Tartalomjegyzék »


Tartalomjegyzék


MAGYAR MŰVELŐDÉSTÖRTÉNET


A MAGYAR TÖRTÉNELMI TÁRSULAT MEGBIZÁSÁBÓL
szerkeszti:
DOMANOVSZKY SÁNDOR
BALANYI GYÖRGY
SZENTPÉTERY IMRE
MÁLYUSZ ELEMÉR
VARJÚ ELEMÉR


TARTALOMJEGYZÉK



Digitális kiadás: Arcanum Adatbázis Kft. 2003. A MEK-változat az ISZT támogatásával készült




ELŐSZÓ

A fogalom és a szó, amelyet megjelölésére használunk, két különböző dolog. Mindegyiknek megvan a saját élete. És bizony igen sokszor a fogalom és a szó, amelyen nevezzük, el is válnak egymástól. Mert a fogalom is, a szó is külön fejlődik, különböző hatások alatt, amelyek eltérő útra vezethetik őket.

„Történet” például mi mindent jelent ma, ámbár elsőleges értelme egyszerűen valami megtörtént esemény volt. Már ebben a formájában is tehát valamelyes folyamatot jelöltek meg vele, ha ez messze is volt attól a komoly tartalomtól, amelyet ma alatta érteni szoktunk. De a szónak ezt az eredeti tartalmát ma is ugyanezzel a kifejezéssel jelöljük. Így azután a jelentéktelen, egyszerű kis történet épúgy „történet”, mint akár egy fontos intézmény fejlődése, valamely nemzet vagy az emberiség „története”, avagy maga az a tudomány, amely az emberi multtal foglalkozik.

A mi korunknak jellegzetes sajátsága, hogy a fogalmaknak, amelyekkel élünk, lehető pontos meghatározására törekszik. Intelligens emberek mindjárt mindennek a definicióját keresik. Különösen felületesebb értelmi műveltség esetében. Abban a hitben teszik ezt, hogy a pontos meghatározások megmentik őket a logikai botlásoktól. Mélyebb gondolkozás, sok töprengés, erős kritikai érzék és finom megkülönböztető képesség szükséges ahhoz, hogy az ilyen definició-gyüjtő rájöjjön arra, hogy szőrszálhasogató pontossággal korántsem fogja meg az életet, sőt éppen az élet siklott ki kezei közül. Ami pedig fáradságának eredményeként visszamaradt, minden pontossága ellenére is merev, élettelen forma.

Gondoljunk csak arra, hogy idegen nyelvekben nem találunk pontos megfelelőt a mi saját szavainknak. Különösen elvont fogalmak, szellemi jelenségek megjelölésében ütközünk az idegen nyelvekben nagy nehézségekbe. Ismerjük a szó megfelelőjét, de az sokszor mégsem pontosan azt fejezi ki, amit éppen mondani akarunk. Az illető nyelv megfelelő szavát viszont mi nem tudjuk maradék nélkül visszaadni. Az ilyen nehézségek a fogalom árnyalati különbségeiből származnak. Mert ez a fogalom a két nép kultúrájában elég lényeges pontokban különbözőkép fejlődött.

Művelődéstörténethez írva előszót, mielőtt fogalmával foglalkoznánk, előbb általában a történelem lényegével kell tisztába jönnünk. De már itt olyan nehézségekbe ütközünk, amelyekre előre föl kell hívnunk az olvasó figyelmét. Történetelméleti könyvek tudós szerzői hosszú körmondatokban törekedtek meghatározni, hogy mi a „történet”, minden apróságra kiterjedő gondossággal vigyázva, hogy e fogalomnak semmilyen lényegesnek tekinthető jegye ne maradjon ki. Bonyodalmas, hosszú megfogalmazásukkal sem érték el azt a célt, amelyet elérni akartak, hogy sok minden, amit történetnek nevezünk, fogalmazásukból egészen kimaradt.

Kétségtelen, hogy ezeknek a tudósoknak nem az volt a céljuk, hogy a „történet” (historia, Geschichte stb.) szava alatt érthető minden képzetet kifejezzenek meghatározásukkal, törekvésük az e néven nevezett magasabb folyamatnak és az azzal foglalkozó tudományunk körülírására irányult. De még ebben sem tudtak olyan formulát találni, amely minden irányt kielégített volna, mindent magában foglalt volna.

