LENGYEL LAURA

ELBESZÉLÉSEK

 

 


TARTALOM

A vidám fiu
A nevelő
Emberek
Hódy Tamás temetése
A család
Mari
Ifjuság
A költő ideálja
Az áldozat
Két asszony
Őszi szél
Egy megmentett lélek
A nagymama
Tamássy Ferenc regénye
Fehér liliom
Egy régi sir
Az illuzió

 


 

A vidám fiu.

I.

Önök bizonyára mindnyájan ismerték a kis Bodon Pált. Sápadt, vértelen, keskeny, kis arcát mindenütt ott mutogatták, a hol az emberek tolongtak, lármáztak, kacagtak; szóval, a hol valami kis mulatságra volt kilátás. A tiz éves, sápadt fiut néha egy csodálatosan szép, fekete asszonynyal látták; ez a hatalmas, büszke szépség volt az édesanyja. Máskor meg egy imponáló tekintetü, császárszakállas ur vezette kezénél fogva. A hordárok és bérkocsisok mindenütt lekapták előtte kalapjukat és Pali, a ki alapjában véve blazirt volt, mint egy negyven éves francia márki, ilyenkor mindig megjegyezte:

- Látod, papa, ez a dolog igazán érthetetlen előttem! A szegény emberek mindig tisztelik a gazdagokat, pedig a gazdagok semmit sem adnak nekik, csak éppen megengedik, hogy bámulják őket. Miért hajlonganak ezek az emberek itt előtted? Te mindig az inasokat küldöd el, ha valami üzenni valód van és sohasem ülsz bérkocsira.

Bodon Károly elkomorodott, nem szerette, ha fia ilyen gondolatokkal foglalkozik. Ez idő szerint őt tartották Magyarország legpénzesebb emberének s a fiának forradalmi gondolatai kissé nyugtalanitották.

- Te még kis gyermek vagy, édes fiam, de ha majd meg fogsz nőni...

Pali udvariasan, de végtelenül fáradt s unott arccal vágott közbe:

- Tudom, papa, hát akkor várjunk... Én ráérek, igaz, hogy kissé nehezen növök, az osztályban a fiuk mind nagyobbak egy fejjel, mint én.

Bodon Károly elsápadt. Ez az egy dolog volt, a mi a hatalmas pénzembert kiforgatta nyugalmából. Valami földöntuli, fölfoghatatlan nagy érzéssel imádta egyetlen gyermekét. Nem apja, de rabszolgája volt ennek a kis vézna testnek, mely szemlátomást, napról-napra, sorvadt ott abban a fényes palotában.

- Talán fáradt vagy? - kérdezte és aggódva hajolt a fiu szőke feje fölé. - Ne ülnénk kocsiba?

És mosolyogva tette hozzá:

- Akkor legalább nem fog bántani, hogy ingyen köszönnek a szegény bérkocsisok.

A fiu azonban, mintha nem hallotta volna apja kedveskedését, unottan, fáradtan mondta:

- A mint akarod, papa... Nekem mindegy... Minden mindegy...

- Valamit csinálnunk kell, - mondta Bodon Károly a feleségének este.

- De mit, de mit?

A hatalmas, szép asszony össze volt törve és remegett egész testében, hiszen Paliról volt szó.

- Talán utazni mennénk? - mondta pár pillanat mulva a férj.

- Tavaly egész évben a világot jártuk vele, hiszen emlékezhetik.

- A jég, a kocsizás, a társaság?...

Az asszony csak kezével legyintett és a férj szomoruan lehajtotta fejét.

- Az ön kötelessége, hogy segitsen rajtunk, - mondta Bodon Károly háziorvosuknak, a hirneves, simamodoru, elegáns professzornak. Durván, keményen, követelően beszélt. A nagy lelki izgalomban lefoszlott róla az a sok hazugság, a mi a modern civilizáció és a jótársaságban való forgás közt ragadt reá s ime annak mutatkozott, a mi alapjában volt: önzőnek, erőszakosnak, hatalmasnak; ki hozzá volt szokva, hogy mindent megvegyen pénzért, a mit csak megkiván. Milyen gaz kajánság a sorstól, hogy életének legforróbb, leghőbb vágyával szemben tehetetlenül, lecsüggesztett karokkal kell állnia. Kivánt-e valamit valaha oly forrón, mint egyetlen gyermeke halvány arcára egy kis pirosságot, egyetlen gyermeke ajakára egy édes, derült mosolyt varázsolni?!

A szép asszony kissé restelte férje durvaságát és enyhiteni akarta valamivel a kinos jelenetet.

- A fiu valósággal melankólikus, tanár ur, - mondta halkan, kezét összekulcsolva.

A professzor hideg arcáról egy pillanatra sem tünt el az udvarias mosoly.

- Még ha egyenesen engem vonnak felelősségre a gyermek állapotáért, akkor sem teszek egyebet, minthogy némán meghajlok a szemrehányó szavak sulya előtt. Bánatba merült szülőkkel sohasem szoktam vitatkozni, önöknek, ha bánatra nem is, de aggodalomra mindenesetre van okuk.

Hallgatott egy percig, aztán folytatta:

- Nem is tudom, hogyan kezdjek ennek a különös dolognak a magyarázatába. A mi önt illeti, Bodon ur, megmondhatom, - mert hiszen ön maga sem szokta titkolni, - tisztán a maga erejéből, a maga energiája, talentuma, fizikai és lelki munkásságának árán vivta ki ezt a széditő polcot, a melyen ma áll. Ereje megtizszereződött a sulyos és kemény csatákban, minden tulzás nélkül állithatom, hogy az ön szervezete ma is husz esztendős. A mi pedig a nagyságos asszonyt illeti, ő egy boldogabb kornak véletlenül közénk tévedt gyermeke. Nem szokásom sem a bókolás, sem a hazugság, de ilyen abszolut tökéletességü asszonyok, a mi degenerált időnkben csak ritkán születnek. A kis Pali, szerencsétlenségére, már a mi időnk gyermeke. Meg vagyok róla győződve, hogy nem leli életének a célját. Ezt persze bajos megkeresni a számára. Gyermek, asszony, férfi, mind-mind magában kell, hogy ráakadjon. Ezt a kétségbeejtő tétovázást, ezt a bünre, vagy öngyilkosságra vezető határozatlanságot mostanában sok fiatal léleknél látom, de...

- Nem tud segiteni rajta?

A professzor megrázta fejét.

- Én nem. Hanem keressenek mellé játszópajtásnak valami szegény, jókedvü, ügyes, kis fiut, lehetőleg messze vidékről, faluról... Talán egy egészséges, vidám lélek meggyógyitja a fiukat.

- De ha nem tudja meggyógyitani? - tünődött Bodon ur.

- Meg fogjuk próbálni! - határozta az asszony.

Igy került be Sámy János a Bodon-palotába.

 

II.

Egy tiszaháti, kis faluból hozták föl. Valami szegény kálvinista papnak a hetedik gyermeke volt. Kerekfejü, barnapiros arcu, tüzes szemü magyar gyerek. Az ajka vérpiros és édesen, szeretetreméltóan dacos. Csodálatosképpen a szeme mindig nevetett, az ajka meg makacsan és keményen simult egymásra. Ha Budapest utcáin végigment, mindenki utána fordult: ejnye be csinos, furcsa gyerek! Mindenféle jelzőt sorra próbáltak, csak egy nem jutott eszükbe, hogy a kis Sámy János a legtipikusabb és legtisztább magyar arc, milyet ma már csak lent, a magyar Alföldön, a fehérre meszelt, vöröscserepes házakban lehet találni.

A kis fiut idegennek, különösnek találták, de nagyon megszerették. Össze-vissza két évvel volt idősebb, mint Bodon Pál, de zömök, erős termete után itélve, mindenki tizenöt évesnek tartotta. Nem látszott rajta sem félénkség, sem elfogultság, egy kicsit szomoru volt, de ezt is titkolni igyekezett.

Bodonné megcsókolta a homlokát:

- Édes jó gyermekem, legyen kedves a mi kis Palinkhoz, s mi nagyon fogjuk szeretni magát.

Pali figyelmesen, gúnyos mosolylyal nézte az idegen fiut, a kit azért hoztak föl Pestre, hogy őt mulattassa. No lássuk, mint fog hozzákezdeni!

Nem volt rossz-szivü, de leplezetlen kárörömmel várta, hogy mit fog csinálni az idegen fiu.

A kezdet nagyon rosszul sikerült. Sámy János fölült ágyában és sóhajtozni kezdett:

- Mi bajod? - kérdezte Pali csodálkozva.

- Semmi, - felelt a falusi fiu, de gyanusan fojtott volt a hangja.

- Hogyis ne! Hiszen te sirsz!

Nagyon különösnek találta, hogy a gyermek, kit az ő vidámitására hoznak föl, mindjárt az első este pityergésen kezdi. Annyira elcsodálkozott, hogy odaült az idegen fiu ágyának szélére.

Sámy Jánosnak csakugyan köny ragyogott a szemében és Pali kedveskedve simogatta meg karját.

- Bántott valaki? Nekem megmondhatod.

- Nem bántott senki.

Pali gyorsan odabujt János mellé az ágyba és gyöngéden meglökte könyökével az idegen fiu oldalát.

- Látod, milyen szamár vagy! Ha akarnád, én jóbarátod lennék. No!...

Egészen fölizgatta a faggatás. Ha Bodonék e pillanatban látják, semmiesetre sem ismerik meg benne a mindig unatkozó, mindig egykedvü Palit.

Jancsi végre is kibökte:

- Arra gondoltam, hogy odahaza most mondja el az esti imádságot az édesapám. Édesanyám meg Piroska ott ül az asztalnál és...

Elfult a hangja. Pali szeretettel simogatta:

- No-no, azért ne sirj, azért nem kell sirni.

Kedvesen, ügyesen, élénken kezdett beszélgetni az idegen fiuval, mintha őt fogadták volna föl annak a mulattatására.

- Az én apám is jó ember. Az anyám pedig máris szeret téged. Én is szeretlek. Igaz, eleinte dühös voltam, azt hittem, hogy egész nap vigyorogni fogsz. Az olyan utálatos! Egyszer, mikor Norvégiában utaztunk, a hajón volt egy matróz, olyan hangosan és durván kacagott, hogy én mindig bedugtam a fülemet.

Sámy János letörölte könyeit.

- Te már utaztál hajón?

- Te még nem?

- Nem, én még csak Debrecenben voltam, egy vásáron. Oda vasuton kell menni. De ha nagy leszek és pénzem lesz, mindig utazni fogok.

Pali megvetőleg legyintett kezével.

- Hadd el, olyan unalmas.

- Unalmas?! Ha nekem pénzem lesz, veszek egy hajót, magam leszek a kapitánya. A vitorlákat fölvonjuk, a szél zúg, a tenger hullámzik, jön a vihar! Én nyugodtan ott fogok állni a hajó födélzetén. Keresztbe fonom a karomat és harsány hangon kiáltom: a mentőcsónakokat el kell oldozni! Először a gyerekek és az asszonyok szálljanak be, aztán a többi utas, végre a matrózok. Utoljára maradok én! Nyugodt, lassu, határozott léptekkel hagyom el a hajót. A csónakba fölszállok és tisztelgek a sülyedő roncsnak, mig csak el nem nyeli a tenger, azután - Palinak kigyult az arca:

- Persze, jó is lenne! Csakhogy nem minden hajó sülyed ám el!

- Az enyém el fog sülyedni, én biztosan tudom.

Pali pár pillanatig habozott, aztán közelebb hajolt Jánoshoz:

- Vigyél engem is magaddal!

- Mindenesetre, - bólintott János komolyan. - Azt hiszem, hogy a kormányosi állást igen jól be tudnád tölteni. A kormányosnak majdnem olyan fontos szerepe van hajón, mint magának a kapitánynak. Mert, látod, mi hajótöröttek, a mentőcsónakkal tovább evezünk. Élelmiszert természetesen keveset vihetünk magunkkal. Harmadnapra kifogy minden, csak három darab kétszersült és egy üveg rum marad meg, ezt kiosztjuk a nők és a gyermekek között.

Pali fejét rázta:

- Minek a nőknek és gyermekeknek rum?

Jánost szemmelláthatólag bosszantotta az ellenkezés.

- Hajótörés után nem szabad finyáskodni senkinek, értetted? Különben is a kapitánynak ilyenkor föltétlen joga van mindenkit főbelövetni, a ki nem engedelmeskedik.

- No, hiszen nem azért mondtam, - védekezett Pali.

- Kérlek, itt nem lehet finyáskodni, locsogni, fecsegni! A legénység már nagyon éhes. Sorsot huznak, hogy a kinek neve kijön, azt fölkoncolják és megeszik. Egy ártatlan kis gyermeknek kell a kalapba nyulni s a szerencsétlen, tulajdon édesapja nevét huzza ki.

- Irtózatos, - mondta Pali és elrejtette arcát a párnába.

János büszkén fölemelte a fejét:

- Csak légy nyugodt! Én kirántom harminckétlövetü revolveremet...

- A revolver csak tizenkétlövetü lehet.

- Az enyém harminckétgolyós lesz és punktum! Kirántom és igy szólok: "A ki meg mer mozdulni, az halál fia!" A legénység morog, de engedelmeskedik. E pillanatban a kormányos...

- Már mint én, - vágott közbe csillogó szemmel Pali.

- Igen, te! Te elkiáltod magad: "Föld, föld!" Mi mindnyájan kikötünk egy szigeten, ott bőven találunk ennivalót. Fájdalom, alig pihenhetünk egy óráig, már megrohannak bennünket a bennszülöttek, az emberevő pápuák...

- Mi legyőzzük őket.

- Kevés harc után hatalmunkba ejtjük a törzsfőnököt, Véres Kéz-t.

- És fölkoncoljuk?

- A legénység föl akarja koncolni, én azonban megkegyelmezek neki, de csak ugy, ha istenük, a nagy Hulu előtt, megesküszik, hogy soha többé nem esznek emberhust és nem bántják a hajótörötteket. Ezután a bennszülöttek segitségével egy hajót készitünk magunknak és elindulunk az északi sark felé.

Palinak ujra kétségei voltak.

- De vajjon meg tudják-e csinálni majd a hajónkat? Ehhez sok szerszám kell, ilyesmit nem találunk a bennszülötteknél.

- A ki nem bizik bennem, az maradjon itthon, - mondta János gőgösen.

- No-no, azért ne haragudjál, hiszen én bizom, csak szeretném tudni, láttál-e már hajót?

- Nem én, nem láttam soha, de azért csak bizd reám a dolgot. Az északi sarknál majd meg fogunk akadni és korcsolyán megyünk tovább.

- Hagyjál békét a korcsolyázásnak, az olyan unalmas. Mindennap ki kell mennem a miszszel a Városligetbe, már az életemet is meguntam miatta.

- Nekem van egy fakorcsolyám, magam csináltam. Aztán repülök, repülök, hogy belekábul a fejem. Aztán, gondold el, az északi sarknál szembe jön velem egy jegesmedve, leteper. Én odakiáltok neked: "Lőjj közénk, pajtás, inkább a te golyódtól akarok meghalni, mintsem ez a vadállat tépjen szét!" Te célozol -

- És a jegesmedve szivén megy keresztül a golyó, ugy-e, János? Neked nem lesz semmi bajod.

- Nem lesz, ha vigyázol. Csak arra ügyelj, hogy izgatott ne légy és a kezed ne reszkessen, akkor mindennek vége.

- Ügyelni fogok! Milyen kár, hogy a városligeti tavon nincsenek jegesmedvék.

- Az nem tesz semmit. Itt jól begyakoroljuk magunkat a korcsolyázásba, aztán teljesen fölkészülve indulunk az északi sark felé. De elébb kimegyünk a városba is. Itt Budapesten olyan sok szépet lát az ember.

- Hiszen te még nem jártál soha Budapesten.

- Nem, de azért tudom én, itt van a Lánchid...

Pali nem tudta elképzelni, hogy mi nézni való lehet a lánchidon?

- Igen, meg a Duna-part! Aztán Buda! Aztán megnézem a királyi palotát, talán megláthatom a királyt is...

- A király Bécsben lakik, - magyarázta Pali.

János mintha elkedvetlenedett volna egy percre.

- Aztán kimegyünk az Andrássy-uton a Városligetbe.

Pali bámulva nézte barátját.

- Te, én mind ismerem ezeket a helyeket és soha semmi szépet nem látok rajtuk.

- Mert nem nézted meg őket jól! Látod, te vademberekkel sem találkoztál a tengeri uton.

- Igaz, - hagyta helyben szomoruan Pali, - de talán ha veled megyek...

Erősen átölelte barátja nyakát, mintha többé el sem akarná ereszteni maga mellől ezt a vidám, tüzes, csapongó lelket. Ő, a ki mindent ismert, mindent látott, mindent megunt, ennek a fiunak naiv, tapasztalatlan, romantikusan csapongó lelkén keresztül nézve, ujra szépnek, derültnek, édesnek látta a világot és az életet.

 

A nevelő.

A fiatal képviselő egy diszkrét ásitást nyomott el, aztán igy morfondirozott magában:

- A barátság nem éppen olcsó dolog. Azt mondják, hogy az asszonyok csak szeretőiket gyötrik és tessék, mit csinál velem ez a Semseyné!... Azon a réven, hogy jó pajtások vagyunk, most minden zsúrját végig kell robotolnom.

Azon gondolkozott, hogy a kártyaszobán keresztül hirtelen elillan. Semseyné össze fogja szidni, de inkább egy kis égiháboru, mint hogy itt tovább őrölje az unalom.

Már éppen belekezdett tervének végrehajtásába, mikor a főajtó hirtelen kinyilt, egy magas, karcsu, fekete asszony lépett be a szalonba. Őry László rajta felejtette a tekintetét:

- Tessék! Végre egy asszony, a ki tud öltözködni... Vajjon ki lehet?...

Az asszony, kit szemügyre vett, nem tartozott az ugynevezett szépségek közé. Olyan arca volt, melyet az egyik ember elragadónak talál, a másik közömbösen megy tovább s még a csinosságot sem birja konstatálni. Magastermetü, fekete asszony volt. Domboru, kissé férfias homlokából egészen kifésülte a haját s ez egy kicsit rideggé tette az arcát. Egyáltalában sokkal több értelem volt az arcán, mint érzés. Sötétbarna szemében állandóan egy kis fölényes malicia csillogott. És mégis finom, lágy ajka, kedves kis álla azt az impressziót keltette az emberben, hogy nem lehet lelketlen és üresszivü teremtés. Őry figyelmesen nézte ezt a különös, érdekes arcot s egyre izgatottabb lett. Még habozott egypár percig, de a mint az asszony megszólalt, nem lehetett kétsége többé: ilyen dallamos, mély, csengő hangja, csak egy nőnek van a világon.

- Tessék! - mondta magában, - a véletlenségről mindig azt hittem, hogy a dráma- és regényirók fix fizetéssel állandóan szerződtették. De ugy látszik, a véletlenség most foglalkozás nélkül van és velem űzi kis játékait...

A háziasszony most hirtelen feléje fordult, mint a zsur férfidisze felé:

- Kedves Őry, bemutatom magát az én legkedvesebb barátnőmnek, Schultz Ferencnének.

Azzal egyedül hagyta őket, mert uj vendégei érkeztek. Az asszony mosolyogva nyujtotta fehérkeztyüs kezét Őrynek s egy átható, biztos pillantással mérte végig. Igy szokta rendesen megnézni az embereket, rögtön el is döntvén magában, hogy mennyit érnek és mit várhat tőlük.

Őry, mig egy pálmabokor mellé vezette az asszonyt, hirtelen igy szólt:

- Tudja, nagyságos asszonyom, hogy mi régi ismerősök vagyunk?

- Kedves Őry, maga udvariatlan. Egy asszonynak soha sincsenek régi ismerősei.

- Igaza van. De a boldogság mindig szép multnak tünik föl az ember előtt, - ha egyáltalában elmult.

Az asszony mosolyogva, kissé gunyosan nézett reá:

- Ne ijesszen meg. Ha igy folytatja, azt hiszem, szerelmes volt belém, s ez igazán nagyon bántana.

- Miért?

- Mert én sem az arcára, sem a nevére nem emlékezem a multból. Ez a rossz memória pedig mindenesetre sértő lehet önre nézve.

- Éppenséggel nem, sőt természetesnek találom.

- Ugyan? Kiváncsivá tesz.

- Ön most a zsurbeli, báli, fürdői ismeretségek emlékei közt keresi az én arcomat. Ne fárassza magát, nem fogja megtalálni.

- Természetes. Mindjárt láttam, hogy ön regényes hajlandóságu ember. Nem mentette meg valaha az életemet? Nem huzott ki az árból? Nem rohant ki velem a tüzből? Nem állitotta meg megvadult paripáimat?

- Ne gunyolódjék. Ennél mind nagyobb áldozatot hoztam önért.

- Ismeretlenül?

- Mondjuk, ismeretlenül. Mert maga akkor sem vett észre, mikor ott látott mindennap a szeme előtt.

- Érdekes! De nem magyarázná meg?

- Azonnal, csak egy kis türelmet kérek. Nem követek el udvariatlanságot, ha arra kérem, hogy legyen szives visszaemlékezni tizenöt esztendőre?

Az asszony elkacagta magát.

- Nem. Erre még szabad kérnie. Figyelmeztetem, hogy ez a végső terminus, a meddig a memóriám terjed.

- Nos tehát, a mi ismeretségünk tizenöt évről datálódik. Ebben az időben egy hosszu, nyurga, sovány fiu volt a házuknál mint nevelő. Ha reá nem is, lehetetlen nyakkendőire mindenesetre emlékezni fog.

Az asszony hirtelen szembe fordult Őryvel:

- Hogyan, ön?...

- Igen, én voltam. Ne mentegesse magát, nagyságos asszonyom. Természetesnek találom, hogy nem ismert meg, sőt hizelgésnek veszem. Abban az időben nagyon nevetséges figura lehettem.

- Ugyan ne beszéljen ilyen bolondokat. Nem ismertem meg, mert tizenöt év nagy idő. Azonfölül meg az öcsém nagyon haszontalan fiu volt. Minden hónapban elnyütt átlag egy-két nevelőt. Ezek a szegény mártirok egyre-másra változtak nálunk.

- Ismétlem, ne mentegesse magát. Én természetesnek találom, hogy nem ismert meg. Viszont ön sem csodálkozhat rajta, ha az első pillanatban tudtam, kivel állok szemben.

Az asszony nem lett volna asszony, ha meg nem kérdi:

- Nem változtam meg nagyon?

- Az imént már megadtam a feleletet, mikor az első pillanatban fölismertem.

- Azóta nem látott?

- Nem. Kerültem magát.

- Csak nem volt szerelmes belém?

- De igen. Most már megmondhatom, mert tizenöt év: egy örökkévalóság. Azonkivül meg oly nevetséges...

- Mi? Hogy engem szeretni tudott?

- Nem. Hanem a szerelmem története. Képzeljen el egy huszéves, nyurga jogászt, a ki az özvegy falusi kántortanitóné házából kerül be az önök nádor-utcai palotájába. Ugy éreztem, hogy száz kezem van és a meglevő kettővel nem tudtam mit csinálni. Azok a képtelen ruhák és még a falusi boltban vásárolt nyakkendők. Nem tudtam ülni, nem tudtam állni, nem tudtam beszélni rendesen és verseket irtam a maga szépségéről és jóságáról.

- Miért csufolódik saját magával? Jól tette. Nem volt rossz izlése.

- Persze, hogy nem volt. De akkor nem tudtam ilyen tréfásan venni a dolgot. Istenem, mennyire tud az ember szenvedni huszéves korában! Néha elhatároztam, hogy magáért teszek valamit! Hős szerettem volna lenni, mondjuk tábornok, - de fiatal tábornok, - ki hadakat ver és asszonyokat hódit, aztán dicsőségem zenitjén, minden diadalomat a maga lába elé rakni. - De ha aztán beláttam, hogy milyen ostoba és éretlen az én ábrándozásom, sirva furtam fejem esténkint a párnába. Olyan tüz lobogott bennem, hogy a világot föl tudtam volna gyujtani. Bár nevetséges, ostoba, éretlen, huszéves gyermek voltam, szavamra mondom, hogy többet értem, mint ma, harmincötéves koromban.

- Miért mondja ezt?

- Mert ma már megvénült a szivem. És ha föl-fölpezsdül is egy kis időre, rögtön eszembe jut, hogy a szerelem is olyan, mint minden más dolog, a hogy jött, el is mulik. És nevetséges volna egy nőért a gyötrelmek gyötrelmét elszenvedni, mikor a világ telve van asszonyokkal, szőkékkel, barnákkal, tartózkodókkal és szenvedélyesekkel, a mi végeredményében mindegy...

- Igazat kell adnom magának. Nem ismertem ugyan akkor, de mostani beszédjéből látom, hogy csakugyan többet ért huszéves korában.

- Ugy van, asszonyom, és azért szivesebben is beszélek arról az időről. Maga észre sem vett, meg sem látott engem. Nagyon jól emlékszem, hogy soha, még csak véletlenségből sem, tévedt reám a tekintete. Az ebédnél és vacsoránál olyan büszkén, olyan méltóságteljesen ült az asztalnál. Gyönyörüen kezelte a kést meg a villát, ilyesmit nem látni a római katolikus kántortanitó házában. De különben azóta sok minden történt velem, de olyan szépen enni még nem láttam senkit, mint a hogy ön evett, asszonyom.

- Éppen csak ezt tartotta meg rólam emlékezetében?

- Ne kicsinyelje az én emlékeimet. Nem akarom önnek elismételni, - a mit tükre ugyis mindennap elmond, - hogy szép. De én nem is ezért szerettem meg. Ha mint szegény varróleánynyal találkozom, nem tudom, hogy... Ámbár ostobaság erről beszélni, ön mindenképpen imádandó.

Az asszony keményen végignézett rajta, Őry meghajtotta magát:

- A multról beszélek, asszonyom.

Aztán a régi, könnyed hangon folytatta:

- Ön volt az első urileány, a kit láttam. Elkábitott elegánciája, hideg, büszke arca, merész fejtartása és ruháinak kábitó szépsége. Tudja, ott lent a falun csak kövér, pirosarcu, durva, vöröskezü, kartonbluzos kisleányokat láttam. No de mindegy. Az én sorsom meg volt pecsételve, és én nem is tiltakoztam a végzés ellen.

