TARTALOM

1923 június 29-én "Az Est" c. lapban Mikes Lajos szerkesztő új költőt avat:

És most hadd szóljanak magukért a Fodor József versei." - Hét verse kíséretében Tóth Árpád mutatta be az új költőt a fenti sorokkal. - A nyitó vers a Mágus volt (A Lihegő erdők-nek is a nyitó verse.)

Másnap már az Est-lapok segédszerkesztője volt az addig ismeretlen fiatal költő, s hirtelen bekerült a huszas évek irodalmi életének forgatagába:

1927: megjelenik első verseskötete, a Lihegő erdők. (Athenaeum)

1931: Falevelekre írd. (magánkiadás)

1935: Utóhang. (magánkiadás)

1938: Összhang nélkül. (Athenaeum, IGE)

1940: Jelenések évei. (Almanach)

1922-1942 Összes versei. (Singer és Wolfner kiadása). Ajánlás: "Mikes Lajos szellemének". Kézzel írott, eredeti előszó: "E kötetben, néhány versem kihagyásával, öt könyvem anyagát gyűjtöttem össze, nehány, még kötetben meg nem jelent írással megtoldva (39 vers, "Új versek"). A versekben, igen sok helyen szavakat, sorokat változtattam, ennélfogva írásaim végleges szövegére nézve ez a könyv irányadó."

1942-44: versek mellett publicisztikai tevékenysége dominál, bátran küzd a fajelmélet hívei ellen. A ma antifasisztának nevezhető publicisztikai tevékenységéből az író később válogatást készített (52 írás), amelyet azonban haláláig nem tudott kiadatni ("Toll és bot", később "Magyarság iskolája" címmel). Sőt, ez a cikk-gyűjtemény máig kiadatlan. (2010).

1945: Mérlegen. (Új Idők irodalmi intézet). Versek 1942-45.

1947: Az ember és a hang. (Singer és Wolfner). Versek 1945-47.

1949: Boldog zendülés. (Athenaeum). Versek 1947-49.

1945-49: az Új Idők szerkesztője; a lapot végül is telefonon tiltották be. Ettől kezdve 1956 tavaszáig az írót szilenciumra ítélik.

1950-55 ősze: a "hallgatás évei" alatt íróasztalfiókjának ír verseket, amelyek majd 1958-ban látnak napvilágot; lefordít két Shakespeare darabot: "Tévedések vígjátéka" és "Sok hűhó semmiért"; továbbá ír két színművet, amelyek sem kiadásra, sem előadásra nem kerültek napjainkig (2010): "Zrínyi" (Történeti tragédia 5 felvonásban, történik 1664-ben), és "A végső szín" (tragikomédia Katona Józsefről 3 felvonásban, történik 1819-ben), továbbá lefordítja Dickens: Dombey és fia c. regényét. Az Idők útján-hoz csatolt és 1951-ben írt nagy költeménye "dialógusokban és kórusokban", "A tékoai pásztor" is kiemelten ide kívánkozik, (oratórium-szerűen előadható volna). Nyomtatásban csak ez az utóbbi jelent meg az Idők útján c. verskötet végén.

1957: Kossuth-díjat kap Szabó Lőrinccel, Németh Lászlóval, Heltai Jenővel egyidőben.

1957: "Jelenések évei". Válogatott versek, 1922-1949. (Magvető) Vajda Endre 18 oldalas, a költő egész munkásságát értékelő "Bevezető"-jével.

1958: Idők útján. (Szépirodalmi). E verskötetben az 1950 óta írt versei szerepelnek.

1960: Országutak énekei. (Szépirodalmi). Versek 1958-59.

1961: A történelem sodrában. (Válogatott cikkeinek gyűjteménye, amelybe azonban az 1939-44 között írt antifasiszta publicisztikájának felvételét nem vállalták).

1962: Az emberség tanúja. (Szépirodalmi). Versek 1960-61.

1963: Szertelen ünnep. Válogatott versek, 1923-1962. (Szépirodalmi)

1964: Emlékek a hőskorszakból. (Önéletleírásának I. kötete., Magvető, 1964)

1965: Magam nyomában (Szépirodalmi). Versek 1962-64.

1966: Énekek napközben. (Szépirodalmi). Versek 1964-65.

1968: Teremtő nyugtalanság. (Szépirodalmi). Versek 1965-67.

1969: Emberek és állomások. (Önéletleírásának II. kötete, Szépirodalmi, 1969)

1971: Nagy szelekben. (Szépirodalmi). Versek 1967-1970.

1972: Felkavart világ. (Szépirodalmi). Két önéletleírásának és irodalmi visszaemlékezéseinek összevont és átdolgozott kötete, 1972 (Ennek szövegét tekintette véglegesnek).

1973: Végtelen menet. (Szépirodalmi). Versek 1970-72.

1974: Egy Plánta énekei és más versek. (Szépirodalmi). (Az utolsó verseskötet, amelynek a költő már csak a korrektúráját láthatta.)

1975: Egy költészet története. (Lírai számadás prózában saját költészetéről). Kéziratban maradt fent a költő halála után, özvegye rendezte sajtó alá.)

Két szűkebb válogatás jelent meg még Antal Gábor gondozásában az író halála után:

1978: Tarts még, ragyogás. (Szépirodalmi).

1985: Élet jóízei. (Szépirodalmi).

Antal Gábor irodalomtörténész 1976-ban az Arcok és vallomások c. sorozatban könyvet írt Fodor József életútjáról "Fodor József alkotásai és vallomásai tükrében" címmel. (337 oldal). Szépirodalmi Könyvkiadó.

Életrajzi adatok

Fodor József 1898 ápr. 22-én született Nagyilondán (Erdély, Szolnok-Doboka vármegye). Édesanyja Betzkay Polyxena, apja girolti Fodor Lőrinc.

Háromszor nősült. (Mayer Ilus, Donáth Klára, élete utolsó tizenkét évében Sikó Zsuzsa). Évekig segítő barátnője: Moiret Margit. Gyermeke soha nem volt.

1973 október 7-én halt meg Budapesten, az Orsz. Kardiológiai Intézetben.

A Farkasréti temetőben nyugszik. Sírhelye 7/2 - 1 - 21/22. Síremléke (az író bronz mellszobra) Marton István szobrászművész alkotása. A szobor hátoldalán egy versidézet: "Minden indulat csak átok / Ha nem láttok, újra láttok, / S útlan - még élő - szivemhez, / Meglátjátok majd, ha nem lesz." ("Utánam", F. J.)

Budapest, 1962 őszén

FODOR JÓZSEF

LIHEGŐ ERDŐK (ATHENAEUM)
1922-1927

FALEVEKRE ÍRD (MAGÁNKIADÁS)
1928-1931

UTÓHANG (MAGÁNKIADÁS)
1931-1935

ÖSSZHANG NÉLKÜL (ATHENAEUM, "IGE")
1935-1937

JELENÉSEK ÉVEI (ALMANACH)
1937-1940

ÚJ VERSEK (AZ 1922-1942 "ÖSSZEGYŰJTÖTT VERSEI" FÜGGELÉKÉBEN JELENT MEG)
1940-1942 "A RÉGI VERSEK JAVÍTÁSAIT TARTJA IRÁNYADÓNAK." (ÚJ IDŐK IROD. INT.)

MÉRLEGEN (ÚJ IDŐK IROD. INT.)
1942-1945

AZ EMBER ÉS A HANG (SINGER ÉS WOLFNER)
1945-1947

BOLDOG ZENDÜLÉS (ATHENAEUM)
1947-1949

IDŐK ÚTJÁN (SZÉPIRODALMI KÖNYVKIADÓ)
1949-1958

ORSZÁGUTAK ÉNEKEI (SZÉPIRODALMI)
1958-1959

EMBERSÉG TANÚJA (SZÉPIRODALMI)
1960-1961

E rianó nyárban, az érckalász
Forrásában, az óriás magok
Feszűlésében, a rohanó láz
Évadjában, keljetek, új dalok!

Termésim kincsei, szivem fukar
Kamráiból, kikre irigy vagyok,
A bőségben, pergő, százajku dal,
Énekeim: ime, omoljatok;

Függeszkedőn, szikláimról, ezüst
Gyűrűkben, mint kék-fürtü zuhatag,
Vagy változó zene, korom s derűs
Szinek önkénye, mély titku szavak; -

Felidézlek mágus-botom tüzes
Végével, bűv-tudással, mely kemény,
Toppantva hivlak: híveim, ügyes
Jelenések, táncoljatok elém!

Ittasan és lankadva, mint tanult
Táncosnő, aki hivalkodva csal
Pergő ritmust, míg minden tagja nyult,
Harmóniás, uralkodó vonal -

Vont nyakkal, hulló, liliomfehér
Hattyuk a holdnál, vagy fáradt, bibor
Csillagok röpkedő szirma a mély
Térben: hol a világok titka forr -

Vonj fénybe engemet, tűzjelenés!
Jőjj csettentve, mint a villám örül
Csóvájának, melynek fényébe vész
Minden tüz, az égő város körül:

Elbüvölve uratok, nagyszerű
Csudák, lázadt koboldok, nagy dalok
Sziszegő testetek ezerkezű
Őrült szorításába fojtsatok!

Ragyogjunk, ragyogjunk,
Hisz ez a mi sorsunk,
De nem bolond vakoknak,
Egynapi nagyoknak,
Templomokat bíró,
Istentől fel nem avatott
Irástudó-papoknak.

Ragyogjunk, ragyogjunk,
Nemes csillagvoltunk
Sátrasfényü hevében,
Az Úristen nevében,
Emeltfejü idők
Bibor óriónjai, más
Csillagabroszu égen.

Ragyogjunk, ragyogjunk,
Csak büszkén forogjunk,
Fényünk bár kise látja,
Míg ég sok semmi lámpa:
Duzzadj szívünk, tüzünk,
Jövő magányos, messzi nép,
Csillagászok barátja!

Már magvukat hullatják
Csüngő, feslett álmaim
Koppanva és súlyosan
S repedt magházuk tárják
A világba magtalan.

Edzett, kiszítt magházak,
Csonthártyás, kis börtönök
Pattogva nyíladoznak
S szutykos sok ijjedt magjuk
Tántorogva elpörög.

Kemény, pattogzó szivem
Kohós, fűlt belsejében
Érett, duzzadó eszmék
Csörögnek szurtos, verő,
Izmos érés őszében.

Kis vasgolyókként rengnek
Leesőben, szikráznak,
Zuhanó súlyuktól nyütt
Szárait nyikorgatják
A szegény, vén magháznak.

Igy mennek én dolgaim,
Termő szívem bágyasztva,
Ütve, törve anyjukat,
Duzzadozó, rőt, zsíros,
Magvaváró tájakra.

Jobbfelől magzó csörgés:
S már balfelől virul más, -
Izzó szél, nap, gerjedés
Tépi szívemet emitt -
S tul örökös maghullás.

Sürü és súlyos itt a levegő,
A lélegzések szúrók, nehezek,
És minden vér itt az agyba gyűl
S a szív úgy dobol, hogy megreped.

A hang olyan vastag, mint a szirup,
Ajkad marjul, nyelved megdagad;
Sunyi-sárgán virulnak a szók
És szúrnak, mint a darazsak.

És napfényül: milliónyi tű,
Aprókák, gonoszak, merevek.
Millió tű, amerre fordulsz.
Tüzesen a szemedbe mered.

Vakítva, tikkasztva, kötözve,
Száj szólni nem bir, moccanni láb,
Mert jaj, ha felnyögsz, mozdulni mersz,
Reád fullad az egész világ!

Néha hallom titokban,
Fülemhez tett kezekkel,
Hogy görgenek a dolgok,
Hallhatlan görgésekkel,
Nyugodt, kivájt ágyakon
Erőszakos biztosan,
Ezer dolog folyója
A maga útján rohan.

Lelapított fülekkel
Hallom, reszketve hallom,
A görgő, roppant világ
Dalát, százezer hangon,
Folyton ömlő torokként,
Amelyben nincs fáradtság,
Hogy vidul magában a
Teremtő mozgalmasság.

Hogy énekel magában,
Bukdosva és lüktetve,
Hogy duzzad kimért, erős,
Önként rab, büszke kedve,
Millió kimért hangon,
Harmóniás dalokkal,
Folyóvizekkel, fákkal,
Hánytorgó csillagokkal.

Zeng a kristályhangú lét,
Csobogó folytonosság,
Tajtékzó, örök dolgok
Kedvüket így dalolják, -
Összezengő, egy kedvük,
Amelyhez föl nem érhet
Zenére tompult füled,
Ember! s csúf törpeséged!

Nincsenek már kiáltók, elvonultak,
Mint a puszták sakáljai. Hideg
Tájon villog a dér és szüntelen
Undok szelek zsivajganak. Az éjben
Ütött harangként még felbongnak a
Zenék vadonjai, meghalt dalok
Árnyai zajlanak: s orvul levert
Hősök sírján kiálló kopjaként
Mered a bűn az ormokon. Gonosz
Tekenőként hömpölyg a Föld, Napok
Testvére: most fázó rimája az
Ürnek, míg csontig marja távoli
Csókon szerzett baja: az emberek.
Keresztfák karjaként vérzik szivem
Országutak szélin. Hová? minek
Tárjam a megváltást? Ah, elszalad
Erőm és sírok! Égre néznek ott
Hiába épült templomok: miért
Tovább a szó! Üvölt a nép ma is,
De más láz bántja; neki a próféta
Ma: megfeszítésre sem érdemes.
Megbélyegző szavaim elcsitulnak,
Igénytelen verébként, szerteszét,
Kidagadó arccal és pirosan
Tülköl az arany a piacokon.
Érthetetlen nekem immár a Föld,
Népeket átért lelkem visszahull
Magamba. Oh, forró önvallomás,
Én egyedülségem! Csak önmagam
Megtérítettjeként maradjak így,
Tiszta és fájó! Hitetlen szemekkel,
Világos önmegismerésben így
Öleljem át didergő sorsomat.
Hadd fussanak útjaikon tovább -
Bögölycsípett vadak! - látja szemem
A forgó csillagokat; az enyém
A nyugalmak tejútja, a Világ.
Szívem ruháját szél lebegteti,
Vakítva csillog, így emelkedik,
Miként a hold - és már a Föld körül
Önsúlyában lebeg: bolygók fivére,
Bágyadt csillag, szép, szomorú szivem,
E dühöngő, csúf Földre visszanézve!

Valahol messze havasokban,
Hol a nagy történelem zordan
Ül jégként: most van olvadóban:
Reá most tavasz tüze lobban.

Jaj, a szörnyű Történelemnek
Útja! Sorsa a nemzeteknek
Benne: sorsa faleveleknek,
Mik folyam közepén libbennek.

Kongassatok fel minden tájat,
A Nagy Történelem megáradt;
Hogy görg, dörgőn, zuhogva, hallod?
Elönt minden földsarkot, ormot,
Habjaitól, oly messzi vernek,
A csillagok is sisteregnek!

Kongassátok talpra a földet,
Eszmélj, vén Európa, gőg-vett!
Bűnös, csontig aszott markodban
A fáklya tán utolsót lobban,
Hallik már sok új nép robajja,
Ki a kezedből kicsavarja!

Közel áradat előtt félve
Suttogó patak sietése:
Dadog a szavam, szédül, nyomja
Közelgő vész roppant görgése -

S őrületig felforrant lázban,
Dolgok iszonyú áramában
Míg rángatva, tépve, visz lábam
A süketítő éjszakában:

Hogy van-e még jóra kicsiny jel,
Egy kicsi ég, fényszegve hittel,
Fülledt, vészes arcod mit hírlel:
Kutatlak, Idő, döbbent szívvel!

Nagy madarak, tátongó szárnnyal,
Rohannak a légürön által,
Fényében a rőt alkonypírnak -
És ahogy nagy köröket írnak,
Utjukat az égi határon
Bámulva, rettegve csodálom.

És szállnak a madarak, szállnak,
Mélyébe a növő homálynak,
És ahogy fölöttem elrengnek:
Körülrepesnek s énekelnek, -
Sok, sok madár, tűzpiros szárnyon,
Olyan a daluk, mint egy álom.

Egyik így szól: "Kit meg se látott
Szemed: nézd bennem ifjúságod!"
Másik: "Nézd bennem a szerelmet!"
Másik: "A hit vagyok, száz terved!"
Más: "Én a rajongás, az álom!" -
S hogy szól, mind száll, túl a határon.

És szállnak a madarak, szállnak
Mélyébe a növő homálynak;
És ahogy fölöttem elrengnek,
Újak jönnek, éjsötét rendek,
Éj sötét rendek, zúgó szárnyon,
Mikor már a többit nem látom.

És szól egy: "Én vagyok a bánat!"
Másik: "Én az életutálat!"
Másik: "Én a reménytelenség!"
Másik: "Én a fásult ridegség!"
Más: "Én az örök munka-járom!"
Más: "Én a gúny minden csodákon!"

És mostan mind egyszerre zúg fel:
"De amig élsz, mi nem hagyunk el;
Elszállt sok csaló ifju társad,
De örök a kín és a bánat,
S mint íves híd folyóhullámon,
Keresztülér minden határon!"

És szállnak a madarak, szállnak:
"Hidd: nincs értelme a világnak!
Hidd: nincsen cél a végtelenben!
Hidd: az ember merő véletlen -
S buzgalma jövőn, haladáson,
Tündöklő tettek: hiu álom!

Mint tétova levél a szélben,
Röpköd a sok csillag a térben,
Mert hullt levél mind: és lerázta,
Min ott nyílott, az Élet fája: -
Megőszült e fa és szélháton
Elszórta lombját a világon!

Hervadt csillag-lomb, rőten, tarkán
Viszi, fujja a világorkán,
Viszi: s az élő, rátapadva,
Féreg, még az időből rajta,
Mikor ott nyílt e lomb az ágon -
S most gyenge, hogy róla leváljon!"

Ki feljöttél a gyöngyös habokból,
Mint a bibliai szörnyeteg,
Ki ijesztetted a prófétákat,
Kitől száz hős hit lett csüggeteg;

Te, ittasságtól csepegő, tündér,
Te, ön-önmagadtól elbüvölt,
Te, ki előtt mint morgó kutya,
Meggyávultan kujtorog a Föld;

Kinek vont karja, mint véres kard,
Mi villog a békés földeken.
Hangod, mint tomboló trombita,
Hogy háború, háború legyen;

S hajad a zászló, hogy merre mész,
A szemek vérben fürödjenek,
S mint duzzadt hangoktól a drótok,
Zsibongjanak az őrült erek.

Fénylő pálca ördög kezében,
Te, hang, mi vak ösztönön kiált,
Mely, míg hallszik: nem lesz nyugalom
S átok, pokol-verseny e világ.

Gyárak rikácsoló kürtjein,
Hajószirénán, vonatokon,
Kábelen, s veled alkudt vértől
Megvásárolt szellemű dalon

Minden neked nyög, búg, énekel,
A felborzolt nagy világ-gunár
Udvarodban verdesi gyávult
Szárnyait, hogy: Te - vagy a halál!

Te, parfőmös rongy, te, neve sincsen!
Te, jelkép mindenre, mi bukás,
Kigyó-szövetség, fullánk mosoly,
Hiú-semmivé csufolt tudás!

Te, szellem szőlőjén ragya, vész,
Te, kitől megtört gesztus marad
Száz Babylon-torony s majommá
Töröd a Prometheus-inakat!

Ki kibélelted a városokat
Testeddel, mint kaptárt a herék,
Ki gőgölsz a lépes tornyokon,
S öled körül zümmögő zenék;

Te, kiért csillagokig hatol
A metsző, bús, vad gerjedelem
S mint tenger, táncol a világür
A szoknyádtól vert örvényeken; -

Kitől a meredt szemű halak
Kinnal gyűrűznek, s eszeveszett
Erdőkön ingertől gúzsolt fák
Nyögve sirnak dús lé-könnyeket!

S villámarcu nőidben sajogsz,
Fájsz nekem, hogy mint harctereken
Élősdi-telt ruhát, szeretném
Levetni veledtelt életem; -

Sujtsz, vérzel, mint villám, mely egek
Vállára üt - és nyomán fehér,
Forró sebből, dörgő jaj között
Kiömlik a zápor, mint a vér! -

Te, tüzostor, szöges-öv, kereszt!
Te, akit, hogy csupán viselek:
Mennyet érek, bár száz pokolra
Elégnek tetézzem bünömet:

Mert úgy tépi harapó fogad
Az élőt, hogy áldás nyelvemen,
Ahhoz, mit szerzel, az is, ha azt
Mondom: Átkozott légy, Szerelem!

A nap túlért már, buggyanó levét
Merőlegesen pergeti alá.
Szikrázva és gyöngyözve pergeti -
Az óriás gyümölcsfa zúg: az ég.

A szélütötte föld lomhán dagad
És a kibontott haju illatok,
Az összeütött tenyerű szelek
Megkeverve, gyulladtan állanak.

Most forrósodva és sejtelmesen
Nyilnak a szemek kék bozótjai
És villanó-hátu mámor-gyikok
Sisteregnek a napba, meztelen.

Ujjaim tépem, testem harapom.
Már nem találom sehol a helyem,
A rőt sugárlombokba markolok
És hempergek a forró avaron.

Pusztába vonultam és negyven éjjel
Kerestelek. Izzó farkasok és rőt homok
Honában, kinozva a szélnél és a napnál
Gonoszabb kétségektől, mik szurták csontjaim
Százezer tűvel, úgy kerestelek,
Mint rég nem látott ételüket a
Kiéhezett vadállatok. Tövig beásva
Ültem hangyás földben, kezem égfelé meredt,
A rettenetes pusztában, ahol
Holttestre leső hollók suhogtak -
És, megelevenült göröngyökként, ugró sáskák,
Millió, tűfejű, a szárazsággal élő,
Mozgalmas, és a homok szemeiként parány
Férgek pozsogtak ki a földből.
Ott éltem, mert elbírhatatlan
A bizonytalanság, s jó semmi sem volt:
Mindig magam ellen beszélni, tenni,
Mások szerint és sohasem nyughatón
A furdalástól, - megtisztítanom
Kellett magamat és megerősitnem,
Csak a magam számára kivirágzó
Isteni sugallatban. Mint a kemény
Próféták, akik lángoló szemekkel
Futottak az embertől, és kövek közt
Éltek, vizzel és fagyökerekkel.
És versenyt ordítottak éjszaka a
Viharral és tulkiáltották a zuhatagok hangjait!
Ugy kiáltottak, csak az erős Istenen
Csüggve szivükben, a megvilágosító,
Megtisztító, csontmállasztó, remegtető
Nagy lázban, aszottan és vértelenül,
Csak Istent híva! Értelmet és akaratot, -
Minden fölötti, hiú szenvedélyt kitépő
S majd népeket irányitó oly erőt epedőn,
Mint a szél, mely erdőket szaggat és
Megrázza a dolomit hegyeket.
Igy kiáltok én hozzád, emésztő Erő!
Igy kiáltok én hozzád. Igazság!
Igy terülök elédbe: Lelkem!
Te, bujkáló titok, te, rettenetesebb,
Mint Bál, mint Sinai rémistene
És meredt Olympos égrázó haju
Zsarnoka! Oh, ég, kit hordok magamban,
Oh, kegyelem! Tisztíts meg: ki kergetve, verve,
Alázva nyomsz, és bennem fészkelőn,
Kivehetetlen hanggal emésztesz, űzöl:
Hogy megtaláljalak, megértselek!
Mert benned van a világ hangja, a bölcseség.
Az erő, a hit; mert te vagy a minden,
Kit untalanul meghamisitnak, eltakarnak
Előlem undok zavarok!
Mert kimeredt karral és rádgondolón
Hívlak, földbeásva, a rőt pusztában, itt,
Számkivetve, farkasok, sakálok között,
Kinlódva, zúgó halántékkal, e
Szörnyű századnak mélyén, eltévelyedett,
Istentelen koromban, lángoktól szegett
Égbolt, búgó gyomru Föld,
Tajtékjukat hányó tengerek közt,
A végtelenség minden kínjait
Tisztító tűzként magamra véve, ezer
Hiúság ellen, mi megzavarja hangod,
Önmagamat kinozva, egyedül!

Micsoda részeg mezőkről
Jöttél, oh, honvágy, felém!
Hol méhek, dongók,
Aranybaöltözve ődöngnek -
S a kortyhangú pataknál
Úgy állnak a jegenyék,
Mint szerzetesek.
Felnyujtott karokkal,
Kiket a világ hangja kisért!

Hol a tömzsi kőrisek feje
A bogaraktól zúg.
Mint ember feje a gondoktól -
S a pillangók lobognak.
Mintha a szeszes levegő
A naptól kapna itt-ott lángra -
S a láthatatlan szelek.
Kiket bűbáj véd a szemektől,
Lustán hempergnek
A hosszú fűben,
S csak az alattuk elhajló fű látszik.

Otthonos érzés
A város bús utcáin,
Üzenete a Szamosnak,
Otthoni erdőknek!
Szívem ablakai kinyílnak
S én támlájukra hajlok
Orrom tágul a múlttól,
Mint tüzes vágytól
A kihajtásra váró csikóké!

Otthonos érzések,
Hazám vad hegyei,
Völgyei, szirtjei,
Egyenesre nőtt emberek,
Bús román, tömör székely,
Te megtöretlen természet!
Micsoda nyomorult,
Korcs, sivár, férfiatlan
Emberek között vagyok én!
A nagyváros présében
Ropognak csontjaim,
Nagyszálkás álmaim,
Nekem, az irdatlanfejűnek,
Nekem, a nem alkalmazkodónak!

De én csak mosolygok:
Semmi el nem kedvetlenit,
Mert kemény vagyok,
Mint tölgyeid, Erdély!
S szívem édes hivatásomtól, -
Mint tavaszi fejéskor,
Tiszta, nyers, áhítatos alkonyatokon
Szülőfalúm felett
A juhakloknak illata!

De én csak mosolygok:
Oh, bizz bennem, falum,
A te erős fiad vagyok én,
Ki kiszíja a városból a tudást,
És kemény homlokával
Tör utat a puhákon -
Ki farkasgerinccel öleli meg
A város leányos derekát,
Megteremtve a szellem új fiait,
Az ész fortélyait párosítva a
Te nagyszerű erőddel!

Szelídlábú napjaim
Ugy futnak, oly titkosan! -
Mert minden muló napnak
Esőpermet-lába van:
Mintha az ég, kék kannából,
Himbálja pozsgás vizét,
Mig szerteszét a palánta
Hullámlik s mélyül a rét.

Az ifjúi napoknak
Múló eső heve van,
S csobbanva rétjeim felett,
Száz pici sarkantyusan,
Illanó kristálybokákkal
Úgy lengnek, ellengenek,
Eltünnek s erre mondjuk, hogy
Időink eltellenek.

Fahéjszínü homokon
Damasztfényben száll a nyár,
Merre nézek, csupa hab,
Csupa csillámló sugár;
Fényben, brilliánscipőkkel
Fut sok órám hangtalan;
Mosolygok s mire felnézek:
Az ifjúság odavan.

Gyümölcsös, cukros ajakakkal,
Tüzelő életembe már
Belépett az én szeretőm,
A széles ágyéku nyár.

Az arca mint a freccsent vér; a
Szeme két veres napgolyó.
Fogai, mint a kirántott kard,
Hegyük a vérig maró.

A szava csíp, mint az izzadság, -
S ahogy a fülemen befoly,
A szívemre sebet fakaszt ki;
Csorgó lé arcán a mosoly;

És mint a meghasadt baracknak
Magváig kilátszó bele,
Úgy fortyan ki a forróság nyílt
Mosolya gödreibe.

Párája elbágyaszt, és mintha
Vérem cseppenkint folyna el!
Testem teli az érettségnek
Gyötrő, dús ingereivel.

Kiáltok: nyár, oh, én szeretőm,
Magvas, kitellett ifjúság!
Mint túlcsordult asszonyi emlők,
Bőségben folynak a fák!

Nyár, ifjúság, oh, én szeretőm,
Párás, tajtékzó életem.
Oh, érett mezők, hús, veríték,
Cukrok íze, gyötrelem;

Eszméletlenség, gyult halánték,
Vakító, félholt zuhanás.
Oh, menekülő, fájó, láztól
Fáradt, betelt odaadás!

A vidámságnak angyalai,
E viharlábu szép démonok,
Táncolnak bennem, s tőlük szivem,
Mint tobzódó, rőt bokor, forog.

Mint rózsabokor, kit megőrjit
Saját vérszinének mámora,
A villogó sziromragyogás,
Illata fröcskölő itala.

Pázsitszag forr és idegeim
Pucér husán parázs nap sajog;
Kiáltani vágynék, s hangomban
Mint tultölt korsó, elfulladok.

Élet, élet! Kibirhatatlan,
Dagasztó, furcsa, mint méhcsipés,
Mikor édességbe zsibbad a
Lépbe falt szájon a lüktetés!

Egész valóm: egy csupasz szív már.
Körül dolgok, illatok, szemek;
Szurnak: s én szisszenve bámulok.
Édes kínban hajlok, görnyedek.

Egy csupasz szív egész testem, és
Minden, minden bennem zsong, remeg
S vak-forrongón, kibírhatlanul
Kényszeredve sírok s nevetek!

Üzenem a szemforgatóknak;
Az aszott szívű, táncos nyelvű,
Kenetes farizeusoknak;
Kik az írásnak bohócai.
Aranykanállal semmitnyújtó
Kuruzsoknak; a tolvajlábú
Osonóknak; az emelt ujjal
Suttogóknak; az álnok, titkos,
Meredt éjfélkor, bagolyárnyas
Tükrökben, szakállt tépve, hasznos
Csaló mágiát tanulóknak.
A cintermek sikoltó-fehér
Csontjaiként fagyos, szikár
Papoknak, kiknek szám és vonal
A csodák lombozása, isten
Ezer szökellő igézete!
Üzenem, kiknek fájok itten,
Hogy jöttem, kavargó és forró
Dalokkal, üzeneteimmel,
Föld igéivel összesimult,
Dobogó, messzi álmaimmal.
Kiknek fáj, hogy Írás leszek
S tán balga tan, bolond és bűnös
Időkben, ál-papoknak ajkán: -
Üzenem, nem akarva vallván:
Én nem tehettem: ezer csillag
Hogy ne örüljön, nap s az illat,
Láthatatlan, moccanó habbal,
S ne fusson a lét a világban!
De a csodák útjába békült
Napszámom húzom, fényben-árnyban,
Mely tán nem is egész véletlen -
E nem így szándékolt életben.

Előbb csak véresen táncolt a por
És ősz mondák füstölgő szava ritt:
Hogy világos nappal süketítő
Üstökös jön kelettől nyugatig.

Aztán egymásban fürödtek nyarak
És lángok villantak az éjbe már -
S eldohogták morgó, vén táltosok,
Hogy újra jelenések éve jár.

Jósok kérdék: Ki jön új hódító?
Sok még nem volt látást titkolt a szem
És barátul vettek sok vad csodát,
Akik nem hitték volna sohasem:

Míg fehér hajnalban, párák között,
Mint óriási nagy szem, tündökölt
A végzetek jegyében rohanó,
Megigézett, forró csillag: a Föld.

Hátamból csattanó hévségben
Már szíjjakat hasít a nap.
Torkomból szúró jaj kúszik, mint
Repedt földből a bogarak.

Gonosz karsztokon így élek én
S kínozni izzó tetemem,
Jaj, mérges skorpiók surrannak
Végig kiaszott eremen.

Vörösen izzadó kövek közt
A levegő balzsama: kén -
Már kigyulladt, lángos valómban
Füstölögve kiáltok én.

Véres sziporkáit tüdőmnek.
Ki hallja meg a szavamat?
Oh, kéken, bíboran izzó ég,
Oh, halálos, nagy sivatag!

Ha elborító számum jönne!
Jaj, csak agyamban zúg a vér,
S gond verdes, mint dűlő toronyban
A meglódult harangkötél.

S a nap vigyorg, e furcsa torzkép
Kiásott, régi címeren -
Halott világ végső emléke,
Óriási nap, idegen!

Dús, aszú évekkel megrakodva,
Már nem zeng dalom, mint a nád,
Mint könnyű szélben a nád.
Tele vagyok, mint a bányák arannyal,
Mint őszi gyümölccsel a fák.
Virít a lomb ágam tetején
S már érten csikland a nyári fény,-
Törzsem fájó tehertől nehéz;
Oh, férfisors, buggyanó erjedés!

Most jőjjenek hát a súlyos szelek,
Csüng és cseng a sok kemény gyümölcs,
Szikrázik a csonthéju gyümölcs.
Kinyújtom reszketeg ág-karjaim.
Oh, bohó termés, el ne dönts!
Már nem füttyentgetünk a szélben,
Szebb és mélyebb dal ég a vérben,
Sűrű vér, mézes nyár, fűszeres, -
Ajkam, édes ajkam, sírj és nevess!

