RÁKOSI VIKTOR MUNKÁI
XVIII. KÖTET

 

RÁKOSI VIKTOR

ŐSZI TERMÉS

 

 

RÉVAI TESTVÉREK IRODALMI INTÉZET R.-T.
BUDAPEST MCMXI

 


A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/deed.hu

 

 

TARTALOM

PÁR SZÁL VIRÁG A HAJDU FÖLDRŐL
ÉJJEL A PUSZTÁN.
A NÁNÁSI PUSZTÁN.
A ZELEMÉRI FEGYVERKOVÁCS.
A NÁDI EMBER, MEG A JÓ ISTEN.

MÉGEGYSZER A TÁROGATÓ
A FEJEDELEM KOPORSÓJÁNÁL.
HAZATÉRÉS.
A ZÁSZLÓ.
BLAHÓ.
BÉCS ALATT.
KURUCOK UTJA.

NAPKELETI MESÉK.
MANDZSURIAI ÉJSZAKA.
FOGLYOK A KOZÁK TÁBORBAN.
A KOZÁK, MEG A LOVA.
A KENYÉR.
A KOZÁK HALÁLA.
A HARC UTÁN.
KALMÁR ÉS TENGERÉSZ.
LIANCSÓ.
EZERKETTEDIK ÉJ.

VIDÁM KÉPEK EGY LEZÁRT KORBÓL
EGY KÉPVISELŐ NAPLÓJÁBÓL.
ÖRÖMÜNNEPÜNK.
KÉPEK ÉS ALAKOK.
AZ ÉN DETEKTIVEM.
VÁLASZTÁSI KIS LEXIKON.

TÖRTÉNETEK A BARDÓCZI ZÚGBÓL
A BARDÓCZI ZÚG ŐSZE.
A KERESZT.
KRENYÓ.
BARDÓCZY JÓB FIAI.
A PREDMÉRI CSÁRDÁBAN.
A BREBÓI PAP.
A HRUCSÓI DOMB.

 


 

PÁR SZÁL VIRÁG A HAJDU FÖLDRŐL


ÉJJEL A PUSZTÁN.

Azt mondják, hogy a március a tavasz kezdetét jelenti.

Lehet.

De ennek a tavasznak még csak egy virága van: a szabadság.

Különös virág a szabadság! Életet jelent és sírhalmokon szeret tenyészni. Nem a víz élteti, hanem a vér. A ki ebből bokrétát köt magának, az nem szép lánynak a kedvese, hanem a halálnak eljegyzett vőlegénye.

Szegény emberek virága a szabadság. Kint a réten terem, a kunyhók körül, a patak partján s a mint a királyi paloták felé közeledel, egyre ritkább leszen.

Hervadhatatlan virág a szabadság, de örökké vérrel kell öntözni, hogy viruljon.

Rám oly különös hatással van a március levegője. Láthatatlan kezek lelkemnek rejtett húrjain kezdenek játszani. S magános óráimban névtelen árnyalakok suttogását hallom.

Mi, e zajos, fényes nagyvárosnak örökös lázban élő lakói elszakadtunk az anyaföldtől... az anyaföldet kőpáncél fojtja el lábaink alatt... de tavasszal, mikor odakint a föld fagya enged, a pusztai szél csodás hangokat hord felénk arról a nagy, verőfényes síkságról.

Boldogok, a kik megértik ezeket a hangokat.

Ilyenkor mintha a tél igája alól felszabadult földből eltemetettek sóhaja szállna felénk: emlékezzetek reánk.

És én emlékezem.

Kövessetek.

*

Egy télen, 1905. január havában, egy napon hófergeteg ért kint, Debrecen mellett, azon a nagy hajdu-sikságon, mely acélos buzát és acél-karu férfiakat terem.

Estére járván az idő, bemenekültünk az Aligálló csárdába, mely a hajduszentgyörgyi szőlőskertek mellett a pusztaság szélén fekszik. Míg debreceni fuvarosom a lovait kifogta, beléptem a csárda ivójába, hol a gazda, a felesége és gyerekei éppen vacsoránál ültek. A csárdás a Debreceni Kis Képes Kalendáriom nyomán azonnal fölismert, nagy tisztességtudással üdvözölt s intézkedett, hogy vacsorát kapjak. Addig is csendes borozgatással töltöttük az időt. A vacsora sistergése behallatszott a szobába. Azonképpen a fergeteg üvöltése is kívülről. Valami fiatal kocsislegény ütötte be a fejét a szobába és halkan értekezett a csárdásgazdával. A minek nemsokára mutatkoztak a következményei. A korcsmáros ugyanis a szomszéd tanyai lakosokhoz, szőlőben lakó emberekhez futtatta a kocsisát azzal a hírrel, hogy itt van a nánási képviselő úr és hogy az Aligálló csárdában el fogja mondani a világ sorát. Nem telt bele egy negyedóra, havas alakok köszöntöttek be egymás után nagy illemtudással s miközben a havat lerázták magukról, az időt szidták, leültek a hosszu padokra s kiváncsi várakozással méregettek végig. De amíg meg nem vacsoráltam, egyetlen kérdéssel sem zaklattak. Mikor azonban az utolsó falatomat lenyeltem s tele töltött poharamat egészségükre kívánva, felhajtottam, valamennyien felálltak és kedves egészségemre kívánták a vacsorát és kedves italomra kívánták a bort. Én pedig pár liter bort hozattam fel, elgondolván, hogy a kuriai bíráskodás nem tiltja meg nekem a más választóit itatni.

Ekkor azután megindult a politizálás. S miután a napi politikán, a hazai eseményeken végigtekintettünk, áttértünk Oroszországnak a dolgaira, amelyhez hangulat tekintetében nagyon is közel állottunk, mert ez a pusztán dühöngő havas vihar egész beleringatott bennünket a mandzsuriai téli háboru borzalmaiba. Elmondtam nekik a japán katonák hősiségét, elmondtam azt a csodálatos hazaszeretetet, a mely jóformán egyetlen vallása a japán nemzetnek s a melynek kiegészítő része az ősök tisztelete, a szülők szeretete és a ragaszkodás az uralkodó személyéhez, a kiben a nemzet hatalmát és fényét látják összpontosulni.

Nagy figyelemmel hallgatták fejtegetéseimet és egy öreg parasztember előrehajolva, így szólt:

- Uram, nem gondolja-e, hogy az Uristen most azt veri vissza a muszkán, a mit ellenünk 1849-ben vétett, mert mi akkor kivívtuk volna a szabadságot, de ránk jöttek a muszkák és elgázoltak.

- Barátaim, ki tudna az isteni gondviselésbe beletekinteni, mely láthatatlanul és észrevétlenül szövi a nemzetek és az emberek sorsát? Kétségtelen, hogy az orosz birodalomra nézve óriás csapás és veszteség az, ami őt most Kelet-Ázsiában éri. Az orosz nemzet virága hull el, áldozatul esvén a betegségeknek, fagynak és a gyilkos golyóknak, de a legborzasztóbb ebben az, hogy a kik elestek, könnybe borítva hitveseknek, anyáknak és gyermekeknek ártatlan szemét, a maguk halálával nem a nemzet nagyságát, dicsőségét és szabadságát szolgálták, hanem egy zsarnok hódítás vágyának vak eszközei voltak. Ázsiába is népeket megfojtani és leigázni mentek, mint mihozzánk annak idején. S bármely hősileg küzdjenek is a zsarnok szolgálatában, halálukat nem környékezi az a dicsfény, a mely a hősök és a vértanuk fejét szokta körülvenni. S az az ezer, meg ezer sír, a mely a harc után ott marad, ott domborul a nagy kelet-ázsiai síkságon, csak azt fogja jelenteni, hogy egy hatalmas hódító, nemzettipró útja erre vitt keresztül.

Az öreg ember újra megszólalt:

- Az igaz és azt hiszem, hogy mindenfelé a világon elhintett az orosz ilyen sírokat. Hisz kigyelmetek is ösmerik az orosz temetőt? Itt van mindjárt a kocsmáros kertje alatt, a Bakó Sándor földje mellett.

- Mi az? - kérdém kiváncsian.

A korcsmáros megszólalt:

- Hát kérem, annak már tudom a történetét. Meg volt írva egy régi debreceni kalendáriumban. Tetszik tudni, negyvenkilencben itt vonultak keresztül a muszkák, erre szorították Nagy Sándor magyar generálisnak a honvédjeit. A honvédek itt a hajduszentgyörgyi szőlők közt megállottak, hogy a muszkát föltartóztassák. Két ágyút állítottak föl s azzal fogadták az oroszokat. A kozákok megrohanták a két ágyút s rövid dulakodás után el is foglalták. A honvédek elmenekültek. Mikor aztán az orosz sereg tovább vonult, itt maradt egy tiszt húsz közlegénnyel, hogy elássa a halottakat. Akkor látták csak az emberek, hogy ott vagy tizenöt magyar és ugyanannyi muszka holtteste hever. A magyarok közül is, az oroszok közül is egy-egy tiszt volt a halottak közt. A muszkák összehajtották a népet ásóval-kapával, kihasítottak egy területet temetőnek és megkezdték a temetést. Az orosz katonákat külön sírba temették, a magyar katonáknak egy gödröt ástak. És az Aligálló csárdának volt egy kocsmárosa, a ki szintén ott dolgozott a nép közt, az valahogy jelekkel megérttette a muszka tiszttel, hogy illenék a magyar tisztet is külön sírba temetni. Az emberséges muszka meg is tette. Igy keletkezett itt a kert végiben az orosz temető. Tizenhét sír volt benne és egy nagy halom, mely alatt a magyarok nyugodtak, mikor aztán a muszkák elmentek, meghagyták a népnek, hogy senki hozzányúlni ne merjen, mert az halálfia. Bolond muszka, mintha mi vadállatok volnánk, a kik a holtak nyugalmát megháborgatják. Három nap múlva kijött Debrecenből egy muszka pap. Beszentelte a sírokat és mindegyikre cifra keresztet állított. Csak a magyarokéra nem. A temetőt körülárkolták s újra kiadták a parancsot, hogy meg ne háborítsuk a sírok nyugalmát. Mikor a muszkák elmentek, akkor nekiálltak a magyarok és a magyar tisztnek a sirjára és a honvédek közös sirdombjára fejfát állítottak. Ez a története az orosz temetőnek.

Itt az öreg parasztember vette át az elbeszélés menetét:

Elmondta, hogy negyvenkilenc után egypár esztendővel osztrák zsandárok kiséretében egy orosz grófnő jelent meg s ott összegyűjtvén a népet, kihallgattatta azokat, a kik a csata és a temetés idejében éltek, azután fölásatta az orosz tisztnek a sirját és a holttestet elszállíttatta Oroszországba, a népet pedig gazdagon megajándékozta. A nép pedig nem itta el az orosz pénzt, nem is költötte cifra gunyára, hanem megbízta a csárdást, hogy menjen be Debrecenbe és egy kőfaragónál rendeljen két sírkövet. A két sírkövet kiszállították ide a pusztára, az egyiket fölállították a közös sírdombra, a másikat a magyar tiszt sírjára. Nem volt itt semmi leleplezési ünnepség. Nem dikciózott senki. De az egyszerü nép levett kalappal állta körül a két siremléket s az egész szertartás egy Miatyánk volt, melyet a legöregebb ember imádkozott el. Azután megfogadták, hogy senkinek sem szólnak róla semmit, nehogy büntetés érje őket azért, mert a szabadságharc hőseit tisztelni merték. Sok, sok év mulva egyszerü parasztszekéren megint megjelent egy úri asszonyság. Ez is halottat keresett. Annak a fiatal tisztnek az édesanyja volt, aki abban az összecsapásban elesett. Ő már nehezen találta meg drága halottját, mert az nem a császárnak, hanem a szabadságnak a katonája volt. Ő is kihallgatta az egykoru embereket, azután kiment a temetőbe és leborult a sírkő mellé, melyre nem volt irva semmi. Mert a legnagyobb hősök nevét nem itt jegyzik föl a földön, hanem odafent az égben. S azoknál a hősöknél, akiknek dicsőségéről az egész világ beszél, talán sokkal nagyobb hősök azok, a kik egy sóhajtással elesnek s elfeledten meghalnak. Ez az úriasszony nem ásatta ki az ő halottjának csontjait, lehet, meg sem engedték volna neki, hisz tán lázadás lett volna a kérése is. Hanem pénzt adott egy embernek, és megkérte, hogy ültesse be virágokkal a temető összes sírjait, még az oroszokét is. Hisz a halálban, egymás szomszédságában úgyis összebékültek már. S ez az úriasszony a pénzt minden esztendőben megküldte. S a virágok minden esztendőben nyílnak ebben a kis temetőben. Húsz éve ennek, vagy talán több ideje is, a mikor szabad volt a magyarnak legalább magyarnak lennie, kiásatta névtelen halottját és elvitette valahová, valami úri kriptába, ősei közé. De a pénzt azután is küldte halála napjáig és ebből a pénzből minden esztendőben fölhantoltuk a sírokat és teleültettük virágokkal. És azután sokáig megint nem kereste föl senki ezeket a sírokat, egyszer fedezte föl valami husvéti légátus, a ki véletlenül erre gyalogolt föl Szabolcs vármegyébe. Ez aztán hírét vitte Debrecenbe s akkor egyszer kizarándokoltak a debreceni diákok. Itt szépen énekeltek, szépen dikcióztak és megmagyarázták a népnek, hogy a háladatosság azok iránt, a kik hazájuk szabadságáért és dicsőségéért küzdöttek és meghaltak, legszebb földi erény. Hát kérem, azért mondtam én ezt el, hogy mi bennünk is volna afféle virtus, mint a japánokban, csak tudnunk kéne, hogy miért csináljuk?

- Hogy érti ezt, bátyám?

Az öreg hosszan rámnézett.

- Megérti ezt az úr, tudom. Öreg fa vagyok én már, sok bimbó kelt rajtam, sok levél lehullott rólam, nagy családot láttam élni, meghalni magam körül... Egy bátyám elesett Radetzky alatt az olasz háborúban... ott van eltemetve valahol Májlánd körül, ha a taliánok ki nem forgatták sírjából... mert mi keresete volt ott?... Az, ami a muszkának Ázsiában. A fiam elesett Boszniában. Senki se tudja nekem megmagyarázni, hogy miért? Még a jelentést se értem, a mit a haláláról kaptam... De aztán volt egy bátyám, az Isaszegnél esett el, mint Damjanics katonája... áldott legyen a haló porában... elesett a magyar szabadságért... elmentem az isaszegi erdőbe és ott, ahol mutatták, hogy legtöbb magyar esett el, imádkoztam érette... meghalt bátran, örömmel ezért a szent földért... nem tudom, hol vannak a csontjai, de ez a föld drágább azóta nekem... Ő is azért halt meg, amiért a tizenhárom tábornok vérpadra lépett... s a megdicsőült seregében fényeskedik ő is, akármilyen névtelen katonája volt a nemzetnek...

Az öregnek reszketett a hangja, a szeme könnybe borúlt.

- Mondja meg azoknak a nagy uraknak odafent, hogy engedjék meg nekünk, szegény magyaroknak, hogy magunknak dolgozhassunk és magunkért harcolhassunk.

Csönd volt a nagy szobában, melyben már sűrű füstfelhő kezdett kavarogni. A vihar zörgette a rosszul záródó ablakokat. A puszta barnaarcu lakói gondolkodva néztek maguk elé; lelkemet valami nagy fájdalom szorította össze; eszembe jutottak a hideg kőpalotákban élő, nagyságos, méltóságos és kegyelmes urak, a kik intézik a névtelen milliók sorsát, anélkül, hogy valaha egy szavuk, egy sóhajuk, egy jajkiáltásuk a fülükbe jutna!

Eszembe jutott a fórum, a hol annyi üres jelszót kiáltoznak, hol tombol a hiúság vására, ahol minden magánérdek szóhoz juthat, csak a nemzet érdeke nem... s eszembe jutottak az angol hajóóriások, melyek az óceánon átúszva, viszik szakadatlanul a magyar népet Amerikába, a szerecsen helyett rabszolgának... Éreztem, hogy fulladozom s kimentem a tornácra, hol a falnak támaszkodva, hallgattam a vihar üvöltését. S megjelent mellettem az öreg parasztember s miközben ócska, szakadozott bundáját szorosabbra vonta, töredezett, öreg hangján megszólalt:

- Hallod, uram, a viharban hogy jajgat az orosz katonák lelke? Nem találnak nyugtot szegények az idegen földben. Mert a honvéd odaül a sirja szélére s minden éjfélkor szemére lobbantja, hogy idejött megtiporni apái földjét. Tudom, hogy az élők megbocsátanak a halottaknak. Hiszem, hogy a halottak is megbocsátanak az élőknek. De azt tartom, hogy a kik egymást taszigálták át a halál sötét kapuján: azok a síron túl is ellenségek maradnak. Hiába békítjük mi ki virágokkal: annak a kis temetőnek a vitézei örökké viaskodnak egymással... Hallod? Talán most csapnak össze. Mintha a szuronyok csattogását hallanám... Az a nép, a mely egészen rabszolga s az a nép, a mely csak félig szabad, most is viaskodik egymással.

Az öreg parasztember lement a hóförgetegbe, de megint visszafordult:

- Nézd, uram! A mi hazánk terem aranyat és vasat eleget... Az aranyat másnak termi. De a vas a mienk! Tanítsátok meg a nemzetet arra, hogy a vasból nemcsak rabláncot, hanem fegyvert is lehet kovácsolni...

Elment... eltünt... elnyelte a vihar... talán nem is ember volt, hanem fantom...

És én összekulcsoltam a kezemet s odanéztem, ahol a földi viharok felett, a tiszta magasságban, az Istent keresi a hívő.

És ajkam imádságot mormogott:

- Adj, uram csöndes nyugodalmat a halottaknak és bátorságot az élőknek!

 

A NÁNÁSI PUSZTÁN.

A minapában egy napot a barnaarcu és fehérlelkü emberek közt töltöttem: lent jártam a kerületemben. Sokszor lemegyek közéjük, mikor nincs is ott dolgom, pihenni. De legszívesebben tavasz felé megyek a Debrecen körül terülő sík vidéken lakó hajdu nép közé, mikor ezeken a beteg, sárgás, kicsi budapesti fákon látom, hogy itt volna a tavasz s lelkem sóvárog rá, hogy igazi, őserejü pompájában, ne pedig ilyen csenevész kiadásban lássam fölvonulni. Idefönt minden fárasztja, odalent minden üdíti az embert. Tudni kell, hogy én azok közé a szerencsétlen emberek közé tartozom, a kik kisgyerek-korukban elszakadtak szülőfalujokból. A vadgesztenyefák árnyékában meghúzódó ház, melyben születtem, az udvar, melynek porában játszottam, a kert, a mező, a távoli erdők, a hegyek, lassan-lassan kivesztek emlékemből s én úgy gondoltam vissza az én szülőfalumra, mint egy régen meghalt kedves barátomra, a kinek már arcvonásaira sem emlékszem. S ez az üresség mindig fájó érzést keltett lelkemben, mert éreztem, hogy én ezzel is szegényebb vagyok. S ekkor megtörtént velem az a szerencse, hogy a hajdu-nánási kerület visszaadta nekem az elveszett szülőfalumat. Bizonyára sok képviselő van, a ki szereti a kerületét, de egy sincs, a kinek a kerülete ilyen kivételes kincset adott, mint nekem. Mielőtt képviselőjük lettem, tíz évvel azelőtt már jártam le oda barátaimhoz s mindig jól éreztem magamat köztük. De mióta megválasztottak, egyszerre, csodálatos melegséggel, bevettek a nagy és büszke hajdu családba. Megható szeretettel és hűséggel fogadtak testvérökül. S lassan-lassan kifejlődött bennem az az édes érzés: ime a hazulról rég elszakadt fiu, a ki megtalálja szülőfaluját. A hol mindenki ösmeri. Ahol sugárzó arccal fogadják, nyájas szóval üdvözlik, ha jön. Ahonnan senki se akarja elereszteni, ha megy. Ahol minden házról tudja, hogy ki lakik benne. Ahol minden embernek ösmeri életét, családi viszonyait. Ahol az örömét mindenki siet vele közleni, s ahol a bánatát mindenki siet vele együtt kisírni. Igy tette ez a jó nép az én lelkemet tartalmasabbá - az Isten áldja meg őket érte. Áldja meg ezt a tiszta, fehérlelkü, barnaarcu népet.

Mint a kis diák a szüreti vakációra, olyan kellemes érzelmek közt siettem én le a héten Hajdu-Nánás városába - gulyaolvasásra.

Sok mindenfélét végigolvastam én már életemben. Még gulyát nem olvastam soha.

Jámbor pesti olvasó, tudod-e te, mi az a gulyaolvasás?

Persze, hogy nem tudod. A gulyaolvasást a hivatali életben rovancsolásnak hívják, mikor bejelentve, vagy bejelentetlenül, hirtelen pénztárvizsgálatot tartanak, meggyőződni arról, hogy rendben van-e minden?

Ha a pénz kevesebb, mint kellene, akkor a pénztárnoknak baja van.

Hát így odalent nálunk Hajdu-Nánáson kimegy a komisszió a nagy pusztákra s a gulyát rovancsolja.

Itt azonban a megfordított eredmény a baj: ha több a marha, mint amennyinek kellene lenni, a gulyás kemény strófot fizet.

Mert mit bizonyit ez a plusz? Azt, hogy a gulyás a határos községek marháiból is fölvállalt s azt a mi legelőnkön kosztolja.

Ha kevesebb a marha, az nem baj. Akkor a város nem szenved kárt.

Erre a pénztárvizsgálatra hívott meg engem öreg bátyámuram, idősb Móricz Pál, legelőfelügyelő s én siettem a meghívásnak eleget tenni.

Ez nem megy olyan egyszerüen, a hogy a pesti rovancsoló urak gondolják. Az aktus nem folyik le azzal a hivatalos szárazsággal, mint a fővárosban. A munkát elvégzik illő komolysággal s aztán egy kis pusztai muri fejezi be a napot.

De hogy sorjában mondjam el a dolgot: megérkeztem kedden este Nánásra s Brassay Károlyhoz, a székelyből hajduvá lett tanár barátomhoz szálltam, Móricz Pál nagyterjedelmü, két házzal dicsekvő portájára.

Éjjel három órakor Pali bácsinak eszébe jut, hogy ezek a pesti urak tán kényesek. Fölkel tehát, fölkelti az egyik cselédet és így szól:

- Négy órakor fölmégy a másik házba, kihozod a képviselőd cipőjét és ruháját és kipucolod.

A lány, a vett parancshoz hiven, négy órakor bejön a szobámba s ott lát két pár cipőt és két rend ruhát. Az egyik az enyém volt, a másik Brassay lakótársamé.

Nem tudván, melyik az enyém, egyszerűen felköltött s megkérdezte, hogy melyik az enyém? Nem akarta, hogy sajnos tévedés essék s esetleg a Brassayét pucolja ki.

Megmutattam az én holmimat s egyúttal kijelentettem, hogy semmi nagyobb szerencsétlenség nem támadna abból, ha esetleg a Károlyét is kitisztítaná. Belátta s elvitte valamennyit.

Igy keltem én ki már hajnali négy órakor az ágyból. De nem is bántam meg. Gyönyörü reggel volt. Verőfényes, tavaszi nap virradt ránk. Gyönge harmat ragyogott a földön s a széles utcákon, tágas udvarokon, városbeli kertekben valami tízezer, virágzásban levő ákácfa ontotta kábító illatát.

Mikor a vén ház tornácára kiléptem, keblem szinte megszakadt a friss levegő édes balzsamától. Pali bácsi rögtön ott termett s megkérdezte, hogy mit szoktam ilyenkor inni?

- Én ilyenkor aludni szoktam, kedves bátyám.

- Hát akkor igyunk barackpálinkát.

És ittunk. Eközben ott termett a város kocsisa, a vén János, két hatalmas, szilaj lóval s egy könnyü kocsival. Tipikus kocsisalak. Sovány, vén, száraz, feketebőrü, kicsike. De a két sárkányt csodamód kezeli. Nem hinném, hogy János valami nagyon erős ember volna. De az erkölcsi tekintélyével kalauzolja és fékezi a lovait. Ha a világ legerősebb embere ülne ott a bakon, a lovak úgy elragadnák, mint egy kis gyermeket. De a két ló tudja, hogy János ül mögöttük s ez imponál nekik. Hányszor láttam ezt a két lovat megijedni, megugrani, ficánkodni, megiramodni s Jánosnak egy halk szavára, egy gyeplőránditására rögtön megjuhászkodtak.

János a mai ünnepi napra a kék-fehér atilláját (hajdu szín) húzta föl, ő is megkapta a barackpálinka porcióját, aztán fölültünk a kocsira Brassayval, meg Gyulay Sándor gazdasági tanácsnokkal és sebes trappban megindultunk ki a pusztára.

Most bontakozott ki csak előttünk a hajnal egész szépségében. A mint a fehér ákácvirág-köntösbe burkolt várost (olyan volt, mint egy fátyolába takart szemérmes menyasszony) elhagytuk, szemünkbe csapott a pusztai szél, mely borzolta a zöld vetést, zúgatta a fákat. A gyönge harmat gyorsan fölszállt s mint könnyü pára, csillogva lebegett a magasságban. Kibontakozott előttünk a rónaság, tavaszi pompájában. Csak egy-két kunhalom magaslott, jobbra is, balra is. A többi lapály. S a mint sebesen robogtunk ki a tedelyi legelőre, észak felé, a kékes távolból impozánsan bontakozott ki a tokaji hegy s a hozzá fűződő hegylánc. Itt-ott egy-egy fehér tanya mosolygott elő a haragoszöld búza-, meg rozsvetésből. Körülöttünk mély csönd, ünnepi, templomi csönd. S a mint a nap egyre magasabbra hágott, valóságos vakító sugárözön borította el a tájat. Meleg csókjaival mintha simogatná a földet, ezt a jó anyaföldet, mely Magyarország kenyerét termi...