- Aztán?

- Aztán? Nem tudom, az én lelkiismeretes tanitásom, vagy kedves öcscse fényes szellemi képességei okozták a katasztrófát? Öt szekundát hozott haza karácsony szent ünnepére. Kedves papája méltán föl volt háborodva és haragjának válogatatlan és erőteljes szavakban adott kifejezést. Ha négyszemközt teszi, valószinüleg zsebrevágom, mert száz forintot fizetett havonta, ebből segitettem az édesanyámat és tanittattam három kis öcsémet is. De hát véletlenül maga is ott volt és én nem törődtem többet sem magammal, sem édesanyámmal, sem testvéreimmel, csak azt éreztem, hogy férfi vagyok, és ha a vérpad várt volna reám, akkor sem birtam volna eltürni, hogy maga előtt megalázzanak. Hideg, büszke hangon feleltem: Uriemberrel nem szoktak ilyen hangon beszélni. Ha eddig nem tudta, megtanulhatja most tőlem. Egyébként köszönöm az eddigi szivességeit és Isten önnel!

- Igen, most már emlékszem, - nevetett a szép asszony. - Hát maga volt az? A papa föl akarta jelenteni a rendőrségnél.

- Én eltávoztam, a pénzem hamar elfogyott s azután - éheztem. S egy napon, láztól, éhségtől, szenvedéstől elcsigázva, találkoztam önnel. Kocsin jött a társalkodónőjével. Nekem eszembe jutott, hogy bármi történt is, maga mint bátor és derék férfit őrzött meg emlékezetében. Olyanformát is gondoltam, - tudja, ha az ember lázas az éhezéstől, különös gondolatok lüktetnek az agyában, - igen, olyasformát gondoltam, hogy maga tartozik nekem valamivel az én nagy szerelmemért, nyomoruságomért és szenvedésemért. Ne gondoljon vakmerőnek, csak egy barátságos pillantásra, egy nyájas mosolyra gondoltam, a mi magának semmi, nekem pedig az üdvösség lett volna. A kocsi lassan ment és én megemeltem a kalapomat... Rám nézett és láttam, hogy nem ismer meg. A társalkodónőhöz fordult megkérdezni, ki vagyok? Nem ismert meg, pedig magához irtam leglángolóbb verseimet, magáért sirtam el legforróbb könyeimet, magáért nem válaszoltam az anyám könyörgő leveleire, magáért dobták ki a kis öcséimet az iskolából és végre magáért éhezem már két hónap óta... Akkor este érkezett meg szegény anyám. Engem már forró lázban talált és betegen vitt haza. Hat hétig feküdtem. Ez alatt a hat hét alatt nagy változás ment végbe rajtam. Megvénültem. Mikor Pestre visszajöttem, már nyugodt, komoly, számitó ember voltam. Az asszonyokhoz nem irtam többé verseket és nem estem kétségbe, ha egyik elutasitott, mint a hogy nem tett boldoggá, ha a másik reám mosolyog. Voltak asszonyok, kik engem bolonditottak, voltak mások, kik az én hazugságaimat vették komolyan. De hát mit ér az?... Az ember végre is csak egyszer husz éves s csak egyszer szeret igazán.

Az asszony elkomolyodva nézett egy percig maga elé, aztán mosolyogva mondta:

- Igaza van. Később nagyon is közelről megismerkedik a világgal, önmagával, az emberekkel... De magát szeretném kiengesztelni azért a sok koplalásért és minden csütörtökön szivesen látom egy csésze teára.

 

Emberek.

Visky László ott ült feleségével szemben és a reggeli lapokat nézegette, mikor a szobaleány levelet hozott be számára.

Visky csak egy pillantást vetett a boritékra és bár erős idegzetü, edzett ember volt, egészen fakó lett az arca. Még csak abban reménykedett, hogy felesége nem látott semmit, de a mint fölnézett, pillantása az Emma kétségbeesett, ijedt tekintetével találkozott.

Visky László fölállt az asztaltól, Emma csak nézte és nem ment utána rendes szokás szerint megkérdezni: hová megy, kis uram? Hagyta menni. A nélkül, hogy valami biztosat tudott volna, a nélkül, hogy az urát gyanusitani merné, gyászos kétségbeesés nehezedett a szivére. Lehajtotta szőke fejét, leányosan vékony karjaira és sirt, zokogott, keservesen, két évi házasságuk óta először.

Fogalma sem volt, kitől jött az irás, elég volt azt tudnia, hogy ez az első levél, melyet az ura nem az ő jelenlétében tör fel, ez az első levél, melyet nem olvas föl neki ezzel a bevezetéssel:

- No, kis anyuskám, ez aztán kolosszális ostobaság...

Nem. Visky távozott a levéllel együtt, melynek irását láthatólag fölismerte az első pillanatban. A szobát meg valami finom diszkrét rezedaillat tölti be a levél után. Emma asszony sohasem használt parfümöt. Ez a különös mámoros illat fejébe kergette a vért, kinyitotta az ablakot és kihajolt az utcára, ugy érezte, hogy fojtogatja a szoba levegője.

Természetesen az urát kereste a szemével, de nem látta sehol. Visky már bent ült egy ismeretlen kávéházban, egyedül akart maradni a rezeda-parfümtől illatos levéllel.

Mig kezében szorongatta a keskeny, fehér boritékot, fantáziájában csodálatos elevenséggel és realitással ujult föl minden. Maga előtt látta a szép, sötétszemü, aranyoshaju asszonyt, királynői alakjával, szerelmet és büszkeséget sugárzó arcával. Ott táncoltak szeme előtt a fehér betük és nem merte elolvasni őket.

Hat esztendővel ezelőtt, mikor Visky László még fiatalember volt, sokat suttogtak egy különös, érdekes asszonyról.

A fővárosi társaságban egy csodálatosan szép asszony jelent meg. Idegen nő volt. Valami francia főtiszt felesége, beszélték róla, hogy orosz születésü, de különben senki sem tudott róla biztosat. Talán még a kis szöszke Mádyné sem, kivel évekig volt egy zárdában, kit meglátogatni jött el Budapestre.

Egy hét alatt királynője lett a társaságnak, még a nők is elismerték legitimitását. Hogy valaki a szép asszonyok városában, egy csapásra elfoglalja a trónust, ahhoz egyéb is kell, mint többé-kevésbbé szép arc és termet. Olga asszony nagy szépsége mellett sem lett volna az, a ki, ha nincs meg egyéniségében a fenséges szuverénitás, a hideg büszkeség, az a szinte félelmetesen nagy önérzet.

Ez az asszony tisztában volt értékével és meg is becsülte azt teljes mértékben.

Hogy került össze Visky ezzel a csodálatos asszonynyal, azt már maga sem tudta volna megmondani. Annyi bizonyos, hogy az első találkozástól kezdve nem birt a szép asszony nélkül élni.

Egy napon aztán természetszerüleg be kellett következni a nagy eseménynek: a férfi bevallotta szerelmét. Az asszony sápadtan, mozdulatlanul hallgatta végig, aztán igy szólt:

- Ez mind nagyon szép barátom, de szabad tudnom, mennyiben tartozik reám a dolog?

Mert a férfi hirtelen nem tudott mit felelni, kigyult arccal folytatta:

- Ha ön panaszkodni jött hozzám, mint a gyermek, a ki megvágta ujjacskáját, akkor csak azt mondhatom, hogy a kis baba várjon több türelemmel, főként több bátorsággal, nincsenek gyógyithatatlan sebek a világon.

Visky fölemelte fejét.

- Nincs joga gúnyolódni velem, nem tehetek róla, hogy szeretem.

- Arról nem. De arról tehet, hogy engem most érzelmei felől fölvilágositott. Ha szeret is, mi közöm hozzá? Nekem férjem van és minden szerelmi nyilatkozat sértő reám nézve. Hallgatásra kényszerithette volna az én irántam érzett tisztelet, vagy az önön megbecsülése. Mert vagy remélt valamit e vallomás után, ez esetben én rajtam követett el jóvátehetetlen sértést, vagy nem remélt, akkor meg férfiassága ellen vétkezett ezzel a haszontalan sopánkodással.

Visky halálsápadt arccal, de erős, biztos hangon válaszolt:

- Igaza van, asszonyom. A magam férfiasságát sértettem meg. De igérem, hogy ezzel a gyáva fickóval nem terhelem többé.

Eltávozott és hiven betartotta szavát. Három hónapig maradt Olga asszony Budapesten. Ezt a három hónapot Visky teljes visszavonultságban élte le. Még az utcán is csak este mutatkozott. Barátai, ha találkoztak vele, rémülten figyelmeztették, hogy csináljon magával valamit, mert különben elviszi az ördög. A forró, szenvedélyes szerelmi láz majdnem elégette. Az arca megnyult, az ajka fakó, a halántéka sárga lett, csak a szeme élt, lángolt, mintha minden bucsuzkodni akaró életerő ott égne abban a szempárban.

Szenvedett, mint csak a nagyon szerelmes ember tud szenvedni. Ő maga is tudta, hogy ez a forró láz föl fogja emészteni. A halál? Nem sokat törődött vele. S büszkesége és becsületérzése visszatartotta attól, hogy öngyilkosságot kövessen el egy asszonyért. De ha igy magától megtörténik a dolog, annál jobb.

A fantáziájával még tüzelte, izgatta, emésztette magát. Mig ott feküdt homályos szobájában, egyik kép a másik után fordult meg izzó agyában. Hivta, csalogatta őket: gyertek, gyertek, égessétek ki a szivemet, őrjitsétek a lelkemet, magam is igy akarom!

Egy délután csöngetés zavarta föl ebből az önkinzásból. Az inasát egy órával ezelőtt küldte el valami megbizással, maga sietett ki az előszobába. Mikor a karcsu, magas, feketeruhás asszonyt meglátta, megtántorodott.

Olga arcán még fátyol sem volt, nem akart titkolózni. Mikor a férfi becsukta mögötte az ajtót, a legtermészetesebb hangon kezdte:

- Bucsuzni jöttem. Holnap utazom.

Csak az arca ijesztő halványságán, a szempilláinak remegésén lehetett látni, mennyire izgatott. Máskülönben a hangja energikus és biztos volt.

- El akarja magát pusztitani? Okvetetlenül szüksége volt arra, hogy idejöjjek és megmondjam: nem élem tul a halálát...

A férfi nem birt megmozdulni; mintha szivére hullt volna mindenik szó, az asszony folytatta:

- Nem tudom miért kellett önnek engem erre a lépésre kényszeriteni? De most már itt vagyok és mindegy. Nem akarom, hogy meghaljon, érti, nem akarom! Én most elmegyek, de önnek élnie kell tovább, mert...

Nem folytatta tovább, - a férfi heves, szenvedélyes mozdulatára, elsötétült arccal hátrált egy lépést.

- Csak talán nem akar ujra megsérteni? Eljöttem önhöz megmondani, hogy szeretem és hogy várjon... De soha senkiért, még önmagam boldogságáért sem követek el becstelenséget. Nekem férjem van s nem szakithatok vele. Anyámat sirba vinné a válás. Nincs meg bennem a bátor kegyetlenség, nem birok ölni... Anyám beteg, gyönge és én gyáva vagyok, nem merek szivébe szurni. Inkább várok bünös reménynyel szivemben, hiszen elvégre is valaminek történni kell. És most távozom. Hirt nem igen adhatok magamról, de tudnia kell, hogy szeretem, mint a hogy én is tudom, hogy ön szeret és vár reám.

Visky előtt mégegyszer föltünt minden. Az asszony erős, becsületes kézszoritása, az ő szenvedélyes esküje. Aztán távozott. És a szobát még napokig belengette az a finom rezedaillat, mely most a kis levélből száll felé.

Az első két évben a férfi a romantikus időkbe való hűséggel és rajongással várt hirt az asszonyról. Nem jött semmi.

Csak Mádyné hallott róla egyet-mást. Olga most otthon lakik az édesanyjánál, a ki már beletörődött abba, hogy leánya nem megy vissza az urához, de a törvényes válást emliteni sem szabad előtte, mert gyönge és szenvedő. A válás okvetlenül vallásváltoztatással járna és ez biztosan sirba döntené a buzgó öreg nőt.

Mádyné is keveset tudott, Olga ritkán irt, Visky lassankint elmaradt a háztól. Ritkán gondolt már az asszonyra, ha eszébe jutott is, ugy tűnt föl neki, mint egy elrepült, soha vissza nem varázsolható tündérálom.

A szive megnyugodott, a lelke megegészségesedett, az idegei lecsöndesedtek. Két évvel ezelőtt pedig feleségül vette a kis Huszár Emmát, azt a kedves, finom, naiv gyermeket, ki valósággal bálványozó szerelemmel nézett föl reá.

Két év telt el házasságuk óta, a nélkül, hogy valami megzavarta volna boldogságukat. Emma asszony, igaz, nem született regényhősnőnek, de szerette a kis urát és finom, leányoslelkü asszony maradt a házasságban is. Viskynek két év multán is éppen olyan épek voltak az illuziói, mint mikor menyasszonyát vezette karján, a mama diszkrét gardirozása mellett.

És most Visky nem gondol a szegény szőke asszonyra, ki odahaza siratja rombadőlt boldogságát. Szeme félve mered a fehér boritékra, végre hirtelen határozottsággal föltépi és olvasni kezd.

"Az Uristen megvert azért a bünös reménységért, a mit évek óta hordoztam szivemben. Az éjjel érkeztem meg és nagyon beteg vagyok. Mire elértem volna boldogságomat, nem élhetek vele. Szabad vagyok, de haldoklom. Két évvel ezelőtt meghültem s a tüdőmnek vége. Készülnöm kell a nagy utra, több halasztást már nem kapok felülről. Mindegy. Látnom kell önt még egyszer, hogy elmondhassam: meghalok, de szerettelek."

S a férfi kezéből kiesett a vékony papirszelet. Olga beteg. Olga haldoklik és eljött bucsuzni tőle. A pokol rémei, a mennyország angyalai nem tartóztathatnák vissza...

Visky László csak déltájban került haza. Fakó, kimerült arccal, révedező, bizonytalan tekintettel nézett az asszonyára, aztán bezárkózott dolgozószobájába, az ebédhez sem jött ki, azt üzente, hogy a feje fáj.

Emma halálsápadtan ült az asztalnál, az ebédet érintetlenül vitték ki. Aztán fölkelt, odament a dolgozószoba elé és összeszedve minden bátorságát, rányitotta az urára az ajtót.

A férfi ott ült iróasztala előtt, homlokát tenyerébe fektetve. Mikor felesége megérintette a vállát, ugy nézett rá, mint egy idegenre.

- Mit akarsz itt? - kérdezte durván.

Az asszony odahajolt vállára és könyektől meg-megszaggatott hangon felelt:

- Sirni akarok veled.

A férfi megfogta az asszony fejét, sokáig nézett az elborult kék szemekbe, de a hangja még mindig rideg volt:

- Tudod te, hogy én most kit siratok?

- Valakit, a ki kedves volt neked, - felelt Emma és könyei odahullottak férje kezére, ki önkéntelen mozdulattal ölelte magához feleségét.

Aztán halk, fojtott hangon mesélte el az ő különös regényét, egész odáig, hogy Olga megjött haldokolva és hivta magához.

- Meghalt már? - kérdezte lélegzését is visszafojtva az asszony.

A férj fejével bólintott:

- Meghalt, mielőtt beszélhettem volna vele... magában,... egyedül,... elhagyottan...

S a fiatal asszony arcán nagy megkönnyebbülés látszott.

Ez a szelid, jólelkü teremtés, ki egy férget nem birt volna eltaposni, most megnyugodott a hirre, hogy egy fiatal, szerelemvágytól lázas beteg, elhagyottan, magában, idegen emberek közt pusztult el, a nélkül, hogy kedvesének utoljára megszorithatta volna jobbját.

Aztán maga is megrázkódott kegyetlenségétől, ugy érezte, hogy valamivel tartozik a szegény halottnak.

- Vigyünk neki virágot, sok szép, fehér virágot. Akarod kis uram?

A halott ott feküdt mereven, hidegen, a halottas házban. Az ajka körül különös mosoly, fájdalmas is, gunyos is, haragos is. Talán haldoklása percében már látta ezt a jelenetet.

A házaspár nagy megindultságában sürü könyhullatások közepett egymás karjaiba omlott és könyes szemmel, de tüzes ajkkal forrtak egybe, a hosszu, szerelmes csók alatt, hogy aztán elinduljanak fehér virágot vásárolni.

 

Hódy Tamás temetése.

Recsky Gábor végigolvasta a gyászos ujdonságot, meg a tárcát is, mely a kiváló, fiatal iró haláláról adott hirt. Olvasás közben egypárszor el is homályosodott a szeme. Olyan meginditó volt ez a tárcacikk az ő keserü, vad, fájdalmas hangjával. A kétségbeesés bátorságával kiáltotta ki, a mit a közelállók csak sugva rebesgettek, hogy a szegény Hódy Tamás szerencsét csinált a halálával; pár hónap mulva szörnyübb sors várt volna reá: az őrülés. S a kik látták már ezt a szörnyü rémet álmukban megjelenni (s ugyan melyik iró ne látta volna), azoknak nem kell magyarázgatni, hogy a halál is lehet jótétemény és megváltás.

A cikk fájdalmas, elkeseredett hangon igy szólt tovább:

"Igen, a szegény Hódy Tamást már évek óta fojtogatta ez a rém, mely elől nincs más menekülés, mint az azilum, hová eljutott. Nem akarunk tetemrehivást csinálni temetéséből. Nem kiáltjuk az ország fülébe, lelkiismeretébe: gyertek, nézzétek, igy pusztul el a magyar iró! Agyonhajszolva, kifáradva, agyának erejét, szivének tüzét, lelkének hitét szétforgácsolva, eltördelve, királyi büszkeséggel, koldus könnyelmüséggel közibetek szórva! Elmondhatnám, hogy szegény Hódy Tamás gaz rágalomnak állitotta azt a hazugságot, hogy a rabszolgák föl vannak szabaditva; de nem akarok vádolni senkit, ő maga is panasz nélkül hajtotta járomba a fejét és ment, ment, de már maga sem hitte, hogy előre... Keserűbb pillanataiban meg is átkozta a tollát, mert szolgálni kellett vele, holott ez szuverénebb szimbóluma magánál a koronánál is. Mindegy... A komédiának vége. Ha ugy tetszik, tapsolhattok, szegény Hódy Tamásnak nagyon mindegy. Nem sokat törődött a tapsaitokkal, mert ajándékozni akart nektek és nem élni belőletek. Azért pusztult el harminc éves korában. Ha kedvelném a frázisokat, a tehetségét, a hozzá füzött reményeket, az irodalmat emlegetném, de kicsordul szememből a köny és siratom, fiatal harminc éves életét. Nem érette imádkozom, a ki meghalt, mihozzánk legyen könyörületes az Uristen, mert igy hagytuk elpusztulni."

Recsky Gábor letette a lapot és néma megilletődéssel bámult maga elé. Jólelkü, fogékony szivü ember volt, a kit védtelenül talál a betü hipnózisa. Ez a gyászoló cikk, oly tüzzel és fájdalommal volt megirva, hogy Recsky Gábor megint beforditotta a lapot és megnézte, hogy mikor is lesz hát a szegény Hódy Tamás temetése? Aztán nem sokat habozott, hanem elhatározta, hogy ott lesz a végtisztességadáson.

Talán nemcsak a halott iránt érzett mély megindulás késztette erre. Recsky valaha, fiatal jogász korában, irodalmi ambiciókról álmodozott. Joggal-e vagy jogtalanul, ki tudná azt ma már megmondani. De a múzsa olyan veszedelmes fehérszemély, hogy még kacérkodni sem tanácsos vele. Legjobb, ha az ember ugy éli le életét, hogy nem találkozik vele, de ha egyszer feltünt a szeme előtt, isten bizony nem muszáj vele csókolózni, elég a csókjára vágyakozni, már az is egész életére boldogtalanná teheti az embert.

Recsky Gábort nem tette éppen boldogtalanná. Az irodalmi álmok mellett is erős, elszánt akaratu ember volt és mikor apja halála egy reális, biztos kenyért adó pályához szólitotta, eltemette magában az irodalmi álmokat. A temetés nem ment éppen fájdalom nélkül és nem is vezetett rögtön eredményre. Az utcán, ha járt, még gyakran dudolt magában ábrándos, szerelmes verseket. Néha szive lüktetésében érezte a ritmus csábitó, mámoros zenéjét, máskor ölelkező rimek csattogtak a fülébe, de ez a kisértetjárás egyre ritkább lett s végre szerencsésen meg is szabadult tőle. S nem maradt meg egyéb belőle, mint valami gyöngéd szeretetbe oltott ártatlan irigykedés, az irodalom munkásai iránt.

Minden uj név, minden feltünő tehetség érdekelte. Néha el is szomorodott, mikor látta, milyen káprázatos gyorsasággal repül fel egy-egy uj rakéta, ott tündöklik, ragyog a magasban, mindenki lelkesedve tapsol neki - s mindenki közömbösen nézi, mikor szétpattan és beleesik ujra a sötét éjszakába. Kegyetlennek, szivtelennek találta ezt a játékot, de aztán megnyugodott abban, hogy fényleni, ragyogni, tündökölni rövid ideig is édes, mámoritó, földöntuli boldogság lehet.

Recsky Gábor elhatározta, hogy fölmegy a Hódy Tamás temetésére. A temetésen rögtön megismerkedik az uj irodalom egypár kiválóbb nevével. Rég vágyott már erre az ismerkedésre, de gyerekesnek találta vágyát, most azonban megvolt a kegyeletes alkalom.

Forró nyári délután ment ki a Kerepesi-uti halottas-házba. A ravatal körül vagy tiz-tizenkét ember lézengett, fáradtan, kedvetlenül, homlokukat törülgetve. Recsky kivette óráját, azt hitte korán jött, de meglepetéssel konstatálta, hogy már tiz perc sem hiányzik a szertartásra kitüzött időből.

Észrevette, hogy figyelmesen nézik, hát egy magas, barna urnak bemutatta magát. Kezet ráztak és kisült, hogy a magas, barna ur annak a lapnak vezércikkirója, hová szegény Hódy Tamás is dolgozott.

- Az urak kissé késnek, - kezdte Recsky a társalgást.

- Előre tudtam, - mondta a vezércikkiró, vállat vonva, - nem képesek ezek az emberek egy negyedóránál tovább érdeklődni valami iránt.

- Ha ez a valami egy kollégájuk halála? - hüledezett Recsky.

- Ha édes apjuk, anyjuk halála, akkor sem, - felelt vállat vonva a politikus. - Különben nyár van. A házas emberek szabadságon vannak. A többi meg kártyázik.

- Szervusz! Hát te mégis eljöttél?

Egy kopasz, kövér ur közeledett feléjük, a politikus bemutatta őket egymásnak:

- Gál Ferenc szerkesztő, Recsky Gábor táblai biró.

A szerkesztő is a melegről panaszkodott. Aztán arról beszélt, hogy ez a sok szenzáció mind Hódy Tamásnak való téma lett volna... Milyen kár... Hirtelen átmenettel erősen szidni kezdte a fiukat, kik mindenünnen lemaradnak. A politikus megint csak vállát vonogatta, kijelentvén, hogy ő előre tudta mindezt. Miért nem rendelkezett a szerkesztő. A fiatalabb generációt ki lehetett volna parancsolni, hogy ne tiz-tizenkét ember lődörögjön itt szégyenszemre.

A szerkesztő dühös volt és majd hogy egymásba nem kaptak, ott a ravatal mellett, mely különben el volt boritva a jóbarátok és ujságok koszorujaival.

Recsky elszorult lélekkel nézett és hallgatott. Most jött be a gyászoló család. A halott apja meg két bátyja. Nagyon sápadtak voltak és szemmel láthatólag minden erejüket arra forditották, hogy a torkukat fojtogató zokogást visszafojtsák.

- Nem volt családja? - kérdezte Recsky a politikust.

- Sokkal lelkiismeretesebb ember volt ő, mintsem megházasodjék, - védelmezte elhunyt barátját a publicista.

A pap is megjött és kezdetét vette a szertartás. Időközben még párszor kinyilt az ajtó és a gyászoló gyülekezet megint több lett nyolc-tiz emberrel.

A szertartásnak vége volt, s még mindig nem volt több bent harminc embernél. És a harminc ember is zavarodottan nézett egymásra. Szemmel láthatólag röstelték magukat.

- Végre is valakinek beszélni illenék, - mondta a szerkesztő, - hiszen csak nem engedjük igy elvinni.

A politikus huzódozott, de végre is fölállt, hiszen igaza van a szerkesztőnek, igy nem engedhetik elvinni.

A milyen kelletlenül állt föl, olyan szép tüzes és poétikus volt beszéde. Megmámorosodott a saját hangjától, könyek szöktek a szemébe. Recsky nagyon sápadt volt, semmiképpen sem birta elhinni, hogy ugyanez az ember pár pillanattal előbb, még ő mellette vonogatta a vállát.

A halottat letették a sirgödörbe, egypár koszorut utána hajitottak, a többivel telirakták a sirját. A kis gyülekezet nagyon meg volt indulva s Recsky Gábor látta, hogy egyetlen szem sem maradt szárazon, mikor bucsut integettek a sirnak. Elgondolkozva ment előre, csak arra riadt föl, mikor kiérve a temetőből, a vezércikkiró beszélni kezdett.

- Látom az arcán, hogy meg van döbbenve. Nem akarom, hogy igazságtalan legyen a fiukkal szemben, a kik elmaradtak. Lássa, ha a temetést rögtön a halál utáni negyedórában lehet eszközölni, akkor itt lennének ők mindnyájan. De a szegény Tamás halála óta már két nap mult el, azóta, hogy is mondjam csak, megszünt aktuális lenni. Nem szivtelenek ők, csak sok dolga van a szivüknek. Minden pillanatban ezer meg ezer uj impresszió ostromolja. Soká nem élhet egy. De mig él, igaz és erős, higyje el. Olvasta azt a sirató tárcát, az az ember valóban sirt, mig irta, igaz, hogy most kártyázik, de végre is, tesz ez valamit, mondja? Egy pillanatig érezte a fájdalmat oly igazán és erősen, mint csak ember érezhet. Szegény Tamás iró volt s ő maga is jól megértené az ő temetésének szomoru pszikológiáját.