Idegen nyelvek a magyarral szemben e ponton bizonyos hátrányban is vannak, amennyiben az eseményfolyamatokra s a velük foglalkozó tudományra csak egy szavuk van. A magyar nyelv ezzel ellentétben a csak az eseményfolyamatokra alkalmazható „történet”-tel szemben egy másik szóval is rendelkezik, a „történelemmel”, amely tulajdonképen a tudományt fejezi ki, amely e folyamatokkal foglalkozik, illetve azt a magasabbrendű összefogó képet, vagy tudást, amelyet az eseménysorokról, helyesebben a mult jelenségeiről magunknak alkottunk. Ez a „történelem” tehát az, ami meghatározandó. De éppen erre nézve állanak fenn elég lényeges ellentétek a különböző tudósok megfogalmazásai között.

El szeretnők kerülni a hibát, hogy új formulával hasonló gáncsoskodásra adjunk alkalmat. Szükségesnek tartjuk mégis, hogy az olvasók előtt tisztázzunk bizonyos elméleti kérdéseket.

Az utolsó években nagyon sok szó esett a szellemtörténetről, de a közönség nagy része nem tudja, hogy mit értsen alatta. Nem is csoda. Még a tudós világban is igen sokféle értelmezésével találkozunk. Nálunk leginkább eszmetörténelemmel azonosítják, ámbár a szellemtörténet korántsem az eszmék fejlődésének vizsgálatát tűzi maga elé.

Ezt a szót (Geistesgeschichte) a német filozófia teremtette, amely az utolsó évtizedekben igen sokat foglalkozott nemcsak a történelemmel, hanem általában a szellemtudományokkal. Az okot erre az a történettudományban felmerült törekvés adta, amely a történelemben is a természettudományokhoz hasonló [„TÖRTÉNET”] törvényszerűséget akart megállapítani s a történeti fejlődést néhány törvényszerű fejlődési formulára törekedett leegyszerűsíteni.

A történetelméletnek ezzel a törekvéssel szemben az volt az álláspontja, hogy a történelemben semmi sem ismétlődik, az események egyediek, szingulárisak, a feltűnően egyezők közt is lényeges különbségek vannak. Ami azonosnak látszik, sem az s az ilyen hasonlóságok korántsem olyan szabályos ismétlődések, mint a természet törvényszerűségei.

A két álláspont küzdelme a kérdés filozófiai megvizsgálásán dőlt el, amely rendszeresen fölfedte azt a lényeges különbséget, amely természeti és társadalmi jelenségek folyamataiban észlelhető. A természeti tudományokkal azonban nemcsak azokat kellett szembeállítani, amelyek szorosan véve társadalmi jelenségekkel foglalkoznak, hanem olyanokat is, amelyeknél társadalmi eredetök kevésbbé nyilvánvaló, mint például a nyelvészetnél, a teológiánál stb., ámbár ezek is társadalmi életnyilvánulásokkal foglalkoznak. Így került előtérbe a „szellemtudományok” elnevezés, annak a felismerésnek az alapján, hogy a tudományok e csoportját módszer tekintetében éppen az állítja szembe a természettudományokkal, hogy az emberi szellem produktumaival foglalkoznak, amelyek nem folynak le olyan szigorú törvényszerűséggel, mint a természet jelenségei.

Az emberi szellem e jelenségei állandó változásnak vannak alávetve éppen az emberek cselekvései, gondolatai és érzései következtében. Azok nemcsak az időben, hanem a térben is különböző formákban jelennek meg. Az ember nemcsak az idők folyamán alakította át kultúráját, hanem egymás mellett is különböző kultúrákat fejlesztett. Ezek a kultúrák az emberi szellem különböző megnyilatkozási formái, amelyek eleven életet élnek, mindig változnak. Íme ez a „történelem” a szó legmagasabb értelmezésében. Joggal mondhatta tehát E. Spranger, hogy a történelem a kultúra élete. Ne higyjük azonban azt, hogy ez a gondolatsor a német szellemtudományi iskolának egyoldalú fölfogása. A franciák meglehetősen megértés nélkül szemlélik a „szellemtörténeti” irányt. Ők nem ismerik a „kultúrát”, csak a „civilizációt”, nem a kultúrák szellemi életére irányítják tehát elsősorban figyelmüket, hanem a társadalomra, főkép legemimensebb szervezetére, az államra, s ezért legszívesebben az akarat és a látható cselekvés tényeit vizsgálják a történelemben is. Mentalitásuk tehát szöges ellentétben áll a „szellemtörténeti” irányzattal.

Mégis ők is hasonló gondolatokra jutottak. G. Hanotaux még a világháború kitörése előtt a történelmet a „társadalom emlékezeté”-nek nevezte el, amelynek révén a társadalom rendezi gyüjtött tapasztalatait, saját létének tudatára ébred és ezzel további életét is meghatározza.