Oh, búgó, nagy, izmos nyári szelek
S lusta, vén, gyümölcsös szavak,
Fürtösen gyült, jószagú szavak!
Oh, tömörfényű, karcoló július,
Duzzad a nedv kérgeim alatt.
Forró húsom, háncsos-fekete,
Darazsak, illat, esők leve.
Nyár, mely tövemig forralva ás.
Oh, ért-gyümölcsleves dalbugyogás!

A szarvashoz hasonlón
Lopódzom hozzád ma, kedvem s
Ifjú, rugalmas fiam,
A jóillatú avarágyban; -
Oh, jó neked most a világban!

Bánat-levelek borzonganak,
Fujja a szél, fujja őket,
Jaj, félek susogásuktól,
Jaj, óvakodásom lába
Hogy léphetne puhább, puhábbra?!

Napfény, oh, csintalan nap,
Piros, egyingben táncoló felhők,
Ti láthatatlan faunok.
Fel ne verjétek, hogy önfeledten
Nézhessem, nézhessem az én kedvem!

A lába vékony, mint a láng,
És ugrik, mint a gondolat -
Jaj, és egyszer a szívem fiát,
Kit vérem keresztjével váltottam,
Mért ne nézhetném: míly fiam van!

Mért ne nézhetném, mily fiam van.
Én, örök-erdőkön járó!
Én, e világon világtalan!
Én, nagy magányok felé árva
Rokonjel ismerős dobogása!

Oh, viharzó bánatbükkösök,
Oh, hallgatásom hegykoszorúi,
Derüljetek, vakítsatok,
Oh, itt gömbölyödik, kit kerestem,
Édeslehelletű én szép kedvem!

Én fiam a kedv, senki másé.
Merthogy fiam oly ritkán látom!
Oh, szívem igazi szine.
Vén apafejem rádhull csendben
S könny ül tört szarvas-szememben.

Oh, bambusznádak hosszu botjai:
Lengő, suhogó, selymes derekak.
Zokognak megindult szemeim,
Lobogó nő-erdők az ég alatt.

Afrikának forró illata száll,
Mellem szorul, kirándul a kezem,
Elátkozott utasként bolygok
Hajlongó, szörnyüszép rengetegen.

Ólmos fájás üli meg a határt.
Forró gőzök a napot elfedik;
Őrjöng az erdőknek illata.
Megtébolyult utas: elveszek itt!

Hajlonganak a bűvös, könnyű fák,
(Mint száz varázs kél embert rontani!)
Mellük villog, mint a pusztákon
Elhullott tevéknek csontjai.

Maholnap a fák erős vére
Kihajtja a lázpírt: a rügyeket;
A földön aranyékszereket
Szór el reggelre valaki:
Virágokat; az élet, habzó fölöslegében
Ráér, mint mindig, játszani -
S fönt, mint kis meteorok,
Csillognak az újonnan visszajött madarak
Kifeszített szárnyai a fényben.

Az élet őrült, mint előtted
Volt: nem agg háborúval, gonddal;
Valami rémítő öntudattal
Üli a virág a gallytetőt,
S dühöngő szerelem-szelek,
Mint valami vér- s habból szőtt felhőket.
Hajtják, - felfutt csoportokban,
A messziről néző előtt, -
Háborgó réten a lányokat.

Az égen óriások lába hág
Fáklyákkal: hulló csillagok;
Az élet renkívülisége
Nyom, mint folyton ünnepre készülőt.
Te, világtérbe kitett ember,
Te, mindenfelől szétszedett ember, -
S mint himportól megbolondult bikák,
A hegyek bőgnek, szakadatlan,
A rejtekükben vérszomjas,
Halálos-szomorú, csillapíthatatlan
Vad életek üvöltésétől.

Mint most leszúrt testből vont hegyü kés:
Vértől párolgón, úgy jön felém
Az emésztő élet, csilló kegyetlen!
Mint borzasztó fenevad-torkokból.
Érzem a tüdőm-tikkasztó párát,
A vérem megáll eremben,
Ereje meglazul inaimnak,
Megnyílik a föld keble és
Bujaságot lehell, s vad üzekedésben
A kimeríthetetlen vágyak sírnak.

Úgy jársz a lelkem napos ormain,
A lábad régi avarban topog,
Mint a szép koratavaszi lankán
A karcsúlábú ünőszarvasok.

Térded megremeg és orrod tágul.
Az érdes új levegőt ízleled.
Kullog a keserű tavaszi szél.
Megcsordulnak bent a havas hegyek.

Szúró, tüzes rózsákat fest a nap.
Megbokrosulni véred érzed-e?
Aranyba borulnak a fatetők.
Kicsattan a levelek élete.

S fecsegő, rügyes hóindulásban,
Taposó, apró lábaid alatt.
Felnyögnek bennem az avarpillás,
Álomszuszék, öreg domboldalak.

Mély-élesen sajog fel a tavasz.
Egész az inakig tépegetőn: -
Forró-párás, rágcsáló kicsi szád
Kora fanyar rügyet tép a tetőn!

Nézd ma csillogva a szememet:
Idegen és szép percek ezek,
Igaz, belső, megnőtt magamé:
Csöndes, rejtett megszállottaké.

Ma olyan vagyok: ami vagyok:
Póri magamnál százszor nagyobb;
Forró világok üstje szivem,
Fejem kiötlik az egeken.

Így állok világ s magam felett,
Alattam dolgok, kis jelenek;
Távolok, terek, hajdan s jövő,
Minden közeli, átérhető.

Be jó csillogni; kacagni így.
Be önmagamra vagyok irígy;
Izgalmas, megnőtt és büszke ma
Életem: Isten bizalmasa!

Isten bizalmasa s magamé, -
Úgy nyílok ki a lelked felé.
Míg nézed, mely titokban nevet,
Örökkévaló hű szememet!

Szeretnék rózsát metszeni ajkadról:
Mint a virágot a gondozó kertész
Nyílásában megszakasztja, ha már
Egymásba fullad a túlpazar termés!

Kérdőn és félve állok, ki nemrég itt
Még szűz-csemete oltókéssel jártam:
Most édesen nyögő rózsaerdők
Birkóznak az ajkadnak bozótjában.

Kábító talány, rózsa-édes játék:
Mosoly-ágakat félve meghajlítni.
Gőzölgő illatban, nyulánk fejek
Összeperelt száz bogját igazítni.

Inkább hevernék a földre, a lángos,
Pattogzó, zúgó bokornak alája,
Míg zűrzivataros-kúszán befon.
Megfojt a rózsafa százezer ága!

Esőben fürdött virágok szaga.
Vérpiros nyári virágok szaga
Léptedre táncolva táncol.
Csókoknak csillogó fürtjei.
Szeretek bennük fürdeni
Ajkadon százszor és százszor.

Hajad, a lobbanó, lengő, gyűrűs.
Ölelve, csittítva, szépmívű, hűs
Fésükbe omló pihékkel; -
Be szeretem én gyászoló hajam,
Rázkódva, suttogva, mámorosan
Egybefonni a tiéddel.

Néző szemeim, ím, megvakítom -
S már csak borzongva, álmodva iszom
Testedet, álmodva, távol.
Azt az illatot és azt a fényt, -
Esőben fürdött virág szagaként
Amint a napba kilángol!

Kicsi házak, töppedt emberek.
Hej, behavazott, síkos falúk!
Előre, előre, álmom lovai:
Éljen az éles, nagymámoru út!

Az ördög, az ördög van ma bennem.
Gyáván lapulnak óriás terek.
Álmok csillagos patkói előtt
Idők sántulnak, mint ütött ebek!

Előre, előre! - s ha elérlek
Te, legszebb, mit sors emberit adott:
Ölembe kaplak, mint rózsát a vész
S a mindenségből kirohanok!

Vérízű dalt csordít a szél
S a hóba gubbadt bokron át,
Kullogva, vemhesen, ledér
Napfény táncol és részegen
Csillognak ífjú bokák.

Már elfullad a föld s remeg,
E szeretőt váró kamasz, -
S boglyas hajában szörnyeteg
Rózsacsokorral rázuhan
Az üszkös szájú tavasz.

Most, amikor agyamban
Bimbóznak a gondolatok,
Üde lombszín, ligetzaj után,
Enmagam könyvében olvasok;

Olvasok, kristálytiszta szemmel,
Kint dús eső zúg vidoran.
És a kivül mozgó életnek
Hazatérő nyáj zaja van.

Belefekszem e lágy percbe, im,
Egész magam mélyéig hatok,
A lelkem torkig issza magát:
Oh, édes, eltöltő gondolatok!

Oh, enyhe harmóniák, szinek,
Könyvek, dolgok és emberek;
Ma az élet titokzatának
Halvány vonalai kitetszenek.

Ma beleérzek abba, mi van.
Ma szívem, eszem odaadó;
Mennyi gyermetegség, játék, harc.
Be jó e sok elgondolnivaló!

Oh, minden egyszerű és ömlő.
Szinte felszisszenve olvasom!
S nincs bús, víg, csak élet, s ezután
Már csak úgy fogom, ahogy kapom.

Mert nem zord a lét, se nem víg
És minden olyan, ahogy veszem -
Fő: mélyéig élni, érzeni.
Kiélni minden érzést teljesen.

Kiélni mindent, mint egy zenét.
Vagy mintha állsz orkán közepett.
Hol Isten int villámpálcával
Láthatlan, dörgő hangszereket.

Kiélni mindent, mint a mezők
Kivirítnak minden színt, szagot,
Dús festéket kever az alkony
S a hullám minden skálán dadog.

Mint Tátra hava, a lenge csúcs
Az égben, mely millió topáz,-
Forró mocsár rózsái, mikért
Fulladt méheket gyötör a láz.

Kiélni, mint a kagyló színe
Hótól vérig száz fokon át vezet;
A korál, melynek lépcsője viszi
Fel, le a vízi isteneket.

Vagy a szivárvány óriási
Ive, amely, mint dús glória:
Mintha az ég a sok bánatért
A földre lágy dicsfényt izzana! -

Vagy mint a méhes dúlt illata,
Hol a vakító nyár oly nehéz,
Hogy szédülsz, s a dél párázata
Miriádszínű sugártörés.

Oh, minden úgy szép, magasra hányt
Rakétaként, mely ég s eltünik!
Földobott rakétánk az ifjúság -
S mire elvillog: esteledik.

És meghalni is úgy halni meg,
Mint hullt hős, ha a harc messzi van.
Hallgatja a kürtöt és mosolyg -
És meghal új harcra szomjasan!

Vagy mint az erdő, ha elmulás
Könnye itatja, hangtalanul.
Oly pompába bujik, hogy aki
Látja, nevet s szíve elszorul.

Vagy mint a nap alkonyulata
A lázas, tűzfodru tengeren
Utolsót csillog, - mint halál előtt
Ember szíve az emlékeken; -

Vagy mint meteor, kit, mig rohan,
Belőle dült fénycsóva követ, -
Csóvánk: a hír, mely még hosszan ég,
Midőn anyja már az ürbe veszett!

Ugratóárok minden napom,
Lábaim: a végzet lovai.
Minden szín már elmúlt állomás.
Minden nap: csak a holnapi!

Minden más vágy istenkísértés.
Minden szó elfúlt lihegés;
Minden táj egy villámló mosoly.
Minden perc új s új hitetés.

Szemeim kicsordult tűzkohók.
Gőzökbe fulladt máglya fejem.
Fölforralom a vizek ölét,
A hegyek szívét átperzselem.

Eszeveszett, üszkös karral, a
Földet átéri mámorom, -
A tűz és a víz, a föld és az ég
Rohanó táncát táncolom!

Fülem becsukva és nem látok én,
Testem epesztő lázaktól gyötört,
Süket csírák zugnak szívem helyén,
Kezem és lábam megbontja a föld;

Suttogó mély beissza húsomat.
Befonnak szívó, szomjas gyökerek, -
Sustorgó, lódult, forró forgatag.
Feloldva, én is keringek veled!

Sötét gőzökben, izzadt kincs között,
A bomlásban, hol zöldes láng vakít
S évmilliók üszke egymásra dőlt -
Cikkázva futok az örök magig.

Majd bomló szeszélyben feltolulok,
Ezüstös ormu vén hegyek alatt,
Ha megpattan a szoritó burok
S óriás ölelésbe hív a Nap:

Mint millió tüzes fogat, ahol
Megannyi lángoló angyal rohan,
Zeng az ég-trombita, tenger dobol.
Rohanok száz fénytől csillagosan!

S a Gibraltártól messze északig,
Hol sok hajó fut, - a délöv alatt,
Hol fáradt tevék karcsú lábait
Ütve nógatja a sötét arab:

Életem kiterül a népeken -
S ahol az ember nem uralkodik,
Termékeny és csupasz vidékeken,
A piramisoktól a sarkokig.

Feltündökölnek a hold hómezői,
Hömpölyg a keserű illatu éj.
Fellángolnak a távoli világok
S tűzben ég szivem, fényüktől kevély.

A világ-vizeknek közepét ússzuk,
Táncol orrával nagy hajónk, a Föld,
Körül száz csillag: száz társgálya hadja -
Állj a fedélre, szívem, s üdvözöld!

Isten hajóraja világ hullámán!
Oh, hol lengünk, melyik tejut alatt?! -
S a domború tengernek messze mélyén
Lobogva úszik trónhajónk: a Nap.

Hivő időkből itt maradt,
Zordon régiek utódja:
Ember! el ne hagyd magad.

Ember, aki e testben
Jársz, azzal, mit magadba foglalsz,
Forrsz, s a külső világgal szemben
Érzed az akaratokat
Magadban, függetlenül és ellenkezőn
Mindennel, mert nem alkuvó a te
Világod! el ne hagyd magad.

El ne hagyd magad, te, testbe zárt
Szikrája a Mindenségnek,
Sohsem zsibbadó, igazi,
Ki burkodat a jobbért ugy téped
S alakítod magad mására,
Mint a kaoszt a kiserkent első tudat
Maga körül formálta, erőlködőn -
S igy tennél te a világgal is! -
Ember, el ne hagyd magad.

Ellensulyozva és lebegve,
Lenyomva és magadtól nehezen,
Hő, dús te! Kivált ez őszön, ezen:
Midőn a lombok kifakadtak,
Mint ujmódi pillés virágok,
Tarkán, és irtózatosan
Fúvó jégszele közt a szenvedélynek -
S meghalt csillagok csörögnek
Tetején száz eszmevilág-égnek
S a nemesnek szívéből vér szakad!
Ember, el ne hagyd magad.

Mig a kezed nyul és tapogat,
Mig magadban érzed biztosan
A nyüzsgő, lázas, alakító kínokat,
Kinlódj, vergődj és zavarogj!
Mint a tűzben elégett mártirok -
S ki tudja, tán vérző, utolsó szavad
Lesz a világba dobott, első
Káoszt bontó, erjesztő -
(S mint te alakitottad testedet:)
A világot úgy megmásító nagy tudat!
Ember, el ne hagyd magad.

Válogass ki engem magamból,
Nyulj szétnyitott tenyerekkel belém,
Hüvelyezd ki az én életemet
Valaki: ki tudod, ki vagyok én.
Valaki, ki dolgaim búzáját
Látod s ujjaid közt szétpergeted:
Oh, Magtisztító, jőjj lelkembe,
Te, igaz, kegyetlen önszeretet.

Nyulj belém, kinyújtott ujjakkal
És minden részvéttől szabadon.
Kinyitom csépelt magvas csűrjeim
S csépletlen súlyosodó asztagom:
Én nem tudom, mit termett ez a föld,
Bérlő vagyok itt s nem igaztudó -
És ki tudja, e nagy parlagból
Mi az igazi és mi a jó?

Bőséges kedvben azt kivánnám:
Itt e gyümölcs, vedd és gazdagodj.
Oh, önszeretet; - ám minden magot,
Ha nem igazi: a szélbe dobj!
Légy hálás kedvü és kényeskedő
S liszttelen burok, gyomos kaszat
Ne csábitsa, se túlos kivánás
Hüvelyező, okos ujjadat.

Szomorú az, hogy te ugy hallgatsz.
Hát miért jelöltek ki téged
Jelek és megpróbáltatások,
Hogy megedzzenek, mint az ércet?
Miért hatalmaztak fel, hogy szólj
Beléd ütve titkos pecsétet.
Hol van az üzeneted. Küldött?
Hát elfeledted küldetésed?

Én nagyon megvádollak téged:
Nem vagy urad méltó kufárja;
Én nagyon megszenvedek érted:
Sokat rejt hallgatásod szája.
Bár megmámorosodnál egyszer,
Vagy ne adnál nyűgre, szabályra -
S kiszökkenne szavad, mint a könny,
Isten feledékeny szolgája!

Szeretnélek a tűzbe vetni:
Tán egyetlen szóba kiírnád; -
Szeretnélek kardélre vetni:
Tán egyetlen hangba kisírnád; -
Szeretnélek nagyon átkozni:
Tán elhallgatni mégse birnád! -
Oh, lelkem, lelkem, mit rád biztak:
Hová tetted az Isten titkát?

Indiába, Braziliába
Mikor jutok én,
Rózsák földjére, Perzsiába,
Jaffába, a fehér tevéktől
Foltozott útu Sziriába,
A habfehér mezőkre, sóból,
Csillagok téli tűzeként bús
Szík-tájakra, ahol
A számum őrjöng s karavánok
Repülnek benne, mint a lepkék?
Mikor jutok én
A prérikre, ahol vadon
Bandukolnak a lovak;
Új s új élet viharától kavart
Kikötőkbe, hol égig szúró árbocokkal,
Vad indulástól forrongó hajókat
Rángat a részeg hullám?
Mikor jutok én
Babylon földjére, hol olyan alkonyok
Huzzák bíborukat, mint egy vértenger -
A betemetett városokhoz,
Hol durva, ormótlan szobrok hirdetnek
Királyokat, kik a piramisokban
Alusznak és hatalmas,
Kőbeírt arcukkal, rettentőn
Még elnéznek fölöttünk
Tízezer évszázadnyira!
Mikor jutok én
Az Antillákra, s a villongó
Habokra, hol
Miriád, meggyulladt szoknyával
Táncoló tündérként fénylik a hullámzó víz,
Suttognak szárnyaikkal
Orkánokkal birkózó madarak,
Vidám szigetek illatoznak
Tüzes fűszerű virágokkal,
Mesés állatokkal, folyókkal,
Miknek telt, dagadó vizében
Bennszülöttek hajóznak fel-alá?
Mikor jutok én
A földekre, hol Buddha járt,
Hol Krisztus lángolt, Mózes
Vitte a népet -
A népet, mely akkor is, mint ma,
Sötét, hamisbálványú tunyasággal
Szegült a szent, nagy ellen.
Mikor jutok én - bárhová.
Csak innen el,
E semmiségből, unalomból,
E porból, zűrzavarból, emberekből,
Kiknek rikácsoló, egymást tulzugó
Zaja belémfojtja a lélegzetet!
Mikor jutok én
Mikor?! - Oh, ég, föld! s mint ragyog
Annyi szépség felém! Mi forr
Minden percben, mennyi szín,
Változat: és úgy ki liheg
Csodákért, mint én! Ám te fogsz,
Utcáiddal, korcs népeddel, hitet, Istent
Pénzért áruló betüiddel,
Minden nagyot, hősi-tisztát csúfoló.
Élet durva foltja, tompult fejek,
Szűk ég, üres szivek
Kárhozott fészke; kőhalom, zord, rideg!
Oh, vagy tán álom a változás
Öröme csak: és bárhová
Térek, csúf, zord a világ.
És elfullaszt a rossz mindent, mi szép,
Mindenhol? Úgy peregjen akkor is
Bennem minden végig, és
Hadd lássam én:
Csak álom szépitett elém
Mesét, távolt.
De rút a Való
Mindenhol rút: s én mindenünnen
Feldagadt undorral, mindent átérve
Lábammal, fussak a föld végéig -
S e durva létnek legvégső szögéről,
A zord kétségbeesés-szirttetőről
Szökjem a semmiségnek tengerébe!

Szívem túlért, ne bántsátok.
Szívem túlért, alig függ szárán, -
Reggeli fulladt szél, mit akarsz? -
Hadd ingjon, ringjon a nap sugárán
Sok szőke, fröcskölt-érzés-szegéllyel
Körülfonva, mint vén falevéllel.

Mint kései körte, pogány-arany,
Ég, ízekkel teli, lobogva,
Ha már csak a tarlószínű veréb
Él itt s üszög áll a lombba; -
Megmozdítni még szívem mi kívánja?
Szívem túltelt, s most még az öröm is fájna!

Égve a fantáziakert felett, -
(Mint kőlombú gótikus tornyon):
Most vágy-darazsak szívernyesztő
Lengése is egy helyben forrjon
Vérüket telítő húsom körül! -
Bennem a lét most néma ragyogássá kövül.

És csak a - napban páncélszínű -
Harmat csillagozzon szerte.
Mintha millió pici manó
Szökne a réten kristályfegyverbe.
Súgván, míg mind fényt szórva áll ott:
"Csitt - most őrizzük az álmodó álmot!"

A határt rovom késő éjjel;
Előttem nyúlik, idegen
Utasnak feltűnt látományként,
A város, rémületesen.

Óriási fényt szóró tornya
A felhők közül tüz ide,
Mint titáni had őrszemének
Felnyult szuronyu fegyvere.

Amott pedig városirányba
Tolvajkodó kukoricák,
Mintha látnám vak, alvó hadra
Huzódó ellen táborát.

Suttog a föld és felmorajlik,
A gyökerekig kín forog,
Vajudnak szerte lent a mélyben
Borzasztó, elbujt viharok.

Olyan lenyomott minden: és hogy
Itten lapítok csendesen -
Mintha roppant ormodon állnék,
Születő, új Történelem!

Így leshette késői vándor
A settengő barbárhadat, -
Mig Róma aludt hörgő álmot, -
Amiből nem lett virradat, -

Mint én e suttogó vetéssort;
S mint ott a torony egymagán,
Úgy állott fáradt őrszemén tán
Az utolsó hű veterán:

A korban, mely féket, nagyot, jót,
Erőt magáról levetett,
A nagy ősöknek tiszta rendjét
Elhagyta s az isteneket!

Oh, láttalak téged, Bál isten!

Montello hegye nyult előttem,
Mint áldozati fák nagy kazla,
Ezer ágyu hulló csóvával
Orditó papként gyujtogatta;
Széttépve ezer s ezer ember
Feküdt rajta és a vér omlott, -
Mintha a világ minden napja
Most szállna le, oly rőt alkony volt;
Nyugat felől vad, mérges felhő
Rengett föl és a vérbe áradt:
Én akkor láttalak, Bál isten,
E rőt felhő volt a szakállad; -
E felleg fölött két csillag gyult;
S ott az égen láttalak téged,
Kihajolva, hogy ittad a vért -
A két csillagban szemed égett!
Ekkora máglyát nem emelt még
Neked Ó-Babylonnak papja,
Mint az egyistent, Krisztust hívő
Keresztények veszett nyugatja;
Öt kontinensen ezer hegy, völgy
Ivott vért és öltött lángnyelvet,
És Krisztus hitének hivői
Felgyujtották neked a Földet; -
És hogy tűzfalástól gyult szomjad
Duzzadt vízhabokkal tereld el,
Mint italkelyhekkel, kináltak
Vértől fertőzött tengerekkel;
S vér-, tüz-, víztől kéjtelt szemednek
Hogy legyen min mulatni bőven,
Gépkeselyük tündöklő tánc közt
Öltek embert a levegőben; -
S a tűz, víz, vér, levegő mellett,
Fűszeréül a jóllakásnak,
Neked áldozták, ami még volt:
Ékét a szüzeknek s anyáknak,
Tisztességét a szerelemnek,
Munkának és szelíd erénynek,
S mindannak, mi állati sorból
Keltője volt az embernépnek! -

Oh, képzelem. Bál, hogy örültél!
Talán egy más bolygóra állva
Nézted, hogy lángol az egész föld:
Mint neked gyult egyetlen máglya, -
Nem! - mint meggyujtott csóva, mit egy
Óriás, ünnep közt, őrjöngve,
Rém urát tisztelőn dobott fel
A mérhetetlen levegőbe!

A Világ erdei fejszecsapástól
Zengtek: mert a kárpáti sűrűket
Csapkodta Árpád: s ledöntött sudárból
Ácsolta országa épületét.
Mely a Duna hullámaira hajlott -
S mely aranykincsben nagy lett, messze-névben:
És, ahol Botondnak bárdja villámlott,
Ismerte jól Bizánc s márványban épült,
Roppant Róma: pedig repülő sátras
Volt ez az ország, mint ott még, ahol
Vadul rohanó vizei a Donnak
Látták az ércesen zörgő zászlókat és
Kina fala s a tundrákon előlük
Övig gázolt fűben a Félelem!
Én ismertem a nagy latint, mikor
Villám karmai között a világot
Tartotta, mint bárányt s nagysága teljén
Majdnem szétrobbant, mint menny köve. Láttam
Apró rettenetes lovaikon
A macedónokat. Gangest, Hidaspest
Nyomván: de oly egykézbefogva sújtó
Csákány-erőt, mely (mint itt) egycsapásra
Ront és ugrik s egy percben százfelé:
Nem élt föld! Mint kiket régi mesék
Kentauroknak híttak, e fél-isten,
Fél állatok: derékban egybenőve
Lovaikkal, vért ontva szállt e had:
Mint mikor az orkán rettentő léptü
Paripákat hajt a menny padozatján
S az dübörög és a kristályos ég
Összetörik s tenger üvegszilánkkal
A felhősörényeknek kifacsart
Veritéke dűl: jég, zápor vegyest!
Igy áll szemem előtt a durva Ős,
Tömzsi, nyersen szabott, mintha az Isten
Hegyből vágta volna vassal ki! Látom,
Hosszú kardján összekulcsolt kezére
Rátámasztva tömött, nehéz fejét:
Hogy lenyomó súlyától szinte megrogy
A föld! És hol Ázsia csúcsain
A jegek világa tündöklik és
A Káspi-tó tűzlapja izzókéken
Sisterg a napban, vadul illatoznak
A mongol síkok, s nyílnak Ural alján
A rózsák, - miktől, hogyha belekapnak,
A szél ujjai szikráznak: - a lelkem
Eljár az ősi álmodott helyekhez,
Hol él még a nomád nép, mint a vadfa,
Mely ön tövére hullatja gyümölcsét,
Meg nem szedve. Itt látom másukat,
Ha halványan is, még a régieknek,
Az életet, mely, mint a víz, úgy ömlik,
Ennen természetes partjaiban. -
Oh, sírnom kell, ha erre gondolok!
És sóhajtok: maradtak volna ott
Ázsiában ama honkeresők,
S ne törték volna ki idegen isten
Jármában ősi voltuk derekát!
A végtelen, szabad rónákon ottan
Élnénk s nem itt, e ferde, új világban.
Mely alatt sír az ázsiai szív
Idegenül! - Mit bánja a nomád.
Mi új s új téboly hordoz annyi népet:
Ö sokról nem tud s nem kiván sokat,
Csak kiélni gyökérig, ami jó s rossz -
És másra az élet ugysem való.

Gyűlöletes nekem a szépség
Nőkben, tájakban és mindenben.
Mert a magambaborulás jó
Biztonságától elvon engem -
És szövetségben áll a lelkem
Egy része és e csaló dolgok;
Másik a mélység-vágyé: s köztük
Futok, megtérek, sírok, bomlok.

A szép ellensége a mélynek;
Ezerféle a szépnek arca,
S ha meg is állapodok egynél,
Jön a másik és túlvet rajta -
S míg bárgyún visz a játék: lágy, bús
Méltatlanság-érzés kél bennem,
Önszánás, vágy, másik magamért,
Kitől magamat elvesztettem.

Én gyűlölök minden szépséget;
A szépség útján nincs megállás.
Csak a meghatottan leomló
Magambahullásban van áldás -
És csak büntetésből idéztek
Erre a földre annyi szépet,
Hogy - csalón és megfoghatlanul -
Még pokolibb legyen az élet!

Ti nem látva néztek reám:
De ismer engem anyám,
A Föld -
És suttog: ne féld a kaján,
Süket, vak, rossz embereket,
Csak ölelj magadhoz engemet.

De ismer engem anyám, a Föld
S apám, a Nap -
S nagybátyáim, a csillagok -
S a vadállatok és a zöld
Vadonok, folyók és madarak.

De ismer engem néném, a Hold
S öcséim, a felhőcsapatok -
És bátyám, a bús mennydörgés -
És mord
Barátaim, az északi viharok.

De ismer engem Az, ki küldött:
Hogy dalaim ekéje szántson
Végig e keserű, vad, bozótvert
Világon -
Hogy barázdám is adjon telt
Csűrjébe apró kalászfürtöt.

De ismer engem Ő, ki tudja,
Hogy nincsen más, mi fogna, semmi
Mint nagy szavának
Hű vagy gyarló ajka lenni: -
Amely szerint élek vidulva,
Vagy tölt meg tompa bánat.

Ha égés-szag forr a rőt tájon át
S mint hamú, gomolyog az avar
S a csillagok kék gőze magát
Kicsókolt, zengett tájat takar.
Bütykös szárán a sok katáng
Villámlik, mint viola láng,
Hersenő útszéli gaz között.

Elszikrázott a nyár sebesen
S még nyalja száját a méz után
Az élet: s kivörösödött
Tarlók sziszergő szöcskéiben
Tán az ő kínja nyöszörög.

Felhők, mint testes óndarabok,
Majdnem lehúzzák az eget,
Kátrány-feketén dől az eső,
Fehéríti a köveket
S a porondon kábitva csattog -
S vízbuborékok közt haránt
Fekszik a kék, izmos katáng,
Hol ár dübörg, mállnak a partok,

S a domb tetején,
Hol rettentő lobbal fut a rém:
A vonat, s nő a porszínü gyom, -
Mitől keserű csorgó szájjal
Fut a beléharapott barom, -
Árad a katáng
Lágy-kék szeméből a láng.

Elmultak a rózsák.
Amiket kényes késsel vagdos
A kertész és zsákba ontották
Az alma-, körte-, szilvavirág
Gyümölcsét, és karóval csapdos
A dióág
Közé az ember: s mindenhol ott van
Árkon, vasuton, domboldalban
A csoporttal nyíló katáng.
Szegény, halk, egyszerű virág,
Kopott virág, semmi virág,
Ég, lobog, míg a mezők
Dermedt haláltól rőtek, lilák!

A paradicsomok: vörös
Zsarnokai a kertnek,
Dagadnak és nevetnek.
Minden vérét kiszítták:
Azért oly pirosak ők,
Azért oly sárga a kert -
De ők csak egyre telnek,
Vérszopói a kertnek -
De ők csak rátapadnak,
Szíjják, szíjják a vérét,
Élik fényét a Napnak
S a vértől majd kihasadnak.

Körül a növény-népség
Sorvad, a földre dűlve.
Kiszítták minden vérét -
De ők, rátelepülve,
Csak szíjják, egyre jobban;
Csonttá, vázzá fakul a kert -
Csak az ő arcuk dagad, lobban.

Már, butulásig telve,
Lehuzza testük terhe;
Vörös, nagy testük a földön
Hemperg -. s ők szíjják a vért,
Dagadva és nevetve.

Körül holtsápadt a kert -
De ők még egyre telnek,
Mégjobban rátapadnak,
Szíjják, szíjják a vérét
És röhögnek a kertnek
Képébe, majd kihasadnak.

Vörösen és lobbanva
Egyszerre tátog ajka
Száz vérképű zsarnoknak -
S orkán-kacajt harsognak,
Gutaütésig érve,
A sápadt kert képébe!

Nagy, rőt, telt, puffadt testek
A földön hanyatt esnek,
Hahotázva, kacagva, -
A kiszítt zsíru kertnek
Vérén duzzadt-butulva,
Elterülve, jóllakva!

Az arany-békanyálas tó mintha
Az ősznek festékes tálja
Volna,
Miből befesti az erdőket sárgára.

Ebből festi be a szép, nagy erdőket,
Melyekben ingó, zöld fény volt
Nappal,
Mintha kutak mélye szórná, nem az égbolt.

Hol panaszolva dongtak a dongók,
A szürke-zöld fénybe szürkén
Lógva
Nagy jéghideg virágok lecsüggő fürtjén.

Most jön az ősz s fest; ecsetje, a szél,
Fütyül, ahogy bemártja,
Vadul
A légen át a tóba, mint egy tálba.

S mire a festéket mind felrakja, -
(A tó holt-szárazra válva
Vérlik):
Körül már minden erdő sárga, sárga.