Recsky elgondolkozva bámult maga elé.

- Én mégsem igy képzeltem a Hódy Tamás temetését.

- Oh, ők sem igy képzelték, higyje el! Ha mindjárt az első negyedórában el lehetett volna temetni a szegény fiut... De hiába, két napot kellett várni! Két nap, - Istenem, - maga az örökkévalóság...

 

A család.

Csillagné asszony két leányával, Milkával és Lujzával, a vonat felé sietett. Utközben egy kicsit pörölt is a leányokkal. A csinos, kis kövér szőke leányok fölötte sok ideig sütögették a hajukat, még a tavalyi tél emlékeképpen egy kis rizspor is maradt valahol, a fehérnemüs szekrényben rejtve; a rizsporos skatulya előkerült sötét tömlöcéből, legalább Milka és Lujza föltünően, szinte gyanusan fehérek voltak.

- El fogunk késni, - mondta Csillagné, az állhatatos Kasszandra, a ki minden alkalmat megragadott, hogy rossz sejtelmeit előadja; - ennek is ti vagytok az okai.

A modern Kasszandra azonban annyiban különbözött klasszikus elődjétől, hogy ennek mások nem hitték el jóslatát, ő meg saját magának nem hitt. Csakis igy lehet megmagyarázni azt a különös dolgot, hogy e szemrehányás után pár perccel később megállt Lotti kisasszonynyal beszélgetni.

Lotti kisasszony Csillagnénak gyermekkori barátnéja volt s igy a legnagyobb sajnálatomra le kell mondanom arról, hogy szépségét elemezzem. Ő maga is lemondott már az efféle gyarlóságokról és teljesen az üzletnek szentelte életét. Kövér, kis diákokat vett házába szeptemberben, kik junius végére hihetetlen módon lefogytak. Nem tudom, micsoda szisztémának köszönhette Lotti kisasszony ezt a fényes eredményt, de ha egy kicsit több üzleti szellem lett volna benne, kosztjával bátran pótolhatta volna a marienbádi kurát, mert olyan mesés lesoványodást sem primadonna, sem bankárné nem tudott elérni, mint Lotti kisasszony kis diákjai. A szülők azonban nem voltak hálásak e fényes eredményért és Lotti kisasszony minden szeptemberben, uj, meg uj, tapasztalatlan, vidéki szülők gyermekeivel kisérletezett.

Ott állt a kis kapu előtt, mint rendesen délutánonkint, kezében kötés. Az öt tű sebesen mozgott, Lotti kisasszony arcán valami rángatódzás futott végig, a tapasztalt, régi ismerősök tudták, hogy ilyenkor mosolyog.

- Hová sietsz, Róza?

- A vasuthoz, a fiam elébe, ma jön meg Pestről.

- Hallom, hogy sikerült a vizsga, mi? - Lotti kisasszony az egyik tűvel átszurta a harisnya immár megkötött részét.

- Hogy sikerült-e? Tiszta kitüntetéssel vizsgázott le, a tanár azt mondta neki... mit is mondott a tanár, Milka?

Milka piros lett a haja tövéig és nem tudott felelni. Részint mert eddig sejtelme sem volt arról, hogy a tanár valamit mondott. Csillagné mint mindig, most is a pillanatnyi impresszióra bizta magát, mely impresszió azonban annyira a valóság józan realitásával vette körül, hogy rögtön tanukat is keresett hozzá. Milka már megszokhatta ezt, pirulásának egészen más oka volt. Egy kábitó elegánciával öltözött fiatalember ment arra, messzire, széles ivben emelve meg kalapját előttük. Lotti kisasszony rögtön meg is jegyezte:

- Hát a fiatal Dobos Miklós már hazajött? Azt hallom, az apja az alispán-leánynyal akarja összeházasitani. Hozzá is adják? Miért ne adnák! A fiut bedugják a megyéhez, aztán ott haladhat, mert hiába, az alispán mégis csak alispán...

Harcias mozdulattal csapta össze kötését, de Milka elborult arcát látva, megenyhült egy kicsit, és elmondta az ő ismert közmondását, melyre nagyon büszke volt, melylyel a régebbi időkben valószinüleg önmagát szokta vigasztalgatni:

- Mert annyit mondok, én lelkem, nem az a szerencsétlenség, ha a leány nem tud férjhez menni, hanem az, ha szerencsétlenül megy férjhez.

Csillagné azonban egyszerre visszanyerte méltóságát:

- Ez már a mi gondunk, kedves Lotti, most pedig előre leányok, még el fogunk késni a vonattól.

- Dehogy késtek, dehogy késtek, - most már erőszakkal is tartóztatta őket. A lelke már megnyugodott abban a boldog tudatban, hogy keserüséget okozhatott egy fiatal teremtésnek, most már jobb ösztönei kerültek fölül, és szivesen elpletykázott volna még egy kicsit Csillagnéval, sőt nagylelküen alkalmat is adott neki arra, hogy dicsérhesse a fiát.

- Hát csak jó, derék fiu ez a Géza! Nem minden anya olyan szerencsés, mint te vagy, Róza. Lám, ezek a szegény Dózsáék, itt a szomszédban, mennyit kínlódtak, hogy kitanuljon a fiu, most, mire haza hozta volna a tanári diplomáját, tüdővészt kapott, itt fekszik nyomorultan, a többi gyermek kenyere megy föl az orvosságra.

- Szegények! - Csillagné kötelességszerüleg sóhajtott, de azután rögtön dicsérni kezdte a fiát:

- Az aztán a fiu! A tanár azt mondta neki, igen, most már emlékszem, a tanár azt mondta: többet tud maga Csillag ur, mint mi mindnyájan együttvéve. Most azután hazajön, irodát nyit, de reánk is fér már, az utóbbi időkben keveset küldhetett haza, az ilyen fiatalember még nem tudja, mennyi minden kell egy házban, hol két nagy leány van, no de most már másként lesz minden.

- Elvesz valami gazdag leányt! - puhatolódzott a családi tervek felől Lotti kisasszony.

- No, erről még ráérünk beszélni, - veté oda kissé hüvös gőggel Csillagné, - de most már igazán Isten áldjon meg, lelkem. Mikor látlak?

- Alig tudok a fiuktól szabadulni. De talán holnapután.

- Holnapután, - kiabált vissza Csillagné, mig Milka fölbigyesztett ajakkal csak ennyit mondott:

- Vén boszorkány!

- Mindegy, - jelenté ki Csillagné, - jó barátságban kell vele lennünk, nagyon rossz nyelve van. Azután Milka ne felejtsd el, hogy még nem fogtad meg a szerencse lábát.

E csinos metafóra valószinüleg az előbbi elegáns fiatalemberre vonatkozhatott, mert Milka megint fülig pirult.

Csillagné nem folytathatta tovább az anyai intelmeket, mert már kiértek a vasuthoz. Mikor a vonat berobogott, mind a hárman előre szaladtak.

Egy sápadtarcu fiatalember nézett ki az egyik kupé ablakán és a leányok csalódva suttogtak:

- Géza harmadik osztályon jön.

Csillag mama azonban óvatosan körülnézett, látta, hogy semmiféle ismerős nincs a perronon, megpirongatta a leányokat.

- Jól teszi, takarékoskodni kell.

A fiatalember már kiugrott a kocsiból, kezet csókolt az édesanyjának és magához ölelte hugait; Lujza megjegyezte:

- Géza sápadt egy kicsit.

- Igen, - felelt a fiatalember mosolyogva, - sokat kellett dolgoznom, meg a tanuláshoz csakis éjszaka juthattam, az ilyesmi nagyon megviseli az embert.

- No, majd itthon kipihened magad, - mondta Csillagné és büszkén öltötte kezét fia karjába.

Hanem reggel már korán bement a fiához, leült ágya szélére és beszélgetni kezdett.

- Lakás után kell nézned, Géza? Hol lesz az iroda?

- Majd utána nézek, anyám, most egy kicsit fáradt vagyok. Pihenni szeretnék, keveset alhattam az utóbbi időben.

Csillagnénak azonban tele volt a szive és tovább ott maradt az ágy szélén ülve.

- Sok minden történt azóta, fiam. Milka félig-meddig menyasszonya a fiatal Dobosnak.

- Milka, az én hugom? - A fiatalember fölpattant fektéből.

- Nagy szerencse, ugy-e? Az öreg Dobos nagyon gazdag, na de tudod, mondhatom, hogy nélkülem nem lett volna a dologból semmi. Milka csinos leány, de hiába, ilyen esetben az okos anya megbecsülhetetlen. Dobos idejárt szemközt az alispánékhoz, no de tudod, ha van szeme, az a horgasorru leány ugy sem tetszhetett neki. Aztán láttam, hogy gyakran néz az ablakunkra, kezdtem Milkát csinosabban öltöztetni. Ezért irtam neked mindig pénzért, no de majd visszaadja ezt Milka mind, ha nagyságos asszony lesz belőle.

- De anyám, hiszen ez...

- Hallgasd csak végig. Mi szegről-végről ismertük egymást, egyszer csak eljött rólad tudakozódni. Nagyon nyájas voltam hozzá, Milkának is mondtam, mit tegyen, mit szóljon. Láthatta, hogy urinéppel van dolga, ha most szegények vagyunk is. Attól kezdve mindennapos volt a háznál és a mult héten meg is kérte Milkát.

- Ah, és Dobosék?

- Éppen azt kötötte ki, hogy az öregeknek nem szabad tudniok a dologról egyelőre.

- De anyám, hát nem látjátok, hogy ez nem méltó hozzánk, tisztességes emberekhez?

- Géza!

- Dobosék joggal mondhatják, hogy mi behálóztuk a fiukat. A mellett ez a titkolódzás sért minket, sérti Milkát, ez a dolog tovább igy nem maradhat.

- De hát mit akarsz tenni?

- Beszélni vele, beszélni az apjával.

- Géza, biztos vagy benne, hogy nem fogod elrontani a dolgot?

A fiu a párnába rejtette halvány arcát:

- Anyám, ne beszélj igy, kérlek... fájdalmat okozol nekem...

Az öreg Dobos nagyon udvariasan fogadta a fiatalembert:

- Igen, hiszen már hallott is a dologról, semmi kifogása nincs ellene. De az ő fia még valósággal gyerek, huszonhárom éves, ilyen korban nem lehet még házasodni. Most két évre külföldre küldi a fiut, ha azután, mikor visszajön, még mindig igy gondolkozik, hát ő kész örömmel adja rájuk áldását. Addig is azonban a Milka kisasszonynak, a ki tanitónő, szivesen szerez helyet a városnál, az egzisztenciája mindenesetre biztositva volna, a fiatal ügyvédet meg biztositja változatlan jóakaratáról.

Odahaza, mikor előadta a dolgokat, elég nyugodtan fogadták.

- Miklós már mondta, hogy utazik, - felelt Milka - és én várni fogok reá. Az állást nem fogadom el, ha majd Dobos Miklósné leszek, senki se hányhassa szememre, hogy én a mások gyermekeivel pénzért kínlódtam. Kihuzzuk ugyis ezt az évet, Miklós mihelyest nagykoru lesz, visszajön.

- Én is azt mondom, hogy Doboséktól semmi szivességet nem szabad elfogadnunk, - vág közbe Géza, - de ha az öreg protekciója nélkül én szerezhetném meg neked ezt az állást?... Legalább addig tanitanál, mig az én irodám egy kicsit nekilendül, eleinte tudod lassan megy az ilyesmi.

- Takarékoskodni fogunk, - jelenti ki Csillagné, - de Milkának igaza van. Nem lenne aztán olyan társadalmi állása, ha leánykorában tanitónőnek menne.

A fiatalember nem vitatkozik tovább, hanem váltózsiránsok után szaladgál, a kölcsönvett pénzből lakást vesz föl és butort vásárol. Az iroda eleinte csakugyan lassan megy, a takarékoskodást sem lehet a végletekig vinni, a leendő Dobos Miklósné nem járhat rongyos cipőben, Lujzának is akadt udvarlója, egy postahivatalnok, most már a kisebbik leányt is öltöztetni kell.

A fiatal ügyvéd fut, fárad, dolgozik, összeköttetései is vannak még pesti jogászkodása idejéből, itt fent csakugyan tehetséges fiunak tartják, jogi lapoknak irogat, valami törvénytár-szerkesztőnek is dolgozik, de kár, hogy a napnak csak huszonnégy órája van, még ha az éjszakát hozzá is csapja az ember.

Csillagné sopánkodik Lotti kisasszonynak, hogy Pest nagyon elnyütte a fiát, még itthon sem birja magát kipihenni, közben meg odahaza Gézához fordul:

- Édes fiam, el ne felejtsd, hogy Milkának ruha kell.

- Most lehetetlen, édesanyám, hiszen házbérfizetés, váltótörlesztés, minden összeesik.

- De Géza, legyen szived, az a szegény leány már az utcára sem mehet ki.

- No, majd meglátjuk... meglátjuk, talán mégis lehet.

- Aztán meg Miklós is irt egy nagyon szép levelet Milkának. Fotografiát kér tőle, tudod ez jó jel, nem lehet kérését megtagadni, az ilyesmi csak növeli a szerelmet. Ha valami jó fényképet küldhetnénk neki, persze nem a sarki fotográfustól, hanem...

- Hanem? - kérdi a fiatalember.

- Lakynál két forint ugyan egy kép, de ha csak hatot csináltatunk, kevesebbet nem érdemes.

- Tizenkét forint, nem halunk bele! - A fiatalember még mosolyogni is próbál, de aztán köhécselni kezd:

- Csak nincs valami bajod? - aggodalmaskodik Csillagné.

- Nem tudom. Azt hiszem, meg vagyok hülve, pár hét óta köhécselek.

- Estére forró teát fogsz inni, annál nincs jobb dolog a világon.

Géza nem ihatja meg a forró teát. Valami sürgetős dolga akadt, hazaüzent, hogy az éjjel fenmarad dolgozni az irodájában.

Aztán megkerül a ruha, az arckép, Gézát ölelgetik, összecsókolgatják, Csillagné azonban visszariad, mikor ajkát fia arcához érteti:

- Te Géza, neked lázad van!

- Magam is azt hiszem, mostanában estefelé mindig meglátogat ez a kellemetlen vendég. Hitvány, gyönge testem van, hamar kifárad, egy jogászt fogok az irodámba venni.

- Már régen meg kellett volna tenned, - jelenti ki Csillagné, - igazán nem értelek, hogy lehet valaki ilyen könnyelmű?

Géza szomoruan mosolygott és önkéntelenül kiszaladt az ajkán:

- Az ilyesmihez pénz is kell, mama.

- Első az egészség, - jelenti ki Csillagné határozottan, - és ha a föld alól teremtjük is a pénzt, a jogászt föl kell venned.

- Majd utána nézek, gondolom harminc forintért kapok egy jóravaló, szorgalmas fiut, a láz meg majd elmulik.

De nem mult el, sőt másnap annyira gyöngének érezte magát, hogy szinte támolyogva ment föl az irodába. Ott ledobta magát a széles pamlagra, aztán megint csak köhögött, véletlenül végighuzta az ujját az ajkán, aztán halálsápadt lett. Pedig a mit látott, nem is volt egyéb, mint egy icike-picike kis vérfolt.

Ugy bámult maga elé mereven pár percig, mint a ki nem tud, nem ért, nem eszmél. Látni sem lát egyebet, mint azt a végtelen, siralmas, örökös feketeséget, a melynek neve: Semmi, melybe bele kell ugrania most, mindjárt, nemsokára...

- Huszonnégy év, huszonnégy év, - mondta a sápadt fiatalember, - de lehetséges ez? Csakugyan meg kell halnia, mielőtt az életet voltaképpen megkezdhette volna?

Aztán tovább nem is érzelgett, mert az ilyen nagy katasztrófák perceiben soha sem talál az ember szép szavakat, sem szép gondolatokat. Az ember gyáva állat, az ember fél, borzong, fázik és a ki ezt az embertől rossz néven veszi, az nem egyéb, mint hitvány és nyomorult pozőr.

Befordult a fal felé és arcát a fekete, hideg bőrdiványhoz nyomta. Soká feküdt ott, vagy csak pár percig, maga sem tudta, az időt már nem mérte, apatikus volt teljesen. Emberek is jöttek, pénzt hoztak, mindegy. Neki már befellegzett.

Otthon a leányok örömmel szaladtak felé:

- Meghivót kaptunk, meghivót a nőegyesületi bálra!

A mama aztán elmagyarázta a dolgot:

- Még sohasem küldtek nekik báli meghivót, csak most. Persze, tudják, hogy Milkának milyen nagy kilátásai vannak. Azonfelül a Lujza udvarlója rokona is a nőegyesületi elnöknőnek, de éppen azért, ha Géza is ugy akarja, hogy elmenjenek, uj ruha kell... csak nem nézetik le magukat, inkább otthon ülnek. Bár a szegény lányoknak ez volna az első mulatságuk. Oly régóta vágynak már utána, de ő - már mint Csillagné - inkább összetöri kezüket, lábukat, mintsem valami rongyban kompromitálják magukat a többiek előtt, nem beszélve arról, hogy a fiatalemberre is nagyon kiábránditólag hat, ha ideálját szegényesen látja, a többi ragyogó leányok mellett. Most már a hogy Géza akarja...

Géza odaadta minden pénzét ruhákra, aztán azt mondta, hogy nagyon fáj a feje és magára zárta a szoba ajtaját.

Estefelé megszólalt Csillagné, aggodalmas hangon:

- Remélem, már fogadtál az irodádba segédet?

Géza a kezével intett, segéd, pénz, élet, halál, neki már mindegy volt minden.

De magában meg nem állta, hogy keserü humorral ne konstatálja:

- A mama azt hiszi, hogy tartaléktőkéim vannak az angol bankban. No az én számlám már rendben van. De mi lesz velük?

Egyszerre felülkerekedett benne a nagybetegek, a haldoklók becsületes, szent önzése. Mert nem igaz, hogy a haldokló utolsó órájában szeretetteiért könyörög, bölcs tanácsokat osztogat, aztán boldog, megkönnyebbült mosolylyal ajánlja lelkét az Ur kezébe. Minden halál csunya, minden haldokló gyáva. A vad, dühös életerő még egyszer föllobog benne és szinte gyülölködve, vad irigységgel nézi az élőket, az egészségeseket, kik könyekkel kisérik ki utolsó utjára, hogy azután napirendre térve fölötte, tovább kergessék kisded élvezeteiket, örömeiket. A becsületes, a szent önzés fölemelte hangját és a fiatalember vállat vont:

- Ejh mit! A meddig birom, huzom, utánam meg az özönviz...

De aztán mégis elérzékenyedett, mert a bálba sem kisérhette el a leányokat. Ott feküdt lázasan. Csillagné kijelentette, hogy tapodtat sem mozdulnak. Gézának ugyan csak influenzája van, az orvos mondta, de mindegy, az volna szép, ha ilyenkor mulatságba mennének!

De Géza addig kérlelte, unszolta őket, hogy végre mégis elmentek. Mikor reggel hazaértek, mámorosan a sok dicsőségtől, Géza már önkivületben feküdt, csakis annak lehet magyarázni, hogy a láz deliriumában édesanyjának ilyeneket mondott:

- Nemcsak a pogányok áldozták föl bálványaiknak gyermekeiket, de különben már mindegy...

A haldoklók igazságtalanok, nem kell a szavukra hallgatni. Az utolsó napon azonban teljesen észnél volt, de bölcs tanácsai csak még jobban elkeseritették a család gyászbaborult szivét:

- Anyám, Milkának állás után kell nézni, Lujzának is; abból a házasságból, azt hiszem, nem lesz semmi, azonfelül meg ez a várakozás egy férfi után, a kivel eltartassák magukat, nem éppen tisztességes dolog. Különben, - itt egyszerre rideggé vált a hangja, - tisztességes vagy nem, dolgozniok kell, különben éhen halnak, én rám tovább nincs mit számitani, én már kidőltem.

A temetés leirását elmellőzöm. Csillagné mindenét elzálogositotta, hogy fiának diszes legyen az utolsó utja. Ha a szegény beteg talán igazságtalan keserüséggel szivében hunyta volna be szemét, csak ezt a diszes gyászoló gyülekezetet, csak ezt a gyönyörüen szónokoló papot kellett volna látnia, hogy teljesen kiengesztelődjék. Csillagné egészen meg volt törve, mikor Lotti kisasszony részvétlátogatást tett nála, alig figyelt a vén kisasszony fecsegésére, nagyobb érdeklődést csak akkor mutatott, mikor Lotti Dózsáékról kezdett beszélni:

- Tudod, hogy a szomszédunkból a szegény mellbeteg Dózsa fiu Abbáziában van. A leányok éjjel-nappal varrnak, az anyja meg himez, hogy a pénzt ehhez az üdüléshez megszerezzék neki, idehaza meg száraz kenyérre sem jut, éheznek, hogy siralom látni, de a pénzt küldik ki egyre-másra. Éppen a multkor mondta nekem Dózsáné: jaj uram, istenem, a leányok előtt szólni sem merek, de magamban folyton imádkozom: én jó istenem, könyörülj meg rajtunk, gyógyitsd meg azt a szegény fiut, vagy ha már menthetetlen, vedd le róluk is, róla is ezt a nehéz keresztet, mert nem birjuk tovább. A fiam után a leányaim pusztulnak el ebbe az emberfölötti sok munkába.

- Szörnyüség, - kiáltott föl Csillagné sirva, - hogy ilyen anya is lehet a világon! És ennek a tigrisszivü szülőnek meg esetleg ott délen kigyógyul a fia, mig az én Gézám, kiért minden pillanatban szivem vérét ontottam volna, nyomoruságban pusztul el.

 

Mari.

... Most Mády György beszélt:

- Vagy husz esztendeje már lehet a dolognak. Zoltay Feri meg én, együtt laktunk egy kis hónapos szobában, a Ferencvárosban. Csinos, takaros, kis szoba volt, bár a konyhán keresztül volt a bejárás, de ez, abban az időben, semmiképpen sem zsenirozott bennünket. Nagyon jól emlékszem most is a vasárnapi káposztaszagra, a srófnélküli függőlámpára, mely tulajdonképpen csak szobadisz volt, s a jobbfal mellett álló széles diványra, melyen néha együtt heverésztünk Ferivel. És mialatt hétkrajcáros dohányból gyurtuk a cigarettákat, arról beszéltünk, hogy miként fogunk berendezkedni, ha megjön az a husz millió, melyet állhatatos kitartással és makacs, törhetetlen hittel mindennap vártunk.

Már három napig laktunk kis szobánkban, mikor egyszer a konyhán keresztülmenve, véletlenül megpillantottuk Mari kisasszonyt. Mari kisasszony egy hosszu vasalódeszka előtt állt és a tüzes vasat egy fehér szoknyán huzogatta, simogatta. A bevizezett vászon sistergett a tüzes vas alatt, Mari pedig hirtelen felénk forditotta a fejét. Jóságos, barátságos mosolylyal üdvözölt bennünket, mi pedig lekaptuk a kalapunkat és mind a ketten mélyen elpirultunk.

Nem vagyok olyan ostoba, hogy megpróbáljam leirni Mari szépségét. Lehet, hogy nem is volt szép, mit tudom én? Zoltay Feri sem tudná, ha megkérdeznétek tőle. Elég az, hogy ő volt az első tisztességes fiatal nő, ki utunkba akadt.

Mégis, csinos, kis, szőke fejét és édes mosolygását nem hagyhatom szó nélkül. A termete, azt hiszem, kissé tulságosan gömbölyü volt, de ezt a birálatot csak most találtam ki, akkor?... Hiszen mondtam már, hogy ő volt az első fiatal leány, ki utunkba került.

Az ismerkedés ezekben a körökben nem olyan szertartásos, mint teszem a spanyol udvarnál. Mari ránk mosolygott s ezzel rendben volt a dolog. Ne tessék semmi rosszat gondolni. Tóth Mari tisztességes, becsületes leány volt, de ez a mosolygás éppen ugy kidukált a szobauraknak, mint a srófnélküli függőlámpa, meg a széles divány. Meg aztán lehet, hogy tetszettünk is neki, fölismerte bennünk a jó fiukat.

E naptól kezdve estéinket mindig a Tóthné szobájában töltöttük. Itt aztán megtudtuk, hogy Mari kisasszony a Svarcz és Gutman cég női divattermében dolgozik. Nem ismertük ugyan e derék cég vezetőit, de határozott respektussal viseltettünk a fiatal Svarcz iránt, a ki szigorusága mellett is igazságos és méltányos ember, ellenben szivünk teljes erejével gyülöltük az agg Gutmant, ezt a vén gazembert, ki egyszer, - mint Tóthné elbeszélte, - a sötét folyosón megcsipte a Mari kisasszony állát.

Mari esti hat órától kezdve és vasárnaponkint szabad volt. Ez idő alatt mi mindent elkövettünk szórakoztatására. Bevallom, ebben Zoltay ügyesebb volt. Akkoriban valami rendőri riporterrel kötött barátságot, ki gyakran elkérte számára az ujság jegyét. Természetesen Marit bocsátottuk a földszintre, mi meg a karzati állóhelyről lestük, hogy mulat a mi kis szőke barátnőnk.

Tóthné ugyanis nem jött velünk. A derék asszonyt kilenc óra után leküzdhetetlen álmosság fogta el és még egy országos veszedelem sem birta volna ébren tartani. Leányát mi gardiroztuk. Mondhatom, soha semmiféle hercegkisasszonynyal nem bántak nagyobb tisztelettel, mint a hogy mi bántunk Tóth Marival. Inkább megfojtottuk volna magunkat és egymást, mint hogy egy illetlen szóval is megbotránkoztassuk a leányt. Pedig ebben az időben huszéves, léha jogász-gyerekek voltunk.

Ha a mai eszemmel visszagondolok a dologra, ugy látom, hogy nem a leány, hanem saját lelkünk tartott vissza minden ilyes dologtól. Ez a szőke, nevető kis leány volt a mi szemünkben a . Egész multunk egypár piszkos és visszataszitó emlék volt. S most, hogy egy tiszta leánynyal hozott össze sorsunk, egyszeribe oltárt állitottunk tiszteletére, glóriát fontunk feje köré és elhalmoztuk azzal az imádattal, melyet minden jóravaló férfi ott rejteget szivében az asszony iránt. Nagyon jól emlékszem, mint jöttünk haza egy-egy ilyen szinházi vagy koncert-este után. Marit közrefogtuk és ugy magyaráztuk neki a szindarab vagy zene szépségeit. Mari nevetett, lehet, hogy a mi saját külön esztétikánkon, de lehet, hogy csak a csillagos égnek, a derült, enyhe éjszakának és az ő tizennyolc éves ifjuságának örült.