Kétségtelen, hogy ennyire ellentétes gondolkodási formák közt e szinte azonos eredmények csak a közös fejlődési jelenségekből magyarázhatók, abból, hogy a megelőző kollektivista szemlélet az egyéniség, a hősök kultuszával a tömeg jelentőségét s a tömegben szinte észrevétlenül működő erőket állította szembe.

A német és a francia gondolkodás párhuzamának jellemzésére említsük még meg azt, hogy W. Windelband, a szellemtörténeti irányzat egyik oszlopos teoretikusa is a történetet az emberi nem emlékezetének nevezi.

Ragadjuk meg ezt az „emlékezetet”. Nem lényeges az, hogy az a társadalomnak vagy a kultúrának az „emlékezete”. A kultúra is társadalmi alakulás s a társadalom is kultúrájának keretei közt él. Az csak színezési különbség, ha az egyik gondolkodó társadalmat, a másik kultúrát emleget. Az előbbinek a szervezeti tényezők tűnnek föl jelentősebbnek, az utóbbinak azok a formák, amelyeket a szellem megteremtett. Azonban mindkét esetben emberi társulásról van szó s minden ilyen társulásnak megvan az egyéni jellege, amelyet éppen szellemisége, kultúrája ad meg. Meddő dolog volna a fölött vitatkozni, hogy e két tényező közül melyik az elsődleges. Mindkét elgondolásnak közös vonása, hogy ez a fajta „emlékezés” emberi közösségek életjelensége.

Az „emlékezés” magában foglalja azt, hogy a történelem csak a multtal foglalkozik.

De nem minden történelem, ami a multhoz tartozik. Éppen most emeltük ki, hogy csak az „emberi” multról van szó. Az állati és növényi fajok származása, a föld kérgének alakulása, a világmindenség keletkezése is a multé – és mégsem történet, hanem a természettudomány multjának azok a mozzanatai sem tartoznak a történelem körébe, amelyek az ember társas életén kívül fekszenek, azt megelőzték. Az emberi fajok alakulása, az ember emberré levésének korszaka, amikor az ember még állati színvonalon állott és életének eseményei még kizárólag természetadta törvényszerűségek kereteiben játszódtak le, sem tartozik a történelemhez. Ha ez esetben mégis az ő történetéről beszélünk, ez nem az a magasabbrendű fogalom, amelyről most tárgyalunk, hanem egyszerű kifejezése annak, hogy az a korszak is az ember multjához tartozik.

Még az ősnépeknek is alig van történetük. Egyéneik életében alig van valami, ami alakuló közösségeikre nevezetesebb eredménnyel járna. Szokásaikból, életformáikból még alig alakult valamelyes eszmevilág vagy erkölcs. Inkább csak az emberiség általános fejlődésére nyujtanak felvilágosítást. A történelemből tehát ki kell zárnunk az ember természeti fejlődését s a primitív ember kezdő korszakait.

[TÖRVÉNYSZERŰSÉG ÉS SZINGULARITÁS] Az ember így csak mint közösséget alkotó, kulturált lény tárgya a történelemnek. Az ember közösségi élete azonban lényegesen különbözik a természet életjelenségeitől, sőt a kezdetleges ember ősi életétől is.

A természetben minden szigorú törvényszerűséggel folyik le, jelenségei meghatározott szabályossággal ismétlődnek és mindig visszatérnek. Még akkor is, amikor a természet valami újat alkot, bizonyos szabályszerűen visszatérő megzavarásokra van szükség, hogy hosszú fejlődés eredményeként ez az új megszülessék.

A történeti folyamatokat ilyen törvényszerűségek nem irányítják. Ott soha semmi meg nem ismétlődik. Ha még oly hasonlóak is egyes fejlődési mozzanatok, százféle hatóerő e hasonlóságokba lényeges eltéréseket visz bele. És minél magasabban fejlődött valamely társadalom, annál kevésbbé van lehetőség ilyen párhuzamosságra. Azok a kísérletek, amelyek a pozitivista világszemlélet hatása alatt történtek, hogy a történeti fejlődés törvényszerűségeit megállapítsák (P. Barth, Kurt Breysig stb.), mindössze annyira jutottak, hogy bizonyos analógiákat állítottak föl, amelyek azonban csak az intézmények és egyes formák hasonlóságait állapították meg. Összehasonlításaikban sokkal több a szétválasztó, mint az egységbe foglaló elem. A társadalmi alakulásnak csak legalsóbb fokán, a primitív szervezeti formákra tudtak szabályosságot megállapítani, ott is csak úgy, hogy a szellemi tényezőket, a kultúrát figyelmen kívül hagyták.

