta, - nekem ez a lovag ismerős és bár hihetetlennek látszik, hogy Malipieri idemerészkedjék, nekem mégis úgy rémlik, hogy ő az. De mit akarhat velünk Buchheim?

- Hárman vannak, - mondta Anna, - én nem látok veszélyt, az őrség erős és mindenesetre fontos dolog lehet, ami ezt a vakmerő bűnöst idevezeti. Én látni akarom őt.

Violetta megpróbált ellenkezni, de Anna megmaradt elhatározása mellett.

- Meglátjuk, mit akar, kegyelmed és még néhányan közelünkben maradnak - folytatta a kapuőrhöz intézve szavát.

Nem sokkal ezután a nagy ebédlőben Ariel állott Anna és Violetta előtt, míg két kísérője a lovakkal az udvarban maradt. Anna hidegen tekintett rá, Violetta nem tudta leplezni felindulását.

- Signor, - mondta Anna, - atyám a fogarasi tömlöcben és asszonykézben a vár. Megértheti kegyelmed, hogy itt most idegen férfi nem maradhat sokáig. Azért lekötelez bennünket, ha rövidre fogja mondanivalóit.

- Signorák, - mondta az olasz, - a magam és a kegyetek érdeke hozott ide. Megérthetik, mennyire terhes a viszony, amely köztem és Violetta között van, mennyire érdekünkben állana ezt megszüntetni. Ama kérem kegyedet, signora, hagyjon egy pillanatra magamra leányával.

- Nem, anyám előtt nincsen titkom és nem is lesz soha! - kiáltott Violetta. - Szóljon szabadon, signor!

- Ha kegyed parancsolja, ám legyen. Szerte az országban beszélnek már Zrinyihez való szerelméről és mivel a legtöbben nem ismerik közelebbről a körülményeket, a hírek nem válhatnak éppen becsületére.

- Micsoda hírek? - kérdezte Violetta fölháborodva.

- Bocsánat, szép signora, de világosabban ki nem fejezhetem magamat. Gyöngédségére bízom kitalálni, mit tartanak itt az olyan hölgyről, aki nem megy ahhoz, akit szeret.

- Signor, - mondta Violetta fölséges ártatlansággal, - arra kérem, ejtse el ezt a tárgyat.

- Ó, - mondta Malipieri, heves indulatával küzködve, - kegyed gyűlöl, és miért? Mert atyja életét megmentettem, mert boldoggá akarom tenni és visszavinni a szelíd éghajlat alá, a művelt, szép körbe, ahol otthonos? Mert minden áldozatra kész vagyok, hogy kegyedet megnyerhessem? Abban az iszonyú órában, amikor egy idegen karjában láttam, megbántott érzésem egy hazugságot vetett ajkamra, pedig inkább szerettem kegyedet akkor, mint valaha!

- Signor, - mondta Violetta nyugodtan, - a szerelem akaratunktól független, én kegyelmedet nem szeretem, de semmi olyat nem tettem, ami bosszúra hevíthetné ellenem. Életem és minden boldogságom áldozatul esett adott szavamnak.

- Violetta, - mondta Ariel hevesen. - Hátha úgy van, hogy kegyed nélkül én sem lehetek boldog? és abban a tudatban, hogy itt veszélynél és bajnál egyéb nem vár kegyedre, arra kérném, tartsa meg szavát és kísértse meg azt a szebbik örömet, valakit boldoggá tenni? Nem hiszi-e, Violetta, hogy a kegyed oldalán megszünhetik mindaz, amit ma bennem kárhoztat! A szerelem mindenható. Ó, signora, nem is tudja, mit jelentene nekem, ha a magaménak mondhatnám. Hogy enyésznének el a veszélyes indulatok, melyek szerencsétlen viszonyok között fejlődtek bennem. Most gyűlölök, mert látom, egy pillanat elég volt, hogy egy ismeretlenért feledje szent esküjét s honát. Jó nem vagyok, mert maga az ártatlanság és szelídség elmesterkéli az adott szó szentségét. Mi volt szándékom, midőn e szótól tettem függővé atyja életét? Az-e, hogy mint apácát lássam valamely mohos kolostorban, vagy nézzem, hogy lényének nemesebb része: szíve s lelke más birtoka? S nekem csak egy vígasz marad: osztozni a más fájdalmában, aki kegyedet, az élő Istenre mondom bírni nem fogja? Nem látja-e, hogy én le nem mondhatok s kegyednek nőmmé kell lenni, ha atyja véres árnyát a sírban nem akarja megsérteni.

- Kell! - mondta Violetta önérzetes tekintettel.

- Igen, kell, - felelte Ariel nyugodtan. - ha el nem akar veszíteni mindent, ami kedves és szent. Legyen irgalmas önmaga iránt, signora, ne kísértse az Istent!

- Soha, uram! - mondta Violetta fönséggel. - Nem tudom, mi volt a kegyelmed szándéka, mikor ezt az ígéretet kicsalta belőlem, hiszen akkor csak egyet éreztem, hogy atyám élete veszedelemben van. Akárkinek odavetettem volna életemet, kegyelmed jobban tudja, mint én, milyen eszméletlenül ömlött belőlem akkor a szó. Életem átka volt az a szó, de nem vádolom magamat, mert nem ígértem többet, mint amit megtartani akartam. Én megtartottam eskümet mind e mai napig.

- Signor, - mondta Zenóné haragtól kipirult arccal, - kegyelmed mindent megkísértett, ne menjen tovább, úgy sem ér vele semmit. Leányom lelkét ismerem, ő másé nem lesz, míg kegyelmed önként le nem mond róla. Elégedjék meg ezzel!

- Ez utolsó szava, signora? - kérdezte Ariel halálsápadtan.

- Igen, signor, - mondta Anna.

- Emlékeztetem kegyedet, hogy nem minden titok, amit titoknak vélünk. Tisztába kell jönnünk egymással, signorák. Violetta nekem ígérte kezét és esküjének nem gyengítésére, hanem szilárdítására hozzátette, hogy ha nekem nem adja kezét, úgy senki másé sem lesz. Azt kérdem: szabad-e ilyen nyomorult szofizmákkal kibujni egy eskü alól? És signora Violettának mi válik inkább becsületére, ha egy velencei nobili neje lesz, vagy ha a világ...

- Elég, signor! - kiáltott fel Anna, aki most már nem tudta fékezni felindulását. - Ha nem akarja, hogy váramból kiutasítsam, hagyja abba.

- Signorák, én nem olyan könnyen adom fel állásomat. Kegyetek kényszerítenek előhozni azt a tárgyat, amelyet szerettem volna mellőzni. Néhány szóm van még, signora Violetta, azután, ha tetszik, elválhatunk. Kegyed nem Rinaldo Zeno leánya és kérdés, hogy a cserélt gyermeknek, akit e fényes családba becsempésztek, Zrinyi örömmel nyujtaná-e kezét? Igy áll az ügy, signorák! Most azt kérdem, elfogadja-e kezemet Violetta a titoktartás esküjével, vagy akarja-e, hogy az az asszony, aki anyja volt, csalással vádolva álljon a Tizek törvényszéke elé? Akarja-e, hogy mint Violetta Zeno, egy velencei nobili neje legyen, vagy bevárja, míg Zrinyi a cserélt gyermeket elutasítja? Akarja-e atyja emlékét megszégyeníteni, vagy odatolakodni Zrinyihez, aki egy Zeno-leányt szeretett?

Ariel még tovább beszélhetett volna, a két hölgy szoborrá vált, egyik se felelt neki.

Violetta arra a kijelentésre, hogy nem a Zeno leánya, megremegett. Nem tagadhatta, hogy atyjánál soha, anyjánál is csak egy idő óta tapasztalta azt a bensőséget, amelyet leány szülőitől várhat. Úgy rémlett előtte, hogy szívében egy csomó oldódott meg s ő valami nemtelen játék akaratlan eszköze lett. Ariel kegyetlen szavai az ellentétes indulatok egész seregét zúdították rá. Annára bámult, beszélni, kérdezni szeretett volna, de nem tudott.

Anna lelkében, tudjuk, gyöngéd és kényes becsületérzés lakott. Ilyennek ismertük meg Velencében, ilyennek Mirza sátrában. Egész életében elvből választotta a jobbat, bár indulatai a rossz felé vonták. De annyi erővel sohasem bírt, hogy akkor is a jót, a nemeset válassza, ha az beleütközött abba, amit ő becsületérzésnek hívott. Zenóhoz nem szerelemből ment és nem csodálhatjuk, ha olyan asszonyban, akiben száguldó indulatok csatáznak, akinek gyöngédebb érzésekre alig marad ideje - az anyai érzés sem olyan erős, mint másban. Anna úgyszólván saját gondatlansága miatt vesztette el gyermekét Mehádián, férje távol volt és ő, a gondatlan anya gyanujába esett volna, főleg hideg és számító férje előtt, aki amúgy is gyakran szemére vetette szórakozottságát. Csodálhatjuk-e, ha mindenáron igyekezett becsületét megóvni?

Akkoriban a mehádiai fürdőt leginkább törökök és moldvaiak látogatták s a keresztények, akiket a törökök mint gyaurokat, megvetettek, meglehetős elszigeteltségben éltek. Az ilyenféle balesetek tehát könnyen titokban maradhattak. Lubléknál, ahol Anna tartózkodott, egy árva gyermek volt akkoriban, akit a derék család magához fogadott. A gazdag Zenóné még leánya életében sokszor kérte barátnőjét, hogy adja át neki a gyermeket, aki úgyszólván egy napon született az övével. A többit elképzelhetjük. Anna elbocsátotta cselédeit, újakat fogadott és Lublné annál inkább ráállt a cserére, mivel Anna ígérte, hogy férje halála után a titkot fölfedezi. Később Lublék halála és Violetta forró ragaszkodása a titok felfedezését erkölcsi lehetetlenséggé tette. Rinaldo, aki természetes hidegségénél fogva amúgy is keveset törődött gyermekével, nem vette észre a cserét. De Anna szívét mázsányi súllyal nyomta a titok. Szakadatlanul küzdöttt benne az erős akart és valami szánakozás az ártatlan Violetta iránt, akit nevétől és vagyonától egyetlen szóval megfosztani szörnyűségnek látszott előtte.

Most, hogy titkát fölfedezve látta, első érzése a megszégyenülés volt. Violetta szemével látta magát, de pár perc mulva megint az indulat került benne felül.

- Hah, - gondolta, - mit bizonyíthat ez az ember s mi gátolhat engem, hogy eltagadjam a dolgot, hiszen Velencében hatalmas pártfogóim vannak és Violetta közszeretet és tisztelet tárgya, míg e cselszövő embernek ezer ellensége van. Egy pillanatra a bosszú lángolt föl benne és átvillant rajta a gondolat, hogy a titkot örökre elnémítja birtokosa keblében. Szívének belső küzdelmei arcára íródtak. De nagyszerű lelke végül is fölmagasodott és győzelmet aratott.

Ariel keresztbefont karokkal, diadalmasan várta a választ. Anna Violettát ölelte át és szíve összeszorult, amikor rátekintett a szelíd gyermekre, akinek immár senkije se volt széles e világon s most ijedten leste anyja válaszát.

Anna hosszan, forrón ölelte át a lánykát és megvető, keserű, de méltóságos tekintetet vetve Arielre, Violetta kezét a magáéban fogva, remegő ajakkal röviden elmondta a leány születése titkát.

- Leányom vagy Isten és emberek előtt, Violetta, - fejezte be szavait, - most inkább, mint valaha. Mert, mint ahogy te nekem mindenem vagy, úgy én neked is mindened vagyok. E pillanatban anyai hatalommal feloldalak esküd alól. Ez az ember nem atyád életét mentette meg, te neki semmivel se tartozol.

- Egyedül vagyok hát, széles e világon! - kiáltott fel Violetta. - Ó, anyám, vezess el szüleim sírjához, hogy lássam azt, amit enyémnek mondhatok! Ne vádolj, ó, ne vádolj! Hiszen tudod, szívem mennyire ragaszkodik hozzád, de életemmel úgy érzem, számot vetettem. Ez az ördög itt, aki szívem megrepedésére számított, jól okoskodott. Anyám, eskümet föloldottad, de én úgy érzem, hogy gyámatyámnak, akinek nevét bitoroltam, most még inkább tartozom. Kegyelmed célt ért, signor Malipieri. Én nem a Zeno lánya vagyok többé, hanem szülőtlen árva, akinek semmije sincs Istenbe vetett hitén kívül. Távozzék előlem. Eskümet bírja, mit akar egyebet? - Ezzel büszke tekintetet vetett a nyomorultra és magára hagyta őt anyjával.

- Signor, - mondta Anna, - tudom, hogy régen ismeri ezt a titkot, nem kérdem, hogy jutott hozzá.

- Úgy van, signora s amit mondtam, be tudom bizonyítani. Tulajdon levelét, amit Lublnénak írt Velencéből, el nem tagadhatja. Ez a levél kezemben van. Ime, másolata, - ezzel egy levelet nyujtott át Annának.

A hölgy átfutotta a sorokat, aztán mély megvetéssel adta vissza:

- Tehát leveleimet fogdosta el!

- Emlékeztetem, signora, hogy mikor Ónodit meggyilkolva találták Velencében, a kegyed férje szorosan rámparancsolt, hogy mindent lefoglaljak, ami a botrányos ügyre világot deríthet. Én ezt a levelet Ónodi szobájában találtam és hallgattam róla.

- Mert hasznosnak vélte a hallgatást. Most fölhatalmazom kegyedet, hogy titkomat kihirdesse Velencében, - mondta Anna visszanyerve nyugalmát és büszkeségét. - Én magam adom a Zeno-családnak értésére, hogy Violetta nem Rinaldó leánya s egyszersmind azt is, hogy az eskü, amely őt egy nyomorult kém karjába vetette, érvénytelen s én kegyelmedet házamból kiutasítottam. Távozzék!

- Signora! - kiáltott Malipieri dühösen. - kérje az Istent, hogy ezt az órát meg ne kelljen bánnia! Halottak támadhatnak fel. A kegyed valódi leánya is előléphet, hogy bitorlott nevét és vagyonát visszakövetelje. Ezzel fojtott gúnykacajjal kisietett a szobából.

 

HŰSÉG.

Ezalatt az országgyűlés tovább folyt. A történetből tudjuk, hogy az ifjú cseh király, Ferdinánd megválasztása nem ütközött akadályba. De a koronázást el kellett halasztani, mert a kitüzött napon Pozsonyban hirtelen tűz ütött ki, hetvenkét ház összeégett és sok ember életét vesztette. Igy a koronázást csak június 16-án tudták megtartani. Később jórészt Zrinyi befolyására a protestánsoknak kilencven templomot átengedtek s a békesség a felekezetek között valamennyire helyreállott. A török portyázások viszont nem szüntek meg, azokban Mirza kánnak is élénk szerep jutott.

A szüret közeledvén, az ország rendei lassankint hazaszéledtek Pozsonyból. Csak Zrinyi Miklós nem ismerte a nyugalmat. Ha olykor néhány napot magának szentelt, már szemrehányást érzett, mintha minden órát hazájától vonna el. Régen készült Péter öccséhez, akitől már többször is kapott meghívólevelet, de mindeddig kimentette magát, hogy nem jöhet. Péter utóbbi levele olyan ingerült és egyben olyan homályos hangon volt írva, hogy Zrinyi valami titkolózást sejtett mögötte.

A két testvér igen különböző jellemű volt. Péter nyersebb, talán még nyíltabb, mint Miklós, akit éppen mély belátása tett óvakodóvá. Legtöbbször az első benyomások uralkodtak rajta és nézeteit a környezetében élő magyar urak dacos szelleméből merítette. Miklós nem szerette a folytonos háborgást, egyetlen célt ismert csak, a haza javát. A király híve volt testestől-lelkestől. Hitte, hogy a király és a nemzet egyesült erővel még ilyen szomorú viszonyok között is sok mindent elérhetnének. Rákóczi tetterejét, vállalkozó szellemét megbecsülte és minden igyekezetével iparkodott őt a közös ügynek megnyerni. Cselekvéseinek rugója egyszerű és kézzelfogható: egyesíteni a szétszakadt erőket. A vallási pártok villongásai fájdalommal töltötték el szívét, dogmatikai vitákba avatkozni nem szeretett. Tudta, hogy a békét nem viták útján, csak engedményekkel lehet biztosítani. Azért igyekezett ilyeneket kieszközölni. Péter mondhatatlanul gyülölte az idegeneket, akik bizalmatlanságot és konkolyt hintettek és olyan kevés erővel léptek fel. Mindamellett, hogy bátyját szerette és becsülte, ellenezte annak mérsékletét. Biztosra vette, hogy Miklós nem ismeri tisztán a viszonyokat és azért nem mer határozottabban föllépni. Péter ingerlékeny, heves lelkét ismerve, a rokonszelleműek köréje csoportosultak. A valóságos és képzelt erőszaktól való menekülés vágya tartotta őket össze, de cselekvésig nem jutottak, mert a nemesség annyi pártra szakadt, hogy egyesítésükre Zrinyi Péter ereje már csak azért sem volt elég, mert éppen heves természete nem engedte kellő meggondoltsággal fellépni.