A vasárnapi kirándulásokat azonban én rendeztem. S Mari ilyenkor talán még boldogabb volt, mint a szinházban. Városi leányok szinte mámorosak, ha szabad levegőben vannak. Egy ilyen kirándulás után történt a tragikai összeütközés.

Gondolom a Zugligetből jöttünk. Mari azt proponálta, hogy a Városmajorig menjünk gyalog. Az uton azonban elfáradt kissé. Kimeritette az a sok ugrándozás, meg a friss, éles levegő. Egyszerre csak rám mosolygott és hirtelen karomba füzte karját, erősen reám támaszkodott és ugy mentünk tovább.

Egyszerre vérbe borult az arcom ettől az ártatlan, semmit sem jelentő mozdulattól. Jól emlékszem, hogy egész testemben megremegtem, mikor a leány gömbölyü, puha karját karomon éreztem. A szivem ugy dobogott, hogy féltem, a körülállók is meg fogják hallani. Ez az ártatlan fizikai érintkezés lángra lobbantotta a lelkemben már régen lappangó szerelmet.

E pillanatban Zoltayra néztem és tekintetünk találkozott. Komor, fenyegető volt pillantása. És az én most támadt szerelmembe nagy büszkeség és méltóság vegyült: vetélytársam van, a kin győzedelmeskedtem!

Hiu állat az ember. Zoltay komor, fenyegető pillantását egy lenéző vállvonitással honoráltam. Legjobb barátom volt és most boldoggá tett szenvedése.

Otthon, szobánkban, sem szóltunk egymásnak. A szokásos esti filozófálás és jó éjszakát elmaradt. Azt hiszem, ezen az éjjelen egyikünk sem hunyta be a szemét.

Másnap reggel Zoltay még komorabb, én pedig még boldogabb voltam. Boldogságom csak egy rövid félóráig tartott, mikor Mari megfogta Zoltay kezét:

- Jőjjön, jőjjön, beszédem van magával...

És behivta a szobájukba, hol sokáig suttogtak. Mikor kijöttek, Zoltay arca ragyogott, az enyém meg halálsápadt volt.

És igy ment ez napról-napra. Egyszer egyikünkhöz volt kedves, másnap a másikhoz. És szenvedtünk mind a ketten, mint a hogy csak huszéves korában tud szenvedni az ember. Nehány nap alatt halálosan meggyülöltük egymást és arra gondoltunk, hogy a másiknak el kell hagyni a lakást. Talán már nyilt összeütközésre kerül a dolog, ha egy este Tóthnénál nem találjuk közös barátunkat, a gépészt. Az utóbbi időben gyakran megfordult a háznál. Áldott jó ember volt és nagyon szeretett mind a kettőnket. Szilvóriumot hozott föl a számunkra, sőt egy kemény, hideg téli estén, egy zsák szenet is küldött föl szobánkba. Különben igen egyszerü ember volt, ki órákig el tudott ülni szótlanul. A mint nagy pipájából a füstöt eregette, le lehetett volna rajzolni, mint a béke, a nyugalom és megelégedettség testet öltött képét. Ha Marival elmentünk valahová, ő odahaza várt reánk. Mikor hazajöttünk, rendesen ott pipázott a kályha mellett, csendes elmélázással hallgatva a Tóthné horkolását. Aztán fölállt, megköszönte, hogy ilyen jók vagyunk Marihoz és mulattatjuk a kisasszonyt, jó éjszakát kivánt és pipájával együtt ment haza aludni. Egy kora délelőtt, mikor Zoltaynak meg akartam mondani, hogy kettőnk számára már szük a világ, Mari benyitott hozzánk:

- Jőjjenek be estére hozzánk, ma lesz az eljegyzésem.

Nem voltunk szinpadon s igy nem kapkodtunk szivünkhöz, de sápadtabbak voltunk e pillanatban a sirban fekvő halottnál. Mari nyugodtan folytatta:

- A gépész ur ma reggel megkérte a kezemet és ma este meg is tartjuk az eljegyzést. Ugy-e eljönnek?

Csak a fejünkkel bólintottunk és mig Mari bent volt a szobában, nem mertünk egymásra nézni. Aztán hirtelen szembe fordultunk egymással.

- Nos? - kérdezte Zoltay valami különös, rekedt hangon, de a melyben már nyoma sem volt a haragnak vagy gyülölködésnek.

Nem értettem meg mindjárt. Ezelőtt közös kasszánk volt, de pár hét óta külön végeztük a finánciális operációkat.

- Azt kérdem, van-e pénzed? - folytatta most már a régi, barátságos hangon.

- Nincs.

- Nekem sincs, - lógatta a fejét Zoltay. - Igy hát elküldjük a szürke öltönyömet a zálogházba. Talán kitelik belőle két kis bokréta, mert remélem, te is veszel virágot Marinak.

A szemem tele lett könynyel és mindent feledve, sirva borultunk egymás vállára. A közös szenvedés és csalódás megint összehozta a lelkünket.

Zoltay tért előbb magához, pár pillanat mulva erősen hátba vágott:

- No, vén szamár, előre! Menjünk hordárért...

 

Ifjuság.

Lenkey Tamás történetét a régi jó időkben, a mikor még az olvasónak több türelme, az irónak több ideje volt, okvetetlenül két kötetben irták volna meg. A mai kellemetlen irodalmi viszonyok kényszeritenek arra, hogy az első kötetet teljesen elhagyjam, a második kötetnek pedig csak vázlatával ismertessem meg önöket.

Lenkey Tamás ott ült a Nemzeti Szinház kényelmes, földszinti támlásszékében, jónevelésü uriember létére, csak diszkrét módon unatkozott. A mi premier-közönségünk különben kötelességének tartja nyilvánosan demonstrálni, mennyire fumigálja a szerencsétlen szinházat, a még szerencsétlenebb művészeket és a legszerencsétlenebb irót. Egy törzsökös premier-látogatónak mindig unatkozni kell, különben még gyanakodni találnának rá, hogy csak ugy véletlenül vetődött be a szinházba.

Lenkey Tamás, mint talpig uriember, nagyon kellemetlennek találta ezt a tüntető blazirtságot, melylyel a szegény iró drámai lüktetését, vagy a szinész hangszálainak nagy és nehéz munkáját fogadják.

De mind a mellett nem tilthatta meg jó izlésének, hogy ezt a darabot felette unalmasnak ne találja. Az iró fiatal és tapasztalatlan ember volt. Nem vetett számot a budapesti publikum ama kedves szokásával, hogy a hétre kitüzött előadásokra nyolc óra után szokott eljönni. Tapasztalt szinházi emberek az első felvonás felében az inasok és szobaleányok derék hadát vonultatják föl. De jaj annak a szerencsétlen szerzőnek, kinek tulhő és fiatal temperamentuma már hét órakor elkezd lüktetni. A hős legszenvedelmesebb kifakadásai, a hősnő legfájóbb sóhajai, mind elvesznek a székek csapkodásában.

Lenkey Tamás őszinte részvéttel nézte, hogy a fiatal szerző valami végzetes tévedésnél fogva, már hét órakor elkezdte drámáját és kilenc felé már csak époszszal szolgálhat. A hősnő éppen multjáról közölt fájdalmas leleplezéseket, mikor Lenkey megunván a hosszu vallomást, lassan körülnézett a szinházban és szeme megakadt az egyik emeleti páholyon.

A páholy egyik sarkában igen szép barna asszony ült. Lehetett 36 vagy 38 éves, s termete már elhizott, de arcának szabása kifogástalan, finom és arisztokratikus volt s ki csak a dús, sötét hajjal koronázott fejet látta, bátran 20-22 éves lánynak nézhette volna.

Mellette, de egészen a szinpadnak fordulva, fiatal szőke leány ült. Feltünően hasonlitott az édesanyjához, csak a hajaszine volt hamvasszőke és szemének tekintete más, de annyira más... Lágy, ábrándos kék szemek voltak ezek, mintha mindig a távolba nézve várnának valakit. Most különben teljes szivvel-lélekkel a szinpadra figyelt. Fehér arca lassankint kipirult a nagy élvezettől és Lenkey igy szólt magában:

- Óh, milyen kedves, aranyos baba! Az imént azon gondolkoztam, hogy ki hiszi el ezeket a szamárságokat, miket a szinésznő ott fönt, a szerző utasitására össze-vissza beszél, tessék, itt van egy kis leány, a ki elhiszi és gyönyörködik benne.

Aztán csak visszatévedt tekintete a páholyra:

- Vajjon ki lehet? Valami vidéki kis leány. De a mama? Óh, a mama az más, ez biztosan nagyvilági dáma.

Később igy folytatta magában:

- Biztos vagyok benne, hogy a mama fővárosi asszony volt. Valószinüleg elszegényedett urak, kiknek le kellett menni vidékre, menteni, a mi még menthető. Hogy a kis leány megnőtt, föl-fölrándulnak pár hétre a fővárosba, ismerem az ilyen alakokat.

Egy kicsit bosszusan tette hozzá:

- Szeretném tudni, miért foglalkozom én ezekkel az idegen emberekkel?

De azért ujra, meg ujra, a páholy felé nézett. A szőke kis leány ugyan nem viszonozta figyelmességét, mert csakis a szinpadra figyelt. A mama ellenben fölvette gukkerét, pár pillanatig erősen visszanézett Lenkeyre, egy pillanatig össze is huzódott a szemöldöke, de aztán barátságosan reámosolygott.

- Teringettét! ez az asszony ismer engem, - konstatálta magában Lenkey, - uriasszony csak jó ismerősére mosolyoghat igy. De hát én? Engem már végképpen cserben hagyott volna a memóriám?

Odafordult egyik szomszédjához, a ki arról volt hires, hogy mindenütt és minden embert ismer.

- Ki az a szép barna asszony, ott a második páholyban?

- Sándorffyné, a leányát hozta föl farsangolni.

Lenkey Tamás negyven évét már betöltötte, de egyszerre sötétpiros lett az arca, mikor a Sándorffyné nevét meghallotta.

Igaz, hogy nem látta, mióta férjhez ment, annak pedig tizenkilenc éve elmult. De ha valaki neki azt mondja, hogy jöhet egy perc a mindenségben, melyben neki a Madarasy Janka arca idegen lesz, akkor ő ezt a valakit... ej, de ne is beszéljünk róla.

Egyszerre föltámadt lelkében a mult. Afféle bolondos ifjukori regény, de ő akkor azt hitte, hogy a kárhozat szakad le reá. Huszéves korában gyakran hisz az ember ilyesmit, de az ő regénye annyiban különbözött a sablontól, hogy sokat szenvedett s majdnem elpusztult miatta.

A szép Blanka szerette őt, de rokonai kegyelemkenyerén élt és mikor Sándorffy megkérte a kezét, hát odanyujtotta. Sokat sirt, nagyon szenvedett, de okos leány létére belátta, hogy nem tehet másként. Csak gazdag, boldog, független leányok engedhetik meg maguknak, hogy várjanak egy huszéves, bolondos, szerelmes ifjura. Várjanak, mig ebből a bolondos fiuból ember lesz, kinek karjára támaszkodva, ki lehet lépni a világba. De ő, ki öt esztendő óta eszi rokonai házánál a kegyelemkenyeret? Mit tehetett egyebet, felesége lett Sándorffy Endrének, a ki már erősen kopasz volt, negyvenedik évét betöltötte, de a ki kényelmes, független, uri életet tudott biztositani feleségének.

Lenkey Tamás most már jól emlékezik mindenre. Az eljegyzés előtt való napon levelet kapott a leánytól. Husz év! Husz év, Istenem, maga az örökkévalóság! És Lenkey most mégis maga előtt látja a fekete betüket, mintha a romok közül most is felé csapna a szép leány szenvedelmes, szerelmes, kétségbeesett zokogása. Lelkével kezdi ujra olvasni a levelet.

Kedves Tamás!

Nem akarom magát az én lelkem fájdalmával is keseriteni. Bizonyára csak szivemnek gyöngesége, a mi irásra késztet s ennek a gyöngeségnek nem birok ellentállni.

Maga jó és becsületes és kerülni fog engem ezentul. Nagyon szerencsétlenek vagyunk, de erről nem tehetünk, de hogy becsületesek és igazak maradjunk, az csak tőlünk függő dolog.

Édes Tamás, a kolduskenyér csak száraz, de a kegyelemkenyér könyektől keserü. És én ezt a kenyeret eszem esztendők óta.

Ezt a keserü kenyeret sem akarják tovább adni, mert szerencsém akadt és könnyelmü, bünös teremtés vagyok, ha nem élek vele. Ennek már igy kell lenni.

Magából férfi lesz, boldog ember lesz. Én is csak megnyugszom valahogy, valamiképpen a változhatatlanba. Ehhez a megnyugváshoz kell, hogy ne lássam többé magát. Remélem, ezt az utolsó kérésemet nem fogja megtagadni.

Mit csinál egy huszéves ifju ilyen levél után? Az a huszéves ifju egyéniségétől függ. Lenkey Tamásnak igen bolondos egyénisége volt, mert ő főbelőtte magát.

A pisztoly rossz volt, a keze remegett. Szóval, a golyó okosabb volt, mint Lenkey Tamás egyénisége, valami csontban megakadt. Lenkey hat hétig nyomta az ágyat, a feje még gyakran zugott azután is, de az öngyilkosságra nem gondolt többé.

Ember lett belőle, a maga erejéből. Szegény fiu volt, lépésről-lépésre küzdötte föl magát. Elfoglalta az élettel való küzdelem és lassanként begyógyult szivének sebe.

Egypár évig külföldön utazott, mire hazajött, már fáradt volt a lelke és erősen szkeptikus a szive. Mint gazdag, független ember állandóan harcban állt a mamákkal és ritka ügyességgel kerülte ki a gyöngéd tőrvetéseket. Két év óta azonban már nyugton élt, a mamák és kisasszonyok föladtak minden reményt, belátván, hogy ez az ember agglegénynek született.

Sándorffynéra már nem igen gondolt. Azzal a pisztolylövéssel lefizette az adósságát. Most a páholyban is nem a szép asszonyt nézte, hanem a halavány szőke leányt. Milyen kedves, bájos és fiatal. Valami különös gyöngédséget érzett szemében, az ilyesmi persze bolondság, de ha meglepte az embert, bajos védekezni ellene.

A fölvonás végén már igy szólt magában:

- Ej, a manóba is, hiszen a mama régi ismerősöm. Most már veszedelem nélkül fölmegyek hozzá kezet csókolni.

Pár pillanat mulva bekopogtatott. Sándorffyné fölállt helyéről és mosolyogva üdvözölte:

- Rám ismert?

Lenkey hazudott, mint a parancsolat.

- Rögtön az első percben.

- No, ez igazán szép magától.

Majd leánya felé fordult:

- Kedves Olga, bemutatom neked Lenkey Tamás urat, az én kedves, régi barátomat.

Lenkey a fiatal leány mellé ült. A beszélgetés azonban hamar megakadt. A kis leány igen ügyetlen volt, Lenkey pedig, - maga sem tudta miért, - elfogult és zavart lett, de ott volt a mama és segitett rajtuk.

- Remélem, Lenkey, gyakran fogjuk látni. Legalább beszélni fog róla, hogy nem felejtette még el a régi, bolondos időket.

Nevetett, mint okos asszony szokott nevetni a gyermekkori dőreségeken. Lenkeyt is magával ragadta jókedve.

Most már Olga kisasszony is élénkebb lett, a mama szuggeráló integetésére részt vett a társalgásban is, de mintha a lelke most is másfelé kalandozott volna.

Lenkey nagyvilági ember létére, tisztában volt a mama szándékával. De mig máskor az ilyesmi mindig elkedvetlenitette, most tetszett neki a dolog. A házasság? Lenkey okos ember volt, kerülte a veszedelmet. De sejtette, hogy egyszer az ő órája is ütni fog. Bölcs ember nem viaskodik a végzettel és Lenkey igen kedvesnek találta a gondolatot, hogy neki Sándorffy Olga lesz a végzete.

A mama arcán derült melegség ült. E pillanatban már valószinüleg vejének tekintette hajdani udvarlóját, hirtelen azonban, diszkrét, félénk kopogtatás zavarta föl őket.

A kopogtatás után, egy félénk, huszéves fiatalember lépett be a páholyba. Lenkey nem sokat törődött vele, csak azt látta, hogy Olga keskeny, halvány arca sötétpiros lesz, a mama pedig lesujtó tekintettel néz végig az alkalmatlankodón.

Olga nem mer mozdulni, de a szemével némán beszél az ifjunak: milyen jó, hogy itt vagy, mennyire szeretlek, csak téged, egyedül csak téged...

Sándorffyné tüntetőleg elfordul a vakmerő ifjutól:

- Hát tudja, édes Lenkey, ha majd feljön hozzánk...

Beszélhetett már, a mit akart. Lenkey csak a leányt meg az ifjut nézte. Szomoruan, szeretettel. Különös, bolondos káprázat fogja el, magát látja, mint huszéves gyerekifjut, ő is igy reszketett akkor egy szép leány előtt, ő rá is ugy nézett az a szerelmes kis leány. Melyik leány? Itt csak egy érett, szép asszony áll, ki mindenáron el akarja választani leányát szerelmesétől, hogy ő hozzá adja, hiszen vele is igy tettek annak idején...

Lenkey fölsóhajtott, aztán komolyan nézett a szép asszonyra és szemének tekintete ezt mondta:

- Édes, szép asszonyom, ne hivogasson engem, én ugysem leszek a maga leányának a férje. Az emberek boldogsága tulajdonképpen a rossz memóriáju szivben gyökeredzik. Én azonban jól emlékszem az ön szomoru levelére és az én rossz pisztolyomra. Nem akarom, hogy a leánya is megirja a maga levelét. Nem akarom, hogy ez a fiatalember becsapja a felöltőjét és pisztolyt vásároljon érte. Hátha ma becsületesebb pisztolyokat árulnak, hátha az ő keze erősebb és biztosabb, mint az enyém volt husz éves koromban?... Ne nézzen ilyen kegyetlenül erre a fiatal urra, hiszen talán az ön szive sem felejtett el mindent végképpen.

Sándorffyné, mintha megértette volna a szemek beszédét, piros arccal nyujtotta kezét a férfinak csókra. A két szerelmes egymásba merült, alig vették észre, hogy a férfi távozott. Sándorffyné pedig szeliden, elnézéssel tekintett a fiatalok felé, hiszen csak bolondság... Aztán meg nincs is egyéb bünök, minthogy a leány tizennyolcéves, a fiu meg huszéves s ezért igazságtalanság volna rájuk nagyon haragudni.

 

A költő ideálja.

Mikor Becsky Tamásné, született Szentkirályi Rozália asszony, hatvanéves korában, a halotti szentségek ájtatos fölvétele után, jobblétre szenderült, minden ujság egyhangulag konstatálta, hogy a magyar irodalmat sulyos csapás érte a jeles urnő elhunytával.

A magyar irodalom a sok, sulyos csapás után is, - hisz minden évben hal meg valaki, ki közvetve, vagy közvetlenül pótolhatatlan veszteségbe dönti a szegényt, - mondom, a magyar irodalom a sok csapás után is él. Ha nem is fényelegve, de ugy szegény ember módjára, csöndesen, szerényen, biztató körülmények közt, - most azonban valósággal megrázta az ujabb csapás, mely Becsky Tamásné, született Szentkirályi Rozália asszony halálával érte.

Szentkirályi Rózának férje révén semmi köze sincs ehhez a sok dicsőséghez, Becsky ur nevét akár ki is hagyhatjuk a történetből. Becsky Tamás sohasem irt könyveket. Hogy nem is vásárolt, arról fölösleges beszélni, mert azt ugyis olyan emberek cselekszik, a kik mindenáron vágynak az eredetieskedésre, a kuriózumra, kik furcsa bogaraikkal beszéltetni szeretnek magukról. Ellenben, hogy nem irt sohasem regényt, sem verset, sem novellát, az mégis fölemlitendő, a mi lázasan fejlődő irodalmi életünkben, hol, ha valaki olvasni akar, hát leül, és ir magának egy könyvet.

Egyébként Becsky ur nem is olvasott, legfölebb csak pointeket. Ez is kárbaveszett fáradság volt, mert ha olvasni kezdett, partnerei biztosan tudták, hogy nincs elég ütése. E jeles urhoz az irodalomnak semmi köze, - itt csak nejéről, Szentkirályi Rozáliáról lehet szó, - kinek hátrahagyott irásaiban lázas buzgalommal kezdték keresni a negyven évvel ezelőtt elhunyt nagy poéta, Székely László verseit, leveleit. Ezeket a verseket és leveleket az elhunyt urnő életében vonakodott a nyilvánosságnak átadni, most azonban a férj készséggel megengedte a lapok tudósitóinak, hogy ám nézzenek, keressenek, a mit találnak, vigyék Isten hirével. A jó embernek eszeágában sem volt megröviditeni az irodalmat.

Ő maga sem tudta egész biztosan, hogy micsoda összeköttetés van felesége és az általa oly mélyen tisztelt és félve került irodalom között. Székely László, a fiatalon elhunyt nagytehetségü poéta, nagyon járatos volt a Szentkirályi-házba. Szivesen is látták mindig, mert az apja alispán volt, s neki az anyai öröksége, - egy jól rendezett, minden anyagi tehertől ment birtok - már a kezében. Bizony, egy ilyen jóravaló, derék fiunak el lehet nézni azt a kis bogarát, hogy verseket ir és mindenféle cigánynépséggel barátkozik.

- Édes fiam, - intette a bölcs Szentkirályiné a leányát, - nincs tökéletes ember a földön. Kivált a férfiak, jaj be messze vannak a tökéletesség árnyékától is. Szemet kell egy és más hibájukra hunyni, mert végre is, nem tehetünk másképpen, ráérsz majd asszonykorodban irtogatni a vadhajtást.

A szülők mindenáron akarták a házasságot és a mama folytatta intelmeit:

- Egyéb hibája nincs is ennél az ostoba versfaragásnál. Hát aztán? Hát a kártyás, verekedő vagy szeretőtartó férfi nem kap asszonyt?! Dehogy nem! Csak a kisujját nyujtja ki, egy tucat leány akaszkodik belé rögtön. Okos asszony szemet huny az ilyesmire, teszi magát, mintha nem is tudna róla. Később aztán fegyvert is kovácsolhat magának az ura gyöngéiből...

- De, mama, nem szeretem, - fakadt ki végre a leány, mikor a szóáradattól beszédhez jutott.

- Nem szereted? Mit hallok? Nem szereti! Hát már végképpen elfajult a világ? Én nem mertem volna az anyám elé állni ilyen szamársággal... Tisztességes leány nem szokott szerelmes lenni, érted?

Erre már fölvonta vállát Róza kisasszony:

- A mama ehhez már nem ért.

Szentkirályiné tanuul hivta az eget, a poklot, hogy láttak-e már ilyen elvetemedett teremtést? Miután azonban a jelzett nagyhatalmasságok vonakodtak megjelenni, hát a papát citálta ki a pipázóból, a ki röviden véget vetett a zajos jelenetnek.

- Elég legyen már! Három nap óta sem nappalom, sem éjjelem e miatt az ostobaság miatt. Pokollá teszitek az otthonomat! A menykő üssön abba a versfaragó fickóba, ha nem szereti; hát nem szereti, punktum... Végre is Becsky Tamás is becsületes ember.

- Kártyás, lump, haszontalan gazember, mindennap meg fogja verni a feleségét, - jósolta a mama.

- Ugyan, persze, - nevetett föl gunyosan Szentkirályi, - nem féltem én a te leányodat.

Azzal még egy nagyot sóhajtott, mint a ki tapasztalati tényekre helyezi reménységét, igy lett Rózából a Becsky Tamás felesége.

Székely László egy év mulva meghalt, valami végzetes párbajban, melynek semmi köze sem volt a szép asszonyhoz. De tudja Isten, valahogy mégis belekerült abba a nekrológba, melyben a jeles ifju tehetségét elsiratták. Megemlitették, hogy ő volt a költő első ideálja és csak szomoru, külső körülmények gátolták meg a két szerelmes egyesülését. Hogy mik voltak ezek a szomoru, külső körülmények, azt cikket iró zsurnaliszta tudta legkevésbbé, de a nekrológ végén, befejezésnek igen csinosan hangzott ez általa hirtelenében kitalált frázis.

Róza asszony ez időben egy egészséges fiugyermekkel örvendeztette meg férjét. Beteges állapotban az ember - különösen ha asszony - mindig hajlandó az érzelgésre. Róza asszony könyes szemmel olvasta a gyászos tudósitást, a cikk végén pedig, hol az elmés, találékony ujságiró célzást tett azokra a bizonyos szomoru, külső körülményekre, hangos zokogásban tört ki.

Becskyné okos asszony volt, de mondottam, beteg és ilyenkor az ember könnyen átadja magát a különböző poétikus hangulatoknak. Azután még egy esztendő telt el már a boldog esküvő óta és ha a mama jóslata nem is teljesedett be, annyi bizonyos, hogy Becsky, ha beszélgetett, most is szivesen vette hasonlatait a kártyavilág dús eszmeköréből, a mi azt bizonyitja, hogy a piros ász és a makk felső még mindig élénken foglalkoztatta lelkét. A szép asszonyt nem kell tulságosan sajnálni, a papa jó előre megmondta, hogy dirigálni fogja az urát. De mi haszna mindez? Becsky Tamás szepegve és alázatosan jött haza reggel, de azért este mégis elment. És ha egész nap itthon ülne is?!...

Férj volt, és ezzel minden meg van magyarázva. Meg van magyarázva a sok keserü köny is, mit az asszony elutasitott udvarlójáért hullatott.

Aztán idővel valami hirneves, nagytekintélyü kritikus kimondta, hogy Székely Lászlón nagy igazságtalanság történt, kora nem értette őt meg. Lirai verseit egyenesen a legnagyobb magyar lirikus poémái mellé állithatók, annyi hév, tüz, szenvedelem van bennük. Itt természetesen pár sorban megemlékezett egy tiszteletreméltó urnőről, ki az elhunyt poétának ideálja volt és kit csak a szülői szigoruság kényszeritett máshoz.