Igy érkeztünk az előhátra. Ez egy kis magaslat, melyet nyárfaerdő borít, a fák alatt van egy tanya, melyben a város majorosa lakik. Remek kis oázis a pusztában. Hajdan, a Tiszaszabályozás előtt nagy szerepe volt, mert mikor a vadvizes, sőt néha a kitörő Tisza tengerré változtatták a tájat, csak ez az előhát emelkedett ki belőle, mint egy kis sziget s innen csónakon közlekedtek be Nánás városába. Ma persze ilyesmi már nem történik, a Tiszát megszelidítették, a vadvizeket levezették s maradt helyette a - szárazság.

A szárazság! Ez volt a rém, mely ezen ragyogó napon is ott vigyorgott ránk, magából a ragyogó napból. Még friss zöld minden, még nem pörkölődött el semmi - de a föld el van tikkadva, a legelő porzik s a hőség, ha szél nem fújna, nyáriasan rekkenő volna.

A társaság lassankint összegyűlt a tanyán. Eljött Csohány László polgármesterünk is, két Berencsy, még egy Csohány (öreg Ferenc bátyánk fia), Csiha Márton kapitány, Pénzes László, Kovács Ferenc főjegyző, Sebestyén állatorvos, Mirkó és Magyar Gábor gazdák s aztán kocsira kapva, kimentünk a szomszéd legelőre.

A komisszió két oldalt állt, egymástól hatvan lépésnyire, köztük kellett elhajtani a gulyát. Legelőször az ökörcsordával vonult föl Tömöry János gulyás. Itt az olvasás szépen ment, kvadrált is, megállapodtak ötszázkilencvenegy darabban. Gyönyörü volt az ökrök áthajtása. Itt a gulyás, szerteszét a bojtárok, meg a kutyák, stratégiailag elhelyezve. A gulyás nagyot kondít ostorával s megindul a terelés. Néha egypár félénk marha megrebben s ki akar törni. De ott az ostor. A hová ez nem ér el, ott a kutya. Ez a kis, kócos, borzas, csúf kutya, melynek a szeme se látszik a loncsos szőrétől, mint a villám ott terem és skartban tartja az ökröt. Az ökör jól tudja, hogy ez a kutya neki parancsol s szót is fogad gyöngyen.

Azután átmentünk a méneshez. Elénk jött a csikósgazda, Szomoru Nagy Sándor, egy hatalmas, öles termetü, szép szál ember. A kalapját megemelte, de a pipáját nem vette ki a szájából. Ő hivatali méltóságának teljes tudatában van, hisz alkotmányos úton, a városi közgyűlés által választva lett csikósgazdává. A ménest is rendben találtuk s megbámultuk a sok gyönyörü, aranysárga szőrü csikót.

Csak ezután mentünk át a puszta másik részére, a tehéngulyához. Itt már veszedelmesebb munka várt a bizottságra, mert ebben a csordában negyvenöt bika van. Ezeknek Szabó Mihály vén gulyás a vezérük. Az apja is város gulyása volt. Talán a nagyapja is. Kitünő alak. Kora tavasztól késő őszig kint lakik a pusztán, nyomorult kis sárkunyhóban. Viharverte, fekete ábrázata megcserepesedett a széltől, esőtől. Az asszony minden vasárnap kihozza neki és bojtárjainak az egész hétre való kosztot, meg a gyerekeket, akkor aztán tudomást vesz a város dolgairól is. Mikor a gazdák a gulyára hajtják a marhát, vagyis az ő kezére adják, huszonnégy óra alatt megismerkedik valamennyivel. A gazda, ha kimegy a pusztára, sokszor nem ismeri meg a marháit: Szabó Mihály azonban ezer közül azonnal kiválasztja. Sokan a tavaszi kihajtáskor pálinkát visznek neki s az öreg holtrészeg, mikor a marhát átveszi: mégis megjegyzi magának, hogy melyik kié. Csodálatos egy memória ez. Irni-olvasni Szabó uram nem tud. Az ábécé huszonnégy betűjét megjegyezni: erre nem volt memóriája. De a marhapofákat megjegyezni igen. Pedig lám, amint nézem azt a rengeteg gulyát, én minden tehenet egyformának látok. S ha látom a Szabó Mihály csodálatos tudományát, azt kell hinnem, hogy minden marhának épp úgy megvan a maga egyéni pofája, mint az embernek a maga arca, mely egészen más, mint a többi ember arca.

Nohát, ezt a tehéncsordát nem tudtuk megolvasni. A tülekedő bikák mindig megvadítottak egy csoport tehenet, mely aztán kitört. Igy nem tudtunk zöld ágra vergődni.

Csohány László fölvilágosított:

- Tudd meg, hogyha a gulyás nem akarja, az Istennek semmiféle komissiója nem képes az olvasást végrehajtani. Én nem tudom, hogy mit csinál: szól, csettent, fütyül, vagy ostorral kongat nekik, de ha akarja, csak egyet ránt a szűrén s megvadul a fél gulya.

Konstatáltuk azonban, hogy Szabó Mihály ezúttal ártatlan volt a tehenek berzenkedésében.

Dél már elmulván, visszahajtattunk az előháti tanyára s a fák alatt hozzáfogtunk az ebédhez, melyet Magyar Gábor ezalatt megfőzött (gulyáshús, marhapörkölt, birkapörkölt). A polgármesterünk lehozatta a borait a kocsijáról, Móricz Pali bácsi is előadta, a mije termett, Magyar Gábor se volt rest néhány kulacs borral kirukkolni, Tódor cigány is előbújt valahonnan a bandájával - s megindúlt a kis erdőben a mulatság, melynek zajától az erdőben párzó kányák és vércsék rikoltozó ezrei messze menekültek.

(Tetszik tudni: jó az a mi nánási borunk. Terem hál' Istennek vagy négyszáz holdacskán; de nem exportálunk belőle külső országokba, hanem megisszuk magunk. Mert nem sajnáljuk magunktól - de mástól se. Józanon sokan távoztak már tőlünk, de szomjasan soha senki.)

Estére megjött az áldás: eső szakadt a nyakunk közé. Gyulai Sándor ki is jelentette, hogy ez a külső ázás jobban esik neki, mint a belső ázás. S ezt kivételképp el is hittük neki.

 

A ZELEMÉRI FEGYVERKOVÁCS.

A hajdúföldön régi várromok nem emlékeztetik a mai ivadékot az ősök tetteire. De a hajduk a nélkül se felejtik el a multakat. Hires, nevezetes düledékeik nincsenek, de holmi kisebb romok akadnak, melyek itt-ott jelzik, hol folyt egykor zajosabb élet, mely ma már megszünt.

A nánási vicinális is prüszkölve vágtat el a zeleméri csonka torony mellett. A toronyhoz templomromok csatlakoznak. Egykor a hivők éneke szállt innen ég felé, ma vad növevények kuszált raja futja be s madarak fészkelnek a repedésekben. S mikor tavasszal látom a romok közt az iszalag üde zöldjét s hallom a madarak énekét, így szólok magamban: Ezek is az Istent dicsérik a maguk módja szerint.

Hej, de sokszor elhaladtam e festői romok alatt, öreg Rásó bátyánk lassu vicinálisán. Kora tavasszal, mikor friss zöld volt a messze határ, késő ősszel, mikor száraz kórót kergetett a szélvész a pusztaságon, de télvíz idején is nem egyszer baktattunk el erre a hóviharban, mely mintha nem is havat, hanem nagy felhődarabokat dobált volna ránk. S a kocsikban összeülve, hallgattuk az öreg hajduk beszédét a vasuttalan régi időkről, mikor öt lóval törték itt az utat hazafelé.

Igy hallottam a zeleméri kovács történetét is.

Debrecenből kanyargott egy széles ut föl Szabolcsmegye felé. Ezen ut mellett, közel a zeleméri templomhoz volt egy korcsma s a korcsmához tartozott a kovácsműhely. Ugy a korcsma, mint a kovácsmühely Fekete Péter uram tulajdona volt. Fekete Péter uram pedig kiváltságos szabadhajdu vala, a ki kettős mesterségéből gondtalanul megélt.

Elvégzett ő rendesen mindent, a mihez egy kovácsmesterembernek értenie kellett. Ellenben, mint most mondanák, volt egy specialitása, mely neki bizonyos hírnevet szerzett: a fegyver-kovácsolás. Debrecenben már akkor nevezetes mesteremberek voltak, kik messze földön tartott vásárokon föltünést keltettek készitményeikkel. De Fekete Péter uram ezek mellett is megállta a helyét. Elannyira, hogy mikor egyszer a debreceni tanács valami félelmes basának örömet akart szerezni, mely célból egy pár kölyökpuskát, helyesebben pisztolyt készittetett neki: kijöttek Fekete Péter uramhoz Zelemérre tanácsot kérni. Fekete Péter uram tanácsai azután annyira hatottak rájuk, hogy az egész munkát rábizták. És a zeleméri fegyverkovács remek ezüstveretü egy pár pisztolyt készitett, mely nemcsak cifraság volt, hanem veszedelmes fegyver is. Golyója harminc lépésről a deszkát keresztülverte. Akkor történt, hogy a debreceni tanács meghivta Fekete Pétert, hogy telepedjék a városba. A mester szépen megköszönte a meghivást, melyet nagyba vett, mert látta belőle, hogy megbecsülték, de nem fogadta el. Azt felelte:

- Nem az a nagy úr, a ki sok embernek parancsol, hanem az, a kinek senki se parancsol. A városnak megvannak a maga törvényei, a miket nekem meg kéne tanulni és azokhoz alkalmazkodni. Itt meg nincs semmiféle törvény és ugy élek, a hogy nekem tetszik. Van házam, van korcsmám, van mühelyem, van földem, ez mind együttvéve megadja a mindennapi kenyeremet, magamnak, családomnak, cselédeimnek. A városban gazdagabb, hatalmasabb embereket látnék. Talán irigység, elégedetlenség fogna el, a mi megzavarná az én életemet. Lehetnének, a kik rám irigykednek és fenekednek. Ez is baj volna. Már én csak itt maradok, élek és halok.

Bölcs ember volt Fekete Péter uram, nagy igazságokat mondott ki az ő szája, mikor a debreceni tanács meghivását visszautasitotta. S vigan kovácsolta tovább legényeivel a munkához tartozó szerszámokat és a hadakozáshoz szükséges fegyvereket. Munkája akadt bőven, olyan nép között élt, mely a munkát is szerette, de a fegyvert is büszkén viselte. S mindig készen állott arra, hogy a verejtékével megtermékenyitett földet hulló vérével megvédelmezze és még termékenyebbé tegye. A legények a nótákhoz gyönyörüen verték vasakkal a mühelyben a taktust. Sok nótát hoztak oda a könnyüvérü katonák, vidámat is, szomorut is. Jó szóért, uj nótáért elvégezték a munkát, a szegény katonától pénzt se kivántak érte. A katona a megállást a mühelyben kezdte, de aztán a korcsmában végezte. Annyija a legszegényebb katonának is volt, hogy egy kis áldomást nyujtott a kovácslegényeknek.

És mégis megtörtént, hogy egyszer csak vége szakadt ennek a vidám életnek. Nem cifrázom, ugy mondom el, a hogy hallottam.

Nagy csörtetve török katonák érkeztek Zelemérre és tábort ütöttek Fekete Péter földjén, közel a kúthoz, a hársfák alatt. Egy kövér bég vezette őket, a ki felütötte hófehér sátrát, szőnyeget teritett eléje, leült, falatozott s miután száját, kezét gondosan megmosta, szerecsen csatlósát elküldte Fekete Péterhez az üzenettel, hogy jelenjék meg uri szine előtt.

Fekete Péter akkor már tudta ott ténfergő török vitézektől, hogy a bég Nagyváradról jön, foglyokat visz s a fegyvereit óhajtja itt reparáltatni, mert hirét hallotta Fekete Péter ügyességének.

Fekete Péter a maga módja szerint büszke ember volt, de nem bolond. Már pedig csak bolond ember köt ki a hatalmasabbakkal. Azért hát a goromba üzenet ellenére csak ugy kormosan, bőrkötényesen, meztelen karral megjelent a vezér előtt.

- Kutya, nem tudsz megmosakodni, mikor nagyur elé kerülsz?

- Nem piszok ez, nagyhatalmu bég, a munka fogott engem be feketére, az pedig nem szégyen. Csak este szoktam megmosakodni, mikor a dolgomat elvégzem.

- Ne ugass, hanem mondd meg, hogy te vagy-e az a hires fegyverkovács?

A mester vállat vont.

- Fegyverkovácsnak fegyverkovács vagyok, ha hiremet hallottad, hires is vagyok. Ha munkád van számomra, mondd el, de ne tartóztass, mert a fecsegésből nem élek meg.

- Majd kapsz mindjárt ötven botot a talpadra, hitetlen gyaur kutya.

- Azt te nem fogod megcselekedni, nagyhatalmu bég, mert a vitéz katona nem szokta a gyöngéket bántalmazni.

A bégnek tetszett a felelet, nem is kiabált többet, hanem előadta a rozsdás pisztolyait, csorba kardjait a kovácsnak, hogy javitson rajtuk. Fekete Péter uram összeszedte a holmit és eltávozott velük.

E közben kiderült, hogy a táborban magyar foglyok vannak. Kiderült pedig abból, hogy az őrséggel összeverekedtek és két szpáhit agyonütöttek. A keletkezett kaszabolásban öt magyart összevagdaltak. Nagy sikoltozás, kiabálás, lövöldözés keletkezett, a foglyok közül egy a kovácsmühely felé menekült s a törökök ott, Fekete Péter előtt ütötték le szegényt. Szép fiatal ember volt, ruhája tépett, arca csupa vér. Lehanyatlott és jajszó nélkül meghalt. Fekete Péter odalépett hozzá s azt mondta a martalóc törököknek, a kik kergették:

- Hagyjátok, hiszen már halott.

Azzal bevitette az udvarára, hogy majd eltemeti.

A bégnek azonban nem tetszett a zendülés, belátta, hogy igy bajosan jut el a foglyaival Budára. Összeült a tisztjeivel tanácskozni, a minek az lett a vége, hogy ujra maga elé hivatta Fekete Pétert.

- Készen vagy a fegyvereimmel?

- Reggelre meglesz minden.

- Egyéb munkád is lesz, de azzal is készen légy reggelre.

- Micsoda?

- Száz rabot viszek Budára, bilincset versz rájuk.

Fekete Péterben nagyot hördült a lélek.

- Nem értek én ahhoz, uram. Csak fegyvereket szoktam én kovácsolni, nem rabláncot. Vitéz ember örömére szoktam én dolgozni, nem rabok szomoruságára.

A bég hidegen végignézett rajta.

- Ugy-e, van feleséged, meg gyereked?

- Van, uram.

- Szereted is őket, ugy-e?

Fekete Péter lehorgasztotta a fejét.

- Meg a szabadságodat is szereted, ugy-e? Meg jobb szeretnél, ugy-e, itt a tanyádon maradni, mint a basák hajóját huzni Belgrádtól Budáig.

Fekete Péter melle zihált, de hang nem tört ki belőle.

- Látom, kutya, hogy magadban igazat adsz nekem. A mi láncom van, mind megkapod, a rabokat kettesével kovácsolod egymáshoz, de reggelre készen légy, mert tovább kell mennem. Takarodjál!

Mikor besötétedett, megkezdődött a keserves munka. A martalócok kettesével hajtották a rabokat Fekete Péter mühelye elé. A lobogó vörös fény messze kisütött a pusztaságba és a vörös fénybe egymásután fölvonultak a szenvedő rab magyarok, erdélyi katonák, a kik vitéz küzdelemben foglyul estek s a kikre talán a messze Ázsiában örökös rabság vár. A kalapácsok csikorogva csattogtak a vason, az egyik ember imádkozott, a másik káromkodott és lehajtott fejjel, könyben uszó szemekkel, háromszáz török katona villogó fegyvere között csak dolgoztak, egyre dolgoztak a néma kovácsok. Mert tudnotok kell, hogy mióta a zeleméri fegyverkovács mühelye fönnáll, most először történt, hogy nem hangzott föl munka közben a nóta.

Az utolsó rab egy öreg ember volt, a ki szeme közé nézett Fekete Péternek és igy szólt:

- Száradjon el a keze annak a magyarnak, a ki a magyarra rabláncot ver.

Fekete Péter összerezzent, elhajitotta a kalapácsát, inge ujját végighuzta verejtékes homlokán és igy felelt:

- Száradjon el a kezem, ha még egyszer kovácsszerszámhoz nyulok.

Megutálta a mesterségét, megbecstelenitettnek érezte magát és szétrugta a mühelyét. Leforrázta a tüzét, bemeszelte kormos falait.

Mikor harmadnapra lovas vitézek állottak meg háza előtt és tudakozódtak a fegyverkovács után, azt felelte nekik:

- Meghalt.

Se pénzért, se jó szóért többé nem kovácsolt.

 

A NÁDI EMBER, MEG A JÓ ISTEN.

Mifelénk a Hajduságban nádi embernek hivják azt a tanyai lakost, a ki a határnak Szabolcsmegyébe szögellő részén lakik.

Most már hire-hamva sincs azon a tájon a nádnak. De volt régen, a Tisza-szabályozás előtt. Mióta a sok jó vizet leeresztették, oda, a hol ugyis tömérdek a viz: a Dunába, a Fekete-tengerbe, a föld kiszáradt, a nád kiveszett s ugyancsak esős esztendőnek kell lennie, hogy egy kis termésünk legyen.

Régente a nádi emberek megéltek a nádból, a nádvágásból. Most a jó Isten tudja, miből élnek. Hogy valami akad, az bizonyos, mert eddig nem halt közülük senki éhen. Legalább én nem hallottam róla.

Azt már azonban tudom, hogy akadt nádi ember, még pedig Budai Péter, a ki megunta a rossz sort és a jó Istenhez fölebbezett. És éppen ennek a történetét akarom megirni.

Az ő kis tanyája szép helyen feküdt. A küszöbéről két vármegyét látott. Zemplénből látta a tokaji hegyet, Szabolcsból a tisza-löki tornyot. Ha a toronyból ide hallatszott a harangszó: tudta, hogy kis eső lesz. Ha pedig a tokaji hegyre felhő ereszkedett: tudta, hogy nagy eső lesz. Sokat ér ez a gazdaembernek, különösen, ha sok földje van. De mit ért az Budai Péternek, a kinek nem volt több, mint két lánc kukoricaföldje és egy lánc krumpliföldje. Csak lánccal mérte! Mert a szegény embernek más a mértéke, mint a gazdag embernek. A nagyra nem azt mondja, hogy hold, hanem lánc, a kicsire nem azt, hogy méter, hanem hogy arasz.

Egyik olyan esztendőben, mikor megint soványnak mutatkozott a krumpli-, meg a kukorica-szüret, azt mondja Sára asszony, Budai Péter gazdának hites felesége:

- Az Uristennel lehet kendnek valami baja, hogy igy megfeledkezett rólunk.

- Az Uristennel? Hogy juthat ez az eszedbe? Hát mi bajom lehet az Uristennel? Cselekedtem én valaha rosszat életemben?

- Hát jót cselekedett-e?

Budai Péter gondolkozott.

- Nem ölég az, ha az ember mögmarad becsületesnek?

- Nekem ölég, Péter, a törvénynek is ölég, nem is volt kendnek baja sem velem, sem a törvénnyel, - de hátha az Uristennek nem ölég? Talán nem ölég a rosszat el nem követni, hanem a jót meg is kell cselekedni. Érti kend?

- Értem, értem, Sára. Igy gondolkozol te. De hát az Uristen nem a te fejeddel gondolkozik.

- Igaz. Nem is mondom én, hogy akkurát ugy van, a hogy mondom, de lehet, hogy ugy van. Azt meg már egészen biztosan mondhatom, hogy teszem azt, imádság dolgában kend nagyon csehül áll az Uristen szine előtt.

Budai Péter rántott egyet a vállán.

- Ember dolga a munka, asszonyé az imádság - mordult vissza Sárára.

De az asszony nyelve sem volt rest.

- Megfér a kettő együtt - felelt vissza szaporán.

Akármilyen jól védte is magát Budai Péter, valami tüske maradt a szivében s beszélgetés után és sokáig elgondolkozott. Az asszonynak igaza lehet. Ő ugyan nem öl, nem lop, nem csalja embertársait, de hátha ez a magába zárt becsületesség kevés egy emberéletre? Mit ér az eső, ha bent marad a felhőben? Csak akkor lesz Isten áldása, ha lehull a földre. Az imádságra nézve meg tisztára igaza van az asszonynak. A mint próbálja: tüstént rájön, hogy már a Miatyánkot is csak töredezve tudja.

Egyet aludt a dologra, aztán másnap hajnalban fogta a furkós botját, nyakába akasztotta a tarisznyáját s kiállt a szabolcsi utra. Ott fölkérezkedett egy szekérre, mely a hetivásárra ment s igy bejutott a városba.

A pappal akarta megbeszélni az ő baját.

A nagytiszteletü ur, megértvén Budai Péter lelki skrupulusait, megmagyarázta neki, hogy igenis abban van a hiba, hogy ő templomkerülővé lett, pedig az, hogy az ember templomba járjon, prédikációt hallgasson, zsoltárt énekeljen s igy az Uristennel foglalkozzék: hozzá tartozik az élet nyugalmához.

- De ha messze lakom a templomtól? - veté ellen Péter.

- Egyszer egy héten csak bejöhet.

- Bajosan.

- Tanult kend imádkozni?

- Tanultam.

- Kitől?

- A pusztai farkasoktól. Mikor a tanyám alatt üvöltenek: ijedtemben mindig imádkoztam.

- Ez nem elég. A bajban mindenki imádkozik. Majd adok én kendnek könyvet, abból imádkozzék rendesen. Akkor megelégszem, ha egy hónapban egyszer bejön a templomba.

- Hát akkor is szivéből jön az embernek az imádság, ha a könyvből olvassa?

- Persze. A könyv jobban az Istenhez vezető utba igazitja az embert.

- Nohát adjon egyet, nagytiszteletü ur, a javából.

A nagytiszteletü ur el is látta Budai Pétert különböző lelki mannával s ő valamivel nyugodtabban ment haza a városból, mint a hogy bejött.

De bizony nem sokra ment a könyvekkel. Nagyon elszokott már a betütől. Lassan döcögött végig tekintete a sorokon, mint a rossz szekér a hepehupás uton. Meg is izzadt, el is fáradt bele, mintha valami nagy munkát végezne. Föl is sóhajtott nem egyszer: papnak való mesterség ez, a ki egyebet se tanult, de nem szegény embernek.

Félretette a könyveket s aztán rávetette magát a Miatyánkra, hogy azt hibátlanul megtanulja. Mikor már ment, mint a karikacsapás, vasárnapra kelve bement megint a városba s mikor beharangoztak, beült a templomba.

Világos, hogy csak a templomból lehet hozzáférni az Uristenhez. Arra való, arra épitették, azért tartják fönn nagy költséggel.

Elszomorodott, mikor körülnézett.

Eszébe jutott, hogy milyen nehéz a polgármesterhez bejutni. Fél délelőtt elácsorog, annyi ember van előtte. Akkor aztán beeresztik - ha egyáltalán beeresztik.

- Hát akkor hogy áll ő magának az Uristennek a szine elé? Mikor kerülhet rá a sor?

Körülnézett. Ime, ott ül üvegesajtaju külön padban a méltóságos gróf ur, a felesége, meg a kis fia. Ezek bizonyosan a legelsők. Azután az asszonyok oldalán a polgármester, a főjegyző, meg a rendőrkapitány felesége. Aztán nagyságos Szalánczy Péterné, tekintetes Vitányi Sándorné, nemzetes Vitéz Pálné, meg egy csomó jómódu polgárasszony. A tulsó oldalon a főgondnok, a kurátor, az urak két paddal, meg az érdemes presbitérium hat tele paddal. Azután jönnek a rendes templombajáró férfiak, meg asszonyok, a kik már kivülről ugy énekelik a zsoltárokat, mint a parancsolat.

Budai Péter leeresztette erre a gondolatra megnehezedett fejét. Akárhogy vizsgálta is, ő volt itt a legutolsó ember. Mire az ő imádságára kerül a sor odafönt, a mennyeknek országában, ugy lehet, mint idelent, az embereknek országában, az Uristen kiszól: Jőjjön máskor, mára elég volt.

Mert a szegény nádi ember az égi országot is csak olyannak tudja képzelni, mint a milyen a földi ország.

Mindazáltal, elcsüggedt lélekkel bár, de végighallgatta a prédikációt, utnak eresztette szerény Miatyánkját, aztán otthagyta a templomot és megállt, a domboldalban.

A hivek jöttek kifelé. Aztán a nagytiszteletü ur, a hosszu palástjával, mely majdnem a földet söpörte, utána a tiszteletes káplán ur.

Nini, hiszen ő ezt az ifju papot ismeri. Oda is somfordál melléje és megszólitja:

- Tiszteletes ur!

- Mi az?

- Emlékszik rám?

- Nem én.

- Mikor a haldokló nádi Balognak urvacsorát vitt, ott érte a zimankós idő a tanyák közt...

- Erre emlékszem.

- Osztán nem röstelt az én szerény hajlékomban meghálni.

- Tudom. Tán nem köszöntem meg?

- Dehogy nem! Megköszönte, a hogy dukál. Most másról van szó, ne rösteljen meghallgatni.

- Nem röstelem, csak ki vele!

Itt elmondta Budai Péter az ő nagy bubánatát, hogy az Uristennel sehogy se tudja rendbehozni a dolgát. Most próbálta itt a templomban, a hogy a nagytiszteletü ur ajánlotta, de az se sokat használt, mert ime, micsoda gondolatai támadtak. Itt is ő az utolsó.

A káplán próbálta vigasztalni őt azzal az ismert formulával, hogy az Uristen előtt mindenki egyforma. Ott nincs szegény és gazdag, koldus és király. De Budai Péter fejcsóválva hallgatta.

- Jobbat tudok én ennél, tiszteletes uram.

- Mit?

- Már mint olyant, a mi az én dolgomnak használna.

- No halljuk!

Budai Péter közelebb lépett.

- Mondanék valamit, ne tessék rossz néven venni.

- Csak kivele.

- Tessék velem a templomba visszajönni.

- Minek?

- Nincs ott már senki. Csak mi ketten leszünk. Tetszik érteni? Csak mi ketten. Se a gróf ur, se a polgármester ur, se a kapitány ur. Éppen mi ketten. A tiszteletes ur, a ki kalauzol, meg én, a ki haladok. Igy már csak jó lesz.