Igy állottak a dolgok, mikor Zrinyi Péter sürgető levelet küldött Miklósnak, őt meghívta Zerinvárra születésnapja megünneplésére. Miklós odasietett és öccsénél sok vendéget talált. Az első nap vígan telt el vadászat és poharazás között. Mikor besötétedett, a nagy lovagterem boltívei alatt fáklyafénynél hosszú terített asztal mellett foglaltak helyet. Miklós szokott nyájas, derűs módján vett részt a fényes lakomán és csak későn vonulhatott vissza szobáiba. Amint így utólag átgondolta a nap eseményeit, feltünt neki valami tartózkodás a vendégek között. Ha egyes beszélgető csoportokhoz közeledett, azok hirtelen elhallgattak és mintha szándékosan másra fordították volna a szót.

Másnap nem tapasztalta ezt a tartózkodást, a vendégek közlékenyebbek, fesztelenebbek voltak s mikor eloszlottak és a két testvér magára maradt, Péter közlékeny lett. A haza ügyei kerültek szóba s mint mindig, ha erről a tárgyról volt szó, hevesen kikelt a német vezérek és a prágai haditanács ellen. Miklós ismerte öccsét és várt, amíg a vihar kidühöngi magát, hogy aztán a tennivalókról tárgyalhasson. De Péter egyszerre fölkelt és arra kérte bátyját, hogy kövesse őt a várfenékbe, ahol egy foglyot rejt, aki bizonyára érdekelni fogja. Ezzel gyertyát vett kezébe és kinyitotta a lejárást rejtő nagy faliszekrény ajtaját.

Miklós meglepetten, de aggodalom nélkül követte öccsét, inkább valami tréfára készült. Leérve, Péter előrebocsátotta bátyját egy nagy kétszárnyú ajtón s a következő percben ajtócsapódás és kulcsfordulás hallatszott, a gyertya elaludt és mindketten mély sötétségben maradtak.

A bán egy pillanatig szótlanul állt, aztán a Zrinyiek rettenthetetlen nyugalmával kérdezte:

- Mi történik itt, Péter öcsém?

Jól tudta, hogy Péter őt tőrbeejteni képtelen. Egy pillanatig sem gyanakodott tehát. De biztosra vette, hogy valami váratlan dolog előtt áll. Pár perc mulva csakugyan hangokat hallottak s a szemközti ajtón számtalan szövétnek fénye hatolt ki. Zrinyi egy földalatti boltozat templomszerű helyiségét látta maga előtt, mintha csak a német Fehm-bírák sötét, rejtett helyein lennének. Kifosztott templomhoz hasonlított a puszta terem, amelynek közepén körbeállított óriás kődarabok álltak, akár a régi druidák gyülekezőhelyein. A kör közepén éjfekete zászló volt a földbe fúrva. A szövétnekek rézvörös világánál fekete alakok bontakoztak ki részben a köveken ülve, részben a magas boltívek alatt állva.

Zrinyi elszántan lépett közéjük, könnyű házi öltözetében, lobogó barna fürteivel, fegyvertelenül. Egy pillanatig sem kételkedett, hogy titkos összejövetel van s valami merész tervet koholnak. Ahogy körülnézett, számtalan ismerősre talált, történeti nevű, de többnyire fiatal, lobbanékony férfiakra, mintha a hon serdülő virága e gyászívek alá gyült volna halotti búcsút mondani sorsának.

Most a daliás alakok fölemelkedtek és lelkes, fülszakító éljenzés harsant föl. Mind Zrinyi Miklós köré tódultak, kezét ragadták meg és karjukba ölelték. Valami olyan elragadó volt ez a rajongás, hogy Zrinyi egy pillanatra elfeledkezett magáról, költőlelke egy nagyszerű dráma első jelenetét látta. De aztán összeszedte lelkierejét és igyekezett elfojtani a pillanat keltette indulatokat és józanul, eltökélt tiszta szándékkal nézni a dolgok elébe.

Péter szólalt meg elsőnek:

- Rokonaim, barátaim, ti kevesek, akiket sem pénz, sem ígéret meg nem vesztegethetett, sem hivatal, sem martalék becse el nem szédített. Magyarok! Ime, látjátok, hogy Zrinyi Péter megtartotta szavát, itt áll közöttetek az a férfi, akiben bíztatok, az egyetlen, aki ésszel, fegyverrel és erszénnyel fölléphet most, amikor minden a gyors elhatározástól és cselekvéstől függ... Miklós, hazád reménye szólít, állj közénk!

- Igen, igen, légy velünk! - kiáltottak mindnyájan.

Egy öreg dalia közeledett Zrinyihez, Csupor Péter s hevesen megragadva kezét, így szólt:

- Öcsém, nézz a szemembe. Pártdüh, kárvágy, haszonlesés szól-e arcomról? Gondolod-e, hogy honom sérelmei között magánérdek és meggondolatlan szereplési vágy bírt arra engem a sír szélén, hogy összeesküvésre nyujtsam jobbomat? Te ismersz és nem hiheted, hogy keblemben egyéb élne tiszta magyar jószándéknál. Tekints körül e rongált hazában: mi vár reánk? Mit érnek az egyes portyázások és hiábavaló véres csaták, melyek célra nem vezetnek? Van-e közös érdek, nagy cél, mely minden előtt egy középpontra vonna s a mellékes tekinteteket megsemmisítené. Van-e vezér, kinek nevét és erejét közbizalom környékezi. Mivel rendelkezik a király? A hon kicsi részével, melyet magyartól és pogánytól egyenlően kénytelen védeni. És kicsoda Rákóczi György? Nyugtalan hódító, ki a megyéket veszi és adja, amint a kocka fordul. Kezet nyujt franciának, svédnek és közben a basának ír alázatos levelet. Hiszed-e, hogy e gyászba borított Magyarország így valaha is egyesülni tudjon? Ime, Zrinyi Miklós, ez gyüjtött össze bennünket, nem első összejövetelünk ez. És mikor a hon javát hordozva szívünkben, körültekintettünk az országban s a neveket hangoztattuk, csak egy talált visszhangra minden kebelben, csak egy név van e hazában, melyet minden vallás, melyet kicsiny és nagy egyaránt becsül... ez a te neved, Zrinyi Miklós! Azt hiszed, hogy királyod ellen izgatlak? Nem, nem! Akit szent honszeretet táplál, az nem lehet áruló. De vannak idők, amikor minden érdek háttérbe szorul és csak egy lobog fel. Mikor az egyház boltozata meginog és födelén lángok csapnak fel. Ilyen idők voltak azok, mikor a kemény római diktátort választott, hogy az akaratot és tetterőt központosítsa.

Nem szabad elfelednünk, hogy Zrinyi Miklós ismerte öccse köztársasági szellemét és sokszor vitatkoztak is e tárgyról. Ő viszont a királyságot tartotta a célszerűbb kormányformának. Ismerte nemzetét és tudta, hogy a szabad választások korában céltalan pártvillongások martaléka lesz a hon és hogy éppen a szabadválasztás vetette a nemzetet idegenek kezébe. Alapmeggyőződése lett, hogy az arisztokrata szellemű magyar nemzetre csak magasra helyezett személyiség tud igazán hatni s ez az egyetlen út a pártsúrlódásokat elkerülni és a zavarokat gyökerükben megsemmisíteni. Zsenge gyermekkorától alkotmányos monarchikus elvekben nőtt fel s a szigeti Zrinyi Miklós ebben példaképe volt. Mindentől irtózott, ami pártütés, de most úgy érezte, hogy elsősorban óvatosságra van szükség, Péter tiszta szándékában bízott. S akiket maga körül látott, azokban a hon legnemesebbjeire ismert. Ezeket az embereket a haza és király számára megnyerni szent és nemes kötelességnek látszott előtte. Helyzete igen nehéz volt. Nyilt ellenszegüléssel csak árthatott. Alaposan fontolóra kellett vennie minden szavát.

- Barátaim! - szólalt meg végre, meglepetését leküzdve és nyugodt pillantással tekintve körül. - Barátaim, ha a bizalom szól belőletek, ha ügyetek szent és tiszta, miért kell arról ma először és most és ily meglepetve hallanom. Szóljatok magatok, egyenes út-e ez? És illő-e, mikor honunk szent ügyére szövetkezünk, egymást erkölcsi béklyóba szorítanunk és célunk sikerére tőrrel fogdosni az embereket? Feltehetitek-e rólam, hogy ha szándékotok helytelen, vagy a mód, amelyet választottatok, meggyőződésemmel ellenkezik - egy percre is el tudnátok tántorítani jobb meggyőződésemtől? S ha ezt felteszitek, az vagyok-e akkor, akinek vállára ilyen roppant mű alapját rakhatjátok?

Néma meglepetés követte Zrinyi szavait, azután Péter szólalt meg:

- Miklós! - kiáltott fel a maga nyers, szíves módján. - Félre minden okoskodással. Én vagyok a hibás, csakis én. Ezek itt ellenezték tervemet. Igen, tőrbe ejtettelek és mindnyájunk egyesített szent akaratával akartam lehetetlenné tenni, hogy kérésünket megtagadd. Bátyám! Szívem megszokta, hogy téged kövessen. Minden ere beléd fonódott. Ne engedd, hogy bizalmam megszégyenüljön, légy velünk. A magyarok béketűrő Istene nevében!

Zrinyi csendesen hallgatta végig öccsét, aztán helyet foglalt a körben és így szólt:

- Mielőtt terveteket tisztán tudnám, urak, nem szólhatok. Hadd halljam tehát azt egyenesen és minden hímezés nélkül.

- Tervünk egyszerű. - mondta Zrinyi Péter. - A német vezérek mellőzésével kezet nyujtunk Rákóczinak. Budát visszavesszük, a törököt kiűzzük és akkor diadallal vezetjük a királyt Mátyás csarnokába. Nem pártütés tehát, amit akarunk, de mindenesetre olyan vállalkozás, mely a pártütés színét viseli. Hiszen őfelségének csak akkor kellene megtudni szándékunkat, ha már a sikerben nem kételkedhetünk.

- Barátaim, - szólt Zrinyi Miklós - célotok tisztán áll előttem és lelketekbe látok. A haza három részre szakadt. Egyiknek a feje a király, akit magunk választottunk és akinek fiát most koronáztuk meg. Tudjuk, hogy ő jobb szándékú és nemesebb szívű minden idegen vezéreinél. A másik rész a büszke Budavárral egy barbár, műveletlen, babonás és hitszegő nép markába sínylődik. A hősök bölcsője, Erdély egy kapzsi, nyugtalan, önmagával ki nem békült hódító vaspálcája alatt nyög. Cégér a honszeretet, a török elleni harc, a német gyülölése, a valóság - ó, hisz tudjátok - a valóság: dicsvágy, vagyonkeresés, örökös zavar, melyben halászni lehessen. A török szégyenítő hatalmat bitorol fölöttünk. A tudatlan basa rablott fővárosában élet és halál és vagyon ura, ebeknek szólít bennünket és uralkodik nemcsak a birtokában lévő megyék, de a dölyfös Rákóczi fölött is. A széttépett érdekek, az örökös sanyargatás nemzetünk erkölcsiségét megrontotta. Magyar magyart árul el. Magyar magyarra irigykedik. A gyászba borított kényurak nejüket, leányaikat alkusszák el. Egymás várát rabolják ki s ha féltett életüket azzal megmenthetik, egy hónap alatt, amire példa van - három urat is cserélnek. Nem kételkedem tiszta szándékaitokban, barátaim. Hű társatok, rokonotok, barátotok, Zrinyi Miklós áll köztetek. Szívvel-lélekkel a tiétek vagyok és éppen, mivel átlátom a munka nagyszerűségét, bizalmatokra nyilt, őszinte nyilatkozattal felelek. Célunk a haza boldogsága. Igen, de mi vezet erre? A széttépett erők egyesítése. Mit akarunk mi? Egy új pártot? Egy negyedik töredéket? Nem! Inkább összeolvasztani akarjuk a szétszakadt részeket is. Fontoljuk meg komolyan a dolgot, barátaim. Diktátort akartok? Jól van, de ez a diktátor ne élő ember, hanem eszmény legyen: a haza boldogsága. Ez legyen úr élet és halál fölött. Ezt az eszményt személyesítsük meg egyenkint és összesen. Ha én azt cselekszem, amit ti kívántok tőlem, mi egyéb az, mint kitüzni a pártütés zászlóját. Nézzük e vállalkozás gyakorlati következéseit, nem ábrándjainkban, de a valóságban.

Zrinyi beszédének ezt a fordulatát rosszalló morgás követte. Egy szép ifjú, Frangepán Ferenc szólalt meg rövid szünet után:

- Bán, - mondta - nem vallási pártok egyesítéséről van itt szó, azokat türelem és jószándék előbb-utóbb összevezetheti. A veszély, mely küszöbünkön áll, tetteket követel, nem hideg okoskodást.

- Ne feledd, Zrinyi, - kiáltott fel Csupor Péter - hogy olyan titok birtokában vagy, amelyet vagy magadévá kell tenned, vagy a titok részesei a részvétlen beavatását nem kockáztathatják.

Zrinyi csendesen végighallgatta őket, aztán azzal a méltósággal, amely annyi tiszteletet és bizalmat szerzett neki, így kiáltott fel:

- Urak! Csak az imént teljhatalmú diktátorról szólottatok és most egy félig bevégzett beszéd már fenyegetésre és ellenszegülésre indít. Ha most, amint akartátok, diktátor volnék, ki mer korlátlan hatalmú diktátor szavába vágni, aki élet és halál ura?! - Annyi felsőbbséggel mondta ezt, hogy mindenki elnémult. Aztán csöndes mosollyal folytatta:

- Igen, igen, ez a szabad fajta sohasem hajtja nyakát diktátor igája alá: ismerlek benneteket. Itt állok köztetek fegyvertelenül, de a fenyegetőt megvetem, lelkes férfit nem a fenyegetés, csak értelmes ok bírhat más véleményre. Ha bizalmatokra érdemes vagyok, hallgassatok végig. Három pártra szakadt a hon. S ha mi fellépünk, lesz egy negyedik. Első, legelszántabb ellenségem ki lesz?

- A török! - szólottak néhányan - s annak most elég dolga van a velenceiekkel.

- Tévedtek, - folytatta Zrinyi - Rákóczi György!

- Ő kezet fog velünk! - kiáltottak az ifjabbak.

- Olyan kevéssé ismeritek Rákóczit, föltehetitek, hogy csak egy pillanatra is el tudja választani önérdekét és kapzsiságát attól, amit közügynek hirdet? Ha ő kezet fog veletek, akkor azt magáért teszi, nem másért.

- Legyen! - kiáltott fel Zrinyi Péter - akkor kihagyjuk őt és magunk lépünk fel. Embereinek fele úgyis hozzánk áll. Ez nem ellenvetés.

- Rákóczi tehát eláll, - folytatta Miklós - most békét kötött a királlyal, a törökkel szintén folyik az alku s így hárman lesznek ellenünk. Mert ha a király semmit sem tud tervünkről, mi egyéb az, mint forradalom, amit első csírájában elfojtani nem nagy dolog. Nem a rettegés szól belőlem, higyjétek el. De magyart magyar ellen vezetni, nem honfitett. Amit teszünk, csak a királlyal egyetértve és az ő nevében tehetjük.

- Szóval, maradjon minden a régiben s te szépen kivonod magadat? - szólt közbe Zrinyi Péter haraggal.

- Árulás! - riadtak fel többen. - Péter, miért kellett bátyádat e nagy tervbe beavatni, anélkül, hogy meggyőződését előbb kipuhatold? Mit nyertünk ezzel? Egy árulót!

- Árulók vagytok magatok! - kiáltott fellobbanva Zrinyi Miklós, öccse kardját kirántva hüvelyéből.

- Ki meri Zrinyi Miklósnak ezt szemébe mondani?

- Én! - kiáltott Péter. - Istenemre, szemedbe mondom. A haza az első, a testvér a második. Mit papolsz itt nekünk? Van-e család e széles hazában, amelyik gyászt ne viselne? Nem zsebel török, német, tatár és magyar egyaránt bennünket? Ismered a gonoszt és békét énekelsz.