Semmi sem mutatja világosabban, hogy a régi történeti iskoláknak mennyire igazuk volt, mikor azt hirdették, hogy a történeti jelenségek szingulárisak, meg nem ismétlődhetők.

Ez nemcsak a külső eseményekre vonatkozik, ahol a ható tényezők sokfélesége sohasem alakulhat azonos módon, hanem az általánosabb kollektív jelenségekre és fejlődési folyamatokra is. Elég e tekintetben talán arra utalnunk, hogy az ókori műveltség elemeit különböző korokban már ismételten fölújították, de a renaissance-oknak mindig más és más volt az eredményük; az ókort sohasem keltették új életre, mert az időközi fejlődés tényezői az új alakulásból nem voltak kizárhatók.

A szinguláritásnak ezt a tényét még a nagy világmozgalmak sem döntik meg. Beszélhetünk gótikáról, barokkról, a felvilágosodásról, de a valóságban nem volt soha egy mindenhol egyformán érvényesülő gót vagy barokk életstílus s a fölvilágosodás is helyenként igen különbözőkép festett. Az ilyen gyüjtőfogalmakra, elvonatkozásokra szükség van, de azok csak típust jelölnek s a gótikáról, a barokkról vagy a fölvilágosodásról kötetsorozatokat lehetne összeírni, a nélkül, hogy a tárgyat kimerítenők.

Az a párhuzamosság, az a hasonlóság, amely a történeti jelenségekben kinyomozható, nagyon más, mint a természet törvényeiben jelentkező szabályos ismétlődés. Ez utóbbiakban nem működik semmiféle irracionális erő. A társadalmi jelenségekre viszont az irracionális erők közrehatása jellemző.

A társas együttélés sajátos szervezetével fölötte bonyolult jelenség. A nagy összefogással szemben, amely a társas élet alapja, a társadalmi alakulatokat még inkább jellemzi a nagy szétágazás nemcsak a véleményekben, hanem az érzés, az erkölcs sokfélesége, az, hogy a társadalomnak nincs egységes tudata egy meghatározott központban, hanem a tudat szétszórtan él a társadalom egyedeiben, akiknek szerteágazó véleményei és akaratnyilvánításai sohasem mérhetők le s így eredményeik is kiszámíthatatlanok maradnak.

Ezek az imponderabiliák az okai, hogy a hatóerőknek ebben a bonyolult tömkelegében minden kérdéses, hogy a fejlődés milyen tényezők irányába hajlik. Egyes erők hirtelen megerősödésével a tömeglélek állhatatlansága következtében a már bevágott irányból egészen ellentétes irányba csaphat át, ami különösen szélsőségek fellépése esetében észlelhető.

Az erőknek ezt a kiszámíthatatlan játékát éppen az jellemzi, hogy benne a természet törvényszerűségeivel szemben embercsoportok és egyes emberek változó gondolatai, érzése, akarata és erkölcse bonyolítják a sokféle szál szövedékét. Soha nem tudjuk, hogy valamely erős egyéniség, vagy valamely tömegérzés, amely gyakran rohamosan dagad naggyá, nem hoz-e meglepő fordulatot. És sohasem tudjuk, vajjon régen porló nemzedék szelleme nem jelenik-e meg váratlanul a késő unokák közt, hogy valamely gondolat renaissance-ával a maga hatását érvényesítse. Avagy valamely szomszéd életéből nem csap-e át olyan irányzat, amely a tömeget hatalmába keríti?

Így fonódnak össze különböző korok és különböző területek szellemi jelenségei, amelyek megtestesülése a kultúra, az az életforma, amelyben valamely társadalmi közösség él. Csupa megfoghatatlan erő, amelyek ha anyaghoz is vannak kötve, nem az anyagtól kapják irányításukat, hanem szabadon, meghatározható törvényektől menten űzik logikus játékukat.

Ez a logika azonban rejtve marad a kortársak előtt, megértésére a fejlődési folyamat láncszemeinek áttekintésére van szükség, arra, amit történeti távlatnak (perspektíva) nevezünk. De ahhoz is csak keveseknek adatott meg az a rendkívüli képesség, hogy a fejlődésnek ebbe a titkos boszorkánykonyhájába bele tudjanak világítani s a multat ebben az értelmes összefüggésében tudják a késő utódok szeme előtt új életre kelteni.