Budai Péternek nyugtalanság volt az arcán és égő vágy a szemében. A fiatal pap észrevette, megértette, megsajnálta. Visszafordult a templom felé s intett az öregnek, hogy kövesse. Beléptek a puszta templomba. A pap az Ur-asztala elé állott, Budai Péter a presbiterek helyére, az első padba ült. A könyv remegett a kezében, tekintetét áhitattal szegezte az ifju káplánra, a ki összetette kezét és ránézett Budai Péterre, mire ez fölállt.

S a pap megindult hangon kezdé:

- Hatalmas Isten, mennynek és földnek ura, a te gyönge szolgád szined elé vezet egy szegény, meggyötört lelket, mely nyughatatlanul hánykolódik földi porhüvelyében s nem talál békét, csak ha te meghallgatod alázatos könyörgését. Hallgasd meg őt, uram, a ki az örök jóságnak, örök irgalomnak kutforrása vagy, amen!

Itt mind a ketten égfelé emelték tekintetüket s együtt imádkozták a Miatyánkot.

... Megvan. Budai Péter halkan kiment a templomból. Levett kalappal föltekintett a napsugaras, tiszta kék égre: ott szárnyal az ő imádsága a mindenható Isten felé. Nem tolong a többi közt, nem kullog az utolsó sorban: egymagában, egyenesen röpül. Most már minden rendben van.

S már a felelet is megjött rá: az az édes megnyugvás, az az áldott béke, mely szivét eltöltötte s kiölt belőle minden keserüséget.

Sietett haza a poros uton és vitte magával az égi ajándékot, a pusztai tanya legnagyobb kincsét: a reményt.

 

MÉGEGYSZER A TÁROGATÓ


A FEJEDELEM KOPORSÓJÁNÁL.

Az 1906-ik év októberének utolsó vasárnapján a budapesti Bazilikában másfél óráig álltam őrt Rákóczi Ferenc ravatalánál.

Az elektromos lámpák fehér fényébe beleszürődött a viaszgyertyák sárga világa. Az erős csillogás kardunk élén játszadozott s a templom márványzatáról tükröződött vissza. A szemem szinte fájt tőle s hozzájárult ahhoz, hogy egészen kábulttá tegyen.

Mert nem tagadom, bizonyos fokig már kábult voltam, mikor délután kettőkor diszőrségre vállalkozott képviselő-társaimmal a templomban megjelentem. A délelőtti históriai fölvonulás, a koporsók előttem elvonuló látománya, a kétszázezernyi tömeg áhitatos csöndje, mind elemi erővel markoltak bele szivembe. Most pedig eltöltött az a gondolat, hogy betegségem ellenére legalább annyiban kivehetem a részemet az ünnepből, hogy őrt állhatok a drága hamvak mellett s legalább az unokáim elmondhatják egyszer rólam, hogy a nagyapánk karddal a kezében őrt állott Rákóczi Ferenc és Zrinyi Ilona koporsója mellett.

Ez idő alatt, a mig ott álltam, körülbelül negyvenezer főnyi tömeg hömpölygött el előttem, legnagyobbrészt a szegényebb néposztályból, szóval azok közül, a kiknek dédatyái annak idején Rákóczi győzelmes harcait vivták s a kik közül nem volt áruló, mert ez a szégyen a felsőbbranguak számára volt föntartva.

Őrhelyemről éppen szeme közé láthattam a tóduló ezreknek, a mint kiváncsi szemmel, a melyben sokszor köny ragyogott és áhitatos arccal, mely mögött imádkozó gondolatok rejlettek, a ravatal felé fordultak. Asszony, férfi, gyerek, civil, katona, városi munkás, falusi gazda lépkedett sorba s látszott rajtuk, hogy szemük minden látó erejét koncentrálták, hogy az a pillanat, melyet a ravatalra vetettek, örökké felejthetetlen legyen nekik. Hogy mindent jól megnézhessenek és mesélhessenek azoknak, a kik nem láthattak semmit. Hogy az ő unokáik épp ugy elmondhassák, mint az enyimek, hogy az én nagyapám látta Rákóczi Ferenc és Zrinyi Ilona ravatalát.

S mikor láttam magam előtt elvonulni az ünneplőbe öltözködött népet, magyart, svábot, tótot, oláhot egyaránt, eszembe jutott Rákóczi hadi népe, mely magába foglalt magyart, tótot, oroszt, oláhot, mely remegő csodálattal vonulhatott el egykor a fejedelem előtt, mikor a lovon ült s kezében Magyarország kardját tartotta.

Ez a sok, ismeretlen, átszellemült arc, mely rajongását szegényes gunyába öltözködve hozta a templomba, oly mély hatást tett rám, hogy azóta sem tudtam megszabadulni tőle, éjjel-nappal forgattam őket fejemben s végre ő róluk, a megelőző generációk felé visszahaladva, eljutottam azokhoz az egyszerü emberekhez, a kik annak idején a Szüz Máriás zászló alatt vitézül helyt álltak.

Annál nagyobb szeretettel és büszkeséggel irok róluk, mert hiszen az én szerény őseim is közéjük tartoztak. Nem az urak közt vitték az ország zászlaját és cimerét, hanem bent, a névtelen sorokban, darócruhában kullogtak egy jó fütykössel, fejszével vagy buzogánnyal ellátva. De a mikor a vezér azt mondta: hajrá!, épp ugy rohantak előre és épp ugy ütötték a németet, mint az aranyos öltözetü urak s ha aztán a német visszavágott és szegény a fübe harapott, épp ugy megsiratták őt is, valami vasmegyei kis faluban, mint a hogy megsiratták az elesett brigadérost, ha nem is palotában, de egy szalmafödeles házikóban. S ezekbe a kis kunyhókba még több fájdalom elfér, mint a nagy, tágas palotákba.

 

HAZATÉRÉS.

Az Ozoraiak kemény, régi magyar familia tagjai, nem állották a német igát s 1700 körül itt hagyták az országot. Könnyü volt itthagyniok, mert előbb a német elszedett tőlük mindent, a mit az Árpádoktól kezdve Budavárának a törököktől való visszavételéig szereztek. Elmondom én igen egyszerü módon ennek a történetét.

Mikor a német levette nyakunkról a török igát, azaz segitett levenni: e helyett a magáét tette a nyakunkba. S mikor azt hittük, hogy megszabadultunk legnagyobb ellenségünktől s reméltük, hogy nyugalomra térhetünk, akkor vettük észre, hogy itt van a még nagyobb ellenség, a ki nemcsak a vánkost, hanem a derekaljat is ráncigálja alólunk. Szegény magyar nagyot nézett, keserveseket sóhajtott, még keservesebbeket káromkodott. De ha ezt, akár a sóhajtást, akár a káromkodást, nyilvánosan merte tenni, rögtön följelentették és üldözték. Igy jutottak az Ozoraiak is, kiknek száján lakat soha nem volt, a gyanusak, majd az üldözöttek közé. Ozorai Pétert, kinek barna pofáján akkora kardvágás huzódott végig, mint egy árok, a mit a brandenburgi őrgróf oldalán kapott Budavár visszavételénél, egy napon elfogták és Kassára hurcolták. Ő volt a család legtekintélyesebb és legöregebb tagja. Érthető tehát, hogy a bécsi hatalom először is ő rá tette a kezét. A többi Ozorai nem tudta, hogy mit csináljon, először elkábult ilyen feneketlen hálátlanság láttára, azután pedig összegyült Ozorai Pál házánál, a hol éppen Ozorai János fiának a keresztelője volt. Elhatározták, hogy majd ott megbeszélik a dolgot.

Ozorai Pál nem volt harcias ember, inkább vagyonszerző szellem és tehetség töltötte el; lóval és marhával ugy tudott kupeckedni, hogy ebben le nem főzte őt semmiféle görög. De a mit szerzett, azt nem magának tartotta meg, hanem a család és az oldalági rokonok közt kiosztotta, hogy az Ozorai-dinasztiát hatalmassá tegye. Mikor Ozorai Jánosnak ujszülött fiát megkeresztelték s a pap a szertartást elvégezte, Ozorai Pál egy vert aranykupát megtöltött Tokaj nedvével, fölemelte és az egybegyült rokonsághoz intézvén szavait, igy szólt:

- Atyámfiai! Nem helyes az, hogy mikor Péter bátyánk tömlöcöt ül, mi itt mulatunk. De Isten ezt bünül nem veszi, mert nem mulatság ez, hanem tanácskozás. Nem is tudok örülni az Ozorai-család legfrissebb hajtásának, mert minek szaporodjék a magyar cselédek száma? Rabságra, nyomoruságra, üldözésre? Árulónak kelljen lennie, hogy nyugodt életet biztosithasson magának? Figyeljetek rám, én megmondom, hogy mi lészen a mi dolgunk. Mikor Péter bátyánkat a német dragonyosok kihuzták ágyából és elvitték, azt mondta nekem: "Pál öcsém, most te maradsz itthon családfőnek. Okosan és bölcsen intézd dolgaidat. Én tudom, hogy most mi következik. Több vagyonunk van, mint kellene, kiterjedtebb rokonságunk van, mint szeretnék, van jó, mocsoktalan nevünk, vannak barátaink, a kik hallgatnak ránk és van nép, a mely szavunkra indul. Hát nekünk ezért el kell pusztulnunk, mert a németnek csak koldusok és gazemberek kellenek. Ajánlom, hogy a mig van rá idő, szedjetek össze minden ingó értéket és hagyjátok itt az országot, mert az ingatlanokra rövid időn rá fogja tenni kezét a hatalom, majd ha sikerülni fog hamis tanuval rám bizonyitani, hogy én felségsértő összeesküvő vagyok." Igaza volt Péter bátyámnak, kedves atyámfiai, én már tudom is, hogy hová megyünk. Kis-Oláhországban van családunknak egy régi barátja és fegyvertársa, Taraszovics, a leggazdagabb bojár. Már izentem is neki, hogy mit szólna hozzá, ha mi mindnyájan az ő piátrai várába vonulnánk és ott élnénk mindaddig, a mig idehaza elfelejtkeznek rólunk és uj idők következnek. Asszonyok, ne nézzetek rám olyan szomoruan, csak átültetjük magunkat egyelőre más országba és azután alkalmas időben visszatérünk. Taraszovics bojár tárt karokkal fogad bennünket és ott nagyon jól fogjuk magunkat érezni. Most pedig kiiszom ezt a kancsót a legfiatalabb Ozorai tiszteletére és egészségére. Legyen ő vitéz, mint valamennyi Ozorai, de legyen boldogabb és nyugodtabb életü, mint ősei voltak. Igyatok ti is, azután beszéljetek, de ellent ne mondjatok annak, a mit én mondtam.

Ezután a beszéd után bizony az ital meg az étel nem izlett az atyafiaknak. Komoran és csöndben ültek ott és mikor Ozorai Pál megkérdezte, hogy mi a felelet? azt felelték rá, semmi, jelölje ki ő, hogy kik azok, a kik itthon maradhatnak? Szóval, kiket fenyeget a hatalom és kik elég kicsinyek arra, hogy a hatalom észre ne vegye őket.

- Ezt szeretem! Mindnyájatok boldogsága függ attól, hogy nekem engedelmeskedjetek. Majd én intézkedem és a szerint cselekedjetek.

Ozorai Pál mindent bölcsen elkészitett arra, hogy a család összeszedvén ingó értékeit elmenekülhessen s mikor rövid idő mulva a német dragonyosok ujra megjelentek, már a fő Ozoraikat nem találták ott. Eltüntek. Az oldalági rokonok, a kik kisebb birtokokban és nem kastélyokban, hanem udvarházakban ültek, otthon maradtak. Ezekkel nem volt baj. De négy Ozorai eltünt és a kassai generális birtokaikat zár alá vette, mindaddig, mig el nem jön nyugatról az a kedves német főur, a kit majd a császár ő felségének méltóztatik beleültetni az elpusztult magyar család birtokába. Ozorai Péter fölött a vérbirák a hamis tanuk segitségével itéletet mondtak és elszállitották a prágai sötét börtönbe.

A piátrai vár Kis Oláhország erdői között feküdt. Szép, régi vár volt, kiállotta már töröknek, tatárnak, lengyelnek ostromát és mindenféle háborunak golyói ültek a falában. Az Ozorai-család a Taraszovicsokkal évszázadok óta összeköttetésben állt. A barátság apáról fiura szállt s megesett már az is, hogy a bujdosó Taraszovicsok évekig élvezték az Ozoraiak vendégszeretetét és ez volt az első eset, hogy a Taraszovicsok most viszonozhatták a szivességet. A négy Ozorai családostól megérkezett a várba, szolgákkal, kincsekkel, lovakkal s ott teljes berendezésre talált. Azt remélték, hogy önkéntes számüzetésük csak rövid ideig fog tartani és ebben a reményben a bojár családok körében kellemesen töltötték napjaikat. Vadászat, halászat, fegyverjátékok s más eféle lovagias mulatságok közt teltek napjaik.

De az erdő megsárgult és lehullatta leveleit, azután hó borult a vidékre és az oroszországi szél nehéz felhőket kergetett át az égen. Majd ujra tavasz lett, a forró nyár is megérlelé a gyümölcsöt s aztán megint tél következett. Az Ozorai család jókedve pedig egyre jobban hanyatlott. Ozorai Pál meglehetősen öreg ember volt már, joga volt ősz hajszálaihoz, melyek mint ezüst erecskék tarkitották haját és szakálát. De mi köze az öregséghez Ozorai Istvánnak, a ki daliás, erőteljes, jókedvü férfiu volt teljes életében? Pedig mikor a harmadik telet töltötték a piátrai várban, az ezüst szálacskák az ő szakálában is megjelentek. Az asszonyok arca sápadtabb lett, mint a milyen otthon volt. Ozorai Jánosné folyton betegségről panaszkodott. Nem tudta megmondani, hogy mije fáj, de kerülte a társaságot és csak a gyermekeivel szeretett játszani. Lassankint ugy elcsendesedtek, hogy azt hihette volna az ember, ebben a várban mindig halott fekszik kiteritve s azon busul a familia.

Egy napon, mikor ebéd után az asszonyok elvonultak, maguk maradtak Ozorai Pál, István és Barnabás. S ekkor Ozorai Pál végig nézett rajtuk és így szólott:

- Nincs erős lélek bennetek. Látom, hogy szenvedtek, nem tudjátok türni a hontalanságot. Elfeledkeztek őseinkről, kik közül annyi szenvedett török rabságot? Elfeledkeztek Péter bátyánkról, a ki a prágai börtönt rója? Nincs itt nekünk semmi bajunk. Kényelemben élünk, biztosságban vagyunk, semmi veszedelem sem fenyeget. Nem teszünk egyebet, mint hogy kikoplaljuk a németet s ha eljön az időnk, haza megyünk.

Elhallgatott s ekkor megszólalt Ozorai János:

- Hát Pál, ide hallgass. Elszoktattál bennünket attól, hogy mi is megmondjuk a magunk véleményét, de sulyos iskolán mentünk keresztül és megváltozott a mi természetünk is. Ne vedd rossz néven, most mi is beszélünk. Én ha magam volnék, kiállanám a hontalanságot még török rabláncban is; de nézd meg az asszonyainkat, nézd meg serdülő gyerekeinket, ezek belepusztulnak ebbe az állapotba. Itt élünk az erdő között, örökösen a szabadban, van itt jó levegő, egészséges viz, aztán nézd meg mégis asszonyaink arcát, hova lettek róla a rózsák? Nézz a szemük közé, fénytelen és üres. Hallgasd meg, mikor beszélgetnek, mintha örökösen halottat siratnának, aztán mikor reggel fölkelnek, ki se mernek jönni rögtön az ebédlőbe, mert észrevennők rajtuk, hogy az egész éjszakát sirással töltötték. Nehéz sor ez, bátya, az asszony is csak valami, nem nézhetjük közömbösen, hogyan romlanak napról-napra.

Ozorai Pál ránézett az öccsére:

- Mit akarsz ezzel mondani? hogy menjünk vissza, német rabjának? Nekem nincs feleségem, az igaz, utánam nem busul senki, ha bajba kerülök, de ha ti haza mentek, rögtön nyakon csipnek és azt hiszem, meg sem állnak veletek a legközelebbi akasztófáig. Hát az jobb lesz az asszonyoknak? Hát vissza menjünk, János?

Ozorai János vállat vont.

- Nem mondom, hogy vissza menjünk, de ne vedd zokon tőlünk, ha busulunk. Akárhogy korholsz bennünket, azt a kis maró férget ki nem irtod a szivünkből.

Ozorai Pál fölkelt az asztaltól és nehéz szivvel kiment a várudvarba. Akármilyen goromba hangon beszélt a testvéreivel, érezte, hogy az a kis maró féreg az ő szivében is rágódik. Nagyon megsinylette ő is a hontalanságot. Látta jól, hogy familiája még nehezebben türi. Egy iródeákját már régebben el is küldte Magyarországra, hogy valami közvetetlen tudomása legyen az otthoni állapotokról, de a diák semmi vigasztaló hirt nem hozott vissza. Itt-ott zsaroló németeket agyonvertek, de utána még sulyosabb lett az állapot. Az ország csendben volt, gyászban volt és szenvedett. Ozorai Pál kiment az erdőbe, fölmászott a hegycsucsra, ez volt neki a kedves helye. Itt szokott a multakról gondolkodni és a jövőről tervezgetni. Nyugat felé nézett, teljes pompájában ment le ott a nap és ekkor Ozorai Pálnak eszébe jutott, hogy mennyivel jobb dolga van a napnak, mint neki, mert az mindennap Magyarországon fekszik pihenőre, ő pedig idegen földön hajtja le álmatlan fejét. Belemarkolt a szivébe és magába szégyenkezve mormogta, hogy ő sem erősebb, mint a család asszonyai, legföljebb csak annyiban, hogy vissza tudja fojtani a könnyeit.

Megint elmult egy jó idő. Ozorai János felesége meghalt az idegen földön. Az egész család komor kétségbeesésben töltötte napjait, mintha azt a halottat el sem temették volna, folyton ott lebegett valamennyinek a szeme előtt és egy este, mikor Ozorai Pál le akart feküdni, a három testvér eléje állt és igy szólt:

- Pál, lesz, a mi lesz, mi reggel haza megyünk Magyarországba. Itt fogyunk el tétlenül, ott meg legalább néhány németet küldünk magunk előtt a másvilágra. Mire tartogatjuk itt magunkat? Haza megyünk, az embert nem akasztják föl tüstént.

Azt várták, hogy Pál dühösen meg fogja támadni őket. E helyett szomoru arccal végignézett rajtuk és azt mondta: Jó!

Másnap hajnalban, mikor János, Barabás és István megjelentek a várudvaron, hogy nyeregbe szálljanak, ott látták Pál csatlósait és lovait utra készen s mielőtt még magukhoz tértek volna ámulatukból, megjelent Pál is és egyszerüen igy szólt:

- Nem engedhetem, hogy egyedül menjetek, tudjátok, hogy nekem van legtöbb eszem a familiában.

A testvérek szó nélkül ölelkeztek és aztán vidáman lóra vetették magukat, bucsut intve asszonyaiknak, a kik örömsugárzó arccal nézték az utazókat, tudván, hogy azért mennek, hogy nekik jó helyet készitsenek otthon, szép Magyarországba.

Az uti társaság észak felé vette utját, hogy Lengyelországon keresztül, elkerülve az erdélyi határt, Magyarország felé térhessen haza. Napokon keresztül gyorsan folyt az utazás, mindenkinek visszatért a jókedve, mintha sorsa már is jobbra fordulna. Nem történt velük semmi, akkor nem volt háboru, egy pár kóborcsapattal találkoztak, de azok látván a marcona férfiak elszánt seregét, mindenféle támadástól óvakodtak. Hatodik nap egy kis lengyel városban, Szitovityban ütöttek tanyát. Egy német korcsmába szállottak be, bekötötték lovaikat, elhelyezték csatlósaikat, a három ifjabb testvér beült a korcsmáros szobájába, Pál pedig elment a városba kémszemlére. Nem telt bele egy fél óra, irtóztató orditozás verte föl az utca csöndjét. A három testvér megismerte Pál hangját és fegyveresen kirohant. Az öreg lelkendezve futott végig az utcán, maga előtt taszigálva egy hosszu embert, ki kopott katonaruhába volt öltözködve, oldalán hosszu kard lógott. Pál meglátván testvéreit, kétszeres erővel ordított, még nagyobbakat ugrott és még jobban taszigálta maga előtt a katonát.

- Megvan, rendbe vagyunk, otthon vagyunk. Semmi baj, csókoljátok meg ezt az embert. Megálljatok, előbb én mulatom ki magamat, valami bolondot teszek, de jól fog esni.

Ezzel Ozorai Pál ledobta a mentéjét, ledobta a kardját, süvegét és ott a sáros utcán az összegyült néptömeg előtt két óriási bukfencet vetett. Testvérei oda siettek, hogy fölszedjék, mert azt hitték tisztára, hogy megbolondult, de Ozorai olyanokat rugott mindazokon, a kik közel jöttek hozzá, hogy végre senki sem látta tanácsosnak segitségére menni. Mikor jól meghempergett, mint egy fiatal csikó, fölállt, nyakába borult az idegen katonának, össze-vissza csókolta és bevitte a kocsmába. Testvérei követték.

Ott aztán megtudták, hogy mi történt. Az történt, hogy Rákóczi kibontotta a zászlót Magyarországon és győzelmesen kergeti a németet mindenfelé s a nép ezrével csatlakozik hozzá. Ez a derék katona pedig azért jár itt Szitovityban, hogy zsoldosokat fogadjon Rákóczi zászlaja alá. Most aztán a három testvéren volt az örvendezés sora. Az egyik sirt, a másik kacagott, a legfiatalabb a fejét verte a falba, Pál kirohant az udvarban és a csatlósokkal tiz veder hideg vizet huzatott a fejére: akkor aztán elszállni készülő esze teljesen meghiggadt és ujra a régi bölcs férfiu lett.

- Vacsorálni, azt megtesszük, egyék mindenki három emberre valót, hideget, meleget, bort, pálinkát, édeset, savanyut, a mennyi bele fér, mert aztán nem eszünk addig, a mig Magyarországon nem leszünk. És ugy egyék mindenki, hogy a mint az utolsó falatot lenyelte, lóra ülünk, mert tudja meg mindenki, hogy addig nem alszunk, mig Magyarországon nem leszünk. Addig nem mosdunk, mig Magyarországon nem leszünk. Előre és most egyetek, igyatok, mert rögtön indulunk.

Ozorai Pál intézkedett, fizetett, de ő maga nem evett egy falatot sem. Pedig különben jó gyomorral és bő torokkal áldotta meg az Isten. Nem evett, hanem nyugtalanul járkált föl s alá a házban, udvaron, istállóban s egy fél óra mulva már mindenkinek készen kellett lenni. Este volt bár, elindultak és mikor a csapat lóra szállt és Ozorai Pál elkiáltotta: Rajta magyar! oly sebes vágtatva indultak meg, mintha előttük egy dragonyos-ezred állana és ők rohamra mennének. A por elnyelte a csapatot, a patkók csattogását elnyelte a távolság: a boldog magyarok mint a sebes szélvész száguldottak a szabad Magyarországba.

 

A ZÁSZLÓ.

Hallottátok-e atyámfiai, hogyan ért véget az Eperjesi százada?

Ez a század a Balogh Ádám brigádjához és a Szukováti ezredéhez tartozott. Vakmerő, harcedzett legényekből állott. Hozzátartozott Halasi Fekete Péter hajducsapatja, egy csomó székely s egy rakás tót. Tudtak verekedni lovon és gyalog, éjjel és nappal, szárazon és vizen. Tudtak koplalni, ha muszáj volt s az ut porába tudták ereszteni a legdrágább bort, ha érezték, hogy józan főre van szükség. Tudtak meghalni némán, nem jajgatva, nem panaszkodva, nem imádkozva, de nem is káromkodva. Ha sebet kaptak, elfeküdtek egy fa alá s rövidesen várták a halált vagy a segitséget. Nagyon szép csapat volt s Eperjesi főhadnagy a maga szakállára is sok hires dolgot müvelt vele.

Sopron alatt éjjeli harc volt, de mivel zegernyés, rut idő jött közbe, abba hagyták és hazafelé tartottak a kőszegi táborba. Dült a zápor, mintha dézsából öntötték volna s az emberek fülük tövére huzott süveggel s nyakuk köré csavart köpenyeggel, némán haladtak tova az éjszakában. Hajnalhasadtakor megálltak valami faluban, hogy egy kicsit száritkozzanak. Nagy tüzeket raktak, kifacsarták a köpenyeget, számba vették a hiányzókat. A falu közepén nagy tűz mellett állott Eperjesi, a melegtől gőzölgő ruhában. Az altisztek sorjában odaléptek eléje s mindegyik jelentette, hogy ki hagyta ott a fogát az éjjeli dulakodásban. Éppen valamelyik káplár beszélt, mikor Eperjesi hirtelen közbe vágott:

- Nini, hát Hajmási hol van a standárral?

- Hajmási? Én nem láttam.

- Én sem láttam.

- Ki látta Hajmásit?

- Tán bement valamelyik házba. Mikor Sopron alól elindultunk, mintha velünk lett volna.

Eperjesi fölpattant.

- Talán? Mintha? Igy nem szabad beszélni Hajmásiról, a ki a standárra vigyáz. Nézzetek szét rögtön, zörgessetek be minden házba, verjetek föl minden bokrot és teremtsétek nekem elő Hajmásit.

Az altisztek szétszaladtak a parancsot teljesiteni. Nem telt bele husz minutum, visszatértek jelenteni, hogy sem Hajmási, sem a zászló nincs sehol. Eperjesi éppen nagyot huzott egy fakannából, mikor az utolsó ember beszélt neki. Dühösen belevágta a vizeskannát a tüzbe s a veszprémi szürön nem cifrább a kivarrás, mint a milyen cifra káromkodás az ő száját elhagyta. Majdnem orditva igy szólt:

- Hát mi történt vele? Áruló lett s a zászlóval az ellenséghez pártolt? Agyonütötték s elvették tőle a standárt? Vagy fejbe verték, ott fekszik valami utszéli árokban a lobogóval együtt? Ezekre a kérdésekre meg kell felelni, emberek, vagy oda a becsületünk. Azt a zászlót a fejedelem külön adta ennek a századnak, mert rászolgáltunk, mert megérdemeltük. És most elveszitsük? Ha azt a zászlót vissza nem szerezzük, akkor én fejbe lövöm magamat, titeket pedig szélnek eresztelek. Mehet ki-ki haza vagy a hova akar, de Rákóczi fegyverét többet nem forgathatja. Azért hát lóra és utánam!