- Eltaláltad, jó öcsém, - mondta Zrinyi szánakozó tekintettel, míg arcán nemes harag égett. - S ha mindnyájan ismernétek azt, nem látnám itt is felmagasodni köztetek. Itt állok köztetek egymagam. Mitől féltek?... Okaimtól?... Féltek-e attól, hogy a jobbról meggyőződtök? Ha pártütő főnököt kerestek, ki jogosított fel a király leghűbb polgárában keresni azt?

- Téged kérdezlek, Péter öcsém, kinek van több ellensége, mint nekünk kettőnknek. És mi, akit törvényes királyunk bizalmával és fényes hivatalokkal ruházott fel, mi legyünk azok, akik a Zrinyi névre homályt borítsunk? Bizony, nagyatyánk nem így gondolkozott, mikor minden segítségtől megfosztva, életét áldozta a hazáért. Előszámláljam nektek rendre és egyenként eleitek hűségét és dicsőségét, akik veszély idején szorosabbra csatlakoztak királyukhoz.

- Mi nem pártütést akarunk! - kiáltottak többen.

- Alkotmányos országban a király háta mögött cselekedni kárhozatos és céltalan. És bármilyen szent legyen a szándék, nem sokkal kevesebb a pártütésnél. De okaimmal akarlak legyőzni. Mit akartok ti? Kezet fogni Rákóczival és a német vezérek mellőzésével kiűzni a törököt. Ha nyugodtan és higgadtan gondolkoztok, pár perc alatt meggyőződhettek e terv kivihetetlenségéről. A nagy német birodalomban még dúl a harc és nincs itt az óra, amikor a király teljes erővel fölléphetne a török ellen. De tekintsünk saját házunk körül, mielőtt tovább mennénk. Ismerem a gonoszt, s annak magvát nagyobbrészt saját keblünkben találom. Pártokra szakadoztunk, egyik felől zajos követelés, kárpótlás biztosítása nélkül, másfelől merev ellenszegülés, mely saját érdekünknek árt. Mit tehet itt a király, ki nem egyszer intett és sürgetett kibékülésre, s kinek jó szándékán nem kételkedhetünk? Jól tudom én, micsoda kaján fondorkodással ólálkodnak az idegen vezérek minden lépésünkre. De van egy mód az irígységet és áskálódást megszüntetni. Legyünk minden áldozatban elsők, mutassunk bizalmat bizalmatlanság ellenében és higyjétek nekem, hogy ez kifárasztja és megszégyeníti ellenségeinket és a szelíd királyt meggyőzi hűségünkről.

- Tettekre vágytok? Ó, barátaim! tettekre tág mező nyílik itt; ha akaratunk összepontosul, ha a király biztos alapot lát, ne kételkedjünk, a török nem olyan félelmes ellenség, akit le nem győzhetnénk.

- Azt hiszitek-e, hogy a király maga nem óhajtana menekedni tőlük? Én tanuságot tehetek róla, hogy igen. Ha mindnyájan aludnátok, én őrt állnék, mint nem egyszer tettem, felkiáltanék: Szegény magyar nemzet, annyira jutott-e ügyed, hogy senki ne is kiáltson fel utolsó veszedelmedben? Hogy senkinek szíve ne keseredjék megromlásodon? Hogy senki haláloddal való küzködésében egy bíztató szót ne mondjon. Egyedül legyek-e én őrtálló, ki megjelentsem veszedelmedet? Nehéz e hivatal nekem, de ha Isten és hazámhoz való szeretet reám tette, ime, kiáltok: hallj meg engem élő magyar! Imhol a veszedelem, imhol az emésztő tűz, ime, tudományt teszek előtted nagy Isten, mindent, amit tudok, kiáltok, hogy éntőlem elalvásomért ne kérd számon nemzetem vérét... De még Istentől is tunyán kérni segedelmet vétek és bolondság. Igen, barátaim, a törököt kell kiirtanunk s hogy ezt tehessük, inkább, mint valaha, szükséges csatlakoznunk királyunkhoz.

- Ez a rettenetes sárkány török - - - Jenőt tőlünk elvette, sok ezer lelket rabságra vitt, sokat a kardnak élivel emésztett meg: Erdélyt, koronánknak egyik legszebb boglárát felprédálta, zavarta, - - - -; gázolja nemzetünket s országunkat, mint egy erdei kan a szépen plántált szőlőt. - - - Forgassuk elő a históriákat, megtaláljuk, hogy mióta a káspiai barlangok közül kijött a török dühös nemzet, keresztény vérnek patakul folyása meg nem állott.

- Idegenektől nincs mit várnunk, de annál többet várhatunk magunktól. Jól ismerem urunkat királyunkat, ki kétségkívül minden igyekezetével azon van, hogy minket oltalmazzon, bár a sok alkudozás megemésztette alkalmasint az ő tárházait. Mindez nem egy napnak munkája, érett megfontolás, áldozatok és idő kellenek hozzá. Azért félre az ábrándos tervekkel barátaim - s mindenek előtt éljen a király! - s legyen dicső és egész a hon!

Zrinyi beszéde mély hatást tett a jelenlevőkre. Elhangzott egy-egy ellenvetés, de végre megszünt a zaj, a bőszült kedélyek lecsillapodtak és Zrinyi Miklósnak sikerült csendre és béketűrésre bírni őket. Tanácsára másnap reggel mindnyájan elszéledtek és ő egyedül maradt öccsével.

Az első nyugodt pillanatban a bán megragadta Péter kezét és komolyan mondta:

- Legyen Istené a dicsőség, te örvény szélén álltál, még egy lépés előre s a neved pártütő! Ne bántsd a királyt.

 

MARCO CAPILET.

Míg a két Zrinyi Zerinváron mulatott, Malipierit Komáromban látjuk Buchheimnál. A kaján olasz szíve tele volt titkos bosszútervvel. Ördögi gonoszságában örült, hogy utolsó kétes célzásával Anna lelkében fullánkot hagyhatott. Nem tudjuk, milyen újabb ármányt koholt, de bizonyos, hogy hosszabban tanácskozott Buchheimmal és Montecuccolival. Zrinyi Miklós francia vadásza megszökött Zerinvárról, éjjel-nappal utazott Komáromba és fontos tudósításokat hozott.

*

Néhány nap mulva Malipieri egy lovag kíséretében elhagyta Komáromot és Horvátország felé sietett, ahol előttünk ismeretlen okból a híres horvát kapitánnyal, Marco Capilettel akart találkozni.

Malipieri jól tudta, hogy ezt a szabad zsákmányost a Zrinyiek megsértették s nem egyszer kényszerítették a martalék visszaadására. Azt is tudta, hogy Capilet éppen ezért bosszút esküdött.

Ha Ortel történeti munkáját végigfutjuk s az azt kísérő képcsarnok torzalakjain pihen szemünk, lehetetlen, hogy egy arc abban különösen föl ne tünjék. Egy viharrongált, durván-becsületes arc, majdnem oroszlánszerű bozontos fürtéivel s hosszú bajuszával. Ezen arc Marco Capileté. Ha az Ortel idejében élők hagyományainak hihetünk, miként az egész képcsarnok, úgy ez az arc is, bár némileg torzítva, bámulatos hasonlatossággal birt. Amint többnyire, azok a durva ecsettel mázolt, meredt szemű képek, melyek egy-egy olcsó vándor festőnek köszönhetik létüket, többnyire bosszantóan hasonlítnak eredetijükhöz.

Zömök, középmagasságú férfi volt a horvát haramiavezér. Nagy fekete szemei mélyen ültek és arcéle inkább madárra emlékeztetett. Egyike volt a szabad zsákmányosoknak, akik a magyar középkorban olyan sokat szerepeltek s akiknél urat és célt cserélni mindennapi dolog volt. Beszélték, hogy Marco Capilet nem volt egészen olyan, mint a többi. Bizonyos, hogy Zrinyi Miklóst kevéssel azelőtt még Istenként imádta és boldog volt, ha vezérsége alatt harcolhatott.

Sokan valószínűnek tartották ugyan, hogy az ilyen bérvitéznek a hűsége nem sokat ér, de Zrinyi nagyon bízott benne, bár cselekvésmódját utálta. Igen sokszor fölhasználta főleg éjjeli támadásoknál, amikor a Marco Capilet dandárja fürkészte ki az ellenséget és aztán Zrinyi huszárjai végeztek vele. Egy idő óta Zrinyi bizalma megcsökkent, hiszen Marco hevesen fel volt indulva ellene.

A horvátországi vadonok egyikében tanyázott éppen a szilaj csapat. Marco határtalan hatalmat gyakorolt emberei fölött, akik nem igen különböztek a valóságos rablóktól.

Mikor számuk fogyott, ami nem mindig csaták, hanem szökések következése is volt, a rengetegbe vonult. A vad horvát azt szokta mondani, hogy ott makk és ember terem; s valóban ritkán időzött amaz őserdő mélységeiben anélkül, hogy jó csoport martalóc ne szegődött volna hozzá minden nemzetből.

Szokása volt minden héten szemlét tartani serege fölött s nem egyszer megtörtént, hogy egyiket vagy másikat kiutasította a csapatból, ilyenféle gúnyos megjegyzéssel:

- Állj be Montecuccolihoz, nálánál mégis egy fővel nagyobb leszel!

Ebben a pillanatban félkörben látjuk a dandárt egy sűrű fekete erdőben.

Úgy látszik, a sereg már régen elvégezte estebédjét, mert a tüzek kialudtak és csak a hold ragyog a facsipkézet fölött, mint egy ablak az égben. A lovak jól távol legeltek a dús füvön, s mellettök egy magas rabló járt, hol terelgetve őket, hol az estebéd maradványait vonva elő tarisznyájából. A hely, hol a sereg mulatott, erdőnyílás volt. Azon esőtavak között terült el, melyek honi erdeinkben néha éveken át megtartják vizüket. A tó szélén, melyre a hold keskeny ezüst hidat vont sugaraival, tág félkörben a legsajátságosabb öltözetű férfiak voltak fogig fölfegyverkezve, többnyire handzsárokkal, durva mívű pisztolyokkal s fokosokkal. Első tekintetre a sokszínű, rongált dolmányok s menték, szárnyas csákók s bozontos süvegek mutatják, hogy e nép öltözete megválasztásában szintúgy a véletlenre bízta magát, mint egész hevenyészett életén át. A kör közepén Marco Capilet állt, szarvasbőrbe öltözve nyaktól térdig; sötét mellvassal s kerek föveggel fején. Minden fegyvere ezúttal egy török kardból állt, melynek gazdag markolata mutatta, hogy valami béget könnyített meg tőle, vagy valamelyik vezérétől nyerte jutalmul. Jobbra e parancsoló tekintetű férfiútól óriási termetű ember állt, öltözete főtt rákhoz hasonló, melyet az ember befelé görbülő karjai, hosszú ujjú fekete kezei még elevenebben a néző képzelete elé idéztek. A hosszú, széles pallos s egy bot roppant ércgombbal, azonnal elárulta, hogy e tisztes személy a dandár végrehajtója - közbeszédben hóhérja, aki nélkül Marco sohasem lehetett el, - mert a vad embercsoportban, melynek főnöke, ilyen kíséret igen is szükséges volt.

A vezér rövid cifra káromkodással és fenyegetődzésekkel fűszerezett beszédet tart. Csak pár perccel ezelőtt hat embert kergetett el és alvezéreit szidta a helytelen választásért. A haramiák mély csendben fogadták Capilet durva kikelését és arcukon rettegés látszott. Mikor a szemlének vége volt, a sereg az erdő belsejébe húzódott, ahol a fák között gallyakból tákolt kunyhók állottak.

Capilet kunyhója előtt ült egy kidőlt fán. Majd felkelt és fel-alá járt:

- Miért töltsük alva a szép éjszakát, - mormogta magában. - Hej Nakovics! Hlavatics! Magyar! gyertek elő, vígadni akarok!

Egy perc mulva három termetes férfi közeledett s nyomukban több rablóforma közvitéz, akik kulacsokat hoztak.

A csendnek vége volt, tüzek lobogtak fel s a harmatos füvön a majdnem száz főre szaporodott sereg valami szláv népdalt énekelt, közbe-közbe duhaj ordításokkal szakítva a csendet. A kulacs kézről-kézre járt és a széles körben magyar és horvát nőket lehetett látni, akik a dandárt követték.

Tomboló körtánc és heje-huja következett. Capilet hol egyik, hol másik nőt szólította meg és a viháncolás mutatta, hogy a rettegett főnök tréfás kedvében van és méltóságát szegre akasztotta. Éjfélre járhatott az idő, mikor egymásután két pisztolylövés hallatszott és száguldó lovak dobogása riasztotta fel a vígadókat.

A tánc félbeszakadt, Marco fülelni látszott:

- Két lövés! Sebaj, legények, valami hírnök lesz, vonuljatok hátra, de résen legyetek, az őrséget meg kell kettőzni.

Az emberek hátravonultak a kunyhók közé, a nők a pattogó tűz mellé heveredtek kipihenni a táncot. Pár perc mulva két lovag jelent meg a tisztáson. Az első, lova szerszámáról és fegyverzetéről ítélve, az akkori szólás szerint főember lehetett, de nem magyar. A másik alkalmasint cselédje. Mind a ketten lassítva közeledtek s lovaik az itt-ott szikrázó tűzrakásoktól ijedten prüszkölve kapdosták fejüket. Végre az első lovag megkérdezte az egyik őrtől, beszélhetne-e a kapitánnyal. Az őr minden felelet helyett odamutatott, ahol Capilet állt s az érkezőket várta.

- Jó estét, vezér, - szólt az első lovag olaszul.

A horvát vezér ezt törve ugyan, de elég érthetően beszélte s gyülevész serege közt nem kevés hasznát vehette, mert talján mindenkor akadt benne nem egy, aki vagy a rossz fizetést, vagy a heverést megunva, helyet s urat cserélt.

- Jó éjszakát, akarja mondani kegyelmed? - felelt a bandavezér, - de ez mindegy, nekem se delem, se éjfelem, csak nappalom van, amelyet kedvem szerint töltök. Üdvözlöm kegyelmedet, signor Rialti! Távolról megismertem, bár csak kétszer láttam életemben. Mi jó szerencse hozta ide?

Malipieri egy darabig érdektelen tárgyakról beszélgetett s aztán így folytatta:

- Fontos dolog, kapitány, de talán késő is már az idő.

- Szóljon csak bátran, - mondta Capilet, és helyet engedett az érkezettnek maga mellett a kidőlt fatörzsön. - Mivel szolgálhatok?

- Én kegyelmedet vitéz embernek ismerem, - mondta Ariel - és olyannak, aki velem együtt nem veti meg a nyereséget, különösen, ha az önként kínálkozik.

Capilet elnevette magát. - Jó úton jár kegyelmed. Én embere vagyok, mihelyt nyereségről van szó. Ha könnyen tehetek szert rá, annál jobb. De ha bajjal jár, akkor sem ijedek meg.

- Ezt jól tudom, - mondta Ariel. - De térjünk a dologra. Mit kíván kegyelmed azért, hogy legnagyobb ellenségemet kezemre juttassa?

- Amilyen az ellenség, - felelte Capilet még mindig inkább enyelegve, mint komolyan. - Ha kegyelmednek eszébe jutna egy nagy és hatalmas urat kijelölni serege közepette, vagy vára falai között, akkor olyan árat szabnék, hogy az, ha megtudja, el ne szégyelje magát. Szóljon kegyelmed, meglátjuk, mit tehetünk.

- Egy kérdést, Capilet, - mondta az olasz. - Vannak-e kegyelmednek barátai? És kész volna-e ezek közül is egyet-kettőt áruba bocsátani, ha jól megfizetem?

Capilet lassan elkomolyodott és sötét szemeit figyelve függesztette a szólóra. Aztán vakmerő és szilaj pillantást vetett az olasz szemébe és kétértelmű mosollyal kérdezte:

- És ha volnának?

- Ez csak kérdés volt, - jegyezte meg az olasz, - az olyan merész és vállalkozó férfinak, mint kegyelmed, lehetnek ideig-óráig szövetségesei és pártfogói, akiket kímél, míg szükséges. De ha valaki jobbat ajánl, s a haszon fölülmulja a kárt...

- Az ilyen ideig-óráig való barátokon túladunk, sőt örülünk, ha akad egy jámbor, aki megfizeti árukat, - felelte Capilet.

- Szóljunk egyenesen, vezér, - folytatta Ariel. - Barátja-e kegyelmed a magyar vezéreknek, akik úgy tesznek, mint a mesebeli oroszlán: ők kegyelmedet fölhasználják s a bajt igen, de a dicsőséget meg nem osztják.