Nézem, a várpaloták tetején
Hogy ont az őszi nap villámokat
S mint bomladoz már a titáni lomb
A fakó márványárkádok alatt,

Vitorlák lengnek amott a Dunán,
Mint alvón a sok vérszívó rovar: -
Tán attól van, hogy oly szederjes az
S hogy nemsokára megfagy: belehal! -

Bomlik már a tömör, titáni lomb.
Szinte csattog, a kőre hogy lehull;
Szívemben márványkemény nyugalom
Ül, daccal, örök-mozdulatlanul, -

És úgy hagyja magára hullni már
Az élet sok gondját és rút zaját,
Mint a lomb hull - s csörögve elpereg
A hegy örök-hideg lépcsőin át.

Mint a bibliában.
Midőn a föld dörögve rengett
S az egek orkánban dadogtak.
Elküldte Isten a Szentlelket
Az apostoloknak:
Kínjaim fulladt viharából
Törj ki végre,
Oh, boldog lelki-mennydörgés.
Olvadt szó-tűzzápor, alkotó béke!

A gyümölcsös tömve görnyed
A kertben az érett
Terméstől: nem kell a földnek
Kinyilatkoztatás,
Láz, önhitetés, és annyi más -
A föld magától terem,
Csak az ember nyög, kérve
Poklot, ihletet, mérget
Szívébe
Esőül: máskép gyümölcstelen.

Oh, föld, te barbár, ős, csuda költő,
Tomboló eredben
Milyen állandó a tűz, mely ég!
Te, óriás, lángoló alkotó
S kitermelt kincse-halma
Agyadnak nem elég:
De néha, telhetetlen.
Teremtő vágyaddal nem bírva,
Vulkánajkaidon át
Öntöd, lávahullámokban,
Bömbölve, lelked
Tűzáradatát!

Oh, ki, hogy életed élni bírjad,
Lelkedet szókká téped,
És elméd ujjaival vérzésig
Fonod, majd kínzó, tévedt
Érzéssel eldobod;
Ki vergődsz buja, tikkadt
Képzelgéseid pókhálójában!
S meg csak magadat fogod:
Milyen könnyen, vidáman
Alkot a Természet!
Oh, szavak
Megszállottja, Költő: a büszke rímben
Te, a földben rejlő Isten
Halvány epigonja csak!

Ma panaszolni szeretnék, lásd!
Panaszolni reád. Föld, élet,
De csak úgy, mint egymás közt a testvérek.
Akik azért megértik egymást.
Nem is panaszúl: csak úgy mondani:
Milyen nagy vagy, mélyed hány szörnnyel öl,
Olyan nehéz benned eligazodni!
Megkérni, légy kicsit világosabb,
Mondd nyíltabban akaratod ki,
Ne nyomj annyi titokkal, sokfelől,
Lábam, szivem tetszésedre szalad;
Csak mondd, mit akarjak erősen?
Mindenekfölött: mit tegyek,
Hogy hűséges fiad legyek?
Megkímélnél soktól, ami sajog -
Bár néha ez is örömöt ad,
Mert ekkor érzem, jóra képes vagyok.
Szeretem és sajnálom magamat.
Olyan vagyok, mint könnyes napverés,
Mely szomorú és gyönyörű;
S érzem, hajlékony a szívem
S ki nem használt, sokra képes erejű.
Oh, nincs édesebb, mint a szenvedés, -
Mint napfényben édes bort inni, -
Elmerülni magunkban.
Oh, jó, élet, hogy fájdalom van,
Oh, jó használni az ember szivét,
Használni, mint egy jó kardot,
Szívben élni:
Oh, jó tizezerféle kedvvel
Össze-vissza magunkban táncolni-lépni!
Oh, élet, te barátságos vagy,
De igaz arcod ne rejtsd el,
Ne komolykodj hát -
Mert én vidám vagyok, mint az égerfák,
Ha barkanyításkor nyikorognak,
Lelkem buja kedvű, becsaphatatlan,
Mint ezüstkavicsos szája a folyóknak,
Lelkem a Van szövetségese,
Minden alakulás az ő férje;
Ő mindenben otthon van,
Ugy él, mintha minden helyett ő élne!
Élet, de néha meggyűlsz bennem,
Élet: de néha únlak,
Ilyenkor fordulását, jövését esengem
Valami őrületes újnak -
Ilyenkor nem azt akarom, mit akarsz;
Ilyenkor minden rosszul van,
De ládd, jól vagyok, mert ekkor is csendben
Magamat okolom magamban.
Mint a tiszta, olthatatlan
Folyású kutból a szeretett víz,
Ugy ömlik belőlem
A helyesség, jóság óhaja.
Add, hogy ne áruljalak el soha!
Add, hogy ne tévelyedjek el soha!

Nyomd meg a rögöket keményen, lábam.
Hadd maradjon itt erős nyom utánam;
Ha testem porai porladnak régen,
Ezer száj emlitse, hogy jártam, éltem.

Hadd mondják beszélve: ilyen, olyan volt,
Az arca nyers rög, homloka roham volt,
Vad ajka kiáradt, folyt, mint a láva,
Nem volt keményebb, különb férfi nála.

A dalra úgy szállt, mint roppant birokra.
Rengett a múzsa-, s hárfa-csont ropogva;
Megtiporta a dalt, mint nőt a férfi, -
S nő, dal egyet vár: ki erővel érti!

Oroszlánhangu líra, dühös ének,
Áradj ki, csapj ki, finnyások fülének,
Kiknek erőd sok s durva robbanásod
S görgeteg sziklás zenéjü túlzásod!

Áradj ki, csapj ki, vadpatak, belőlem.
Mint fergeteg forr háborgó felhőben;
Erőd mértéke s az  I g a z  szabályod -
Bár forgasd ki, rengesd meg a világot!

Akármi módon, bármily fergetegben.
Ha megrepedsz is: nyilatkozz meg, lelkem
Mint a felhő is, bár belészakadva,
Titkát: tüzét és záporát kiadja.

Hő május, mérges virágporral
Telve; bódító gőzök közül
Dugja ki fejét a Nap.
A reggel fülledt félálmában
Iszom a sugarat, -
Gyöngyözik torkomban és pezseg.
Számból, boldog szememből fénypárák ömlenek.

A hajnalnak eleven gyöngye
Feltünt, im, a világ kristálya,
Az üvegfényü tereken
Szántja már habfehér szárnyakkal
Az örök szerelem
Az ég láthatatlan ingásu medrét,
S nyujtja a világnak életet ontó keblét!

Oh, forró világ-hő, üdvöz légy!
Nap-anya, arany-izzó tehén!
Oh, test-tágító meleg.
Az ég buja lángokkal forrong
S a földből ömlenek
A határtalan párák, szerelmek
Feléd, te világ-szülő, megtartó, te legszebb!

Hasadozó új lombok közül
Bibor-zölden, vér-zölden.
Mint Homeros tengerei,
Hunyorg az ég.
Mint valami hunyorgó zöld gyík.
Tüzes-zöld baziliszkusz kigyó.
Arany-varos, nagy felhőkbe vesző szörny, -
Miről a próféták szólanak
Átokkal a szájukban: -
De most enyhe, bizsergető-zöld estre
Szól a hasonlat,
Városi kupolák meredő tengerei
Fölött sárkány szemmel nevető égre.
Zöldhasú lombok közé
Békésen, bíborosan, színtokádó szájjal
Hunyorgó, ravasz, zöldes égre,
Mely úgy megnyugtat,
Fütyörészni késztet:
Homerosban láthatott ilyet
Valaki, a dagadó keblü najádok
Kisértette Odysseus talán -
Ilyen vörhenyeges zöld olympi eget.
Mitől volt ott olyan piros?
Istenek kipirult homlokától
A bibor nektár fölött -
Hókarú Cytherea
Rózsaállától!
Mig itt a Kurfürstendamm rekkenő
Arany, piros és zöld reklámjai
Nyilazzák vér- és lombszín visszfényüvé
Modern ithakai bolyongó előtt,
Hajótüzektől üres tengereken
Átfutott mohó, idegen vándor előtt!
Soha ilyen bolyongást.
Soha ilyen mámoros, vörhenyes estét.
És ilyen tengert,
Kőpadozatu, biztos: de tántorgató tengert!
Zöld-bibor égtől pirosra
Festett ember-örvények hullámlanak,
Tátonganak a rendkivüli estben. -
Soha ilyen estét, zöld, bibor eget!
Hogy hunyorog, nevet
A tengerek vidám bolyongójára.
Pajkosan, vén-rókásan,
Mint valami vidám baziliszkusz,
A nagy felhőben, a forró hullámok felett,
A sokhangu csábitásoktól
Lázas szivét torkig dobogtató
Uj odysseusi bolyongóra
Vidám,
Vörös, nagy tátongó szájjal hogy nevet!

Falevelekre írd a versedet rá,
Vagy hullám hátára, mely elsiet,-
Vagy a szél láthatatlan papirjára,
Amely a kék levegőben zizeg;
Vagy a csillagok aranyfátyolára,
Amely az égből a földig libeg.
És az illatos, szép, tiszta harmatra, -
Csak emberek szeme elé ne tedd!

Legjobban teszed, ha egy könnyre írod.
Amit egy nagy szív sírt ki csöndesen.
Véres, nagy és megbántott, ártatlan szív.
Méltatlan kíntól tűrő-melegen;
Legjobban teszed, ha a hóra írod -
Amelynél a galambnak begye sem
Finomabb, sem a dérnek ezüst tolla, -
Csak ember elé ne tedd sohasem.

Láttad a virágokat sírni, költő.
Mikor nem bírják balzsam-szívüket?
S a dagadtkeblü eget sírni, költő,
S bugó jajok közt az ég-könnyeket?
S a halottakat sírni, boldogan, hogy
Meghaltak, - sirjukon a fűveket
Ingatva pihegésük? - Te is ugy sírj.
Csak ember elé versedet ne tedd.

Még a szél recés papírjára se írd,
S a halvány ég lila kupjára se:
Még a hab-gyöngyházfehér könnyre se írd.
Mely oly tiszta, mint az Isten szive:
Csak az illanó jajnak hátára írd -
S azt is szívd hamar szíved mélyibe:
A költőnek megértője, barátja.
Híve, segitője nincs senkise!

Hogy rózsázza be a szomorúság
Alkonya szívemben az ormokat.
Alant lebegve erdeim felett.
Mint valóságos alkonyi Nap!
Tüzesen csattanó szomorúság
Szívem tarka lombú, szép erdején -
Vajjon van-e ily ragyogó, avaros,
Tüzes szomorúság, mint az enyém?

Szívem díszbe öltözött: este van.
Égő bánat Napja szívem felett.
Szívem díszbe öltözött: este van,
Tűzsugárban úsznak a levelek.
Most rőt kín-felhők gomolyganak fel.
De süt a Nap fénye s köztük kitör -
S elborítja szívem a lágy kínon
Átolvadó tüzes bánat-gyönyör.

Mint a madarak nyúlt tengeri szirten,
Ugy gyűltek bennem a gondolatok;
És zöld szemével pillantott felém
A Kaspi-tó, és a Kasbek tömör
Jéglándzsái villogtak, és Iránt
S Mandsu síkját láttam, hol gáttalan
Rohan a vonító szél, a zordon égben
Felhőket hajtva, mint a folyamok
A jégtáblákat; vizes vadonoknak
Zöld látványába meritettem
A városoktól égő szememet:
Mert roppant álom emelt e világ
Tájain át, s az egeket hasítva
Haladtam; és zengett a levegő
Röptömre s kigyulladt, mint amikor
Színét testes meteorok szakitják.
Rettentő röptömben remegtem és
Lenéztem: dult vulkánok lobja lengett,
A távolságtól zöldes félhomályban.
Mint rendkivüli templomban a gyertyák;
És folyók fénylettek, ezüstsipokként
Szörny orgonákon; és iszonyu körben,
A gránitfejü hegyek hajladoztak,
A roppant tengerek táncoltak, és
Az erdők forogtak, mint furcsa, őrült
Misén a vad hivők! S a zordon ormok
Fölött suhanva, a forrongva fénylő
Lég tengerében óriási hullámok
Keltek, hánykódtak és, az égi partnak
Nekicsapódva, láng-szikra-esőt
Vertek s habcseppeket: mint amikor
Szélmuzsikára táncolnak a felhők
És megtépik nyakukban a füzért
És gyöngyszemeit, a jeget, leszórják
A földre s ugró szoknyáik alól
Kilátszik meztelen lábuk: a villám!
A sasok kifordult szárnnyal zuhantak
A légáramba s a felső szelek
Belefultak, mint megáradt folyamba
Csöpp patakok; s a fellegek, ezüst
Vizes csebrüket szédülten leejtve
Futottak el: s mig feljebb, egyre feljebb,
Új s új miriád mérföld utamat
Agyam kábító zugással kisérte,
Mint megnyergelve, vad, sátáni gép
Viszi ördögurát a mély pokolból
Fenyegető, vak lázzal menny iránt -
Már szinte hallottam is: messzi, mintha
Az ég kristálydómjában csengene
A vészharang, angyalokat riasztó,
Jöttöm-jelző zengéssel! S ez hirtelen
Megmeresztett! Szívenszúrt, forgatott,
Mint éles tűn gonosz kéz a rovart.
Oly egyszerre, még bámulni se bírtam:
(Csodálkozásom messze lent maradt
Csodáknál még, miken már tulrepültem!)
S a láthatatlan tűn, az üres ürben,
Az iszonyatos kinokba merülve
Forogtam, forogtam, szikrát verő
Aggyal, rettentőt sikoltva, mitől
Fölébredtem...

A gyengét legyűröd, az erősnek
Barátjául szegődsz.
Sőt: szolgájául, ha kell!
Oh, Végzet, enyém vagy, Te: én vagyok,
Úgy tapogatlak meg, mint oldalán
A katona kardját,
Miből magának üdvöt,
Vagy bajt kovácsol.

Szeretek veled játszani.
Szeretem a villámokat,
A rejtélyeket! -
Néha szinte morgok boldogságomban,
Mint Viharisten dühödt-édesen
Alárengeti ősz hangját,
Felhőhaja mögül dacos-víg-forró
Könnyek közt kicsillantva
Szép napszemét.

Végzet, te kedveled a férfit.
Mert az villámfogó torony.
Sőt: kihí minden villámot!
Bús kínok tombolnak idegein:
Azt mondja: igen, ez kellett,
Hogy még erősebb legyek,
Még megismerőbb! -
De ha fáj valami: csak az fáj.
Hogy nem fürödhetek minden folyódban.
Szenvedés!

Jőjj, baj, átok, minden más embert
Sűrű, fortyogó viharkatlanokkal
Ijjesztő!
Jőjj, mert nem jártam ki minden iskolát!
Jőjj, hogy nevesselek, igájába hajtsalak
Minden kint kijátszó kedvemnek;
Hogy felhasználjalak, mint az úszó
A karizmosító vizet;
Jőjj, hogy naggyá nőjek rajtad;
Jőjj, baj, - hogy szolgám légy:
Hogy végzetemnek nevezzelek!

Nyugalom, kivül, belül nyugalom.
Csendesen forr a tavasz s az utak
Napfénytől sárgák. Ma kényelmesen
Mozgok az életemben, mint viselt,
De még jó ruhában, seholse szorít,
Szokott. - Nyugalom: lélegzik a lelkem.
Nyujtózik a napfényben, nincs, ami
Bántja, napivó dús semmittevésben:
Magát élvezi; jövő, mult neki
Olyan, mint tengerhullám, mely fölött
Csak az ég van s körül a vízmező
Határtalan egysik: az örök Élet.
Nyugalom: jó a te neved; magamban
Mondom: s mintha szellő fuvalna rám.
Oly hűs e vele- magamlegyezés.
Oh, nem is ejtelek ki, neved el se
Gondolom: hisz tán e fuvalom is,
Mely abból belém árad, megzavarja
Síma felületed! Csak élni téged,
Kinyított szemmel, lélegző ajakkal.
Nem látva, szólva, álombamerült
Érzésekkel legjobb: nem tudni, hogy vagy,
Nyugalom. Csak nyugodtan elterülni.
Mint a szfinxek, akik az életet
Minden fogásával már vérré szürték;
S csak nézik, némán, értőn oly mosollyal.
Mely végtelen, örök, mint a levegő
És síma, nem változó, mint a márvány.

Fehéren izzanak a vágyak.
Iszonyatosan, dühödötten
Lángolnak az érzés-hatalmak,
A velőmben vak, furcsa tűz dúl.
Mint meggyulladt ruha a testen,
Lángol a bőröm is: kínomban
Futok, rohanok és megállok.
És olykor olykor szinte fulva,
Mintha láva akarna folyni
Belőlem ki, egész valómmal
Nyögök a föld felé hajolva:
S kifejezhetetlen sok érzés
Túlsága nyelvemen dadogva
Forog, forog: s kíntól tömötten
S meg nem könnyülve futok újra.
Nyögve, nyögve, egész hevemben.
Rezgő lábbal, izzadó háttal.
Halált érezve minden percben!

Hová evvel a virágarccal
Ezen az utcán, hol az Ember
Jár, a szívében durva harccal.
Jár, a szívében annyi tervvel?
Menj ki inkább a nádak közé.
Ahol e karcsuak hajlongnak,-
Menj ki inkább az erdők közé.
Ahol a cinegék dalolnak.

Menj fel inkább a felhők közé,
És lebegj a kék levegőben.
Menj be inkább a rózsák közé,
Hadd viritsanak eggyel többen.
Kiáltó-dús az emberek közt
Minden parányi mozdulásod.
Isten nem ily szépség helyéül
Alkotta ezt a zord világot!

Túlszép a Földnek a te arcod,
Túlédes a te édességed -
És szinte bűn hozzád beszélni
És majdnem bűn szeretni téged.
Szinte szeretném, ha elhagynál -
Hogy örökké sírjak utánad:
Hozzád nem méltó: csak az örök
Elérhetlen utáni bánat!

Mért nem adhatok rád Sarkcsillagot
S válladra Göncölszekeret,
Mért nem adhatok reád palástul
Bibor hajnali felleget.
Méhek lágy, mézes zümmögésével
Miért nem szólhatok neked, -
Mely oly szép, mikor teli van tejjel
A patak és zöld a liget?

A szívem fáj, mert nyomorú vagyok.
Nincs semmim, amit adhatok.
Nincs kincsem, házam, csak szegény szivem
És e szegény kicsi dalok.
Napjaim Isten kezétől függők,
Ingók és bizonytalanok.
Úgy élek, mint erdőben a madár
És mezőn a liliomok.

De a lelkem teli van, teli van.
Drága, sok terhektől beteg,
De a lelkem, mint hab zsong, levél, zeng
És mint a levegő, remeg.
Egész világra néző, megértő.
Bús csillagok e két szemek;
Engem senki sem szeret, ért: és én
Mindenkit értek, szeretek.

Hát szeress engem úgy, ahogy vagyok.
Légy társam, barátom nekem.
Bujdossunk együtt, egymásért élve
A rideg földi tereken; -
Mint madárpár a téli erdőben,
Kihez minden zord, idegen,
S kinek nincs semmije, mint fönn Isten
És szívükben a szerelem.

Szavak, édes, mézes szavak
Függnek fáimon, ülnek a földön -
Megszedem őket.
Neked küldöm -
Szavak, kövér, érett szavak,
Szívem melegétől
Majdnem szutykosak,
Belsőm sugár-barna hevétől
Hasadt bőrű aranyosak.
Leszedem őket, zöld levél-tőn
Ne virítsanak -
És a sárga kerti mohára,
Kék pázsitra lemállva,
Ha nagy bottál jár a
Szél és üti őket s kacag.

A félbolond, esetlen, hosszú szél
Ne prédáljon rajtuk a kertben,
Mig ott lóg, zűrzavart inditva
A vér- s borpecsétes abrosz-színű
Levelekben -
Felfujja őket s kidomborítja,
Mint a
Hajnalszín hullámokat, e leveleket,
Kidugja fejét köztük
S almafőket ránkdobálva, nevet, nevet!

Lelkem méhes kertjében
Van még cseresznye, meggy, a láng szinében,
S ezer izzó, izzó gondolat, -
Méla bú-árnyalat mogyorói,
S nyugalom-körte, mit a darazsak
Akár ki is furhatnak husáért -
De a legszebbek
S a kertnek
Sűrített-szószólói:
A tömött, vörheny almaszavak.

Nedvük mézesen ragad
Fájukhoz, hogy kezem rátapad!
Inyem vonaglik számban,
Ha kövér szeműk rámkacag.
De leszedem s elküldöm kosárban:
Arcodba ragyogjanak,

A büszkék ragyogjanak -
S almánál szebb, finomabb, kerekebb
Húsú arcodtól a büszke-aranyosak
Irigyen meghasadjanak!

Sokszor gondolom, ha a bokros rózsák
Arcodon nehéz illatukat szórják.
Hogy bolyhos párájuk közé szédülve,
(Mint kertiekébe, ha fönn repülve
Szép pünkösd pirosan száll át a földön)
Bezuhanok, oly pírító-közel jön
Bokruk s rácsap a hő-szín-rengetegje
Közül tested kert-föld szaga fejemre.

Hogy csapzanak rózsáid, el se férnek
Arcodban, kinyúlnak, mint keritések
Fölött tulbokrosult kerti virágok;
Édes, meleg tej-illatukban állok;
Oh, támaszd meg az arcodon rózsáid.
Arcod letépi, oly nagy egyik, másik:
Mi lesz, ha kitörik arcodból s bukva,
Vérnedves szárral hull egyik az utra?

Ily virágzásnak, leányáradásnak
Rőt zugásában, mit önvesztve álljak.
Sűrü zivatarát mérges pozsgásnak
Nézzem, s tüzét vérszirom szikrázásnak!
A buja tavasz megbolondult rajtad.
Zsúfolt arcodtól fejem fojtva lankad:
Jaj, mi lesz, hogyha ittas-melegedve
Bezuhanok a rózsákba, a kertbe?

Gúnyoros, gyönyörű, gyűrt, kicsi, únt szád
Olyan, mint a túlápolt kert-virágok.
Kik félbetegen, telten, csücsörödve
Únják már az ájult kert-boldogságot,
A kényes palántasorban megrogyva.
Mit akarjanak még, már nem is tudják -
Ásítnak és biggyednek: semmi minden,
Valami újat vágynak, őrült furcsát.

Ahogy látom ily dús-fínomult-úntan,
Oly bódító érzés csap rám a szádból,
Beteg és túlfűtött érzés, mi már fél-
Mállásból érződik, túlápoltságból:
Lehetetlen, hová fejlődött ajkad
A sok fínom íz-szépség beoltásban.
Annyifélekép görbül, hogy kockázat,
Eltörés-veszély ez anyagvilágban.

S lelked mily új dolgokra lehet éhes.
Hogy mutatja ájult-fínom, únt ajkad.
Ki a fejlés egész lehető hosszát
Izlelésben, test-, s szívben megfutottad,
S most fojtva érzed mindenen túl-nyílás
Foszló, édes, kínnal árnyult érzését,
S tárod a kis lehetőségű földre
Gyönyörű szád gúnyos, únt biggyedését.

Mint a széphajlású hegyen
A bornak sok-kacsú venyigéjét,
Úgy mesd meg az én vesszőim,
S magas karómra göndörítsd,
Hogy hűségesen kússzak
Irányában az igaz útnak.

S mikor a virágok illatai
Csordogálnak, mint patakok,
Édesen görögnek a felhők,
Mint a jóllakott nyájak:
Én a nagy beteljesítő mámornak
Víg öntudatában dúslakodjak.

Mikor, mint arany mennykövek.
Lombfelhőket szakítva,
Robognak a gyúlt arcú almák,
Záporzó rózsáktól pettyes a part:
Mint ki cukorba falt, s vágya-telve,
Szája villog, meg nem törülve;

S a hegyek szeplői a melegtől
Kipattognak, az áfonyák,
S átható tüzednél, oh nap,
Nyárson forgatod a csillagokat:
Hogy minden oldalról érjék,
Forgasd életem venyigéjét.

Te nagy tápláló, te nagy szatír,
Te bronz sugarú Isten,
Pengesd sugaradat, mint aranypénzt,
Sugarad gügyögő fuldoklását,
Mely úgy ömlik erőd túl-árján,
Mint víz a szűknyakú korsó száján!

S én úgy igyak napot, életet.
Kitáruljak mindennek, ami van.
Mindent véremmé érlelőn,
Mint a nemes gyümölcsök teszik.
Nagy Gazdám tetszésére érvén
Életem sok-kacsú venyigéjén.

Péter Pál, kánikula ünnepe,
Pörgére megzsugorodott levél,
Levetlen ágak, gőzzé foszolt víz.
Émelyítő hő, színnyári dél.

Jó annak most, ki a Rivierán,
A rőthabú Azurtenger megett,
Hol a narancsok gömbje ragyog,
Incselg, nyár, őrült, tűzajkú, veled!

Honnan csak a narancsok jönnek el
Hozzám, hóban, télben; sárga belük.
Piros belük ontja a lagunák
Ízét s a húsukba szítt nap-derüt.

S az asszonyok, akik ruhájukon
Elhozzák a messzi, nehéz szagot,
S arcukon más élet fényét, nekem
Elérhetetlent, s a déli napot.

Be jóízű a levegő ma.
Ereidben tavaszi hír.
Lábad ugrálna, táncolna most, -
A szíved nem fáj, vén szatír?

Nyelved csettint, fülvéged tüzes -
Mi az ott, felhő, nimfahad?
És füvek és bőséges virág
A mohos fűzfák alatt.

Szirtek szültje, szegény, új isten,
Késői korcs, bolond, hahó!
Most kivetkőzni a mezőben,
Elnyujtózni volna jó!

Táncolni, futni visszafelé
Az időkön kacagva át.
Hol tág torokkal kerge ősid,
Ezer szatír fújja dalát!

Óh, telten bongó nyári hónapok; -
Megkocogtatom, gondolatban, mézes
Hordóitok légből szövött dongáit.
Melyekben csípős ősszé forr a nyár
És fanyar-pirossá a zöld levél.

Forró must-lángok, borrá hűltök csendben
És deret gyöngyöztök a reggelekben.
Beletöltve új és új nap poharába;
Óh, folyékony tűz, ömlő, mint a láva.
Lángoló nyár, zavart, őrjöngő nedvek.
Csak forrjatok: annál szebb ősszé lesztek!

Óh, szenvedélyes, gőzös éveim,
Szolgáljon ez vígasztalóra nektek!

Oh, szeptember, szeptember, be elárad
A szívemben egy vidám, könnyü bánat,
A hosszú fasorban, hol már kevés, mi
Zöld - és sirni szeretnék, s fütyörészni.

Oh, a szív úgy teli van, isten tudja.
Mivel, de ugy szeretnék futva, bukva.
Rohanni, mindent tenni, olthatatlan,
Égető, szörnyü, beteg izgalomban!

Pedig kivül, körül misem történik,
Csupán az, hogy a sok sárga fa fénylik,
S a levélszag, esővízzel vegyítve,
Behat, mint nehéz méz, tüdőbe, szívbe.

Oh, semmi sincs, csak elnézve henyélek,
De belül annál erősebben élek.
Telistelibben, minden perc-irammal
Felsikoltva, hogy nem birok magammal!

Hogy Berzsenyi s Petőfi ligetén
Vöröspetty lepi a platánokat,
Hogy zsugorodnak nyelvünk lombjai.
Oh, szívem, nem fojt el az iszonyat?

Miféle kóbor ősz jár itt felénk,
Mely mérges gyujtóit itt dobja szét.
Mitől gyulladás tölti meg a fák
Belsejét és lefosztja levelét?

Nyelvünk édes fái, oh, ismerős
Hajtásai, virágai: dalok,
Oh, magyar rögnek nedve, ősi vér
Mely a fáknak rostjaiban forog!

Valami nagy betegség van belül.
Valami belső ér-elpetyhüdés.
És lázfoltjaid kint: a vészjelek:
Hogy siess véred frissitni, ne késs?

Vagy ősz ez, ősz, belső kiszáradás.
Vérlomb, hol késő minden oltalom, -
És csak beteg tönkből kinyúló zöld,
Mirigyes, fanyar csonk az én dalom?

Szeretnélek megkörnyékezni
Elsikló, kicsi életem
Illanó és esetlen lábu,
Mint a patak a köveken.

Futva kisérem halk nyomodat
Őszi, kihalt falvak alatt.
Rózsák fagyott illata között,
Hol rémverte kutya ugat,

S mint vérpecsét a gyilkolt ember
Mellén, olyan szinű a hold;
Szeretnélek, élet, megfogni.
Élet, ki enyém sohse volt!

Csak birkózást tüzelő álkedv,
Hogy ne lássék a gyávaság,
Éntőlem idegenül halt el
A tavasz és a rózsafák.

Csillagok bús hajszoltja voltam,
Szünetlen perdülő golyó,
Bűnök közt ámuldozó voltam,
A vérben tiszta, mint a hó.

Oh nem is volt tán igaz semmi,
Sem élet nem volt, sem halál -
Csak szürke, egyforma didergés
A lélek sugarainál.

Oh, árnyék, furcsa felkiáltás -
Itt állok és magam vagyok: -
S távoli, mint a vonuló szél
S idegen, mint a csillagok.

Oh, lidérc-sírás, fojtó álom,
Érthetetlen könny és vigasz,
Egy sikoly, fölvert láz vagy semmi:
És mégis élet, mégis: az.

Aranyos rétek gyúlásával
Jön szeptember, a mohó száju,
És lángba boritott fogakkal
Megharapja a lombokat;
A tűzszagú, kék levegőben
Lobogó ökörnyál szalad -
Oh, lelkem, szedd össze magad;
Be elfáradtál a futásban,
Keresésben és vívódásban
S nem találtad meg nyugtodat.

Múlik a nyár, múlik az élet.
Önmagadat el mikor éred? -
Százféle uton fájva lépek
És egy se, egy se az enyém:
Kérdezem, mikor élek én?
És rozsdás-vörösen, zörögve,
Feslik az ifjúság a földre
S marad a tar szív feketén.

Hangok fájdalmas húzódásai,
Mint ökörnyál foszlányai
Az őszi mezőn,
Befátyolozzák arcomat;
Könnyekbe kitörve burkolózom beléjük,
Nem akarok látni, hallani,
Fedjétek be arcomat, lelkemet, hangok,
Fáradt vagyok én, fáradt gyermek,
Mintha anyám kötényébe borulnék,
Úgy burkoljatok be engem, hangok,
Panaszló hangok: az emberlélek
Zokogásai, hosszú, mély vonításai,
Mint síró szelei az ősznek
Elvonulva fájdalmas viharral
Temess be redőidbe, ének.
Légy szemfedőm, halottat görgető hullám,
Belsőmet kiszívó sóhajtás: lelkeddel
Szálljon el lelkem messzi,
A kialudt csillagú nappali térbe
Szálljon el messzi
Fájdalmas hullámaidon, oh síró ének!

Csak menj, menj utadon és ne nézz hátra:
Kik nem követnek,
Hagyjanak.
Szél lengeti a vándor köpenyét
S érzi csípését világüri hidegnek.

Kakas szól lelkemnek, görcsös álomban
Hánykódik bennem.
Hajnal lesz:
De menni kell, sárba bukva, fénybe, árnyba,
Míg a hajnalt kiérdemlem.

Szívem zokogva tapad, testből, vérből
Fáj kiszakadni.
Csak eredj.
Hátra ne nézz, csak a Hang által
Hagyd lépted lengetni, sodortatni.

Csak menj, menj utadon és ne nézz hátra:
Kik nem követnek,
Hagyjanak.
Ha sírsz is, fáj is, utad könnyü, ha mész,
Mint kik álomban lépegetnek.

Vakító, fülledt, dús versháló,
Mibe éjem, napom beszőve,
Életem, lelkem, vágyam, álmom:
Fogózz vérembe és velőmbe;
Fonj keresztül, kasul be engem,
Hogy szövetedben elbénuljak,
Megvakuljak és kimerüljek,
Enzsongásomba belefúljak;
Kavargó, szított kábulatban
Bonyolódjak boldog zavarba,
Hogy ne férjen hozzám a dolgok
Vérző réme, szürke hatalma;
Légy teljesen urrá te bennem,
Hagyj színeidbe feloldódnom,
Hazug, hajszolt, kábító lázban
Zárd el a nagy Sorstól a sorsom;
Hajszálnyi rést se hagyva bennem,
Parány erőt vagy csöppnyi kedvet,
Amelyben útja nyílna másnak.
Mint e színes önkivületnek;
Mint e lázas, külön világnak
Az őrjöngő föld-szédületben:
Oh, hálóvá-szőtt lelkem áldott
Mentsvára, vers, te ments meg engem!
Nincs már, mi fűt s feszítne, semmi;
És ami van, szorongat, éget, -
Szeretnék már nem tudni-lenni,
Beteg vagyok, fáj, fáj az élet!