A kuruc csapat lázas sietséggel vetette magát lóra. S néhány perc mulva a rossz, nedves utakon, feneketlen sárban csobogott vissza Sopron felé. Jaj azoknak a németeknek, a kik most e vad farkasok elé találnak kerülni. Jobb lett volna nekik, ha kékszemü, szőke édesanyjuk soha e világra nem szülte volna őket.

A csapat közepén lovagoltak a hajduk, a kiknek Halasi Fekete Péter káplárjuk százszor is ismételte, hogy a nélkül a standár nélkül, a melyet a fejedelem a maga kezével adott nekik, ő is halottnak érzi magát és az egész csapatot. El tudta viselni kedves szülei halálát, nem ejtett könyet, mikor legjobb pajtásai elhullottak mellette, de ha ezt a zászlót vissza nem szerzik, ezt ő tul nem éri. Nem tesz kárt magában fegyverrel, de érzi, tudja, hogy megszakad a szive. Ha pedig ez nem történnék meg, akkor megteszi azt, hogy kálvinista ember létére, beáll kolduló barátnak a franciskánusok érsekujvári kolostorába.

Utjokban az első akadály egy német muskétás csapat volt, mely valami kis völgyben táborozott. Mint a héja a jámbor csibékre, ugy csaptak le a muskétásokra s nem is összevagdalták, hanem a földbe gázolták őket. Csak két tisztjüknek sikerült lóra kapni és Sopron felé elvágtatni. Egypár kurucot leütöttek a rövid dulakodásban, a többi bús elszántsággal a szivében haladt tovább vakmerő utján. Már egészen világos volt, mikor a mult éjjeli csatatér közelébe érkeztek. Egy kis dombról lenéztek a sikságra, melynek tulsó szélén Sopron falai és tornyai látszottak. Mikor Eperjesi az ellenségtől erősen megszállt várost meglátta, föleszmélt elbusultságából, hátrafordult a csapathoz és igy szólt:

- Legények, a mi zászlónkat talán abból a városból kell elhoznunk, a melyet nálunknál sokkal erősebb ellenség védelmez. Hát azt mondom, hogy most mindenki feszitse meg karjának legvégső erejét és ugy verekedjék, mintha a fejedelem szeme előtt állna. Lehet, hogy sokunknak ez az utolsó csatája, azért vagdaljon ez össze magának egy egész életre való németet. Mindenki nézze körül kardját, csákányát, buzogányát, pisztolyát, veregesse meg a lova nyakát, biztassa meg a paripáját. Aztán Isten nevében előre!

Maga Eperjesi is leszállt a lóról és jól körülnézte a nemes állatot. Minden rendben volt. Akkor elővette a pálinkás csutorát és jót huzott belőle. A katonák hasonlóképpen tettek. Mindenki megvizsgálta lovát és fegyverét, áldomást köszöntöttek egymásra a butykosból, mintha hosszu időre elbucsuznának. Halasi Fekete Péter félrehuzta a vén Csopánt és igy szólt hozzá:

- Öreg pajtás, ha látod, hogy olyan sebet kaptam, a mely tehetetlenné tesz, fogd a pisztolyodat és lőjj bele a fülembe, nehogy sebesülten a német kezébe kerüljek és csuffá tegyen.

Csopán nem felelt semmit, csak szomoruan lehajtotta a fejét. Fekete Péter folytatta:

- De hát ennek meg kell lenni, mert a zászló nélkül vissza nem térhetünk. Nagyon jól tudja ezt Eperjesi főhadnagyunk is, hogy a zászlót vissza nem kaphatjuk. Nem is azért vezetett vissza minket ide, hanem azért, hogy becsülettel meghaljunk, ha már becsülettel élni nem tudunk. Isten megáldjon, cimbora.

E pillanatban Sopron felől trombitaharsogás hallatszott s a mint a kurucok odanéztek, látták, hogy két ezred dragonyos bontakozik ki rendes, vagyis francia szabásu csatasorban. A huszárok egy pillanatig némán nézték a legalább is tizszeres ellenséget, a paripák is a fülüket hegyezték s nyugtalanul nyeritettek. Ugy látszik, a hajnali kaszabolásból megmenekült két tiszt zavarta föl és készitette elő a soproni helyőrséget. Eperjesi kivonta széles fringiáját, megcsókolta s nyers kedélyességgel igy kiáltott a csapatja felé:

- Fiuk, az áldóját, szép temetésünk lesz. A császár legfényesebb katonáit küldi ellenünk. Hát jól van igy, ezekből való cselédek masiroznak előttünk, mikor a másvilág kapuján bevonulunk. Hajrá, kuruc!

- Hajrá, hajrá! - orditott a kis csapat s a vérig sarkantyuzott lovak mint a förgeteg, zudultak alá a dragonyosokra.

Még ezek magukhoz sem tértek bámulatukból e kis csapat vakmerőségén, a kurucok már ott dultak soraikban. A székely Orbán, a hajdu Csopán, vele a székelyek és a hajduk elbusult dühvel, a kengyelben állva, irtóztató csapásokat osztogattak jobbra és balra. Eperjesi első vágásra leütött egy kapitányt, a ki estében vághatott csak vissza s véres cafattá vágta a vezér oldalát. A dragonyosok egy hirtelen kanyarulattal egyszerre bekeritették a magyarokat. A magyar csapat az első támadásra keresztül vágta magát a dragonyos ezredeken. De mikor a németek háta mögött összeszedték magukat, már a százötven legényből csak harminc élt. A többiek ott fetrengtek a német lovak nehéz patkói alatt s a kit a német szablyája megkimélt, azt a paripák halálra taposták. A magyarok gazdátlan lovai pedig bus nyeritéssel száguldottak tova a sikon.

Eperjesi kitörölte szeméből a vért és rekedten igy szólt:

- Fiaim, itt balra, ebben a kis nyirfa bokrosban álltunk az éjjel harcban. Ha a zászlónk nincs az ellenség kezében, akkor Hajmásival együtt itt lesz a bokrok közt. Utánam!

A ronggyá szabdalt véres kis csapat követte Eperjesit, átugratott az árkon s eltünt a nyirfák között. Csakhamar valami alacsony házikóhoz érkeztek s Eperjesi nagyot kiáltott. Hirtelen megálltak, s leugráltak a lóról. A házikó falának támaszkodva ült Hajmási, a zászlótartó, halva. Üveges, fénytelen szemekkel meredt maga elé, szakálla és melle csupa aludt vér volt. De a zászló nem volt sehol. És ekkor Eperjesi ujra fölkiáltott s rámutatott a halottra. Akkor vették csak észre a kurucok, hogy Hajmásinak a jobb karja könyökbe le volt vágva. S megmaradt félkarja véresen és csonkán nyult eléjük. Fekete megszólalt:

- Látjátok, Hajmási nem engedte ki kezéből a zászlót, még halva sem. Le kellett vágni a karját, hogy elvihessék a zászlót. Talán hatalmas keze még most is fogja, még most is szoritja s csak akkor ereszti el, ha lerohad róla. Dicsőség neked, bajtárs, hogy megmentetted a becsületünket. Ha valaki megél közületek, fiaim, menjen vissza Balogh Ádámhoz és jelentse neki azt, a mit itt most lát. Most pedig lóra fiuk és folytassuk a harcot.

Mire a kurucok lóra kaptak, a kis erdő már körül volt keritve. S a harminc ember ott vágtatott neki a dragonyosoknak, a hol azok legsürübben állottak. S a magyarok Istenének a szeméből kihullott egy könycsepp, mert siratta legvitézebb katonáinak elestét...

A ki ezt elmesélte, az nem volt más, mint Bató debreceni diák, az egyetlen, a ki megmaradt Eperjesi századának a pusztulásából. Megjelent hüségesen Balogh Ádám brigadéros előtt, elmondta neki, hogyan vették el Hajmásitól a standárt, hogyan indult el a keresésére Eperjesi az egész századával és hogyan pusztultak el mind örök dicsőségére a kuruc harci névnek. S ez a Bató diák, mikor ezt elmondta, még maga is hét sebből vérzett és Isten csodája volt, hogy még egy szikra élet szorult belé.

 

BLAHÓ.

A fehérhegyi tótok a legpompásabb kurucverekedők voltak. Legtöbbnyire Ocskay brigádjához tartoztak s valamennyi ausztriai betörésben résztvettek. Egy-egy ausztriai betörés után zsákmányrészükkel megrakodva, visszatértek falvaikba, ott fönt a morva határszélen s kipihenték fáradalmaikat, mig a vezér parancsa ujra harcba nem szólitotta őket.

Egy őszi napon valamelyik fehérhegyi faluba egy csapat liptómegyei tót érkezett csekély podgyásszal, egy-egy baltával fölfegyverkezve s gyalog. A községházánál megállapodtak s kérdezősködtek a biró után.

Egy jól táplált, termetes férfiu állott eléjük, kijelentette, hogy ő a biró, s kérdé, hogy mit akarnak.

- Liptómegyéből jövünk, a mi falunkat földulták a labancok, nincs maradásunk. Eljöttünk, hogy beálljunk kurucnak, mert szeretnénk boszut állani azért, a mit rajtunk elkövettek.

A biró végignézett rajtuk s szólt:

- Jól megtermett legények vagytok, erő van bennetek a fegyverforgatásra, csak az iskolát nem végeztétek még el.

- Miféle iskolát?

- Nem olyan iskolát gondolok, a milyen Nagyszombatban, Pozsonyban, meg Nyitrában van. De hát tudjátok, a háborut is meg kell tanulni. Nem olyan közönséges mesterség az. Nem ugy van, hogy ma fölcsapsz katonának, holnap már mégy a csatába. Parasztok vagytok ti még, katonát kell faragni belőletek.

Egy fiatal, magyarosan kipödrött bajuszu legény megszólalt:

- Ne tanitson kegyelmed bennünket. Jártak nálunk is kurucok, hallottam tőlük, mi a jó katona. A ki nem fél a haláltól, az jó kuruc. A többi mellékes.

A biró fölcsattant:

- Kis öcsém, te nagyon jól forgatod a nyelvedet, de ha kétszer olyan jól forgatnád, sem ijednék meg tőled. A hogy itt előtted állok, csak falusi biró vagyok, azt hiszed, de tudd meg öcskös, hogy olyan községben vagy, mely nyolcvan fickót ád Ocskay csapatjának. S a mikor itt a dombon a templom harangja megadja a jelt, ezek a békésen dolgozó parasztok egyszerre vad katonákká változnak át s elszántan robognak a brigadéros zászlaja után. Csak azért mondom ezt, nehogy azt hidd, hogy itt holmi jámbor földturókkal van dolgod.

A fiatal legény ujra megszólalt:

- Ne haragudjék kegyelmed, nem vaktába vetődtünk mi ide, hanem éppen mert tudtuk, hogy ezen a vidéken olyan kurucok laknak, a kiktől mi megtanulhatjuk a hadi mesterséget.

A biró szelidebb hangon igy felelt:

- Nem haragszom rád, öcsém. Jegyezd meg általában, hogy én csak dühbe jönni szoktam, de haragudni nem. Tőled is csak azt vettem rossz néven, hogy ugy tetszett, mintha nem ismerted volna el, hogy jussom van beleszólni a katona-mesterségbe. Pedig lásd, fiam, én Ocskay brigadéros uramnak minden hadjáratában részt vettem s ha kiváncsi vagy rá, milyen lovat kaptam tőle ajándékba, eredj az istállóba s nézd meg. Különben talán jobban megtudod, hogy ki vagyok, ha megmondom a nevemet. Blahó vagyok.

A tótok összenéztek s az egész csapat egyszerre lekapta a süvegét. Blahó a legjobb gerilla-vezér volt a tótok között. Ocskay mindig magával vitte harci kirándulásain s nem egyszer veszedelmes kémszolgálatokra használta. A fiatal tótlegény ragyogó arccal nézett Blahóra s igy szólt:

- Most már igazán nem tudom, hogyan szólitsam kegyelmedet, Blahó uram. Hanem ha itt maradunk a faluban és mulatni találnánk, akkor eldanolom a Blahó uramról szóló nótát, a melyet Liptóban is nagyon jól ismerünk. Annyit mondhatok, hogyha egyenesen a mennyországba csöppentünk volna bele, nem örülnék annyira, mint igy, hogy itt vagyunk. Fogadjon föl bennünket katonának, Blahó uram.

A biró egyet rántott a vállán, aztán meglehetős hidegen igy szólt:

- Fujjátok ki magatokat, faljatok valamit, aztán majd, ha hivatlak, előjöttök s beszélünk a dologról.

Ezzel otthagyta őket. A legények sorba ültek a hosszu tornácon, falatoztak valamit, azután friss vizet ittak rá s várták a biró üzenetét.

Már sötét este volt, mikor egy gyerek jött a biró házától azzal az üzenettel, hogy a biró uram szivesen látja őket egy ital borra.

Cserepes kőháza volt a birónak, magas kőfalkeritéssel. Az óriás udvar közepén nagy tüz égett, melyet körülült egy csomó ember. Valamennyien a földön ültek vagy maguk alá gyürt gubán, csak a biró helyezkedett el valami szép karosszékben, melyet onnan tulról, Morvaországból hozott egy főuri kastélyból. A liptói legények illedelmes köszönéssel állitottak be s a biró intésére leheveredtek a tüz mellé. Hosszu ideig hallgattak, nyilván azt várták, hogy Blahó megkezdje a beszélgetést. Nemsokára odagörditettek és csapraütöttek egy akós hordót, egy kövér asszony egy csomó fakupát helyezett melléje. De senki sem kinálta a liptóiakat. Ujabb csöndesség után Blahó megszólalt:

- Hát ti katonák akartok lenni?

- Azok.

- Még pedig a Rákóczi fejedelem katonái?

- Azok.

- Volt-e már karabély vagy muskéta a kezetekben? Tudjátok-e, hogyan kell a puskát tölteni, elsütni és szárazon tartani, hogy meg ne rozsdásodjék? Mert jegyezzétek meg, hogy a muskéta éppen olyan kényes jószág, mint az asszony: vigyázni kell rá, gondozni kell, jól kell vele bánni, mert különben épp a legfontosabb pillanatban hagyja cserben az embert. Hát a fokost tudjátok-e forgatni? Tudjátok-e, mikor kell ütni a fokával és mikor az élével? Hát buzogány volt-e már a markotokban? Tudjátok-e, hova kell ütni a buzogánnyal és hova kell ütni a fokossal, hogy elevenre találjon? Hát az emberi testet ismeritek-e? Különösen pedig a mi ellenségünknek, a németnek az emberi testét? Mert azt is tudnia kell a katonának, hogy hol gyönge az ellenségnek a teste, hol ütheti meg ugy, hogy egyszeribe vége legyen. Mert látjátok, fiaim, a magyart hiába vágod kupán, föl se veszi, de ha németnek a koponyájára sózol egyet, az rögtön följajdul és elfekszik az árokban. Azt már nem is kérdem tőletek, hogy a szablyával tudtok-e bánni, mert hisz parasztok vagytok, kard sose volt a kezetekben. Azt sem kérdem, hogy ugyan mit csinálnátok, ha a lovastámadás titeket gyalog érne? Mert erre bizony feleletet adni nem tudtok. Hanem láthatjátok ebből, a mit én itten elmondtam, hogy a katonamesterségnek számos fortélya van, a mit meg kell tanulni. A ki a legokosabb közületek, az feleljen nekem.

A magyaros pofáju hetyke fiatal tótlegény fölkelt. Sujtásos dolmányát egy lóditással hátravetette és átvette a fölkinált szót:

- Blahó uram, nem azért szólok én, mintha talán legokosabb volnék a csapatban, hanem azért, mert legtöbb világot láttam társaim közül. Jártam Kassán és láttam a fejedelmet, szolgáltam uri háznál, mint belsőinas és forogtam katonák között. Azt mondom én a kegyelmed ékes beszédére, hogy igaza van. A katonamesterség nem könnyü mesterség. De még sem kell olyan sokáig tanulni, mint a csizmadiaságot. Igaz, hogy nem mindenki alkalmas rá, mint a csizmadiaságra, hanem a ki alkalmas, az egy-kettőre megtanulhatja. Látja kigyelmed, nekem nagyon jó dolgom volt a városokban, katona lehettem volna könnyen, mert hivtak ide is, oda is. Mégis hazamentem. Még pedig lány miatt mentem haza. De mikor már elvettem volna a lányt, rajtunk ütött a labanc és kipusztitott mindenünkből. Földönfutókká lettünk. Bizony mondom kegyelmednek, Blahó uram, az ilyen emberekből jó katonák lesznek, a kiknek otthon füstölög a házuk, a melyben születtek s a kik édesanyjuk, meg a mátkájuk holttestét a füstölgő romok alul kaparták ki. A kik világgá mennek, megkeresni és megölni a gyujtogatókat, az asszonyok gyilkosait.

A legény a nagy indulattól elfuladt és elhallgatott. Csak szemei villogtak szokatlan tüzben. Blahó kedvteléssel legeltette rajta tekintetét. Azután rövid szünet után megszólalt:

- Ember vagy a talpadon, öcsém. Szeretem az ilyen beszédet. Eresszétek meg a csapot, jól fog esni egy ital bor.

Néhány fiatal legény fölugrott és a kupákat megtöltötte. A kupák mellett előkerült egy csomó finoman metszett pohár, mely szintén Blahó gazdának morvaországi kirándulásaiból vette eredetét. Minden jelenlévőnek a kezébe jutott valami ivóeszköz, ha más nem, hát süveg. S mikor Blahó ajkához érintette poharát, valamennyien ittak. Természetesen mindenki fenékig üritette s Blahó félredobta a kupáját, igy szólt:

- Látjátok fiaim, hogy mi nem élünk nagyon rosszul. De jegyezzétek meg, hogy ezért a jó életért busásan meg kell szenvedni. Látjátok, hogy finom poharakból iszunk és érzitek, hogy finom bort iszunk. De tudjátok meg, hogy ezeket a poharakat én nem a vásáron vettem és tudjátok meg, hogy azt a szőlőt, a min ez a bor termett, biz én nem kapálgattam. Ez mind hadi zsákmány. Összeszedtük odaát Morvaországban, mert már csak inkább mi vegyük hasznát, mint a német. Ezt a jó Isten sem akarhatja másképp. De ebből nem következik, hogy a mi életünk valami gyöngyélet. Egyszer haj, másszor baj. Mi itt a határon lakunk és minduntalan üzeni a brigadéros uram, hogy Na szablye! (Kardra!) akkor aztán itt kell hagyni jó bort, meleg kuckót, szép asszonyt, siró gyereket s követni kell a trombitát, mindhalálig. Mikor aztán visszafelé jövünk, igaz, hogy egy kis zsákmányt hozunk magunkkal, selyemszoknyát, fülbevalót, bársony-cipellőt, lovat, marhát, de aztán a nagy örömbe gyász is keveredik, mert egypár társunk otthagyja a fogát idegen földön, a hol a hollók, meg a sasok temetik el.

Blahó körülnézett s hangosan kiáltott:

- Álljon elő a falu legöregebb embere!

Lassu mozgással egy koromfekete, erőteljes, negyven-negyvenöt éves férfi lépett a tüz fénykörébe és ott megállt.

- Hány esztendős vagy, Patek?

- Szentgyörgynapkor voltam negyvenhárom esztendős.

- Hát Isten éltessen még vagy negyvenhárom esztendeig, de nem hiszek benne. Ez a mi legöregebb emberünk, fiaim. Látjátok, mi nem élünk hosszu életet. Pedig emberemlékezet óta itt beteg nem volt senki. Mi nem betegeskedünk, csak meghalunk. Még pedig háboruban halunk meg. Látjátok, ilyen a katona élete. Ha jól emlékszem, öt év óta ennek a Pateknek az apja volt az egyetlen ember, a ki természetes halállal halt meg...

- Igaz, - erősitette Patek - körösztül ment rajta a szekér s abba pusztult bele az öreg.

Patek visszalépkedett a homályba s leheveredett a fübe. Blahó pedig folytatta:

- No, liptómegyeiek, a ki nem vágyik hosszu életre, az csak álljon be közénk katonának. Most pedig bort adjatok nekik!

De a liptómegyei fiu a fakupát, mikor ujra tele akarták tölteni borral, belehajitotta a tüzbe s igy szólt:

- Én pedig, Blahó uram, több bort nem iszom, mert ura akarok maradni annak, a mit beszélek s a mit cselekszem.

Blahó nagyot nézett erre a kijelentésre s igy felelt:

- Igazad van, fiu, a ki nem szokta a bort, ne igyék. Majd ha annyit katonáskodol, mint én, megszokod, hogy soha se veszitsd el az eszedet, akármennyi bort iszol is. Adjatok neki egy kancsó vizet, a bort meg majd megisszuk mi, öreg kurucok.

 

BÉCS ALATT.

Sürü bozótos erdőben lassan haladt a kuruc csapat. Még pedig a Halasi Fekete Péter csapatja, mely Balogh Ádám brigádjához tartozott. Legnagyobb részük hajdusági fiukból állott, csekélyebb számmal volt köztük székely s kiegészitette a létszámot egy csomó tót kuruc a felső vidékről. Lehettek összesen vagy százan. Alsó-Ausztriát dulták négy nap óta, most pedig elszakadtak a főseregtől s találomra haladtak előre az erdőben.

Valami osztrák grófnál állapodtak meg vacsorára, természetesen a nélkül, hogy a gróf meghivta volna őket. A grófnak a kastélyban maradt cselédségét szintén meghivták a lakomára, a miből persze berugás s verekedés lett, a cselédeket fejbe verték s a kastélyt fölgyujtották. Mert hát a hideg őszi éjszakákon igy melegedett a kuruc Ausztriában. Valami inspektora a grófi háznak, a kit nem bántottak, mert finom lengyel pálinkaféléket adott a kurucoknak, Fekete uram mellől nézte a lángtengert s egyszerre csak oldalba döfi az alvezért s igy szól:

- A császár ma nyugtalanul alszik Bécsben.

- Miért?

- Mert ezek a lángok oda látszanak ám s fél Bécs találgatja, hogy ugyan mit gyujthattak föl a kurucok?

- Nem szeretem a dolgot, - szólt elborult arccal Fekete Péter.

- Micsoda dolgot? - kérdi az inspektor.

- Azt, hogy a császár ébren van, mert ha alszik, kevesebbet árt nekünk. De hát nem erről van szó, hanem hát mondd csak ember, olyan közel vagyunk mi Bécshez, hogy ez a láng belátszik oda?

- Talán még olvasni is lehetne a világánál. Ha egy órát mentek innen napszállat felé, a schönbrunni vadaskertben vagytok.

A körülálló hajduk szeme fölvillant s megszólalt Csopán, a vén hajdu, a ki különféle dulásokból olyan jól ismerte Ausztriát, hogy bármely iskolába elmehetett volna geográfiai professzornak:

- Jártam én ott Ocskayval, van ott őz, fácán, szarvas, nyul, vaddisznó. Mi csak körösztül lovagoltunk egy tört utján s a nélkül, hogy a fegyverhez nyultunk volna, agyongázoltunk hetvenöt nyulat.

- Vadászni nem vadásztatok?

Csopán megvetőleg nézte végig a kérdezőt s igy felelt:

- Persze, mert mi talán a császár egyenes meghivására mentünk oda, udvari vadászatra? Nem ugy volt az, komám. Hatszázan nyargaltunk akkor Ocskayval Bécs falai alatt s csak kétszázan tértünk vissza. Mi is csak ugy, hogy három ezred dragonyoson keresztül vágtuk magunkat s ugy menekültünk a vadaskerten körösztül.

Egy furfangos képü legény megszólalt:

- Azt szeretném tudni, Csopán bátya, ha oly gyorsan haladtatok, hogy értetek rá megszámlálni a nyulakat?

A katonák közt nagy röhögés támadt e kérdésre, de Csopánt ez nem hozta zavarba, egész nyugodtan igy felelt:

- Jegyezd meg tejfölösszáju öcsém, hogy a kuruc sose fut olyan sebesen, csak ha támad, hogy ilyen apróságra, mint az elgázolt nyulak megszámlálása, rá ne érjen. Nem mondom én, hogy fölszedtük a nyulakat, erre már csakugyan nem volt idő, de a leghátul jövő csapat tisztára megszámlált vagy hetvenöt nyulat. Tizzel tévedhetett, de többel nem.

A röhögés természetesen megszünt s mindenki olyan pofát vágott, mintha hinné Csopán gazda elbeszélését, a mi annyival is inkább tanácsos volt, mert az öreg nagyon is hajlandónak mutatkozott a kezeügyében eső fokossal fejbekólintani a hitetleneket. A beszélgetésnek azonban lett egy eredménye: Fekete Péternek szöget ütött fejébe a császári vadaskert közelléte s benfentes katonáival félrevonulva, rövid tanácskozás után elhatározta, hogy megtiszteli becses látogatásával.