Marco Capilet arcán valami nyugtalanság tünt fel; de ez alig tartott néhány percig, azonnal vidáman felelt: -

- Igaz, uram, hogy itt bennünket, akik a szabad ég alatt lakunk, s zenénk a tárogató s a lónyerítés, szeretnek a német, spanyol, olasz s magyar vezérek használni. Azt kérdi kegyelmed, szeretem-e őket? - Nem vetettem ugyan számot magammal, de őszinte leszek, s indulataimat úgy festem le, amilyenek.

- Én szeretem a bátor katonát dandáromban, - aki parancsolatomat teljesíti, akiben bízhatom. Szeretem a vezért is, aki engem olyasmire szólít fel, aminek sikerét remélhetem, s velem a martalékból, ha már osztozni akar, becsületesen osztozik. Szeretem a hadi életet úgy, amint most van. Istenemre, én uram, egyebet nem szeretek! Azért lehetek ma ellensége annak, kinek tegnap barátja voltam.

Ariel, úgy látszott, meg van elégedve a válasszal.

- Kegyelmed egészen úgy gondolkozik, - mondta, - ahogy gyanítottam. És kik azok a magyar vezérek közül, akik iránt ilyen ideig-óráig tartó barátságot érez?

Capilet gondolkodott.

- Nem tudnám, - felelte végre fürkésző tekintettel, - de talán Zrinyi Miklós és öccse, Péter. Nekik mindig van pénzük.

- Hát ennek a kettőnek, vagy egyiknek a kettő közül, lehetne-e árát találni? Ezt csak úgy kérdezem, - tette hozzá halkan.

Aki most Capilet arcát figyelte, annak észre kellett vennie valami rejtett öröm felvillanását, de mert sokáig nem válaszolt, a cselszövő olasz hasznára akarta fordítani ezt az arckifejezést, amelyet természetesen azonnal észrevett.

- Hát persze, - folytatta a beszéd előbbi fonalát fölvéve, - az ilyen barátoknak nem csekély áruk lesz. Hanem szóljunk egyenesen, kapitány: A kegyelmed rettenthetetlen bátorsága még őfelsége előtt is ismeretes. De tudja-e, hogy a Zrinyiek - itt az olasz szava halkulni kezdett, - veszélyes pártütők, színleg ellenségei Rákóczi Györgynek, de titkon igen is barátai, s hogy nem kevesebbet óhajtanak, mint Magyarországot a Rákóczi György kezére játszani? Ebből végre is mi lesz? Az, hogy a török zavarban halászik, tatár csordáit ide csődíti s mindnyájunkat elnyom sokaságával. Ezt meggátolni, e veszélyes, átkos tervet megsemmisíteni honfitett, s ami kegyelmed előtt szintannyit nyom, vitéz, nagyhírű tett lesz. Ilyesmit jöttem kegyelmeddel közölni, ha találok férfit, aki egy kétes merénylettől vissza nem ijed. Az első kérdés tehát az, mi több érdekű kegyelmed előtt: a Zrinyiek barátsága, vagy a felséges király kegye s nagy jutalma?

- Uram, - mondta Capilet felállva - és Ariel szemébe nézve. - Kegyelmed igen egyszerű dolgot ajánl nekem, minek ide annyi beszéd? Tudja, hogy az ilyen kalandos életű hadfi, mint én, nagy nyereséget sose szalaszt ki keze közül. Amint látom, a két Zrinyi, vagyis főleg Miklós, bizonyos embereknek útjában áll. Nekem uram, nagyon mindegy, vajjon őfelsége, Montecuccoli, vagy kegyelmed maga az, aki őt el akarja távolítani. Én bármely párthoz szegődjem, csak nyerhetek. Szóljon nyiltan: mit kíván tőlem és milyen áron?

Arielt ez a hirtelen fordulat meglepte. Ez a rögtöni beleegyezés kívül esett számításán. De örült neki és jónak látta az egyenes útat választani.

- Kapitány, - kezdte, - tervem titok, kegyelmed jól tudja, hogy vannak dolgok, amelyeknek kivitelétől a nagyok nem irtóznak, de nem akarják, hogy az ő kezüket sejtsék benne.

- Értem, értem, - mondta Capilet hamis nevetéssel. - Azt hiszem, az említett két hatalmasság kegyelmedet választotta eszköznek, a siker közös, a bukás ellenben, ha bekövetkezik, kizárólag a kegyelmedé, s kegyelmed most az ő szellemükben tovább haladva, egy harmadikat keres, hasonló kockázatos szerepre! Nos, szóljon, signor, eltaláltam-e? Aztán néhány pohár jó borral leúsztatjuk.

Malipieri szokása ellen kénytelen volt egyszerre kiállni a síkra s talán éppen ezért valami kényelmetlen elfogultság lepte meg. Sokáig beszélt, míg Capilet végre világosan megértette tervét.

- Röviden tehát, - mondta a bandavezér, - Zrinyi néhány nap mulva indul Pozsonyba, s őt valamelyik szállásán olyan helyzetbe kell hozni, hogy onnan élve ne szabaduljon. A jutalom ezer olasz arany. Istenemre, sok pénz ilyen szegény világban! Én állom az alkut, s hogy szándékunk sikerül, arról kegyelmednek katonai becsületszavamat adom.

- Különben is, hogy egész őszinte legyek, Zrinyi engem mélyen megsértett, s amit az előbb barátságomról mondottam, az volt-nincs. De elvem semmit se kockáztatni bizonytalanra. Zrinyi ellen merni valamit, az oroszlánvadászathoz hasonlít, ahol mindenkinek készen kell állni a halálra.

- Én életemmel játszom, signor. Hiszen arra is van példa, hogy ilyen merényletek után éppen az eszközt szokták elnémítani, főleg, ha nagyok titkát tudja és követelni mer. Én azt az ezer aranyat látni akarom, aztán cselekszem. Itt a kezem, a madár, akinek én tőrt vetek, nem menekül, úgy nézzen a szemem közé kegyelmed!

Arielnek inyére volt ez az egyenes beszéd, s örömében, hogy terve ilyen jó úton van, kezét nyujtotta Capiletnek.

- Kapitány, amint látom, kegyelmed nem nagyon bízik bennünk. De nem bánom, az ezer aranyat kezéhez szolgáltatom még a kivitel előtt. Tehát szavának áll?

- Már megmondtam!

- Aki igazán akar, az eskütől sem vonakodik!

- Nem, - felelte a horvát, - ezennel esküt teszek, hogy Zrinyi Miklóst kézre kerítem s kegyelmeddel szembe állítom, ha kívánja.

- Ennyi, amit akarok, a többi az én dolgom, - mondta Ariel.

Capilet, ha fontos dolgain túl esett, azonnal vidám volt, a mulatságot kedvelte, s bár már éjfélt meghaladta az idő, mindenkép arra akarta birni Arielt, hogy az éjet ébren s együtt töltsék.

- Uram, - kiáltott fel, - nálunk a napnak, mint mondottam, más fölosztása van: s az ily nép olykor a fáradalmas éj után az Isten szép angyali óráit fenyő- s bükkernyők alatt tölti merev álomban, míg olykor éjfél előtt ébred és a napot ott kezdi, hol a naptárban kezdődik.

Malipierinek minden ellenkezése sikertelen volt, terve biztosítását látva a vad harambasa szívességében, erőt vett magán. A hűs esti szellő ellen, mely a tág bükkök alól sípolt elő, bársony-köpenyét levétette nyergéről s beleburkolta magát, az újra fölélesztett magasan lobogó tűzbálványok előtt foglalt helyet.

Capilet megvendégelte vendégét s ez nem kevéssé bámult, hogy a hevenyészett tanyán sok olyan táplálékot talál, mely akkortájban aligha a legfényesebb háztartásnak becsületére ne vált volna.

Tánc és vigalom folyt. A horvát nők s ifjak festői öltözetükben, mint szenvedélyes villik, fonódtak egymásba a tüzek körül. Nyúlánk alakjuk s élvezetittas vonásaik elmosódva lebegtek a tó tükrén. A dandár énekesei s a zenekész szláv suhancok Capilet előtt hold- s tűzvilágította csoportokat alkottak s nemzeti dalaikat énekelték.

Olykor a rengetegből varjú-felhő gomolygott ki s mint baljóslatú szellemsereg záporlott szét az ujjongó csoportok fölött. Azután egy korhadt fa zuhant le évei terhe alatt, harsány recsegése ezer visszhangban szakadt át az erdő sűrűjén, s mikép a máglyák füstje tovább-tovább hullámzott, a kétes látókör szélein magas, szeszélyes képekké alakult, melyek szélesülő szárnyakkal s hosszúra nyult tarajokkal látszottak őrködni a távolban.

Malipieri Capilettel élénk, érdekes beszélgetésbe elegyedett, melynek folyamán bizonyossá tette őt, hogy Zerinváron valami kárhozatos összeesküvés történt; s ha sikerül Zrinyit elfogni, irományai között kétségenkívül annak elvitathatatlan bizonyítványaira akadnak.

- Egyébiránt, - tette hozzá a meggyőződés hangján, - a két Zrinyi csillagja lejárt, s itt az idő, hol a két szemfényvesztő eredeti meztelenségében fog a nemzet előtt állani. Azután kifőzték az egész tervet.

Malipierinek, úgy látszott, igen jó értesülései voltak, s pontosan tudta, mikortájban indul el Zrinyi Zerinvárról s valószínűleg hol tartja éji állomásait. Mindezt bizonyosan a francia vadásztól tudta, ki kémszerepet játszott a bán körül, s a zerinvári titkos gyűlések nyomába akadva, a fontos hírrel személyesen röpült megbízójához.

A bandavezér olyan határozottan, olyan jókedvvel fogadta a tervet, hogy Malipieri alig fékezhette kaján örömét.

Gyöngéd derű kezdte most átlehelni a keleti égívet, a magas erdősátor harmatzománcban csillogott, s itt-ott a kifáradt tombolókat álomszerű csoportozatokban lehetett pihenni látni. Malipieri végre búcsút vett. A két férfiú kezet adott s az olasz szolgájával gyorsan távozott a tanyáról.

A máglyák bíbora halkkal elvonult feje fölött s az abrakra nyerítő mének robaja csak szakadozva hangzott a távolból. Malipieri a bosszú előízét élvezte s ha elgondolta a diadalt, mely rá vár, pokoli kéj áradt el lelkén.

 

A BOSSZÚ ÓRÁJA.

Zrinyi Malipierinek újabb ármánykodásairól semmit sem tudott. Vadászát maga eresztette Komáromba, ahol állítása szerint Montecuccoli szakácsánál lévő pénzét akarta fölvenni, s így ez sem adhatott gyanúra okot. Egyébiránt tudva van, hogy Zrinyinek gyanakodásra legkisebb hajlandósága sem volt, sőt ha mások ellenségeinek rágalmaira figyelmeztették, ezt szokta felelni rá: "Conscia mens recti famae mendacia ridet": Az igaz ember kineveti a pletykabeszédet.

A pár hét alatt, amit még Zerinváron töltött, sikerült Pétert meggyőznie terve kivihetetlenségéről, sőt annak vétkes voltáról is. "Ne bántsd a magyart" című munkája eléggé bizonyítja, hogy ő is óhajtotta Magyarországot a török iga alól megszabadítani, mint minden akkor élő lelkes hazafi. S hogy őszinte jó szándéka és tántoríthatatlan királyhűsége milyen nagy hatással volt a békétlenekre, azt legjobban látjuk abból, hogy amíg ő élt, minden ilyenféle merénylettől vissza tudta őket tartani.

A második hét végén, Zrinyi előre küldte szakácsát több vezetővel, s megindult Pozsony felé, ahol Manuel várt rá. A rettenetes utakon csak lassan haladhatott, bár sietett, mert a horvát hadak zsoldja dolgában okvetlenül értekezni akart a nádorral. Esti hét óra tájban érkezett az előre kijelölt éjjeli szállásra.

Ez, az akkori idők szellemében, kóbor portyázók s martalócok ellen magas, lőrésekkel ellátott fallal körített fogadó volt. A szokott fészereken s ólakon kívül a belső négyszög éjszaki oldalát hosszú alház foglalta el, melynek kis, vasrudaktól védett ablakai az udvarra nyíltak. Három elég tágas szoba, egyszerű tölgybútoraival, tisztán várt a magas vendégre; a vezetékek minden baj nélkül érkeztek meg, s az egyszerű úti vacsora is készen volt.

A fogadós arcán, aki erőteljes, érettkorú horvát volt, szembetűnő nyugtalanságot vettek észre. Ugyanez tünt föl a szakácson s a Zrinyi lovaival érkezett huszárokon. A bán már vacsoránál ült, mikor Angelo, aki minden hírt legelőször tudott meg, beszélte, hogy a fogadós szerint a mult éjjel igen gyanus kinézésű emberek kerülgették a fogadót.

Ilyen éji lézengők akkortájban mindennaposak voltak s a bán a legkisebb fontosságot sem tulajdonította e beszédnek. De fél órával később valami vidéki ember tért be a fogadóba, a legnagyobb rémület kifejezésével s annyira elfáradva, hogy alig tudott szólni. Ez az ember azt állította, hogy pár órai távolságra a magános fogadótól nagy csapat tatárt látott. Mihelyt Zrinyi ezt az újabb hírt megtudta Angelótól, maga elébe hívatta az embert s jól kikérdezte, nem lehetett többé kétsége a dolog valósága felől.

A bán terve azonnal készen volt. Biztosabb helyet közel nem találhatott s így elhatározta magát, hogy szükség esetében bevárja a megrohanást. Összesen, a szálas fogadóst s pár férfi-cselédet is ideszámítva, harmincketten voltak, fegyver, lőpor s ólom bőven. Rendelkezett, hogy minden fegyvert megtöltsenek. Angelo vezetése alatt gyorsan töltéseket készítettek, míg Sátán Ferke, szikrázó szemekkel s víg dalt fütyörészve, előbb elválhatatlan társát, rövid tölcséres karabélyát töltötte meg, jó marék ólmot vetve bő torkába, aztán nagy élénkséggel s igen ügyesen segített Angelónak.

Zrinyi maga rendezte el az őröket. Megparancsolta, hogy a lovak nyergelve álljanak s az első trombitaszóra emberei minden darabbal fegyverkezve az udvarra gyüljenek. Azután szokott hidegvérrel dőlt tábori ágyára.

*

Az éj rémseregével körülfogta a vidéket: nehéz, alantúszó fellegek vonultak össze s a ritkás erdő egyes fáinak barnult lombszárnyain szél zörgött keresztül. Olykor a halotti fellegkárpiton fénylő kék pajzs szakadt át csillagképeivel.

Nem messze Zrinyi éji tanyájától sötét csapatot látunk csendesen s óvakodva előre haladni. Előttük egyes lovagok szállonganak, akik fürkésző szemekkel kémlik át a vidéket. A csapat elején könnyen ráismerünk Marco Capilettre, testét egyszerű bőröltözet, lompos medvekacagány fogja körül s fején kis gömbölyű, üsthöz hasonló sisak ül, nehéz, arca előtt legörbülő védőrostéllyal. Mellette bársony köpenyében Malipieri mogorva deli alakját látjuk.

- A bán kíséretében kevesen vannak, - szólt halkan Malipieri, - ha sikerülne egytől-egyig leölni őket, úgy a dolog titokban maradna.

Marco Capilet megállította csapatát és egykedvűen felelt:

- Amint akarja, lovag, én itt csak eszköz vagyok, csak a siker érdekel, a cél közönyös előttem. De ideje már végkép megbeszélnünk a dolgot, ha világítana a hold, már láthatnók a fogadó magas tűzfalait. Én röviden elmondom véleményemet, aztán határozzon kegyelmed gyorsan. A bán a legbátrabb ember, akit valaha láttam és lelki ébersége a veszély nagyságával csak nő. Lubl lovag vakmerő és szerencsés egyszersmind. Ezt gondolja meg uram.

- Ha a bán kivágja magát, tervünk dugába dől. Ellenben, ha csellel élünk, ha a kaput megnyitják előttünk, nincs okunk a sikerben kételkedni. Kémeim, mint kegyelmed tudja, portyázó tatárokat láttak a vidéken s volt gondom rá, hogy ez Zrinyinek tudomására jusson. Merem jósolni, hogy szívesen fogadnak bennünket. Ha egyszer a kerítésen belül vagyunk és a bán gyanúját elhárítottuk, akkor kezünkben vannak s az én gondom lesz, hogy hírmondó se maradjon belőlük. Csak arra kérem, lovag, vesse le bársonyköpenyegét s öltsön kacagányt magára, hogy embereim közé vegyülve, míg jelt nem adok, ismeretlen maradjon.

Malipieri átlátta a dandárfőnök okainak helyességét és a tervben megnyugodott.

- Most várjuk be, míg kalózaim visszatérnek, aztán dologra! - sugta Capilet.