Az emlékezés képe a történelem meghatározásában maga is elárulja, hogy mit kívánunk ettől a tudománytól. A multnak a felelevenítését, helyreállítását, ami annál nehezebb, mert az emlékező nem azonos az átélővel.

[A TÖRTÉNETI FÖLELEVENÍTÉS] A történetkutatónak mindenekelőtt a szemléletet kell megszereznie olyan megértéssel és olyan elevenen, hogy az elmult életet át tudja élni, összefüggéseit meglássa s így a saját szellemén át azt föleleveníthesse. Ez magában is bonyolult föladat: az adatok fölkutatása, hitelességük megítélése, az adattömegből a lényeg kiválasztása s a jellemzőnek összeszerkesztése. Anyaggyüjtés és forráskritika az első állomások, amelyekből a rekonstrukció elindul. De maga az anyag még nem történelem. A történetíró az élet kérdéseivel akar tisztába jönni. Keresi a választ ezekre a kérdésekre, s e közben a szemléleti anyag új és új kiegészítésére szorul, hogy a feleletet, azokra a kérdésekre, melyek lelkében felmerültek, meg tudja adni. Ezen a ponton mindíg abban a veszedelemben forog, hogy a felújításba túlságosan sokat visz bele saját magából, valamint korának szemléletéből. Folytonosan ellenőriznie kell tehát saját magát, hogy az interpretáló prizmáján át a mult képe el ne torzuljon. Csak ezek után következik a föladat művészi része, a formába öntés.

Ennek a munkának a lényege azonban az értelmi részen van: a történeti anyag megértésén s a problémamegoldással szemben gyakorolt erős önkritikán. Ez az igazi történeti teremtő munka, szintézis és analízis szoros összefonódásával. Aki ezt elvégezte, ha nem is adatott meg neki a magával ragadó előadás képessége, maradandót alkotott. Amint hogy az is, aki bármely csekély részletkérdés tisztázásával a történeti tudás előbbreviteléhez hozzájárult, derék munkát végzett. Mert részletmunka nélkül nem lehet az összefogó képet sem tökéletesíteni s az analízis nélkül a szintézis nagymesterei sem jutnak eredményre. A kérdés csak az, hogy ezt az analízist legalább részben maguk végzik-e el, vagy nem?

Itt is bizonyos zavar van a fogalmak körül. Szintézis nemcsak a nagy áttekintést nyujtó összefoglalás. Szintetikus munkát végez az is, aki bizonyos történelmi kérdés megoldására vállalkozik és azt a maga összefüggéseiben dolgozza föl. Természetesen mentől inkább haladunk a nagyobbvonalú összefoglalás felé, annál szintetikusabb lesz az eljárás. A szellemtörténeti fölfogásból, amely azt hirdeti, hogy a szellem egy s azt részeire széttördelni nem lehet, még nem következik az, hogy aki nem űzi a legmagasabbrendű összefoglalást az oszthatatlan szellemiség irányában, nem szintézist csinálna akkor, amikor a szellem különböző megnyilatkozási formáinak, például a jogi életnek, vagy az eszmék fejlődésének kérdéseivel foglalkozik. Már egymagában a munka nehézségei bizonyos körülhatárolást tesznek szükségessé.

Az, amit a szellemtörténet a történetírótól megkövetel, – amit azonban ma az ez iskolán kívül álló modern történetírók is nagyrészt megkívánnak, – hogy a történeti előadás ne szorítkozzék az eseménytörténet pusztán időrendileg csoportosított külsőségeire, hanem keresse az események értelmét, az emberi szellem megnyilvánulásának módját. Nem „elbeszélést” kíván tőle, hanem magyarázatot a mult kérdéseiről, hogy ezekről ne csak tudomást szerezzen, de meg is érthesse őket.

Egy kiváló németalföldi történettudós, J. Huizinga, csak nemrégiben úgy határozta meg a történetet, hogy „az a szellemi keret, amelyben valamely kultúra a maga multjáról beszámol”.

Az ilyen beszámolástól természetesen ma már nem kívánunk csupán szórakoztató előadást, hanem a mult megértését és megmagyarázását, lehetőleg annak a magas ideálnak az értelmében, amelyek a „szellemtörténet” elmélete kitűzött. De az emberi képességek korlátoltak s a mult szellemiségének fölújításában igen nagy szolgálatokat tehetnek olyanok is, akik a szellem megnyilvánulásának csak egy szűkebb ágát művelik.

Mert a történelemnek, mint a társadalom „emlékezetének” szüksége van a mult fölújítására. E nélkül megszűnnék az emlékezet s vele együtt a társadalom öntudata. Elvesztené az irányítást céljának fölismerésére. Léte kerülne tehát veszedelembe.