Fekete Péter körülnézett még egyszer a melegedő kurucokon, aztán kiadta a rendeletet, hogy nyergelj. Sokan elégedetlenek voltak a kiadott rendelettel, mert már végignyujtózkodtak a hatalmas tüz mellett és az éjszaka hátralévő részét nyugalomban akarták tölteni. Azoknak sem tetszett a parancs, a kik csak most kezdtek az iváshoz. Sokan a bográcsokra mutattak, melyekben csak most kezdett rotyogni a pörkölt. Egy egész csomó ember szalonnát piritott. Mások egész ökörcombokat huztak nyársra s nagyokat nyelve, ügyelték a pecsenye sistergését. Szóval a csapat vacsora előtti kedélyes hangulatban volt s erősen morgott, mikor az alvezér a parancsot a nyergelésre kiadta. De Fekete értett a nyelvükön s meg is szólalt, mondván:

- Vitézek, katonák, ide hallgassatok! Én tudom, hogy a kurucnak legnagyobb öröme, ha tiz polturás szalonnáját negyvenezer talléros kastély lángjainál sütheti. Azt is tudom, hogy a gyomrát nagyon jól melegiti az a bor, a melyet grófok, hercegek és császárok elől iszik meg. De még jobban tudom, hogy mi melegiti a kurucnak a szivét. Hát megmondom nektek. Ha innen tiz nyillövésnyire megyünk, ott vagyunk a császár vadaskertjében, a melyben csak ugy hemzsegnek a ritkánál ritkább vadállatok. Ha mi abba betörünk és elpusztitjuk, Bécs város szemeláttára, örökre hires dolgot mivelünk, a melyről még az unokáink is mesélni fognak. Ha a fölvert és megijedt szarvasok, meg vaddisznók Bécs utcáin fognak csörtetni, akkor majd tudni fogják a bécsiek, hogy a kurucok vannak itt látogatóban. Ott kinálkozik minekünk finom vacsora! Majd beizenünk Bécsbe, hogy küldjenek egy ital bort, hogy áldomást ihassunk az egészségükre.

- Lóra, lóra! - kiáltottak a hajduk, a bográcsokat fölrugták, csak Blahó, a fehérhegyi tapasztalt tót kuruc csóválta a fejét s igy szólt Feketéhez:

- Vezér, nem védik azt a vadaskertet?

Fekete éppen a kardját kötötte fel s megvetőleg fordult vissza a tót elé.

- Te Blahó, nem szoktál te félni.

- Nem is félek én, vezér, csak vigyázok magamra. Nem egyszer jártunk mi már együtt a poklok országában, a mikor nagy hasznát vetted a Blahó óvatosságának. Tudod, meghalni nem baj, de életben maradni sem szégyen. Mi a fenének hagyja itt a fogát annyi jó vitézünk, ha nem éppen szükséges?

- Hát jól van, Blahó, ha nem lesz ellenség, elől mennek a tótok, ha pedig ellenség lesz, elől mennek a hajduk, ezt igérem neked.

Erre már Blahó is felkötötte a kardját s visszafelelt:

- Nincs itt tót és nincs itt magyar, itt csak kuruc van. Lóra!

Egy lóditással az egész csapat lovon termett s belemélyedt a bozótos, cserjés, ritkás erdőbe. Fekete lóra ültette az inspektort is s maga mellé vette, hogy mutassa az utat. Valami egy óráig haladtak s akkor egy meglehetősen jó karban lévő, a sötétben is fehérlő országutra érkeztek. Az inspektor szerint ez a pozsonyi országut volt. Fekete Péter éppen föl akart ugratni rá, mikor a távolban egyszerre hatalmas, ünnepies harangszó kondult meg.

- A bécsi Szent István-templom öreg harangja - szólt az inspektor.

Fekete pedig hátra fordult a nyeregben s igy kiáltott:

- Legények, halljátok? Ez a bécsi öreg harang. A ki köztetek jó pápista, leveheti a kalapját és imádkozhatik.

A hátulsó sorból visszafelelt egy fiatal hang:

- Ha pápisták vagyunk is, a bécsi harangnak nem imádkozunk.

A csapat helyeslőleg mormogott a kijelentésre. A következő percben keresztülkaptattak az országuton s belemélyedtek egy erdőbe, mely az inspektor szerint már a császári vadaskerthez tartozott. Látszott is rögtön, hogy ez nem afféle vadon, mert keresztül-kasul utak szelték s a kuruc csapat a lassan derengeni kezdő hajnali szürkületben könnyü szerrel robogott végig rajta. A fiatalok egyre szólitgatták a vén Csopánt, hogy bátyó, hol a nyul, a kit kend igért, ez egyre felelgetett vissza: bolond, alszik az ilyenkor. Nagy csöndben haladtak egy ujabb órát, akkor elérkeztek oda, a hol az erdészek és a vadászok laktak. A házakat körülvették s a lakókat egy szempillantás alatt fölverték. A halálra ijedt emberek rémülten könyörögtek, hogy életüket kiméljék. Fekete megnyugtatta őket, hogy nem lesz semmi bántódásuk, csak most elő mindennel, a mi ennivalójuk van, süssenek, főzzenek vacsorát a kurucoknak, mert ők itt, Bécs falai alatt jóizüt akarnak falatozni. Nemsokára lobogtak a tábortüzek s a kurucok hordták a vizet a bográcsokba. Jól megszokták már a tábori kalandos életet. Mindenki tudta a dolgát. Az egyik tüzet rakott, a másik vizért szaladt, a harmadik nyársat faragott, a negyedik a hust tisztitotta, az ötödik a lovakra viselt gondot, egy csapat kiment portázni a bécsi utra, hogy jelentse, ha majd ellenség közeledik. Ennivaló volt bőven, mert ott hevert vagy öt frissen elejtett szarvas, egy rakás nyul és fácán, melyet hajnalban voltak beküldendők a császári udvar asztalára. Ezeket az állatokat kezdték a vadászok és a kurucok rögtön bontani, nyuzni, koppasztani, fölapritani. Mikor javában folyt már a munka, egy fiatal székely harcos odafurakodik Fekete Péterhez és szól:

- Vezér! A mint itt körülszaglásztam, találtam egy házat, a melyben három ketrec volt. A mint a ketrecet megütöttem a kardommal, olyat orditott a sötétbe valami fenevad, hogy szinte a nehéz nyavalya tördelt tőle. Mi lehet ott?

A vezér mellett egy földre teritett szűrön hevert Bató debreceni diák, a kinek nagy tudományos hire volt a csapatban s a ki mikor látta, hogy Fekete kérdőleg tekint rá, rögtön megszólalt:

- Oroszlán lesz az, vagy tigris. Nézzük meg!

Fekete magához vette a diákot, a császári fővadászt s a székelyt, a ki egy égő hasábfát ragadott a kezébe s követve a kiváncsi kurucok seregétől, a kérdéses ház felé indult. Mikor beléptek, iszonyu orditás fogadta őket, mely a legbátrabbak szivét is megremegtette. De azért beléptek és látták, hogy az egyik ketrecben két gyönyörü példány oroszlán, a másikban két leopárd, a harmadikban egy pár hiuz volt. A kurucok nagyot bámészkodtak, soha életükben ilyen állatokat nem láttak. A fővadász aztán fölvilágositotta őket, hogy ezek rengeteg drága vadállatok, melyeket ő felsége valami keleti császártól kapott ajándékba Afrikából vagy Ázsiából s vasárnaponként a bécsi nép seregestől tódul ki megbámulni őket. Fekete egy darabig mustrálta a fenevadakat, melyek iszonyu bömböléssel ugráltak a ketrecnek, aztán hátrafordult s igy szólt katonáihoz, a kik szorongásig megtöltötték a házat:

- No fiuk, ettetek-e már oroszlán-pörköltet?

- Nem, nem, - rikoltoztak vissza a legények. Némelyik még a hetvenhetedik öregapját is emlegette, a ki természetesen szintén nem evett.

- Na, hát eszünk máma, a ki angyala van! Jőjjenek a karabélyosok s végezzenek velük!

A karabéllyal ellátott lovaskatonák bevonultak s agyonlőtték a vadállatokat. Azután a legények benyomultak a ketrecekbe, kivonszolták az állatokat. Huszan is huzták, tizen is nekiestek nyuzni és darabolni. Azt senki sem kérdezte, hogy jó lesz-e vagy szokás-e ilyesmit enni? Nem féltette a kuruc a gyomrát, ha tegnap koplalt, hát ma oroszlánt eszik, aztán ott ragyogott mindenkinek a szemében az öröm, hogy egész Bécs városa hanyatt fogja vágni magát, ha megtudja, hogy mi történt a csudálatos szörnyetegekkel: megették a kurucok. Hogyne ennék meg a németet, mikor az oroszlánt is megeszik!

Nem telt bele egy félóra, az oroszlán-pörkölt és a leopárd-gulyás csak olyan becsületesen rotyogott a bográcsban, mintha közönséges marha volna. De mielőtt még hozzáfoghattak volna, a bécsi utra küldött csapatból vágtatva jött egy hajdu azzal a jelentéssel, hogy Bécsben mozognak. Még nem jönnek, de már félreverik a harangokat és nagy lárma hallatszik. Fekete Péter erre kiadta a parancsot, hogy gyujtsák föl az erdőnek Bécs felé eső részét, hogy ezzel majd a megérkező ellenségnek utját állják. Ujabb fél óra mulva az egész portyázó lovascsapat megérkezett, jelentvén, hogy valami gyalogellenség érkezik. Nem nagy gondot okozott ez a kurucoknak, mert hiszen németek is, meg gyalog is vannak. Nyugodtan neki ültek tehát és elfogyasztották a félig nyers oroszlán-pörköltet és leopárd-gulyást. Kemény volt, rágós volt, de hát a kuruc foga még keményebb, megbirkózott vele. Ha pedig egyszer a gyomrába került, akkor nem volt baj, mert az megemésztette a vasat is. Mikor mindenki jóllakott s megtörölte száját az ingeujjával, Fekete kiadta a parancsot, hogy lóra. Nem mintha a német szoritaná őket, hanem mert az erdőégés terjedése azzal fenyegetett, hogy elvágja az utjukat. Még a szarvashusból a tarisznyába is raktak egy csomót vacsorára, egy pohár bort is köszöntöttek még a császár egészségére, azzal lóra kaptak és csöndesen kocogtak vissza az uton, a melyen jöttek.

Igy esett meg a hires nevezetes schönbrunni kirándulás, melyet az egykoru német krónikás szemtelenségnek nevez.

 

KURUCOK UTJA.

Béri Balogh Ádám lovasezrede nagy örömben volt. Azt a parancsot kapta, hogy menjen keresztül a Lajtán és csináljon egy kis kirándulást Alsó-Ausztriában. Az ilyen kirándulás volt a kuruc katonának legnagyobb öröme. Idehaza is sokszor kénytelenittetett egy-egy labanc falut földulni, de azt nem tette olyan szivesen, mert ha labanc is, mégis csak a magyar föld pusztul vele. Ausztriában azonban ha pusztit, azzal csak a németnek tesz kárt, a mi pedig annyi, mintha a magyarnak tenne hasznot. A vitézek hát készültek hadakozásra és a zsákmányolásra.

Különös örömet szerzett a parancs egy székely csapatnak, mely alig egy hete állott be huszárnak a Balogh Ádám ezredébe. Ezeket a székely fiukat a brigadérosnak háromszéki atyjafia küldötte szépen kicirkalmozott ajánlólevél kiséretében, mely szerint azért mennének az ifjak Nagy Magyarországba és különösen Balogh Ádám zászlója alá, hogy a hadimesterségben magukat tökéletesitsék. Egy hete voltak ott a góbék, de már is elégedetlenkedtek, mondván, hogy ők nem azért jöttek ide, hogy megpenészedjenek, ők itt nem hogy nem tanulnak semmit, de azt is elfelejtik, a mit otthon tanultak. Fekete kuruc őrmester, a kit odaadtak melléjük, hogy a fiukra különösebben ügyeljen, csak sodorintotta a bajuszát és nem felelt a panaszkodásra semmit. Gondolta magában, hadd rángatózzanak a fiatalok, majd eszükre térnek, ha egy párszor fejbe verik őket s két napig feküsznek a fagyba, valami utszéli árokban s csak akkor jutnak ahhoz, hogy a felcser bekötözze őket.

Végre megfujták a trombitát, a lovasok nyeregbe szálltak s a csapat elindult az ország határa felé. Hajnaltól majdnem délig mentek szakadatlanul, csak valami utszéli patakban itattak meg egyszer. Délben tanyát töttek, ember, állat rendesen megebédelt s nagyot pihentek, hogy odaát az ellenséges országban friss erőben legyenek.

Ebéd után Fekete Péter strázsamester a székelyek betanitásához fogott.

- Tudjátok-e hová megyünk?

Orbán, a székelyek közül a legvénebb, a ki már Stambulban is járt valami követség kiséretében s a ki valami tatár nyilnak a nyomát viselte a balpofájában s a kit mindezekért a társai a legvitézebbnek és a legokosabbnak tartottak, igy felelt:

- Már hogyne tudnók? Abba az országba megyünk, a hol a német lakik.

- De hát azt mondjátok meg, melyik részibe megyünk?

Orbán visszafelelt:

- Az már nem az én dolgom. Elül megy Balogh Ádám, utána meg megyek én. Ha azt mondja, szállj le a lóról, leszállok. Ha azt mondja, ülj föl a lóra, fölülök. Ha azt mondja, üsd, vágd, nem apád, ütöm, vágom, mert nem apám.

A vén Fekete figyelmesen hallgatta a székelyt.

- Jól beszélsz, öcsém, ha kardodat is ugy forgatod, mint a nyelvedet, akkor jó katona lehetsz. Látszik, hogy ravasz emberek, szászok, meg görögök közt köszörülted az eszedet. El is hiszem, hogy azokat a keleti országokat ösmered jól. De már azt, a hová most megyünk, bizony nem ösmered. Pedig nem árt a katonának, ha előre tudja, hogy miféle néppel lesz dolga. Hát én azt mondom nektek, hogy mi most Bécsbe megyünk, abba a Bécsbe, a hol a császár lakik.

A székelyek meglepett arccal néztek egymásra. Bécs, császár, fenét! - ilyen kiáltások hallatszottak. Fekete pedig folytatta:

- Ocskay szoritja a tulsó oldalról. Nagy csendben halad előre, hogy a német ne vegyen észre semmit. Mikor aztán mi innen alulról rátörünk, a tulsó oldalról már bekeriti Ocskay. Igy aztán a német nem menekülhet.

A székelyek fölvillanó szemmel néztek össze s ki-ki a vágyakozása szerint kérdésekkel ostromolta Feketét.

- Mennyi esik egyikünkre a zsákmányból? Hány ember védi a várost? Hova visszük a császárt, ha a kezünkbe kerül?

Fekete csöndesen hallgatta a hevesen tóduló kérdéseket s mikor már a csapat elhallgatott, akkor megszólalt:

- Nem Kézdivásárhely ez komám, hogy olyan könnyen el lehetne foglalni. Aztán többen is őrzik a császárt, mint nálatok a királybirót. Nem ugy van ám, a hogy ti gondoljátok, hogy ha kinyujtom a kezemet érte, már mindjárt enyém is Bécs városa.

Orbán dühösen felelt vissza:

- Én mégis a mondó vagyok, bátyám, hogy könnyebb elfoglalni Bécset császárostul, mint Kézdivásárhelyt.

- Miért, öcsém?

- Azért, bátyám, mert Kézdivásárhelyt székelyek védelmezik, Bécset meg csak németek. Különben a mi dolgunkban van ám egy hiba, s az lesz az oka, ha Bécset nem foglaljuk el.

- Ugyan mi?

- Az, bátyám, hogy Balogh Ádám ezrede és az Ocskay brigádja nem székelyekből áll.

- Mondom, hogy a nyelvedet emberül forgatod! Erre az utolsóra pedig azt mondom neked öcsém, hogy hát csak jöjjenek azok a székelyek, a nagyságos fejedelem nagyon szivesen látja őket. Mert a hadjárat már esztendők óta tart és szükibe vagyunk a jó katonáknak. De hát nem erről van szó. Arról az országról van szó, a hová mi most megyünk. Arról ne is álmodjatok, hogy Bécset bevesszük, nagyon kemény dió az most nekünk, sok nehéz ágyu kéne hozzá. De megriogatjuk őket egy kicsit s egyet-mást elcsipünk tőlük. Talán valami generálist, a kivel kiváltjuk a mi fogoly tisztjeinket, vagy valami nagy gulyát, a melyet a városnak eleségül hajtanak. De meg ezenkivül is ellenséges országban mindig csurran-cseppen valami a szegény katonának. Ha a zsoldból kéne megélni, bizony sokszor felkopnék az állunk.

Trombitaharsogás jelezte, hogy nyergelj. Ujabb trombitaharsogás parancsolta, hogy lóra. Megindult a csapat s este felé ért a Lajtához. Itt ujra tábort ütöttek s az volt a vélemény, hogy addig várnak, a mig valami jó záporeső el nem veri a port. Mert a lovascsapat nagy porfelhőt ver és mértföldekre jelzi az ellenségnek a sereg érkezését. De kisebb lovas-csapatokat két órai pihenés után átküldtek a vizen portázni azzal az utasitással, hogy lehetőleg csipjenek el egy csomó ellenséges katonát s hozzák be a táborba, a hol majd kivallatják belőlük, hogy miféle német hadak táboroznak ezen a vidéken.

Egy ilyen kis portázó csapat vezetője Fekete Péter volt, a ki magához vette a tizenkét székelyt, a kikhez még hozzácsapott tizenkét lovas hajdut s átgázoltak a vizen. Mikor a vizből kiérve, a német földön fölkapaszkodtak, Fekete visszafordult és igy szólt:

- A ki imádkozni szokott, most végezze el, mert később aligha ér rá. Mindenki nézze körül magát, lovát. Kard, csákány, buzogány, pisztoly a helyén legyen. A dulakodásban ne parirozzon senki, csak üssön. Csak a gyáva ember védi magát, a bátor támad. Igy, most mindenki szoritott egyet a hevederen, indulhatunk.

A kurucok lassu ügetéssel megindultak. Az éjszaka nem volt tulságosan sötét s meglepetéstől nem tarthattak. Haladtak vagy két óra hosszat, falvakat gondosan elkerülve, nehogy föllármázzák a lakosságot, mielőtt mélyebben behatolnak az országba. Ekkor egy jól épitett kisebb városhoz érkeztek, melyet fal vett körül. Fekete hátrafordult.

- Te Csomor! Micsoda falu ez?

A megszólitott, a ki hires portázó, vén lovashajdu volt s ugy ismerte Morvát, Ausztriát, mint a tenyerét, visszafelelt:

- Ilmenau.

- Ugy? Itt fosztották ki Fekésházy vicehadnagyunkat, mikor Bécsből hozta az Esterházy-fiukat. Az egyik fiu megbetegedett s egy hétig itt voltak a városházán, tizen s ezért kétszázötvenöt aranyat csikartak ki belőle. A mente-gombjai itt maradtak. A kardhüvely itt maradt, csak a pengéjét hozhatta haza. Pedig salvus conductusa volt a császártól erre az utra.

Egyszerre Fekete megállt a beszédben s intett a csapatnak, hogy vissza az erdőbe, mert lódobogást hall. A lódobogás a városból jött. A kapu kinyilt s abban az irányban, a melyből ők jöttek, egy német lovascsapat ügetett el. Ezek, ugy látszik, a Lajta felé indultak el portázni.

- Lehetnek vagy százan - morogta egy hajdu Fekete mellett. - Nem támadunk, bátyám?

Fekete csendre intette a csapatot s nyugodtan várt, mig a német csapat dübörgése elhalt a távolban. Aztán megszólalt:

- No most fiuk, elfoglaljuk a várost.

A kurucok lóra vetették magukat s pár percnyi ügetés után a város kapujánál termettek. Fekete leugrott a lóról s kardjával kopogtatott. Odabent fegyverzörgés hallatszott s egy hang megkérdezte: kik vagytok?

Fekete visszamordult:

- Balogh Ádám brigadéros előcsapata. Nyissátok ki a kaput, mert rátok törjük s akkor lesz ne mulass.

A kapun tul zajos mozgolódás hallatszott. Végre megszólalt egy hang:

- Hát a dragonyos csapatból, mely most indult el, mi lett?

- Bekeritettük, fölapritottuk. Azt már ti ebben az életben nem látjátok. A kaput, ha mondom!

És hogy rekedt kiáltásának nagyobb nyomatékot adjon, patkós csizmájával hatalmasat rugott rajta. Némi habozás után a kapu nagy csikorgással kinyilt s vagy nyolc-tiz katona vált láthatóvá, kik lefelé forditott fegyverrel várták a kurucokat. Fekete lóra ült, de nem lovagolt be, hanem igy szólt:

- A fegyvereket rakjátok ide a kapun kivül, hat székely leszáll s itt marad őrnek. Ti katonák pedig lovunk előtt mentek s a városházához vezettek. Ugy ügyeljetek, hogy egy félóra mulva itt lesz Balogh Ádám brigadéros kétezred magával. S jaj még a csecsszopónak is, ha valaki hozzánk mer nyulni. Ti székelyek, a kik itt maradtok, azalatt a kaput emeljétek ki sarkaiból, vagy rakjatok alája tüzet.

Ezzel belovagolt a városba, maga előtt hajtva a gyalog németeket. A város ébredezni kezdett, kiváncsi fejek jelentek meg az ablakoknál, az utcára kijönni senki sem mert. Fekete meggyőződött, hogy több katonaság nincs a városban. Mikor a csapat a városház előtti kis piacon megállt, Orbán megszólalt:

- Mit huzod-halasztod a dolgot, bátyám? Gyujtsuk föl a várost, raboljuk ki, aztán menjünk vissza.

Fekete mérgesen fordult feléje.

- Ne szólj a dolgomba, öcsém. A háboruban egy parancsol, a többi meg engedelmeskedik. Téged különben is tanulni küldtek ide, hát hallgass és tanulj. Mi nem verhetjük föl a várost, mert akkor szétmegy a hire és mindent eltakaritanak brigadéros uram utjából. Az ellenséges csapatokat pedig összevonják és eléje küldik. Mi csak becsületesen megsarcoljuk, aztán jó egészséget kivánunk nekik s visszatérünk a Lajta mellé, emberségesen megjelenteni mindent, a mit láttunk. Na, de itt jön a polgármester.

A polgármesteren látszott, hogy most huzták ki az ágyból s csak hirtelenében kapkodta magára a ruháit. Kitörölte az álmot a szemeiből s levett süveggel odaállt a marcona kuruc-csapat elé. Fekete igy szólt hozzá:

- Mi nem bántjuk a kigyelmed városát, de hogy látogatásunkat ne feledje el, egy kis ajándékot kérünk. Mivel a németek országunkat már mindenéből kifosztották, innen muszáj egy kis aranyat hazavinni. Azért hát készitsen kigyelmed összesen kétszázötvenöt aranyat, hogy minden katonának jusson tiz darab, magamnak pedig tizenöt.

A polgármester igy felelt:

- Azt mondták nekem, hogy kend csak az előcsapatot vezeti s utána jön a brigadéros egész seregével.

- Tartsunk rendet, polgármester uram, előbb adja ide kigyelmed a pénzt, majd aztán beszélünk.

Orbán türelmetlenül belevágott:

- Mit alkudozol, bátyám, szólj egy szót és fölgyujtjuk ezt a rongyos fészket.

- Hallja polgármester ur? Gyorsan, gyorsan, mert a csapatom nagyon fázik.

A polgármester megvakarta tarkóját, suttogott egy kicsit a tanácsbéliekkel, aztán csakhamar előkerült egy zacskó arany, melyet Fekete uram megméregetett, megmarkolászott, azután gondosan a nyereg mellé kötözött. Majd illedelmesen megköszönte, megkérte a polgármestert, kisérje őt vissza a város kapujához. A kapunál aztán az ott maradt székelyeket is lóra ültette s igy szólt a polgármesterhez:

- Ugyan mondja meg kigyelmed, polgármester ur, hány lélek lakik a városban?

- Lakik vagy háromezer.

- És hány abból a férfi?

- Lehet vagy ezer.

- Hát én mondom kigyelmednek, hogy bizony nincs itt egyetlen férfi sem, mert ha volna, nem türnék szótlanul, hogy huszonöt ember ennyi pénzt elvigyen. Mert tudja meg kigyelmed, hogy mi csak huszonöten vagyunk itt, Balogh Ádám brigadéros uram pedig Magyarországon van s édesdeden alszik a sátrában.

A kapunak a város felé eső részén eközben már egy nagy csomó ember gyült össze, a kik hallván Fekete uram hetyke kijelentését, dühös orditásra fakadtak.

Ekkor a vén kuruc fölemelkedett nyergében s odakiáltott a mögötte sorakozó csapatnak: Ki a karddal! E kiáltásra érces csikorgással kirepültek a szablyák s megvillantak a kiemelt kapu alá gyujtott tüz fényében. Fekete uram pedig körüljártatván vérbeborult szemét, vad hangon igy szólt:

- A ki pedig azt hiszi, hogy azért voltunk ravaszok, mert nincs bátorságunk, az jőjjön és vegye vissza tőlünk a pénzt.

A paripák rohamot várva, meghorkantak és tajtékot turtak. A kardhüvelyek és lószerszámok zörögtek, a legények káromkodtak, az összegyült bámész tömeg pedig a polgármesterrel együtt ijedt kiáltással szétszaladt. Fekete uram elnevette magát, hüvelyébe taszitotta kardját s vigan nevetgélő csapatjával tovaugratott az éjszakában.

Az első itatásnál aztán Fekete Péter szembefordult a csapattal és szólt:

- Azt pedig tudjátok meg fiuk, hogy ez a pénz Fekésházy vicehadnagyunké. Neki dukál! Vér nélkül, veszedelem nélkül szereztük, az ilyen gyáva pénzben nem telhetik öröme a kurucnak.

És a szilaj csapatban mindenki rábólintott, hogy igy van ez helyesen.

 

NAPKELETI MESÉK.


MANDZSURIAI ÉJSZAKA.

Gyönyörüség volt nézni, mikor három hónappal ezelőtt a doni kozák-ezred vasuton Liaojangba érkezett s kétnapi pihenés után onnan egy tömegben a harctérre indult.

Hosszusörényü, erőteljes lovak. Marcona, nagyszakállu legények. Félelmes lándzsájuk ingott a levegőben, karabélyuk, kardjuk ragyogott a napsugárban. Elől fujta a zenekar, mögötte az ezred énekesei egetverő hangon, hatalmas karban orditották a szilaj dontövi harci nótákat. A gyalogos katonák vidáman köszöntötték őket. Lehetetlen nem győzni ezekkel az ördöngős fickókkal! A kinainak pedig megremegett a szive félelmében, a mint a boltjából kikandikált. Az ezredes csipőre tett kézzel lovagolt a regiment élén. Látszott rajta, hogy meg van győződve róla, hogy átgázol Mandzsurián, letiporja Kóreát, átussza a tengert s a mikádó palotájára feltüzi a Szent Györgyös lobogót.