*

Ezalatt egészen ellenkező irányban ugyan, de nem igen távol, tatárcsapat haladt. Éhes farkasokként csörtettek az elmállott ugaron át. Elől Mirza kán szép barna ménjén s mellette babos irombán Fatime. A hölgy arca még éppen olyan szép, de az egykori ábrándos öröm és rajongó szenvedély eltünt róla. Ajkán nincsen mosoly többé, a szeretettség büszke tudata odavan.

Sokáig szótlanul haladtak egymás mellett. A nyájas közlékenység, kölcsönös bizalom nincs már közöttük.

Végre a kán megszólalt:

- Nem lehetünk már távol, a szél zúg, vondd összébb kaftánodat, Fatime. Szép óra vár rám, a bosszú órája!

Fatime sóhajtott, de nem felelt.

Mirza rövid szünet után folytatta:

- A muzulmán két dolgot nem feled soha: sértést és jótettet. Zrinyinek adósa vagyok sokszorosan, jóban, mint rosszban. Allah nagy, nem leszek kisebb nálánál!

A hölgy még mindig hallgatott s a kán némi békétlenséggel szólt újra:

- Szólj, Fatime, a beszéd táplálja a lelket, miként a gerezd éhséget s szomjat olt. Miért búsongsz? Miért zártad el beszéded kincsét, mit mondjak? Allah megnyitotta szívemnek legbelsőbb szekrényét s én újra megtaláltam abban a gyöngyöt, melyet félretettem volt rövid időre. Szeretlek téged, Fatime, legyen feledve, ami volt, s legyen a szívem újra osztatlanul a tied, mint egykor. Mondom neked, miként a nagy padisah háreme kertjéből egy virágot választ ki és szól: mindnyájan szépek, de ez - szívem virága! Mahomednek tizenöt neje volt, de csak a szép Kadija birta szerelmét. Én is kitéptem kertemből a virágokat, csak te maradtál!

Fatime keserű mosollyal, de szelíden szólt:

- A paradicsomot is elénk varázsolja az álom, fűzéreket fon drága gyöngyből, koronát tűz homlokunkra - de minden csak álom!

A kán sóhajtást nyomott el.

- Ó, értelek! te a szavakkal úgy tudsz bánni, mint tatár a kardjával, öl és gyilkol vele, de ékszernek is hordja oldalán. Csendesen alszik hüvelyében a tatár kardja, útitárs és barát, de jaj annak, aki élével találkozik! Mit kívánsz tőlem?

- Azt, ami nemrég még megölt volna és most is el fogja szárítani életemet, - mint a sirocco a borostyán lombjait - a szabadságot!

Mirza kézen fogta Fatimét és alig hallhatóan mondta:

- Minket csak a halál választ el.

- Csitt! - mondta Fatime hirtelen, - nem hallasz valami zajt?

Mirza megrántotta lovát és intésére a közelállók megállították a csapatot. Darab idő óta dühös szél fújt s a kánnak valóban úgy tetszett, mintha koronként vad robaj zaját hozná magával. A hold eltűnt, s az útat is alig lehetett látni.

*

Vad szélvész tombolt. A fogadó udvarán éberen, de nesztelenül járkáltak fel-alá az őrök. A bán vetkőzetlen pihent tábori ágyán. Sátán Ferke egész különös őrtornyot választott magának. Egy hosszú kötélhágcsón fölmászott a legmagasabb kéményre s annak párkányán ült, rövid tölcséres karabélyát térdére fektetve. Egyszerre úgy rémlett neki, hogy sötét foltok tünedeznek elő az erdőből. Sötéthez szokott szeme hamarosan kivette a lovasokat. Nem kételkedett többé: a közeledők lassan, óvatosan leszálltak lovaikról és néhányan vigyázva előre lopakodtak. Ferke, mint az evet, lekúszott a kéményről és a bán szobájához közeledett.

- Ki az? - kérdezte Zrinyi, könnyű álmából hirtelen fölriadva.

Leonard is, ki egy széken szunnyadt, a falhoz támasztott fővel azonnal az ajtóhoz sietett. Ferke bedugta a fejét:

- Itt vannak! - súgta félreismerhetetlen örömmel. - A fogadó körül gyanus alakokat láttam, szemük úgy fénylik a sötétben, mint a hiúzé. Alighanem tatárok, hadarta a fiú.

Ebben a pillanatban Angelo sietett be egy horvát tiszttel és ők is ugyanazt jelentették.

- Leonard - szólt a bán nyugodtan - ültesd lóra az embereket, lehetőleg csendben, néhányat pedig helyezz el a lőréseknél. Vigyázat és csend, barátom, míg nem parancsolom, egyetlenegy lövés se legyen.

Leonard sietve távozott a tiszttel, Angelo pedig ura sisakját hozta elő, míg Ferke a súlyos kard ónixmarkolatát törölgette dolmánya szárnyával. Alighogy Zrinyi kilépett, Leonard sietett elébe:

- Uram, körül vagyunk véve, de jóbarátoktól, Marco Capilet kér bebocsáttatást.

- Nyittasd ki a kaput, öcsém - mondta Zrinyi gyorsan, ha ő az, akkor magam is elhiszem, hogy tatárok vannak a közelben.

Leonard sietve távozott, de Angelo megragadta karját és ingerülten szólt:

- Excellenza, nem kell beereszteni ezeket az embereket! Ha jóban járnak, mért kullogták körül a fogadót, régen szemmel tartom őket.

Sátán Ferke nem szólt, de arca kifejezése mutatta, hogy egyetért Angelóval.

- Elment az eszed, barátom? - kérdezte a bán nevetve. - Ezek az emberek tűzbe mennének értem!

Angeló elhallgatott, de egész magatartásán meglátszott, hogy gyanúja nem mult el. Nagynehezen eleresztette Leonard karját, mire az elsietett Zrinyi parancsát teljesíteni.

A következő percben hangos, háromszoros éljenkiáltás harsant az udvaron s a bozontos dandárvezér ott állt a bán előtt.

Zrinyi vidáman nyujtott kezet neki, de Capilet hideg udvariassággal köszönt és szobájába követte őt.

A bán parancsot adott, hogy a fogadós osztasson bort a horvát legénységnek, intse őket csendre, a kaput zárassa be és az őröket kettőztesse meg.

Angelo és Sátán Ferke az előszobában maradtak, míg Capilet közölte Zrinyivel, hogy kémei tatárokat láttak s azt hiszi, az ifjú kán vezeti őket. Együtt megtanácskozták a tennivalót s elhatározták, hogy kiküldenek egy kis csapatot, Leonard vezetésével.

Míg Leonard Zrinyi huszárjai közül kiválogatta az embereket, akiket magával vigyen, Zrinyi odaszólt Sátán Ferkének, nem volna-e kedve Leonarddal tartani, de a fiú szokása ellenére, morogva rázta a fejét és Angelóval egyetértő pillantást váltva, újra elfoglalta helyét az előszoba ajtajánál.

Leonard távozása után a kaput újra bezárták s megtették a szükséges intézkedéseket.

Zrinyi szobájába vonult Capilettel. Bort hozatott és szokott nyájasságával beszélgetett vele.

Egy negyedóra telhetett el így.

A horvát kapitány viselkedésében valami szokatlan elfogultság tűnt fel és Zrinyi csak azért nem tulajdonított ennek fontosságot, mert tudta, hogy Capilet föl van indulva ellene. Abban, hogy most idejött, őt a tatárok esetleges támadása ellen megvédeni, a bán olyan bizonyságát látta a dacos horvát hűségének, amely ellensúlyozta egyébként hideg és különös viselkedését.

Egyszerre fölkelt Capilet és minden mentegetődzés nélkül odahagyta a bánt.

Pár perc mulva egy keresztes sisakrostélyú lovaggal tért vissza.

A szoba egy pillanat alatt megtelt horvátokkal, de Angelo és Sátán Ferke szerencsésen utat törtek maguknak a bánig, aki meglepetten fölállt és Marco Capilet elé lépett azzal a tiszteletet parancsoló arccal, ami a vad főnök szívét nem egyszer indította gyorsabb verésre.

Most az idegen lovag is fölemelte sisakrostélyát és a bán Malipieri diadalmas tekintetével találkozott.

- Gróf úr, - szólt az olasz gúnyos udvariassággal, - legyen szabad emlékeztetnem, hogy nekünk egy kis számadásunk van egymással. Mivel pedig a Zerinváron tartott gyűlések sem maradtak titokban és mint őfelségének egyik hű tisztje állok itt, a két ügyet egyszerre elintézhetjük.

Míg Malipieri beszélt, Zrinyi végigjártatta szemét a horvátokon és tiltakozva intett Sátán Ferkének, aki csendesen felemelte már irtózatos fegyverét és urára függesztett szemmel csak az intést várta, hogy elsüsse azt.

Vérfagylaló jelenet volt és a horvátok arcáról nem lehetett leolvasni semmit.

Alighogy az olasz befejezte beszédét, Angelo meglepetéséből magához térve, az ablakhoz rohant s az üveget szétzúzva, harsányan kiáltott Zrinyi huszárjainak.

Capilet nyilván jó intézkedéseket tett, mert a borral jóltartott horvátok Angelo első kiáltására borzasztó üvöltést kezdettek, amit a huszárok a hála kifejezésének vettek.

Mindez néhány perc alatt történt.

A bán mogorva arccal hallgatta az olaszt, aztán feleletre se méltatva őt, a horvát főnökhöz fordult és nyugodtan, mintha csak serege élén állna, parancsoló tekintettel, így kiáltott rá:

- Marco Capilet! vedd át e szemtelen fickó fegyverét, rendelj melléje hatot derék horvátjaink közül és kísértesd Csáktornyára.

Nincs toll, mely e váratlan szavak után következő meglepetést leírhatná. Malipieri halálsápadt lett s övéből kirántotta pisztolyát. De hirtelenebben, mint a gondolat, Sátán Ferke kezében volt a fegyver.

A gyerek, mint a hiúz ugrott az olaszra, s karjába csimpaszkodva, tajtékzó szájjal kicsavarta kezéből a pisztolyt, azalatt Angelo éppen olyan hirtelen ura előtt termett, hogy a lövést felfogja.

Marco Capilet szó nélkül intett embereinek s Malipieri iszonyú erőlködése után le volt fegyverezve.

- Mi ez, áruló? - ordította még mindig védekezve.

- Hogy micsoda? - szakította félbe büszkén Capilet. - Az uram, hogy Zrinyi Miklós áll itt, aki ha igazságtalan volt is leghűbb embere iránt, azért mégis Magyarország legnagyobb hőse, akiért minden magyar és horvát kész utolsó csepp vérét ontani!

Ezzel nehéz bőrzacskót vont elő kacagánya alól s az olasz lába elé vetette.

- Válasszon kigyelmed - folytatta haraggal - nyomorult bérgyilkosokat eszközül, nem szabad hadi embert! - Vigyétek!

Most pillanatnyi szünet támadt és a dühös Arielt kivezették az ajtón. Sátán Ferke utána hajította az erszényt.

Zrinyi kezet nyujtott Capiletnek: - Hűségedben egy pillanatig sem kételkedtem, tudom, hogy derék horvátjaim közül a legnagyobb ellenségem se árul el! - Aztán suttogva tette hozzá: őriztesd a nyomorultat reggelig, akkor szabadon kell bocsátani!

- Hogyan, kiáltott Capilet dühösen. - Az első fára vele!

- Nem, Capilet, szabadon kell bocsátani, - mondta Zrinyi határozottan.

- Miért, uram?

- Mert így akarom, barátom, - felelt a bán szelíden és hű embere vállára tette kezét.

- Az más, - mondta most már nyugodtan Capilet.

Most úgy tetszett, mintha a nehéz kapu nyikorogna sarkaiban. Pár perc mulva Leonard sietett be.

- Nagy tatár csapat van a közelben, - jelentette - és aligha észre nem vettek, mert nyilak süvítettek el mellettünk.

- Jól van, - mondta a bán, - mindenesetre elsőségünk van fölöttük, ha számra nem is, de állásra és fegyverre. Most barátaim, halljátok! Az udvar három oldalát magas tűzfalak kerítik, a negyedik hozzáférhetőbb, mert alacsonyabb.

- Te, Leonard, embereid egyrészével, ezt a pontot fogod védeni gyalogosan. A kapu előtt azonban tért hagysz, hogy szükség esetén kirohanást tehessünk. Sátán Ferke a kapuhoz legközelebb eső fedélen foglaljon helyet tölcséres karabélyokkal. Marco Capilet, te pedig állítsd fel dandárod többi részét az udvarra.

- Most gyorsan, ki-ki helyére! És mindenekfölött nagy csend! A pogányok aligha gyanítják, hogy ennyien vagyunk s ilyen esetben egy kis meglepetés nem árt.

Zrinyi most súlyos kardját kötötte fel s míg a többiek eltávoztak kijelölt helyeikre, az öreg horvát tiszthez fordult.

- Markovics, te huszárjaimmal különválsz és mellettem maradsz. Lovamat!

Az öreg kiment és Zrinyi Angelo vállára tette kezét:

- Hű ember! mostantól fogva csáktornyai várnagyom vagy. Mai tettedet nem jutalmazom meg, azzal értékét kisebbíteném!

Angelo térdre omlott előtte:

- Excellenza! - kiáltott, - én nem leszek várnagy, inkább akármi egyéb, csak uram közelében maradhassak.

A bán hirtelen fölemelte s illetődve szólt:

- Hát jól van, Angelo, ne hagyj el soha! és ha csatára kerül a sor, oldalam mellett vívsz!

- Így már jól van, - mondta Angelo és urával együtt kisietett az udvarra.

*

Jó negyedóra telhetett el. Mindenki nagy csendben, de éber figyelemmel várt. A sötétségben két lépésre is alig lehetett látni. A bán csendesen járt a marcona hadfiak között.

Egyszerre iszonyú robaj hallatszott, melyet fülrepesztő csattanás követett, hangosabb egész ágyútelep dörgésénél. Egy pillanat alatt világosság lett és a tatár rémes csatakiáltása harsogott föl.

Zrinyi szokott éberségével nyeregben termett.

- Ez petárda! - kiáltott Capiletnek, aki dühösen védte a kapun támadt rést, amelyet a veszedelmes pokolgép okozott, míg Sátán Ferke és társai ólomzáport zúdítottak a támadókra.

A bán gyorsan átlátta, hogy üdvösebb lesz védelem helyett támadásba lépni. Pár szót váltott Leonarddal és Capilettel a csata zajában, mire a gyalog vívók kettéváltak s a bán Leonarddal és huszáraival kicsapott a tatárokra.

Mirza kán pár boglya szénát gyujtatott fel s míg ezek égtek, a szem világosan láthatta a rémes éjjeli csatát. Majd két óráig tartott a tusa, később Capilet is részt vett benne. Zrinyi kétízben találkozott Mirza kánnal, de a vívók gomolya mindkétszer elválasztotta őket. Már derengett a hajnal, mikor végre sikerült a tatárokat megszalasztani.

 

A DOGÉK LÁNYA.

Mirza kán egy órai gyors lovaglás után, látva, hogy üldözői elmaradnak, összeszedte serege romjait s rövid pihenés után folytatta útját.

Tekintete olyan mogorva volt, hogy senki se mert egy szót se szólni hozzá.

Fatime, aki szintén alig kerülte ki a fogságot, remegve nógatta előre lovát és nem merte megmondani a kánnak még azt sem, hogy sikerült Zrinyinek néhány emberét elfogni. Ismerte a kánt és tudta, hogyha egy merénylete nem sikerül, ami csakis Zrinyi ellenében esett meg, arra önti ki egész dühét, aki először szól hozzá.

Senki ellen sem szégyenlett annyira veszteni az ifjú főnök, mint éppen Zrinyi ellen. A magyar hőssel párvonalba tétetni, mindennél inkább hízelgett büszkeségének; ellenben csak egy fokkal mögötte állni, lelket forrázó érzés volt előtte.

Nagyon rosszul fogtuk fel Mirzának jellemét, ha minden vonzalma mellett is Zrinyi iránt azt hinnők, hogy Annának kiszabadítása s a kétszeres kudarc, melyet szenvedett, nem ingerelte haragra. Jól tudta ő, hogy Annának kiszabadítása helyes tett volt; érezte, mikép hasonló esetben őmaga is ugyanazt tette volna, de sokszor nem az fáj, hogy valaki igazságtalan irántunk, hanem inkább az, hogy igaza van.

A kán Zrinyit el akarta fogni, de valószínű, hogy a fogoly Zrinyivel éppen olyan nemesen bánt volna, mint az ővele.

Annáért nem fogadott el semmiféle váltságdíjat, sőt a Zrinyinek szánt paripát is elküldötte Leonard merénylete után, mindez nemesfajta büszkeségre vall.