Becskyné ez időben már két leányát férjhez adta, de a hogy elolvasta ezt a cikket, ujra sajogni érezte azt a régi sebet. Tudja Isten, hogy történt, de most már maga is hitte, hogy ő voltaképpen csak szülői parancsára utasitotta el a poétát, annyira hitte, hogy diszkrét, fájdalmas hangon, néha-néha célzást is tett ilyesmire. Becsky Tamás ilyenkor halálosan szégyelte magát, ugy érezte, hogy voltaképpen ő igen-igen nagy bünös, mert ő fosztotta meg feleségét a halhatatlanságtól és attól a gyönyörüségtől, hogy az irodalomtörténet lapjain, mint a nagy poéta hitvese szerepeljen.

Igaz, neki ugy tetszett, mintha menyasszonya annak idején szerelmes lett volna belé, de az ördög tudja, mi lakik az asszonyban? Azonfölül azóta már huszonöt év telt el és ő annyi prédikációban és intelemben részesült, hogy az a bübájos emlék, kezdett végkép kiveszni lelkéből.

A Székely-kultusz pedig napról-napra nőtt, mint valami vészes áradat. Ez már igy szokott nálunk lenni. Nálunk, kik sohasem becsüljük meg kellőképpen embereinket, de ha a divat, a kor áramlata fölvet egy-egy nevet, akkor aztán egyszerre, mintegy őrületes lázban akarjuk kipótolni mindazt, a mit elmulasztottunk. A Székely László imádása divatba jött, Becskynét megintervivolták. Nagyon diszkréten, tartózkodón beszélt, semmi határozott dolgot nem mondott, de az ujságirónak az volt az impressziója, hogy az agg hölgynek biztosan vannak levelei, versei a költőtől, a mit életében nem akar nyilvánosságra bocsátani.

Nos hát meghalt. Nyilvánosan mutatott részvéttel és elég ügyesen leplezett kiváncsisággal temették el. Végre a hagyatékra került a sor, Becsky Tamás készséggel nyujtott át nekik mindent.

A poétától nem találtak semmit, ellenben meglelték az asszony naplóját. Mindenik sorában mélységes szeretet, bánat, imádás hangján szól arról, a ki már a sirban nyugszik, a ki életének egyetlen szerelme volt. A legfeltünőbb a dologban az volt, hogy az asszony a naplót csak házassága második esztendejében kezdte vezetni.

- Persze, persze, - mondta az irodalomtörténet jeles tudósa, - sokkal érdekesebb lett volna a leánykori napló. Bár ezekből a lapokból hiven megkonstruálhatjuk a költő ideáljának jellemét, gondolkodását, de a leánykori napló biztosan érdekesebb adatokat tartalmazott volna, no de mindegy... ez a napló is óriási nyeresége az irodalomtörténetnek, most készülő munkámban nagy segitségemre lesz, ime, itt van előttünk az ideál jelleme...

S diadalmasan vitte magával a naplót.

 

Az áldozat.

- Az élet nyomoruságainak, - mondta Bartos Ferenc, - egyik, talán legfőbb oka, hogy az emberek semmiképpen sem akarják megérteni azt az egyszerü és világos igazságot, hogy az élettel együtt senki sem igért nekünk örömet, vagy boldogságot, s igy nincs is kin követelőznünk. Pedig a legtöbb ember követelődzik, mohón, keményen, parancsolóan, vagy sirva; már a mint a temperamentuma hozza magával, de mindenik ugy, mintha kitöltött váltó volna a kezében, melyet bármikor leszámitoltathat.

Pedig voltaképpen ugy áll a dolog, hogy az élet nem is adhatja meg, a mit mi várunk, kérünk vagy követelünk tőle. Nem jóakaratán mulik a dolog, hanem a szegénységén. A modern emberben semmiféle érzés nincs annyira kifejlődve, mint az egóizmus. Olyan nagymértékben megnőtt az önzése, hogy szinte szenvedelemmé vált. A szenvedelem pedig többnyire öntudatlan. Mi már csak kérni, követelőzni, várni tudunk az élettől, az egy pillanatig sem jut eszünkbe, hogy talán tartozunk is neki valamivel.

Ha a boldogság nem üres frázis, s ha az csakugyan a véletlen ajándéka, ugy mi sem bizonyosabb annál, hogy leülni az ut szélére és várni, mig a boldogság ránk talál, vagy elindulni és harcolni érte, egyenlő ostobaság. A ki reális dolgokat épit a beütendő főnyereményre, az az őrültekházába való, a ki erőszakot akar tenni a sorson és korrigálja a szerencsét, az börtönbe kerül. Igy is, ugy is összetörik. Szóval, ha a boldogság csakugyan rajtunk kivül álló dolog, az élet véletlen ajándéka volna, akkor várása ennek a boldogságnak bárgyu; kierőszakolása pedig határozottan bünös dolog. Ám nekem szilárd meggyőződésem, hogy nem igy áll a dolog. De most nem akarok filozofálni és nem fejtem ki a hogyant. Egy ut azonban nyitva áll számunkra. Mindnyájan, férfiak, asszonyok egyaránt jutunk az életen át olyan helyzetbe, hogy valaki ránk bizza sorsát, hozzánk köti az életét, tőlünk várja az üdvösségét. Ha mi letiporva önzésünket, ennek a valakinek meg tudjuk adni mindazt, a mit kér, vár, remél, akkor megleltük életünknek célját. Ez bizonyára nem a boldogság, mondják önök. Lehet, de nagyon hasonlit hozzá. És végre is, ki merné állitani, hogy látta szemtől-szemben őt, a Boldogságot? Látta és fölismerte. Bizonyos volt benne, hogy nem tévedett? Önök mindnyájan hallgatnak, tehát nem találkoztak azzal a tárgygyal, mely e különös fogalmat fedné. Én sem.

Volt azonban egy asszony meg egy férfi, a kiket talán boldogoknak mernék nevezni. A férfi barátom volt, ugy adom elő a történetet, a mint azt, közvetetlen közelből láttam.

Husz évvel ezelőtt történt a dolog. Szigety Balázs egy csinos, halvány leánynak udvarolt. A leányról mindössze is annyit tudtam, hogy árva, hogy testvére, egy fiatal özvegyasszony nevelte föl. Szegény kis Ágnesnek mindenesetre ártalmára volt az imádásszerü szeretet, melylyel testvére körülvette. Mindig együtt jártak, a hatalmas, szép, szőke asszony, meg ez az éppen csak csinosnak mondható, igénytelen termetü leány. Volt valami megható gondosság abban, melylyel az a gyönyörü, hatalmas teremtés a halvány, vézna, kis csemetét körülvette. Az a mód, a hogy a haját igazgatta, a mint szalagcsokrát tüzögette, a hogy aggodalmas tekintettel nézte a férfiakat, mikor lobog föl szemökben a tetszés lángja, mindnyájunkat meghatott, - persze megint csak a szép asszony javára. A kis Ágnest bizonyára mindenki csinos, szimpatikus leánynak nevezi, ha véletlenül nem Budapest legszebb asszonya gardirozza. Igy egyszerüen nem vették észre.

Ebben az időben történt, hogy Lenke asszonynak el kellett utaznia pár hétre, valami külföldi rokonához. Szigety Balázs, a szép asszony távollétében kapott a házhoz. Két hét mulva már mindnyájan ugy beszéltünk róla, mint vőlegényről. Szemmelláthatólag tetszett neki a leány. A mi pedig Ágnest illeti, ma is ellágyulok, ha tekintetére gondolok. Sohasem láttam sem azelőtt, sem azóta olyan szép szempárt, mint a milyen ebből a vézna, jelentéktelen kis arcból ragyogott elő. És hogy nézett Szigetyre! Milyen alázatosan, milyen odaadással, édes, titkos félelemmel! Vak volt, a ki nem látta, hogy mennyire szerelmes. Szerelmes a passziv, lágy lelkek csodálatos erejével és szenvedelmével. Csodálatosak ezek a teljesen akaratnélküli, alázatos, szerény lelkek, mintha a sok föl nem használt erőt, mind ez az egy érzés foglalná le magának. Annyira tudnak szeretni és szenvedni. Olyan intenziven boldogok, és olyan hamar elpusztulnak a boldogtalanságban.

Hogy milyen hamar, azt már láthattuk két hónap mulva, mikor a szép asszony hazaérkezett. Szigety Balázs egy óra alatt elfelejtette, hogy valaha azzal a vékony, kis halvány gyermekkel ábrándozott és esti séták alatt gyöngéd és illedelmes bókokkal festette pirosra a keskeny, finom kis arcot.

Akkor nem tudtam megérteni Lenkét, mi mindnyájan láttuk a kis leány hervadását, összeesését, egyedül ő nem vett észre belőle semmit. Voltak jelek, melyek azt mutatták, hogy a szép asszony az özvegyi fátyoltól is szivesen megválna a Szigety Balázs kedvéért.

Mikor nyilt ki a szeme, azt ma már nem tudom. Annyi bizonyos, hogy Ágnes ez időben a nap nagyrészét ágyban töltötte és többnyire lázas volt. Azt a jelenetet, mely három ember élete fölött határozott, maga Szigety Balázs beszélte el nekem, egyszer régen.

... Az asszony sápadt volt kissé, de teljesen nyugodt. Talán előre is készült a bevezetésre, melylyel a férfit fogadta:

- Szigety, én ismerem magát. Maga a legbecsületesebb ember a világon. Nyiltan beszélek, mintha a testvéremmel állnék szemben; Ágnes szereti magát.

Várt egy pár pillanatig, de mert a férfi folyton csak az ő ragyogó, szőke szépségét nézte, elforditotta a fejét, és ugy mondta halkan:

- Meghal, ha a maga felesége nem lehet.

A férfi még mindig hallgatott. Mintha teljesen elveszett volna lelke, az asszony bámulatába.

Lenke fölemelte fejét és erősen, keményen belenézett a férfi szemébe, most már rideg és kemény volt a hangja:

- Magának feleségül kell venni a hugomat.

Most először szólalt meg a férfi, neki is kemény és rideg volt a hangja:

- Nem tehetem.

Az asszony összetette fehér kezét és ugy nézett a férfira szótlanul. Szigety elsápadt és megreszketett egész testében.

- Nem tehetem, minek is kér rá? Maga éppen olyan jól tudja, mint én, hogy lehetetlen. Becsületes ember vagyok, sohasem bolonditottam Ágnest. Megvallom, tetszett nekem, mig magát meg nem láttam, de szerelemről sohasem beszéltem neki. Kérem, ne nézzen igy rám, maga nagyon jól tudja, hogy szeretem és szeretni fogom mindig, örökre...

Az asszony még mindig összekulcsolva tartotta kezét.

- Tudom. Másként hogyan mernék ilyen áldozatot kérni magától?

- Tudja, tudja, de hát mégis...

Aztán indulatosan folytatta:

- De hiszen maga nem gyermekleány, maga asszony és tudnia kell, hogy lehetetlenséget kér tőlem.

- Lehetetlenség? Ön mondja ezt, a ki szeret?

- Én. Voltak férfiak, a kik meghaltak azért, a kit szerettek, de a mit ön kiván tőlem, az -

Az asszonyt mintha egy pillanatra elhagyta volna önuralma, sápadtan, reszketve dadogta:

- Meghalni, az semmi... Nekünk élnünk kell, ő érte, ő neki...

A férfi megrázta fejét:

- Ilyen áldozatra csak egy Isten volna képes. Én pedig ember vagyok, rossz ember, a ki egész szivemmel, egész lelkemmel magát szeretem.

Az asszonynak lassankint valami halálos komolyság ült az arcára.

- Hallgasson meg engem, barátom, aztán határozzon tetszése szerint. A kinek kedvéért én ezt az áldozatot akarom hozni és kérni, az nekem édes testvérem s mindennél drágább a világon. Önnek azonban idegen, kit tetszése szerint hagyhat meghalni vagy élni, a nélkül, hogy bárki, még a saját lelkiismerete is, valamit vethetne a szemére és mégis én ugy érzem, hogy ez az egyetlen cselekedet lesz méltó önhöz, hozzám s ahhoz, mit egymás iránt érzünk. Egyet azonban meg kell tudnia: lelki üdvösségemre, tulvilági nyugalmamra esküszöm, hogy bármit határozzon is, sohasem leszek az ön felesége.

A férfi olyan erőszakos mozdulatot tett, mintha vissza akarná fojtani az asszony ajkára a szót.

- Az Istenért, mit mondott?

- Már kimondtam. Megvolt. Az én életem utja már meg van szabva. Most az a kérdés, mit akar ön tenni a saját életével? Ha igaz az, a mit az imént a szerelemről mondott, és én nem akarok kételkedni szavában, akkor...

- Soha. Azt akarja, hogy megesküdjem?

- Minek. Maga férfi, magának csak akarnia kell. Csak akarnia kell a szépet, az igazat, a könyörületest és megteheti. Őrült dolognak tünik föl ön előtt, ugy-e? Mert csak önző, szerelmes szivének dobogására hallgat. Mert szenved, mint a hogy szenvedek én is. De önnek tudnia kell, hogy ez az őrült szivdobogás lassankint le fog csillapodni s hogy a fájdalom el fog mulni, mint a hogy elmulik minden dolog a világon, igaz és hamis, szép és ocsmány, egyformán. Forditsa el egy kissé szemét saját magától, s ne azt nézze, hogy mit áldozott, hanem azt, hogy mit fog nyerni? Megment egy fiatal, ártatlan életet, boldoggá tesz egy érintetlen lelket és gyöngédséggel halmoz el egy önt igazán, nagyon mélyen szerető szivet. Hogy ön nem szereti őt? Mit tesz az? Hazudni fog neki, mint a hogy egy becsületes ember hazudni képes. Lemondásunkkal megvásároljuk az ő boldogságát, bánatunkkal az ő örömét és az Uristen sokkal könyörületesebb, mint hiszik, talán egyszer igazzá válik a hazugság, az ő arcának boldog, ragyogó visszfénye ott fog tükröződni az ön szemében is.

A férfi megrázta fejét.

Most már keménynyé, haragossá lett az asszony hangja:

- Nem? Hát akkor szenvedni fog. Sokáig, talán egy életen keresztül, mint a hogy szenvedni fogok én is. És mégis áldozatul dobjuk magunkat, mert igy kivánja ezt valami felsőbb igazságszolgáltatás. Én már asszony vagyok, élveztem az életből az édeset is, a keserüt is. Maga, maga, meri-e tagadni, hogy mielőtt velem találkozott, kiélvezett minden gyönyörüséget, mit ölébe dobott a végzet? De ő még nem lát, nem tud, nem ismer senkit, csak önt és szerelmét s nekünk félre kell állnunk az utjából. S nekem jogom van követelni öntől ezt az áldozatot, mert soha senki a világon nem szerette ugy önt, mint a hogy én szeretem. Megértett?

Halálsápadtan, de büszkén fölemelt fejjel mondta el vallomását. A férfi lehajolt és alázatosan megcsókolta a kezét:

- És azután, mi lesz velünk azután?

- Azután? Én el fogok utazni és nem látjuk egymást sokáig. Mire megint összejövünk, már nyugodtan fogunk gyönyörködni közös müvünkben, egy harmadik ember boldogságában. Boldogsága lesz nászunk, mosolya csókunk, kacagása ölelkezésünk. S a melyik pillanatban valami árnyékot vagy szomoruságot látunk a kedves arcon, rögtön tudni fogjuk, hogy hitszegéshez vagyunk közel és menekülünk egymástól. Mert a szerelmes becsületes ember tüzbe-vizbe rohan azért, a kit szeret, de sárba, gyalázatba nem lép senkiért, soha.

Ezt a jelenetet magától Szigety Balázstól tudom. Csak azt akarom még hozzátenni, hogy igenis, megtörtént a dolog. Ez a két ember föláldozta magát, egy harmadikért. A férfi gyöngéd szeretettel vette körül feleségét, gyermekeit s nyugodtabb, harmonikusabb életet nem igen láttam az övénél. Lenke pár évig külföldön élt, mikor hazajött, megint a régi, vidám, elmés, ünnepelt asszony volt. Igaz, hogy a nők néha nevetve gyászolnak, de végre is nincs ember, ki szivében halottakat ne hordozna és boldog az, ki szenvedései árán egy más ember boldogságát vásárolta meg. Ez a história nem igen érdekelhet benneteket a mai világban, mikor mindenki a sziv jogáról és az érzelmek mindenhatóságáról, a nagy Én-ről beszél. De hát nem tehetek róla, ugy mondtam el, a mint történt, egy szót sem változtatva rajta.

 

Két asszony.

A jó öreg Gondviselés bosszus ráncokba huzta össze a homlokát:

... Mennyi baj, mennyi sopánkodás...

A férfiak még csak hagyján, de az asszonyokkal már igazán nem lehet boldogulni... Szeretném tudni, mi a manót csináljak a két Kovácsnéval, kik egyre-másra küldik föl hozzám panaszos sóhajtásaikat?...

Kovács Ferenc ur, a jónevü, tehetséges poéta, ezelőtt hat esztendővel erősen udvarolt a szőke, babaarcu Zoltay Erzsinek. A rokonság már amolyan félhivatalos vőlegénynek tekintette. Erzsi az utcán még nem fogódzott karjába, de titokban néhányszor csókolóztak. Kovács Ferenc ur nem volt éppen tulságosan titkolódzó természetü és még a kávéházi kompánia is tudta, hogy a Holdsugár cimü jeles kis verskötet, Zoltay Erzsi szöszke haját és kék szemét dicsőiti.

A házasságból azonban nem lett semmi. Kovács Ferenc ur tulságosan impresszionista lélek volt. Egy szép téli délután, a véletlen összehozta Horváth Klárával s e délutántól kezdve szintelennek találta az Erzsi szöszke szépségét, unalmasnak örökös vidámságát, ostobának naivitását, szóval kész volt a tragédia.

A tragédia különben nem volt tulságosan veszedelmes jellegü. Szegény kis Erzsi sokat sirt, nagyon megfogyott, három hétig még a haját sem puderezte és meg akart halni.

Ámde ez csak amolyan átmeneti lelki állapot volt, végre is állandóan és folytonosan nem lehet az ember kétségbeesve. S egy félesztendő mulva már Kovács Lajos urral, a székesfőváros egyik tekintélyes, fiatal nagykereskedőjével váltott titokban csókokat.

Ezek a titkos csókok azonban meghozták a kivánt eredményt, az arany karikagyürüt. A fiatal Kovács Lajos csinos, elmés fiu volt és szecessziós butorokat vásárolt felesége szalonjába. Erzsi büszkén öltötte kezét vőlegénye karjába, az elvesztett kilókat hamar visszanyerte, a haját pedig még szőkébbre puderezte, mint ezelőtt.

Egy szép tavaszi napon együtt sétált vőlegényével a déli korzón, mikor szembejött velük egy fiatal pár. Karonfogva mentek, mint ők, de mig őt Kovács Lajos tartotta anekdotákkal, a másik párnál a nő beszélt a férfihoz. Világos, hogy azok már házastársak voltak.

A két férfi egyszerre kapta le kalapját, a két nő szeme összevillant egy pillanatra.

Erzsi vőlegénye furcsán mosolygott:

- No ez mégis különös...

- Micsoda különös? - kérdezte a leány kiváncsian.

Kovács ur pár pillanatig gondolkozott, aztán jókedvüen fölvonta vállát:

- Hiszen most már elmondhatom. Tudja egy időben sokat jártam Horváthék házába, talán szerelmes is voltam egy kicsit Klárába. Legalább ugy hittem, mig csak...

- Mig csak... - ismételte a leány.

- Mig csak magát meg nem láttam. Abban a pillanatban azonban tisztában voltam a szivemmel. Maga vagy senki... és higyje el Erzsi...

Tovább is deklamált volna, de a mama utólérte őket és reájuk szólt, hogy vissza kell fordulni, különben elkésnek az ebédről.

Három hét mulva Erzsi férje karján vonult be a szecessziós szalonba és igen boldognak érezte magát. A Kovács ur anekdotái is változatosabbak lettek, mert most már a borsosabb históriákat is föltálalta kedves nejének. A mellett saját külön szobaleánya volt, a férfiak "nagyságos asszonyom"-nak szólitották és annyi Kugler-süteményt ehetett, a mennyit csak akart.

Az emberi természet azonban gonosz és hálátlan. Minden boldogságba beleszokik. A beleszokás csak küszöb, innen lépünk be a közömbösségbe. De a közömbösség csak előszoba, mely egyenesen az unalomhoz vezet. Kovács Lajosné lassankint könyv nélkül ismerte a klubbeli históriákat, a "nagyságos asszonyom" sem csiklandozta a fülét, a sok cukrászsüteménytől meg ugy elromlott a foga, hogy szeptemberben kettőt plombiroztatni kellett.

Itt a fogorvos szalonjában, ócska vicclapokat forgatva, jutott először eszébe, hogy az élet utálatos és ő nagyon boldogtalan. Sirni szeretett volna, de semmiféle pozitiv baj nem jutott eszébe, csak ugy érezte, hogy szenved, nagyon szenved és félredobta a vicces lapokat, azután nem is birta bevárni, mig a fogorvos végez ott bent áldozatával, otthagyta a várótermet és kirohant az utcára.

Maga sem tudta, hogyan jutott az Andrássy-utra? Ott állt egy könyvesbolt kirakata előtt. Az üzlet kirakatában nagy csomó könyv volt, mindeniknek egy szine, formája, mindegyikre ez volt nyomva: Klára. Irta: Kovács Ferenc.

A szőke asszony a másik pillanatban már bent volt az üzletben.

- Kérem a Kovács Ferenc könyvét, - mondta biborpiros arccal, mintha valami tiltott dolgot cselekednék.

- A Klárá-t? - kérdezte udvariasan a segéd.

Erzsi asszony bólintott, ugy összeszorult a szive, hogy képtelen volt szóval válaszolni.

Odahaza a szecessziós szalónban, könybeborult szemmel nézte a könyvet.

- Klára, Klára, - mondta sápadtan, - most már a feleségéről irja a verseket.

Ezt mélységes megbotránkozással és nagy elkeseredéssel konstatálta.

Mikor a vacsoránál, férje megint valami klubbeli históriát akart elmesélni, Erzsi asszony, ki különben négyszemközt szivesen hallgatta férje borsos anekdotáit, vérpiros arccal ugrott föl az asztaltól:

- Utálom már ezt a sok komiszságot! Szégyen! Gyalázat! Azt hiszi, hogy valami orfeumi dámát vett feleségül?!...

Sirva fakadt és alaposan elrontotta a derék nagykereskedő vacsoráját, ki szeliden csititotta és alázatosan bocsánatot kért tő1e.

Egy félórai parlamentirozás után Erzsi asszony megbocsátott és ujra elfoglalta helyét az asztalfőn, de mig a borjuszeletre citromot facsart, igy sóhajtott föl magában.

- Nem, ez az ember nem értett meg engem s nem is fog megérteni soha...

És lopva, egy rajongó pillantást vetett Kovács Ferenc ur verseskönyve felé.

Fájdalom, Kovács Ferenc ur a rajongó pillantásban nem gyönyörködhetett. A poéta egy józsefvárosi ház harmadik emeleti lakásán, a hintaszékben cigarettázik, kedves neje szemben ül vele a diványon és a pillantás, mivel végigméri, mindennek nevezhető, csak rajongónak nem.

- Hát csakugyan nem akarod?

- Ugyan kérlek? Én igazán nem értelek. Uj ruháról álmodozni, mikor a házbért nem tudom előteremteni.

Klára asszony bosszus megvetéssel nézett végig férjén:

- Igen, mert élhetetlen vagy. A kiadó is becsapott ezzel a Klárá-val. A szindarabod már féléve hever az igazgatónál. Miért nem jársz a nyakára, miért nem sürgeted, zaklatod, fenyegeted, mint a többi...

- Hagyj békét, - mordult föl a szerencsétlen poéta, - elég bajom van nekem ugyis, ne tedd pokollá az otthonomat.

Az asszony lángoló arccal ugrott föl, látszott rajta, hogy lelkét fojtogatja, a mit mondani akar.

- Én teszem pokollá az életedet? Hát te mivé tetted az enyémet? Ki vagyok én, mi vagyok én? A feleséged? Hiszen minden idegennel többet vagyok együtt, mint te veled. Éjjel a redakció, nappal a bohémtanya, ez a te életed...

Nem folytathatta tovább. A szerencsétlen poétának igen gyönge idegzete volt. Fölkapta kalapját és megszökött az égiháboru elől.

Klára asszony pedig zokogva omlott a magashátu ebédlődiványra. És a forró könyzáporban feltünt előtte a légies kis konyhapénz, egy-egy házi viharral kierőszakolt selyembluz; az unalmas asszonyzsurok, a langymeleg tea, csömörületességig unalmas ingyen szinház, férjének ideges kedvetlensége, vagy mámoros föllángolása... S megjelent előtte a szecessziós szalon, a fehérkötényes szobaleány, a fényes, gondtalan, izgalom nélküli élet és mindezzel együtt Kovács Lajos ur arca...

-... Tessék, - mondta a jó öreg Gondviselés, - most mit csináljak ezzel a két sápitozó asszonynyal?...

A pajkos, szeszélyes Sors elkezdett kacagni:

- Semmit, jó uram, semmit. Ha megcserélnéd helyzetüket, három év mulva megint csak sopánkodással terhelnék a füledet. Asszonyok dolgába sohasem jó beleavatkozni. Meg aztán nem is érdemes. Nem igen szorultak ők mi reánk, mert ha igazán óhajtják a változást, mindig tudnak segiteni magukon.

 

Őszi szél.

Bán Sándorné a Városligeten keresztül ment hazafelé. Leányát volt meglátogatni künt, a nevelő-intézetben. Ezek a látogatások minden héten meghozták a maguk kis szenzációit. Livia sirással fogadta és könyek közt bocsátotta el. Ám a két zokogó rohamot a legvidámabb, legélénkebb csicsergés töltötte be. Bánné mindig azzal a megnyugtató érzéssel tért haza, hogy Livia még gyermek és igy boldog.