Hej, szép nap volt ez, a dicső önbizalom napja! Meleg napfény ömlött alá az égről, virágoztak a fák, frissek voltak a paripák, jóllakottak a legények s a félrevágott sipka alól hetyke derültséggel néztek szerteszét a vad fiuk.

Isteni élet ez, gyerekek!

Remegett a föld a patkók dübörgése alatt, mintha ő is érezte volna, hogy a leghiresebb kozákezred sulya nyomja. Csak most kezdődik az igazi háboru, eddig csak tréfa volt az egész. Majd minden másképp lesz, ha a kozákezredek, mint a zivatar, rászakadnak az ellenségre! Puska? Ágyu? Nem találtak még ki olyan öldöklő masinát, mely a kozákokat föltartóztatta volna. Ő az orosz hadsereg virága, a birodalom büszkesége, a cár öröme. Ha ez a nép megindul: fölragyog a moszkvai Izsák-templom keresztje. Akkor a hit, a nemzet nyomul előre, utját jelezvén a hitetlenek véres holttesteinek ezrei.

A muzsikusok hátrább mentek, a dal elnémult, közel jártak a főhadiszálláshoz. Vezérkari tisztek lovagoltak az ezred elé, aranyos egyenruhában.

- Ezredes ur, az ezred álljon föl kint a mezőn. A kegyelmes ur szemlét fog tartani fölötte.

Az ezred lekanyarodott az utról s a tág mezőn fölállt. Elől a főbb tisztek és a zenekar. Ló, lovas mozdulatlan volt. Mindenki feszült kiváncsisággal várta a nagy urat, a ki majd int s akkor rohannak a halálba.

Négy óra hosszat álltak a napon. Az ezredes türelmetlenségében a bajuszát harapdálta. Végre megfogott egy finoman öltözködött tisztecskét.

- Bajtárs, a kegyelmes ur talán nem tudja, hogy a doni kozákezred vár rá?

- Tudja, persze hogy tudja.

- S még se jön? Nem értem.

A vezérkari tiszt végignézett az ezreden.

- Pompásan fest az ezred, az bizonyos. Az ember szive repes, ha végignéz rajtuk... De hát ti még nem tudjátok, hogy a legendának vége...

- Miféle legendának?

- A kozák-legendának. S ha én most azt jelenthetném ő excellenciájának, hogy egy ezred friss tüzér érkezett, sokkal jobban örülne, mint tinektek.

Az ezredes szédült.

- Mit beszélsz?

- Azt ezredes, hogy a lovaskatonának vége van. Csak a költők fognak még énekelni róla egy darabig, de maga a lovasság muzeumba kerül. Tudod-e, hogy eddig semmi hasznát se vettük?

Az ezredes büszkén rántott egyet a dolmányán s megvetően szólt:

- Mert még nem voltak itt a doni kozákok.

A vezérkari tiszt hidegen szólt:

- Majd meglátjuk!

Ezzel cigarettára gyujtott s odább lovagolt. Ekkor jött a parancs, hogy a regiment üssön tábort, az ezredes pedig jőjjön be vacsorára a fővezérhez.

A fővezér nagyon mogorva volt. Napégette, széltől kifujt arcára a gondok mély barázdákat szántottak. A főhadiszállás egy kinai templomban volt elhelyezve, s a vacsoráló társaságra nagy, idomtalan, vigyorgó pofáju pogány bálványistenek tekintettek le. A vacsora csöndes volt, mig a pezsgőt föl nem bontották. Ekkor a nyelvek föloldódtak. Elfelejtették azokat, a kik tegnap még velük dőzsöltek s most odakint feküsznek halva, a fekete sikon. S elfelejtették, hogy holnap talán ők is nyöszörögve fogják, átlőtt tüdővel, a vért okádni, valami utszéli árokban.

Ez a hangulat már tetszett a doni kozákok ezredesének. Vigan koccintott bajtársaival, mig a fővezér oda nem intette magához.

- Mennyiből áll az ezred?

- Ezerhatszáz ördögből, kegyelmes uram.

- Majd lész te kevésbbé ördög is, - felelt a kegyelmes ur, lemondó kézmozdulattal.

Az ezredes nem felelhetett, mert valami hirtelen jött viharnak első rohama alapjaiban megrenditette az épületet.

- Hallod ezt? - szólt a kegyelmes ur, - ez a mandzsuriai eső. Állj ki a kapuba és nézd meg. Mintha a Don zuhatagja szakadna a nyakad közé. Átmegy a ruhádon, aztán a bőrödön, beleissza magát a lelkedbe, hideg, kellemetlen, először szomoru lész tőle, azután elfásulsz, belebutulsz, nem érdekel semmi, nem lelkesit semmi s tompa megadással várod a halált. Marad utána a sár, melyben a tüzérség elakad, a gyalogság fölbomlik, a lovasság tehetetlen lesz. Ilyet nem találtunk se a Balkánon, se a Kaukázusban, se a kirgiz sivatagokon. Ebbe fullad az ó-orosz dicsőség.

- De kegyelmes ur, ez a csapás az ellenséget is sujtja.

- Nem sujtja. Az vizi nép, a fele a tengerből él és a tengeren lakik. Barlangot ás magának, mint a vakondok. Galyakból vizmentes sátrat épit pár perc alatt. Különben is jobban állja az időjárás viszontagságait, mint mi, mert otthon is szellős faházakban lakik s könnyü ruhákban jár... A hol a mi nagy orosz jegesmedvéink lihegve kidőlnek, ez a fürge patkány játszva diadalmaskodik.

Az ezredes itt egy vakmerő kérdést engedett meg magának.

- Kegyelmes ur s mi ezt mind csak most tudtuk meg?

A fővezér egy darabig ámulva nézett a vén kozákra, aztán lassu hangon szólt:

- A kérdésed egészen helyes, fiam. S ha Oroszországban mindig volnának bátor kérdezők és bátor felelők: ma sokkal kevesebb bajunk volna. Hát tudd meg, hogy minekünk minderről sejtelmünk se volt... Arról tudniillik, hogy a japán készen van a háborura, mi meg nem vagyunk készen... A ki pedig hat hónappal ezelőtt azt mondta volna, hogy a japán meg mer minket támadni, azt egyszerüen a gyógyithatatlan bolondok házába csukták volna. Eh, különben mit fecsegek neked olyan dolgokról, a melyekhez semmi közöd sincsen... Majd ha rátok kerül a sor, haljatok meg ti is szó nélkül, mint igazi oroszhoz illik...

A kozákezredes fölvetette a fejét.

- Azt meg fogjuk tenni, kegyelmes ur.

A fővezér már másfelé fordult, az ezredes tehát csöndesen fölkelt, meghajtotta magát s vissza akart menni a helyére. De aztán mást gondolt. Étellel tele volt. Bortól, pezsgőtől, likőrtől elment a kedve a főparancsnok desperátus beszéde után. Kiment a templom kapuja elé, hogy fejét egy kicsit kiszellőztesse.

Elrémült, a mint a kapun kitekintett. Piszkos áradat hömpölygött végig a piacon. Az égből meg folyton szakadt az özönviz. A főhadiszállás őrsége, őrszemei mind behuzódtak a pagoda boltivei alá. A tisztiszolgák, gazdájuk lovával, szintén elbujtak valahová. Az ezredes egy katonát elküldött a lováért. Mégis inkább visszamegy az ezredhez, hogy ugyan mit csinál ebben a zegernyés időben. Hátha valami baj, vagy legalább zavar van? A legény azonnal megjelent a lóval, az ezredes rávetette magát s lassan lovagolt keresztül a városon, a kozákezred tábora felé. Csak egy dragonyos-őrjárattal találkozott, a kis mandzsuriai város kihalt és sötét volt. Az ezredes csuklyája alá huzta magát s érezte, a mint a hideg viz áthatolván rajta, lassan közeledik a szive felé. Mély szomoruság lopódzott lelkébe, hirtelen ugy érezte, hogy a szent orosz birodalmat valami nagy veszedelem, vagy nagy szégyen fenyegeti, melyet leghübb fiai, legedzettebb katonái se tudnak elháritani...

- Állj, ki vagy! - hangzott eléje a sötétségből.

- Krilov ezredes.

Egy kis facsoport alatt a városon kivül, a doni kozákezred őrsége állt, Rolski hadnagy vezetésével. Krilov megállt, a legények kantárszáron tartva lovukat, előjöttek.

- Mi ujság a táborban, Rolski?

- Cudar idő ez, ezredes ur, a vihar a tüzeket eloltotta, a sátrakat elhordta, ott áll az ezred, hallgatagon, térdig a vizben s busul.

Villám világitotta meg a kis csapatot. Ennek fényénél az ezredes észrevette Andrást, a legvénebb őrmestert az ezredben, a mint levett süveggel állt az ezredes lova mellett s hosszu ősz haján csurgott végig a viz.

- No, András, értél-e ilyet valaha?

- Nem, méltóságos ur - felelt komoly hangon az öreg katona - pedig már ötven esztendeje hurcolom a doni kozákok fegyverét. Hát csak igaz az, a mit Platov kapitánytól tanultam, Isten nyugtassa szegényt a haló porában, Skobelev tábornokunk alatt esett el a török háboruban...

- S mit tanultál te Platov kapitánytól?

- Azt, hogy minden országnak adott valami hatalmas fegyvert a teremtő, a mivel védje magát... A mi hazánkat Napoleontól megmentette a jó orosz tél, a fagy, a szél, a hó, a burána, mely százezrével söpörte el a franciát... Hát a kirgiz-háboruból emlékszel-e, uram, a homokboszorkány táncára, mely két századunkat eltemette? Ezt a kirgiz Isten adta nekik... Ennek az országnak meg, a hol most vagyunk, adta ezt a vizi boszorkányt... Hogy dől, hogy csattog, zuhog, mar, áztat, lever, összelapit... Hisz itt fulunk uram, ha még egy óráig tart... Hiszen mi Szilisztriánál átusztattuk a Dunát... de ezt a vizet ki nem álljuk... A kozák nem vizi állat... A karomat se tudom már mozgatni, olyan nehéz rajtam a ruha... A töltéseim kásává váltak... Bocsánat méltóságos ur, ha fecsegek... A kazáni Szent Szüz irgalmazzon nekünk!

Egy ujabb villámfénynél látta az ezredes, a mint a vén katona keresztet vet magára. Ő is megtette. Aztán nagyot sóhajtott s tovább baktatott... A mandzsuriai pogány Isten pedig, a ki védi az ő országát, fölötte csapkodott fekete szárnyaival s haragját öntötte az igazhitü moszkó harcos nyakába. S a vén katonának, a kinek tiz ország pora száradt a pofáján és tiz nemzet vére száradt a kezén, a kozák dicsőség daliás idejéből nem a fényes napok jutottak eszébe, hanem a közeli halál fojtogató gondolata csuszott a lelkébe...

 

FOGLYOK A KOZÁK TÁBORBAN.

A kozákezred nem mozdult arról a helyről, a hová legelőször rendelték. Mindenkiben az a meggyőződés vert gyökeret, hogy tulajdonképp rájuk itt nincs is szükség. Minek is hozták őket ide, rettentő messziről, iszonyu fáradalmak után, mikor itt se tisztességesen élni, se becsületesen meghalni nem lehet?

Pedig volna itt munka, az tagadhatatlan. Lám a gyalogosok, a tüzérek dolgoznak keményen, hónapok óta. Csak a kozáknak kell ölbe tett kézzel tölteni a napokat. Naponkint ezrével vonulnak el mellettük a sebesültek Liaojang és Mukden felé. A könnyü sebesültek gyalog, egymást támogatva, a nehéz sebesültek szekereken. S a sápadt, sovány, megtört fiuk oly hallgatagok, csak jajgatásuk és nyöszörgésük hallatszik. Néha megáll egy-egy szekér. Halottat tesznek le róla. S ilyenkor a kozákok kötelessége a szegényt eltemetni. Már egész nagy temető támadt a tábor szélén. De a legutóbbiak keresztet se kapnak, mert nincs fa. A mi volt, azt a konyhában eltüzelték s hiába küldenek ki rekvirálásra őrjáratokat, ezek üres kézzel térnek vissza. Sivárabb, pusztább vidéke már magának a pokolnak se lehet. Csak ugy jutottak néha fához, hogy leszedték a háztetőket. De ház is oly kevés volt azon a közel vidéken, messzebb menni pedig felsőbb parancs tiltotta. A kozáktáborra szomoru némaság borult, a legénység legnagyobb része összehuzta magát s gunnyasztott, mintha beteg volna. Maguk is, lovuk is erősen soványodtak s korgó gyomorral, üres tekintettel néztek a kétes jövendőbe.

Egy napon érdekes meglepetés érte a doni kozákezredet. Egy század japán fogoly gyalogságot hoztak nekik szives továbbőrzés végett. Élénk nyüzsgés támadt a táborban. Még igy szemtől-szembe nem látták a kis sárga fickókat, a kik nem voltak nagyobbak, mint Európában az ötödik-hatodik gimnázisták. Teljes fölszereléssel voltak, az oroszok csupán a puskát, szuronyt és patrontáskát vették el tőlük. Inkább közömbös, mint szomoru arccal haladtak el a kiváncsian csoportosuló szálas kozákok sorfala közt. Nem néztek se jobbra, se balra, csak maguk elé. Különben ruhájuk elnyütt, piszkos volt, az arcuk is, szemük beesett s nagy kimerültség látszott rajtuk.

A legénység csak bámulta, de semmiféle gunyos, vagy tréfás megjegyzéssel nem illette őket. Azzal tisztában volt már a legbutább orosz katona is, hogy ez a különös, vágott szemü nép félelmes, tehát tiszteletreméltó ellenfél. Tud győzni és tud meghalni. Nem fél az ágyutól s szuronnyal megy neki a várfalaknak.

A tábor közepén kijelöltek nekik egy négyszögletes tért. Lebedov kapitány ott megállitotta őket s hangosan elkiáltotta magát:

- Japánok, tud közületek valaki oroszul?

Egy alak előlépett.

- Én tudok.

- Hol tanultál?

- Öt évig dolgoztam a szibériai vasutnál.

- Mi a rangod?

- Káplár vagyok.

- Nincs köztetek tiszt?

- Nincs.

- Hová lettek?

- Legnagyobb részt elestek az ütközetben, csak kettő maradt életben... de ezek főbelőtték magukat, mikor fogságba kerültünk.

Csöndes moraj futott át a katonák tömegén. Lebedov folytatta:

- Ezen a négyszögletes téren tanyázhattok, mig ujabb rendeletet nem kapunk. A ki szökni akar, azt lelőjjük. A táborban járkálni nem szabad. Ha nincs mit ennetek, kaptok a miénkből. Csöndesen legyetek, itt semmi baj se fenyeget benneteket.

A japán nem felelt.

- Magyarázd meg társaidnak, a mit mondtam.

A káplár katonásan köszönt s visszalépett társai közé. A négyszöget kozákok sürü őrszemláncolata vette körül, fölvont karabéllyal. Ezen belül tüstént megkezdődött a hadifoglyok berendezkedése. A káplár rövid parancsokat osztogatott s a körülbelül nyolcvan főből álló japán század munkához fogott. Először is a táborhelyüket villámgyors módon árokkal vették körül s abba a vizet levezették. A sáros földet az egész területről lekaparták, aztán fölásták egy kicsit s keményre taposták. De az elbámulás csak most következett a kozákok részéről. A japánok vacsorájuk megfőzéséhez láttak. A borjukból és a kenyérzacskókból spirituszra berendezett gyorsforralók, spirituszos pléhkulacsok és konzervrizskása került elő. Csakhamar vagy harminc ponton lobogott a szesz kékes lángja, rotyogott a viz s főtt a jó, sürü rizskásaleves. A kozákok sürü tömegben állták körül a fogoly-tanyát s hangos megjegyzéseket váltottak elképedésükben.

- No nézd a barbár fajzatját, hisz ez nagyszerüen föl van szerelve.

- Mi itt az éhségtől kidülledt szemmel nézünk rájuk, ők meg lakomát rendeznek.

- Mi az, bátyó?

- Mi?

- A mit főznek?

- Hát nem érzed a szagát? - szólt egy vén kozák, - rizskása, valami huslével föleresztve. Isten uccse örülnék, ha szent karácsony napján ilyen levesem volna.

- Nézzétek, most a kanalaikat szedik elő. Tálalnak. Nem nézhetem tovább, fiuk, mert lenyelem a nyelvemet.

Szinte hallható volt, a mint az éhes kozákok nyelték a száraz kortyokat. Remek látvány volt a gyorsaság, s a rend, a mellyel a japánok mindent elvégeztek. Szó nélkül dolgoztak egymás kezére. Egy hang se hallatszott. Csak a pléhkanalak csattogtak a bádog sajkákon, melyekbe a forró ételt kitálalták. Jó szag és melegség szállt az oroszok felé a kis japán tanyáról.

- Ezt kellene nálunk is behozni! - szólt egy fiatal kozák.

- Mit, fiam? - kérdé a vén Andris.

- Ezt a szamovárt spiritusztüzelővel.

- Nem lehet, fiam.

- Miért, bátyó?

- Mert a kozák meginná a spirituszt, aztán nem volna min megfőzni a rizskását.

Halk nevetés kisérte Andris bátyó mondását. Ammár igaz, hogy a kozák meginná a spirituszt. Bolond ember is az, a ki a spirituszt meggyujtja, mikor az szebben ég az ember gyomrában.

De volt egy legény az ötödik században, Iván, a jobb időkben vidám, tréfás, nótás katona, a ki mindenféle hájjal meg volt kenve. Az itt is megcsinálta azt, a mit senkise csinált meg: evett a japán rizskásából. Fölvetette volna a kivánság, ha nem evett volna.

Megkopogtatta a korbácsával az egyik sárga fiunak a vállát s élénk mozdulatokkal megmagyarázta neki a következő óhaját:

- Te kis erdei manó, adok neked négy cigarettát, ha adsz nekem négy kanál rizskását.

És mutatta neki a cigarettát, utolsó négy maradék cigarettáját.

A japán rögtön megértette. Fölugrott, átadta a kanalát Ivánnak s mutatta, hogy tessék helyet foglalni. A kozák nem kináltatta magát, leült a foglyok közé s vigan kanalazott a párolgó ételből. Az igazságnak tartozunk azzal a vallomással, hogy a fiu a szerződést nem tartotta meg egészen hiven, mert legalább is tiz kanál rizskását evett. De mikor látta, hogy a kis japán mily élvezettel szijja és fujja a füstöt, szemtelenül kijelentette: - Ráfizettem, mert egy cigaretta fölér öt kanál rizskásával.

A lakoma vége felé odaérkezett Lebedov kapitány néhány tiszttel s ámulva látták, hogy a foglyok milyen kellemes tanyát rendeztek be maguknak. Mikor visszatértek a tiszti "kaszinóba", az ezredes eléjük kiáltott:

- Nos, mit csinálnak a foglyok?

Lebedov keserü humorral felelt:

- A foglyok? Bankettet rendeznek a jalui csata emlékére s most mondják az első felköszöntőt a mikádó egészségére... Nem kéne diszsortüzet lövetni a kozákokkal?

- Megbolondultál, Lebedov?

- Nem én, ezredes, de vesszek meg, ha ennél értelmesebb népet láttam életemben. Csak nézd meg, hogy a kozákjaid milyen tátott szájjal bámulnak rájuk...

S elmondta a vacsorájukat. Nem tagadható, hogy a tisztek épp oly nagyokat nyeltek ennek hallatára, mint a kozákjaik.

... Másnap este jött megint a mandzsuriai eső. A japánok ekkor tizével egymás fölé feküdtek (alul három, azután kettő, legfölül egy) s az ezzel megbizott bajtársaik pokróccal, köpönyeggel majdnem légmentesen letakarták őket. Azután minden ilyen csoport körül kis árkot ástak, melyet a főárokkal kötöttek össze. Miután mindez készen volt, a munkások is csináltak maguknak egy ilyen helyet, összefeküdtek - s fittyet hánytak az irtóztató zápornak.

A bőrig ázott kozákok megint csak bámulták ezt az ügyességet, mely lefőzte az özönvizet.

De még jobban bámultak reggel, a mikor kiderült, hogy minden ilyen emberkupacból három japán megszökött és a sürü zápor s az éj sötétje segitségével elhagyta a tábort. A foglyok közül negyvennyolc hiányzott. Minden kupac alatt két ember maradt, a ki föltartotta a levegőbe a pokrócokat, hogy az őröket félrevezesse.

Iszonyu haragra lobbanva érkezett oda az eset hirére Krilov ezredes.

- Itt van az az oroszul tudó káplár?

A káplár előlépett.

- Miért szöktek meg az embereid?

- Mert a fogság gyalázat, a halál pedig dicsőség. Ők visszamentek a harcba.

- Főbelövetlek benneteket!

- Mondtam: a halál dicsőség.

- Kettesével kötözzétek őket egymáshoz! - orditott Krilov.

Megtörtént.

- Lebedov kapitány, lóra ülsz két századdal.

- Mit komédiázunk, ezredes, itt is lehet velük végezni, - felelt mogorván a kapitány.

- Tedd, a mit mondtam. Lóra ülsz két századdal és - Liaojangba kiséred a foglyokat. A mennydörgős ménkü vigyázzon rájuk.

Aztán odalépett Lebedovhoz s lassu hangon szólt:

- Hát te nem becsülnéd azt a kozákot, a ki a fogságból visszaszökik az ezredhez?... No, ugy-e? Az ellenséget gyülölni, megölni, legyőzni kutyakötelességünk, - de vele komiszkodni nem szabad. Indulj!

 

A KOZÁK, MEG A LOVA.

Az eső megszünt, de a sötét felhők nem takarodtak el az égről. Millió és millió holló, keselyü, vércse szállt keleti irányban, a hegyek felé. Csúf károgásuk megtöltötte a levegőt. Utálatos üdvrivalgás volt ez, a fölötti örömükben, hogy az idén oly gazdag, bő esztendőt adott nekik az Isten. Ezer meg ezer temetetlen holttest hevert a Jalu folyótól a Hun vizéig. Temetetlenül, azaz hollók zsákmányául. S a kozák ezred búsan nézte a levegő sirásóit, a kik zajos tömegekben repültek a dus lakomára. Nézzétek, milyen kövérek, milyen lomhán csapkodnak a szárnyukkal! Ugyancsak fölhiztak már a bajtársak hulláin. S mindenkin végigszaladt a gondolat: nemsokára én következem s lehunyt kék szemem gödrét vagdalják hegyes csőrükkel.

Valami hat napja táborozott egy helyen a doni kozákok ezrede, egy süppedékes tarlón, melyen, mihelyt az eső megeredt, bokáig állt a viz. A közepén állt néhány rongyos ház, a legnagyobbikat az ezredes és tisztjei berendezték kaszinónak, a legénység sátrak alatt tanyázott - ha tudniillik nem esett az eső. Mert ha esett, akkor csak álldogálni lehetett, ülni, vagy pláne feküdni nem. Mindenkinek csak az volt a föladata, hogy a karabélyát, patronjait szárazon tartsa, a maga bőrével nem törődött.

Ha az eső megszünt, a legények összeálltak és kifacsarták ruhájukból és pokrócaikból a vizet. De tüzet akkor se lehetett rakni, a sárban és a vizben. A fa is nedves volt s ne adj Isten, hogy tüzet fogott volna. A muzsikusok elrakták hangszereiket, a legnótásabb legények hallgatagon, vacogó foggal járkáltak. Sokat a láz gyötört, mások kólikában szenvedtek s a gondatlan, könnyelmü katonanép olyan szomoru volt, mint valami halottas menet.

Minden bajnak az volt az oka, hogy két hét óta nem kaptak kenyeret.

Előszedték az iszákból a kétszersültet, de az orosznak ez a találmány nem izlik. Egy marék dohányért odaad akármekkora kétszersültet. A kétszersülttel egyszerre került sorra a konzervhus és a konzervhal. Mind a kettő erősen besózva s ugy itták rá az esővizet, hogy borzalom volt nézni. Két nap alatt ettől is megundorodtak s inkább folytonos dohányzással üzték el az éhségüket. Egyetlen vigaszuk a tea lett volna, mert ez az igazi orosz nemzeti ital, nem pedig a pálinka. Az egyik házat be is rendezték konyhának s ha tüzet tudtak nagynehezen szítani, azonnal forralták a vizet a nagy kondérban, mindjárt beletéve a teát is. A kávéfeketeségü levet aztán egész nap osztogatták a legénységnek s boldog volt, a ki egy bádogpohárral megihatott.

De aztán előfordult (s ez volt a rendes), hogy a nedves fa eloltotta a tüzet s akárhogy fujták, nem tudták uj életre kelteni. Még a "kaszinónak" se volt tüze s tisztek és legények buta szomorusággal néztek egymásra s a nagy, széles táborban mély csönd uralkodott, még a lovakban is bennrekedt a nyerités.

Ételtől megundorodva, rossz viztől elgyöngülve, semmi meleget nem kapva, csontjuk velejéig átázva, tompa fásultsággal várta az orosz hadsereg leghiresebb lovasezrede, hogy mikor lesz vége a rothadás ezen állapotának. Néha megjelent egy vezérkari tiszt, kiszakitott egy szotnyát az ezredből s elvitte a főhadiszállás szolgálatára. A legények irigykedve néztek utánuk. Ezek valami városba mennek, a hol ingre vetkezve, a kályha mellett fognak ülni s ebédre forró káposztalevest esznek.

A mint valaki kimondta ezt a káprázatos szót: forró káposztaleves, ettől kezdve mindenkinek a gondolata e körül forgott. Még a táborközépen a zászló mellett álló őrök esze sem azon járt, hogy ezt a zászlót hová fogjuk dicsőséggel föltüzni, hanem azon: vajha az Isten mielőbb forró káposztalevest juttatna nekünk osztályrészül.

Egy napon Borski hadnagy osztályát vitte el egy vezérkari tiszt. Azt az osztályt, melyben András is, az ezred legvénebb katonája szolgált.

A legényekben fölcsillant egy kicsit a humor, mikor a vén jegesmedvét lóra kapaszkodni látták s bucsuzóul utána kiabáltak:

- Hej, Andris bácsi, egy kis hamuba sült pogácsát hozzon.