Egy dolgot azonban csak később tudott meg Anna. Abdalláhról ennyit írt Mirza válaszlevelében: Küldjön nekem Abdalláhért egy nemes ebet váltságul.

A bán ezt tapintatosságból elhallgatta, a hölgyek előtt, de egy gyönyörű perzsa ebet küldött Mirzának, amely csakugyan páratlan hűséggel ragaszkodott a kánhoz.

Délfelé járhatott az idő, mikor egy puszta tanyához értek, melyet a tatárok pár nappal azelőtt gyujtottak fel. Tágas állásának csak megszenesedett bordái rajzolódtak a borult ég szürke derüjére. Nem messze kerek halom tetején korhadt akasztófa állt, s útjukon keresztül egy borzas, farkashoz hasonló eb ügetett, meg-megállva s hosszú, siralmas ordítást hallatva koronként.

Az üszkös romok között ütött déli tanyát Mirza, helyet foglalva a leterített szőnyegen, míg emberei tüzet gyújtottak.

Itt említette legelőször a foglyokat Fatime, s azt is, hogy ezek között, emberei állítása szerint egy tiszt is van.

Mirza látni se akarta őket s a pogányok kegyetlenségével, egyszerűen s azzal a megvetéssel, amit a pogányok általában a keresztények iránt tanúsítottak, megparancsolta, hogy szíjra fűzve vigyék őket tovább.

De Mirza nem volt kegyetlen ember, s ha indulata lecsillapodott, mindig felülkerekedett benne természetes igazságérzése, sőt szelídsége. Budai tanyájára visszaérkezve, mindjárt intézkedett a rabok élelmezését illetőleg s másnap maga elé vezettette őket.

Szép, derült nap volt és Fatime a sátor előtt ült a kánnal. Szemei a levegőbe merültek. Egyszerre mikor a rabok már egész közelükbe értek, önkéntelenül odapillantott és legnagyobb meglepetésére az első sorban ráismert Malipierire. Malipieri éppenúgy meglepődött, szeme egész kidülledt bámulatában.

A kán a többi rabot rövid szünet után elbocsátotta és bizonyos keleti gyanakodással Malipierihez fordult:

- Te ezt a hölgyet ismered?

Malipieri, kinek egész magatartásából látszott, hogy a véletlen találkozásnak mennyire örül, valami utógondolat hatása alatt, a legkitűnőbb udvariassággal szólt:

- Igenis, uram, - én e nemes hölgyet ismerem, de csak látásból, mint aki köztisztelet tárgya volt Velencében.

Fatime rettegett, hogy élete féltett titkát a kán előtt elárulják s majdnem esdeklő tekintettel nézett a gyűlölt emberre.

- Igen, - mondta aztán, - volt szerencsém ezt az urat többször látni, férjemmel, Sagiottival, bár megvallom, nevére nem emlékszem.

- Rialti, - mondta sietve Ariel, - Buchheim segéde, aki egyébiránt tábornokom megbízásából jártam a bánnál s visszatérő utamban estem fogságba. Méltóztassék nagyságodnak váltságdíjamat meghatározni s én azon leszek, hogy kívánságát mielőbb teljesítsék.

A fogoly kiszámított udvariassága, a mindkét részről, miként látszott, kielégítő feleletek, végre az az alázat, melyet - bár nem kis erőltetésbe került - Malipieri emberismerete itt szükségesnek talált, a kánt szelídebb hangulatra birta.

- Signor, - mondta, - bocsássa meg, hogy a többi rabokkal összekeverték. Gondom lesz rá, hogy itt mulatása ideje alatt semmiben se szenvedjen hiányt. Váltságdíját a többi rabokéval együtt tudtára adom.

Ezzel odaintett egy csinosabban öltözött tatárt s pár szót mondva neki, rövid főhajtással Fatimével együtt visszavonult sátrába.

*

Mirza kán a váltságdíjak megszabásában nem mindig volt olyan nagylelkű, mint Anna esetében. Malipierinak nem volt oka szégyenkezni az összeg miatt, mely szabadságának ára volt, sőt a kán, hogy a többi, rosszabb tagokat a főtől el ne válassza, az egész díjat egy kerek összegben határozta meg.

Malipieri igen kényes helyzetben volt.

A Zrinyieknek sok ellenségük volt s így a merénylet, ha úgy sikerül, ahogy ő számított, aligha lett volna különösebben veszélyes reánézve.

A kudarc után azonban egész másként állt a dolog.

A királyról tudta, hogy egyetlen nyomorult kém, a francia vadász szavára el nem hiszi a zerinvári dolgokat. Viszont eléggé ismerte a maga emberét és így jól tudta, hogy Zrinyi, Violettához való mostani viszonyában, büszkeségből semmit se fog tenni az ő elpusztítására. De óvatosságra volt szükség, sőt azt is átlátta, hogy tette nem maradhat titokban s valószínűleg nem maradhat ezek után a császár seregében.

Elég ideje volt átgondolni mindezt, még mielőtt Fatimére ráismert.

Hogy a váltságdíjat lefizethesse, okvetlenül írnia kellett Montecuccolinak, mert bár Zrinyi az erszényt visszaadatta neki, azt és minden egyéb pénzét a tatárok elrabolták tőle.

Egy nappal később a cselszövő olasz tisztában volt a maga tervével. Egy különös körülmény még segítette is.

Fatimét nagyon aggasztotta az olasz jelenléte. Tudta miféle emberrel van dolga és a kímélet, melyet Malipieri egyelőre tanusított iránta, csak kevéssé nyugtatta meg. Természete nem birta az ilyen bizonytalan helyzeteket, mindenáron cselekednie kellett.

Egy álmatlan éjszaka után, hű rabszolgájával pár sort küldött Malipierinek s kedves szavakban kérte, hogy az ő velencei multját ne árulja el a kán előtt s egyszersmind írja meg neki, mit tehet érette, mert a kán hajlik szavára.

Malipieri röviden felelt, megírta, hogy egy, Fatimére nézve fontos titok van birtokában, melynek életére igen kívánatos eredményei lehetnek. Kérte, adja tudtára, hogy közölhetné vele e fölfedezését, úgy hogy a kán, legalább addig, míg Fatime maga szükségesnek nem látja, semmit se gyanítson egyetértésökből.

Fatime nem tudta, hogy magyarázza e rejtélyes szavakat.

Tudta, milyen viszonyban van Malipieri a Zeno házzal, sőt Anna azt is elmondta neki, hogy üldözte őket azóta is a bosszúvágyó ember. Egyelőre azt hitte, hogy Malipieri talán Annának egy újabb ajánlatát akarja közölni vele; de ez rövid megfontolás után, hihetetlennek látszott előtte. Ármányt sejtett tehát.

Gyengébb jellemű ember ilyen helyzetben habozás és félelem martaléka lesz, de Fatimének sok lelki ereje volt és nem tudta kétes találgatásoknak átengedni magát. Mirza előtt őszintén felfedezni mindent, szinte lehetetlenség volt, valami középutat kellett tehát választani.

Két napi időt engedett magának a gondolkozásra, aztán szokása szerint gyorsan cselekedett.

Fölhasználta az első alkalmat, mikor Mirza kilovagolt és pár sorban tudtára adta Malipierinek, hogy nagyon fog örülni, ha titkát közli vele, de ez csak a legnagyobb óvatossággal történhetik és csak levélben.

Harmadnapra Malipieri újabb sorai után, Fatimét sátorának egyik osztályában látjuk. Arca halotti színt váltott; ajka körül görcsös rángás vonaglik, s szeme üvegesen mered egy levélre, melyet reszkető kezében tart. Miként ama babonás századokban hitték, hogy aki egy ördögidézés rémületes lapjának első bűvös jegyére függeszti szemeit, gyorsuló hévvel s őrült kénytelenséggel kell azt végig futnia, míg a gonosz szellem, ki varázs-örvényébe kerítette, egész iszonyúságában előtte áll: úgy nyelték szemei ezeket a betűket, szavakat és sorokat, míg féltékeny rohanással a levél végére jutott és irtózatos bizonyosság jelent meg előtte. Malipieri születése titkát fedezte föl Fatimének. Saját érzése, multjának visszaemlékezései, végre Malipierinek határozott s meggyőző szavai a dolog valóságát kétségtelenné tették.

Malipieri nem ismerte Fatimét. Azt hitte, a nagy vagyon és fényes név kilátása az öröm elragadtatását idézi föl benne. A legfontosabb az volt neki, hogy Annán bosszút álljon s azért levelét azzal rekesztette be, hogy ha Fatime sorsát megosztja vele és felesége lesz, ő kivívja jogait és életét arra szenteli, hogy őt Velence legboldogabb asszonyává tegye.

Fatime kétszer átolvasta a levelet, aztán kiejtette kezéből és bágyadtan hanyatlott kerevete vánkosaira. Előbb bíborban születni, aztán egy bandita barlangjába jutni vér és gyilok közé, majd kivergődni a fertőből, megsejteni, ami jobb és nemesebb és akkor látni meg a valóság iszonyú világosságát, - ó ezt a drámát pompásan szőtte össze az ördög! - gondolta keserűen.

Míg azt hitte, a maga erejéből lett Velence bálványa, büszke, sőt talán elégedett volt. Csak később kezdte átérteni helyzete súlyát és azt, hogy művészetén az erkölcsi aljasság olyan folt, amelyet sem külső fény, sem a művészet tökéletessége el nem feledtet. Tatárhorda kezébe kellett jutnia, hogy messze maga mögött hagyva a multat, növekedő önbizalommal új életet merjen kezdeni.

Most megszünt a varázs. Szívét olyan fájdalom, olyan undor öntötte el, melyről köznapi lényeknek fogalmuk sem lehet. Érezte, hogy még egy megszégyenülés vár rá: belső ösztöne késztette mindent kivallani Mirzának. Mint a holdkóros testi eszméletlenségben, valami csodálatos lelki tisztánlátással haladt egy ismeretlen cél felé. Ehhez járult még a szívszakasztó gondolat, hogy anyja, akihez ragaszkodott mindennel, ami még tiszta, nemes volt benne - őt szégyelni, gyűlölni fogja, ha megzavarja életét.

Fölvette a levelet. Ekkor, mint a villám, új gondolat futott át lelkén. Arca egy pillanatra diadalmasan ragyogott föl, aztán gondosan összehajtogatta a levelet s egy gyöngyházzal kirakott szekrénykébe zárta. Darabig némán és könnytelenül járkált fel-alá a sátorban, majd a pamlagra borulva, hosszan, keservesen sírt. Végre beszólította hű rabszolgáját.

- Hazajött már a kán? - kérdezte.

- Még nem, asszonyom, - felelte a rabnő.

Fatime intett neki, hogy várjon, aztán pár sort írt s azt átnyujtotta neki:

Malipierinek írt, hogy ilyen fontos ügyben nem tud gyorsan válaszolni és kéri, legyen türelemmel, válaszát okvetlenül meg fogja kapni még szabadulása előtt.

Arielt valamennyire megnyugtatta ez a válasz és ceruzával csak annyit felelt rá, hogy mindenben kívánságához fog igazodni.

Végre megérkezett Malipieri váltságdíja és mielőtt a tatártábortól búcsút vett, Fatime levelét is megkapta. Ez volt benne:

"Signor! keveset írhatok. Levele nem hágy kétséget, de vétenék magam és anyám ellen, akinek annyit köszönhetek, ha végleges választ adnék, mielőtt a bizonyítékokat láttam. Egy bizonyos, én elhagyom Mirza kán táborát. Sorsom megedzette akaratomat, ebben ne kételkedjék, signor Malipieri. Akkor az én szemem is világosabban lát majd és kegyelmed is meg fog győződni, hogy helyzetemet higgadtan ítélem meg s ahhoz illően viselkedem.

Fatime."

Malipieri egy kicsit a maga javára magyarázta a választ, de több határozottságot várt és nem találta a hölgy soraiban azt az örömet, amit várt. De terve sikerén azért nem kételkedett.

Amióta Malipieri levelét megkapta, Fatime egész lényében megváltozott s ez Mirza kán figyelmét sem kerülte ki. Mintha szép vonásai nemes, átszellemült kifejezést nyernének, deli tagjain beteg bágyadtság ömlene el. Máskor mélységes küzdelem látszott rajta és belső láz sorvasztotta testét.

Ilyenkor lóra ült és elvágtatott messze a tábortól, kísérete csak távolból követte, nyerge mögött ült a fekete gond s hazaérve, lováról szakadt a tajték, de a hölgy tagjai jéghidegek voltak.

Egy reggel szótlanul ült a kereveten Mirza kán mellett. Ajka remegett és mintha gondolatban mérlegelte volna, mennyi hatalma van még a kán fölött. Végre látható erőlködés után megszólalt:

- Mirza, nekem titkom van előtted. Halasztottam eddig vallomásomat, mert féltem, hogy fölgerjesztem indulatodat, s esetleg kockáztatom egy ember életét, éppen azét, akinek köszönhetem, hogy anyám hinthet virágot a síromra.

Mirzát meglepték e szavak, de Fatime arcán annyi szelídség látszott, hogy nem kellett bántó, vagy sértő hírtől tartania. Azért komoly, kérdő tekintettel szólásra bátorította.

Fatime átnyujtotta neki Malipieri levelét. A kán növekedő érdeklődéssel, sőt talán örömmel futotta át a sorokat, de mikor odáig ért, ahol Malipieri nevével és kezével kínálta meg Fatimét, arca haragra gyúlt s büszke tekintetet vetett a hölgyre.

- Mit feleltél a nyomorult gyaurnak? - kérdezte.

- Feleletem az, hogy a levelet neked átadtam s az a kérésem, hogy a pár sort, amit előtted írok, küldd el Zrinyi Miklósnak.

- Mit mondasz? - kiáltott a kán, akiben ébredezett az a keleti féltékenység, amely szerelem nélkül is irtózatos.

Fatime eltalálta a kán gondolatát és nemes őszinteséggel, amely minden gyanút kirekesztett, kezét nyujtotta a kánnak.

- Mirza, esküszöm neked, a legszentebbre, ami van, - mondta, - hogy tőled csak a halál választ el. Vétess körül őrökkel, fossz meg szabadságomtól, vagy ami méltóbb hozzád, bízzál egyszerű szavamban.

Van az őszinte szóban valami varázserő. Hihetünk egy kaján áltató hazug szavainak; hihetünk a kitanult cselszövő ámításainak, de az az átható, a lelket átvilágító meggyőződés, melyet a való s őszinte szó áraszt lelkünkbe, nincs az ilyen hitben.

Csendesen végighallgatta Fatimét, aki most először beszélt neki Zrinyinek Violettához való viszonyáról s arról, hogy Malipieri levele mennyire fontos mindkettőjükre nézve, mivel abban önként lemond Violetta kezéről.

- Barátom, én sokszor bámultalak, - folytatta, - légy most is nagylelkű. Ez a levél a legnemesebb bosszú, amit Zrinyin vehetnél. Ha Marco Capilet segítségére nem jön, ő most foglyod s te őt bizonyosan szabadon bocsátod.

Fatime büszkén nézett a kánra.

- Hatalmadban van őt a legboldogabb emberré tenni s Annát örök hálára kötelezni. Nem kételkedem egy pillanatig sem, hogy magadhoz illően fogsz cselekedni.

- És te, Fatime, - kiáltott föl a kán, - te a dogék leánya, - az igazi Zeno hölgy - mindenről lemondasz és megosztod velem életedet? Allah nagy!

Fatime szomorúan tekintett a kánra, aztán önkéntelen megilletődéssel karjába vetette magát.

- Lemondok mindenről, Mirza, csak édesanyámról nem. De melletted maradok s mint ahogy a mécs lángja csendesen elhal, úgy fogsz engem is kihunyni látni. Minden nap egy-egy ágát töri le életemnek, érzem, hogy apad a vér ereimben, de minden hátralevő napomat veled osztom meg.

Mióta Mirza megismerte Fatime születése titkát, új érdeklődés támadt benne iránta. Látta, hogy ereje napról-napra fogy, vonásai máris átlátszóak, akár egy halotté.

A Korán hívőinek babonás félelmével gondolt most vissza vétkes szenvedélyére, mely Fatime anyjához vonzotta. Megkettőzte gyöngédségét, hogy így valamiféle igazságot szolgáltasson neki. Kimondhatatlan szelídséggel igyekezett Fatimét bátorítani és kibékíteni az élettel. Szenvedélye, mintha az első aranynapok erejében lobogott volna el újra, órákig ült előtte, fejét térdén nyugtatva, a szerelem keleti virágneveivel halmozta el és mindent megkísértett, hogy őt az élethez édesgesse. De hiába.

Olykor, ha a kán távozott, a hölgy csendesen állott föl, hosszú lélekzetet vett, s könnyei eleredtek.