Ékes áprilisnak rügyeit,
E zöld, eleven smaragdokat,
Láttam - s hogy felhő-pillák közül
A Nap forró szeme fölszakadt;
Hideg nedvektől láttam a fát
Gyöngyözni - s a csúszós síkokat,
Honnan a hó sercegve levált,
E szörny, s nyálát otthagyta: a szürke sárt.

S első madaraknak hangjait,
Érverésként lüktetni hideg
Tagjában a tájnak - és a lég
Felimbolygó gőz-kebleinek
Eltűntét kék blúzba: melynek új,
Redőtlen, szemsímító, meleg
Selymein az ég tüze tör át,
Mint test ontja ruhán át párázatát.

S patakoknak habzó kacaját,
Kiszökellve szirt-fogak között,
Hallottam, s nyomán a kitörőn
Ezüstösen csengő levegőt -
S mint hűs habbal telt pohárra, a
Szívembe hő szomjúság szökött,
Furcsa szomj, amelynek nincs neve
S melynek színe, hangja, érzése is: zene.

És kiáltottam: mért nem lehet
Most szó-gyöngyökkel kiírni ezt, -
Mint a tél ezüst szőlőiben
Zeneérzést zengő dér-gerezd -
Oh, és mint a hegy belső tüze
Rejtett érzést gyémánttá mereszt,
Hogy egész mélye mohó, csodás
Kristályhang, zenét lövellő villogás!

Vagy: arany- s azúr pályáikon
Végtelenben lengő csillagok
Énekével, mi az ürön át
Égő sugárrá válva csorog -
Oh, s a zöld, nagy tengert felverő
Hold-lanttal fejezni ki: Titok,
Melyre földi szó meg nem felel
S bennem némán, elérhetlen hervad el!

Te gyöngéd és sugáros arccal
Elém fellebbenő virág, -
Bennem egy furcsa fájdalomnak
Érthetetlen foga rág;
Fájdalomnak, mit messzi, rejtett,
Idegen tájról hoztam én,
Tájról, mi túlnyúlik e földnek
Bámuló és csacska szemén.

A helyről, ahonnan a Szép jön,
Az álom és a szerelem,
Melynek győzhetlen, büszke titka
Játszik itten ma velem,
Vágyak lángját fölszítva bennem,
Miket nem mondhat ki a szám -
Mintha vágyódnék az egész, nagy,
Végtelen világ után!

És azért nézlek tégedet most
Vad szívemmel, mely úgy dagad,
Mintha őrült volnék (- és az: mert
Költő vagyok, s nekem szabad:
Lázas kóbor, tengőn e földnek
Bús szépség-hulladékain -)
Szívcsillapítóm, gyönyöröm te,
Ismeretlenem, Valakim!

Valakim: nem tudom ki: mégis
Ismertebb, mint szívem maga,
Mert reád van irva a szépnek
Halhatatlan ritmusa:
Összhangtól dús tested csodája
Onnan fakadt, honnan az én
Örök sóvárgásom, - te, kínom,
Üdvöm, örömöm, szép zeném!

Akárki, ha olcsó nő, senki:
Több vagy nekem, mint a világ,
Ki hordod e rossz föld fölött a
Szépségnek örök vonalát, -
Hazám visszaálmodtató, halk
Testvérem, anyám, szebb felem:
Te, Minden, - számomra az élet
Előtt elrendelt szerelem!

Tavasz, mikor az Unter den Lindenen
Ért vérlobbanásos erőd!
Színes fényben, fák cikk-cakkjai között
Dőzsöltem reklámok előtt;
Nők illata, mint forró pillangó, szállt:
És a túlfűtött terek
Között az élet szép őrületétől
Ődöngtem, mint a beteg.

Mert, - a falu mohó fia, - szeretem
Én a buja városokat,
Mik rakva vannak mindennel, amitől
Gyulladni érzem agyamat.
A fínom, ínycsípő levegőben a
Különös, mondhatlan elem -
Hogy érzem, a szívem felemelkedik
S a nagy élet van jelen.

Oh igen, ez volt: Berlin és a tavasz.
Reklám, transparens ríkitott;
Karcsu nők, fjordok és égszinü hegyek
S mentek ott álom-hajók -
És nevek, amiktől összefut az íz
A számban s modern szinek:
Az egész tájék új volt, oly kitalált,
Bársonyos, barna-meleg.

És mellettem, igen, nők lebbentek el,
Exotikus szitakötők -
És elgondoltam csodálva: Istenem,
Milyen hústalan, furcsa nők,
Csupa árnyék és fény és remegés, a
Ruhák virág-szárnya alatt -
Oh, távol volt itt, távol a szerelem,
Csak vágy volt s bús ámulat.

Valahogy odaadják ezek is a
Csókjukat valakinek,
Van olyan ember, igen: oh mennyi szép,
Mi az enyém nem lehet!
Oh, csak ne zendülj szívemben vágy: minek
Szólnál, hisz ugy is tudom -
Oh, gazdag, gazdag, nagy a világ és az
Enyém csak a fájdalom.

De az ég elhozza kék szelét, ami
Elviszi majd e csónakot,
Mely én vagyok, forró tájra, milyet a
Színes reklám ríkitott: -
Karcsú nők, fjordok, álom-hajók s a rőt
Bóják ultramarin vizen.
Oh, messze vannak tőlem, messze: vajjon
Vannak-e? - Nem is hiszem.

Az éktelen, ifjú év tavasz-hónapjait tapossa,
Harsány, durva hanggal üvölt át a háztetőkön.
Iszonyú, nyers erejében megrázkódik a Minden,
Mint ki erős, nagy haragban átokkal kiáltoz,
Átbömbölve a levegőn, mint egy vérívó állat.
Sűrű, vak őserő, dühös dobbanások lökése,
Összeszorított öklü, vad, hangos, ujonc új-év,
Neveletlen, éretlen, erőiben kicsattanó, viharzó,
Mint lakomán véres koncokat lenyelő óriás-gyermek.
A levegő tele már tőle üvöltéssel, nyögéssel,
Robbanó erőitől szivbénítottan kapkod az élő,
S ijjesztve az óvatosság, önmaga új voltától szédülten,
Kapkodó lélegzettel mondja dalát a forradalomnak!
Oh, roppant uj év, zendülésed ámulva, fulva hallom,
Hullt, régi hamvából kelt pirosarcu, óriás Kezdet,
Viharod zudulva fújja, im, lelkemről az ó-port,
Csirás, telt: de friss a lelkem még, nem termett, nem égett,
Most akarok kezdeni, élni, március vagyok én is!
Barna, nyers testemből tántorogva dőlnek ős-párák,
Óvatos, kicsinyes lábam viharfelhő elmossa,
Bekövült ereimben ágaskodnak lávás vulkánok,
Dombjaimon hörög a hó még, álom szökdös -
S durva kezem a légbe tapint s új, roppant kezdet
Óriás iramával megölelem a világot!

Imhol szele friss tavasznak
Felzöldíti szivemet,
Belsőm izzó vágy s panasz csak,
Alig lelem helyemet.
Az üvegkék égből rámszól
Egy madár, vagy valami,
Mintha szállna e világból
Szavát alig hallani.

S ime, gyöngéd burkaikban
Már serkedeznek a fák,
Inyenc, izgult cimpáimban
Érzem új fű illatát;
A jegek hogy leömöltek,
Mint egy gyilkos rémület,
Lidércnyomuk még ott reszket
Ludbőrzött patak felett.

Ennyi fény közt, ennyi kép közt
Elepedni lehet-e?
Szívem, régi búdat vetkőzd,
Mint hull a fa levele.
Tűként szúró izgalomban
Ég alatt és föld felett,
Mint e perc hív: élni jobban.
Jobban élni nem lehet!

I

Még gőzben gomolyogva borongnak a reggeli erdők,
   Oh, milyen illat leng szerte a réteken át!
Meghasadozva, kövér kebléből ontja a föld is
   Pára tömör fürtjét, mint üde balzsamolajt.
Még tegnap vad ekének fénylő éle metélte
   Nyers rög ölét és most őrzi a barna magot.
Oh, sok-ezerszeresen fűződjön rája az áldás.
   Hogyha kalászba fut a megfoganó szerelem.
És teli szálai közt álljon hely a könnyü pipacsnak
   Mely lelket viditón szép, ha haszontalan is -
Mint a komoly tettel nyüzsgő életbe beszőve,
   Csak a szinért virít versem, e tarka virág.

II

Hol sárgult gazon át rom-várnak vén köve vérlik,
   Szőlők kincseivel dúsölü domb tetején,
Innen nézett szét az utolsó római őrszem,
   Tornyából, amit a nagy folyam árja ölelt.
Túl örök erdők nagycsendű birodalma virágzott,
   Hegy hegysorra terült, messzire, végtelenül.
Ott rohanó tűzként szállott le a vadszemü vandal
   És a medveölő gót dühe fente nyilát.
Ám mint földdel-együtt-szült bérc, vagy vésve bazaltból,
   Nem rezzenve figyelt ormon a lángteli szem. -
Rég por e vár s ős Róma: de hol hulló nagy ügyet véd
   Bús tüzü dac - harcod kél vele, római, még!

III

Éles, erősfogu szél süvit, a hullám feketedve
   Torlódik, magasan hordva ezüst taraját,
S összes lombjaikat mozgatva zengnek az erdők,
   Harsog a tölgy, a juhar, nyögve suhong a fenyő,
S az ideges gyertyán dadogó-sebten levelezget.
   Reszket a nyír: élő vak kétségbeesés -
És koronájukig érve alá, vágtatnak a felhők.
   Rézsut egy-egy vízcsepp száll a sötét levegőn,
S a kimerült, dúlt természet, nem bírva magával,
   Borzong ízeiben, várva vihart, közelit;
Mint iszonyú, lenyomott síkoly, mily forrva-lefojtott
   Minden, agyatszoritón tompa, mogorva, nehéz -
S nyögve, sötét viharok képét olvasva a ködben
   Kérdem hirtelen és fulva: "Mi lesz teveled!"

IV

Kis, lebegő lábad nem látom jönni a porban,
   Mint a madár léptét könnyü töviske felett
És csak a vágy rajzol gyöngéd alakoddal elém most,
   Hogy, mint máskor is, a reggeli ködben osonsz.
Oh, milyen édes rádgondolni is: és ha nem is vagy
   Itt, be vidám bánat - s oh, mi keserves öröm!
Lelkemből nevető szavaim szökdösnek a csöndbe,
   Hunyt szemmel nevedet s híva be szólogatom!
Bár tudom el nem jössz s aranyos fürt födte fejeddel
   Mély csöndben valahol kis kezeidre hajolsz
És szivedet halk vágy lepi meg: s aki messzi vagy, édes,
   Értem tölt csöndes bú - aki messzi vagyok.

V

Még sok idő telik el, hogy a dér megszállja a bokrot,
   Kék, morc fejjel amott néz a kökény irigyen,
Mert piruló levelek közt édes a többi gyümölcs mind,
   Míg neki rettenten futja a szárnyas izét,
És iszonyú nedvét átkozza a szomjteli pásztor:
   Mintha kigyók csipték volna, ahogy belemart!
S most kampós bottal suhogatva csépel a bokron,
   Rebben a sok suta szem, korcs, kicsi lombja remeg;
Vad mérgére vigan néz, elvillantva, madárhad -
   Fosztott szilvafa dús kincse a csőre között.

VI

Nézd, a nagy kert
Földjén, melyre a telt nyári sugár rogy,
A töknép
Dagadt-hasasra szíva a Nappal,
Röhögő, sárga rézveres képpel
Mint nagy nadály, hogy
Hortyog és fetreng,
Böffenő részegként a boros asztal
Alatt - s még görcsös suta markot
Egy indán tartva
Kapkod,
Hogy el ne guruljon tuskó-bután
A gazban:
Míg fönn csillogó vidám
Foggal kendőik közt virítva
Az arany kukoricák tiszta
Erős, átható kacaja harsan.

VII

Rezzen a csipkebokor s gyöngyként csillámlik az ágán
   Vézna gyümölcse, s erős gallya tövisbe szökik.
És ha feléje tekintsz, rőt heggyel, szúrva tekint rád,
   Bár gyomrodra nem is inger e könnyü gyümölcs; -
Szép lányom, szemeimre a szád biggyedve ne vonjad;
   Sétán reggeli szín - kincsed a semmi nekem!

VIII

Mikor a fű virágzik;
Egyszerű szürke pettyet
Hajt ki, mi alig látszik,
Olyan egyszerü, rejtett
A fű szerény virága -
Míg közte, mint Nap, fénylik
A pitypang, a nagy, sárga,
Az aranka, lucerna
S a sok bóbita, csillag:
Hogy, ha szemed elnéz itt,
Nem mutat semmi szépet
A fű szelíd csapatja -
Pedig, hol e had nyílhat,
Mégis, mégis ő adja
A bársonyos, nagy rétet:
Honnan biztos keretben
Amaz őrá lenézhet -
Elbízott urat ebben
Példázva és a népet.

IX

Nyár s aranyos-bronz bőr csillog még arcomon, ámde
   Kölcsönadott fényét lopja osonva a Nap -
S szárnya után elvillan a szín, mint lombbal az illat
   S mint ragyogó emlék mámoros ünnep után.

Inyem mozog az éhínséges vágytól
S a szívem majd kiszakad
Sokszor, ugy szállnék egy friss, piros régi korba
Vissza e késői világból,
Ott lehűteni sok égő sebemet
A rózsaszínü reggelben,
Mikor az épp most átaludt éj után
A világ szeme még majd leragadt.

Oh, édes kisasszonyok, - most nyílva ki
A gazdag, új jóltáplált kertben, -
Be rejtelmesen suhantok fel elém;
A szívem mindig titeket szeretett,
Árnyas nagy szemeitek alatt
Be szeretném kutatni a lelket,
Mely ott forró, olvadt fényben rengett.

Oh, kor, melyben Dante élt és dalolt,
Lelkem ugy fáj a vágytól, ottan
Járni a gót templomokban,
Hol rám néznek a merev, szögletes szentek,
S hallgatni az orgonát, mely úgy sír,
Mintha a még gyermek-
Világ szíve sírna benne a szent éj után,
Melynek öléből nemrég életre gerjedt.

Be fáj a szivem, hogy nem tehetem,
Hogy üljek az ódon klastromokban
Iniciálékat rajzolva, -
Életemmel, mely egyszerű volna, mint a
Durva vászon, folyton, jámbor bárányként, remegő
Áldozatul szolgálni Istennek.

S a hősök, a hősök, kék ködbe vesző
Ormok között, primitív hidakon,
A messzeségből Roland kürtje szól.
És köröskörül lázas lélegzetű
Titok - s a felszakadt párákon
Hír és kaland sejtelme izzik. -

Oh, messzi, vad kor, ha hozzád visz az álom,
Az arcom piros lesz, mint a virág
S tagjaim a mát fájva sinylik.
Mit bánom én máglyáidat,
A tőrt, csapdát, babonát:
Szép vagy nekem -
Élet voltál, vészes, vakmerő, szertelen!

Hegyek, napok, üstökösök,
Lángok, golfok és áramok,
Holdak és göncölszekerek,
Testvéreim, ti: itt vagyok!

Világkörüli fellegek,
Szférák, színek és muzsikák,
Távoli testvéretek int,
Ti, halak, erdők, néma fák!

Ti sasok és érckeselyűk,
Folyók, kik mentek komoran,
Ti idők, holtak, tengerek,
S Föld-egyetem, halld meg szavam!

Szóm, mely egy sóhaj, semmi több,
Egy kiáltás az éjen át:
Szorongó hangja, közeli
Naggyal egynek tudni magát.

Csak annyit mondtam: itt vagyok
S kicsit vad élni, sok nekem -
S te csak ródd, ródd utad tovább,
Az Isten áldjon, Végtelen!

Kínzó-dühödten felcikáznak
Elhalt parazsai szívemnek
Újból, s a tátott szájú vágyak
Mint éh oroszlánok lihegnek
A világgerjesztő tavaszban -

S egész belsőm mint feltépett seb
Őrjöng s alig bírom kínomban,
És a szívem, mint a láng, reszket
Nyugtalanító fuvalomban:

Oh, hol lelem nyugtát hevemnek,
Mely jobban ég, oh egyre jobban.
Oh, mi veti majd végit ennek,
Oh, honnan jön vígasz rám, honnan?

Már hatodnapja mállik a föld
Az esővel - s a bokrosult fű
Nyers gőzében s torokszuróan
Éles párájában a víznek,
Virágok nedves csillagai
Reszketnek - és vastag avas-zöld
A fák lombja és a párákkal
Összefolyva csillámlanak
Az ősz folyók - s micsoda bőség,
Fénylés tajtékzik szerte-széjjel,
Mint duzzadt tárából kiontja
A felhők kincseit az Isten,
Széttékozolva s pattogóan
A föld színén, míg csupa úszó
Gyöngytár: s mint buzog annyi kútfő
És a szemeknek ömlő teljes
Fénye hogy foly, felengedően
Az erjedő tavaszban, és dús,
Vastag illat mállik a földből,
És a felduzzadt héju fáknak
Derekából: hol lázba forrva
Izzadnak a rostok, s világot
Mozgató ingertől feszítve
Rohannak a nedvek, s maholnap
Az ágak tetején rózsállva
Bólintnak az izmos gyümölcsök.

Nézd, aranyban égnek a bokrok,
Nézd, derűt száz tarka sugár ad,
Kiröppen a sárga erdőkből
Csillanó szárnnyal a madárhad.
Nézd, fanyar, jó illatot szórnak
Az agg szőlők a venyigéken
S az öreg dombok felragyognak, -
Igy kell, szívem, meghalni szépen!

Olyan az élet, mint egy álom,
Hát álmodjuk piros szeszéllyel,
Zárjuk le, mint a kedves tájak,
Ha ősz küldi derüjét széjjel:
Aranyos intését az évnek,
Hogy véget ér már nemsokára -
Mint egy tüneményes, halk ének,
Mely meghal csöndben - s nincs halála.

Öreg hangom mint ódon hegedűké,
Mély zene forr ajakamról alá,
Fűtöttem lelkem, sokat izzasztottam,
Ösz-érlelődését vártam soká -
Most aranybor forr minden üregéből,
S mint méhek hangja a vastag, dagadt,
Forró vérű és virág-izzó nyárban,
Ontom a létbe pézsmás dalomat.

Versem gőzénél jó illatba fekszem,
Aranybőrű szók jó izét nyelem,
Megfürdök fejjel színek lugasában,
Indázva fog be pogány szerelem.
Mélyen kiforrtan az élet öléből
Igy énekelek én ma: vén, megért,
Ifjúi vérnek habzugása multán
És nem reszketve már az életért!

I

Oh, az életemet már fosztja sárga
Kézzel nagy őszöm! Mind halkabb a lelkem,
És a körülfolyó, hideg szelekben
Lengnek lombjaim szállva, hulldogálva.
És már megzsugorult, rőtarcu, árva
Vérző pár szirmom ing az ágtetőkben,
S az üresen maradt virág-helyekben
Feltündöklik a dér hideg virága.
Lábam alatt már nagy halomban ülnek
Lelkem lehullt díszei: a nagy ünnep
Emlékei, mikor, remélve, hittem.
Lehulltak sorra mind - és mit csodálom?
Hisz ami itt volt a lelkemben: álom
Volt mind - és mint álom múlt tova minden!

II

Sohase nyilt silány panaszra ajkam,
Pedig a zaklatottság sohasem szünt
S a meg nem értés - és álltam az eltünt
Évek alatt sok csüggeteg zavarban.
És zord erővel tiprott egyre rajtam
Belsőm nyergelő láza, s mint beteg bünt
Éreztem, hogyha, ellanyhulva, nem künt
Szállt szellemem az eszmei viharban.
Rontó, száz vívódásban éltem egyre.
Külső hadak s belűl a Végtelenre
Törő vágyaimat ért sok kudarc közt:
Hő s szikrázó lélekkel vájva-mérve
Nagy szók tömbjét, az örök Szép müvére
Fordítva életem csak, mint egy eszközt.

III

Oh, már lohad a nagy láng! nyögve érzem,
Mennyi gonosz fojt, s már mindjobban, engem,
S mint hajtóktól vert vadnak, lehetetlen
A sűrűlő ködben maholnap élnem.
S már minden új percben csodálva nézem,
Hogy: még vagyok, s vívja rendíthetetlen
Lelkem tört szárnyalással az időtlen
Harcot: bár nincs hitem s nincsen reményem.
Egy körben forgok, mely már egyre zárul,
De megteszem még, mi lelkemre hárul
S mi tőlem függ, mig a végóra zendít: -
Csak elképzelésem lidérci fénye,
Mely idejuttatott, s a ködbe érve
Hullásomért nem vádolok ma senkit.

IV

Mit vádolhatnám én e durva kornak
Irástudóit itt, kik meg se láttak?
Én csöndben vállalom a pusztulásnak
Vádját: sorsát hajolni-büszke sornak!
Ki nem kerestem semmi hatalomnak
Árnyát, méltón érhet szava a vádnak:
Hogy meghajolj, ez sorja a világnak -
És elbuknak, akik meg nem hajolnak.
Hogy görnyedj, míg tömjéned szerte széled:
Mi engem illet, énnekem az élet,
Avval, amit adhat, nem ér meg ennyit,
Hogy önmegvetésem bérén vegyem meg -
S minthogy legyek árán a becsületnek
Akármi, választom inkább a semmit!

V

Meg ne hajolj: ki itt ma, aki érti?
A jót zilálja zord kényszerü érdek,
A szellem angyal-kardja a kenyérnek
Vak szolgálója lett, meghalt a férfi;
S a bús mezőn a Lélek sírva kérdi,
Hol bajnoka, ki szent ügyét a vérnek
Hulltán is vívja? Ál-pompáju névnek
Javán siet más hős hitét cserélni! -
Csak pénzre, kegyre, s perc-csillámu rangra
Néz mind, miközben játszva váltogatja
A tiszta látást, büszke, magas elvet: -
Oh, önzetlen szó, életnek virága!
Oh, égi Szép! követlek én, imádva,
Mint el nem ért, csodálatos szerelmet!

VI

Ki érti a bénító Rejtelemnek
Roppant titkát, a mindent inditónak?
Bús kérdésedre csak az válaszolhat,
Ha kérdezed: mégis, mi célja ennek?
Mi célja, gond és gúnyja közt ezernek
Itt vinni terhét egy költői sornak,
Sokszor már önmagát is elhagyó, vak,
Önfeddő harca közt az értelemnek.
Az értelemnek, mely azt kérdi: élned
Nem volna jobb, mig perc hoz, perc-szeszély vet
Mindent, s lidérc-vad álom, ami von csak?
Jobb volna? Jobb: - s bent, mint kit gyötrő láza
Éltet: még hőbben érzem parazsát a
Boldogitó-egyetlen fájdalomnak!

VII

Vannak, kiket Végzet visz, szent itélet -
Eldobott kő sorsaként a világon
Hatalmas karokkal futtat egy álom:
Álom, amely nekik több, mint az élet!
És úgy mennek előre, könnyü szárnyon,
Nem kérdezőn meddiget és miértet,
Ködös szemekkel arra, ami éltet
Mást, átnézvén földön és a halálon. -
Lehet, hogy egy titkos fényt rejt a messze,
Amelynek vonzásán lépünk, lebegve,
A világ-ház-tetők fölött a ködben:
Szépség holdkórosai! - Vagy az Isten
Delejes ujjától reszketve, szívben
Felvágyódón - lent bús röghöz kötötten!

VIII

Bocsáss meg, Szépség, hogy kérdéssé tettem
Nagy rangodat: késő és kúsza kornak
Korcs láza ez, de én nem igazoltnak
Látni, idéztelek szegény rimemben;
Csak: hogy megvillanj e két árva szemben,
Vigasztaló jelül szegény magamnak,
E torz napokban, amikor bolond, vak,
Hitetlen és szavadra néma minden.
Csak felidézni vágytam örök árnyad,
Most: mikor az Anyagnak büszke szárnyat
Vont léptei már csillagig csapongnak -
S árvább a Szép hívője, mint a messze
Téli erdőn fütyülő szélbe veszve
Kergetett vadállata a vadonnak!

IX

Elpusztul mind a nép, mely messzi hagyta
Zászlóidat, Lélek! Megbosszulatlan
Nem éghet, hogy csak a durva anyagban
Lelt egy kor élvet! Hiába vonatta
Fel a világ tornyaira a bamba
Álhaladás díszeit: megtagadtan
Áll a szellem - mig másféle utakban
Kereng az ember: nem méltó a Napra!
S az az Erő, mely küldött, szállni fennen,
Tudom, tenni fog, hogy pusztulj el innen,
Ember, ha lelked már szolgálni rothadt -
És új küldötteket kiált a mélyből,
Akik kezén az ujjaidra régtől
Ráhamvadt láng ragyogva felloboghat!

X

Gőgös akarnokok hiába jönnek,
Megváltókul a válság-rázta népnek,
Ha nem az ember-egy-testvér hitének
Hangját hozzák, de régi rémidőnek!
Gonosz vakok! Ezektől nem köszönnek
Új útak, csak a népönzés dühének
Felfuvói s a végromlás tüzének,
Vad szakában a dühnek és ösztönnek. -
Gladiátorok durva kora: vérben
Lépnek a polcra vadálmu, idétlen
Szörnyek, - amig, a világvégi-estnek
Lángban álló égboltjára osonva
Megdöbbenve látom közelgni lomha
Óriási árnyát az őrületnek!

XI

Az őrület jön ezután, csak ez már, -
Szemem sikjára látomások érnek,
Miket leírni nem merek; a Rémnek
Arcát látom - miután mise lesz már;
És a felforrant tenger förtelem, sár
Kicsordul: s tán mint isteni itélet,
Mér szörny csudáival magára véget
Az ember: és sirni, tépni fejed kár!
Legfeljebb gúnyra inditod a mának
Hívőit: kik szerint mint soha, szállnak
Most fönnen szárnyai a földi nemnek -
Vagy a közös-jó-mezbe bujt önérdek
Tapasztja ajkaid be, bamba, részeg
Tetszése közt a megszállott tömegnek!

XII

Ilyen világban itt, mit is akarsz te,
Oh, Vers! Nyári madár árva sirása
Az őszi dombon; ittfeledt virága
Egy zengő évnek, mely már messze, messze!
Köröskörül már érzem, dideregve,
A szálló csöndet, s egy érzés vad árnya
Lep meg: tán a végsők vagyunk, kik árva
Szépségálmunkat sírjuk itt a versbe!
Tán mi vagyunk itt az utolsó költők -
Utolsó szárnyasai a lezörgött
Ember-nyárnak: és elmulik az ének;
Vagy fognak énekelni még, de csak mint
Téli tücskök zenéje, hogy, mi van kint:
Mélyebb legyen még érzése a télnek

XIII

Mért érzem most körül az antik árnyak
Nagy lengését, Juvenalis s a mások
Szárnyát s kinoznak messzi látomások,
Mikor fájnak a ma dolgai, fájnak!
S már tudom, én szemeim sohse látnak
Több jót, és a tünékeny ifjuságot
Elvesztettem: kétezer-évnyi árok
Mit akar visszavívni még magának? -
Bukó kor nagyja: vagy árnyad azért jön,
Hogy megállásod egy éj-ülte földön
Követni írjam föl lelkemre? Jól van:
Hadd nyissam én is példavésni számat -
Én láttam nagy röptét az éjszakának,
De hirdetni a fényt nem tágitottam!

XIV

Szépek az alkonynak színei: lelkem,
A mi életünk örök alkonyat volt,
Lemondás - és egy rőtben úszó Nap szórt
Lángot fölém, mikor én megszülettem!
S egy világkornak ült alkonya itten
Az égre: fáradt századok lerombolt,
Hervadt csilláma - és mi hő s pazar volt,
Elmult, s üres esti-szél szállt a csöndben.
Üres esti-szél hozta nagy napoknak
Lelkét: mikor diadallal lobogtak
Lángok, szavak, s oly csudái e nemnek
A földön: hogy reszket még - mint a lázban
Átiramlott üstökösök nyomában
Forrongó terei a Végtelennek.

XV

Látom, már eltemetve, mély avarban
Nyugosznak a rózsák és más virágok -
De mellettük még árva zöld sovárog
A Nap felé, mely ég még őszi-halkan;
S körül lefosztott már, amennyi gally van -
De mind borzongva őrzi még az álnok
Év emlékét, s a lombét, mely leszállott
Enyelegve a táncos nyár-viharban.
Még reszket a rét a napért, s a nagy fák
Sötét, kopár águkat nyujtogatják
A végső vak fényért az őszi ködre -
Mint lelkem issza, - mely idevilágit:
Az ősi multak szűrt fényét, csodáit
Egy világnak, mely meghalt mindörökre!

XVI

Alkony vagyok - hajnal akarva lenni;
Uj útnak kezdete - sorsom a vég lett;
Nagy tervek lengésén álom s az élet
Frigyét vártam, s mit elértem: a semmi.
Ami nem jött, már nem fog soha jönni -
S csak összefoltozgatva, ami tépett,
Életdult lelkemben, várom a véget,
S csak ámulni tudok s tompán merengni.
Életem torz lett, s mint fojtott toroknak
Hangja, e vers: s állok, csődjén a szóknak,
Tehetetlenül, nem felelve, itten;
S ha szór rám belsőm mégis tompa vádat:
Ki látod, amit enlelkem se láthat -
A mélyből hozzád fellebbezek, Isten!

XVII

Ugy vagyok, mint beteg lomb, ághegyén, int,
Késő fán, mig körül az ősze-verten
Dermedt mezőre dér hull: kicsi nyelvben
Élő költő: s körül a vég-nehéz kint
Nyögi egy kor! - Nagy nép fölleng elénk, mint
Szellem még: s bennünk lesz-e, mi a csendben
Fullasztó századok mögül kilebben,
Élni. Vagy vesztünk, ha a vég megérint?
Vagy ha kelünk, megállunk, a nagy árnyak
Mellett, kik mindenhonnan, e világnak
Nagy temetőiből, jönnek: gigászok
Árnya mellett, kiket, szédülve-csüggve,
Átiramlott életünkben szemünkbe
Felfogva, ugy néztünk, mint csuda álmot?

XVIII

Oh, népem, furcsa nép, hol csak üzötten
Élhetett az igaz, és költőid csak
Gúnyt nyertek: vak közöny-teledbe hervadt
Szegény dalunk tart fenn csak az időben!
Kik, míg voltunk, éltünk lenyomva, ködben;
Amig köröttünk nagy-vigan arattak
Ál-papjaid s kik rossz hajlamaidnak
Hizelgtek itt, aranyadtól tömötten.
Csak a mi dalunk tart fenn, ha a nagy Nap
Más faj mellett nézi hullámaidnak
Folyását e földön, s még jelnyi kép sem
Maradt rólad: s a roppant nemzeteknek
Tettei - egy bizonytalan, vad estnek
Árnyaiként élnek, mint a mesékben!

XIX

Ál-nagyságok világa: mennyi nagy van
Körülöttem! Közéletnek s a szónak
Hány hős vitéze; pártnak, napi sornak;
És mennyit címben lelni és a rangban
Lehetőséget, s valamennyi lap van,
Annyi lángelme: egy élő szobornak
Gőgjét hordozva mind - e törpe kornak
Bálványai - mig a jó lent a porban!
Mert kit pusztulni rendelt bús haragja,
Az Isten azt először megvakítja
És vele ál-prófétákat csudáltat -
Akik nyomában kolompolva lépked
Szája felé a szem-nem-látta mélynek,
Mint bamba kos nyomán a buta állat!

XX

Nekem mindegy - a számadást levontam;
Mi még itt hátra van, az jutalom csak,
Kegyéből a futhatlan-kényü sorsnak,
Időm; s mi még tán fáj: hogy asszonyom van
Utamon! Ilyen sorra elhivottan
Jött álmodók élni mit is akarnak,
Mint más: mikor csak áldozatra vannak,
A Szóért - s hogy hulljanak elhagyottan!
Hogy fussanak, mint akiket a rémek
Üznek, a föld terén át, amig élnek -
És mint akin rút varázsok tipornak:
Hozzák a társra, mellyel egybefonják
Életüket, a zord bizonytalanság
Érzését, s átkát az örök nyomornak!

XXI

Mit lehet itten mondani, mi nem hal
Süket csöndbe, mi megértő fület lel,
S választ? - mindegy! Nekem az ittlevőkkel
Kevés közöm már; s ha szólok: magammal
Vívódom csak még, mint Jákob az angyal
Nagy árnyával: olyan messzire vitt el
Vad lázam, hogy birkóznom kell a hittel:
Megtart-e még - az utolsó rohammal?
Vagy elhagy, fellázadva lehetetlen
Harcomon - melyre egy világ az ellen! -
Mint őrült urát rettenten a szolga:
Vagy had, vezérét: aki veszte-érző,
Bús lázban, a remény-nélküli, szélső
Döbbentő végleteket ostromolja?!