- Tisztelem a kinai császárt, ha ott találna nála ebédelni.

- Jó lesz, ha egy kis kalácsot visz magával, meg talál éhezni a hosszu uton!

A vén katona szétütött köztük a korbácsával, de nem felelt a tréfára. Nem igen volt kedve hozzá. Hej, csak nem akart fölkelni a kozák dicsőség napja. Ez se tetszett neki, hogy igy szakaszonkint viszik el őket, a fene tudja, hová? Tán hogy a generális urak lovát tartsák, a mig azok valami korcsmában isznak? Mikor a Borski szakasza elhagyta a tábort, itt is elnémult a vidámság s beállott a rendes fagyos csönd.

Rá néhány napra (éppen abrakolásra trombitáltak), lovasembert látnak a tábor felé baktatni. Néhányan a szemük fölé a tenyerükkel ernyőt csinálva, hamar megismerték, hogy ez nem más, mint Andris bácsi. Néhány mozgékonyabb fickó eléje futott s már messziről emelgette a süvegét. De az öreg nem felelt. Se szóval, se mozdulattal. Csak bután bámult a lova fejére. A tábor szélén egész tömeg rászólt: Isten hozott, Andris bácsi! Erre az öreg összerezzent, aztán intett a kezével, mintha azt mondaná: Hagyjatok békén! Csak cammogott lassan az ezredes lakóháza felé. A legények megsejtették, hogy valami baj van, némán hozzászegődtek. Mikor Andris a ház előtt megállt, már nagy csoport vette körül. Az ezredes pedig megjelent a küszöbön s szóla:

- No, Andris, valami üzenetet hoztál?

S az öreg rekedten felelt:

- Nem, ezredes ur, visszajöttem a szolgálatba.

- Hát a többiek hol vannak?

Az öreg levette a süvegét, keresztet vetett magára s hivő áhitattal föltekintett az égre.

- Ott.

Halk moraj futott át a katonákon. Mindenki levette a süvegét és keresztet vetett magára.

- Meghaltak?

- Meg.

- Mind?

- Mind.

Mély csönd volt. Pedig akkor már az ezred fele ott állt körül. A távolból néha ágyulövés hangzott. Olykor a zabban turkáló lovak jóizü röhögése hallatszott a közeli állásokból.

- Hogy történt? Valami lovasrohamban vettetek részt?

- Nem. Elfujtak bennünket. Egy másodperc alatt, egy suhintással, mint a hogy a kaszával leteritik a gyönge füszálat.

- De mégis, hogy volt?

- Szaharov tábornokot kisértük s egy erdő mellett haladtunk el. Ott volt az ellenség, s onnan lőtt ránk ágyuval. De micsoda ágyuval! A pokol ördögei találnak ki ilyet! Nem igy volt azelőtt, ezredes ur. Jött zugva az ágyugolyó, eltalált egy-két embert, hát az a fübe harapott... De most levág egyszerre kétszázat... Bátorság, erő, ügyesség, mindhiába... A tomszki vadászok aztán bementek az erdőbe, de már senkit se találtak... Én csudamódra életben maradtam... én vén ember, magam... Leugrottam a lóról, a hadnagy urhoz szaladtam. Fölemeltem a fejét... ekkor lehelte ki a lelkét... aztán a többit néztem... egy se élt, fiuk, egy se, Isten irgalmazzon nekik, a jó kozák vitézek halva voltak... Ötven év óta harcolok Isten kegyelméből, ő felsége dicsőségére, de ilyet még nem láttam.

Ezzel az öreg megforditotta a lova fejét s csöndesen a rendes helye felé léptetett. A kozákok utat csináltak neki, s megdöbbenve oszladozott az összeverődött tömeg.

Az öreg megállt a szakasz helyén s leszállt a lóról. Körülnézett: üres karók a földbe verve s Andrásnak eszébe jutottak a hü bajtársak, a kikkel pár nap előtt itt tanyázott s a kik hajh, sohse fognak többé ezekhez a karókhoz, sem semmiféle karókhoz lovat kötni, s a kik hej, sohse fogják többé menetelés közben a vidám dontövi nótákat énekelni... És a vén kozák elkezdte törülgetni a szemét, sirt. És odakötözte lovát, Anicát, az őrmester cövekjéhez, maga leült vele szemben (a legények tiszteletteljesen félrevonultak és csak messziről nézték) s elkezdett a lovának panaszkodni. Ez volt az ő egyetlen bizalmasa, ez az egy értette meg őt, ennek a lónak már az anyja, meg a nagyanyja is ő alatta szolgált... Sokáig nem hallatszott egyéb a vén kozák gyügyögésénél... Egyszer csak látták, hogy Anica odalép a gazdájához, s az arcához tartja okos fejét. S a fiatal kozákok sápadtan összesúgtak: - Nézzétek, Andris bácsi, meg a lova együtt siratják bajtársaikat!

 

A KENYÉR.

A kozákezredre nézve végre elkövetkeztek a szép napok is. Egy éjjel szél támadt. Hideg, csipős őszi szél, mely pirosra festette az arcokat s megborzongatta az embereket, de egyúttal elkergette a felhőket és fölszárította a sarat. Napkeltekor általános öröm támadt a táborban. Hetek óta először látták a kék eget és azt az áldott meleg égitestet, melynek édes verőfényében hamar elfelejtették minden bajukat. Ember és állat egyszerre megrázták magukat, mintha ezzel a rossz kedv és nedvesség utolsó csöppjeit akarnák magukról lerázni. Pokrócot, köpenyeget kiteregettek, csizmát lehúztak, mindent pucoválni kezdtek s mire a nap delelőre hágott, minden ugy ragyogott, mintha parádéra készült volna. Micsoda isteni érzés: száraz föld a lábuk alatt és napsugár a fejük fölött. Sokan már fütyörésztek is, miközben a zablát pucolták, de nóta még nem hangzott, a minek okát igy adta meg Iván kozák:

- Ha egy kis tisztességes eledelünk volna, ha egy kis vutkink volna, ha egy pohár teánk volna, ha egy kicsit verekedhetnénk... Isten uccse, nótára tudnánk gyujtani.

- Ez éppen öt ha, fiam, - felelt Andris, a vén kozák, - ebből látom, hogy még fiatal katona vagy; majd ha ugy megvénülsz, mint én, akkor te is azt fogod mondani, a mit én s igaz kozák nem is mondhat egyebet: ha egy kicsit verekedhetnénk, semmi hijja nem volna a boldogságunknak. Ezzel az eggyel meg kell elégednetek, a többi csak kényeskedés.

De mikor a vén kozák bölcs körülnézett és a koplalástól beesett arcokat s megnagyobbodott szemgolyókat látta: magában kénytelen volt elismerni, hogy a kozák is csak ember s az ő természete is csak megkivánja az evést.

Nohát nagyon éhes emberek lehettek az ezredben és nagyon sokat imádkozhattak a kazáni Szent Szüzhöz, mert délután nagy és örvendetes meglepetés történt: husz szekér puha kenyér érkezett Liaojangból.

Kenyér!

Viharos riadal keletkezett a hirre. Az ezredet antrétoltatták (biz' ez nem oroszul van) s mindenki kapott két kenyeret, pompás, jó, puha cipót, melyet alig három órája, hogy kiszedtek a liaojangi katonai kemencékből. Már a szaga csupa gyönyörüség volt. A kiosztás alatt jött egy szotnya kozák, száz kulit hajtva maga előtt, a kik fát hoztak a hátukon. Tüzet is rakhattak! Teát is főzhettek! Mennyei boldogság. Az volt a parancs, hogy mára fél kenyér, holnapra fél kenyér, a második cipó pedig elteendő az utra. Mert holnap, holnapután, de bizonyára legközelebb utra kelünk, arra a hegyek felé, az ellenségre.

A kenyérkiosztás után nagy csend lett a táborban. Az ezred evett. Kenyeret evett. Ti gazdagok, a kik bőségesen turkáltok a föld javaiban s immel-ámmal piszkáljátok a legelső francia szakácsok leggondosabb és legizletesebb főztjét, nem sejtitek, mi az, mikor az éhes szegény ember puha kenyeret eszik. Ugy érzi, mintha az asztalnál ülve, közös jó anyánk, Földanyánk, legközvetlenebbül nyujtaná neki az ő legbecsesebb gyümölcsét. Ugy érzi, hogy abban a pillanatban mindennapi imádsága válik valóra. S a hála, melyet e percben érez: uj imádsággá válik szivében s a Miatyánkkal párhuzamosan repül Isten trónja felé.

Hát még mikor a messze idegen országba, nélkülözések közé sodort szegény katona eszi a puha kenyeret. A kenyér szagával, a jóizü falatokkal bevonul lelkébe az elhagyott otthon képe. Kis szalmafödeles házuk. Tüskebokrokkal körülvett kertjük. Azon tul a virágos rét, a messzeségben a Don széles, csillogó szalagja. S megcsendül fülében a hajóvontató munkások, a halászok egyhangu dala s a falu harangja... Talán halottra harangoznak? Ugyan ki halt meg? Ki él még? Mi történt azóta, hogy ő egész Ázsián átkelve, elhagyta faluját?

Csend van. Az ezred puha kenyeret eszik és az otthon emlékein rágódik. Csöndes dörmögéssel diskurálnak csak, mintha inkább a kielégitett önfentartási ösztön, ez a követelő fenevad dorombolna bennük, semmint ők beszélgetnének. De már vége. A bicskát megtörölik, elteszik, éled a tábor. Megszólal a régen hallgató muzsika. Itt énekelnek, ott táncolnak. Olyan is van, a ki ütögeti a csizmaszárát s nagyokat kurjongat. Berugott a kenyértől, - mondja rá Andris bácsi.

- Most már jöhet a háboru, - szólnak a jókedvü fiuk.

Jött is. A tábor még nem tudta, nem is sejtette. A távolból egy csapat lovastiszt közeledett. Ezek hozták a parancsot. A tiszti csapat Krilov ezredes tanyájánál leszállt a lóról. Az urak bevonultak s forró tea mellett sokáig beszélgettek. Krilovval sok mindenféle körülményt megismertettek, a mit az még nem tudott.

Különösen az ellenség harcmodorára s karakterére vonatkozólag. Mert az más, mint a török. Nem olyan, mint a cserkesz, a Kaukázus népe. Egy mákszemnyit se hasonlit az ázsiai sivatagok népeihez. De az európai katonasághoz se lehet hasonlitani. A fő, hogy örökké résen legyen s mindig el legyen készülve a legnagyobb meglepetésekre. Se fal mögött, se viz mellett ne érezze magát biztosságban. S hirdesse ki katonáinak, hogy ne adják meg magukat, a mig csak mozogni tudnak, üssenek, vágjanak, szurjanak és lőjjenek. Ha ellőtték a két karjukat s van még bennük egy kis életszikra, akkor harapjanak és rugjanak.

Végül a törzstiszt megkérdezte az ezredest, hogy állnak élelmiszerek dolgában?

- Ma kaptunk éppen, három heti koplalás után, friss kenyeret.

- S mennyi időre lesz elég?

- Négy-öt napra.

Csajenko öreg kapitány, a ki pár pillanat előtt jött be s eddig némán hallgatta a beszélgetést, tagadólag intett ezredesének.

- Mi az, Csajenko?

- Épp most végeztem el az inspekciót s a kenyérről akarok valamit mondani.

- Mit?

- Másképp áll a dolog, mint a hogy gondoljátok.

- Hogyan?

- A ma érkezett kenyér teljesen elfogyott.

- Nem lehet.

Csajenko vállat vont.

- De ugy van.

- Hisz világosan kiadtam parancsba, hogy milyen tempóban fogyasszák.

- Az igaz. De az evés tempóját az éhség szabja meg, nem pedig az ezredes.

- De mind a két kenyeret csak nem zabálták meg.

- Mind a kettőt nem, de egyet igen.

- És mi történt a másik kenyérrel?

Csajenko vén kapitány valami büszke mosollyal nézett körül.

- Fiuk, - szólt halkan, - hát ilyen rosszul ismeritek a katonáitokat?

Mind bámulva néztek rá. A kapitány folytatta:

- A mint az esthomály beállt, a kenyeres tarisznyák megnyiltak s a kozák a drága, a jó, a puha kenyeret, melyet maga is szivesen bevágott volna, - megetette a lovával. Mindegyik, kivétel nélkül. Mikor az öreg Andrist félrehuztam és kérdőre vontam, vállat vont és igy szólt:

- Hadd el, uram, nem érdemes rá szót vesztegetni. Kötözni való gazemberek volnánk, ha nem így cselekednénk. Mert tudod, jó uram, mirólunk gondoskodik az Isten és minden szentjei, meg az Atyuska. De ki gondoskodik a mi szegény lovainkról, ha mi megfeledkezünk róluk? Mit ér a kozák ló nélkül? és mit ér a ló, ha a szamártövis-abraktól el van gyöngülve? Hát csak nyugodjatok bele!

Krilov ezredes izgatottan járkált föl s alá. Az egyik vezérkari tiszt (valami német nevü rigai báró) megszólalt:

- Ne échauffirozd magad, ezredes. Ez csak becsületére válik kozákjaidnak. Remélem, nem akarod őket ezért megbüntetni?

Az ezredes megállt.

- Nem. Eszem ágában sincs. Más forr a fejemben. Szégyenlem magamat. Mert ez nekünk, tiszteknek nem jutott eszünkbe.

Csajenko megmozdult.

- Ez igaz. De csillapodj, a lovaink ezt nem fogják megtudni.

- Hogy érted ezt?

- Ugy, hogy a tisztiszolgáink egy morzsa kenyeret se ettek, hanem a maguk porcióját föltálalták a mi lovainknak.

Mély csend lett a szobában. A ház mögül behallatszott a jóllakott tiszti paripák jóízü röhögése.

 

A KOZÁK HALÁLA.

Másnap, mikor épp ragyogva kelt föl a nap és sugarai gyorsan itták föl az erős harmatot, mely dérnek is bevált, riadót vertek.

Ti, békekorszak gyermekei, kik csak disznóöléskor láttok vért, nem sejtitek, mi az, mikor a katonának riadót fujnak, vagy vernek.

Első pillanatra valami dermedtség fogja el a tagokat. Mindenkin az a fagyasztó gondolat fut át: itt a döntő pillanat. Azután megpezsdül a vér az erekben. A hogy forrongás támad a táborban, ugy buzog föl mindenkiben a temperamentum. Rövid kiáltások, kommandószavak, elfojtott káromkodások hallatszanak, de beszélni nem beszél senki. Mindenki tudja a dolgát. Mindenki ösmeri a helyét. A készenlét csak egy kis fertályóra dolga. A tizenhatodik percben már ott áll az ezred, elől az óbester, a főtisztek, a muzsika, hátul az orvosok, a betegszállitók és az ambulancia szekerei. A front észak felé néz. Egyelőre nem az ellenséget, hanem a fővezért várja. Ahol jön is már! Harminc tiszt s legalább ugyanannyi testőrkozák társaságában. De ez nem az otthoni hadiszemlék fényes társasága. Otthon ragyognak az aranypaszomántoktól, szijaktól, rendjelektől. Itt kopott és szürke minden. A fővezér maga, a ki vagy tizenöt lépéssel lovagol a többiek előtt, nagy báránybőrsüveget visel a fülére huzva. Köpönyege szinehagyott, mint a legutolsó kozáké. Arca fakó. Ezt sok eső verhette, szél fujhatta, napfény megsüthette. És sok bánat érhette. Mert szemei mélyen be vannak esve. És arcán a gond barázdái vonulnak végig. Pedig ez éles ekével szokta fölszántani az emberi arcot.

A fővezér megáll az ezred előtt s végigtekint rajta. Hatalmas hurrá reszketteti meg a levegőt. A fővezér lassu, fáradt mozdulattal szalutál rá. Azután fogadja az ezredes jelentését. Majd végiglovagol a front előtt. Végül összegyüjti az ezred tisztjeit s halk, szaggatott mondatokban beszél nekik kötelességről, hazafiságról, a cárról s az ellenségről. De hangjában nincs lelkesség és tekintetében nincs tüz. A kozáktiszteket szomoruság fogja el, miközben hallgatják. Hisz ez nincs meggyőződve sem ügyük igazságosságáról, sem a végső győzelemről! Aztán int a nagyhatalmu ur, ránt egyet lova gyeplőjén és tova vágtat. A törzskar utána. Csak két tiszt marad ott, a ki az ezrednek egyelőre kalauza lesz. Az ezredes odaszól a bandához, a kürtök megharsannak s az ezred tompa robogással megindul a távolban kéklő hegyek felé.

Az egyik törzstiszt először is jó havannával kinálta meg Krilov ezredest, a mire ez valóságos kéjjel rágyujtott s közben megkérdezte:

- Te, mi baja van a fővezérnek?

- Semmi. Csak retirálunk hat hónap óta. Csak győzelmet nem arattunk egy mákszemnyit se. Hát nem elég betegség ez?

- De hát most már csak elegen vagyunk? Itt vannak már az európai hadtestek is. Tán csak megváltozik a helyzet?

- Ha európai hadseregekkel állnánk szembe, meg tudnám mondani, hogy mi történik, de igy képtelen vagyok.

- Hát ilyen veszedelmes fráterek ezek a sárga ördögök?

- Csak annyit mondok, pajtás, hogy vigyázz a kozákjaidra, mert ugy lehet, hogy egy se fogja viszontlátni a Don-vidék napsütötte, kedves rónáit.

Az ezredes rántott egyet a vállán és hátranézett. Szélesen kibontakozva trappolt utána az ezred. A fegyverek csörögtek, a lovak vigan nyeritettek, a legénység hatalmas kardalt zengett, a napsugár ragyogott az acélon.

- Nézz hátra! - szólt büszkén - ki tudna ennek ellenállani? A Skobelev, a Gurko katonái jönnek. Nem érzed remegni a földet? Most lép föl a drámai hős, eddig csak a statiszták mozogtak... A kazáni Szent Szüzre, pozdorjává törünk mindent, a mi elénk kerül.

S megcsóválva sipkáját, dörgő hurrát orditott a fényes ezred felé, melyet ezerszeresen visszhangoztattak a katonák. Győzni fogunk! - mondotta magában mindenki. - Ki tudna ellenállani a doni kozákoknak? A paripák is hegyezték a fülüket s aztán szaporábban szedegették a lábukat. Ők is érezték, a mit a gazdáik, hogy az ezred a diadal felé siet. A megzilált orosz katona-becsület hirnevének a helyreállitása az ő föladatuk!

Első állomásuk egy kicsi város volt. A sárga lakosság álmosan és bután nézegette a szép katonákat. Se félelem, se rokonszenv nem látszott rajtuk. A férfiak igyekeztek magukat hasznossá tenni, de minden pohár vizet, minden falat kenyeret drága pénzen fizettettek meg. Talán magukban kinevették a fehér harcosokat, a kik mindent készpénzért vettek, holott erősebbek lévén, mindent ingyen elvehettek volna. Miután a lovakat megitatták, a taotáj átadott az ezredesnek négy lovas mandzsut, a kik az egész vidéket ugy ismerték, mint a tenyerüket s a kik napi egy aranyért ezentul az ezred vezetői lesznek. Az ezredes bizalmatlanul méregette a szőrös, vad tekintetü fickókat, a kik teljes közömbösséggel gubbasztottak kis, kócos lovaikon, várva a jelt az indulásra.

- Te - szólt Krilov ezredes a törzstiszthez - ezek a fickók nekem nem tetszenek.

- Nekem se.

- Rájuk bizhatjuk magunkat?

- Muszáj. A seregnek állitólag már sok szolgálatot tettek.

- Nekem nagy kedvem volna őket még az indulás előtt főbelövetni.

- Azt hiszem, az volna a legokosabb, de nem lehet. Tisztességes térképek hijján rájuk vagyunk szorulva.

- Kik ezek tulajdonképp?

- Egy közülök tolmács, a három másik kém és vezető.

- S nem kell nekik semmi utasitást adni?

- Nem. Jól tudják már, hogy az első gyanus mozdulatra irgalom nélkül lelövetnek. E célra külön testőrséget állits melléjük, egy hadnagy vezetése alatt.

Ez megtörtént s azzal az ezred tovább indult. Ekkor érkeztek csak bele a hadsereg zömének táborába, mely akkor a liaojangi csatára formálódott. A merre csak a szem ellátott, sátrak fehérlettek, sáncok huzódtak, apró jelzőzászlók lobogtak. A tábori konyhák füstje ég felé szállt. Lovas- és gyalogpatrolok vonultak ki és be. Itt sebesülteket, ott foglyokat szállitottak. Három hosszu szekér halottakat vitt, hogy valahol a tábor szélén közös nagy sirba temettessenek. Az ezred megkeskenyedett sorokban haladt át a táboron, előbbre, egészen a frontra. Itt már a nyüzsgés megszünt. Készenlétben állt a legénység. Minden dombon ágyuk álltak, körülsáncolva, lent a sikon a földhányások, árkok egész láncolata futott egymásba, mögöttük, puskával a kezükben, heverésztek a katonák. Itt nem főztek, nem beszélgettek, hanem néztek előre, a messzeségbe, onnan volt jövendő az ellenség.

Az ezred is tábort ütött a kijelölt helyen, de egész éjjel készenlétben volt. Nem történt semmi. Néha egy-egy rakéta szállt sziporkázva a levegőbe. Valami jeladás lehetett orosz, vagy japán részről. Máskor meg ágyulövés hallatszott. A fiatal kozák egy kicsit megmozditotta a fejét, de az megint a mellére hanyatlott s ő ülve, vagy állva szundikált tovább.

Három napig álltak ott tétlenül. A harmadik napon, késő éjjel jött a parancs, hogy napkeltekor a teljes ezred forszirozott rekognoszcirozásra megy s igyekszik széttépni a sürü fátyolt, mely a japán hadsereg mozdulatait és terveit takarja. Különösen megtudandó, hogy Laosant, Kimput és Jentait megszállva tartja-e az ellenség és mennyi erővel. Ebben a vállalatban az ezredet a mohilevi tüzérezred második számu lovasütege támogatja.

Az ezredes és a törzskari tisztek az utasitást gondosan elolvasván, a térkép tanulmányozásához fogtak. Mikor ezzel tisztában voltak, előhivták a tolmácsot és a vezetőket s megtanácskozták az utat. Mikor ez is rendben volt, halkan kiadták az ezrednek az indulásra szóló parancsot s mikor a kelő nap első sugára megcsókolta Mandzsuria földjét: Krilov ezredes is megcsókolta a nyakában függő keresztet és elindultak. Az ezred közepén foglaltak helyet az ágyuk, mindegyik gyilkos szörnyeteg elé nyolc fekete ló volt fogva s a fiuk megnyugodva tekintettek a tüzokádó fekete torkokra: ezek nagyon hasznos jóbarátok lesznek már a legközelebbi órákban.

A tüzérkapitány Krilov ezredes mellett lovagolt s ama nézetének adott kifejezést, hogy a mig lehet, ne szólaltassák meg az ágyukat, mert ezzel messzire bejelentik kalandozásukat s nagyobb csapatokat vonnak a nyakukra, a mi expediciójuknak hamar véget vet. Krilov ezt a szempontot csak helyeselhette.

Az orosz front előtt már jó messze haladtak s nagy területet kikutattak, Laosan felé közeledve, mikor vágtatva jön vissza az előcsapattól Csudajev hadnagy, mondván, hogy a dombtetőről messzelátón megfigyelte Laosant s azt hiszi, hogy ott két század japán lovas van. Egyuttal jelentette, hogy Laosan egy vizmosáson át megkerülhető s nézete szerint a japánokat szépen be lehetne keriteni és elfogni.

Krilov arca fölragyogott. Ezt meg kell csinálni! Csudajev hadnagy azonnal elindult három századdal a megkerülő mozdulat végrehajtására, a másik három század pedig lassan vonult Laosan felé, várva a támadás jelét.

Nem telt bele félóra, Csudajev hadnagy emberei fölsorakoztak a falu tulsó részén, a törzskari tiszt intett a dombról a sapkájával, s Krilov ezredes sebes trapban megindult Laosan felé.

Mikor kibukkantak a mély utból, a japán lovasság már nyeregben ült s velük szembe lovagolt, - mert onnan nem várt ellenséget.

- Előre a lándzsát! - orditott Krilov, - rajta, hurrá!

De a japánok is észrevették őket, s hirtelen megállt a két század. Aztán egy szempillantás alatt frontot változtatott s Csudajev katonái felé fordult, hogy inkább a maga hadserege felé vágja magát körösztül.

Az összecsapás egy szempillantás alatt megtörtént. A kis japán lovasok össze voltak tiporva. Alig husz ember vágta magát körösztül s megeresztett kantárszárral száguldott tova. Egy dombon át csakhamar eltüntek. Krilov összeszedte az ezredet s utánuk eredt.

A dombról egy fensikra nyilt kilátás. A fensik szélén egy rohamra kifejlett teljes lovasezred állt.

- Ezt már szeretem! - kiáltott Krilov, a kit a harcmoraj ittassá tett, - fiuk, ez nekünk csak egy falat. Ezt egy nyeléssel megesszük.

Rohamra sorakozott az ezred. A kürtös vad erővel támadásra fujt. A lovak szilaj örömmel nyeritettek. A legények abba a csodálatos kozák rohamindulóba fogtak, mely annyiszor megdermesztette az ellenség vérét. Rajta kozák, itt a diadal napja! Meg sem állsz a japán tengerig, bele kergeted a sárga ördögöket... S ekkor a japán lovasság kétfelé nyargal s harminc ágyu háromszáz lépésről bele lő a kozák ezredbe. Három dörgő roppanás, negyedik roppanás, ötödik roppanás... A hegyekről láthatatlan ágyuk pokoli erejü bombákat küldenek a kozákok közé. Az erdőkből sötét gyalogsági oszlopok tódulnak elő és sortüzeket bocsátanak a netán még életben maradottakra... S a sikság megtelik szörnyü jajszóval... S legelől rekedt orditással, térden állva, félig lovára támaszkodva, a kardjával csapkod egy deliriumos alak, az ezredes, a ki hol imádkozva, hol káromkodva biztatja embereit, kik már halottak, vagy haldokolnak. S a vén kozák körülnéz, látja a legenda halálát... érzi a kozákság végét... a kozák dicsőség lehanyatlását... Szuvarov alatt átmentek az Alpeseken, Szkobelev alatt a Balkánon... az egész világot megtöltötték rémülettel... s most a kis sárga ördögök a gépekkel megölik... Vége a világnak, nem érdemes élni... S átölelve hü lova nyakát, mellén halálos sebbel, meghal.