Most is leányára gondolt:

- Érdekes, hiszen a tizenhetedik évében van már... Sohasem szerettem az intézeti nevelést, de most már nem bánom, hogy beadtam a leányomat. Ott künt, én nálam, a mi világunkban biztosan találkozott volna már valaki, a ki megzavarja szivét és képzeletét. Szegény, megboldogult édesapja is igy akarta... De meg most mit is csinálnék vele otthon? Minden héten elhatároztam, hogy szólok neki és nem birom... valami szégyenlősség visszatart. Pedig meg kell tudnia és mennyire fájna neki, ha idegentől hallaná meg!... Hátha levélben irnám meg neki?...

Nem, nem, az irás olyan borzasztóan hideg. A fekete, csuf betük rámerednek érzéketlenül, részvétlenül és nem magyaráznak meg semmit abból a fájdalmas szeretetből, mely a sorok közt lüktet. Nem, élőszóval fogok beszélni, hogyha összeszoritja szivét a keserüség, odaborulhasson vállamra és csókjaimmal száritsam föl könyét.

Az uton egy férfi jött vele szemben. Bánnénak piros lett az arca, mint egy fiatal leánynak, kit a véletlen titkos szerelmesével hoz össze.

Voltaképpen olyan regényes, olyan tiszta és bolondos volt ez a viszony, minő csak az első szerelem szokott lenni. Régi, gyermekkori szerelem kötötte a férfiuhoz, kitől aztán később elválasztotta az élet. Férjhezment, jó, hű és gyöngéd feleség lett belőle. De lelke mélyén ott volt ama át nem élt gyermekkori szerelem és mivel tizennyolc éves házasságában is naiv, tapasztalatlan és romantikus lelkü maradt, ugy érezte, hogy a sors kárpótlással tartozik neki. Mikor özvegysége első évében Csermák Pál meglátogatta, ugy fogadta, mint egy kedves, régi szerelmest, nem gondolt sem az eltünt időre, sem a visszahozhatatlan ifjuságra.

Igaz, hogy Csermák még mindig deli férfiu volt, s Bánnéról, ha barátnői nincsenek, senki sem mondta volna, hogy harminchat éves. Nagyon jólelkü, nagyon nyugodt temperamentumu, egészséges gondolkozásu nő volt s az ilyenek egész ötven éves korukig szépek és fiatalok tudnak maradni.

- Jó napot, barátom, - mondta az asszony. S mig a férfi keztyüs kis kezét kezében tartotta, hamvas arcbőre telefutott vérrel. Zavarában nevetni kezdett, mint egy kis iskolásleány.

- Liviánál volt? - kérdezte a férfi, gyönyörködve nézve az asszony piros arcát.

- Igen.

Csermák hangja komolyabbra vált:

- És megmondta neki?

Az asszony lesütötte a szemét:

- Nem... Még nem birtam...

- De Ágnes!...

- Ne haragudjék, Pál... Igazán nem tehetek róla... talán legközelebb...

- Haragudni! Én csak szomoru vagyok. Miért titkolja, miért röstelli a dolgot? Jogtalannak és szégyenletesnek tartja, hogy a feleségem lesz?

- Látja, hogy mégis haragszik, különben nem volna ennyire igazságtalan. Tudja, hogy szeretem... de hát a leányom... Istenem, hát nem érti, hogy végtelenül kinos lesz erről a dologról beszélnem vele?...

Könyek csillogtak kék szemében és Csermák már nagyon megbánta előbbi kitörését.

- Nézze, milyen csodálatos szép, szeptemberi nap! Olyan minden, mintha tavasz lenne. A fák zöldek, nem látszik rajtuk a hervadás s a nap olyan áthatóan süt, mint májusban. Én azt hiszem, édesem, hogy a kalendáriumcsinálók tévednek, most tavasz van.

- Nem; hanem az Uristen könyörületes, ujra tavaszt adott nekünk, a mi kedvünkért.

- Miután az elsőt nem ismerhettük meg.

Elkomolyodva ültek le egy padra. A liget most a maga csöndjében és elhagyatottságában bűbájosan szép volt. Teljesen egyedül voltak e csodaszép, napfénytől, derütől sugárzó délelőttön. A férfi az asszony kezét fogta:

- Hiszen nem is volna ez olyan nagy csoda. Az Uristen mindenható, bölcs, irgalmas, de mindenekfölött igazságos. Ő tudja, hogy össze volt forrva a szivünk s tudja, hogy el kellett szakadnunk egymástól saját hibánkon kivül. Elmult a tavasz, elmult a nyár felettünk és azt hittük, hogy immár teljesen beborult az ég. Végre eltelik igy is az élet, lemondásban, kötelességeink becsületes teljesitésében, örömtelenül. Lehajtottuk a fejünket és megtiltottuk szivünknek, hogy dobogjon. Nem tudom, mit gondoltál te a hosszu, sivár évek alatt? Nekem csak az járt eszembe, hogy sokan járják még velem ezt az örömtelen utat, kik jobbak, külömbek nálam. És vak önzésemben nem gondoltam arra, hogy te jobb, nemesebb, kiválóbb vagy minden földi lénynél s az Ur bizonyára csodát fog tenni kedvedért, ha eljön az ideje.

Az asszony mosolyogni akart, de könyes volt a szeme.

- Hallgasson, ugy beszél mint egy fiatal diák.

- Hát mi vagyok én? Fiatal diák, a ki szerelmet vall az ideáljának, emlékezel még? Akkor is igy ültünk egymás mellett, azt mondtuk: örökké, örökké!... És látod, nem mondtunk hazugságot. Megint azok vagyunk, a kik husz évvel ezelőtt. Az Uristen csodát tett érted, szerelmünkért. Ifjak vagyunk, boldogok, szerelmesek... Miénk a tavasz, a mámoros, bűbájos tavasz...

Magához akarta szoritani az asszonyt, de az gyöngéden elhuzódott mellőle. Uriasszony létére, az őrült szivdobogás mellett is megőrizte józan eszét.

- Pál, hagyja el, ne legyen gyermek... Meglát valaki bennünket. Örökre nevetségessé tesszük magunkat. A ligetben csókolózni...

Már kacagott a mondat végén és kacagásának vidám csengése, kijózanitotta a férfit.

- Igaza van. Neveletlen vagyok, mint egy kócos diák. De szép is a tavasz, be jó is fiatalnak, neveletlennek, rakoncátlannak lenni.

Bánné fejével bólintott és mosolyogva nézte a nap fénylő korongját. Valami irigy felhő eltakarta az izzó égitest közepét s az asszony arca elborult:

- Nézze, Pál, nézze...

Csermák odanézett s neki is szomoru lett a tekintete. Az az ostoba felhő egészen sötét leplébe takarta a diadalmas, ragyogó napot. Csak fátyolozottan, halványan tört elő egy-egy sugára, annak sem volt már fénye, ereje...

És ebben a bánatos, megtört világitásban másnak látszottak a fák, a levegő, az egész tájék. Mintha különös, misztikus köd ereszkedett volna le az égből, annak az erős, átható napnak elmultával megváltoztak a tárgyak körvonalai. A fák csüggedten bocsátották le galyaikat s mintha halk, zizegő nesz hallatszott volna a hátuk mögött, talán száraz, hervadt levelek hullnak a földre...

Nem mertek egymásra nézni, csak mikor hirtelen kemény, különös szél bugott el mellettük. Mi volt ez? Különös, metsző bugás hallatszott a levegőáramlatban. A ki már töltött szeptembert pusztán, vagy falun, az ismeri jól: ez az őszi szél. A legragyogóbb, legderültebb napon hirtelen ott zug el fülünk mellett és mi összerezzenünk. Még süt a nap, még nyilnak a virágok, még fölöttünk az enyhe, derült ég és körültünk a szines zöld világ, de azért mi tudjuk, hogy most... ebben a pillanatban halt meg az örömteli nyár. Ebben a bugó, megtört sóhajtásban benne van a sárguló falevelek, a hervadó virágok bucsuszava, a dermedni készülő föld panaszos siralma, az egész szines, forró, szerelmes életnek utolsó lüktetése.

A férfi fölállt és begombolta kabátját, az asszony belefogódzott karjába és megindultak. Maguk sem tudták miért, de olyan fáradtan lépkedtek. Ime a nap már megint kisütött s diadalmas, tüzes nyarára megint föléledt, vidám lett minden, de ők nem néztek többé vissza, fáradtan, elgondolkozva mentek egymás mellett.

Csak otthon, az Andrássy-uti bérkaszárnya előtt szólalt meg Bánné:

- Csak egy tavasz van egy évben, Pál, s az Uristen nem tesz csodákat.

- Igaza van. A mi májusunk elmult visszahozhatatlanul. De ha őszszel is, ha szomoruan is, szeretni fogjuk egymást ugy-e?

Az asszony könyes szemmel bólintott, aztán szó nélkül fordult be a lépcsőházba.

 

Egy megmentett lélek.

Tót Ilona tizenhat éves korában egy másodrangu varróüzletben dolgozott, nyolc forint heti bérért. Ez a heti bér bizonyos tekintélyt szerzett neki a családjában. Az apja házmester volt a Baross-utcában, de ő soha sem járt kaput nyitni vidám szobauraknak és laza erkölcsü hölgyeknek. Az apja méltányolta, sőt tisztelte benne a kereső munkaerőt; az anya pedig féltette a leányát. Egyetlen gyermek lévén, még valami relativ jólét is vette körül. Két szobájuk volt. Az egyikben, - hol vasárnaponkint vendéget fogadtak, - nem volt ágy. Némi jóakarattal ebédlőnek is lehetett nevezni a lakosztály eme részét, de Tóték ez időben még szerény emberek voltak s csak nagyszobának hivták.

Vendég különben kevés volt. A házmester ur vasárnaponkint többnyire elment sörözni, Tótnéhoz meg átjött egynéhány barátnője, kikkel a lakók családi viszonyait s a cselédek szemtelenségét vitatták meg. Ilona halálra unta volna magát ebben a környezetben, ha ebben az időben meg nem ismerkedik a nemes és kiváló Monte-Krisztó gróffal, a Vasálarcossal és Adrianne-nal, a fegyenc arájával.

E jeles és kiváló perszónáknak ismeretségét Tóték régi barátja, a gépész közvetitette.

Balog János ezelőtt tiz évvel ismerkedett meg a házmester-családdal és azóta jóban-rosszban hiven kitartott velük. Sörözni nem szeretett, az asszonyságok pletykái nem érdekelték, mit tehetett hát egyebet, mint hogy leült Ilona mellé és megkérdezte:

- Kiolvasta már a könyveket, miket a mult vasárnap hoztam?

És Ilona mindig kiolvasta a könyvet, akármilyen vastag volt is. Sőt el is mondta Monte-Krisztó csodálatos és a Vasálarcos rémes történetét a gépésznek, a ki örömmel, de minden nagyobb emóció nélkül vette be a különös históriákat. E derék, becsületes és mindenekfölött egészséges gépésznek semmi érzéke se volt a romantika iránt. A könyveket mint ismeretlen nagyhatalmakat tisztelte, de soha sem kivánkozott velük barátságot kötni. Az Ilona elbeszéléseit azonban mindig türelmesen és jókedvüen hallgatta végig. Pontosan szállitotta minden vasárnap a vaskos köteteket az iparoskönyvtárból és természetesnek találta, hogy a lovagi szolgálathoz hozzátartozik a hazug mesék figyelmes meghallgatása is.

A gépész ur - ki iránt ne tessék tulságosan érdeklődni, mert kevés szava lesz történetünkben, - nyugodt és derült filozófiával nézte a világot. Zömök, erős, szőke ember volt Balog János, olyan nyájas, ártatlan, kék szemekkel, hogy szinte kómikussá tette arcát ez a nagy jóság. A magával és másokkal való teljes megelégedettség sugárzott le az arcáról. Balog János szerette az egész világot, az egész világból pedig különösen erősen Tót Ilonát.

Tudta ezt mindenki: a szülők, a házban lakó cselédek, az udvari lakók. (Az utcaiak arisztokraták, teljesen szeparálva vannak az udvartól.) Tudták a szomszédok is, csak éppen Ilona nem tudta.

Vagy legalább is ugy tett, mint a ki nem törődik vele. Szivesen vette a könyveket, a cukrot, nyájas mosolylyal mondta: tessék helyet foglalni, de magában szivesebben foglalkozott Monte-Krisztó gróffal, meg a Vasálarcossal. Az ember végre is nem ábrándozhatik egy gépészmesterről, a ki vörös alapon, kékbabos nyakkendőt és duplatalpu borjubőr-cipőt visel. - Kivált ha az ember tizenhatéves leány.

Hogy Balog János észrevette-e ezt vagy nem? Azt nem lehet biztosan tudni. Valószinüleg soha sem volt tulkövetelő és soha sem álmodozott erős, emésztő szenvedélyekről, forró, izzó szerelemről. Ha képzelete jövendő sorsát megalkotta, ugy látta Ilonát, mint takaros, vidám, dolgos kis asszonyát. Nagy lelki viharokra és fölindulásokra igazán nem volt berendezve.

És mégis, egy szomoru, különös meglepetés érte becsületes, szerető szivét.

A meglepetés azzal kezdődött, hogy Ilona föltünő módon kezdett érdeklődni a szinház iránt. A mamára meg mintha elragadt volna a láz, egyre a szinházakat bujták. Természetesen ott ültek a legmagasabb erkélyen, éppen a csillár tőszomszédságában, az azonban egyelőre még nem zavarta élvezetüket. Ilona innen is jól bámulhatta a primadonna trikóját és fátyolruháját. Mig egy szép napon fölfedezte azt, a mit előbb-utóbb a legtöbb budapesti házmesterkisasszony fölfedez magán - ha fitos orra és nevető nagy kék szeme van - hogy isteni hang szólitja ki a kétszobás udvari lakásból, ki a fényes lámpák elé.

A házmester, mint a józanság nemtője, dörmögött egy kicsit, de a mama, a ki egy idő óta roppant figyelmet szentelt a lapok szinházi rovatának, a ki pontos értesülést szerzett a primadonnák fizetéséről és föllépési dijjairól, - a mama teljes szivéből és nagy lelkesüléssel leánya mellé csatlakozott. Tót Ilona egy napon otthagyta a másodrangu szabóműhelyt és beiratkozott egy tizedrangu magán-szinésziskolába.

Ettől a naptól kezdve Lilinek hivatta magát, teljesen szakitott Monte-Krisztó gróffal és a Vasálarcossal. A gépész, - megértvén a változott idők jelét, - elmaradt magától is, s Lili nem sokat törődött vele. Sokat tanult, nagyon ambiciózus volt és a sok keserüség elvette a kedvét attól, hogy a szerelemre gondoljon. Miután nem keresett semmit, a kis háztartás sulya veszedelmesen megbillent. A házmester dühös volt, mert rosszra fordulván a helyzet, nem mehetett el vasárnaponkint sörözni s elkeseredett, válogatlan szavakban mondta el véleményét, a naplopó asszony-népségről. Lili sirt, a mama kiabált s végre is oda jutottak, hogy az eddig békés nyugalomban élt család tagjai, gyülölködve, ellenséges szemmel nézték egymást.

Tót Lili két évig járt egy olyan müvész sziniiskolájába, a kiről a lapok nap-nap után megirták, hogy nem tud játszani. Ez idő alatt Lili megtanulta sáfrányszinüre festeni szép, selymes barna haját. Kitalált egy geniális szoknyafogást, melylyel kedvező esetben megmutatta szép alsószoknyáját, kedvezőtlenben pedig elrejtette cipősarkát. Éppen olyan csengő hangon kacagott, mint a népszerü primadonna és éppen olyan édesen selypitett, mint a közkedveltségü, fölöttébb nagykoru naiva. De a harmincezer koronás szerződésekig s a halvány, lila vagy rózsaszin selyempongyolákig oly hosszu az ut, oly rémületesen hosszu!... Tót Lili is elfáradt néhányszor, mind a mellett gyakran kijelentette:

- Csakis ugy leszek szinésznő, ha itt maradhatok Budapesten, az operett-szinháznál, ha nem méltányolják tehetségemet, akkor itt hagyom Magyarországot s kimegyek külföldre, de vidéken nem temetem el magamat.

Iskolatársnői a várakozás hosszu idejét, sok barátkozással s még több szerelemmel tették türhetővé, de Lili büszke volt s szive mélyéből megvetette a borzas ujságirókat és kiskoru jogászgyerekeket, kik ott lábatlankodtak a kéteshirü sziniiskola körül.

A két év mégis eltelt valahogy, nehezen. Lili kitünő diplomával s a tanárának egy sajátkezüleg irt, igen meleg ajánlásával kopogtatott be az operett-szinház ajtaján.

Az igazgató hivatalához illően komoly arcot öltött. Mindig ilyen volt, ha kezdő szinésznők látogatását fogadta. A Lili diplomáját meg sem akarta nézni, látatlanba kimondta, hogy az egész szamárság, a meleg ajánlásra meg éppen fölkacagott.

A leány megdermedve, rémülten állt helyén. Az igazgatónak tetszett ez a nagy félelem és szelidebb hangon kezdte:

- Miért nem megy vidékre?

- Itt szeretnék maradni.

- Persze, mindnyájunknak ez a rögeszméje. Különben tudja mit, menjen föl az első emeletre, ott megtalálja a karmestert, próbáljanak valamit, később én is fölmegyek...

A karmester hangját már a folyosón lehetett hallani. Éktelenül káromkodott, valami elhányt kotta miatt. Mikor a sáfrányhaju leányt meglátta, még dühösebb lett:

- Mit akar itt?

- Az igazgató ur küldött... Énekelni szeretnék...

- Igazán, olyan jó kedve van? No, jöjjön közelebb, siessünk, sok a dolgom.

Öt percnyi próba után kijelentette:

- Ha az igazgató akarja, fölveheti a karba. Végre is elég csinos hozzá. A hangja éppen ugy nem ér semmit, mint a többié. Mondja csak, miért kell minden rövidorru, pisze leánynak idejönni? Régente ez elég kvalifikáció volt, de most tulnagy a konkurrencia. Ma már harminckét ép fog sem elegendő. Ki volt az a fegyházba való gazember, a ki magával elhitette, hogy tehetsége van?

- Vidékre fogok menni, - mondta a leány, sirástól elfojtott hangon.

- Jól teszi. Vidéken még akad egy kis pénz, fiatal, főként öreg urak között.

A karmester ur még egyebet is mondott. Meglehetősen durván beszélt, de becsületesen érzett. Még el is kacagta magát, mikor a leány letántorgott a lépcsőn.

- Meg volnék elégedve magammal, ha ezt a fiatal teremtést végképpen el tudtam volna ijeszteni.

Lili szédülve ment kifelé. Ugy érezte, hogy ólomból van a lába, szeme körül piros és kék karikák táncoltak, minden lelki és fizikai erejét arra forditotta, hogy zokogását vissza birja tartani. Csak ment előre egyenesen, maga sem tudta, hol jár, mig egyszer valaki rászólt:

- Ilona!

Lili meghökkent, két év óta nem hallotta a becsületes nevét. A gépész állt előtte levett kalappal; hideg kis kezét a férfi tenyerébe tette:

- Vezessen haza engem, Balog ur, rosszul vagyok.

A férfi szó nélkül karonfogta a leányt, egy kicsit ügyetlenül csinálta, de a leány most ezzel nem törődött. Ellágyult, összetört és érezte, mint ahogy minden nő érzi a szerencsétlenség órájában, hogy támaszra, segitőre van szüksége, mert magában többé nem tud járni.

- Én nagyon megbántottam magát, Balog ur. Ugy-e, haragszik rám?

- Soha sem haragudtam.

Csönd volt egy pillanatig, aztán megint csak a leány kezdett beszélni:

- Soha sem megyek többet feléjük (valahogy nem tudta kimondani a szinház nevét), még inkább a szabóüzletbe... még ott is jobb...

A gépész akart valamit mondani, valami igen szép, igen édes, megható dolgot, de nem jutott eszébe semmi. Még csak meg sem szoritotta a leány kezét és szemét a földre sütötte, mikor beszélni kezdett:

- Ilona, ne menjen oda se. Ha akarja, ha gondolja, hogy mellettem meg tudna élni, legyen az én feleségem.

Bizonyára a legszebb versek zsongtak hűséges, szerelmes szivében, mig ez együgyü mondatokat eldadogta. Lehet, hogy a leány is fölemelkedett a világoslátásnak ama fokára, melyre a legritkább esetben tudnak a nők emelkedni, hogy a szó mellett megtalálta a lényeget, az arc mögött fölismerte a lelket? Fölemelte fejét és könyein keresztül mosolyogva nézett a férfi naiv kék szeme közé és e pillanatban talán még a pirosalapu, kékbabos nyakkendőt s a duplatalpu borjubőr-cipőt sem vette észre.

 

A nagymama.

Egy fehérhaju, szép öregasszony ült az ablaknál. Finom, keskeny keze ölében pihent, nemes, szép formáju feje előrehajolt, hogy jobban szemébe tudjon nézni annak a másik asszonynak, a ki még fiatal s igy természetesen ostobaságot beszél és bolondságot akar cselekedni.

Az öreg asszony arcán, alakján világosan látszik, hogy egész életében szerette a nemes és finom pózokat. Mostan is ugy ül, hogy egy festő kincseket adna érte, ha lepingálhatná. Pedig most kissé izgatott, sőt a mennyire jólelküségével összefér - haragos. Ámde életének minden percében és minden helyzetében vigyázott arra, hogy szép legyen, formás, nemes és előkelő. Vannak asszonyok, kik csak egy törvényt ismernek, az esztétikáét. És azt hiszem, ezek a legkülönbek, mert ezek fogták föl leghelyesebben életük rendeltetését. A mit elme, sziv, lélek produkálni képes, abban mindenütt a férfiak vezetnek, ellenben szépnek lenni, a szépet mindenben, - főleg a saját személyükben szeretni, - ez a nők rendeltetése. Tulajdonképpen az az igazi asszony, a ki rendeltetését megértve, soha, még ha egyedül van, sem engedi meg magának, hogy rút legyen. Az ilyen asszonyt, - milyen kár, hogy olyan kevés van ebből a fajtából, - mindenki irigyli az urától, de a férj is érzi, hogy ő kiválasztott, boldog halandó. S milyen finom büszkeséggel, milyen bájos alázatossággal tudja ezt vele az asszony éreztetni.

A fehérhaju öreg nő, a fiatal asszony arcát nézte. A fiatal nő máskor csinos, formás arca most megkeményedett, szinte négyszögletüvé vált az elkeseredéstől és haragtól.

- Milyen ostoba, - gondolta a nagymama, kissé bosszankodva, - mintha volna dolog a világon, mely érdemes arra, hogy egy ránc képződjék miatta sima, fehér homlokunkon? - Nem állhatta tovább, rászólt unokájára:

- Erzsi, te most nagyon csunya vagy.

A fiatal nő, ugy látszik, nem volt hiu, vagy nagyon el volt keseredve, mert csak vállát vonta föl türelmetlen mozdulattal. Ebben a szilaj, ideges mozdulatban különben benne volt az is, hogy nemcsak haragszik, hanem szenved.

- De hát tulajdonképpen mi a bajod? - kérdezte az öreg asszony, az ajka még mosolygott, de a szeme már kissé aggodalmasan nézte unokája eltorzult arcát.

- Otthagytam az uramat. Nem megyek vissza többé soha.

Csönd volt egy percig, az öreg asszony ajkán elhalt a mosoly. Fehér fejét kezére támasztotta. Most már igazán aggódott, de azért ez a mozdulata is oly szép, oly harmónikus, oly tiszteletreméltó volt, hogy a fiatal nő hirtelen térdre esett előtte és ölébe temette arcát.

- Nagymama, te olyan szép vagy most is... mindig az maradsz... Velem meg biztosan azért történt meg ez a dolog, mert olyan csunya vagyok.

A nagymama már megint mosolygott és megsimogatta unokája fejét.

- Azt hiszed?...

- Te magad mondtad az imént, hogy csunya vagyok.

- Mert az voltál. De csak akarnod kell, mindjárt szép leszel ujra. Az a baj, hogy mióta férjhez mentél, soha, egy pillanatig nem akartad komolyan.

- Nagymama...

- Ugy van, a mint mondom, - mondta most már kissé szigorubban az öreg asszony, - mig leány voltál, én dirigáltalak és öltöztettelek, hát csak rendben volt a dolog. De mióta asszony vagy, brr!... Mit tett veled az urad? Megcsalt, vagy megvert. Én mind a kettőt megtettem volna, ha az ő helyében vagyok. Mikor a mult héten nálad voltam és abban a piszkos, barkett pongyolában, fésülködetlenül járkáltál az urad előtt, Isten bizony, szégyeltem magamat. És most tulajdonképpen miért sirsz? Nem akarok kegyetlen lenni, de a mi történt, megérdemelted. Most csak azt szeretném tudni, mivel bosszulta meg az a szegény ember azt, hogy minden illuzióját elraboltad? Durva volt hozzád, vagy nyájas a többi asszonyokhoz?

- Megcsalt, - mondta a fiatal nő és hirtelen fölemelkedett, most már nem sirt, erős és kegyetlen volt a hangja. - A leggyalázatosabb módon, szinte a szememláttára, folytatott viszonyt, az egyik barátnőmmel. Mikor mindent megtudtam, az volt az első gondolatom, hogy visszafizetem neki a kölcsönt, de te éppen az imént mondtad, hogy nagyon csunya vagyok és...

Megint zokogásba fult a hangja. Az öreg asszony gyöngéden leültette egy székre.

- Az vagy. Jaj, ha most látnád magadat. A szemed vörös, az ajkad dagadt. Ám rendes és normális körülmények közt csinos szoktál lenni és ha udvarlót akarnál tartani, csapatostól szaladnának utánad a férfiak, mert nem vagy sem ostoba, sem szellemtelen. Azonfelül meg ebben az esetben mindjárt szép akarnál lenni és tanuld meg, hogy minden nőben van talentum a szépülésre. Ha egy épkézláb asszonyszemély fölteszi nyugodtan, mától fogva szép akarok lenni, két-három hét mulva virit, mint a rózsaszál és a férfiak bódultan rohannak utána. A melyik pillanatban a nő elhagyja magát, otthagyják a férfiak is, a mi azt bizonyitja, hogy a férfiak nem tulságosan okosak, de hát hiszen éppen ez a mi szerencsénk.

Elkacagta magát, az utolsó mondatot már tréfásan mondta, de aztán megint komoly lett az arca.