XXII

Apámnak árnyát látom, ki megőrült,
S a többit, mint akik verten rohannak,
Elődökét, a sok boldogtalannak
Rendjét, akik lelkén ez a sötét ült,
Mi engem űz - hogy kérdem néha rémült
Szivvel: mi lesz, ha egyszer oda forgat
A hozott ösztön engem is, a sorsnak
Döngetésétől ha lelkem leszédült?
Mi lesz, ha hajszolt éltem, mint a vad, ha
Örvényhez érve, - nyomában a falka, -
Magán a sokkal jobb ugrással enyhit:
Vagy vérző álmaitól felkavartan
Lihegő lelkem a végső zavarban
Nyugszik meg, hol többé nem tudni semmit!

XXIII

Oh, vad vihar dúl, vérfagyasztva vágtat,
Nyomán őrjöngve szállanak a felhők,
S hol elvonul, megtérdeli az erdőt,
Lombot letép, összetöri a fákat;
S pokoli, zengő, üres ugatásnak
Hahotájával kelt, s késnél bemetszőbb
Hanggal hasít: mintha hegyét, a gyötrőt
Érezném a halál hideg nyilának.
Mintha utolsó, vad rohamra jönne
A gond, mely eddig csendben ölt: dölöngve
Harsog a ház, ajtó s ablaka reccsen: -
Oh, jőjj, vihar, hát, és - mi jóra nem volt
Másoknak, és csak rossz álom nekem - szórd
Életemet szerteszét a szelekben!

Már látom az első hullt levelek
Sárga, fonnyadt, vén arcát; a szelek
E lomb-halott hordók, kocsijukon
Viszik, viszik s légies nyomukon
Száraz hang száll. Hová? ki látta még
A temetőt, melyben e furcsa nép
Pihen: s fölötte írásnak jele
Szólna: "ennyi s ennyi nyár levele
Fekszik itt?" Úgy tűntek semmibe, mint
A multak, - miknek urnája sem int
A földön, s velük a töméntelen
Érzésnek sem, mindenkori jelen
Kincsének, lényének: - pedig be szép
Volna egy ily temető! Szerteszét
Ezer nagy piramis, s ott, év szerint,
Sirvers alatt, közösen fekve, mint
Hős katonák, testvérek serege:
A világ összes hervadt levele!
Mert miért nem tudjuk, hol vannak ők,
A tegnapi lombok? Hisz az időt
Számontartják években: s mennyi rossz
Amit hoz! - s kőbe írva hány gonosz
A földön, s minden sírt kap, ami van,
Csak a sárga levél múl nyomtalan. -
Ha volna ily temető! A világ
Végén talán, a tengernél: - a fák
E holt gyermekinek sírhelye - hol
Habbá törve majd hév könnye omol
Reá: hisz méltón csak egy-eredet:
Természet sírathat természetet!
S én elmennék a világ végire
Meglátogatni, s hantjuk kövire
Lehajolva mondanám: levelek,
Aludjatok jól. Úgy szerettelek!
Ti, fák szívvérének hajtásai,
Be jó volt zúgásotok hallani,
És színeteket nézni e világ
Tikkasztása közt - s frisseteken át
A földhöz visszaálmodnom magam,
Melynek nyugalma tőlünk oda van. -
Aztán várnék, mig év rendjén pereg
Ujra az őszi lomb: és versemet
Letenném sírjukba, ott muljon el
Velük együtt. - A költő énekel,
A lomb virít és hűs árnyékot ád:
S eltapossák, ha lehull. A világ
Ne bánja ki voltam, feledjen el.

Vádló ránc ne vonja arcod be, Föld,
Ős Cybele, s neked se, furcsa Hold,
S ne törjön össze folyók tüköre,
S virítson a démoni lángu Bolt
Az után, aki elment: mint a szél,
Mely nyomasztó titkoktól fuldokolt,
Átvonulóban, lázas-sebesen
Beszélve, s nem értette senki sem!

Költőd csak álom volt ugyis, te, Föld,
Agyadban: hát legyen nyugodt az éj
Hályogos szemeden; minek beteg,
Csillogó kór, eszmélni-szenvedély -
E hiú önkinzás? Ezer pecsét
Fog mindent úgyis, s mint kiméra, mély
Csöndben, hol elméd járni sohse fog.
Ül a döbbentő árnyék: a Titok.

A dolgok éljenek tovább, s a kedv
Álnok, szép kapui s a részegen
Ömlő lét; szívem nem vádoló szót
Beszél, csak mint aki méz-mételyen
Zsibbadt el; - többé már se nyár, se tél,
Se dal nem érlel örömöt nekem -
És csüggedt játék lett a gondolat
A csömört rejtő csillagok alatt.

Az élet démonát nem érti meg
Lelkem s, önmagát sokszorzón, a lét
Gyűlöletes, e tánc, e változón
Mindig az: a lecsépelt mázu kép,
Melytől úntan elnézek: s bárhová,
Üldözően százkép elémbe lép -
És versbe szökve: felsajg csendesen
A kín: hogy csak ópium, semmi sem!

A csöndbe hiába zúgok: a lét
Nem válaszol; örök törvény szaván
Bukik mai s holnapi kérdő, s az
Ösztönök gyönyörös kábulatán
Folyik a sor: - s bús önigazolás
Nekem csak szóm, hogy: Jó, Gonosz talán,
Ki igy rendez - de mely szerint vezet:
Nem írom alá azt a levelet.

Vádló arcod ne nézzen rám azért
Anyám, oh, Föld, - se te nagy Hold-szemed,
Oh Éjszaka; ez a vakvérü tánc
Tudom, nem igazol bús-engemet -
S legyen hangom egyetlen: Mint aki
Gyűrött, csúf látást lázas szókba vet
Viharzó, rőt bál közt; s a vad terem
Forr - s mit mondott: nem érti maga sem!

Még egy késő rózsa díszeleg
A kertben s ennek is vége lesz -
S olyan lesz a kert, mint eltörölt
Kép, mit a keret még keretez.
Zöld és sárga színfolt itt meg ott,
Ahol sok szép alak víritott
Eltörölve gyöngédtelenül,
S rá az üresség únt hamva ül.

Hideg, kifeszült sövény között
Igy lapul a kert, a kései,
S koppantgat még pár hideg magot,
Villannak még bogyók fejei.
De ez már megragadt szín csak itt,
Mohó sugárzása nem vakít
Szemet: hogy ne lássa, mit müvelt
A kéz, mely itt fakítani mert.

Még egy piros, piros rózsa int,
Piros rózsa és egy zöld levél -
Aztán, aztán csend lesz, égi kert.
Még csak egy-két színed elalél -
Aztán maradsz, szívem, puszta kép,
Aminek csak a keretje ép:
Vázas kert, melynek eltörölt
Zöldje fölött halál-szél üvölt!

I

Gőzös bolond, ki mást, felém-kacsintva,
Dícsérsz - miközben meddő semmiséged
Dühét, a jót tiprón, a törpe népet
Emelően éled ki: álnok ijja
Szádnak árny az előtt, aki kivívta
Jó ormain csöndes önérzetének,
Nem hajt ifjú s vén bolondok dühének
Hangjára a völgyben! Mi meg van írva:
Megvan - és e magashomloku versek
Nyugodtan állnak: míg körül a feslett
Vásárnak izzadt lármái zihálnak -
Hol hírlapok bódéin szajha tollak
Hangja riongja csak itt látható vak
Bravurját nyiszlett száz költőkirálynak!

II

Szánalmas bálványok, szegény fajomnak
Bálványai! - hisz olykor, ki e nyelvben
Szántok: gyűlölöm lángom, mily kietlen,
Szűk Közbe foly: mely büszke áramoknak
Sodráról nem tudón, teng kis utaknak
Nyügében - mig fojtó, beteg, hitetlen
Lege önnön lelküknek tüze ellen
Szítja sokszor, kik e fajban vívódnak
Akaratlan! - Ilyenkor meddő-hitványt
Létében tápláló s önfeddve-megbánt
Örült lázként ölném belém a szépet -
Ha nem villanna rám: hogy pár bitang hab
Még nem a mély: s sodrát a szent utaknak
Megeszközli ő, ki örök - az élet!

I

   A bánat mondhatatlan, égi-tarka
   Szineivel vonja be ma sok emlék
   A lelkem; mint mikor már alkonyatra
   Hajlik a Nap, s rózsát s gyöngyöt legyint szét
   A hegyeken: oh, így búcsúzol, ím, szép
   Ifjúságom - s bevonod lágy varázsba
   A lelkemet: hogy szép napod lementét
   Sugaraid tündöklő villanása
Közepette bűvölt, részeg szemem ne lássa!

   Oh, úgy mész, csalva, édes: mint a hűtlen
   Szerelmes, álnokul, kedvese arcát
   Simítja még, mielőtt tűnni-lebben -
   S kábító, hő szemeinek patakját
   Ontva, sugarain sok könnyű napját
   Csillantja a multnak: s míg drága csendben
   Az árva áltatott régi vigasság
   Mézén alél: nem érzi, hogy, ki itten
Így tölti s fogja még, már messze - nincsen!

   Selyem suhanásod még égve hallom
   A fülemben - és a vad rózsaillat
   Mit tested áraszt, itt száll a fuvalmon,
   Véred áldott balzsamával; s a víg-vad
   Tavasz időiként, még egyre ringat
   Zengő vággyal andalító varázsod -
   S míg lelkem elmerülve szívja ajkad
   S képzelgve, lefojtó mámora álnok,
Dús bűvöletében: messzibb vagy, mint az álmok!

   Oh messze vagy! s mi bennem itt virít még:
   Az ámító visszfényed tünde, révedt
   Sugara csak - s, visszatűzőn, az emlék
   Csaló bűvölete, mely még az élet
   Teljével kérkedik; sápadt, kiégett.
   Hőtelen tündöklés: - mint elvonult Nap
   Még itt színlő palástja, menetének
   Végén: amielőtt, az égi útnak
Mélyéből, berántja. Sugaraim búcsúznak.

   Az elbűvölő nagy napok világa
   Már halkan szállni kezd; s még nem is érzem
   Talán - vagy úgy: mint ki, mulatva, kába
   Rőt bál után friss nap halk derüjében
   Úszik: - tikkasztó lángban dőzsölésem
   Után szomjjal iszom az új nyugalmat,
   Hogy a vágy halkul; de, bár jó az értten
   Lélegző csönd az erdőkben a zaj s vad
Hév multán - ősz jön, ha a madár csüggve hallgat.

   De lelkemben még a friss búcsúpercek
   Átmenő láza ég; még izzó-furcsa
   Bánatom is: - szorongató, nagy ünnep
   Szokatlan új fénye; de már avulva
   Fut a friss változás-láz, s nyögve, mint a
   Gyermek állok: kit víg rokon seregnek
   Hada hozott el honnról - s félve, fúlva
   Néz szét most, ott hagyva az idegennek
Csöndjében - míg torkát elszorítják a könnyek!

II

   Oh, tavasz-ifjúság, mikor az ámbra
   Gally pattan és a szárnyas szárnya könnyű
   Vitorláit feszíti - és lerántva
   Tollas-hó-bolyhú leplét, lengeröptű
   Léptekkel lejt a patak a hegyes fű
   Közt: mint karcsú királynő kelve, lepke
   Uszállyal lép rebbent szenderedésű
   Őrhad során, mely ott áll megmeredve -
Rajta még földmélyi álma méz-buja terhe.

   Oh, tavasz, látlak-e még, könnyü isten,
   Fellebbenni a megújult világon, -
   Vagy e bús télben akadok meg itten
   És már mohó szememmel sohse látom
   A fák zöldjét - s velem-egy ifjuságom
   Elköltözésén életem is ejtett
   Szárnnyal hull: mint hű társak változáson
   Át is egyek - és el sír sem terelhet
Egymástól elválaszthatlan lángú szerelmet!?

   Égő rózsáiból még nem is ittam
   Az illat kortyait, amíg virítva
   Kacagtak; oh, gyarló lelkünk, mig itt van -
   Nem látja a jót, csak ha messzi, sírja
   Vissza; mert a multaknak furcsa, balga
   Szeretői vagyunk - s amire lelkünk
   Vágyai izzanak is: tova ringva
   Képzelten lesz csak méltóvá ölelnünk -
Hogy nincs; mert a könny csak a mi igaz szerelmünk!

   A nyugtalansággal vert ember álmok
   Délibábját űzve fut el a napnak
   Kincse mellett - s ingó percei, álnok
   Pillérű hidakként, arra utalnak
   Mi nincs: olcsó, átmenő alkalomnak
   Tüntetve, mit elérünk - egyre messzibb
   Mutatva: míg végén látjuk az útnak,
   Hogy, mit elhagytunk, volt az üdv, gyönyör, mit
Lét adhat - s kezünk közt egy élet összetört itt.

   S tán titkos számítás van ebben is: jó
   Elvesztettért sírni - s a furcsa romnak,
   Mi életünkből lett, fölébe álló
   S méltatlanul reánk jött fájdalomnak
   Fényében, mint mártirjai a sorsnak
   Állni: száz égbetört titáni szándék
   Bukottjaiként, büszkén: szörnyü színpad
   Tragikus hősei: egy égi tájék
Népének játszón: - itt, hol minden kába játék!

   És élet-semmiségünk: a halálnak
   Kerítője, - ki száz rossz, árva percünk
   Mélyén ínyt villantva, fájó tanának
   Igazolt bölcseként, bólint le bennünk
   A bú halk beszédeire: s a lelkünk
   Örvénylő zavarai közt s a dolgok
   Hullámában egy csöndes part közel-tűnt
   Kékje felé mutat - amely a bomlott
Harc közt mind bűvölőbb fénnyel igézve csillog.

III

   Lázas sietség, az Éj suttogása
   Hallszik bennem, szaggatott fél-beszédek,
   S amit elkezdtem, nem lesz folytatása,
   Azt érzem sokszor: de oly nagy a lélek
   Hajtó láza, hogy friss lendületének
   Gyötrő görcsében a szavam kizökken,
   Zsibbadtság kátyújából új menésnek
   Útján tántorgani - amíg a törten
Nyögő szív halkan sír: jó volna már a földben.

   A földben, hol a királyok pihennek
   S a meghalt álmok; hol alszik a csendben
   Az árva, gondtelt, üldözött - s amelynek
   Egyedül van értelme érthetetlen
   Lázálmunkban; ahol úr, szolga nincsen
   S kegyelt, s a nagy zsarnok leejti kardját -
   S mely itt, hol egyenlőtlen, ferde minden:
   Egyetlen, kiegyenlítő, jutalmát
Mindenkinek egykép osztó - végső igazság.

   Földbe menni; de nem mint bántalomnak
   Gőgjében forrt sok ki nem elégültje
   A hiúságnak: kik, mint messzi honnak
   Magányába magukat számkiűzve
   Élt Koriolanusok, a síri űrbe
   Vetett lábbal hívják ki igazuknak
   Nagy elismerését: miközbe, végső
   Lehelletüknél, forró, bús boszúnak
   Kéje közt, látják az értékük érző
Kor eszmélését - mikor majd eszmélni késő! -

   Nagynak apja lehet a taps - de jobb a
   Durva mellőzés, melyben rendületlen
   Nyugalommal alkotni: mérőónja
   Nagyságnak; s kik visszhangnélküli csendben
   Elnémulnak; fél-lelkek, a nemekben
   Írt törvény rabjaiként - kik a gyarló
   Frigyben szülhetnek csak - és a sikert nem
   Érten nyögő: mint nő-közönyt jajongó
Bolond, olyan, - potom tucatláng, szürke bolygó!

   Tengerben alkot a koráll, a mélynek
   Roppant nyomásában - s dacteli, furcsa
   Múzsáját a teremtő-lángu lélek
   A közönyben leli; s szent-kincsü kútja
   Dalnak a könny; s az elnyomás hevének
   Tipró súlya alatt titán-pillérek
   Erejével tör belőlünk ki fojtott
   Nagy álmunk - márványfalaknál keményebb
   Tömbbé tömve a dühödt tél ráizzott
Tüzétől, mely minden gyengét kiirtva csillog!

   A hitványtól elismertetni, annak
   Cinkosává ken, nem akarva-tudva -
   Társ-csillaggá az áradt szennyü kornak
   Gőzös hulláma ormain ragyogva
   Gyöngyözők közt: melynek árja iszapba
   Folyik le csak - s hátán a tünemények
   Fényt mímelő, tünde, víz-lelkü hadja
   Léggé omlik: a harmat gyöngy-himének
Lángjaként, amik míg Nap nem kél, addig élnek.

   Oh, s szomorú, ha az igaz gazoknak
   Lehelletén ingatja itt a Pálya
   Visszahozhatlan sorsát - s nem Napoknak
   Mindent lenéző közönyébe zárva
   Megy! - s e földön, hol ál-királyisága
   Pompájában ül az értéktelen, még
   Véleményét lesi annak: ki sárba
   Tiporná, reszketve pünkösdi fényét
Talmi trónjának, a szellem szent jövevényét! -

   Nem; vad korom közönye: árny, - s ma senki
   Sincs már, kinek szavára várok; egy volt,
   Csak egy - kiben, lépteim merre venni,
   Fényt látni tudtam, s nyers, iránytalan, zord
   Kezdésem támaszát: Oh, szent, magas holt!
   Nézd, s még nem gyűrten, bár nem várva semmit
   Állok itt - és köszöntlek: ki kilángolt
   Halk hajnalom tündöklő Nap-erős hit
Tüzével támogattad - s nem bánom a többit!

   Nem bánom - s nem bánok semmit se; értten
   Ragyog a belsőm, s mint fa lombja ring-leng
   A gallyról, hullanék most észrevétlen,
   Megbocsátva és elfeledve mindent
   S mosolygón: Oh, s hogy zeng még halkan itt bent
   A bú utószava! - Gondtelve, sebben
   Múlt az élet, igen: de harcaim szent
   Hittel vívtam; és hogyha jutalom nem
Jött: a föld jó - s csöndjét megleli árva lelkem.

IV

   Napot nap kerget - és hulláma lágyan
   Olvasztja életűnk partját: mi lassan
   Lemorzsolódva, eltűnik az árban,
   Mely fölötte üvöltve tovaharsan,
   Nem mutatva többé egy árva nyomban,
   Hogy itt élet volt és forrongva törtek
   Az ég felé a lélek halhatatlan
   Hittől füllt lángjai - a szürke, dermedt
Nagy csöndben, ahol nem sírunk, álmodva, többet.

   Nem álmodunk; s a drága láng, mely égre
   Nyujtja ujját belőlünk, kialudva
   Leül: mint gyűlölt vádlottat beszéde
   Leintésével intéz el a durva
   Bíró: s hitetlen szemekkel s borulva
   Állunk - s döbbentő láz-álom-sorunkat
   Megfellebbezve, térünk újra s újra,
   Az érthetetlent kérdezőn az ég vad
Színe elé: s a lét foly és Istene hallgat.

   Iszap lesz az élőből, s lelke roppant,
   Világot alkotó, megfoghatatlan,
   Szent anyagából sár, lábbal tiport hant -
   S mi megmarad a nagyból, annyi korban
   Átfutva, lágy szövet tüskés bokorban
   Vont szálaként fogy: S a hír: messzi, gazdag,
   Elmerült városoknak még a habban
   Fennlengő moszatja: egy pillanat - s vak
Mély issza - s a Nap ég s a hullámok rohannak.

   A test egymáson függő köteléke
   Mállik; s mi szép: felkenten már avulva
   Illó festékként, fényében enyészve
   Fut napról-napra; s kezünkből kihullva
   Megy, kin csüggtünk - létünk iszonyú gúnyja
   Gyanánt, ott bomlón szemünkben: a földbe
   Tömjük: s feledj! csak ezt mondani tudja
   A bölcs elme; vagy döngesd bár dühöngve
A végzetet: álom volt - és elszállt a ködbe!

   Oh, szörnyű sors, amely szívet teremtett,
   Érezni s lelket - és nem, mint az állat, -
   Nézni tompán, hogy fordul fel körötted,
   Ki mindened volt! - Oh, rongynál silányabb
   Emberi voltunk! döbbentő, kaján, vad
   Rendje a dolgoknak: lehet, hogy Isten,
   Ki vinné ezt? - A Gonosznak magának
   Kénye nem lehetne a gyötrelemben
Bővebb itt: hol érthetlen, kusza, ferde minden!

   Legjobb, kinek senkije sincs - kevésbbé
   Kezdhető így ki; de a zord magányban
   Tüskék verik föl lelkedet s keménnyé,
   Keserűvé forr: s lépni kell a láncban -
   Hogy, ezer felől vérzőn: majd vidáman
   Haladj azok után, kik tovamentek -
   És sebet törtek benned, valahányan
   Voltak: nem akart sebét éjbe lengett
Drágák hadjának, kiket lelkünk nem feledhet!

V

   Testem ép még, de lelkem csüggedetten
   Ég bennem, mint magas szárán a fáradt
   Őszi virág; és míg kívül szememben
   Dac csillog: csöndben húz az éjszakának
   Árnyaihoz - mint szárnya a madárnak
   Vágyódik dél felé lassan, minél több
   Hideget érez: gyenge csipogásnak
   Mézénél altatva magát vig, eljött
Költözéséig: - dalaim talán a végsők!

   Csak önmagam számára, kábulatnak,
   Írom már versem, s nem földi füleknek
   Megnyerésére - s szavamra ki hallgat:
   Mindegy; a lelkemből messze lebegtek
   A hiúság-árnyak; s az embereknek
   Véleménye számomra annyi már csak,
   Ami: - száz szeszély-széllel lengve ejtett
   Por, füst - s a komolytalanság hazárd, vak
Üres szó-tánca: s az órák tűnnek s lejárnak.

   S szemem fölött lezárja majd kárpitját
   Szépen a nagyrangú éj - és egy élet
   Bogár zümje elmult; és buja titkát
   Nyaras, vak, ős, füllt, terhes-telijének
   Tovább reszketteti itten a részeg,
   Nagyálmú lét; s mint lepkék, mézbe forrtan
   Vergődnek egyre végtelen szerelmek
   Mélyén az élők - s molyként, lámpa-vontan
Rajongják körül a Szépet új s új rohamban.

   Talán nem oly vad, szörnyű szenvedéllyel,
   Mint én vallattam e döbbentő szfinksznek
   Nagy szemeit, nem; mert én végletekkel
   Voltam telt mindenben, s az őrületnek
   Megszállt lángja fűtötte bús szivemnek
   Minden lázát - s bármily játékba kezdtem,
   Életem tettem rá: míg váltva, könnyed
   Lábbal forgott más, java-lesve itten,
A százcélú harcon - melynek tán célja nincsen!

   De akárhogy volt: nélkülem zsibong majd
   Tovább a tánc; és lesz talán, ki lelkem
   Zászlóra írja, útján szép bolond rajt
   Előre vinni, drága hevületben
   Ügye heroldjaként látván: ki itt nem
   Hirdettem tán semmit; s ki csak kitartott
   Karja voltam a rettentő özönben
   Hányt Embernek; s harc-szava törve harsog:
Kinek egy harca van csak - elérni a partot!

   Ha egy nem élhet mégis: hogy ez éji,
   Rút, rettentő zűr meg nem ölt, s magamban
   Álltam nyugodtan: - Oh, szellemem égni
   Fog! mint új célt tűző, szebb tartalomban,
   Eljövőktől - s példámon is szítottan -
   Égő tűz; mert halhatlan az erőnek
   Sugárzása; s mi itt volt: pírba lobban
   Megint - s dörgő harcain a jövőnek
Árnyaink, vén, kitört kráterként, ölni jönnek!

VI

   Hiú pompa! hogy vonszolja magával
   Mint uszályos háló, a csalfa Szépség
   A fejeket az életnek vad árral
   Görgő folyójában - és mint igéz szét
   Föntről, üres páva-arccal: a fényét
   Imádtató nőben: ki, belerakva -
   Csalétkét a természetnek önérték
   Csillámának véli - s gőggel csavarva
Vitt semmiségét istennek nézi a balga!

   Oh, vak, forró ösztön: végső csatája
   Életemnek a nagyrangú királyok
   Ellen vítt harcai közt: már zihálva
   Szólnak kürtjeid - és a tündér, álnok
   Lepleit dobva, fut már, kiviláglott
   Titkait táró bús váz-pőreséggel
   Lelkem elől: akin a bűvös átok
   Már megtörött - s az ezer csalfa léppel
Kent lét mögött csak a valót méri szemével!

   Mint ki hajón, dőzsölve, mámoroknak
   S éjnek rózsás ködjéből felszakadva -
   Egyszerre a forgó, nagy áramoknak
   Patakzását látja csak s a dagadva
   Ásító víztölcséreket: a csalfa
   Ösztön-felhők mögül csöndben dereng ki
   Az élet zord, sivár szabályba fogva
   Rángó lüktetése, erők özönnyi
Mindíg-egy tánca - az örök, kábító semmi!

VII

   Zárjuk le ajkunkat s nyeljük le sorsunk
   Keserű falatját; bús kárörömmel
   Csak, hogy mit nem szerettünk úgyse: bomlunk
   Életünk talapzatain, s letördel
   Minden nap valamit, zsindely-esővel
   S porlódással - és, keserű-vidámra
   Gyúltan, öntsük még konokul idővel
   Küzdő erőnkre a "minden hiába"
Érzését, taposva a lángot egyre-másra.

   Mennyi baj jön! s az emberi gonoszság
   Gyomja ékesen kúszik réseimbe,
   Mik megvetőn engednek: mint ki karját
   Utált ellenek tárja, mitse védve.
   Gőggel: - itt kotló váraként nagy éjbe
   Merült időknek: mely vígan ereszti
   Bordáiba a vészt, zord gránit-élre
   Rakott magányában, - árnyát őrizni
Egy nagyságnak, mely elmúlt s mit nem ért ma senki.

   Szerteszét "új" van; percnek élve róják
   Röpke elvekből szőtt percre-valóit
   Mánknak - s ki épít örökkévalóság
   Köveiből? Az örök szép s a jó itt
   S nemes: mint ó-harcok regénél ósdibb
   Lándzsái - s óriási páncéloknak
   Árnya falon: mikbe még lárma bomlik,
   Ütközetek dobpergése a vas vad
Völgyein - mit a ma bámul s döbbenve hallgat.

   A kis pigmeus-nép titáni kornak
   Munkái közt megkuporodva, sanda
   Szemmel jár: a nagyot látni botor-vak,
   Elvetélt nemzedék; a törpe hangya
   Óriás templom isten-kéz-faragta
   Nagy pillérei közt: hol, dúlva-verve
   Egymást, versengnek a szellem viharba
   Dagadó alkotásai, betelve
Örvénylő falon, gyűrt testek zűrébe zengve!

   S talapzatos testek közt, hol a márvány
   Nyelvén a szépség zeng, szikrázva, csendben
   Nagy csarnokok alatt; mint örök álmán
   Virrasztón holt királynak megmeredten
   Álló szolgák: - oh, a nagy Szépség-Isten
   Roppant álma őrzői, ki e földet
   Elhagyva, itt pihen: s fölötte, körben,
   A nagy szentélyt védőn, a néma rendek
Márvánnyá keményült, büszke fájdalma dermed!

   A nagy Szépség meghalt és birodalma
   Bomlik; s kábító romján új királyok
   Éktelen hadja zeng: s dicső uralma
   Hulltán nem őrzi más a mult világot.
   Csak a halott isten a márvány-álmok
   Vakító, fehér csöndjében, a csillag
   Fényeként hulló por közt, köve-mállott
   Templomokban, szívettépő, komor, vak
Ragyogásában pár földöntúli szobornak!

VIII

   Oh, mikor zászlóként lobog a villám
   Vakító nyelén a felhő, lehajtva
   Földig, ahogy fut féktelen, vad útján
   A vihar serege - és a rohanva
   Őrjöngő sok roppant harcos vérszomja
   Fűtött torkán égrázva tör kirobbant
   Harc-szava, a mennydörgés! - Oh, dagadva
   Forrt erői az örök halhatatlant
Vívónak! a vész: mult, dús korom tovaharsant!

   Körül vén bú-eső mocskolja egyre,
   Szívem ősz-felhős egéből, a sárga,
   Pár színt bennem - s áthatlan, sűrű ködje
   Mélyén a tompaságnak állok, árva,
   Késői gondok varjú villanása
   Közt - s mi hallik benn: a bú cseppje, csöndben
   Hullván, csak: s ahogy (- mint az év zihálva
   Tüdőjét-hörgő szél-lehébe rőten
Szökellt vér!) - pár lomb, vég-álom, lehullva csörren.

IX

   Oh, messze vitte tőlem, őszi szélnek
   Ökörnyál-fékű ménjén tovaszállott
   Falevélként, elfújtatón, az élet
   Háta az asszonyt! s oly üresen állok,
   Mint ki utolsó harcában az álnok
   Ellennel, mindent eldob s puszta karral
   Áll dermedt éltét védni: - Végső lángot
   Vető életösztönöm már a sorssal
A pár dalért küzd csak, mit itt hordok magammal!

   A világ hátrál, - s mi még engem itt fog,
   Harcolni, mind sivárabb életemben,
   Az: menteni abból, mit féltve hordok,
   Amit lehet; mert a számomra nincsen
   Más itt már, mint ezek az érthetetlen,
   Villanó érzések; e kósza, lenge,
   Megfoghatlan árnyak, miket a lelkem
   Rejt: - s mik mely végre jók, erre felelve
Az kelhet, ki tudja: mi az élet értelme?!

   Akármi, az enyémé: csak e furcsa
   Megdöbbentő, őrült és kúsza álmok,
   E kínzó semmik; semmik, de számomra
   Életem lelkei és a világot
   Tartó pillérek: - A lét zagyva, vásott
   Elemek játéka, s vak szédületben
   Forrongó népek és roppant hazárdok
   Züllött, sötét játékasztala: és nem
Lehetsz szabad s méltó-önmagad, csak a versben.

   Ez a felhők Walhallája; az égben
   Ingó Olymp: a sorsnak, változásnak
   Rettentő árnyától nyomott szivében
   Felsikoltott képe egy szebb világnak,
   Mely állandó, örök: - Mert a galád, vak
   Sorstól és rossz társától nyomorultan
   Vert nem szűnt egy torló Igaz honának
   Mennyét hinni: nem tudva, mi igaz van
S jutalom - csak az, mit itt hordunk önmagunkban.

   S a pokol: e világ tükörképe. S ki
   Legyűri lángját, - mely bennünk az élet
   Kísértése, - gyorsan fölébe lengni
   Szökken szárnya, egy nyugalom egének
   Testetlen gömbjébe, ahol a részeg,
   Duhaj sors karja megtörik: amelynek
   Ereje önnön-vágyaink: a féreg
   Ösztönök láncai, pénzvágy, szerelmek -
Gyötrő, rossz lángjai a csőcselék-gyönyörnek!

   S kinek sorsa: oly folytonos viharnak
   Tánca, hogy a szemléletig nem érhet -
   Legyen a szenvedés hőse! - A kínnak,
   Mely méltatlan, lángja, s a kéj szeszének
   Egy ponton összefoly: minden a lélek
   Érzése: s ki tudja oly büszke-nagynak
   Magát, mint ki egy hősin vitt, nagy élet
   Tisztaságáért szenved! - s a bitor, vak
Erők az őket kihívó előtt lerogynak.

   Ki tenger sebbel szaggattan, a bajnak
   Terén a rosszat újra s újra harcra
   Hívó kardját hordozza szét a dacnak:
   Az kikezdhetetlen s alkatra szabva,
   Eggyé vált a vésszel, mely ostromolja;
   S örvénylő, fülledt életében itten
   Már minden játék; s a test semmi, gyatra
   Eszköz, min - míg keze közt összetörten
Hull - növő izmait próbálja csak a szellem!

X

   Hol vagyok a tegnaptól! Még hajómból
   Felkéklik a gömbölyű dombu partnak
   Rajza - s a titokzatos távolokból
   Zene hangzik: kik a parton maradtak,
   Kiáltnak még utánam: álmaimnak
   Népe s barátok és távol szerelmek -
   Drága arcok; oh erőlködve hallgat
   Fülem - és a hang halkul és a ködnek
Árnya mindjobban szétterül; nem látni többet!

   S én állok s búcsúzom még - s nektek is már
   Álom ez arc tán; az Isten megáldjon,
   Multamnak árnyai! - engem a köd vár,
   S rejtélyes utam e kúsza világon
   Nem visz többé közétek; de ne fájjon.
   Ha kérditek, hol van, akit ezernyi
   Szál kapcsolt veletek - száz röpke vágyon
   Lejt életetek itt: s a révbe vinni
Azt nyugalommal, célotok; enyém - a Semmi!