Hanotaux csak nemzeti történetet ismer. Az emberi nem közös „emlékezése” az ő szemében nem reális valóság, csak absztrakció. Minden kultúra csak a maga nyelvén gondolkodhat s minden történet fölújítására, annak átélésére csak az alkalmas, aki az illető kultúra egyéni szellemiségére rezonál. Más lelkiséggel idegen kultúrába behatolni nem lehet.

Maga a történelem, abban az értelemben, ahogy a föntiekben értelmeztük, a sajátlagos, – vagyis a nemzeti kultúrának is egyik leglényegesebb meghatározója. Az élettel tehát sokszorosan összeszövődött. Amint az élet új és új kérdéseket vet föl, a történelem is fölveti a kérdést, hogy a multban ez hogyan volt? Ilyen módon a történelem szemléletében is folyton változásoknak van alávetve. Ez nem azt jelenti, hogy a történelem nem mozog elég szilárd alapon. Hiszen a természettudomány is változik. Vajjon ki merné ma a természettudományok bármely ágát is a csak negyedszázad előtti szemlélet alapján áttekinteni? Pedig a természet törvényei ma változatlanul úgy fönnállanak, mint akkor! A történettudományról is csak a szempont változik, amelyből a történelmet tekintjük.

Az egyik tudománycsoport, épúgy mint a másik, nagy kultúrterület, amelyek egészét részleteiben senki sem tudja áttekinteni, új eredményeit azonban a részletekben dolgozók nagy sokasága hozza létre. A haladás, a lépéstartás az új eredményekkel az egyes emberek részére csak úgy lehetséges, ha a maga kutatásainak részleteiben és az általános kép alakulásaiban tartja számon az új eredményeket, amit úgy szoktunk mondani, hogy természettudományi vagy történeti kultúrája van.

[TÖRTÉNETI KULTÚRA] Fenti okfejtésünkből önként következik, hogy mentől elterjedtebb a történeti kultúra valamely társadalom vagy nemzet körében, annál tudatosabb lesz annak célkitüzése. Ez, sajnos, éppen a szellemtudományi módszer bonyolultsága miatt bizonyos akadályokba ütközik, amelyek leküzdése több nehézséggel jár, mint a természettudományok szigorú törvényszerűségei mellett.

A Magyar Történelmi Társulat éppen abból a meggyőződésből indult ki, amikor ennek a munkának szellemi irányítását vállalta, hogy nekünk sajátos viszonyaink közt különösen szükségünk van történeti kultúránk elmélyítésére, hogy az „emlékezet” mentől jobban átjárja nemzetünk minden rétegét.

Ezt az „emlékezetet” egészséges erőben is kívánná tartani, amiért szükségesnek tartjuk hangsúlyozni, hogy igazi történeti kultúra csak ott van, ahol széles körök átérzik annak szükségét, hogy hozzáférjenek a mult igaz képéhez, a nemzeti fejlődést igaz mivoltában ismerjék meg, mert a hamis történeti kultúra hamis célkitűzésekhez vezethet, ami a jövőn bosszulhatja meg magát. Társulatunk régi jelszava is: „Emlékezzünk régiekről”. Ne rettenjünk tehát vissza azoktól a nehézségektől, amelyeket történeti kultúránk elmélyítése érdekében mindenikünknek egyenként önmagában le kell küzdenie.

*

Történeti kultúránk elmélyítését óhajtanók elérni azzal, hogy közönségünknek „Magyar Művelődéstörténelmet” adunk a kezébe.

A szellemtörténeti felfogás szigorú filozófiai elvei szerint ugyan nincs külön művelődéstörténet, azt nem lehet szembeállítani a politikai vagy eseménytörténettel. Ezt a filozófiai következtetést el is fogadjuk, de nem hisszük, hogy ez ellen az elv ellen vétetnénk, ha a gyakorlati élet követelményeinek eleget téve nemzeti multunkat nemcsak a legmagasabb egységesítő szempontból vizsgáljuk, hanem pusztán ismeretszerzési érdekekből némi szétválasztásra is elhatározzuk magunkat.

Nemzeti történelmünk az utolsó években a szellemtörténeti kívánalmaknak mindenben megfelelő, kitűnő földolgozást nyert Hóman Bálint és Szekfű Gyula immár népszerűvé vált nagy munkájában. Bármennyire tiszteletben is tartották a tudós szerzők a szellemtörténet kívánalmait, saját nyilatkozatuk szerint, mégis a politikai tényezőket emelték ki a legelső sorban.