- Ismétlem, a bosszunak ez a módja kezedben van, élhetsz vele, a mikor akarsz. Ámde te nem fogod megtenni, mert becsületes asszonynak születtél és az is maradsz örökre. Hidd el, az ilyesmi nem elhatározás, nem szándék, inkább izlés és predesztináció dolga. Te tisztességes asszonynak születtél, nem is lehetsz másforma, még ha komolyan akarnád is. Azonfelül meg sokkal finyásabb vagy, mintsem kibirnád azt a sok förtelmességet, mivel az ilyesmi jár. Látod, nem szidlak össze, nem prédikálok neked. Huszonötéves korában már mindenki tudja, mit tesz és vállalhatja a felelősséget azért, a mit cselekedett. A mit most mondok, azt sem a nagyszülő jussán mondom, csak a tapasztalt, öreg asszony figyelmeztet valamire, arra, hogy nincs férfi a világon, a ki érdemes lenne arra, hogy akár szerelemből, akár bosszuból, miatta bepiszkoljuk magunkat.

A fiatal asszony csak a kezével intett, de az öreg nő megértette a néma beszédet.

- Értem. Azt akarod mondani, hogy ugy se gondoltad komolyan, csak dühödben, elkeseredésedben fakadt ki ajkadról a szó. Ne is beszéljünk hát többet róla. Foglalkozzunk inkább a ténynyel magával. Az urad megcsalt? No látod, a te viselkedésed mellett ez teljesen érthető és előrelátható volt.

- Miért? Mert nem cicomáztam magamat? Mert nem kacérkodtam vele, mert tisztességes uriasszony létemre rendithetetlenül biztam egy uriember esküjében? Talán azt akarnád, hogy megalázzam magamat és kacérkodjak az urammal, mintha szeretője volnék, a kinek félni kell, hogy megunják és elkergetik? Hát törvényes hitvestársa vagyok én, kit egy életre vett maga mellé, vagy valami kis masamódleány, kit egyszer jókedvében hazavitt és ott tartja magánál, mig rá nem un?!

- Kedves kicsikém, ha te szerzett jogokra hivatkozol, mikor érzelmekről van szó, akkor nehezen értjük meg egymást. A szerelem tudvalevőleg nem szándék, nem elhatározás, s nem karakter dolga. A mi engem illet, szivemből kivánom, hogy bár ne érezted volna mindig olyan biztosnak poziciódat, akkor most nem volnál itt. Törvényes hitvese vagy? Persze, hogy az vagy és jogod van mindenre a világon: hűségre, tiszteletre, szeretetre, ám jaj annak az asszonynak, kinek jogaira kell hivatkozni férjével szemben. Én bizony nem bántam volna, ha nem ülsz folyton a hitvesi méltóság és biztosság magaslatán, hanem néha-néha annak a kis masamódleánynak a helyébe képzeled magadat, a kinek nagyon könnyen kiadják az utat, ha nem szép, nem bájos, nem kedves.

A fiatal asszonynak lángba borult az arca.

- Nagymama, a mit tanácsolsz, az szörnyü, az megalázó... hogy én szeretője legyek a férjemnek?!

Az öreg asszony a fiatal nő vállára tette a kezét.

- Édes kis leányom, ezek mind frázisok és te magad is jól tudod, hogy a mit mi beszéltünk, az üres szalmacséplés volt. A veleje a dolognak az, hogy megcsalt az urad. Megcsalt egy másik asszonynyal, a ki nem szebb, nem okosabb, nem elmésebb nálad. Ha tehát megtörtént a szerencsétlenség, nem az urad büne, hanem a tied. Te nem voltál elég okos, elég bájos, elég körültekintő, szóval nem voltál annyira asszony, mint lehettél volna. A baj most már megvan, de nem jóvátehetetlen. És én nagyon jól tudom, hogy hiába lázong a büszkeséged, te is rá fogsz lépni arra az utra, melyre rá kell lépni minden nőnek, a ki nem akarja idegen asszonyoknak átadni az urát, vagy nem akar vele folytonos dühös gyülölködésben élni. Látod, ha teszem udvarlóid volnának, velük szemben mindent megtennél, hogy nyájas, kedves, elmés légy, hogy mindig csinosnak lássanak, hogy elméd sziporkázó játékában gyönyörködjenek. Hát a férjed nem érdemel meg legalább is ennyit? Okvetetlenül szükséges, hogy beülve ama biztos pozicióba, a hitvestársi méltóságot rántva elő, állandóan lomposak, unalmasak és kedvetlenek legyetek? A szerelmet sohasem szabadna valami fix dolognak tartani, mert nincs könnyebb, mint egy férfiban illuziót kelteni és nincs nehezebb, mint ezt az illuziót ápolni és megtartani.

- Te nagyon szép voltál, nagymama, neked könnyü volt a dolgod.

- Azt hiszed? Igaz, én szép voltam, mert szép akartam lenni. De azért engem is értek vereségek, még pedig mindjárt az első években. Én is ugy el voltam keseredve, mint most te, de csak egy napig, akkor gondolkozni kezdtem a dolgon és azt mondtam magamnak, a mit neked. Az az asszony, a kiért férjem megcsalt, sem nem szebb, sem nem okosabb nálam, igy világos, hogy én vagyok az oka, ha érte mellőznek és tettem róla, hogy ez többet ne történhessék meg. Mindenekelőtt sohasem jártam olyan rosszul szabott, lompos barkett házi ruhában, mint a milyenben te voltál a multkor. Örültem, ha künt a világban szépnek találnak, de minden igyekezetem, minden gondom mégis csak az volt, hogy az uram szemében mindig én legyek a legszebb, legkedvesebb, legelmésebb asszony, hogy ne a hitvesi eskü, hanem szivének szeretete, lelkének izlése kösse hozzám, hogy bármikor igy szólhasson magához: öreg, nemcsak gazember, de ostoba volnál, ha ezt az asszonyt megcsalnád, hiszen a többi idegen nő együttvéve sem ér annyit, mint a te feleséged.

A fiatal asszony kezére támasztotta fejét és hallgatott. Pár pillanatnyi kinos csönd után, megint a nagymama beszélt:

- Otthon volt az urad, mikor eljöttél?

- Igen.

- Nem szólt semmit?

- Kért, könyörgött, a végén meg fenyegetődzött is, de én nem törődtem vele. Azt mondtam, olyan botrányt csapok, hogy összecsődül az egész utca, ha nem ereszt és...

Csöngettek. Künt az előszobában erős férfiléptek voltak hallhatók. A fiatal asszony arca biborpiros lett, a nagymama nyugodtan fölállt:

- Eredj be a mellékszobába, Erzsi, én magam akarok az uraddal beszélni... De nehogy hallgatózni találj...

 

Tamássy Ferenc regénye.

Tamássy Ferenc regénye éppen ugy indult, mint a többi. Kezdődött a cukrászda előtti korzón és folytatódott a hegyoldali sétákon. A mama már kissé türelmetlenkedett is. Öt esztendeje marienbádi kurát használt és nehezére esett ez a hegyi séta. A mama bátor asszony volt, de a kisvárosi tradiciókkal nem mert szakitani. E tradiciók pedig megkövetelték, hogy a szerelmes pár eljegyzése előtt, két hétig a hegyoldalban sétáljon.

Tamássy Ferenc két hónap óta kisérgette a kis Benkő Gizát, ugy a délutáni hivatalos korzó alatt, mint az esti holdvilágos sétákon a hegyoldalban. Az ilyen séták kivétel nélkül mindig eljegyzéssel szoktak végződni. A korzó, azaz a cukrászda előtti aszfalton való flangirozás még csak az ifju érdeklődésének volt biztos tanujele, ellenben a holdvilágos esti séták már azt mutatták, hogy a sok sóhajtozás, csokorküldés, éjjeli zene okvetlenül meghozza gyümölcsét, az arany karika gyürüt.

A mama, - mint már emlitettük, - kissé türelmetlen volt. Ellenben Gizi elmenyasszonyoskodott volna akár az itéletnapig. A halovány, vérszegény, szőke leányok ama fajtájához tartozott, kik szeretnek ábrándozni, ok nélkül édes, titkos könyeket sirni és minden vágyuk teljesül, ha egyszer a szeretett férfi karjába ölthetik kezüket. De azért hiba volna azt hinni, hogy ezek a szegény, gyönge teremtések, könnyen tudnak lemondani. Ahhoz a kicsiséghez, a mi őket boldogitja, szivük egész tüzével, lelkük egész erejével ragaszkodnak, és gyakran belepusztulnak, ha elveszik tőlük. Az ilyen halovány, szőke, gyönge lelkeket öli meg a legkönnyebben a csalódás. A szép, elegáns, modern asszonyok ezen hiába kacagnak és hiába hangoztatják: miben csalódtak, hiszen még semmi sem volt az övék? Nem, kedves asszonyaim, arról, a mi a miénk volt, le lehet valahogy mondani, de arról, a mit vártunk, a mit álmodtunk, a mit meg nem ismerhettünk, arról soha sem lehet egészen elfelejtkezni. A monda is azt tartja a villikről, hogy azok a fiatal, szerelmes leányok, kik meghaltak menyasszonykorukban, mielőtt az imádott férfié lehettek volna s most visszajárnak a földre keresni az el nem ért, a meg nem ismert boldogságot. Az asszonyok mindig nyugodtan alusznak, ha már egyszer eltemették őket.

A Giza regénye ugy indult, mint a többi kisvárosi regény. Már mindenki a legközelebbi eljegyzésről beszélt, mikor a kis várost hirtelen nagy szerencse érte. Egy hires, ünnepelt szinésznő lejött hozzájuk, illetőleg egyik unokanővéréhez, nyaralni.

A helybeli Hiradó vezércikkben ünnepelte művészetünk ragyogó csillagát, de még a fővárosi lapok is megirták, hogy a szép Zombory Ilma Mándokon tölti a nyarat.

Csodálatosképpen az asszonyokat jobban izgatta a szinésznő megjelenése, csak az ő izgatottságuk ragadt át később a férfiakra. Órákig elrostolkoltak a járásbiróné ablakai előtt (a járásbiróné volt ama szerencsés unokanővér).

A szép Ilmát az első napokban nem lehetett látni. A járásbiróné titokzatos és fontos arccal adta hirül a kiváncsiaknak, hogy vendége fáradt és ideges, egyelőre csak pihenni akar.

Valóban, a szép Ilmát sok keserüség érte az utóbbi időben. Először a szobaleánya meglopta és elszökött. Még csak föl sem jelenthette, mert félt a leány szájától. Azután egyik udvarlóját az ellenprimadonna gaz intrikával elcsábitotta, s mikor e miatt az igazgatón akart bosszut állani és lemondott egyik legjobb szerepéről, az igazgató nem őrült meg, a publikumnak nem hasadt meg a szive és nem követelte a direktor fejét, mint a hogy azt a szép Ilma joggal és biztosan várta. A szerepet elvállalta az ellenprimadonna, a ki egyik legfényesebb diadalát aratta amaz emlékezetes estén.

Ilma elmenekült a fővárosból. Három nap mulva ugy találta, hogy egész eddigi élete őrültség volt. A boldogság csak itt található föl, a béke, a nyugalom és csönd ölében.

A béke, nyugalom és csönd ölét azonban hamar fölzavarták Ilma szenzációs toalettjei és párisi kalapjai. Mikor először végigment a cukrászda előtti korzón, ritmikus, gyönyörü járásával, saját találmányu, különös szoknyafogásával, hires aranyszőke hajával, egyszerre megváltozott a kis város képe. A szép Ilma ugy érezte magát, mint Pesten a lámpák előtt. Itt is égő, kiváncsi, szerelmes szemek tapadtak rá. Nemcsak férfiszemek, asszonyi szemek is. A szép Ilma abban különbözött a többi szinésznőtől, hogy nem vetette meg a nőket. Tudta, hogy kompetensebb, igazabb, műértőbb kritikusok, mint a férfinép. Mindig hálás mosolylyal fogadta hódoló, irigy, vagy haragos tekintetüket.

Egy darabig csak a tömeggel kacérkodott. Alapjában már unni kezdte ezeket a bámész embereket, mikor egyszer, lehet, hogy csak véletlenül, lehet, hogy csak szórakozottságból - rámosolygott Tamássy Ferencre.

Ettől a naptól datálódik a kis Gizi boldogtalansága. Ne tessék Tamássyt tulságosan szigoruan megitélni. Erős, szilárd, önálló jellemek tántorodtak meg, ha Zombory Ilma rájuk mosolygott.

Tamássy e naptól kezdve alázatos rabszolgaként követte a szép asszonyt. Ilma nemcsak megtürte maga mellett, de határozottan jól is bánt vele.

Ha forró, örökös, tántorithatatlan szerelmét emlegette, Ilma ábrándosan nézett maga elé. A sóhajtásokra visszasóhajtott, a kezét soha sem vonta ki a lázas ifju kezéből, csak egyszer haragudott meg rá, mikor Tamássy ünnepélyesen megkérte a kezét:

- Maga ostoba, - mondta a szép asszony, - és fölugrott mellőle.

Tamássy sértődötten távozott és megfogadta, hogy ha belepusztul sem megy többet a szinésznőhöz. Három napig haldokolt a vágytól. Negyedik nap megtörten, alázatosan, lehajtott fővel állitott be Zombory Ilmához.

- Látja, - szólt a szinésznő, szánó pillantást vetve az agyongyötört emberre, - kellett ez magának? Most az egyszer megbocsátok, de többet ilyen ostobasággal ne bosszantson.

Mikor látta, hogy a férfi arca milyen fakó, vállára hajtotta fejét és szeliden hozzásimult. Az ajkuk akkor forrt először össze.

... A kis Gizi sirt keservesen. Az ilyen szegény, kis vérszegény leányok nem is tudnak egyebet, csak sirni és hervadozni.

Egy késő éjjel, mikor már telesirta fehér párnáját forró könyekkel, merész gondolata támadt. Fölkelt az ágyból, gyertyát gyujtott, vibráló világitásnál, reszkető kézzel kezdett irni. A levél Zombory Ilmának szólt, de csak egypár mondatot birt leirni.

"Ha lehet, könyörüljön meg rajtam... Magának ez csak játék, nekem az élet és az üdvösség... Mert én soha senkit sem fogok szeretni rajta kivül... Maga erős, szép, hatalmas és ismer sok más férfit is rajta kivül, nekem pedig senkim sincs és nem is lesz soha..."

Ezeket leirván, megint keserü zokogásra fakadt. A könyek forró zápora alatt összefolytak a fekete betük és a kis leány nem küldte el a levelet, mint a hogy ritkán küldjük el azokat a sorokat, melyek lelkünk vergődésének, szivünk gyötrelmének hű fotografiái.

Imádkozni azonban semmiképpen sem lehet oly hathatósan, mint éppen könyekkel... Tamássy Ferenc egy szép napon, nagyon rossz kedvben találta Zombory Ilmát. A szoba közepén egy nagy utazó-kosár állt, a szinésznő pakkolással volt elfoglalva. Mind a két kezében volt holmi s csak a fejével bólintott Tamássy felé, azt is mondta neki, hogy üljön le, ha talál üres széket.

- Utazom, - kezdte pár perc mulva, - egy barátom szenzációs szerepet irt számomra, ma jött a levele...

A fiatalember ugy érezte, mintha hirtelen agyára ütöttek volna valami hatalmas kővel. Csak pár pillanat mulva tudott szólni:

- Utazik? Csakugyan megy?

- Hát persze, hogy utazom, - bámult a szinésznő, - hiszen már mondtam egyszer.

- Én magával megyek, - mondta rekedten a szerencsétlen fiu, - magával megyek és...

A szinésznő hirtelen ledobta kezéből az összehajtogatott selyembluzt.

- Micsoda ostoba beszéd ez? Velem jönni?!

De aztán hirtelen meggondolta magát és szeliden, mosolyogva közeledett a férfihoz:

- Legyen esze, kedves barátom. Odakint más világ van ám, mint itt.

- Nem szeret már engem.

A szinésznő vállat vont, mit is feleljen erre a diákos beszédre?

- Maga ugy beszél, mint egy gyermek. Nekem most sok dolgom lesz. Sulyos, keserves csatákat kell végigküzdenem, ott nem érek rá ilyen bolondságra. Aztán meg maga? Nem, nem, maga becsületes, jó fiu, itt van rendes hivatala és én nem akarom, érti, nem akarom... Higyje el, én sajnálom és csak a javát akarom... Magának itt kell maradnia, mert... de hiszen sejtelme sincs arról, mi lenne magából, ha megengedném, hogy kövessen...

Szelid, szinte anyai hangon beszélt hozzá, mikor a férfi fölállt helyéről, még hozzátette:

- Én nem vagyok rossz asszony, ha az volnék, most magammal vinném...

Tamássy Ferenc két hétig feküdt forró lázban. Egypár hónapig még azután is kerülte embertársait. Egy májusi este azonban mégis kiment a korzóra. Gizi szembejött vele a mamájával. Egymásra néztek, mind a ketten sápadtak, szomoruak, betegek voltak és mind a ketten nagyon sajnálták egymást.

Tamássy megemelte kalapját, aztán félénken, lassu léptekkel oda ment Gizi mellé és halk hangon jó estét kivánt. Gizi lesütötte a szemét és nem birt felelni, de a mama, a ki látta arcán a töredelmes bűnbánatot, okos asszony létére rögtön kezébe vette a gyeplőt.

- Isten hozta, Tamássy! Hallottuk, hogy beteg volt. (Mintha egyebet nem is hallottak volna.) Máskülönben nem is bocsátanánk meg, hogy ilyen sokáig kerülte házunkat.

- Ha Gizi kisasszony megengedi, ugy holnap teszem tiszteletemet.

A mama szeliden, de hathatósan oldalba bökte Gizit. Az ügyetlen kis leány azonban nem tudott szólni. Szemét sem emelhette föl, mert tele lett könynyel. Hanem a kezét odanyujtotta és nem is tiltakozott ellene, mikor Tamássy hirtelen vakmerő elhatározással, karjába öltötte a remegő, kis kezet.

A mama jóságosan megfenyegette, hogy ezért otthon ki fog kapni. A két fiatal teremtés szorosan, remegve simult egymáshoz, ugy érezték, hogy a nagy, veszedelmes válság lezajlása után, még jobban egymáshoz tartoznak, mint valaha.

 

Fehér liliom.

Fáradtan, szomoruan nézte a keringőző leányokat, asszonyokat, köztük első sorban mindenütt az ő vakitó szépségü mamáját. A tizenhatéves, kis Olga szivét valami keserü, nehéz, nagy fájdalom szoritja össze. Ismeretes érzés minden nő előtt, kinek nagyon szép és nagyon mulatni vágyó anyja volt.

Ott ült egy sarokban, már nem is törődött vele senki. Az ő szép mamája, ott repült nem messze tőle, egy fiatalember karján, néha-néha barátságos, buzditó pillantást vetett feléje, hogy rajta kis Olga, mulass te is szépen, de mert leánya nem reagált a bátoritó pillantásokra, hát a mama tovább repült zöld selyemruhájában, talán meg is feledkezett arról, hogy a sápadt, fiatal leány egyedül, magányosan elhagyatva ül, epesztő keserüséggel, mérhetetlen fájdalommal szivében.

Voltaképpen ez a nyakas kis leány maga volt az oka elhagyatottságának. A szép mama magával hozta a Bozóky-féle estére, hadd szokjék társasághoz a kis gyáva. Akadt egypár fiatalember, a ki a szép mama kedvéért szivesen elvitte volna egy-két turra, de Olga ugy olvasott lelkükben, mintha nyitott könyv lenne. Ő nem akar táncolni, nem, nem... Soha sem fog táncolni olyan emberrel, a ki a más kedvéért könyörületből közeledik hozzá.

És rászakadt saját jelentéktelenségének tudata. Önkéntelenül a tükröt kereste szemével. Egy gyönge, igénytelen termetü, keskeny vállu, fejletlen alaku leány bámult rá vissza. Az arca? Azok közül való, melyek még nem szépek, de melyeknek tehetségük van a szépülésre, ha valamelyik férfi fölfedezi őket. Hiszen ugy kell a női szépség fejlesztéséhez a hóditó, biztató, esdő, vallomást tevő férfitekintet, mint a virágnak a napsugár. E nélkül elfonyad, kiszárad, mielőtt teljes pompájában nyilhatott volna.

A kis leány ott ült mozdulatlanul és keserü szivvel, égő szemmel, de nagyon megdöbbent lélekkel nézte a többi leányokat, asszonyokat. Irigyelte őket, de lelke mélyén meg volt döbbenve és ideges félelem gyötörte. A forró, érzéki levegőben a zene már nem ritmikusan, inkább brutálisan, ingerlően hangzik. Mintha csak arra való volna, hogy még jobban izgassa a lávaként hömpölygő vért. A táncban már nincs is semmi báj, grácia, szemnek és szivnek való gyönyörüség. A férfi erősen magához szoritja a nőt, az pedig közel hajol táncosához. A zene, az őrületes, kaotikus zene izgatja, bátoritja őket. A csunya hipokritaságnak, ocsmány cáfolata egy-egy modern bál, azért van az igazi, ártatlan leánylélek eleinte ugy megdöbbenve tőle.

Olga csak nézett-nézett, a feje szédült, a szeme káprázott. Hiuságánál fogva szeretett volna ott lenni a többiek közt, de lelke mélyében undorodott tőlük. A leányok szeme oly különös, rejtelmes fényben ragyogott, az asszonyok oly bátran és bizalmasan mosolyogtak. A nélkül, hogy értett volna a dologból valamit, kimondhatatlan szégyenkezést érzett lelkében, már éppen azon gondolkozott, hogy tünhetik el a nagy teremből észrevétlenül, mikor valaki csöndesen megszólitotta:

- Jó estét, Olga kisasszony!

Bozóky Kázmér volt, egy fiatal tizennyolc éves fiu. Egy kicsit még ügyetlen és élhetetlen, mint az édesanyja szokta mondani, de azért itt kell lennie, hadd csiszolódjék, hadd ügyesedjék, igy lesz a fiuból ember. Ez a bolondos fiu büszke az ő szinjeles érettségi bizonyitványára, Bozókyné meg haragszik az iskolára, mely könyvmolyt csinált a ház örököséből és most minden áron azon volt, hogy azokba a tudományokba vezesse be, melyekre a tanár urak nem oktatják az ifjakat.

A fiatal Kázmér nehezen tanult, mert a társaságban ő még mindig a hasznavehetetlenek csoportjához tartozott. Nem mert a kipirult arcu leányok és mosolygós asszonyok közé menni. Egy sarokból nézte Olgát, a mint egyedül, magában elvonultan ült. Jól esett neki, hogy a leány nincs ott abban az őrületes gyorsasággal repülő csoportban. Csak nézte a leány ovális halvány arcát, meglátta azon a földöntuli szépséget, melyet csak a szerelmes ember lát meg, az imádott nő arcán. A gyönge, még fejletlen termetet állig csukott fehér ruha födte, a fiu boldog volt, hogy ugy egyedül, háboritatlanul nézheti, de mikor látta a kis leány arcán a növekvő szomoruságot, odament hozzá és megszólitotta, soha sem beszéltek még eddig szerelemről, de ugy önkéntelenül érezték, hogy egymáshoz tartoznak.

- Jó estét, Olga kisasszony!

Olga pirulva hajtotta le fejét, a fiatalember melléje ült és beszélni kezdett a kétségbeesés bátorságával, el kell mindent mondania még ma este...

- Olga kisasszony, én a jövő hónapban Pestre megyek... A mama nem akarta, hogy szeptemberben menjek föl, azt mondja, az érettségi vizsgálat nagyon megerőltetett. A mama téved, én szeretek tanulni és soha sem vagyok fáradt tőle... Inkább ilyenkor...

- Nem szeret itt lenni? - kérdezte Olga fejét lehajtva.

- Most szeretek, - felelt a fiu és belepirult a vallomásba.

A kis leány, - a kis leányok az ilyen fontos percekben csodálatos módon bátrak lesznek, - rámosolygott. E mosolyban már volt egy kis női kacérság, egy kis biztatás: beszélj, beszélj csak tovább bátran...

A fiu beszélt:

- Én tanulni fogok Pesten is. Azt akarom, hogy hires, nagy ember legyen belőlem, olyan, a milyenekről mi az iskolában tanultunk... Verseket fogok irni, vagy miniszter leszek, még nem tudom, - tette hozzá komolyan, - én jobb szeretnék költő lenni, de a mama - gondoltam, jobban örülne a miniszterségnek. Hát Olga kisasszony mit gondol?

- Nekem mindegy, - felelt halkan a leány, - legjobban szeretném, ha az maradna, a mi most.

A fiu büszkén fölemelte a fejét:

- Az nem lehet, hová gondol? Én férfi vagyok, nekem küzdeni, harcolni kell.

Majd alázatosan hozzátette:

- Hogy méltó legyek magához...

Olga nem felelt, csak rá nézett a fiura könyben uszó szemmel. A fiu meg akarta a leány kezét fogni, de nem merte, a leány szerette volna fejét a fiu vállára hajtani, de nem mozdult. Csak néztek egymásra a tiszta, szent szerelem áhitatával és Kázmér halkan mondta:

- Költő leszek vagy miniszter. Mindenki ismerni, bámulni fog, de előbb küzdeni, harcolni kell... Igy van ez a könyvekben is. Fog rám várni? Mondja?

- Fogok, - felelt a leány és két nagy könycsepp hullt le halovány arcára.

Senki sem figyelt rájuk. A pálmabokor jótékonyan elfödte őket. A fiu gyöngéden magához ölelte a leányt és meg akarta csókolni; a leány szeliden hajolt a fiu felé, de a fiu, a tizennyolc éves, szerelmes gyermek hirtelen elbocsátotta:

- Nem - nem... majd ha feleségem lesz, - mondta vérpiros arccal, reszketve.

- Majd ha felesége leszek, - mondta utána engedelmesen a leány, de egy kicsit halvány lett és szive mélyében szomoru az elmulasztott csók miatt.

Ott kint a pálmabokor előtt már a vad éjféli kedv dominált. A férfiak néha véletlenül, többnyire szándékosan, nagyon is mereven bámulták a szép, fehér födetlen asszonyi vállakat. A szőke és barna frizurák kezdenek megbomlani, az arcokról lehullt a rizspor, a ruhák gyüröttek... Már nemsokára jön a hajnal hüvös szellője, nyomában a kiábrándulás, a kedvetlenség, a főfájás... A zene elhallgat, a vidám mulató emberek hazamennek, a lámpákat eloltják és odabent marad a szürke por, a nagy, zajos vidámságok után beálló lelketlen siri csöndesség.