   Az Ismeretlen árjai bomolva
   Hívnak, s hazárd végútnak sejtve táncát,
   Hajóm kürtöl; oh, drágák: s ködbe oldva
   Szemem még látja hű arcotok árnyát -
   S a földi lánc mondhatlan hiuságát
   Hányja lelkem: míg a határtalanba
   Hajló vizen már hidegfényü sávját
   Veti az est - s én fülledt, néma pírja
Felé szánt utamon búcsúzom, íme, sírva!

XI

   Oh, lefelé hajló zászlók, ti csüggedt
   Lobogói életemnek, az éjbe
   Verve nagy szárnyakkal bomló szivemnek
   Bástyás várfokáról! Oh, büszke fényre
   Született nagy sasok, győzni remélve
   Mezőkön, mint római táboroknak
   Száguldó madarai! Oh, letépve
   Nagy díszetek - és az éji fuvalmak
Árján szárnyaitok hangtalanul lobognak.

   Oh, megtört iramok, oh meddő, meddő
   Küzdés! már végerőit gyüjtve dobja
   Hős, nagy lázam - és síró daca hörgő
   Dobjai mellett végharcra robogva
   Kelnek utolsó verseim: s ragyogva,
   Arcukra vad, szép elszánásnak illan
   Bús mosolya: - Oh, harca ez lemondva
   Kezdésnek, mely nem a győzelemért van:
Csak a mindent-megtett nyugalmáért - a sírban.

XII

   Lelkem süket kábulatába fúlva
   Csüggök a bú kortyán, mint láng-epesztett
   Részeges immár, befelé hajolva,
   S húnyt szemmel szíva minden kicsi cseppet:
   Züllött, ki, hogy egy kéz elrántja, reszket,
   Poharát: és a rettentő sivárnak
   Fekete, mai napjaiból ünnep
   Pompáit alkotva, a bús homálynak
Mélye: fényem, s vidítnak - csak, mik ölve fájnak!

   És belsőm, önkínzón szikárra-senyvedt
   Zord arcú papként, (- aki elhajolva
   A földtől, kamrájában felmeresztett
   Keresztre függeszkedve, vad vigalma
   Iszonyú lángjában, vére bomolva
   Dőlt árjában boldog: -) már csak a kínnak
   Mézén csügg: s zord magányában komorra
   Hült szemmel, istenképként, ködbevont, vak
Arcát méri csak a roppant Határtalannak.

XIII

   A virágok már elporladva bennem,
   S ami maradt: kevés termésnek égett,
   Száraz tokja, mik a késő szelekben
   Koponyákként zengnek: az édes élet
   Kísértetei, s - a bukott nagy évnek
   Végfeloszlásán hangnélküli dobbal
   Bús kótyavetyére hirdetve, - félszeg
   Pár lom, amit kapkodó, vad rohammal
Takarítnak el a felszámolt nyári nappal.

   A virág nem cél: s értt gyümölcse út csak
   A virághoz; kábító, széles ünnep
   Leng a tavaszban, tenger nyúlt fa-rúdnak
   Végén lomb-dísz: s a cél - az ünnep-estnek
   Pénze - az ősz. Minden másért: s mi ennek
   Legcélja, mi? - Én, íme, célba vittem
   Mezőm: rajta pirosló, sárga versek
   Száz gömbje: és most? - Szórom: hogy a lelkem
Vén, bölcs gazdám, a nagy Vég előtt kiürítsem!

XIV

   Már az égből máglyás, nagy hold-szemével
   Néz rám az éj,- tikkadt vizek, a végső
   Kortyokat lázas izgalom hevével
   Ivó utasként, sietnek; mig égő
   Trónja buktán a Napnak, veszteérző
   Futásbatört hadképpen, messze-völgyet
   Elárasztva tolong a fény özönlő
   Raja, - utak pora: kerekeiknek
Nyomát jelzőn -, mint kit roppant nép árja kerget.

   S az Éj belovagol, az este dárdás
   Árnyai közt, vissz-rajzú fa-kupoknak
   Meredt erdeivel, hódítni-szállás
   Nagy barbáraiként: míg fúlva hallgat
   Alattuk a föld, ahogy felvonulnak,
   Láthatlan ijjakat vonva, - a szélnek
   Vas-csörgésében, - és az ég-csúcsoknak
   Roppant ormán felsátrazva, a térnek
Mérhetlen mélyén csillag harc-lángjaik égnek!

XV

   A Föld nyitja fel dúlt szemét: s nagy álma
   Röpke felrebbentével, szörnyü, lázas
   Látomásainak titkát zihálja
   Gyorsan, percig, versemen át - de már az
   Álom nyomja megint: ahogy e válasz-
   S értő-fül nem nyerő szók, féltve-gyorsan
   Számra lecsapó kezétől a fátylas
   Titoknak, belém fulnak: hogy lopottan
Sejlő, vad rejtélyét ki ne dadogja ajkam.

   Kimérákon kotlik az Ür; s a pelyhe
   Melegéből sorsunk sárkány-kigyói
   Duzzadnak, élni: mik, villám-szökellve,
   Sebes-láthatlan szállnak, fojtva-forrni
   Torkunkra - s a láncából kirugodni
   Rángó létre: melyre mérgük vad álmot
   Izzott: s miből fel-felszökőn, sikolt ki
   Jajjá az Ürbe, költő-szájon. - Átok,
S bú-ontó Rém, ne félj, már nem soká kiáltok!

XVI

   Nézem a sors-sárkány-okádta füstnek
   Sebes tornyozását - az éji felhők
   Tömegében; - ahonnan felrepülnek
   Egy pillanatra, a Rémnek meredt, rőt
   Szemét látom: a nagy holdat, s kiömlött
   Szája lángját, egy gyors meteor-ívnek
   Véres tüzében: s szárnya mind közelgőbb
   Rohamával érzem, mint fogja dermedt
Kínba mindjobban iszonyú árnya a földet!

   Egyedül nézem - és nincs, élő szemmel
   Több, aki lássa; és ő bámul engem
   S szemében gúny ég: így, puszta szivemmel
   Látván állni világ-nagy árnya ellen
   Az éjben. Mi pedig legyőzhetetlen:
   Csak a lélek; s tehetetlen lobognak
   Az önmagát görcsös marokkal el nem
   Hagyó előtt az éj-árnyak botor, vak,
Bús sugalmai - és minden dühe a sorsnak!

XVII

   Nem akarok én harcolni, s a lelkem
   Parancsot gyűlölő dacát mi tartja:
   Az, hogy minden menni készt; s én csak ennen
   Törvényemtől akarok függni - és ha
   A tűzontó kény lávás hullámokba
   Borítja is a Mindent: sohse mállok
   Így olvasztó vizeimbe: ki, hagyva -
   Szaggató tűz-csömörétől vad, álnok
Nyaramnak, mint egy únt, őszi levél, leszállok.

XVIII

   Tompulva hallom bomladó koromnak
   Zenéjét már, s nem hat fülembe semmi,
   Csak a csönd, mely homályos, halk folyamnak
   Hangjával bennem mindjobban derengni
   Kezd; s megfoghatatlan lelkem lebegni
   Indul valami fájdalmas örömnek
   Szárnyán - milyet magában ott remegni
   Felszabadult lélek érez, ki könnyed,
Lágy szárnycsapással elhagyni készül a földet.

   S mi még engem körülvesz: zene már csak,
   Ittas lelkemből, és egy esti köd kék,
   Lágy porából, - amilyen hamvas árnyak
   Fátylába vonja a Napnak beteg, szép
   Szemét; - s lelkemben kristály-üde csöppjét
   Érzem ezüst urnáknak: hallhatatlan
   Omlással cseppentvén benn csöndesen szét,
   Legfelsőbb ég-vizeiből fakadtan
Magamnak, - a békét, mi van a gondolatban.

   Egy álom-lágy könnyűség ül: a dolgok
   Álcáinak lehullása - az élet
   Bús nevetsége, s istenei omlott
   Varázsa: mik fölött már messze nézek,
   Valami jobbra, - merre? Csak a lélek
   Bénítóan-szép magánya maradt: e
   Szent közhely: minden kor idegenének
   Szebb honja - hová tér, dacteli, mentve:
Utált földje helyett új világot teremtve.

   Hol távol a törtető, bamba csorda;
   A szfinksz-arccal pénzéhét és a semmit
   Rejtő nő gőgje; s a szomorú, balga
   Nép, a sereghajtókkal, a veszett, híg
   Komédiásokkal, kiknek hizelg itt
   Az olcsó hír visszhangja; lassú szárnnyal
   Húzódva kifelé, mindegyre messzibb,
   Akaratlan, s bús vitában magával -
Hogy, aki bent csupa harc: itt már mitse vállal.

   Pedig a nagyra-szóló küldetéssel
   Jött poggyásza: a harc! - az "önmagáért"
   Való szellem: játék, száz szörnyü sebbel
   Vérzők közt; léha dőzsölése rámért
   Kötelességtől búvónak, silány, vért
   Bódító feledésben; - és a nagynak
   Jele: a nyugtalanság, bármi árért
   Mást, jobbat akarás: ha nyoma rossznak
Nincs is: mert lénye láng: s ennek tápja a harc csak!

   S én szerettem volna nagy-célu rendek
   Örvénylő hadsorában állni, mert vad
   Lángjuk az elemem! s hogy a betűnek
   Élek: megalkuvás; egy ifju, duzzadt,
   Roppant tüzektől füllt, hős lázu kornak
   Vagyok késő veteránja; s rimemben,
   Zúgó betűk közt, kardok, s döngve roskadt
   Pajzsok hangja zeng - s ormótlan, ó versem
A Szépnek táncán is vassal csörög, fegyverben.

   Bús harcos, ki magánya feledőbe
   Hullt-idők-alkotta falán, a csöndben
   Függő emlékeken csügg: míg körötte
   Más had tombol: bomolt népek kietlen
   Versengése a koncért, és a ködben
   Tántorgó zászlói száz őrületnek
   S bamba, vad álmoknak; s jaj ki a hitben
   Nőtt fel: az Emberért égni! - a könnyek
Maradtak, s bús daca a megvető közönynek!

   A földi harc a jók nélkül foly itten -
   S kik most fenn égnek: a bomlás beteg, vak
   Gyorsítói; pöf-gombák - a baj-etten
   Forró talaj jelzői, s az iramnak
   Zászlói az éj felé: - Míg e lét csak
   Tánc az örvény fölött: hol nincsen árva
   Fény, merre menni: vagy csak pár józannak
   Szavában; s mit ki hall még itt, a kába
Zürzavarban! - A tánc őrjöng: a sors lezárva!

   E világ pusztul, és más fajta jön majd
   Utána - s tán jobb, mint ez: vagy ha nem, hát
   Az is mindegy már.; én, míg az erő tart
   Bennem: egy magasabb lét tiszta pártját
   Alkotom, egyedül; s ha senki sem lát
   S követ is: megtettem, amit tehettem -
   S mint ittasok közt, éj úton, a fáklyát,
   Míg éltem, a Szép gyilkos, bősz szelekben
Csapkodó vég-lángját vitte itten a lelkem.

XIX

   Milyen fáradt vagyok! - lelkem leverve
   Gubbaszt bennem, bevont nagy-röptü szárnya
   Alá húzott lábbal; és az egekre
   Nemrég merész ívben vitt útja fájva
   Kísért föl: tört, lerögző bénasága
   Mélyén mint lehetetlen álma, tűnve,
   Hogy még egyszer ott szállhat - s borzadásba
   Fúló orv érzései közt, köd-ülte
Bús szeme előtt borult minden, tompa-szürke.

   Körül késő eső szitál, s a fáról
   Halkan jajdulva esnek le a végső
   Levelek: - mint ostromlott vár fokáról
   Utolsó, leperzselt küzdők; vagy égő
   Célhoz kúszón, legfelső büszke lépcső
   Előtt ledöntött álmok; vagy az Isten
   Felé szállt sóhaj szárnyán lengve lépő
   S lehullt, végső remény: s vén, árva szívben
Leszállt utolsó láng, amelynek célja nincsen.

XX

   Az ősz rőtlő, részeg lombú idője
   Érkezett el belém: mikor a kertek
   Nyár után izzanak; s felitta hőbe
   Vontan, a sok ágon arany-gyümölcsnek
   Gömbje fénylik; s illata a mezőknek
   Jön messziről, egy-egy fülledt bogárnak
   Vénhangú zajával, s a bús fa-zöldek
   Vég-smaragdjai felrikítva fájnak:
Nyáresti pompa - lecsukódó büszke szárnyak!

   Fejem fölött már ívelőn sietnek
   Madaraim: az érzések, remények,
   S legelején, vezérlőn, a menetnek
   Az ifjúság száll; s mint repülnek, ének
   Hangzik fel, és az ormok és a rétek
   Visszhangozzák: - hogy ujjongnak! s mit öljek
   Kedvet avval, mit érzek: hogy a mélyek
   Nyelik be mind - s utánuk éjbe dermedt
Szívemnek fészkébe nem térnek vissza többet!

XXI

   Reszketve ejti a fa régi lombját,
   És a földet, amely villám-ütötten
   Hullott a nyártól, nagy hajukba vonják,
   S hangtalanul sírnak a rőt mezőben
   A felhők: s én felé közelgve, csöndben
   Mondom: aludj, föld; téged is az ölt meg,
   Ami engem: a tékozló tömegben
   Ivott láng, az el nem mondható terhek
Sok, nagy átka - határtalan, messzi szerelmek!

   Aludj, föld! - mily jó volna lepihenni
   Most szépen melléd, s elaludni itten
   Veled! Hisz többé, ami várna, semmi
   Nincs már; nagy időm elszállott felettem
   Álomként, s ha gyűlöltem és szerettem:
   Elmúlt; és a szívem halk-lankadottan
   Dobog bennem, s mint anyja felé csöndben
   Kívánkozó gyerek, honnan kiforrtam -
Vágyakozom ismét porrá lenni a porban.

   Minden onnan jön s oda tér; s mi közben
   Van: álomból felvertnek suta, részeg
   Támolygása, bolond hűhó, amelyben
   Értelem nincs; s ha van: mint messziségnek
   Ködjén bizonytalan láng, - röpke fények
   Kisérteti izzása szörnyü lápban
   Kavargónak, mit hívó parti révnek
   Vél, s arra tart: s a sár forr - s vad vidáman
Leng a láng már máshol a roppant éjszakában!

   S csak arra jó minden, ami van itten:
   Hogy hozzád vágyjunk, föld! anyja a fáknak,
   S kristály-pataknak, illatnak s a csöndben
   Szökkent fűnek; ősnyugalom te, bánat
   Nagy csítítója; kinek, béna, fáradt
   Percemben, csak hűs ölére pihentem
   Erdői közt: s közele balzsamának
   Elzsongított: - Oh, hát ma is, ma, minden
Vertségnél mélyebb bajomban, altass el engem!

   Altass, mint elpihensz a téli hónap
   Fehér koronájában: és feledj el
   Ébreszteni, ha kelsz nagy tavaszodnak
   Forró lengésén! - födj, mit újra szín ver,
   A hanttal: s mit tündöklő díszű hímmel
   Sző be virágszövő tündéri néped
   Ujja: s ott álmodjak mélyálmu szemmel -
   Hová vérző dühe a földi térnek
S az ember pokoli ártalmai nem érnek! -

   Bár nem vádolok senkit én: szegény kis
   Eszköz az ember, tenger-átku vére
   És sorsa rabja, s ki bántalma ért is:
   Megértem, s nem hibás: s én több ütésre
   Voltam érzékeny, mint sok - ki e létre
   Nem születtem; és valami beteg, vak
   Szomorúság nyomott, ha misem érte
   Belsőm: s amíg lépteim itten ingtak
E földön - élő oszlopa voltam a kínnak!

   Én nem vagyok idevaló, e testi
   Tülekedésbe, a durva anyagnak
   Lázaiban: kiben reszkető, messzi
   És másfajta minden: mint álmodónak
   Állapota; tévelygő, idegen, vak
   Tengés, egy túlos, hajszálbőrü lélek
   Szisszenő émelye közt: - hol a sorsnak
   Kényén pőrén itt termett, árva lények
Torz létükért késsel, körömmel küzdve élnek.

   Az élet törtetés, és szennyes, izzadt,
   Rekkenő harc, a sárért, mely lenyelve,
   Életet nemz, s zaja nem finomultabb
   Lényért van; hol földhöz lenyügző, ferde
   S közönséges minden, akármi fedje,
   Cím s szent varázs; s ahol, kik idejutnak,
   Élni, egy érthetlenül szép, betegre
   Nőtt lélekkel: úgy tengnek a vad útnak
Porában, mint kivert, hontalan nyomorultak!

   A lét: a tömeg ólja - s aki itt nem
   Durvul, az pusztul; vagy, ha nem törött be
   A csordába: bús, zord pózba feszülten
   Erőt mímel - míg lassan megmeredve
   Lelkét elönti megmérgező nedve
   A gyűlöletnek, magából-kihulltan
   S eltorzulván: oh, s a lét így teper le
   Minket mind! - mert ki rossztól rosszra gyúltan
Kél: ott áll már avval egyenlő nyomorultan!

   S mindenki csak veszthet - és aki nyer, csak
   Kincset fog, álomban: s vége mindennek
   Te vagy, föld! - Mintha gyerekek loholnak,
   Játszani, s est jön, s messziről üzennek
   Szülőik szavai. - Bolond szerelmek,
   S koldus-utaknak s trónoknak bíborban
   Folyt nappalából fáradtan sietnek
   Hozzád mind: hol nagy álomtól nyomottan
Alszik - s játéka ott ül mellette a porban!

Oh, áldott agg erdők és buja földek,
Rovaraikkal; s vizeik, mik ássák
S öntözik; s gyöngéd, hajlékony palánták,
Mik testűkből szöknek s testükbe dőlnek
Pihenni! Oh, nyugodt, isteni ölnek
Hűse, s mik útjukat rebbenve járják,
Tisztaszemű állatok s a sudár fák
Lakói, és a légé, mely kiterjed
Mindenütt! - Én e halk zsongás-levésnek
Csöndjét már elvesztettem; ég a lélek
Bennem; és öledtől rossz szenvedelmek
Vittek el, föld: De, hogy boldogtalan-vad
Vagyok: és hogy e világon nyugalmat
Nem találok többé - anyám, te, halld meg!

Messze a hegy mögött, mint folytatása
Annak, árnyékszerűn - vagy ősi, elhalt
Hegyek szelleme, felhőnép gyülöng halk
Menettel; s hogy útjuk zord távolába
Nézek, a messziből, ím, erre szállva
Szinte csak lélek-füllel hallhatón, dalt
Hallok: - "Oh, hegyek, most, a Völgy magasztalt
Korában, a középszer csúf világa
Fölött, álljatok büszkén! Mert mi lesz, ha
Jelenje rút völgyein viharozva,
Dúló, zűrös harcai közt, a felvert
Por mindent elborít - s már nem lesz itt, mi
A tiszta nagyságnak egyszerü, messzi
Képére emlékeztetné az Embert!"

Puha zölddel bélelt ágközi-ürnek
Csöndje, szürkén borzolódó levélzet
Szél halk rálehelésétől, az élet
Könnyű, egyforma, zöld táncában: ünnep
Az erdőn! Szemeim belémerülnek
A friss hullámba, szemeim, a fénynek
Fáradtjai - s lázas, sok földi, részeg
Látásnak. Mert nincs perc, hogy buja, fülledt
Pokollánggal duzzadva be ne írják
Új s új vad dolgok e beteg pupillák
Mélyét: Ám halk, nyugalmas csillagok csak:
Azok mellett, mik látatlan, a csendben,
Örök szomjjal ölve, elérhetetlen,
Gyötrőbb fénnyel lelkem előtt lobognak.

Tusakodik, véresre sebzi lelkem
Magát - míg ólmosan megy napja napra,
Mint kinek lesni büntetés-robotja:
Hogy homokóráján mily tengve cseppen
A por: miközben meddő és izetlen
Játékát nézi az őrült szavakba
S tettekbe fúlt földnek, mit undorodva
Nyög mélyén - de jön a halál szünetlen.
Érik az élet éjszínű vetése:
Amiközben szépsége tünde fénye
Bűvén illeg a hölgy - és vad-magának
Kakasdombján ítél s fenyítve rendel
Istenkedő, vont szemölddel az ember,
E legbutább grimásza a világnak.

I

Utolsó rabszolgák ti! minden érdek
Zászlóvivői! minden hatalomnak
Tágtorkú kürtölői s a bitor, vak
Éj fényként hirdetői! - korcs zenétek
Mikor fenndöngőbb, mint mikor, a részeg
Nagy Kény szabad hajráin, lábarokkadt
Némán hull a becsületnek s a jónak
Vadja: s a Rossz vértől zavart szivének
Új walesi bárd kell! - Mert nagy a betűnek
Hatalma - s az erőszaknak s a bűnnek
Kardja csak úgy egész, hogyha a szellem
Üt bélyeget reá. - A megcsufolt Szó
Átka rátok: s szent ősöké, akik jó
Ügyért hullt porai sirnak a földben!

II

Aljas az élés - a test kába-szörnyű,
Vad kénye, és a sokfajú ösztönnek,
Mely mind elégülést kér: mennyi könnynek
Fakasztói! - s az ellentállni könnyü
Lény míly hamar hagyja eszméihez hü
Posztját, arany ha lobban éhe-sebhedt
Gyomra felé! - Oh, s még szép, ha a megvett
Lélek ellenállhatlan, buja-mérgü
Kerítője a gond! Tán loppal ebben
Halk bánat ég, mely őt feloldva lebben,
S léte így példáz halk tragédiákat -
Hogy a jó mért nem lehet jó! - De gőgben
Trónol a nagy Gaz, s csak rosszra dühödten
Faldossa az undok sárt, mint az állat!

I

Utolsó tördelt hangjait rebegte
   El még tegnap a nyár, s távoli útra
   Engedte az álomként könnyü, röpke

Madarakat; s még nemrégen, bucsúzva,
   A rózsák, rőt könnyel, jaj hangja nélkül,
   Haláloságyon sírtak; s mint a dúlva

Fulva forrongó, ki Istenbe békül,
   A földről elsuhant az élet, átkot
   Dobva még, - a mennydörgésben, - le végül,

A végső viharral, mely tova szállott
   Az egekben, zengve. Most menni volna
   Jó innen - amikor, fütyülve, álnok

Nyirettyűként, szél-kéztől húzva, vonva,
   Az ágak dúlt, csodás dalt dalra sírnak
   Ami bennem van, a bánatra: mintha

Lelkem intene itten mind e hangnak,
   Mint a sok ág-vonó leng - s rámfigyelve
   S közel hajlón, a múlás kiszakadt, vad

Dalait húzná bele, a fülembe
   A síró világ! S minek is a kába
   Vak harc! s szédületes álma a messze

Néző szemnek! Oh, leválik, hiába
   Ostromlott vár harcosaként, az égről,
   A végső titkokat áhítva, szárnya

Vágyainknak - s ami a messzi Szépből
   Elérve: semmi! S a lét suta-balga,
   Mindig-egy játéka - s a csömörétől

Fojtva kísért napnak taposómalma
   Olyan immár, mint, ismételten-egyre,
   Még emésztőbb közhely: hogy kiugorva

Szöknél sokszor, egy nem ismertbe vetve
   Magad - mint füllt ruháját ráragasztó,
   Sivár dáridóból, fejét repesztve

Tépő kínban vágyik valaki habzó
   Forrás hüsére s kristályfrissű légnek
   Fuvalmára! S ki más is tudja gyarló,

Nyers fogak közt, ropogtatni a létnek
   Örömét, mint az állat? - asszonyoknak
   Primitív bolondja, s kit potom érdek,

Vagy, a "szakma" fog - és, a földi sornak
   Vak bűvöletében tántorgva, éhes
   Kortyolói a hírnek, hatalomnak:

A hatalomnak - mikor a fekélyes
   Ember, duzzadt epével, céljaérten
   Önnön lehelletét kortyolja, kéjes

Tüdővel, lihegőn: amíg a mélyben
   Bujt ösztönök boldogan tántorodva
   Horkannak fel - hogy nemsoká betelten

Fúlhat vad éhük! Minden hatalomra
   Törés csak törtetése a baromnak,
   Nagyobb falás álmáért - s buta, bamba

Önáltatása hazárd alkalom, vak
   Tömegőrület, s rothadt kora kedve,
   Erkölcse által magasba jutottnak,

Ki nagynak véli így magát: - A hegyre
   Felállott törpe törpe még! s csak egyben
   Van a nagyság - ki magából emelve

Ormokat, mikre fellépett, a szellem
   Világában alkot nagyot! S mi ennek
   Tudata mellett a kis idő-körben

Forgó úré! Még meg se szűlt szíveknek
   Mélyén él a költő, s úr szellemével
   Jövő világokon! Trón övé, melynek

Ércét nem dönti perc, mint népszeszéllyel
   Ingó bolondét! Szent-titok-varázsa
   A Szónak: a Szónak, mely vitt, e léttel

Itt vívni még; ez - s egy dacnak a lángja:
   Mely az erősek ihletője, hogyha
   A hit már elmúlt! Mert mi volna más a

Némultság s magunk elejtése: mint a
   Silány győzelme? - és szivemben ennek
   Megvetése erősebb, mint e zagyva

Tánctól únt szív kínja; s ezért, a könnyek,
   Fojtó émelynek ellenére, én nem
   Tudnék magamtól menni; - bár a Szörnynek

Rettentő arca nem ijjeszt: ki szemben
   Álltam vele, más mezőkön, s lihegve
   Kisebb ügyért, mint melyre itt a lelkem

Fölszántam újra. Mert még harcirendbe
   Tartozom - mely hogy habját mire forrja:
   Ő tudja, ki a ködben ül, s ki gyenge

Erőm ura: mint hogy mi lesz a sorsa
   Ügyemnek, az Ő dolga: kinek én csak
   Lehellete vagyok; - mert, átloholva

Megjelent lángok vagyunk itten, Annak
   Kedvéért; s titkos munkánkban fivérek
   Az elemekkel! Szem-nem-látta Célnak

Küzdői, - egy világ-nagy-lángu Lélek
   Villámai: rövid létünkben Isten
   Szívével dobogunk! - S szökni nem éled

Patak-rendből, előbb tünni, a Minden
   Vizek ölén, a hab - s a Nap a létnek
   Vad láncából, amelynek vége nincsen!

II

Milyen ólomnehéz keserüséggel
   Jön ajkamról a szó! pedig szeretnék
   Mindent elmondani, minek nyügével

Belsőm majd megszakad! Szavam a lelkét
   Hordja a síró földnek és napoknak,
   Mik hiába peregtek az öröklét

Mélyébe le; az ember nyomorult, vak
   Mint mindig! és ha nőtt, külső növése
   Ez furcsa korcsnak: ki a csillagoknak

Magasságáig ér kiterjedésre,
   Roppant szárnyával lengő szellemének -
   Hogy megdöbbent, s csodálva hullna térdre,

Ki nézi, mint csapong az ég ürének
   Határtalan terét tiporva géppel:
   Ha nem látná a régi törpe-féreg

Arcát az óriásnak köpenyével
   Tetszelgő báb alatt: ki átaléri
   A világot, de egymáshoz szivével

Lépést sem tett! - s míg hangja rebbenésnyi
   Idő alatt földet kerül, határok
   Gonosz árka mögül sunyítva nézi

Egymást; s a vak fajönzés durva lángot
   Vet mint soha; s csontját, vérét kiszopva,
   Leng a hadak vámpírja fönt, s lerágott

Húsú nyomor gonosz vasakra adja
   Utolsó vércseppjét - s a tudománynak
   Mely új mennynek lehetne büszke apja,

Megdöbbentő csudái ölni tárnak
   Titkot az őskaoszból - s nyüzsgve szerte,
   Lázban tombolnak a dühödt halálnak

Kufárjai: s polcokról, s megfizetve,
   Népnek eszmélést lihegő betűknek
   Alattomos aknáin át, sziszegve,

Bősz láng forr tárnáiba az ereknek:
   Míg eresztékeit kivetve, robban
   Egyszerre mind fel, a dögkeselyűknek

Hahotájára: kik, így nyert aranyban
   Torkig, nyomják a torz ember-gyereknek
   Kezébe a kést, bárgyú jelszavakban

Egymást metélni! - S oh, hol van csak egynek,
   Ki a hatalmon fénylik ott, szívében
   Az emberibb sugár! Sátán-kezeknek

Karmában van a Föld! Fennen, zenésen
    Pengő szókban közérdek zeng: de egy se
   Akar jót - és nagyság szédületében,

Roppant hazárdként, pénz helyett népekbe
   Játszik: és ha vesztett, bukott királyok
   Gőgjével megy, senkinek nem felelve -

S míg kis gyilkosra Isten- s ember-átok
   Süvölt le és a törvény: nyugton ölhet
   A nagy Gaz - s szentté fújva a galád ok

Sokszor, még gyilkost istenné büvölhet
   Napoleonokként: kiket a fénybe
   Vont toll, szín, a helyett, hogy néma, szörnyedt

Ámulattal iktatná seregébe
   A poklos, rút ragályként iszonyú, vak,
   Emberségből kivedlett, Éj-vetélte

Rémeknek: akiket az irtozatnak
   Szemet tágult karikákra meresztő
   Jelei közt említhet a szavad csak -

Mint a reszkető száj a mult rettentő
   Vérebeit idézi: kik kicsattant
   Pókokként szítták, trónokról, az ömlő

Vért: az őrült császárokét, a roppant
   Rémidőkből, kik magukban se férve
   A tébolytól, az égi Halhatatlant

Mímelték már a nép előtt: ki félve
   Heverte előttük szennyét a pornak -
   Több mint emberi vadsága büvébe

Belekábulva a roppant baromnak!

III

Oh, elmúlik minden, és ajkaimtól
   Elfut az élet víze, mint az árva
   Sírása fölött künti vigalomtól

Vonzott mostoha elmegy! E világra
   Sírni jöttünk, tudom: de gyönge lobja
   Mindig volt az életnek; most homályba

Borult minden, s már, mi irányt mutatna,
   Nincs egyetlen csillag és célja-ölve
   Tántorgunk - az Isten meglátogatta

Nagyon fejünket és az árva földre
   Kiöntötte a százféle nyomornak
   Minden kelyhét! Ember emberre törve

Törtet; s felfordult életére írnak
   Csak a feledést kereső, s az élet
   Értelmét nem látó magva Kainnak

Őrjöng; míg a süllyedt emberi érzet
   Úgy jár művei közt, miket a szellem
   Emelt - mult sok mártírja! - mint a részeg

Gazda, házában: nyomán összetörten
   Dől minden; s tántorgó-tébolyodottan
   Az elemeket, miket lekötötten

Kapott, mint lángot, táplálni fogottan
   Maga ellen zendíti, szörny urává
   Tévén a gépet: ki hű szolgasorban

Kísérte s most elkergeti világgá;
   S mint a bűvészinas lánca-leverten
   Kelt vész előtt rítt, vissza mint csinálná:

Áll, találmányaira durva-nyersen.
   Az ember - és a tápját-adta munka
   Százkezű új csudáit rémületben

Nézi: kik marka kezéből kihúzta
   Az életet; míg a pénzvágy, az őrült,
   Lázzal gyűjt az acél zörögve-zúgva

Teremtő dühéből, kergetve szédült
   Aggyal a semmit: - Sátán szolga-csúffá
   Tett bolondja: ki a haszon hevén füllt

Álmú gazdával, zsákját óriássá
   Ígérő percnyi munkával, pokolba
   Kergetteti a bérest - s nagy rakássá

Ontván egyszerre mindent, rőt-vihantva
   Vágja a mohó arcba: s az tiportan
   Érzi, cinkosa mily rútul becsapta,

Kiüttetvén a munkát vele gúnyban
   A kézből: melyből élt! és most heverhet
   Az előtte álló roppant halomban,

Sápját várván a maganyomta, éhvett
   Seregnek! És tehetetlen, bolond, vak
   Dühében sok az örvényes vizeknek

Mélyébe vág mindent; vagy ott rohadhat
   Hombárában: míg milliók mezítlen
   S éhezve rójják a földi utaknak

Kálváriáját - átkozva a szellem
   Nagy áldását! Mintha éle a késnek
   Azért volna, hogy enhusunkba messen;

S láng és víz: tűzvészért csak és a mélyek
   Halálos habjáért! - De minek is hát
   Az embernek szellem, hogyha az élet

Ellen fordítja azt? A régi vadság
   Jobb volt, mint ez a haladás mezével
   Kirívóbbá kent ríkató alantság:

Mert legalább egy volt való szinével
   Természetének! - Minek a majomba
   Beoltani a csak isteni lénnyel

Megférhető tudást? Méreg iromba
   Agyának az - s szent, bódító szeszének
   Dús lángja arra jó csak, hogy a porba

Szopja magát vele: mint durva népek
   A drága fényt adó olajt megitták -
   Ajándékát jó, térítői kéznek -

Világosság helyett az ős cudarság
   Sáros kútját feltörve. Mámorodban
   Nyílik a lélek! - s most azért vadabb hát

Az ember, mert szellemtől berugottan
   Kitárja való lényét! - S én ma sírva
   Értem meg prófétáit, kik haragban,

A szent szellemet megtagadva, vissza
   Akarták tépni, vadon-erdő-ölbe
   Hová való, az embert! - és, kinyílva,

Szemed mély törvényt lát a bérctetőre
   Szegzett-titán-sorsban: - segítni-jóság
   Csak bűn ott, hol az ront! S űzve-gyötörve

Élő lángelme csak méltó jutalmát
   Nyeri a föld bús dühétől: amelynek
Istene a Sötét! - s tán tévedés vág

Csak s rossz szeszély, zsenit e földre: bűnnek
   Szegény ellen - ki döbbenve, csodálva
   Látja, hogy lelke, száz, dús kincse fülledt

Terhével, itt nem kell; s míg sok silányra
   Hír, pompa vár - még szép, hogyha leköpve
   Fordul fel egy zugban, és nem a fára

Húzzák, a gyilkos mellé! S mint remegve
   Kérdi, miért ez - hisz célját betölti:
   Nem tudja, hogy ez bűne ép! - S emelve

Szemét, Küldője felé még se küldi
   Igaztalanság vádját: - Oh, nagyobb a
   Lelkünk, mint a nagy Végzet! S míg, könnyülni.