Járt-kelt, vagy merengve ült és kegyetlen részletességgel fürkészte át egész helyzetét, kimondhatatlan keserűség öntötte el szívét.

Ó, szent örök igazság! - szólt magában, - mit tehetek én mindezekről? Egy véletlen óra határoz egész jövőnkről, s egy önkéntelen, akaratlan pillanat üdv- és kárhozatról.

Lehettem volna Velence legtiszteletreméltóbb hölgye, mint amaz istenített Violetta, ki nevemet bitorlotta, s kit a sors legszentebb jogaimba csempészett. Van-e, lehet-e kárpótlás mindezért?

Szenvedésem egyetlen pillanatát nem egyenlíti ki semmi! Én, Zeno Violetta, Anna leánya, a dogék utódja, egy velencei férfinak sem tekinthetek szemébe. Ez a gúny, ez a szégyen irtózatos!

Fiorettát diadalmenet kísérné a Fenice ívei alá, koszorú díszítené homlokomat, - Zeno Violettára, egy tatár háremhölgyére, utálat, visszaborzadás, undor vár! - Azokban a körökben, hol aranytelt erszény volt ügyességem jutalma, kárpitjaim árnya alatt, hol a velencei ifjú esti óráit élvezte - egy bandita leánya! - Ezerszer jobb azoknál, akik közt növekedtem, - büszke voltam - talán boldog! - most? - nincs menedék többé. A kígyó, mely szívemre tekerődzött, el fog kísérni mindenhová: a vihardúlta sátorba, a bán ősi lakába, a csendes zárdába - mindenhová!

- Ah, ha őt még egyszer láthatnám életemben! de nevem éles tőr lesz szívében. - Bánthatom-e őt - őt, akihez imaszárnyon emelkedik lelkem! - Szabad-e jelenlétemmel sértenem - megszégyenítnem? - Magam romboljam-e szét azon óra emlékezetét, melyben keblén sírtam - s ő leányának nevezett?

*

Egy este sátorában látjuk Fatimét. Állát kezébe nyugtatja, nagy szenvedélyes szemében könny csillog. Iróeszköz van előtte és egy teleírt lap.

Csendesen összehajtja a levelet s az asztalra helyezi, aztán felkel s mintha egész erejét visszanyerné, egy ezüsttel és kövekkel kirakott pisztolyt vesz fel s mintha bátorítaná magát, rebegi: - Mit adhat nekem még ez a nyomorult élet? - Most második golyót ereszt a pisztoly csövébe, aztán selyem fürteiből levág egy tekercset s a töltést elfojtja vele. - Ő szánni fog, - suttogja magában, - halálom kibékíti mindennel s egy könnyet ejt leánya sírjára.

Fatime arcán most valami komor erő látszott. A pisztolyt bíbor kaftánja alá rejtette és kilépett a sátorból.

Minden hallgatott körülötte; a roppant tanya nehéz füstgomolyokban felhőhasábokat lehelt a magasba, melyeken keresztül néha föllobogó lángok, mint égitünemények, villámlottak. A lovak topogása s a rémes horkolás még növelte az egész jelenet komorságát.

Mikor a kán sátorához ért, az őrök tisztelettel hátraléptek.

Mirza még ébren volt.

A sátor közepében magas földönálló tartóban fűszeres mécs lobogott és kékes fátyolszerű füstje menyezetet szőtt az ifjú fekvőhelye fölé. Néhány perc mulva Fatime előtte állt.

A hölgy hátratartva jobbjával a kaftán alatt rejtőző pisztolyt, azt nesz nélkül egy tábori székre eresztette maga mögött.

A kán édesen meglepetve emelkedett föl s Fatime keblére vetette magát; hosszú néma ölelés után kifejlődött karjai közül s a kerevet szélére ült.

- Az álom kerül, kedves barátom! - szólt a hölgy szelíden. - Úgy tetszik nekem, mintha szeszélyem éber álmokat szőne körülem, s fekete szellemek csodásan bonyolult csoportokban meresztenék rám lángszemüket sátorom kárpitjai közül. Intő jóslatok ezek, Mirza! Isten életem fűzérének utolsó gyöngyét tartja ujjai közt. Én búcsúzni jöttem hozzád, Mirza!

A kán egy öleléssel felelt, aztán nyájasan szólt:

- Gonosz szellemek háborgatnak, Fatime, nyujtsd ide a Koránt, megfejtek neked egy helyet, mely a paradicsomi boldogságról szól és hatalmas eszköz a gonosz szellemek elűzésére.

Fatime odaadta a kánnak a szépen bekötött Koránt s az csendesen kezdett lapozgatni benne.

- Barátom, mondta Fatime, ne feledd, holnap kinyitni gyöngyház szekrénykémet, egy levelet találsz benne s egy másikat asztalomon: az elsőben ifjúságom őszinte történetét fogod olvasni, mert óráim meg vannak számlálva s a halálban igaznak kell lennünk.

- Fatime! - kiáltott a kán nyugtalanul, - nem értelek, de hallgasd meg a Korán szavát s lelkedbe béke száll.

- Még egyet, Mirza, a másik levél anyámnak szól, igérd meg, hogy elküldöd neki. Ez az utolsó, amit neki írok...

- Elküldöm, de miért lenne utolsó. Nem nyílik-e rózsa a lombok között, melyek a bimbót takarták? De halld a próféta szavát, mely harmatként hull az élet fájára és megújítja azt.

A kán fellapozta a Koránban a keresett helyet és olaszul fejtegette:

- Látnoknak kell lenni annak, aki ez égbolt vakító fényét elbirhassa. Olyan az, mintha drágakövekből lenne összerakva. A halhatatlan lények között, akik itt honolnak, egy angyalt különböztettem meg.

E szavaknál harsány lövés dördült el a sátorban, a kán talpra szökött, aztán térdreborult Fatime mellett, aki szétroncsolt fejjel hevert a szőnyegen.

 

ZÓLYOMI LEGBOLDOGABB NAPJA.

A besztereci favárban egy idő óta megkettőzték az őröket.

A bástyán még több ágyú ásít, mint azelőtt, bár belül a vár szinte kihalt, csak mikor az éj csillagarca borul a lápos vidékre, akkor látják a bámuló falusiak az öreg Zólyomi Dávid árnyékát a toronyerkélyen.

- A Zólyomi lelke - suttogják babonás félelemmel, mert azóta, hogy Szamosújváron elfogták, halálhíre terjedt a vidéken és visszatérni senki sem látta.

Csakugyan volt valami kísérteti az öregnek egész megjelenésében. Kiszabadulása talány volt, de ha kicsit visszatekintünk a multakra, nem lesz nehéz e talányt megfejteni. Láttuk, hogy Anna és Violetta titkos terven gondolkodtak éppen, amikor Malipieri megjelent.

Violetta, - most Lubl Zsófia - élete drámájának új felvonásához ért. A sors első megrohanása után a nemes hölgy iparkodott tájékozódni helyzetében. Elszánt lelke és higgadt észjárása nemsokára teljes öntudatra ébresztették.

A Lubl-családról kevés adatot találunk krónikáinkban, de a meleg barátság, mely Zrinyit Leonardhoz fűzte és az is, amely egykor Anna és Leonard anyja között volt, eléggé bizonyítják a család igen tiszteletreméltó voltát.

Violetta tudta, hogy amit ő Zrinyi iránt érez, arra földi viszonyok és társadalmi osztálykülönbségek befolyással nem lehetnek, sőt valami ösztönös meggyőződés azt sugta neki, hogy a vérző seb, melyet Ariel felfedezése szívén ejtett, még szorosabban fűzi össze lelküket.

Anna szeretete iránta olyan, mondhatnánk, féltékenyen hű színezetet öltött, hogy Violetta nemes kedélye és méltányossága, minden multat feledett, s az iszonyú, vétkes játékot, melyet vele űztek, megbocsáttatta vele. Inkább, mint valaha, csatlakozott hozzá. Szülői meghaltak; egyetlen rokona volt a széles világon, Lubl Leonard, s így Anna körében maradni erkölcsi kötelességnek tetszett előtte.

Érezte, mennyire megszomorítaná Annát, kit egész ifjú életén át anyjaként tisztelt és szeretett, ha az elválásról csak említést is tenne. De erősen feltette magában, hogy ha Malipieri fenyegetése igaznak bizonyul, és Anna leánya csakugyan él, ő egy velencei zárdába vonul.

Violetta élénken résztvett az öreg Zólyomi Dávid sorsában is és kettőzött buzgalommal segített Annának atyja kiszabadításában.

Néhány nappal Malipieri távozása után a két hölgy eltünt a favárból és négy hét mulva tértek csak vissza egy sötét viharos éjszakán a várbeliek nem csekély meglepetésére az öreg Zólyomi Dáviddal. Talán nyitjára akadunk a titokzatos dolognak, ha eszünkbe idézzük Lorántffy Zsuzsánna írásbeli fölhatalmazását, melyet az ifjú Zólyomi Dávid kiszabadítására Anna kezébe juttatott.

Violetta mindent megírt Zrinyinek s ez a levél olvasása után szinte megbánta, hogy Malipierit szabadon bocsátotta. Ha a tudósítást előbb kapja és nem csak akkor, amikor Pozsonyból már visszaérkezett Csáktornyára, bizonyosan igyekszik kikutatni Anna leányának hollétét.

Manuel most kedvezőbb híreket kapott Velencéből.

Barátainak sikerült a Tizek haragját megszelídíteni s naponként várta, hogy száműzetéséből visszahívják, de mielőtt távoznék, mégegyszer látni akarta anyját és Violettát. Manuel aggódott huga sorsán és a levél, melyet tőle kapott, nagy hatással volt kedélyére. Leonard pedig égett a vágytól, hogy unokahugát láthassa és csak örülni tudott a megváltozott helyzetnek.

Zrinyi azonnal elküldött Komáromba megtudni, hogy visszatért-e oda Malipieri. Mindnyájan gyanították, hogy a történtek után búcsút vesz szolgálatától. Zrinyi föltette magában, hogy Malipierin nem áll bosszút. A kaján olasz tehát nem rosszul ítélte meg őt, mikor erkölcsi lehetetlenségnek tartotta, hogy olyat tegyen, mi által erőszakosan eltávolítsa őt Violettától.

Zrinyi tökéletesen megértette a nemes hölgy elhatározását, hogy esküjét megtartja s ezáltal rója le azon adót, mellyel az oly soká viselt Zeno névnek tartozott. Sőt becsületére állíthatjuk, mikép ez őt meg sem lepte. A válasz nem soká késett Komáromból, hol egyebet nem tudtak Malipieriről, csak hogy néhány heti szabadságot vett s még nem tért vissza.

*

Violetta nyugtalanul várta levelére a választ és titokban remélte, hogy Zrinyi maga fogja meglátogatni.

Egy hosszú, téli estén a tágas ebédlőben ültek együtt a besztereciek. A kandalló mellett az öreg Zólyomit látjuk, vele szemben Annát és Violettát. Egy távolabbi szögletben Fekete Ferenc uram, az érdemes várnagy foglalt helyet, urának a jövő napra szóló parancsait várva.

Zólyomi megérkezése a favárba, különös hatással volt erre az emberre, kinek bosszúterveiről régen levontuk már a talányos leplet.

Dorka asszonnyal való szövetsége naponként szembetűnőbb lett. Talán a hosszú idő némileg elaltatta egykori fájdalmát; talán ifjú korában keveset gondolva saját veszélyével, kész lett volna bosszúját a maga veszte árán is hűteni. De az öreg ember olthatatlan gyűlölségébe számítás vegyült, s e részben nem kis befolyással volt a gondnokné.

Hosszas értekezéseket tartottak együtt. Dorka asszony szobái csodásan kezdettek telni a szűzpárta szerény igényeihez egészen szükségtelen holmikkal. A vizsgáló figyelmét el nem kerülhette, hogy ő és a várnagy éberen őrködnek a házi viszonyok fölött. Dorka asszonynak gondossága és az öreg Zólyomi körül való buzgósága legkevésbbé sem csökkent. Ellenben a gazdag s bőkezű Zenonét koronként ügyesen adó alá vetette. Egy-egy célzás kétes jövőjére terhes szolgálata után, egy elejtett szó, milyen könnyen érheti Zólyomi Dávidot valami véletlen csapás, talán halál, kettőzött készség Annának minden parancsait előző szorgossággal teljesítni s több ehhez hasonlók, bő aratást hoztak.

Fekete Ferenc megtartotta szokott komolyságát s voltak órái, melyekben a mult minden iszonyatával elébe tűzte magát. Bosszúja nem maradt táplálék nélkül: Zólyominak nyers büszkesége s az az igazságtalanság, mely heves kedélyekben inkább indulatroham, mint valódi bűn, s melynek sebeit a könnyelmű megbánás sohasem gyógyítja be egészen, - mindig egy-egy méregadagot vetettek a bosszúszelencébe.

A társaság szótalan volt, míg végre Zólyomi kedvenc tárgyára tért rá: kikelt a Rákócziak ellen.

A fejedelem hosszabb idő óta távol volt Ecsedtől és terveiről igen kevés szivárgott ki. Ulászló, a lengyel király súlyos betegségben sinylődött s hír szerint közel volt a halálához. Rákóczi titokban levelezett nehány nyugtalan lengyel nemessel, akik őt a király halála esetére a koronával kecsegtették. Másrészt viszont a török császár háborúval fenyegette. E tervekkel és bajokkal való bibelődés okozták talán, hogy a különben is hanyatló egészségű fejedelem mindeddig nem vett tudomást Zólyomi kiszabadulásáról.

Az öreg úr növekvő hévvel beszélt, mikor egyszerre kürt rivalt a kapu előtt. Mindnyájan fölfigyeltek s a várnagy kisietett.

- Ki lehet az, - kérdezte Zólyomi kedvetlenül.

- Nem tudom, - felelte Anna, - de jó lesz, ha kedves atyám szobáiba vonul, jó, ha minél kevesebben tudják, hogy szabad.

Zólyomi haragosan kelt fel. - Megvallom morogta, hogy unom ezt a bujkálást. Mit árthat nekem Rákóczi e járatlan fészekben, melynek védelmére félannyi fegyveres elég, mint amennyi ingyenélőt tartunk. Ti bátorságban vagytok, ki bántana, miért? Csak én vagyok szálka szemökben; de lovam nyergelve áll s övemben van annyi, mi pár évre tengetheti éltemet... úgy sem tart soká már!

A két hölgy némán s összetett kezekkel ismételte a kérést, végre Zólyomi morogva s bosszúsan átment a mellékszobába.

A következő percben nyilt az ajtó és ki írja le Violetta meglepetését, mikor azon Zrinyi, Manuel és Lesnár léptek be.

Örömében felkiáltott, aztán szép, hófehér kezét nyujtotta Zrinyinek.

Anna mindnyájok arcán megnyugtató kifejezést látott és pillanatra megkönnyebbült. De a sors sűrű csapásaihoz szokott lélekben mindig valami kétes sejtelem és baljóslat marad fönn. A nő arcában e kétes, úgyszólván szemrehányó várakozás igen élesen ki volt fejezve, de tökéletes önfegyelmezése, mely minden tettét jellemezte, most sem cáfolta meg magát s a vendégfogadás vidám és kellemes volt.

Leonard nagy melegséggel közeledett Violettához és büszkén és boldogan mutatkozott be neki, mint egyedüli rokona. Manuel bánatos, de bensőséges tekintettel fordult hozzá és így szólt:

- Kedves Violettám, mi testvérek voltunk és azok is maradunk.

Most az öreg Zólyomi is belépett és tőle telhető szívességgel üdvözölte a vendégeket.

Rövid idei nyájas társalgás után a vendégek szobáikba vonultak s csak egy óra mulva látjuk őket a favár egyik legtágasabb szobájában, melyet a két hölgynek sikerült a lehetőségig kényelmes elfogadó-teremmé átváltoztatni.

Mikor mindnyájan együtt voltak, Zrinyi megragadta Violetta kezét és anyjához vezette őt.

- Asszonyom, - mondta, - legyen szabad kegyedtől leányát feleségül kérnem.

Violetta arca lángba borult és meglepett, sőt feddő tekintettel nézett fel Zrinyire, míg szívét egy boldogító sejtés melegítette át.

- Igen, - mondta Zrinyi, - most bátran tehetem ezt, mert Violetta esküje föl van oldva.

- Akkor meghalt, - kiáltott izgatottan Violetta.

- Annál többet tett, - szólt Zrinyi, - olvassa ezt a levelet, Violetta.

- Anyámé az elsőség, - mondta a leány, s a levelet odanyujtotta Annának.

- Mielőtt e levelet elolvasná, pár magányos szót szeretnék kegyeddel váltani, asszonyom.