Ez a munka is, amelyet most olvasóink kezébe adunk, a magyar nemzet történetét fogja adni, de némileg más szemszögből. A politikai események ismeretét föltételezve, inkább a szellem kevésbbé élesen észrevehető működésére fogjuk figyelmünket összpontosítani. A szellem életének általános jelenségeit fogjuk kiemelni, a formákat ismertetni, amelyek közt az egyes korokban ez a szellem érvényesülésének különböző területein működött.

Nem abban az értelemben fogjuk tehát föl a művelődéstörténelmet, mint egyes régibb iskolák, amelyek egyszerűen egykori életszokások leírását értették alatta s elsősorban azt keresték, hogy a bölcsőtől a sírig hogyan folyt le az ember élete. Nem is korlátozzuk egyedül a társadalmi, vagy csak a szellemi élet jelenségeire.

A politikai élet szembeszökő jelenségeivel szemben, kultúránk alakulását akarjuk az olvasó elé állítani. Azt a mélyben lezajló hatalmas folyamatot, amelynek jelentőségéről talán az ad leginkább képet, hogy egyes filozófusok magával a történelemmel, mások a társadalommal (nemzettel) vagy magával az élettel azonosítják.

Ez a kultúra szellemiség, amely az egyének tevékenységéből tevődik össze s a társadalom erkölcsi fölfogását, eszméit, akaratnyilvánulásait és külső életformáit alakítja. Minden, ami a társas együttélés szervezetét és kereteit illeti, ide tartozik.

A multnak ilyetén szemlélete felé a XVIII. század második felében fordult élénkebben a figyelem. Akkor munkálódott ki a fogalom Franciaországban és Angliában a „civilizáció”, Németországban a „kultúra” megjelöléssel. Ha a két szó és fogalmi tartalma közt van is némi árnyalati különbség, ezt a két nemzet tudósai indokolatlanul, túlzottan kiélezik. A franciák az „historie de la civilisation” alatt mindenesetre inkább az általános emberi „haladás” történetét értik.

Ők is nagyon jól látják azonban, hogy különösen a gondolat és az erkölcs tekintetében nemzetek és országok szerint igen jelentékeny különbségek állanak fenn. A civilizáció története alatt is tulajdonképpen csak a fehér ember, helyesebben az európai kultúra fejlődését értik, az általános emberi szellem fejlődéséhez már azért sem emelkedhetnek föl, mert az idegen kultúrák alakulásának megértésére természetesen bennük sincsenek meg a szükséges előföltételek, az a rezonancia, amely az újra átéléshez szükséges.

Az általános európai kultúra, amelynek körében a mi nemzeti kultúránk is fejlődött, bizonyos vonatkozásban ebben a munkában is szerepel, habár inkább egyes, különösen nemzeti hatásokon át érvényesül. E részben csak arra akarnók az olvasót előre figyelmeztetni, hogy Európa keleti felének aránylag késői időben, az ezredik év körül Krisztus után bekövetkezett csatlakozása a nyugati népek már haladott viszonyaihoz, világnézetünknek ebben a sarkában a nyugatitól elég mélyreható eltéréseket eredményezett.

[MUNKÁNK SZERKESZTÉSI SZEMPONTJAI] Ezek magyarázzák némely hatásoknak élesebb ellentétben történő érvényesülését és egyes átvett tényezőknek lényegesebb átalakítását, hogy Lamprecht kifejezésével éljünk, ezeknek erősebb „nosztrifikálását”.

A magyar kultúra alakulásában is a kereszténység felvételétől szakadatlan sorban sok ilyen „nosztrifikált” idegen hatásról lesz szó. A magyar fejlődés szinguláris vonása éppen abban van, ahogy ezeket az idegen hatásokat a saját viszonyaihoz és népi jellegéhez átalakította.

Szellemi tényezők mellett azonban szó lesz anyagiakról is: a birtokba vett föld jellegének átalakításáról, a lakosság nemzeti összetételéről, a társadalomról és a gazdaságról, a szellemi élet különböző ágainak alakulásáról s végre a lakosság különböző rétegeinek életformáiról.

Az egyén tehát háttérbe szorul, a keretek lépnek előtérbe, amelyek közt élt és az életnek stílusa. Egyes esetekből iparkodunk elvonni azt, ami saját nemzeti viszonyainkra és kultúránk egyes koraira jellemző. A hős helyét ebben az előadásban a nemzet nagy tömegének életformái, gondolatvilága és teremtő cselekvése veszi át. A világért sem törekszünk azonban elvonásra. A történelemben nincs veszedelmesebb, mint az absztrahálás és az általánosítás. Nem is tulajdonképeni elvonásról van tehát szó, csak a kor szerint jellegzetesnek kiemeléséről. Képes beszédről, amely gyüjtőfogalmakat teremt, ámbár nagyon jól tudja, hogy a mögöttük rejlő valóság igen sokféle és állandóan alakulásban lévő.