Szertelen lázában csak játszva dobja
   Eszközeit az erre arra, célt sem
   Táplálva tán: mi e vak-céltalanba

Célt álmodunk - és vad, tréfás szeszélyben
   Fogant sorsunkat boldog mártiroknak
   Hitével álljuk: mert lelkünkben épen,

S mindentől függetlenül, él a Jónak
   Képe - s érte halunk, mint enügyünkért,
   Szabadon! S csak vérzőn szebb, céltalannak

Tudni ezt; - és sikertelen vivottért
   Állni tisztán, tovább: valóbb örömnek
   Érzése mindíg! Mert a legnagyobb bért

Ki adja, mint önlelkünk? - és a messzebb:
   Legvonzóbb: - csillagok fénye s örökké
   Égő lángú, reménytelen szerelmek!

IV

Szomorú, szomorú; az élet: álom,
   S az ifjúság egy sóhaj benne; és mit
   Építünk itten, hogy lelkünk megálljon,

Hazudt értelem bűvében, a semmit
   Elbírni: a foghatatlan álomnál
   Is kevesebb. Mégis, szent, képtelen hit

Hevít teremteni - pedig sehol már
   Mit várnunk; sorsunk vad bizonytalanság
   Lápján inog - és a jelen szavadnál

Nem áll meg, de szörnyű lidérce lángját
   Üzőn fut, üres szemével a ködbe
   Meredve; s éli játékai lázát,

Sár ösztöneinek égig emelve
   Táplálóit: kik, dícséretein, vak
   Gőgjükben vályút duzzasztó müvükre

Művészet címét írják; léha színpad
   Pénzzel bélelt bohóca s korcs betűknek
   És színeknek - míg az igazi hallgat;

Vagy, míg százhonnan fülébe süvöltnek
   A kor-bálvány-tapsok, s új arénákon
   Feltomboló, új hangja az ökölnek,

A jövőnek ír! - Jövő, büszke álom,
   Nagy törvényszék, kire ügyét ruházza
   Minden kor bukott igaza - halálon

Túli győzelem! s te kikből is állsz, ha
   Nem az emberekből, mint ezek itt - kik
   Ma meg nem értenek: s jövőbe szállva

Sem: ahogy a világon soha senkit
   Nem értenek meg! - Ha az árva párnak
   Szavát nem számítod, kik újra, mint itt

Mi, állnak egyedül majd; s a galád, vak
   Indulatot, mely, a neki különben
   Holt nagyot, csak azért vonja varázsnak

Fényébe, hogy súlyával még e létben
   Levőt leüsse! Vagy még buta-szörnyebb
   Visszaélésként, vak párt címerében

Hordott igeként élni, meg nem értett
   S kicsavart szódban: oh, ez az egész, mit
   Ad a jövő! Ez az Újföld-igéret

Szárnyadnak, mely alatt ma ott sötétlik
   A határtalan, ásító nemértés
   Vízhegye: - jövő, mely hogy ideködlik

Szemembe most: még reménytelenebb és
   Rikítóbb és sivárabb borzalomnak
   Oly rémképét tárja az abba-nyilt rés

Ingó körén át: hogy a zűrzavar, vak
   Zsarnokok és őrült-eszeveszettek
   E rettentő má-ja mellette még csak

Paradicsom! - s bűneid bár beteltek:
   Oh, sírnom kell azon, mit ott szemem lel,
   Európa, mégis! - Mily szellemeknek

Szülője voltál te! Mekkora hittel
   Lobogott föl harcaid közt a Lélek
   Sokszor! A nagyság titán-álma itt fel

Olyan műveket halmozott az égnek
   Érhetetlen ormai felé: mintha
   Roppant erejük önkívületének

Lázában bércet új ostromra fogva
   Tépnének új gigászok! - S dühben égve
   Népeid, testvér testvér-vért tiporva

Egymást emésztik! - míg hátul, szökésre
   Készen az orv fajok: galád bukásod
   Szennyével még csúfabb sors szégyenébe

Esvén, mint más hullt népek! - Nagy királyok
   Barbár s szabad, ifjú hada tapodta
   A rothadt Rómát, kiktől újra lángot

Kapott a szellem: mig téged nyivogva
   Utánzott majmod dönt meg majd - ki ferde,
   Hunyász mosollyal, hétrét közt szagolta

El nagy tudásod: az emberinek se
   Nevezhető, s csorda, s faj-őrületnek
   Vállalt zsarnokságában vad-ridegre

Vakított szolgalény! új lendületnek
   Vivőjéül csak annyira rugalmas,
   Mint agyonvésett fa, pillériveknek

Házhoz: őrült, szörnyképű, vérreszomjas
   Isteneket hívők, kik nyögve nézték
   Keresztedet, mint a vadéhü farkas

A nyájt: - s a többi ott, a messzi népség,
   Mely lakja száz nagy táj földhordó, lomha
   Folyóit: tenger Ázsia esettség

Ágyából tántorult sok törzse oltja
   Ki, mit alkottál, bezúdulva vércsepp
   Ára nélkül: míg itt egymásra forrva

Zúdul mind - s az összeakadt dühöknek
   Karjai közt egy világ omlik össze,
   Vad zajával az utolsó időknek!

V

Lehet, hogy lelkem nemsokára hagyja
   Nagy vártáját; az órák futnak, - égő
   Lábuk nyomán szédülten száll a rúdja

Napomnak: és lihegő lelke végső
   Sugárai lázas lángjait önti
   Az éj előtt: mely orv-fuvalmu, késő

Szél érzésével belsőm meglegyinti
   S borzongok - mint estefelé a lombok
   Láthatlan széltől egyszerre remegni

Kezdenek mind. Olyan irányba tartok
   Honnan nincs visszatérés - ám előbb még
   Elmondom, mi tölt, mielőtt lehajlok;

Mert a lelkemben már a szó szerelmét
   Érzem csak: mint fösvény a drága láda
   Terhét szorítja, mikor tova-mentét

Sejti; e földön száműzött, vad, árva
   Életemben csak a Szó volt, mi tartott -
   Hadd végezzem hát teljét tárva-zárva,

Mielőtt lelkem bezárná a harcot!
   Mint aki pontot tesz egy furcsa, tikkadt
   Mondat után - és aztán még lefojtott

Hangon ismétli: folyjon, gátja-nyilt, vad
   Kénnyel e vers! hiszen nem is én írtam
   E fulladt írást, álmoknak s a kínnak

Pokoli szövegét - csak itt van, itt van,
   Elintézve. Mert többé, mi kitörli,
   Nincs, amit én tettem, szavakba sírtam,

E földről senki! Büszkén fog kinőni
   Ez itt, mint a hegyek, míg kicsi nyelvem
   Él még - s szegény fajom porba nem őrli

Jövők káosza! Mint Niobe szirtben
   Tündöklő kínja, márvány-bánatomnak
   Szókba vésett képe állni fog itten,

Elégtételként a kitagadottnak: -
   Mint, kinek kín-vihartól égre-szálló
   Habú lelke lázas képét e zord-vak

Kor megmeresztette, kristállyá váló
   Őrült tengerként - vagy mint szörnyü gránit
   Kráter ürei, hülten; hogy elálló

Lélekzettel mondják, mily vész zihált itt: -
   Bolond vigasz! A halálba-gyötörtnek
   Késő bánat-pénze! Mélyen a pázsit

Alatt alvónak mindegy, mint nevetnek
   Sírján a rózsák! - Rossz gazda a föld a
   Költőhöz: csak akkor fizet, ha megvett

Az éh: s pénze marad. - Egy furcsa korba
   Jöttem - mikor az élet röpke vére
   Az élő testben már főtt-lankadozva

Kering - s a vég-érző test görcse-mérge
   Magába tép! Hullám ellen dacoltam;
   S a villám végzetes, komor tüzére

Engesztelésnek palástját akartam
   Borítani szavaimmal: - Jaj annak,
   Ki a Kor ellen küzd! Azért maradtam

Itt mindig idegen! Oly büszke célnak
   Terhét vittem, mint a régi világok
   Költői, - ily időben, amikor csak

A sár zsivajja zengett itt - s a törpe
   Pygmeusok e földön óriások
   Képét hordták: korcs zsarnokok, - a csődbe

Ment Ész tanúi! - s ál-szellem-királyok
   Lármájában: mintha, színről letűnve
   A nagy játék, a bohóc nyegle, vásott

Mozdulattal mímel nagyot! E ferde,
   Zűrös korban tökéletesre törtem,
   Egyedül, a csordába nem vegyülve -

Mely felviszi hírre s pénzre a körben
   Levőt; minél silányabb, jobb nekik - mert
   Rongy érdeknek s úrnak nem kell a szellem,

Csak a rabszolga - ki lenézve, öntelt
   Képpel gőgöl és fölfelé gugolva
   Lesi urát s közönségét: - az "ismert"

"Író", ki mindenütt ott van: legalja
   A Szellemet, írást bűz-szemetesre
   Silányított kornak, fűzve, kinyalva

Tolakodón a Pénz szemébe, teste
   Báját áruló rondaként: - s kegyencek,
   Kijelentők, nyilatkozók, lihegve

Napi szereplésért - a röpke hírnek
   Bolondjai - s a megvett szajha-szellem
   Tömjénébe burkolt hatalmi érdek

Tányérnyalói! - Én e csődületben
   Félre álltam, s szemeimmel a ködbe
   Nézve, e kort megtagadtam: veszélyben

Keringő életemmel nem törődve -
   Melynek, lehelletem is elrabolva,
   Ha tudta volna, e kor bamba dölyfe

Nem adott semmit! - Illést égi varja
   Táplálta, Isten küldöttjét, s a barmot
   Imádni nem hajolt népet a manna

Mézével áldotta: s ím, élve tartott
   Engemet is; és mit adott e kézbe,
   Tisztán juttatom vissza majd a kardot -

Mint Artur, a hős, nyújtotta az égre,
   Visszavevő, titkos marokba: senki
   Ne harcoljon többet vele - mi vészbe

Visz csak, vészes dicsőségbe! - s mely ennyi
   Baj közt szállt veletek, pár ritka társa
   Ügyemnek s a jónak: de mind pihenni

Fogunk lassanként - és harcunk hiába
   S az Éj győz. De tartsunk azért ki büszkén,
   Messzi kornak - s ha nincs mért: legalább a

Becsületért! - Ügyünk veszve s letűntén
   A Szépnek, szállunk mi is; - drága költők,
   Hogy még álltok néhányan s küzdve, mint én -

Mikor mindegy! - Minket a vég előtt jött
   Próféták sorsa ért: remeg betünknek
   Oszlopa s rendül, mint ágyúzva szétlőtt

Katonák rendjei! - Ím, a nagy ügynek
   Vitáját itt lezárjuk - s sorra, verve
   Nyúló hadja fölött holt tetemünknek

Ujjong a rémidő! - Míg mi, kilengve
   Testünkből, szállunk (- ahogy fönt repesnek
   A légben, nyögve, vihartól seperve

Dúlt fészkű madarak! -) mely őrületnek
   Viharában forrong: fölötte lengő
   És síró géniuszai a Földnek!

VI

Számoljunk le: minden úgy volt, ahogy volt,
   S menjünk; büszke szavunkat ne rikassa
   Panasz; legyen elég, hogy mit kigondolt

Lelkem, leírta; s hogy mi lesz a sorsa,
   Immár mindegy. Olyan Nap vagyok én, ki
   Sugarak nélkül ment; - lelkem magasba

Törő nagy lángjait nem látta senki.
   Zárjuk le: jól van; semmi búra nincsen
   Ok; hisz minden fény egymagára lengi

Útját, s soknak sok év kell, míg a szemben
   Feltűnik - s kicsi lámpa az, amelynek
   Fényénél az ember derengve, csendben

Időz: jó; s engem ujjongni rimemnek
   Felzengő visszhangjai se csikarnak -
   Ki kínt hoztam méhéből az időnek,

S forró lelkem káosza lobogónak
   Tűzte ki a bánatot! s már kit itten
   Sem a kedvnek gyerek-szeme, sem olvadt

Forró hanggal a tikkadt szájú hír nem
   Tud többé felvidítni! S mi a hír, mint
   Utánbeszélő visszhang a tömegben,

Ál-jóról legtöbbször, mit mint valót hint,
   És zeng világgá barátság s az érdek -
   S csak egy siker van: a csúcshoz fokonkint

Hágó lélek amit belül elérhet -
   Az elérhetlenből! S ki kínba fúlva
   S rettenve kábul a zordon tökélynek

Ormai előtt: útján csak zavarja
   A buta zaj, amellyel nála annak
   Hódolnak, nagyként, miről csüggve tudja,

Hogy semmi, ahhoz, mely felé rohannak
   Álmai! - S jobb a névnélküli mélyben
   Rejtve tenni, mint a tolakodó, vak

Vélemény fényénél: amely ha éppen
   Jó is, sebez - s tán jobban, mint a nyegle
   Bíráló, ki meddő agya dühében

Sivár, korcs életéhez jogra-címre
   Avval tör, hogy élösdiként berágja
   A szép fát. - Támadás edzi, feszítve

A rostok erejét csak: és mit árt a
   Féreg ott, hol koronáját a lombnak
   Isten nagy lege erősíti! Bárha

Voltak, kik az igaz-látszatu-szóknak
   Álnok acélját a szívükbe vésve
   Véreztek el; - mert a legárthatóbbak

A láthatlan férgek; s ki kétkedésre
   Nem hajló? - s érzékenyek az álomnak
   Idegszál-emberei. De a létre

Fegyverrel jöttünk! - s lelkem, mitsem adva
   Élősdi fogra, ifjú törzse égre
   Nyúlt, óriás erejében zugatta

Szabad, vad nedveit; én büszke voltam
   S rendíthetetlen - bár sokszor maratva
   Hiába-gyűrt kíntól; még élve, holtan

Látnom magam: ki nem kurjongva-bőgve
   A napok piacán - de elvonultan
   Vívtam keresés lázától gyötörve

Lelkem nagy harcait; - míg itt nevem sem
   Tűrték, kik fönt, mint Isten-rakta őre,
   Óvták a lángot: mindegy! - Ha a szégyen

Megtörtént s költő üldözte a költőt -
   Nem első s utolsó. S ha fájt, szemekben
   Nem láttatni tán - kik az égi felhők

Ködébe nyúlt, örökkévaló ormok
   Nézésén edződtek a büszke, felsőbb
   Szépségeket látni: csöndben elomlott

A bú; s ha tán élő kedvét kerestem -
   Elmúlt. Olyan lázában égve forrok
   Álmoktól-süket lelkemnek, hogy itt nem

Kívánok már semmit, csak hogy kitárjam
   Belsőm: mint ki magával állva szemben
   Leszámol; - s mintha sivatag határban

Üvölteném szavam: semmit se várok.
   Mert mit adhatnak e téboly-ziláltan
   Vak kor vak emberei az ocsárlott

Költőnek, mi üszkös sebei foltját,
   Keserűségét oldja? Szépre váltott
   Szavuk nem ér - s elrendelt furcsa sorsát

Utamnak nem másítja semmi. Tépett
   A lelkem és bensőmben oly lázasság
   Van, mint kiben az elfutó nagy élet

Végső-szörnyűt lobban! - Ily lángu lélek
   Terhével, mint enyém, e földön élni
   Soká nem is lehet; e tűz hevének

Tápja: vérem és minden perc emészti
   Olthatlanul! Olyan hőre szitottak,
   Mely lobbal ég! - s mint a bajt a vad érzi:

Belsőm egy mondhatatlan végü sorsnak
   Érzésén szorong; - egy rossz, nem tudom, mi,
   Közelg; s már szavaim, mint áradó hab

Lába előtt a hullámok, dadogni
   Kezdve, érthetlen sebesen sietnek,
   S tündöklő menetük nem tud mutatni

Égfoltot, csak a kínzott vízmedernek
   Felhörgött homokját: - s lelkem a mélyben
   Csendben indulóját a leveleknek

Reszketi: mik fult, szélnélküli légben
   Egyszerre, érthetetlenül, őrülten
   Beszélni kezdenek: mikor az égen

Ép még a kék s a Nap tűztől színülten
   Áll még - s ők hirtelen, rettenve érzik
   A tél jövő, roppant szárnyát az űrben.

Mi fáj, tép, már feledd,
S életedért lihegni -
És száz nyitott sebed
Hagyd, és engedd vitetni
          Kezed
Immár méltóbbra vett
Céllal: és tedd a Jobbért, amit erőd tehet!

Igen, már mást ne less,
Rangot és pénzt nem érsz te,
S időd futva repes -
De erőd törmeléke
          Sebes
Tested becsületes

Harcban elhullásra tán jó lesz még, érdemes.

Ám nem bús indulat,
S élettől elvetettnek
Láza szól így! ki vad
Kémje vagy a sziveknek:
          Szavad
Szóljon, Bíró Tudat -

Hogy az Ember nem fájt: volt benned oly pillanat?

S nem vált-e örömed
Keserűvé a szádban
Látván botor, veszett
Dolgát - s ember-utáltan
          Heved
Esküdt vad esküket:
Hogy nem bánod, vesszen! - de mélyebb a szeretet!

S lázítóbb a bitor
Éj, mintsem meglapulva
Nézhesd, míg gőgje forr,
A test álmába fulva -
          S a kor
Száz szennyét, a nyomor
Görcsös ajkát, melyen elnyomó vakság tipor.

Életed fut, s a jobb
Nem jön: s ha jönne is, mi
Jöhet még, mely valód
Lázzal méltó hevítni -
          S unott
Lelkedbe bujtva dob
Lángot: kit nem tölt más többé, csak a legnagyobb!?

A lét: csak élni, nem
Méltó; s rád egy maradt csak:
Égni, hol hős terén
Száz vihara a harcnak
          Terem,
S testét gázolva lenn,
Száll a szellem: mindegy, hullás jön vagy győzelem.

Messzibbért küzdeni
Mint rá a sors erőt ád:
Szép; s célján, mely viszi,
Mérődik meg a nagyság -
          S ami
Bírhatóvá teszi
A sárnapok ólmát: az csak a rendkívüli.

Mi dac hát benned és
Erő, kergesd, feszítni -
S ha hang, tűz, zendülés.
Börtön, halál: segítni -
          Kevés -
Példát nyujt a mérés.
Ha robban majd a megváltó kétségbeesés!

Mit, hogy köd fojt, s a célt
Ami mutassa, nincs fény!
Száz hős hiába élt
S tartja még vak düh, önkény
          A tért!
Te tedd, mit tudsz, azért
S ha nem segít, s az ember nem méltó: magadért!

Mint lovag szállt alá
Hajdan, s adott erőt s vért
Gyöngébbért - mit reá
Hit és fogadalom mért: -
          Az ok,
Mely kötelembe fog
A rossz ellen bárhol, legyen: hogy ember vagyok!

Halk, szerény-gőgösen
Megtéve, s elvonulva,
Mint kinek rangja nem
Várt bért; s ha gúny jutalma:
          Legyen
Mi betölt csendesen -
Hogy magadhoz hű-e lépted, szód, más semmisem.

S mit jutalom, szerep,
A nap elismerése -
S hogy velük száll, kiket
Rajongva visz ma égre,
          Neved!?
Másnak tán jó; neked
Mi egyedül az: magad előtt a becsület!

Kit lelke kiemel,
S a vélemény-bilincsen
Átnéz szemeivel -
Már megrendíthetetlen,
          S ezer
Zagyva száj kényivel
Inogó fölött csak a küldő Sorsnak felel.

Cél, egyedül nemes
Ez: lelki nagykorúság!
Egyedül érdemes
Megfutható magasság -
          S heves
Gondod mit kint keres:
Egyedül - benned - elérhető tökéletes!

Így légy (míg vak tagadt,
Kétség- s közönytől ölve,
S esvén száz harc alatt
Csömörből új csömörbe)
          Szabad: -
S mit vad életutad
Lázain kerestél: végső és szilárd magad!

S mint kristályt, ékkövet
Csíszolt síkok fegyelme
Zár: rend, zordon keret
Feszűljön gerjedelme
          Felett
Testednek: húsba-ett
Korláttal immár egyet nézvén csak: művedet.

I

Repülőgép a dúlt levegőben: rikoltó
       Vas-keselyű; dörrentve a követ.
       Ágyúk tigristalpa; vér-jeleket
Vető arcú idő: az ember húsa olcsó!

De még egyszer hangozzék a gyenge, utolsó
       Hang: mielőtt a vad, vak föld felett
       Rőt pecsétjét töri a Vég veszett
Angyala, s dől a láng és arat a koporsó!

Még egyszer zendüljön fel: még ha magyarul, ha
Gyarlón is, s a zagyva világ zavarba-fulva
       De intve még, amint adta erőd: -

Oh, Ember, lehet-e, hogy még ébredve-retten
Szemed: mint téboly-szállté, roppant fényü percben:
       Mindent kioltó, szörnyű tett előtt?!

II

Utolsó virágok tündöklenek a kertben,
       Bús, búcsúzó pillantással nyelem;
       Tán mire új zöld ég a levelen,
Ott heverünk lenn mind, véres csatakba verten!

Utolsó, vén szirmok fonnyadó levelekben,
       Hogy fogja még, rátapadva, szemem,
       Nem bírva hagyni: mint nagy, idegen
Útnál barát kezét hosszan tartva kezemben.

Virágok: társaim, hirdetői a Szépnek,
Oh, rossz jár ránk! titeket ősz szelei tépnek:
       De zordabb, mit készít az Ember itt. -

Búcsúzzunk! s mire új tavasz lesz: dúlt mezőkön
Köszönti tán, dal és virág nélkül, ki eljön
       Majd, hozzá méltóbb, új isteneit!

Simán meglapul az új lomb alatt
A tavalyi; zöldfoltos hegyeken
Szemem nem látva jár: míg lázamat
Verve izzik az új történelem.

Vad tettek torony-árja; közhelyek
Unalmává vált tenger őrület
Új s új tulsága: mig már az ideg
Bénul s több rémségnek nem ad helyet.

Ki hallja roppant dübörgés örök
Görgésében az új hangfokokat?
Túlkorbácsolt test nem érezve nyög.
Kacaj lesz mindennapos iszonyat.

De ha a csönd villámnyi perce jön,
S az elgörnyedt fej aggva fölszegül,
Mint zord vihart ha vált bús nap-özön,
Vad pusztulás tárul kegyetlenül.

Széttörve fetreng a szellem, az ész
A csatakos, dühös verés alatt
S a feleszmélt élő rettenve néz:
Oh, meg ne őrülj, látva arcodat!

Mint rongy hullt a tegnap nagy álma szét,
Tudás, hit s testvériség szülte jog
Szent trónja: s új isten győztes ügyét
Zengve, ünnepelnek a zsarnokok!

Oh, óriások múlt csatáinak
Díja, mártírvéren vett nyeremény!
Hogy lett tova mind az évek alatt -
S csak pár pont jelzi, hogy még van remény!

Még pár szem, mely nyitott még és szabad,
Emelt fő s testvérkéz pár mezei -
S mig nyögve ássuk a halottakat,
Izzék dacunk: még van mit veszteni!

Még van pár zug, ahonnan a homályt
Ágyúzza a büszke szellem-erő,
De száz érben robbanásig kiált -
A végpont ez: az utolsó idő!

A harc, hol eldől: egy nagy cél van itt
S győz végre annyi vér, hit és tudás:
Vagy csak álom minden, ami hevít
És a szellem hiú önámitás;

Hogy szent út a lét, mely bozót-lepett
Kanyarokban mind magasabbra hág --
Vagy csak hazárd erők s hitvány, veszett
Kalandorok játéka e világ?

Rettentő idők, s már csak az Apokalipszis
Szavai szólhatnak erről! lábujjhegyen
Álló értelem fel nem éri:
Trónra ült az Éj, s a Zűr a koronája!

S merre nézek, lángba, vasba borult nemzetek
Égnek, mint őrült, kíntól-boldog mártirok,
S mint kinek gyönyör a halál, falja az ember
A bűnt, iszonyt, rémületet és vért.

Hová jutottunk! - agyamba nem tudom
Képpé rögzíteni: s hová rohan a perc még,
Álmodni se merem e táncban, amelyben
Minden nyelv, kép fölé nőtt az élet.

Lelkem jelek, viziók őrült szekerén
Nyargal, s mint a régi megszállott dadogók:
A kifejezhetetlentől kínlódva nézek
Vak fél-szavak közt, a szörnyű világra.

Hová jutottunk, hová jutottunk, hogy a
Tudomány és Szép atyjai is eszelősek
Lettek, s a világ-ormon álló szellem s ipar
Csak tudós, ravaszabb kufárja az ölésnek!

Éjszakáimat rettegés dúlja; napjaim
Olyanok, mint a kiforditott pokolnak
Minden lázálma - és méreggel itat
Minden perc: s mi van, őrült látomásnál őrültebb!

S már kezem széttárva, rettenten, a százfelől
Növő árnyakra és rémekre nézve, hullok
Lelkem végső zugába le, kiáltva: ments ki
Istenem, ebből a bomlott világból!

Az izzó napban, déli, fullatag
Csöndben, - mig lelkem alvilágában, szavak
Vérét íva, vágynak alaktalan
Lenge árny-érzések vak-szomjasan
Életre kelni, - rád gondolok én,
Prometheus titán: ki ég körén
És a márványos, roppant bolt alatt
Nem leltél mást, mi oltsa lázadat,
Csak a tüzet! Oh, iszonyú, mohó,
Hév szomj: s rettentő, édes, vészthozó
Itala! oh, szent örökség, a jók
Szivén feldöbbent Hang, szent lázadók
Vérét fütvén! - Mig Olympok meredt
Orma fénylik: s alattuk bajlepett
Sanyargó senyved, izzadva a vért
S átkot: áldott mind, ki az Emberért
Küzd! S Ő, kit szóm idéz: a Fénythozó -
Ádáz csőrtől szaggattan: de a jó
Lángként kiröppenve nem-rettegett
Ajkán, megrenditette az eget!

I

Oh, édes Szép, hagyd, hogy vágytalanul
Nézhesselek! Dúlt a vágy, megütött:
És szívemre mért jönne ostorul
Az épp, kiért még bírom a rögöt
Hordani! Oh, kaján, torz és dühödt
Végzet, mely a Széphez itt húst kötött
S vágyat: hogy pillantása kín legyen
S bú! Mért nem lehet csak a test fölött
Lengő érzés, - lágy vonalitatta szem
Kéjében gyult, hajnaltiszta szerelem!

II

Oh, akaratom: minden percemen
Dolgozó márvány-kéz; oh, Terv, minek
Eszköze: lényem: verd ki életem
Műveddé! Bennem nem rezzen ideg,
S szál-ér, mely nem magasabb életet
Vár. Oh, magam ellen kelt durva-víg
Erőszakom: gyűrd lehetetlenek
Álmától izzva lelkemet: amig
Csattogó ütésedre műremek
Szökken; vagy szent dühöd nem bírva, hig,
Buta anyagként kezed közt széttörik!

III

Dadogószáju, nehéznyelvü
Hírmondók a lélek rekkenő
Titkairól: mint Vörösmarty kínlódó
Láza, nyelvnek elégtelensége: oh, örök keresők
S robbantók! - Gyűlölöm a könnyü szavak
Táncát! a szajha lebegést a rím
Pengő muzsikájára! Oh, oly súly van belül
Lelkemben, mint a Föld -
S a bolygók - s rettentő átok súlya: vagy a bénaság
Mázsái a szélütött ajkain!

Oh, mit adhatok? Ősz elé futó szivem
Beteg, ámult szemrebbenését a
Szép előtt, mely benned elémbe
Tárul, mint álmok kedves, messzi világa!

Mit adjak rámhullt szavaid bevonó,
Ifjú hószagú szirom-viharaiért,
Mikben ámulva fürdök, s vén borumba rámnyilalt
Sugaráért ifjú, jó szemeidnek?

Milyen szavakat, fulladt szivem beteg
Poklából tépve, az őrületbe zsongóból, a vert
Remények sötétarcu népe közt ülve eddig,
S most tántorgó lábbal kelvén zenédre.

Mint ifjú hajnal rózsás, friss Nap-szeme
Előtt reszketve felmerül a lecsüggedt
Virágok feje: szavaid kápráztató, jó
Fényébe úgy búvok, bűvölve, kedves!

Hirtelen, édes-zavarva s áradón
Ahogy kitörtek, mint váratlan, meleg
Nap-villantás, hogy hozzák elém szent
Kutjukat: telt, fény-kincs-forrásu lelked!

S hó-tisztaságod - s mint az őzek szeme,
Titkát-nyitni-mert büntudatlan ártatlanság
Mögött az élet víg iramát, és könnyü
Bimbós, hűs illatát tizenhat évnek.

S míg édes-verve, motozó, bizonytalan-
Ujjú szókkal a visszafelelő hangot
Keresni vágynék: halk-háritva mondom: nagy
Dicséreted nem érdemlem én meg.

Hős törekvésü utam üvöltő
Őszi erdőkbe csap már, s rőt lombon át
Elvágódó léptem előtt, a Szépnek
Elérhetetlen orma villan!

S tündér-vessződ nem bűvöli szökellni
A béna ínt már: sem zenét-hörgő gyönyörbe
Halt szavak rímes fonódása, s érchangja
Ég-hágó-léptü antik ütemnek!

Sem pillád kikelet-rebbentése ez ének-
Vesztett szív erdőire: hol az évvég vad
Színtánca forr, s ónos tavaiból az álmok
Utolsó hattyúi iramodnak.

1

Repülj rebbenve, Éj, s ti tüneményes,
   Csodás napok! Halk-lélegzettelen
Ámulok a szárnyas világra; éhes
   Lelkem izzik, bámul kinyílt szemem!
Oh, tünde pillanat, te, lenge, véges
   Játék: oh, hogy lehet, hogy nem lelem,
Mi tegnap itt volt: és mit fog karom
Erősen ölelve, csak álmodom!

2

Számoljunk le, békózó Lét: ma szemben
   Állok veled. Ujjam közt elfolyik
A dolgok árny-arca; amit szerettem,
   Tünemény volt, mihez öncsalva vitt
Ür s társtalanság: s már álcád lelebben
   Im lassan és magamban állok itt -
Mig kérdve néz szét ködtisztult szemem:
Zür, Isten, Éj, Sors: mit akarsz velem?

3

Meddő a harc; a cél: köd s csupa korlát -
   De a fojtó napok közt végtelen
Igényét jelzi lelked: s kúsza formák,
   S a vak játék közt, túl a fellegen,
Törvényeket költ, mik szent Rendbe fogják
   Létét. - Ha üres a világ: legyen
Nagyobb az ember: (ki vak, buta malmát
   Unván, fölé teremtett Értelem,
Erkölcs, cél és út láncába veti
A Zűrt) mint játszó, vad istenei!

4

Nem ismerik igazaid be? jól van;
   A kő beszél helyetted, hogyha nem
Az élő! De győzelmed hagyd; vadabban,
   Mint álom, fog az éj, Nap lángja fenn -
Lent születés, halál; s mi van szavadban,
   Mi nem bizonytalan, s vad mélyeken,
Ha befelé rettenve forditod
Szemed? Oh mi az élet! mit tudod!?