Anna Zrinyivel a mellékszobába vonult, míg Manuel hosszan beszélgetett Violettával, kinek arca hol pirult, hol sápadt.

Az öreg Zólyomi Leonarddal sétálgatott a teremben föl s alá; olykor megállott s egy élénk fölkiáltás vagy arcának élesebben kiemelkedő kifejezése mutatták, hogy érdekes tárgyról beszélgetnek. Nemsokára nyilt a mellékszoba ajtaja és a két hölgy egymás karjába sietett. Hosszú, néma, fájdalmas-édes ölelés volt ez, melynek édes nyomása alatt egy egész életregény, ezer visszaemlékezés és sejtelem fejlődtek ki; talán volt pillanat, mikor a két hölgy ez ölelésben meghalni óhajtott, pillanat, melyben a világ elidegenülve tőlük, rövid életével s hosszú kínjaival mint sírrém intett a csendes révbe, hol minden baj megszűnik. Azután elváltak; mindkettőnek arca mutatta, hogy mindent tudnak.

Zrinyi most újra Violettának nyujtotta a levelet, hogy saját szemével győződjék meg arról, amit az imént Manueltől hallott. Egy darabig nem jött szó ajkára, aztán alig hallhatóan rebegte: - Nem álom ez, nem szemfényvesztő játéka a sorsnak? Ó, most kétszeresen kínos volna az ébredés! Zrinyinek egyetlen, égő, szerelmes tekintete volt a néma felelet...

Az öreg Zólyomi keresztbefont karokkal hosszasan nézett hol Zrinyire, hol Violettára, aztán tréfás bosszúsággal kiáltott föl:

- Öcsém, bán, ismerem e vasfejű gyermeket, készülj egy jókora kosárra. - Violetta szelíd mosollyal rázta meg fejét.

- Jó nagyatyám, nem. Az esküszegés életem nyugalmába kerülne. De gyermekes makacsság lenne ragaszkodni olyan kötelezettséghez, amely megszűnt. - Atyám, - mert szívemnek az marad mindig - nem akarhatta, hogy egy elvetemültnek adjam kezemet. De ez maga még fel nem oldott volna, ha ő le nem mond rólam. Szabad vagyok. Itt a kezem Zrinyi, legyen szent és hű ez a frigy, mint amilyen hosszú és kínos volt a kísértés, amely azt akadályozta.

- Ez már okos beszéd - mondta Zólyomi és megölelte Violettát.

Most Anna vonta őt szívére és Zrinyinek kezet nyujtva lelkesülten szólt:

- Gróf Zrinyi Miklós, én ritka kincset adok át kegyelmednek, őrizze híven. Büszkén nevezem fiamnak a hon első fiát. A sors minden viszontagságai között tekintsen engem úgy, mint aki legközelebb áll e kedves gyermekhez. Nevezze őt Violettának mindig s legyen ez a név egy oldhatatlan szövetség talizmánja hű anyja és hű gyermekei között.

Zrinyi ajkához vonta Anna kezét.

- Én ismerem e kincsnek egész értékét s a legszebb és legjobb anyának sohasem lesz oka megbánni, hogy nekem adta.

Az öreg Zólyomi nagyot csapott öklével az asztalra:

- Harminc év óta ez az első nap, - kiáltott, - melyben szívvel-lélekkel örülni tudok, Istenemre mondom, ez a legboldogabb napja életemnek.

Az utolsó szavak közben észrevétlenül nyilt a teremajtó és küszöbén a várnagy mogorva alakja tűnt föl.

Kezében kettős gyertyatartót hozott és az öreg Zólyomi felkiáltására önkénytelenül összerázkódva az egyik gyertyát elejtette.

- Ez az ítélet - mormogta magában és az elaludt gyertyát felemelve, a terem ajtaját betette maga után.

- Mi volt ez? - kérdezte szórakozottan az öreg Zólyomi, de aztán feleletet sem várva, élénken folytatta:

- Leányom! Gyermeked, unokám, él! Ime halljátok eskümet: nem nyugszom, míg őt vissza nem hozom. Legyen bár ez utolsó kalandja életemnek.

Önkéntelen kíméletből eddig még senki sem szólt Fatiméről. De most meg volt törve a jég és hosszas tanácskozásba kezdtek, hogy lehetne őt a kán hatalmából kiszabadítani.

Anna lelkében ezer ellenkező érzés viharzott.

Most már értette, miért vonzódott annyira e szerencsétlen teremtéshez. Egy cégéres életű hölgyben kellett leányára ismernie.

Ez irtózatos volt, de érezte azt is, hogy szent kötelessége a megszégyenítő rabságból kimenteni egyetlen gyermekét és óvni benne azt, ami még óvható.

A hosszas értekezés végeztével az öreg úr megint bizonyságát adta áldott könnyelműségének, mert mikor a várnagy visszatért az égő gyertyákkal, a legkedélyesebb hangon szólt oda neki:

- Ferkó, holnap örömnap lesz Beszterecen, legyen gondod rá, hogy vígadjon a vár népe, keríttesd elő az ecsedi cigányokat, holnap nem akarok komor képeket látni.

A várnagy meredten bámult rá, aztán különös mosollyal jelentősen mondta:

- Meglesz uram és tudom, hogy a holnapi napot még a beszterceiek unokái is megemlegetik.

- Ember vagy, Ferkó - szólt Zólyomi és vállára tette kezét. - Mondd meg Dorkának, hogy fogja be mind a hatot.

Másnap reggel Zólyomi Dávid alig ismert rá a faköpönyegre.

A magas torony teteje zászlókkal volt teletűzve, nemcsak a várnép öltötte legszebb ruháját magára, hanem a falusiak is, mintha résztvettek volna az ünnepségen.

A természet maga is gyönyörű téli képet mutatott, itt-ott hosszú jégcsöppek függtek az ágakon s a tündéri facsoportokat szivárványszínű dicsfény övezte.

Angelo volt a legvidámabbak egyike. Élénk részt vett az ünnep rendezésében. Ujjainak feketesége tanusította, hogy a kivilágítás tiszteletére a fél éjszakát tűzérmunkában töltötte.

Jó távol a toronytól, magas, gúla alakú rácsozat emelkedett, négy lécen, a vassodrony mécstartóit éppen most rendezte az olasz művész.

Dorka asszony tágas szobájából mindent kihordtak még hajnal előtt s a derék gondnokné maga is fölkapaszkodott a toronyszerűén fölpoggyászolt szekér tetejére. Ecsedre ment, hogy a táncvígalomhoz szükséges kellékeket meghozza.

Zólyomi kicsit békétlenkedett Dorka asszony távozásán, de mivel Fekete uram Anna parancsára hivatkozott, az öreg úr nem firtatta tovább a dolgot.

A cselédek közül is föltűnt egyiknek-másiknak, akik hajnalban már ébren voltak, a fölpoggyászolt szekér, de Dorka asszony azt mondta, hogy a sok lim-lom már terhére volt szobájában és az öreg úrtól engedelmet nyert azokat Ecsedre bevitetni.

Ez igaz is volt.

A nap rendkívüli vígasságban telt el.

Anna és Violetta utánozhatatlan bájjal vitték a háziasszony szerepét. Mikor végre besötétedett, a várnagy Angelóval hozzáfogott a kivilágítás előkészületeihez.

Huszonnégy harsány ágyúlövés volt a jel, melyre egyszerre minden oldalról lángragyúltak a mécsek s a magasra emelkedő fénykalászok tündéri mennyezetet szőttek a komor favárra.

A kapu nyitva volt, de az őrök csak egyes csoportokat eresztettek egyszerre az udvarra.

Künn az árok szélét sűrű néptömeg állta körül és zajos örömmel üdvözölte a derék Angelo tűzkígyóit.

Míg Zólyomi vendégeivel a bástyáról nézte az érdekes jelenetet, addig a várnagy a torony közelében folytatott élénk beszélgetést Angelóval.

- Meg nem foghatom, - mondta Fekete - hol késik Dorka asszony.

- Még nem késett, - felelte Angelo - a tánc csak vacsora után kezdődik, addig van idő.

- Corpo di bacco - kiáltott az olasz sustorgó rajkóiban gyönyörködve - signor Ordoszi - vagy perdoni - signor Fegede - mindig szemmel tartom a lőportornyot, nehogy egy szikra ráhulljon. Per dio! gonosz tréfa lenne, ha a kegyelmed kamrája egyszerre megnyitná torkát!

- Még korán volna - mormogta fogai között a várnagy s az ólak felé közeledett Angelóval.

- Lovat nyergeltetek, - mondta aztán hangosabban, - ha Dorka asszony még negyedórát késik, magam megyek elébe.

Megparancsolta, hogy azonnal nyergeljenek lovat és vezessék ki az udvarra. Azután elvált Angelótól és a bástya lépcsőin fölmenve, Zólyomit hívta félre pár szóra.

- Uram, - szólt kicsit elfogultan - én gyönyörű meglepetést készítettem a vendégeknek. Ha kegyelmed nem restel feljönni a toronyerkélybe, ott megmutathatom.

- Jó, - felelte Zólyomi derülten - mindjárt fölvezetem vendégeimet.

- Akkor a meglepetés félig kárba megy, - mondta Fekete, mert minden attól függ, hogy a vendégek a kellő pillanatban a kellő pontra tekintsenek. Én magam odasietek, már lovat is nyergeltettem.

Nemsokára az öreg Zólyomit a toronyerkélyen látjuk a várnaggyal.

- Odanézzen, uram - mondta Fekete egy magas rúdra mutatva, mely a favárhoz közel hosszan kanyargó vörös lobogójával tűnt fel a teli hold fényében. - Ott egy tűzoszlop fog kigyulladni, mihelyt kegyelmed e nagy vöröszászlót kiemeli helyéből. Hogy ne kelljen a meredek lépcsőn le- és feljárnia, magam megyek majd le meghívni a vendégeket, azután sietek helyemre. Egy negyedóra múlva bátran megadhatja a jelt.

Zólyomi fáradtan ült le az erkélyen, míg a várnagy feleletet se várva megfordult és csendesen lefelé haladt a lépcsőn.

Említettük, hogy e lépcsőnek minden emeleten külön ajtaja volt.

Mikor Fekete az első emeletről leérkezett, nesztelenül bezárta az alsó ajtót s a kulcsot övébe rejtve, belépett a lőporos kamrába.

Gyorsan meggyújtotta az előre elkészített kanóc végét, visszasietett a bezárt rostélyos ajtó elé és harsányan elkiáltotta:

- Zólyomi Dávid! állj elő!

Az öreg e váratlan felszólításra nehézkesen felemelkedett s meglepetve fordult a várnagy felé.

- Zólyomi Dávid! vén gyilkos! - szólt az, - emlékszel-e még Ordasra? akinek nejét és gyermekeit legyilkoltad? Utolsó órád ütött, a kanóc ég, öt perc mulva a torony légbe röpül veled!

Zólyomi az iszonyú szavakra mintha álmából riadt volna fel. A várnagy mogorva arca régi idők baljós emlékét idézte föl benne, de könnyelműsége most se engedte, hogy egy talánnyal hosszan bíbelődjék.

De aztán egyszerre minden világos lett előtte, a rémület erejével rohant le a lépcsőn, de mire a bezárt ajtóig ért, a várnagy már az alsó ajtónál volt.

A tolongó nép ujjongása közepette az öreg Zólyomi ordítását nem hallották meg mindjárt.

A várnagy maga is félig öntudatlanul rántotta be a második ajtót maga után és fordította rá a kulcsot, a közeli veszélytől izgatottan. Egyszerre úgy érezte, hogy egy erős kéz ragadja meg. Tudta, hogy Zólyomi a felső emeleten van bezárva s babonás félelem ragadta meg, észre se vette, hogy maga zárta be dolmánya szárnyát. Végre sikerült kiszabadulnia és hanyatt-homlok bukdácsolt le a lépcsőn.

- Föl, - föl! - hangzott most az öreg Zólyomi ordítása - törjétek be az ajtót - a torony ég! - ide-ide!

Amint szavait megértették, páni rémület tört ki a tömeg között és fejvesztve tolongott mindenki a kapuhoz.

Anna és Violetta vendégeikkel még mindig a bástyán sétáltak és az első pillanatban meg nem foghatták, mi okozza a kavarodást. Mindez pár perc alatt történt.

Egyszerre tompa morgás és sustorgás hallatszott, vastag füstgomoly ömlött ki a kamra ajtaján, amit nyomban tompa dörrenés és iszonyú ropogás követett.

A torony teteje nagy robajjal a levegőbe emelkedett, csak a zászlók látszottak ki a sűrű gőzfelhőből.

A favár minden ablaka meghasadt s a falak megtágult eresztékein száz résen át látszott a szobák világossága. A következő percben pedig a nagy légnyomástól hirtelen minden mécs kialudt.

Ha az épületek nem fából, hanem valami keményebb anyagból vannak, aligha éli túl egyetlen ember is a rémületes rombolást. De így másként ütött ki a dolog. Zólyomit, a gonosz várnagyot és két őrt kivéve, mindenki élve maradt. Angeló kemény ütést kapott a fején, amely holtáig meglátszott.

Violettát és Annát az erős légnyomás földre vetette s néhány óráig mind a ketten eszméletlenül feküdtek. Leonard és Manuel kisebb sebeket kaptak, de Zrinyin itt is teljesült a jelmondás: Sors bona, nihil aliud!

 

BEFEJEZÉS.

Krónikáinkban itt a történet fonala megszakad és csak 1663-ban folytatódik megint.

*

Zrinyi Péternek egy levelét idézzük:

"Isten velünk, Miklós! Komáromból írok. Horvát hadaink kielégítése talán megszületik valahára. - Olaszod - Rialti-Malipieri egy személyben, hurokra került. Néhány nappal azután, hogy Buchheim és Montecuccoli a váltságdíjat elküldték Mirzának... - egy kémet fogtak el, kinél Malipierihez szóló levelet találtak Velencéből, mely különös világot derített e silány fickó ármányaira. Szállását feltörték és iratait elkobozták. Napfényre jött, hogy a Tizek kémje és őket a legrészletesebben tudósította mindenről. Buchheim és Montecuccoli, akiket a leggúnyosabban írt le - iszonyúan fel voltak ellene háborodva. Mihelyt Komáromba érkezett, elcsípték. A haditörvényszék röviden bánt vele - semmitse tagadhatott. Holnapután reggel lóg! - A sorompó nyitva - szabad vagy. Öleld meg szép arádat helyettem!

Zrinyi Péter".

*

Zenóné 1648-ban Csáktornyán mulatott Zrinyi Miklósnál. Egy reggel levelet adtak kezébe, melyet egy tatár hozott utána. A levél így hangzott:

"Te, akit először életemben, sírom küszöbén, zokogva, de büszkén anyámnak nevezek - ha igaz, hogy Isten az emberi tévedéseket nem úgy ítéli meg, mint mi - ha bölcsesége nem tetteinket, hanem egész életünket veti a mérlegre, - akkor - ó, anyám, - nem leszek olyan megvetésre méltó szemedben.

Valamikor az avult, rongyokba öltözött koldusgyermeket, akit palotád márványlépcsőjén találtál, szánakozó szíved kiemelte a nyomorúságból. Reszkettem boldogságomban, ha nevedet említették - akkor csak angyalomnak hittelek. A kábult velenceiek tapsai között, romlottságom poklában egy érzés birkózott fel szívemig, amely lábaidhoz vonna, ha arra méltó lennék. De ne hidd, hogy sorsom változása hiú reményeket kelt bennem, hogy életemmel meg tudnám sérteni az angyalt, akinek szívem verését köszönöm. - Nem, - nem, Anna Zénó! - közöttünk ércfal emelkedik s én minden jogaimat ünnepélyesen átengedem szíved leányának, Violettának, - mindent, csak egyet nem, - az édes anya nevet. - Nem vádolok senkit! Én, ki a sors lapdája voltam s aki, - ezt szívem súgja - érdemes lehettem volna rád. Talán van egy jobb élet, ahol kárpótlás vár arra, akitől a sors mindent elvett, holott elég kegyetlenül olyan szívet adott neki, hogy a veszteség nagyságát érezni tudja.

Isten hozzád, anyám! - ha van olyan lét - akkor lesz egy lélek, aki a te boldogságodat óhajtja mindörökké."

"Ne válaszolj, - küldj egy szánakozó fohászt a magasba s ama végtelen űrben e fohász megtalálja Violettádat, aki néhány perc múlva megszűnt lenni.

Leányod".

Anna reszketve olvasta végig a levelet, szívén éles fájdalom hasított keresztül. Szemébe nem jött könny, a kín, mely keblére nehezedett, a sírást megtagadta tőle.

Szeme egy darabig meredten szegeződött a levélre - aztán csendesen, elszántan rebegte: "Ennek így kellett történnie!"