De most még tetőpontján a jókedv, a hölgyek egyre nyájasabbak, a férfiak egyre bizalmaskodóbbak, de szivük az hideg és józan s reggelre nem is marad meg e sok kacérság és merészség után más, mint unalom, testi kimerültség és lelki csömör.

Itt pedig hátul egy sarokban két fiatal gyermek ül némán, mozdulatlanul, nem merik egymás kezét megérinteni, talán mert az egész mulatságon ők szeretik igazán, szivükből egymást...

A szép Gencsy Flóra fáradtan ült le egy percre a pálmabokor elé, nem látja a háta mögött meghuzódó gyermekeket, csak éppen véletlenül vetette oda vőlegényének:

- Hála istennek, hogy kiszabadultunk a táncolók közül, olyan rettenetes meleg volt, hogy szédült belé a fejem, de itt-itt... magam sem értem... mintha fehér liliom nyilna valahol közelünkben.

 

Egy régi sir.

- Azt hiszem, itt van a sirja, - mondta Csermák Loránd, egy alacsony, kis fekete keresztre mutatva.

- Kié? - kérdezte Bacsó Ferenc. A véletlenség hozta ide őket, a kis falu temetőjébe s most kissé meglepetve nézett barátja komoly arcára.

Csermák hirtelen elfordult a sirtól. A modern ember álszemérme dolgozott benne, röstelte megindulását.

- Az én első szerelmemé, - szavalta aztán erőltetett, komikusnak látszani akaró pátoszszal, de a szeme csodálatosan komoly és szomoru maradt.

- Igen? - mondta Bacsó mérsékelt érdeklődéssel és kissé kedvetlenül. Ebben a kis falusi temetőben csupa szegény ember álmodta örök álmát, mutatták ezt az apró fakeresztek és a besüppedt sirok. Nem kellett hozzá tulságosan nagy fantázia, hogy kitalálja a Csermák Loránd regényét. A falusi földbirtokos fia, meg az együgyü kis parasztleány, kit megszédit a nagyravágyás, a felsőbb világból jövő kegyes érdeklődés, vagy néha az igazi szerelem, végre is ki lát a szivek mélyébe? Ha csakugyan van odafönt valaki, a ki soha nem tévedő és meg nem vesztegethető mérleget tart a kezében, majd igazságot szolgáltat mindnyájunknak: áldozatoknak és bűnösöknek egyaránt. Addig pedig, mert nem élhetünk ugy, a mint akarunk, éljünk ugy, a mint lehet, lehetőleg nem keresve a kellemetlen emlékeket.

Már pedig az ilyen falusi idillekre mindig kellemetlen visszagondolni. Kellemetlen még akkor is, ha a letépett liliom talál valami liberálisabb gondolkozásu legényre, a ki feleségül veszi, de még bosszantóbb a másik eset, mikor az elhervadt ártatlanság nem birja becsületét tulélni és a nélkül, hogy valaha könyvekben erre utmutatást olvasott volna, elemészti magát. - Ugy látszik, Csermák idillje is tragikus végü volt, és Bacsó konstatálta, hogy ez nagyon rossz emlék lehet. Mig fiatal az ember, még csak hagyján, de mikor napról-napra közelebb látja magához ama kikerülhetetlen utolsó leszámolást, gyakran fölriad álmából arra a gondolatra, hogy megölt egy embert, a ki őt szerette, s a ki nagyon jó volt valaha hozzá.

És semmiképpen sem akart e virágzó, szép tavaszi napon a dologról beszélni. Elfordult a sirtól és szórakozottan csapdosta botjával a temető virágait.

Csermák ugy olvasott barátja arcában, mintha elmondta volna mindazt, a mit gondolt.

- Nagyon tévedsz, barátom, - mondta és még egyszer visszanézett a behorpadt sirra. - Én nem akarlak Don Juán-féle lelki gyötrelmekkel mulattatni, az a kis leány, ki itt fekszik mögöttünk, tiz éves korában halt meg.

Bacsó csodálkozva hallgatta barátját, a mint tovább beszélt.

- Ne hidd, hogy a szomoruságnak csak árnyéka is él szivemben. Akkor?!... Akkor persze kétségbeestem és el akartam pusztulni, ma azt sem tudom rá mondani: "szegény". Szegény?! Hát bánnám én, ha én feküdnék ott lent mélyen és ő sétálna a sirom mellett?!

Csönd volt egy pillanatig, aztán megint csak Csermák beszélt.

- Mert nincs szebb dolog, mint fiatalon, ártatlanul halni meg. Mikor még bizni tudunk Isten végtelen jóságában és embertársaink soha be nem gyógyuló, vigasztalhatatlan bánatában. Az a kis leány abban a hitben halt meg, hogy lelkét egyenesen a jó Isten veszi kezébe, és hogy én örökké fogok utána sirni. Tudod, mit üzent utolsó órájában nekem: "Mondják meg az urfinak, hogy ne busuljon utánam". Ha még egypár évet élt volna, belátja, hogy üzenete teljesen fölösleges volt.

- Komédiázol, - vágott közbe Bacsó, - hiszen még most is meg vagy indulva.

- Nem kivánhatod, hogy közömbösen beszéljek, mikor arról a teremtésről van szó, kit legjobban szerettem az egész világon. Igen, ma már érett fővel merem állitani, hogy soha semmiféle emberi teremtés, sem férfi, sem nő, beleszámitva az édesapámat és édesanyámat, nem állt olyan közel a szivemhez, mint ez a halott, a ki már husz éve fekszik lent a sirban.

- Te komolyan veszed az ilyen gyermekszerelmet?

- Tizenkét éves voltam és tudtam, éreztem, hogy ez a boglyas, szöszke gyermek hozzám tartozik és hogy mellettem kell lennie, mindig, az egész életen keresztül. Igen, én biztosan tudom, hogy ő volt a lelkem párja, mert soha semmiféle férfi vagy nő iránt nem éreztem többé azt az érzést, a mit iránta. És ma is, ha olyan széditő, nagy ürességet érzek magam körül és félve, borzongva nézek körül, biztosan tudom, hogy ez a széditő üresség, ez a kétségbeejtő magányosság rögtön megszünnék, ha még egyszer megfoghatnám homokot turkáló, barna kis kezét.

Mert igy kezdődött az egész dolog, a homokturkálással. Édesapám, az egyetlen vagyonos és uriember a faluban, egy kocsi sárga homokot hozatott a számomra, hogy abban turkáljak, játszak. Akkoriban azt tartották az orvosok erről a bolondságról, hogy egészséges. Én nem sokat törődtem az egész szamársággal, harmadik napon már nagyon untam a dolgot. Ekkor azonban észrevettem, hogy a falusi gyermekek lopkodni kezdik a homokomat és ez uj értéket kölcsönzött a megunt és elhanyagolt játéknak.

Erős, izmos fickó voltam, a mellett erőszakoskodó és meglehetősen kegyetlen. Ott álltam lesben a nagy eperfa alatt, rendesen megcsiptem a tolvajt és irgalmatlanul elvertem. Volt egy erős, szijból készült ostorom, ezzel néha oly kegyetlenkedést vittem véghez, hogy ma is megvetem magamat miatta. A legcsodálatosabb az volt, hogy a falusi fiuk, még ha erősebbek voltak is nálam, sohasem mertek szembeszállni velem. Az ő szemükben mindig az urfi voltam, igy szent és sérthetetlen. Határozottan jól esnék, ha vissza tudnék rá emlékezni, hogy egypár derekas pofont én is kaptam, de egy sem mert megütni.

A veszedelem még növelte a gyermekek érdeklődését. Alig mult el nap, hogy valaki be ne lopódzott volna a kertbe, homokot lopni. Ha nem állok lesbe az ostorral, valószinüleg senki sem törődik vele, de igy, mert veszedelmes volt a hozzájutás, izgatta érdeklődésüket.

Egy juniusi délután kékruhás, kis szőke leány lopódzott be a kertbe. Egy piros keszkenő volt nála, ebbe tette a lopott homokot. Magamban jót nevettem és hagytam, hogy dolgozzék. Mikor készen volt munkájával és fölemelte a kendőt, hirtelen mellette termettem és megragadtam vézna kis karját.

A többi leány ilyenkor már elkezdte a sikoltozást és könyörgést, ez nem szólt semmit. Halálsápadt lett az arca és nagy kék szemét elboritotta a köny, de különben oly merevül és mozdulatlanul állt helyén, mintha a rémület márványnyá változtatta volna.

Én már csak arra emlékezem, hogy kiesett az ostor fölemelt kezemből.

A kis leány lehajolt s alázatosan, engedelmesen fölvette és átnyujtotta az ostort. Az arca egészen fakó volt, nem mert mozdulni, nyilván a verést várta.

Én pedig, a nélkül, hogy tudtam volna miért, halálosan szégyenkeztem. Legjobban szerettem volna elbujni valami olyan helyre, hol senki sem talál rám.

- Vidd haza a homokot, - mondtam aztán pár pillanatnyi csönd után.

- Az urfi nem haragszik? - kérdezte halkan, remegve.

- Nem. Elviheted, a mit összeszedtél. Aztán bejöhetsz máskor is, neked mindig szabad homokot vinni, annyit, a mennyit akarsz, érted?

- Igenis. Köszönöm szépen.

Félénken, lassan tipegett, én utána bámultam. Mikor a kertajtónál volt, hirtelen, mintha valami belső erő kényszeritene, utána futottam. Megijedt. Azt hitte, hogy meggondoltam magam és mégis meg fogom verni.

- Hogy hivnak téged?

- Balog Zsófika.

Tovább akart menni, de én nem birtam elereszteni.

- Engem meg Lorándnak hivnak, - mondtam, csakhogy még föltartóztassam.

Zsófika nevetett.

- Hiszen én tudom az urfi nevét, az urfi nevét mindenki tudja.

- Eljösz holnap homokért, Zsófika?

- Ha az urfi nem haragszik, eljövök.

Ettől a naptó1 kezdve mindennap eljött három hétig. Eljött kora délután és én sohasem eresztettem el késő estig. Ennek a három hétnek az emlékezetét soha semmiféle más érzés nem birta kitörölni a szivemből.

Nem voltam modern gyermek, honnan sejthettem volna, hogy szerelmes vagyok? Néha vad kétségbeesés fogott el a gondolatra, hogy szeptemberben vissza kell mennem a gimnáziumba, de Zsófika megvigasztalt, hogy utánam szökik és én biztam szavában.

Augusztus végén, mikor Zsófikának már készülnie kellett volna a szökésre, hirtelen egy vendég köszöntött be falunkba: a difteritisz. Engem eltiltottak a falusi gyermekektől, Zsófikának nem volt szabad többé bejönni a kertbe.

Tomboltam dühömben és fájdalmamban. Este sikerült kiszöknöm az udvarból, egyenesen a Balogék nádfedeles házikójukhoz futottam.

- Zsófika beteg, - mondta Balogné, kisirt szemmel.

Be akartam menni, de az asszony nagyon lelkiismeretes, jóravaló teremtés lévén, nem eresztett be. Keserves zokogásra fakadtam és döngetni kezdtem az ajtót.

- Zsófika rosszul lesz a lármától, - mondta Balogné és nekem lehanyatlott mind a két kezem.

Odahaza valahogyan megtudták szökésemet és e perctől fogva valóságos rab voltam apám házában.

De azért a temetésére mégis kiszöktem.

Hogy tudtam meg, a cselédek pletykájából, szülőim szomoru, titkos integetéseiből, vagy csak ugy megsugta a szivem? Annyira szerettem, hogy ezt sem tartom lehetetlennek, annyi bizonyos, hogy ott voltam a Zsófika temetésén.

Láttam, a mint leeresztették a kis koporsót, hallottam a hantok dübörgését s ott, akkor, tizenkét éves koromban tudtam, hogy lelkem jobbik részét tették le a sirba és ma sem mondhatok egyebet, mint hogy igaz volt, a mit ott a sirnál éreztem. Szerettem, szerettek. Vétkeztem igen jó nők ellen; és volt alkalmam megismerni a poklot az asszonyi gonoszságban és csalfaságban. És ma mégis tudom, hogy mindaz játék, hazugság volt. Az igazi az, a ki ott fekszik kint a sirban husz év óta. Az ember tizenöt éves korában leéli egész életét, a mi azután jön, az csak ismétlés, de sohasem olyan igaz, olyan tiszta, olyan benső, mint a mi először történt. A mostani eszemmel azt is belátom, hogy nagyobb jó nem érhette az én hajdani, kis szerelmes leányomat, mint hogy oly tisztán és ártatlanul adta át lelkét az ő urának és teremtőjének, mint a hogyan el lett bocsátva tőle.

 

Az illuzió.

A hirneves orvosprofesszor beszélni kezdett vendégének:

- Illuzió, barátom, minden: a boldogság, a szerelem, az élet... Most pedig azt ne higyjed, hogy én azzal a boldog öntudattal mondottam ki e banalitást, hogy egy nagy fölfedezéssel gazdagitottam az emberiséget. Minden igazság ócska, mentül igazabb, annál régibb; de te éppen a boldogságról beszéltél: hát én láttam egyszer egy boldog embert. Ez az ember a világ legnyomorultabb teremtése volt, de illuziói oly erősek, hogy a valóság józan realitásával vették körül.

Intelligens szegény családból származott. Környezetétől hallottam, hogy hajdan ő volt a család szemefénye és reménybeli támasza. Zseniális fiunak tartották, de, azt hiszem, itéletüket nagyban befolyásolta a szeretet, a büszkeség. Én már csak degenerált állapotában láttam és igy véleményt erről mondani nem tudok. Egy testben-lélekben megtört ember, kinek akaraterejét, morális érzékét teljesen tönkretette az ital meg a kártya. Kevés olyan piszok van a világon, melyben ő ne hentergett volna, és mégis azt hiszem: valaha tényleg tehetséges ember lehetett.

Természetesen, nem az igazi tehetségekből való, ezeknek lelkében mindig van annyi energia, mely nem engedi őket a züllésig sülyedni, mint a hogy energia nélkül nem is lehet teremteni, produkálni semmit. És ha őszinte akarok lenni, a lélek összes képességei közül, az akaratot becsülöm legtöbbre, mely bizony inkább állati tulajdonság. De mindegy, ez az erő, mely az emberi lélek szép és rút tulajdonságait összetartja, fékezi, kedveszerinti irányba tereli. Ezért hiszem, hogy minden alkotó embernek, még a leglágyabb lelkü lirai poétának is, valami nagy, titkos, belső energiával kell birnia.

De hogy visszatérjek az én emberemre, mégis azt hiszem, volt benne valami. Erre vallott rettenetes nagy fantáziája, melyhez hasonlót alkotó művészemberben sem igen láttam, erre vallott illuzióinak erőssége, melyek boldog pillanataiban a valóság józan realitásával vették körül és fölemelték a piszokból, a sárból, a nyomorból, melyben tengődött.

Ismertem édesanyját és két szép fiatal leány hugát. Milyen fájdalmas volt nekik, a lassu kiábrándulás a család támaszából. Mikor én megismerkedtem velük, a leányok, Klára és Erzsike, már tisztában voltak mindennel. De az anya a szeretet örökös reménykedésével, még mindig várt valamit a jövőtől. Legalább beszédje erre mutatott. A leányok ilyenkor szomoruan néztek egymásra, aztán reám, hallgattak gyöngéden, kegyeletesen, tekintetükkel könyörögve nekem, hogy hallgassak én is.

Pedig ez a hallgatás sok áldozatukba került. A család szegény volt, Erzsike tanitónőnek ment, Klára otthon varrt, jövedelmük nagyobb részét a bátyjuk költötte el, a ki egyre-egyre jobban sülyedt már, mikor én hozzájuk jártam, nem lakott velük. Később a büntető-törvénykönyvvel volt valami baja és egy időre az állam gondoskodása megmentette tőle a szegény családot, de aztán megint visszakerült és ott folytatta életét, a hol elhagyta.

Ezekben a szomoru napokban történt, hogy Klárától levelet kaptam. A levélben csak ennyi volt: - Kérem keressen föl azonnal! - Mindjárt gondoltam, hogy baj van. Minden héten volt egy bizonyos napom, mikor föl szoktam keresni őket. Ismertem Klárát, hogy hiába nem hivat. Megdöbbentően nagy energia lakott ebben a karcsu, huszesztendős leányban, a ki ugyszólván, az apa helyét pótolta a szerencsétlen kis családban. Édesanyja és Erzsike készséggel vetették alá magukat akaratának, egyben ráháritván a felelősséget mindenért, minthogy ők ezt ugyis képtelenek lettek volna viselni. Az érdekes, halvány leány arcán néha mégis nagy szomoruság látszott, mintha öntudatos, világos elméjével átlátta volna e sok szeretet, engedelmesség, ragaszkodás nagy önzését.

Mikor beléptem: az ő erős, becsületes kézszoritásával fogadott. Oldalt a pamlagon ült Erzsike, szeme kisirva, látszott, hogy igy könnyitett fájdalmán. Klára határozott, biztos mozdulattal mutatott nekem helyet és rögtön beszélni is kezdett:

- Doktor ur, egy nagy szivességre kérnénk önt...

Szivből fakadó szavakkal biztositottam, hogy rendelkezésére állok és boldog vagyok, ha ezt tehetem.

Meghajtotta fejét némán, méltóságteljesen, ez volt köszönete. Soha nőben még annyi méltóságot nem láttam, mint ebben a leányban, a ki másoknak varrt pénzért, kinek ujjain, ha kezet szoritottam vele, mindig érezni lehetett a tűszurások helyét. Abszolute nem volt e helyre való, hova a sors helyezte; de azok közül az emberek közül való, kik minden körülmények közt megállják helyüket, erősen, büszkén, kitartóan, saját egyéniségükkel kölcsönözve fényt és méltóságot az állásnak, melyet betöltenek.

- Doktor ur, - kezdte az ő szép althangján, - a bátyámról van szó, mi már beláttuk Erzsikével, hogy ő már el van veszve...

Vékony, finom ajka megremegett, s látszott rajta, hogy a kitörni akaró zokogás kínozza, de aztán összeszedte magát és folytatta:

- Minket már félesztendeje, hogy föl sem keresett, csak hireket hallunk róla, napról-napra rosszabbakat... Olyan helyeken tartózkodik, hogy mi leányok föl nem kereshetjük; rendes lakása már nincs hónapok óta... azért önt kérjük, doktor ur...

Elakadt a szava, én fölálltam és meghajtottam magam:

- Engedje befejeznem, a mit önnek, látom, nehezére esik elmondani. Azt akarja, hogy fölkeressem a bátyját és beszéljek vele?

A szegény leány egy hirtelen mozdulattal eltakarta arcát és fojtott hangon mondta:

- Oh, milyen utálatos! Oh, milyen rettenetes, mikor a piszkos ruhát a piacon kell szétteregetni, idegen emberek előtt!

- Higyje el, méltánylom fájdalmát, de ha kegyed idegennek tart is engem, én sohasem tartottam önnel és családjával szemben magamat annak.

Klára hirtelen mozdulattal nyujtotta nekem mind a két kezét:

- Bocsásson meg, a fájdalom rosszá tesz. - Arra akarom kérni, menjen el bátyámhoz és mondja meg neki, - itt erősen és komoran csengett a hangja, - hogy hagyja itt a várost, mert innen el kell mennie.

Erzsike hangosan sirni kezdett és Klára valamivel szelidebben folytatta:

- Mondja meg neki, hogy mi nem gyülöljük, nem haragszunk reá, s ha rólunk volna szó, tovább türnénk a gyalázatot érte, miatta... de édesanyánkat öli meg, ha itt marad. El kell innen mennie, mert az az asszony, a ki nem szünt meg őt szeretni, elemészti magát miatta, ha látja, ha hallja, ha folyton szeme előtt van pusztulása. Menjen innen messze - messze, nekem van pár száz forint megtakaritott pénzem, azt odaadom neki, hogy elmehessen valamerre. Ha nem lesz itt, hazudni fogok róla az édesanyánknak, hogy más ember lett, jó ember lett és imádkozunk a jó Istenhez, hogy hazugságunk még valaha valóra is váljon.

Szó nélkül meghajtottam magam és elindultam fölkeresni azt a szerencsétlen embert. Egy külvárosi korcsmában találtam rá. A hideg téli éjszakában sokáig kellett csavarognom, mig végre megleltem. Ott aludt, egy asztalra hajtva fejét, előtte üres üvegek, körülötte a rettenetes atmoszféra, a külvárosi korcsmák levegője, mely nemcsak a tüdőt teszi tönkre, hanem az idegeket, a lelket is. Elég ezt a levegőt egy esztendeig szivni, hogy az ember mint perfekt, kész gazember kerüljön ki a világba.

Vállára tettem kezemet, fölriadt. Egypárszor látott már még a régebbi időkből, beszélni kezdtem hozzá:

- Nővéreitől jövök, kérik, hogy menjen el innen, édesanyját teszi tönkre, ha itt marad. A szegény leányok nem is gondolnak magukra, de önnek kellene gondolni reájuk. Klára felajánlja önnek megtakaritott pár száz forintját, menjen el innen, próbáljon meg uj életet kezdeni, talán még lehet...

Reám nézett nagy, elborult szemével, és hidd el, hogy józan volt, teljesen józan, mikor esküdözni kezdett.

- Uj életet fogok kezdeni, mondja meg a leányoknak... Klárának különösen, hogy mindent megteszek értük. Elmegyek innen messzire, és majd csak akkor fogják hiremet hallani, ha büszkék lesznek reám. Mondja meg Klárának, hogy nem kell a pénze, követ fogok hordani, napszámba fogok menni és önerőmből épitem föl saját életemet. Nemcsak a magamét, az övéket is. Ismerem kötelességemet. Ha eddig gazember voltam is, még egy hosszu élet áll előttem a jóvátételre. És én jóvá fogok tenni mindent. Én vagyok a férfi: kötelességem a róluk való gondoskodás, hiszen végtére is még egy egész élet áll előttem, mondja meg nekik, hogy mindent jóvá teszek.

Ahogy ott fogadkozott a korcsma büzös, undoritó levegőjében, kipirult az arca, csillogott a szeme. Nem mondhatnám, hogy hittem neki, de mégis föléledt szivemben a remény, - hátha?... Jóvá tenni mindent? Családjával szemben kötelességét teljesiteni? Ez természetesen csak amolyan szóbeszéd volt; de hátha még a maga iránt való kötelességét teljesithetné és megmentené a családját a további szégyentől és áldozatoktól, ez a legtöbb, a mit tőle várni lehetett.

A hideg téli éjszakában felöltő nélkül akart kijönni. Valóságos szégyenkezéssel vallotta be, hogy a télikabátja a pincérnél van zálogban. Ez a szégyenkezés reménynyel töltött el, kiváltottam kabátját és elindultunk együtt a fehér éjszakába.

Ott künt elmondtam neki, hogy segitségére leszek uj élete megállapitásánál. Összeköttetéseim révén talán betehetem valami kishivatalnoknak a vasuthoz, ott szerényen, tisztességesen megélhet. Iparkodtam vele ugy beszélni, mint egy jóravaló emberrel, nem éreztettem vele abból a pártfogó hangból semmit, melynek bántó volta ellenségünkké teszi azt, a kivel jót tettünk. És soha érdekesebb tanulmányom nem volt, mint ennek a nyomorult, erkölcsi tartalom nélkül való embernek hirtelen átváltozása.

- Igen, igen, ez nagyon jó lesz, azután - folytatá fönhéjázó hangon, - nincs szükségem az ön jóakaratára. Méltányolni fogják az én tehetségemet minél előbb! Csak meg kell mutatnom, ki vagyok és én meg fogom mutatni! Kivesznek abból az alárendelt állásból, melyről ön beszélt és osztályvezető leszek, itt azután könnyü lesz a miniszter figyelmét magamra vonnom, az igazgató öreg ember s ki tudja, végre is nem lehetetlen...

Mire kiértünk a kis külvárosi utcából, már a vasutak elnökigazgatója lett és jól emlékszem, mérges szemeket vetett rám, ki őt egy nyomorult irnoki állásba akarom dugni. Mely állás különben még igen kétséges volt és minden befolyásom latbavetésével lehetett volna csak megszerezni, miután a fráter meglehetősen ismerős figura volt mindenütt.

- Nos, - folytatá, - ha igazgató leszek, édesanyámnak fejedelmi kényelmet biztositok, a leányokat férjhez adom, a jó barátaimról gondoskodom, sőt önről sem fogok megfeledkezni, bizhatik benne...

Én csak néztem a szerencsétlent, milyen komolyan veszi a chimerákat, milyen irigyelnivaló realitással beszél róluk. Nem, abszolute fogalma sincs róla, hogy álmodik! Fantáziája megeleveniti, pozitiv dolgokká varázsolja az elérhetetlent és mondd, de őszintén, nem volt-e jogom irigykedni rá, hiszen a koldus, ha királynak képzeli magát, bizony az is! A szubjektiv meggyőződés a világ, a boldogság, az élet! Ha ez a nyomorult, tönkrement, emberi társadalomból kiüzött teremtés jónak, becsületesnek, nagylelkünek, hatalmasnak látja magát, vajjon nem az-e? Végre is nem közömbös-e előtte, hogy mint vélekedem róla én, te s a többi emberek, ha őt illuziói a valóság józan realitásával veszik körül, ha fantáziája oly erős, hogy egy világot képes maga elé teremteni? Egy világot, melynek ő a középpontja, hol éppen olyan jó, hű, igaz és nemeslelkü, mint a milyen nyomorult, hitvány féreg itt az igazi életben.

Kikisértem a vasutig, elláttam pénzzel, a miből egy ideig, - mig be nem tettem valahová, - eltarthatja magát. Megköszönte jóságomat és igaz könyek ragyogtak szemében. Nyomban utána fölemelte fejét és biztositott majdani pártfogásáról. Megüzente a leányoknak, hogy mit fog tenni értük, kért, hogy édesanyjának csókoljam meg kezét helyette és - egy hét mulva ott találtam rá ujra a külvárosi korcsmában, a pénzemnek három nap alatt a nyakára hágott. Kabátja megint a pincér birtokában. Ő pedig ott ült egy csomó börtönviselt, körözött, vagy lejtőn most rohanó, ittas, züllött ember közt és különböző nagy hivatalokra nevezte ki őket.