5

Amit tettem: vázlat, hiú kisérlet,
   S csöpp, szomjra, mi a Végtelenre kelt
Bennem! Mit tudja ezt, ki életének
   Szikkadt patakja mellett nem hevert -
Sírván: hogy erők véznaságán tört a részeg
   Vágy! - Test ne volna! vagy benne a vert
Lélek: poklán az örök lánggal, itt
Nyögni bukott istenek kinjait!

6

Magányos dalodnak mi haszna? Lángol,
   Reng a világ: s százarcu bomladék
Fölött vak, téboly-szállta rohanás forr,
   A szép, nagy, jó hangját ki hallja még? -
Amíg lehet, álljon mégis a lánc-sor,
   Szóljon a Jó, bár meddő tűzzel ég:
Tanuúl híva az isteneket,
Némán: hogy nem tesz másként, mint tehet.

7

Agy- s vérívó harc, minek soha vége
   Nem lesz; s mig az élet meg nem szakad,
Közönynek, gúnynak, kínnak ellenébe
   Feszítni roppant daccal magadat,
S műved - nem bizva, nyerve, nem remélve
   Semmit: gazok pompája közt s a vad
Kétség, nyomor s láz gyötrelmeivel: -
Nem bírod, szív? Hamvadj belé, de: kell!

8

Ne csüggj, hogy nem jutalmaz a világ itt,
   S mikért éltél, nem hatnak szavaid;
Nagy megállásod villámként világit,
   Példád tántorgó jókat igazit;
Hűn s jól-vésett szón idő sohse másit,
   S kit szűk zúgba fogtak itt napjaid:
El nem ért dolgok, gőg-szívek felett
Mint úr ül egykor büszke szellemed.

9

Oh, röpke életem! de kis körében
   Hány nagy Fény kelt és szikrázva leszállt,
Vezér-polc, kard s toll ünnepelt diszében
   S hány lépi még, robogva, a határt!
Napok hősei! Hadd világuk égjen!
   Cirkuszponyvák között - mig megcsodált
Rudon lengőt tetszés-vágy láza lep -
Hálás a tér, bolondé a szerep.

10

Viharban forgó ember láz-beszéde,
   Lelkem zsilipjét nyító vallomás!
Oh, oldj ki mindent, lelkem, vad zenédbe,
   Oh, ne maradjon bennem semmi más;
Száz dalba folyva, mint száz nyílt, nagy érbe,
   Legyen versem egy édes elhalás -
Lihegően, ragyogva, véresen
Mint zengő hattyú, hulljon életem!

11

Vissza nem tarthatod viz könnyü habját
   Sem, ha elrendelt, az én ügyemet;
Gonoszság, irigység és buta vakság:
   Van, ami van, bár fintorgja szemed!
Erő becsűl, a jó, derék s igaz lát -
   És ő különvéleményt emleget:
S poklos dühébe mélyen bújva ront
S tagad fennjáró Napot a vakond!

12

Lépjetek rajtam, üssetek, mig értek -
   Majd késő lesz, ha gőgös árnyamat
Látjátok csak, mint fejről fejre lépek,
   És nő arcom, mint évre év halad.
Szellem-gnómok, bérencek, kis pribékek
   Eb-koncon gaz úr asztala alatt!
Sandák, buták és bárdolatlanok -
Nem lehet megnemtetté, mi: vagyok!

13

Megszűnik dobogásod, vad, tüzes szív,
   S miért küzdtél, sohasem éred el:
Fölötted lágy fű hullámzik, a menny-ív
   Kékell, szellő ing, madár énekel.
Csak a jövő hozná meg, mért heved vív -
   S a messzi napok seregeivel
Szólna sok lányod és fiad: "Halott,
Nyugodj! Szavad hitet s példát adott!"

14

Drága költők, bölcsek; jó szellemek ti,
   Kik éheztetek s űzve sírtatok,
Mig fényben trónolt a gonosz, a senki,
   Ti Ember-út jelzők, tiszták, nagyok!
Legyen áldott az emlék, mely belengi
   Neveteket, s mit rejt hűs sírotok:
A por, a drága, sokat szenvedett,
Fogadja itt késői könnyemet!

15

Az éjszaka sug tikkadtan fülembe,
   Bársonyos hangja mindjobban simít.
Oh, éj, szoktass, hizelgj, beszélj szivemre -
   Nyögöm már a napnak játékait!
Keserű, nyűtt lelkem búsan kerengve
   Küzd még: de perc s perc mindjobban lazit
A szálig, mely öledbe ejt, Titok,
E zűrből, mit felfogni nem tudok.

16

Te-kezedbe teszem. Végzet, Ok, Isten,
   Ügyem; kemény az út és iszonyú:
Kitartás, harc, hit, hol fény jele sincsen.
   Mellőzés, kór, gond, kétség, háború,
S kedvesek veszte. Ám, mi erőidben
   Áll, tedd szív: küzdj, hass, ne légy szomorú.
Bennem a láng, s mi az Ürt tartja fenn,
A Rend, szól: kell itt értelem legyen!

17

Ne félj, hátad mögött, ki soha téged
   El nem hagyott: náddal hasít követ,
Ki rosszal szegi ügyét a deréknek -
   S a büszke jó-tudattól vezetett
Géniuszt hordoz: s ennek lába lépked,
   Hol ő megáll! Tenger-irányt követ
Minden folyó; s vég-ok és torkolat:
Az Igaz. Ki állja felé utad!?

18

Ki nem innen való: ne várjon itten
   Árny-boldogulást; de menjen magán,
Mint a próféták, nép közt, néma csendben,
   Suhogó erdők közt, a Hang után.
Mert mit nyerhetne, melytől szomja lebben,
   S az éh, mi marja nappal s éjszakán,
Kit az örök dolgok íze büvölt -
Tompítni a fájó, fojtó gyönyört!

19

Örök nyugtalan, mi fáj? Légy nyugodt te,
   Begyógyul lassan minden földi seb. -
Oh, tombol a világ rút-fenekedve
   S az ember s élet mind idegenebb! -
Hát szenvedj, szív! ha más nincs, mit tehetne
   Erőd - s kínod, lángként, rozsdádra vedd,
S poklod: - mely hogy új szárnyat is adott:
Ál-önző könny közt bár: megvallhatod!

20

Köszönöm játszóterét a világnak,
   Hol lelkem erőt és izmot növel -
Tán nagyobb harcra! Nincs szebb, mint a szárnyak
   Mámora, s a tér, mit szemed ölel -
Tettek lehetőségét! Mit bejárnak
   Lángjai: mind tiéd s a harcra fel,
Hív! Hős pálya! hát bátran játszva törd -
Örök a játék: s egy tét csak a föld!

21

Légy bátor! A lét, a Mindennek anyja
   Együtt hordja az életet, halált -
S mig élsz, ölén ő, a hű, aki tartja
   Tested: s ha eldönt a sors, a hazárd.
De addig tedd, mit erőid iramja
   Kér, vagy a percek villáma kivált: -
Világgá tágulj bár, szent börtönét
Nem léped: s életed, hulltod: nem a tiéd!

22

Eddig remény vitt szárnyon és az álom,
   S tettek gyümölcsében bizván, a hit,
S hogy, mért éltem, a jót majd győzni látom:
   Most törten és csúfolva állok itt.
Mit vártam: nincs; bezárt, sötét világom;
   Harc, Isten, sors, hit hát ennyire vitt? -
Vak-vadon, a semmit hasítva és
Zűrt, vígy most új társ: kétségbeesés!

23

Sötét idő, sötét idő fölöttem;
   Szemem a reménytelenségbe vész.
Mi lesz velem? szivem alélva döbben -
   Aztán dac tölt, vak, keserű, merész:
Lesz, hogy lesz! - mint ide nem kérdve jöttem.
   Ha úgy kell, hát menjünk pokolba: kész!
Ki öncélt tölt be csak velem: kezén
Ha ügyetlen elejt, mit bánjam én?!

24

A veszedelem- s rendkivüliségnek
   Lehellete ül homlokod fölött,
S egy láz fénye, mi, leskődőn: a mélynek
   Ölét sugja, hullást időd előtt!
Lelked vad rohamától gyenge ménnek
   Hátaként reszket életed: s dühödt
Lángjaid izzásán, gyenge, avitt
Ágként, belsőd hamvvá zsugorodik!

25

Váll, légy erős: szív, ideg és izom, jól
   Szolgálj; nyügös az út és vad-nehéz,
Tudom; s ha padra dőlsz a nagy robotból,
   Álmok jönnek, füllesztők, mint a méz.
Pokol kisértetek; a vér s a láz szór,
   S gond: S ily csaták közt mily szűk, mit a kéz
Kisajtol még: táplálni, mint ebet,
Mért vagy: örökkévaló szellemed!

26

Oh, ha vad perc jön, s lelked, tépve, hagyja
   A kedves, szép, mi fogta életed,
S rettentő harc már a semmibe hajtva
   Gyűr: álljon karként, mely fogja kezed:
A Mű! S kegyetlen, kéjes kábulatba
   Hullván, rögzítsd, mint ízről-ízre szed,
A kínt: bölcsként, ki - bősz szer utjait
Figyelni - öntestével áldozik!

27

Kopott fejeddel, mint az őszi táj ott,
   S arcodon, a borostás-keserűn
Tátongó nevetéssel, (mint az árok
   Bozóttól befullasztott, vad gyepűn.
Melybe halottat dobtak) szánva állok
   Előtted: aki terhét hordta hűn -
S önmaga ellen, mig széttört dühén -
A Léleknek: szegény, jó állat: Én!

28

Oh, menny-mélyeknek drága lángja, ékes
   És kín-oldó fénnyel teli szemek;
Fut, fut az élet-álom és a kétes
   Homályban furcsa, új hajnal remeg,
S más szerelem; oh, de jó volt az édes
   Harc, és a szív izgalma, a meleg,
Kárpótlásul - s kedves, meghitt csodák:
Lázaidért, drága, bolond világ.

29

Oh, ölelt perc, nem merek benned élni.
   Otthon, társ, helyzet, kedves megszokás,
Mert halk nyugalmunk durva rém kiséri
   Settengő arccal: súnyi változás!
Oh, szók, szobák hű, meghítt csendje, régi
   Jó arcok! oh, ne jönne soha más:
Süllyedő bárkán, kar karba kötött -
Nyelve majd a halál-ölű időt!

30

Ősz-lombú sárga fákról lágy gyümölcs hull,
   Moccantva a satnyadék, vézna gallyt,
S a hullámzó fű közt, mely érve tarkul,
   Sok színnel víríttatja a fa-aljt -
Mig a lóbált ágak közt lenge harc dul,
   Horzsolás-neszt küldvén, mint furcsa jajt.
Zokszód, szív: vert gally lágy kín-nesze, mit
Belsőd szisszent, vetkőzve verseid!

31

Mint az égbolt alól sohsem mehetsz ki,
   Úgy, amig élsz, belőlem ki nem érsz;
Látsz vízet, erdőt, bércet integetni,
   Arcot, látópontot, szívet cserélsz;
Felhő leszek és hang, csipetke-jelnyi.
   Intő, ha fennvagy, és társad, ha félsz -
S tetted nézve konok-könyörtelen;
Lelked szemével mi rebbent: szemem!

Sok bujdosásod, kusza keresésed
Fojt, öl: és a rekkenő száju hónap
Sötét fénnyel lehelli meg a zöldet -
S lábad vásni sem kezd nem-régi útján,
Már tovajársz a mély, mély júniusban,
S a hirtelen perc elszárnyalva izzik.
Mint sikoltó röptei sok madárnak,
S mohó szívedbe le se szíva színig
Árny-káprázatait: vége a nyárnak.

És egy perc még: hogy a mézszínü lombok
Illatozón, a teli szőlőfürttel,
Barnállanak már, ódonhangú dongók
Lágy önkivületében, meleg ősszel
Suttogó forrása közt a cukornak -
Míg belsőd innye leragadva ernyed
Beszívásától a telt levegőnek,
Melyben lebomladt szépségek, szerelmek
És halott álmok illatai főnek.

Oh, mikor jött, ifjúság-koronásan,
Lelked itt! fürtje fonva déli napból -
S fényesebb sugarú, hosszú kalászok
Tellő aranyából: a kezdet-ittas
Nappalok, s vad tavaszi csillagoknak
Robbanásától gyult, dúskínú éjek
Roppant sok vágya közt: még új világnak
Szerelmese: Oh, első láz, ti részeg
Erők lendületei - sohse látlak!

I

Már reggel megeredt, s zengő himnusszal, a fákon
   Átzúgón, az arany-zöld zápor leszakadt;
S merre elért, pettyes levelek tarkállva keringtek,
   Mállva az ágakon a rőtnyelü, gyönge kocsány
És üde, halk csobogás töltötte be messzi a csöndet,
   Merre szemed rebbent, minden örült, ragyogott;
Kábítón megeredt a fáknak illata, tömjén
   Tört fel a földből és illatozott a virág;
És friss-felszabadultan lélegzett föl az ember,
   Vágyteli bődült fel s búsan a méla barom;
S vén, dohos árkoknak vörhenyfoltos s az aszálytól
   Rekkent mélyeiből békaütem recsegett;
Megduzzadt a folyó s párába fulva, homálylón
   Fogta ölére megint megtért csöpp-fiait -
S áldva hajolt agg fűzek alatt, s feltartva szorongón
   Dús örömében a tág földekig eldobogott;
Ám majd visszaterül s örökében hagyva a szárazt.
   Kristálycsarnokait lakja a kékhaju víz -
Miknek part-peremén, őrként, nyúlánkfejü sást költ
   És liliom mélyből nyílt, buja csillagait.

II

Őszies és hideg a reggel, s a kékszemü szőlő
   Lombja sötét-haragos hajnali csöppek alatt;
Közte ezüstgyöngyökkel rezg a pók fonala s döng
   Mély hangon, szomorún az aranyosfejü légy.
Egy pár frissen esett, új lomb sárgáll, beragyogva
   Útam, amit finoman sző be a szürke nyirok,
Ritka menő jele, s a felcsapzott fűbe szorult kis
   Ösvényt úgy szelem itt szárnyaszegett-keserűn,
Mert egyszerre eszembe tolul száz vad-borus emlék.
   És hogy röpke napunk hirtelen, ím, tova lett!
Oh, de nem állva buzog, sző ujja a szörnyü időnek
   És vele forg létünk vak-buta sorsa szerint;
S mint önsúlytól botladozón lép tőled a rossz, csúf,
   Ám ami kedves, akart, elszáll könnyü-hamar!

Vadszőlő helyett valódi kúszik
   Házunk falára, zöld-fanyar,
Mely szomjat oltani még nem kész
   Csattant, dagadt bogyóival;

S csak úgy függ ott, mint ki oltalmat
   Kér a nagy levelek alatt,
Az indák hosszán, mik bekusszák
   Magas-sűrűen a falat;

És úgy hordják dús terhük csöndben,
   A jótékonyak, árnyazók,
Mig bőr veri fel a tó tükrét
   S már a ház terme lakhatóbb -

Átforrva szél-könnyü házormon,
   Avítt és furcsa fedelen,
Egyik arcukkal, mint a bőség,
   Másikkal, mint a szerelem.

Lélegző mező, te édesillatu, te csöndes,
Itt vagy megint, nagyszemű virágaidnak
  Néma üdvözletével szelíd, zöld öleden.
Mely csupa csillag!

Mély illat-ködbe bujt csöpp torony, méla lankák,
Rajtuk bubos bokrozatok kicsi halma,
Szőlők ittas szinével harántozott sikok,
Zöld, puha-barna.

S nagy távlatok, ívek, hegy, völgy hullámzása: mint
Rengve-megmeredt, zöld-hab-torlatu tenger
  Tajtékként: sistergő, ezüst ormu fáival,
Játszva szememmel.

S ezt mind egy sötét, mély völgyből nézve, amelyben
A nyár-hő meggyűlik, és mint a cukorban
A kanál, állnak a jegenyék bizonytalan
Inogó sorban.

S eszelős szemfehérjét kimutatva, zörgő
Hókendőjével a rázogatott árnak,
Mint könnyét-törlőn, fut a víz hullt romja felől
A régi várnak.

Dadog a folyam, - őrült özvegye, - a part-fű
Népét rázva vén-panaszos izgalomban,
A gyilkos mosolyu, telt délben: hol nem mozog
Semmi azonban.

1.

Agg szirmukat lerázták mind a fák már,
   Feszűl a pörzs Nap, s hús-, mag-mutató
Gallyon a zöld lángtól megcsapva sárgáll.
   Sok piros jel itt-ott árulkodó
Ujjal kiált, hogy bokrokban az ősz már,
   S hogy szíved szedd már, vén vágyakozó -
S mi óhajban, tervben szétszórva teng lenn
Életed készülj betakarni csendben.

2

Mélyül a délután, mélyül az élet.
   Menő Napom a fűvet perzseli
Dombok mögött, s nyelvemben furcsa mézet
   Érzek: a hőnek teljes ízei
Vegyülve árny-hüssel, s egy édes, érett
   Csönddel: mely most jön, kinccsel hinteni
Lelkét a dele-ormán ragyogónak -
Mig titkos búcsúk mély kürtjei szólnak.

3

Szép homloka napjaimnak, be fénnyel
   Nézel rám! mig szemem alíg merem
Emelni: titkon még teli az éjjel,
   S mult napok emlékétől nehezen;
Oh, hogy nyílsz, fojtott, feltörő zenével,
   Mi lenyomott, ma szárnyat ad nekem -
Mig száz romból halkan föllengni látom
Furcsaizű, késő, új ifjuságom.

4

Tündöklő bú, szálló Nap, árny-ölelten:
   Szeretlek, élet, távozó, csodás!
Mi szenvedély, kín volt, lehullva rendben.
   Csak te maradtál, mély, szelíd varázs;
Te gyötrő és te bűvös, érthetetlen -
   Lelkemben most minden: csönd, vallomás,
S áldás rád, el nem ért, édes ma: vidd el: -
Tünő szerelmem, tűnő szemeiddel!

Merre vert, bús szemmel látok,
Elrothadtak a virágok;
Csúzos hűsben, esővizben
Szár a szárra fonva reccsen,
Szirmok alvadt szeme-kékje
Néz a halál rém ürébe.

És puffadtan és dagadva
Nyíl a fáknak évvert odva;
Cserviz dögletes levétől,
Mirigy gombáknak a mélyből,
Légző kutjaim akadnak,
Dohtelt szelek iramodnak.

Csontsenyvesztő, késő fénynek,
Pocs-vízben erjedt levélnek
Zsírként nyúlós, vak levében
Boszorkány főz mérges délben.
Széjjelhinti, s merre elhat,
Átkot mondva, minden hervad.

Dadogva, csillogva, aranyló szájjal,
Mint mesés király hírmondója jön
Az ősz, nehéz, bizarr-pompás batárral,
Bíborral burkolva térden, övön.

Az aranyveret már lélekzetet nyom -
Ökörnyál-selymes sátora az ég -
S dús kíséreteként követve sarkon,
Izzad a sok hegy, mint rakott tevék.

A Nap útján megáll és szemlehúnyva,
Gyönyörrel issza a Küldött s uszály
Fényes, szép látványát: s mosolygva, újra
Rebbent, lágy fénnyel, a tündérkirály.

S a csöndben a lét izzik, visszanyelve
Lélekzetét: mint aki nem hihet
Ennyi fényt: s mintha álom árnya lenne,
Ily könnyű, lehetetlen örömet!

Csillagok közt zsivajban
Vadludak hosszu rajban
Vonulnak a sötétben;
Hallom jajjuk az égben,
Láthatár-falu börtön
Rögén állva: a földön.

Zajongnak és vonulnak,
S ahogy mennek, a csillag
Elsötétül mögöttük,
Ebből látni a röptük,
Mely ahogy tovamozdul,
Mélyebb a fény azontul.

S néha egy láng lerebben,
Mintha unná a mennyben,
Csillámló széles ívben
Ott lebeg éleikben -
S mintha utjelző kedvben
Küldené nekik Isten.

Rengnek csillagok, mennyek,
Hangos madarak mennek,
És füleim fülelnek
És szomjaim emelnek
Túl földön, mán, s mi eljön
S köt a test, köt a börtön. -

Oh, lélek, oh, mi volna,
Ha most láncod leszórva,
Utánuk iramodnál:
S látva még, mig dalod száll
- Mint azok, zengve, messzi -
Többé nem látna senki!

Mint pillér tartod a Történelemnek
   Nagy játékát; pompák és rangosok
   Élő-dísz-ívét, dús alakzatok
Ormát, tornyozó dühe közt e nemnek!

Vad harcok kavarognak, s égve tünnek;
   Mint lázálom, villannak nagy napok,
   Hős-gar, dús vonulások kúsza sok
Hulláma: kábulatai a szemnek.

Mint óriások égtiporni zugtak,
   Fénylik, dörög, bomlik a büszke utnak
   Gőgje hajlott tested hídja felett -

Világtartó Atlaszok maradéka:
   Oh, Nép! - S mi lesz, ha a tánc már elég: ha
   Megúnva, válladat kiemeled?

Rög-ült fojtottságból kínlódj fel, ajkam,
Nehéz vajúdás dúlja agyamat,
S gyötrő rétegek alól felszakadtan
Süvitve törj, nagy, régi indulat!

Szivemnek dobjai, a régi, barbár
Zenét ütve, s hitet-izzó dalok,
Szóljatok: mégha erőlködve szétmáll
Is nyelvem, s a szót űzve meghalok!

A vak álom és tunyaság söpörve
Szálljon a szemről; s nyűtt szellemeken
Mint vihar csapjon át, rendítve, költve
Hangom, mellyel a tavaszt űzenem.

A Rendet űzenem, az ősi forgást,
A Törvényt, sort, mely nem csalt sohasem -
Csak szívósan, daccal előre, folyvást,
Lépést lépésre nyerve csendesen!

A jövő azé, kit a nagy, a szent fűt,
A közjó, s munkát, vért áldoz azért:
Mint testvérek, mi újra s újra tettük,
Szabadságért, jogért és emberért.

S mint most tesszük, beszívott ajkkal, egyre -
Mikor legdühödőbb a vad-vakok
(Tán végső!) rohama; oh, nem remegve,
Csak küzdjetek, társak, s kitartsatok!

Szél a tarlókról! Hozza a nyár keserves sóhaját,
Robotok ízét, miktől most csendes a mező.
Vérbemart napok izzadt, vad kisértetet, s lankadó
S új s új nekilendülést a Nap gyilkos rendjein át!

Köröskörül már üresen ásít a nagy határ,
Mint zaj-dúlt csatasík; s imitt, amott
Egy-egy virág utánoz alvadt-vér nyomot,
S a bolygónak fáj a föld, amerre jár.

Fáj a hely, hol hős, nagy harcát vívta még előbb
A robot népe, Ádám átkával vállain
Túrva a rög nyűtt keblét, táp-oltalmát keresőn
A lehullt bilincsű, zord halál előtt.

Még a föld verítéknyomos, ahol megyek,
S a légben kimerült mellből fútt sóhajok
Érzése és határtalan, reménytelen szomorúság,
Amelytől fejem fáj, szívem beteg.

Hallgat a mező, kihült, üres a rét.
Reménytelen harca félben pihen
S éh-vackáról ijjedt szemmel néz tél elé
A paraszt, az árva, örök cseléd.

Kis földje, mely nem ad kellő kenyeret,
Csigázva lapul: mig új, vad harcra kel megint
Avval, a szűk magért, továbbtengetni egy
Inségbe, kínba fult, árny-életet;

Vagy javat kaparni, mely nem övé,
De, ki hátán szánt; mást hízlalón görnyedt robot
Rendjén: csak lopva, arc-törleni, fölmeredőn -
Mint néma átok az Isten felé!

Hideg, világos éj; fagy-börtönében
Szenved fa, föld; aludj, nyugodva, szépen -
Ki mély zaklatásoktól elalélva
Hulltál: remény, öröm, jóért-harc, s drága néma
Világ! Amerre nézek, röpke jel sem
Biztat; jövő, cél, hit: mély hólepelben
Fekszik; és nagy felhőkbe beborítva
Fut mind messzebb a Nap, villanó, ritka
Fénnyel. Aludj, Föld: és Isten veled, te -
Ki elhagysz, míg minket itt tél temet be:
Szabadság! Legyen utad jó az Ürben,
Míg visszajössz, nagy Pályád megkerülten,
Megint! S ha álmunk mély: csak erőinket
Gyűjtse: késznek lenni, ha újra gerjed
Lángod. Tél és fagy fog, rontó, ezer kény -
De nem félek! Jöttöd záloga: törvény!

Elmult Babylon, elmult Assziria,
Messze az isten-merev faraók,
S az aranysisakos görögöktől járt tenger
Csonka, ünneptelen szirt közt ragyog.

Fénylenek a gyílkos, szép országutak,
Az izzadt, hősarcú ember rohan,
Poros zászlói fuldokolnak a szélben,
S a cél, mint messzi orom, int vigan.

Darázs-, bóditó monszunok zengenek,
Rekkent száz ősz ontja le levelét,
Nyarak vonulnak, mint öldökölő, hő csillag -
S csak tovább! mi van: rossz, szűk, nem elég!

Ordító, zúgó-szakállas szirteken,
S hol havak prémjét viseli a bérc.
Liánok kígyó-poklán, s hol a Nap foly
Fehér habbal, mint olvadt, tüzes érc -

Előre, ember, géppel, szárnnyal, gyalog,
A földön, ürben és a föld alatt;
Minden ízét feszítve szív, izom, kar.
Oh, repülj, láb, szárny, szellem, gondolat!

A Történelem tajtékokkal süvölt,
Megnőtt, kifordult s közepette: mi!
Oh, büszke, munkáló ember-erők: már
Látom a felhős hó-célt inteni.

Oh, emberek, sohse volt ilyen közel;
Minden kezünkben, mi naggyá tehet,
Elemek erőit kináló víg gép-szörnnyel
Fogjon a büszke, jó szellem kezet!

Mint elhessentett gondolat, mulnak el
Torz nép-lázak, harcok, gyűlöletek;
Csuf, rossz a ma: de nézz magasra el csak -
Jövők csillognak, mint bűvös hegyek.

Az embernek el kell érnie, amit
Szellemével nagy sorsa kiszabott:
A száz egy-nép-testvér lakta földet, hol
Mind élhet, aki látja a Napot.

Szabadság, megértés és testvériség
Honát: s mit a tudás szép szörnyei
Mennyként tárnak köré, közös örömre; -
Oh, van miért, cél - s erő, küzdeni!

Oh, van, miért: hogy annyi harc, őrület
Után ép szemmel, mely a mélybe lát,
S ésszel, egy földön, mely hozzá méltó szabad, dús,
Az Ember végre meglelje magát!

Az óriási napok
Harcai süvöltenek a légben és
Vad hírek, mint széltől vett erdők zengenek,
És szívedben a rettegés
Dadogó, bizonytalan és ezer
Hangja: de önfeledőn s hirtelen
Az ámulat roppant gyerekszemei is nyílnak a
Zord Föld-éjre, melyben a rendkivüli idők
Villámai izzanak -
És őrjöngve s bűnös-cinkos-gyönyörködőn,
S víg-döbbenve a csoda nagyobb
Erejétől fogva, mint a félelem
Önmagadért, nézed a tolongó tűzorkánt s forgó-kavargó
Rettenetet: - s szemed kinyitva, csukva,
Hitetlenűl, mint önkivület lázas-szép,
S édes-víg rémképét, lázálmot,
Suttogva magad elé, szót nem lelő ajakkal, az
Alaktalan éj forró
Mélyén, ezer jel közt látod, rettentő szekerén,
Sugár-gyeplőket rázva, rohanva, mint a hajnal,
Közelgni
Diadalmas bajnokát az uj időnek!

Oh, ki birja most vad jelzők hintáit, széditő
Lendületekben szállani ég és föld
Között - s csillag-fönnen szárnyaló
Ütemmel s villám-gyors iramu ujjal,
A végtelenbe nőtt dolgok testére szabva
Nem szűk dalnak ütemét,
Idézni e kort méltón
És zengeni a forró
Orkánt: s népekből szőtt összecsapó felhőinek dörgése
Közt mint bontja gigászi-karral a roppant
Gátakat: s földingatva haladó utján
Tűz s füst között,
Hogy tör előre, megállithatlan, a világot
Lassan meghóditó büszke, hatalmas!

Mert kiről van szó, ha nem
Rólad, oh, szabadság! derűs-gyúlt arccal villogó
A vész közt: szívünk reménye, biztatója, tikkadt-szép
Szerelme s szégyenbe fult
Ember-nevünk megváltásának szép záloga: kinek,
Szédülve és erőlködve, a vihart -
Jöttöd, s széles, sátras vállad s bontó tűzlehelleted
Örvényt kavaró rohamától vert vihart - lenyomva,
S szeledtől lélekre kapva újra
Zengem ezt a dalt!

Mint egy sóhajtás az óriás időben, az ércek
Zuhanása közt s éles, csörgő
Zörejeiben az isteneket omlasztó harcnak
Rettenve s bámulva szólok: s nézem ujra
Villám-fantomok megállithatlan lépteivel,
Égcsúcstól égcsúcsig szállva, hogy közelgsz,
Széles - mindenség széles! - boltozatú mellednek
Minden kifutást elfogó kapuival,
S izgalomtól kinyitott vér-boltu ajkad
Fuvásával, melytől elhervad a szél
S a sötétség szíve elolvad!

Hiába már a visszamaradottság ezer
Papja! s ágyú s erőszak,
S a hizelgő nyelvü rábeszélés s alj-rágalom, oh, Szabadság,
Édes arcod ál-színbe bujtatni hiába már!
Kinyilottak a szemek s amerre lépsz,
Ezer nép hajlongva, lesve vár, kibontott
Zászlókkal, karral int feléd s kiált -
Vagy titkon, lopott-rebbenő szemmel, de forrva, izzva
A zsarnokok
Súlyos, fullasztó érc talpai alatt.

Mit, hogy most legjobban tombol a kény!? Halálos
Láz a gyógyulás előtt
Dühödőbb-veszett; s hajnal előtt a sötét
Legcsípőbb léggel, zöld-durva nyirokkal holdtalan -
S a távozó élet-vágya cserepesre szívja az
Öröm-kutakat; s az ősznek
Sárga, puhán ölő macskaléptei előtt a
Sűrű durva-hangú dongó legmérgesebb!

Örök törvény hajtja a Nap-kerengést, s a Föld
Nedveit - s egy ütemben
Leng a szellem a világ
Ős, roppant utjaival; és a haladás: az időnek
Lépte, mely előtt nincs gát, ha lép; s a tél után
Tavasz lebben, hajnal az éjre,
S a szolgaságra szabadság!

S a szolgaság: éh-sivár tél csak,
Hogy fogunk inyesebb legyen rád; s a zsarnokok: futó éj csak
Hogy lelkünk duzzadt-kialva,
Zöld-vak, üres szomjasan keljen
Az utra, tettre: mert csak ez a
Törvény-ut, melyben az élet rendje áramlik -
S mint életben a tett a rend-állapot: úgy ami természetes
Egyedül, s jó: az annak szülője, levegője,
Egyengetője, Napja! - szabadság, te vagy!

A percek izzásában, feszűlő
Lélekkel - repedésig feszűlten - késztetve szólani: az
Ujjongástól magamban meg nem férve, de erőtlen, s az idők
Roppant sugalmától fűlt szív teljét elfulladva lihegő
Torkú versben, ezt akartam elmondani,
Zászlóként lengetve, nyújtva, emelve
Te-lépted előtt: kinek előtte mint kicsi láng vagyok,
Boldogan világitva, kiáltva, jelezve,
Míg Napod virrad -
Aztán eltünve, ha kell: de előbb hangot adón,
Hogy látlak (bár lehetetlenként tünve, ellened-
Beszélő száz jel közt, csüggedők szeme előtt)
Bujva, rejtve, mint közelgsz:
Tapsolva, repesve, kibírhatatlan izgalomban,
Bámulástól majdnem kiröppent szemmel, öntudatlan kiáltva eléd
Nem ügyelt szókat, boldog, lehetetlen-boldog lelkem
Víg döbbenetével látlak: az idő
Ellenállhatlan, biztos, isten-nyugodt lépteivel, s a Törvény
Gőgjével, játékként ontva-zúzva zsarnokok
Álomvárait, hogy közelgsz: mint roppant vihar,
Nagyszárnyú Végzet, az idők
Parancsát beteljesítőn, szebb világát a Jónak,
Nagynak, Szépnek hozva végre, hogy közelgsz, oh, Szabadság!