Ezt az engedményt gondolkodásunk követeli tőlünk, amely bele akar látni a dolgok mélyébe, keresi a megértést és nem törődve a filozófiai kategóriák szigorú betartásával, rákényszeríti a kutatót és az írót, hogy a lényeget, amelyet olvasójával meg akar értetni, lehetőleg röviden és mindenekfölött világosan érzékeltesse.

*

Még egyet kell ezek után megmagyaráznunk. Ha a történelem annyira egység s ezt különösképpen állíthatjuk az olyan történelmi munkáról, amely „művelődéstörténelemnek” nevezi magát, miért választottuk akkor mégis azt a megoldási módot, amely az egységes feldolgozás helyett a tárgyat szétdarabolta és az egyes fejezetek megírását a munkatársak egész sora közt osztotta föl?

A magyarázatot történeti kultúránk némi fogyatkozásai adják meg. Éppen a művelődési tényezők kutatása nálunk, akik eléggé el voltunk zárva a külföld szellemi mozgalmaitól, kissé későn indult meg. A nagy összefoglalásra egy író szűrőjén át nincsenek még meg a kellő előmunkálatok. Az adatgyűjtés a kezdet kezdetén van, jó részlettanulmányokban még igen szegények vagyunk. Pedig épp a művelődéstörténelemben az általános kép kialakításához sokkal kiterjedtebb és fáradságosabb anyaggyüjtésre van szükség. Nemcsak történeti kultúránk elmélyítésének és minél szélesebb körben elterjesztésének van azonban szüksége a szintézisre, hanem magának a művelődéstörténeti kutatásnak is. Amint szintézis nincs analízis nélkül, úgy fordítva analízis sincs szintézis nélkül. A szintézis veti fel a gondolatokat, ihleti a kutatót ennek vagy amannak a részletnek kidolgozására, a hiányok az új nyomokon való elindulásra. Áttekintés nélkül a szakember is csak a sötétben tapogat. Hogy a homályban is láthatóvá váljék, szüksége van a szintézisre, amely megadja neki a képességet, hogy tapogatódzva tájékozódjék.

Ezek a meggondolások vezették Társulatunkat arra a gondolatra, hogy a szakemberek egész sorának bevonásával oldja meg a föladatot. Így elkülönített részletkutatási terén mindenki megkísérelhette a maga szűkebb föladatának megoldását és megvolt a remény, hogy a szerkesztőbizottság gondos munkájával kiküszöbölhetők legalább azok a kirívóbb visszásságok, amelyek az ilyen társas összműködésből természetszerűen adódnak. Mert az egyes írónak megvan a saját meggyőződése, amelyet esetleg nem hajlandó azért föladni, mert egy más részletkérdés feldolgozójának meggyőződése bizonyos pontban az övével összeütközésbe jut.

A munkatársak tudományos meggyőződését bizonyos pontig tiszteletben kellett tartanunk. A földolgozás módjában sem szabhattunk túlságosan merev megkötöttségeket. Mindebből tehát bizonyos egyenlőtlenségek származnak. Ezzel szemben legyen szabad arra hivatkoznunk, hogy az egyes tanulmányokat szakemberek írták, – sokszor más nem is lett volna képes a mai viszonyok közt az illető fejezet kidolgozására, – ami a megbízhatóság szempontjából nem közömbös.

Az összefogást, az egységesítést az egyes kötetek élén álló összefoglaló tanulmányok vannak hivatva megvalósítani. Bennük kapja az olvasó a kor fejlődésének általános képét. Az utánuk következő részfejezetek foglalják össze a fejlődést egy-egy különös ágban.

Amit fentebb a tudományos kultúráról és annak folytonos alakulásáról mondottunk, erre a munkára is áll. Azt kell adnia, amit mai tudásunk mellett adni tudunk. Legyen ez a munka alap az új kutatásokra, eszköz a művelődéstörténeti tudás közkinccsé tételére, hogy az utánunk következők a közönség megnyilvánuló kivánságára mentől hamarabb tökéletesebb munkával tudják pótolni a mienket. Addig is megérdemli az első komoly kisérlet, hogy hiányaival szemben elnézéssel legyenek.

Domanovszky Sándor.

 

Tartalomjegyzék »