... S a menyország összes kapui dörögve nyilnak ki: egyszerre vonul be az egész doni kozák-ezred. Elől az ezredes, aztán a muzsika. A zászló lobog, a fegyverek csillognak... Csak az arcok sápadtak, vértelenek... ezek a fehér cár fehér katonái.

 

A HARC UTÁN.

Egy este vad förgeteg csapott le a mandzsuriai nagy sikságra. A sár fölszáradt, az utak kőkeménnyé lettek. Reggelre befagytak a folyamok, oly vastagon, hogy dinamittal kellett kutat robbantani, mert a fejsze nem birt a márványszerü jéggel. És elkezdett esni a hó, oly sürün, hogy öt lépésre nem lehetett látni. És esett, hullott, szakadt huszonnégy óráig szakadatlanul és fehér lett minden... A mandzsuriai nagy sikság eddig a gyász szinét, a feketét viselte, most pedig a halott ruháját, a fehéret vette föl. Sok tizezer ember sirját boritotta be fehér lepellel s az apró domborulatok, melyek a halál kapuját jelentették, lassanként eltüntek a hóban, mely egyre magasabbra és magasabbra emelkedett.

Mindazok, a kik éltek még a nagy ütközetek után, akár orosz, akár japán részen, kezüket dörzsölve tapogattak a hóban s mindenkinek a kebléből fölszakadt a sóhaj: Hála Isten, egyelőre vége van a háborunak! Nemcsak a vizek fagytak meg, hanem befagytak a hadimozdulatok is. Egyelőre mindegyik hadsereg igyekszik magának meleg kuckót csinálni s ott tisztességesen kitelelni. Az ágyuk elhallgatnak, hisz mozdulni se lehet rajtuk, még a puskájához se igen nyul senki, hisz ebben a hidegben lemenne a kezéről a bőr, ha puszta kézzel megfogná a vasat... S ez a derék, öreg tél, mely a vérengzésnek azt mondja csitt! jó sokáig tart ám. Pár hónap is beletelik, a mig megint elkezdhetik, a hol elhagyták. Ki tudja, mi történik az alatt? Talán a hatalmasoknak eszébe jut békét kötni? Talán meg tudnak egyezni valahogy, elismerik egymás vitézségét, fölosztják maguk közt Ázsiát (hisz mind a két fél harcolt és vérzett és áldozott érte eleget) s aztán kölcsönösen haza eresztik a katonáikat s száz évig béke lesz a világon.

- Ha pedig téli hadjárat lesz? - mondják az oroszok, - az nekünk nem olyan baj, mint a japánoknak, mert hisz a tél az oroszok barátja, a hó, a jég orosz specialitás. Az orosz fittyet hány hidegnek, fagynak, hónak - a japánok lássák hogy hogyan birják ki.

Jamaki főhadnagyot, a ki az első japán gárdalovasezred harmadik századát vezényelte, immár egymaga, mert összes tiszttársai elestek, a hirtelen jött zord idő Mukden felé egy erdős dombon érte, hol leolvadt csapatjával előőrsi szolgálatot tett. Minden nap belovagolták a kijelölt területet, a főhadnagy ur messzelátójával bekémlelte a vidéket, aztán egy altisztet elküldött az ezredeshez, irott jelentéssel. A hózivatar azonban elejét vette minden szolgálatnak. Meg se tudtak mozdulni a helyükből. Szó sem volt kémszemléről. Óriási hegyek, hófuvások támadtak a domb körül s a legokosabb, a mit tehettek, az volt, hogy hóból pompás istállót épitettek s ugyanott maguknak is tanyát rendeztek be, igy biztositván mindnyájukat a megfagyás ellen. A dombtetőt lapátolással és söpréssel folyton tisztán tartották. A domb alján egy bővizü forrás fakadt, gondjuk volt rá, hogy odáig tisztán tartsák a havat, melyben egész utat vágtak. De már egypár óra mulva jelentették a főhadnagynak, hogy a forrás befagy, már pedig az baj, nem nekik, hanem a lovaknak, melyeket nem lehet megtanitani a jégdarabok szopogatására.

Jamaki fölvette a bekecsét s lement a forráshoz, megnézni, ha talán dinamitpatrónnal szét lehetne robbantani a jégkérget. A mint ott álldogál és tanakodik, egyszerre csak a szemben levő hóhegy megindul s hanyatt-homlok bukfencezve néhány orosz katona hull a lábuk elé. Jamaki hátraugrik, egyet kiált embereinek s a következő percben az oroszok le vannak fülelve és fegyverezve.

- Huzzátok föl a revolvereiteket és eresszétek el őket, - parancsolja Jamaki.

Az oroszok egy szempillantás alatt fölemelkedtek.

- Ahán, gárdalovasok! - mormogja Jamaki.

Egy magastermetü, erőteljes fiatalember, leverve magáról a havat és legyürvén prémes gallérját, odalép Jamakihoz, kinek aranyzsinóros sapkájáról látta, hogy tiszt s francia nyelven szólt:

- Ivanov főhadnagy.

Jamaki bámulva néz rá.

- Szervusz bajtárs! Én Jamaki főhadnagy vagyok.

Ivanov arcán örvendetes meglepetés látszott.

- Jamaki, mon fils, te vagy? Igy kell találkoznunk?

S a két tiszt nyájasan, igazi barátsággal megrázta egymás kezét.

Jamaki igen fiatalon került a pétervári japán nagykövetséghez, mint katonai attasé, s mivel gazdag fiu volt, csakhamar bele került a gárdatisztek könnyelmü és vidám társaságába. Ott kötött jóbarátságot Ivanovval, látogatást tett ezeknek a birtokán is, sokat vadásztak, vivtak, táncoltak együtt, sőt az a szerencse érte őket, hogy egyszerre kerültek Párisba, mert Ivanovot is kinevezték a párisi orosz nagykövetséghez katonai attasénak. Párisban történt aztán, hogy Jamaki egy tojásos puncsot hozzá vágott az angol nagykövetség titkárához, a ki Ivanovra valami ostoba pletykát csinált. A dologból párbaj lett - vértelen, de a kis japán és a nagy muszka közt a barátságot még szorosabbra füzte. Mikor a kis Jamakit hazájába visszaszólitották, könyek közt vettek egymástól bucsut s örök barátságot esküdtek.

De a végzet könyvében az volt megirva, hogy a két nemzet egymásra rontson s most itt a mandzsuriai hóvilágban egymásra talált a két jóbarát.

- Adjátok vissza a kardját, - ez volt Jamaki első szava, - mit csinálsz te itt?

- Mukden felől a legszélsőbb előőrs vagyok egy századdal.

- Én meg Mukden felé. Csodálom, hogy nem akadtunk egymásra.

- Mi messzebb voltunk innen, de mikor a hózivatar jött, a legényeim azt tanácsolták, hogy vonuljunk egy dombra. S akkor közeledtünk felétek.

- S most mit csináltok?

- A nyári táborozásból tudtuk, hogy itt, a tanyánkhoz közel valami forrásnak kell lenni, azt kerestük, mert már-már szomjan vesznek a lovaink. Keresés közben a nyakatokba szakadtunk.

- Itt a forrás a lábadnál, épp most spekulálok, hogy lehet-e még vágni a jegét, vagy robbantsuk.

- Hát a tanyátok közel van ide?

- Ötven lépés.

A két tiszt meglehetős zavartan nézett egymásra. Különösen Jamaki, a ki joggal foglyának tekintette az oroszt. Végre az orosz megszólalt:

- Ösmered a mandzsuriai telet, ugy-e?

- Meglehetősen.

- E szerint tisztában vagy azzal, hogy mind a kettőnknek a csapatja tulajdonképp a hónak a foglya?

Jamaki nem nyomhatott el egy maliciózus mosolyt.

- Mondjuk, hogy ugy van.

- Hiába mosolyogsz, mon fils, ez ugy van. S ha a szél kedvezőre nem változik, egy hónapig itt rostokolunk, se mi ki nem kecmergünk, se hozzánk segitség nem juthat. S tudod, ez mit jelent?

- Mit?

- Éhhalált, szomjan való veszést. Mert ne gondold, hogy a hóval sokáig olthatjuk a szomjunkat... három nap mulva valamennyien gyomorgörcsökben fetrengünk tőle.

- Nansen, a sarkutazó mást beszél.

- Evett már Nansen mandzsuriai havat? Ivott rá mandzsuriai jeget? Nem, ugy-e? No látod, fiam, ez egy speciális dolog, a mibe mind, állatostul belepusztulunk.

- Mit akarsz ezzel mondani?

- Azt, hogy az én svadronomnak erre a forrásra szüksége van...

- Ez azonban a mi kezünkben van.

- Tehát kössünk a közös ellenség, az időjárás ellen szövetséget.

- S mit adtok cserébe?

Az orosz tiszt várt egy kicsit. Gondolkodott, végre megszólalt:

- Pajtás, én azt hiszem, az ellenségeskedés, Port-Arturt kivéve, az egész harctéren szünetel. A hadseregek kényszerhelyzetben vannak, mint mi. Én azt hiszem, mi is lábhoz tehetjük egy kicsit a fegyvert... Mindjárt el fogod ismerni, hogy ezenkivül rád nézve kényszeritő okok is merülnek föl, hogy elfogadd ajánlatomat.

- Nos, halljuk!

- Mennyi élelmiszeretek van?

- A lovainknak öt napra, nekünk három napra való. Azután lassanként megesszük a lovainkat.

- Pfuj, a gárdaezred, a mely megeszi a lovait! Egy gárdatiszt beszél igy? A japán hadsereg elitje?

- Barátom, az éhhalállal küzdő tengerészek egymást is megeszik.

- Fiam, egy gentleman megeszi a barátját, közös megegyezés alapján - de a lovát soha! Különben nem erről van szó. Nekünk van huszonöt darab marhánk, a fiuk most vágják, nyuzzák s a hóba elteszik. Nekünk van tüzelőfánk, szénánk, zabunk... mert mi épp egy élelmiszeres és egyéb szállitmányt kisértünk, mikor a burána utolért... Szóval, minden legyen közös s éljünk békességben, mig értünk nem jönnek...

Jamaki fölcsapott. Az oroszok is utat csináltak a forrásig, melynek jegét mindennap szétrobbantották... S ott a toronymagasságu hóhegyek közt idillikus élet kezdődött. Mindent testvériesen megosztottak, egymás betegeit ápolták... Esténkint Ivanov Jamakihoz ment a hadnagyával teára, a mikor is négy jó dalos muszka katona nótázott nekik és a balalajkát verte hozzá. Visszaidézték a szép párisi és pétervári napokat s boldogok voltak, mint akkor...

Egy napon esni kezdett az eső, a jégházak düledeztek, a hó apadt. Ivanov este korábban átjött teázni... Egyszerre csak, a mint a tüzbe bámulva ültek, belépett egy orosz őrmester s jelentette, hogy déli szél fuj s az ut két óra mulva szabad lesz...

Ivanov fölállt.

- Isten veled, fiam.

Megölelték, megcsókolták egymást.

- A viszontlátásra.

Sokáig fogták egymás kezét. Egyik sem mondta meg, hogy hol gondolja a viszontlátást. A csatatéren: nem remélte. A másvilágon: valószinünek tartotta.

Mikor Ivanov elsietett, a japánok már nyergeltek. A hóvár ropogott, düledezett körülöttük. A távolból a gárdalovasság őrsége fujta a nyergelőt.

 

KALMÁR ÉS TENGERÉSZ.

I.

Fun-Csi, a Jangcse-Kiang kinai páncélos cirkálóhajó kapitánya, estefelé borus arccal és bánatos lélekkel bucsut vett kedves nejétől és tizenkét gyermekétől... Végignézett szépen világitott, piros, izzó szénnel kellemesre fütött lakásán s beosont a hálószobába, hogy ott átöltözködjék tengerészi ruhájába... Alul gyapjukelme és meleg haskötő, felül pedig prémes bundák jöttenek az ő halandó testére... bizony ez a ruha egy cseppet se volt tengerészies, mert a kinaiak ebben is megtartották a hazai divatot... ellenben Fun-Csi azonnal tengerészkapitánnyá változott, a mint felkötötte a kardját és a revolverét. Az asszony remegve nézett rá.

- Istenem, mikor lesz már vége ennek a háborunak. Azelőtt mindig itthon voltál, s az ópiumkereskedéssel szép pénzt kerestél, most meg örökké azon az utálatos hajón kell lenned... egyszer majd téged is elsülyesztenek azok az undok japánok.

- Légy nyugodt, kicsikém, bölcs ember vagyok én és soha messze a parttól nem távozom... A mi pedig a kereskedést illeti, a háboru se rossz üzlet... Majd meglátod, gyermekem.

S hősi léptekkel ment a csifui kikötőben horgonyzó hajójára.

A Jangcse-Kiang kinai cirkálóhajó nemsokára lassu tempóban kiment a kikötő bejáratához s ott horkonyt vetett. Feladata volt ügyelni arra, hogy japán hadihajó be ne jöhessen, ha pedig orosz hajó találna odamenekülni valahonnan a port-arturi pokolból, ezt bekisérje, felszólitsa, hogy azonnal szereljen le s aztán tegyen jelentést a kinai kormányzónak.

Fun-Csi, a kinai kapitány kiállitotta az őröket, megparancsolta, hogy a kazánok alá egész éjjel fütsenek, azután levetette himzett papucsát, néhány csésze illatos teát felhörpintett s álomra hajtotta a fejét.

Odakint erős, hideg szél kerekedett, mely ugyancsak hangversenyezett az árbocok drótkötelei közt. A tajtékos hullámok zugva csaptak el a himbálózó hajó mellett.

Az elektromos fényszórókat (mert a Jangcse-Kiang tökéletesen modern berendezésü hadihajó volt) minden negyedórában körülsétáltatták a sötétségben, hogy az éjszaka titkait kifürkésszék. Egy ilyen fényséta után megszólal a kapitány feje fölött a csengetyü s a hangcsövön leszól a hidról az inspekciós tiszt:

- Hajó közeledik.

- Miféle?

- Orosz torpedóvadásznak nézem. Lámpásai nem égnek, erősen küzd a hullámokkal s lassan jön. Ugy látszik, a gépei meg vannak rongálva.

- Állitsátok meg!

S mialatt a kapitány az ágyból fölkelve, öltözni kezdett, a Jangcse-Kiang-on eldördült egy figyelmeztető ágyulövés. A fekete hajót hol elboritották a hullámok, hol meg előtünt s ilyenkor tisztán lehetett látni összetört kéményét, lelőtt árbocait. A fényszóró remekül bevilágitotta minden mozdulatát. Az egész kinai legénység talpon volt már és leste, hogy mi lesz.

- Állj! Mi járatban vagy? - dördült eléje hangcsövön a kinai hajóról angolul, mikor száz méternyire volt.

- Engedjetek a kikötőbe, a parthoz - feleltek vissza az orosz hajóról - hajónk egy óra mulva el fog sülyedni.

- Honnan jöttök?

- Port-Arturból.

- Üldöznek?

- Igen.

- Küldjetek a kapitányunkhoz egy tisztet, igazolni magatokat.

- Nem küldhetünk. Összes csónakjainkat elveszitettük.

- Hát majd küldünk érte csónakot.

A következő percben leeresztették a Jangcse-Kiang oldalán lógó nagy naszádok egyikét s tizenkét kinai matróz erőteljes evezőcsapásokkal hajtotta az orosz hajó felé. Egy negyedóra mulva látni lehetett, a mint egy tiszt az orosz torpedónaszádról beleugrik a csónakba, melyet erősen dobáltak a hullámok s a naszád visszatér a Jangcse-Kianghoz.

Fun-Csi a kajütjébe vezette az oroszt, a ki halálosan ki volt fáradva, és székkel kinálta.

- Önök áttörték az ostromzárt?

- Át.

- Mi célból? Bizonyára fontos okból?

Az orosz intett, hogy ugy van.

- Sürgős táviratok?

Az orosz megint igent intett, aztán minden habozás nélkül egy csomagot vett elő a zsebéből.

- Ezer darab arany - mormogá - ne komédiázzon sokat, parancsnok.

Az aranytekercs a következő percben a kapitány zsebében volt, a ki édes mosollyal szólt:

- Ön tudja, hadnagy ur, mi teljes rokonszenvvel vagyunk Oroszország iránt... de én a táviratokat is szeretném látni.

- Jó, le fogom önnek irni, csak előbb intézkedjék, hogy a Navarin tovább haladhasson. Engem majd ön lesz szives partra tenni.

- Helyes. Düljön le, hadnagy ur. Itt van cigaretta, cognac. Rögtön visszatérek.

A Jangcse-Kiang odabömbölt a Navarin-nak, hogy mehet, aztán maga is fölvonta horgonyait, müködésbe hozta összes fényszóróit s bekisérte a part mellé a hajót. Mikor Fun-Csi visszatért a kajütjébe, az orosz tiszt átadott neki egy darab papirost.

- A sürgönyök. De siffrirozva vannak. Magam se értem.

Fun-Csi bizalmatlan pislogással nézett a papirra, mintha azt mondaná: "Gazember, tudja az Isten, miféle ákombákommal akarsz most engem bolonddá tenni." De zsebre tette.

- Mi lesz a hajóval? - kérdé ravasz mosollyal.

- Szeretnők kijavitani s visszatérni Port-Arturba.

- Hát lehet?

- Huszonnégy óra alatt rendbe lehet hozni. Hát csak lassan csinálják a hivatalos eljárást s egy kis segitséget kérünk.

- Oh, én egészen az önöké vagyok; de egy kis számla lesz még.

- Pénzkérdés nem határoz - felelte a fiatal orosz s megvető mosollyal mérte végig a kinait.

- Most pedig ön mellé adok egy ügyes tengerészt, a ki a táviró-hivatalba vezeti.

- Helyes.

- A főnök családos ember, ne sajnáljanak tőle tiz aranyat.

- Meglesz.

- Egy fél óra mulva a Navarinon lesz a vállalkozó, a ki hajójuk kijavitása iránt azonnal intézkedik. Lőszer, élelem, viz dolgát mind rábizhatják.

- Bravó, parancsnok, ön kitünő üzletember, becsületesen megszolgálja a fizetését. Pompásan kereshetnek most maguk ebben a háborus időkben...

A kommandáns arca fölragyogott.

- Ha még egy évig tart, gazdag ember leszek. Csak abba ne hagyják hamarosan - tette hozzá aggódva.

- Dehogy hagyjuk, a világért sem.

S az orosz megveregetve a derék kalmár vállát, csónakba ugrott s a hajójához vitette magát.

A Jangcse-Kiang egy félóra mulva visszatért a kikötő torkolatához s ott ujra elfoglalta őrhelyét.

 

II.

De a derék Fun-Csi szemére nem jött álom. Tudta, hogy nem sokára itt lesz a másik fél. Ott is volt. Alig szítt el két kis pipát, megszólalt a hidról a tiszt, hogy japán torpedóüző hadihajó közeledik.

Fun-Csi fölsietett. Alig lépett a hidra, a japán hajó jeladásul lőtt és fényszóróját a Jangcse-Kiangra irányozva, megállt. Látni lehetett, hogy csónakot ereszt a vizbe s egy tiszt a kinai cirkálóra jön.

Fun-Csi teljes udvariassággal, mondhatnók kereskedői nyájassággal fogadta s kajütjébe vezette.

- Parancsnok - kezdé a japán hadnagy - a Navarin orosz hajó ide menekült.

- Nem tagadom.

- Mikor?

- Egy órával ezelőtt.

- S mik az önök intézkedései?

- Mi kötelességünket teljesiteni fogjuk.

- Föl vagyok hatalmazva annak kijelentésére, hogy ez a nyilatkozat minket nem elégit ki. Ha az orosz hajó egy óra alatt nincs leszerelve, akkor mi behatolunk a kikötőbe s összelőjjük.

- S ha én ennek ellene szegülök?

- Az ön hajóját a levegőbe röpitjük.

Fun-Csi finoman mosolygott.

- S ha engedelmeskedem?

A fiatal tiszt szó nélkül a zsebébe nyult s egy erszényt tett eléje.

- Ötszáz arany.

Észrevevén a derék kapitány arcának elsavanyodását, hozzá tette:

- Első részlet.

Széles mosoly vonult át a kalmár arcán.

- Egyenlő részletek? - rebegé.

- Azok.

- Hisz ön tudja, hadnagy ur, hogy szivvel-lélekkel az önök pártján vagyunk.

- Tudom.

- Be is bizonyitom. Gondolhatja, hogy a Navarin azért tette meg ezt a veszedelmes utat, hogy fontos táviratokat adjon föl.

- Ez bizonyos.

- Nos, ezek a táviratok, igaz, hogy siffrirozva, nálam vannak. Tessék!

A hadnagy átvette s belenézett.

- Azt hiszem, ezek nem az igazi táviratok. Csak önt akarták bolonddá tenni.

- Lehet.

- Ön azonban lesz szives segédkezni, hogy az igazi táviratokat megkapjuk.

- S a második részlet? - kérdé a derék kapitány szemtelen nevetéssel.

- Máris esedékes - felelt az ifju japán hidegen s egy ujabb erszényt vetett oda Fun-Csinak. Alig tudta megállni, hogy a fejéhez ne vágja.

- Majd adok egy embert, a ki önöket elvezeti a táviróhivatal igazgatójának a lakására. Nagyon jóravaló s olcsó ember. Ötven arannyal megelégszik.

- Ötszázat kap, ha nem továbbitja az orosz táviratokat - vágott bele a hadnagy.

Fun-Csi megvakarta a fejét.

- Már késő. A táviratok tán e percben elmentek. Miért nem siettek jobban?

A japán fölállt.

- Hol az a vezető? Jőjjön a csónakomra. Viszem a hajónkra s onnan csónakon kisér rögtön egy tisztet a távirdaigazgatóhoz.

- Helyes.

- Én pedig tüstént visszatérek ide s akkor ön lesz szives az oroszokat megriasztani, hogy a partra fussanak.

- Helyes. S a harmadik ráta?

- Arról beszélünk, ha visszatértem.

 

III.

Tiz perc mulva látni lehetett, a mint egy kis bárka egy tiszttel és a kinai matrózzal elhagyja a japán hajót s a sötét kikötőben eltünik.

Csakhamar az iménti fiatal japán tiszt is visszatért.

- Kapitány, itt a harmadik ráta.

- Ötszáz?

- Több. Ezer.

A kinai bámulva nézett rá.

- Miben lehetek szolgálatukra? - kérdé perfekt rövidárukereskedő modorban.

- Ide hallgasson. Jó állapotban van a Navarin?

- Türhető.

- Mi is ugy gondoljuk. Annak tehát miénknek kell lenni...

A kinai bután meredt rá.

- Hogyan?

A japán odahajolt a füléhez s pár percig suttogott. A kinai feszült figyelemmel hallgatta, végre izgatottan felugrott.

- Ördöngős fickók vagytok. S ha nemet mondok?

- Öt perc mulva röpülni fogsz a levegőbe a hajóddal.

- A miből háboru lesz Kina és Japán közt.

- Dehogy, öregem. Mire való a diplomácia? Majd kimagyarázza a dolgot. Ha pedig nem, titeket is megverünk, parancsnok.

S ezt oly ördögi felsőbbséggel mondta, hogy a jó Fun-Csinak a háta is borsódzott.

- Jó.

Nagyot sóhajtott, az aranyakat zsebrevágta s fölmentek a kapitányi hidra. Onnan zöld lámpával megadták a jelt a japán hajónak, mely erre hat nagy csónakot tele fegyveressel, leeresztett s utána összes lámpásait és fényszóróit eloltva, a Jangcse-Kiang után lappangva, megindult a kikötőbe.

A Navarin parancsnoka épp a kinai vállalkozóval tárgyalt a fedélzeten, mikor nagy kiabálással egy csónak közeledett feléjük. Pár perc mulva a jó Fun-Csi mászott föl az orosz hajóra.

- Meneküljetek, emberek, a legnagyobb japán páncéloshajó itt van és azt mondja, hogy ha egy embert talál a hajón, levegőbe röpiti.

A kinaiak s az orosz matrózok hanyatthomlok rohantak a partra. Az orosz kapitány vad káromkodással nézett körül: csak a tisztjei voltak ott.

- Alexej - orditott rekedten - eredj és röpitsd levegőbe a hajót.

A jó Fun-Csi e parancsra két ugrással csónakjában termett. Alexej el akart sietni, de már minden oldalról japán matrózok vették körül az oroszokat. Az orosz tisztek revolvert rántottak s utat törtek maguknak a partra. A japánok hagyták futni őket, de hamar elvágták a parti cölöpökhöz vivő köteleket, másik pillanat alatt acélkötelet erősitettek a hajó orrára, melyet a Jangcse-Kiang fényszórója udvariasan megvilágitott. Az acélkötél másik vége persze a japán hadihajón volt s a Navarin három perc mulva szépen uszott kifelé a csifui kikötőből. A Jangcse-Kiang félreállt, mintha őt a dolog abszolute nem érdekelné. A parti sötétségből azonban egy hatalmas hang megszólalt angolul:

- Héj, kapitány a Jangcse-Kiangon! Te vagy a legnagyobb gazember, a kit életemben láttam.

A jó Fun-Csi pedig szeliden igy szólt a mellette álló hadnagyához:

- Tudsz fiam angolul?

- Nem, parancsnok.

- Én sem.

S a két copfos összenevetett. Fun-Csi pedig megcsörgette mai keresményét ("kasszát" csinált) s tiz aranyat átnyujtott a hadnagyának, a ki olyan szépen elfelejt angolul, ha ugy illik.

 

LIANCSÓ.

(Állitólag kinai történet.)

Liancsó egyike volt a legelső tiencsini kereskedőknek, még pedig két kinai specialitásban: teában és selyemben. A teát már az apja kezdte, de mivel két fia volt, Liancsót egészen a tea mellé rendelte, a második fiát ellenben a selyem irányába terelte. Tetszett azonban a kegyetlen isteneknek, hogy a második fiut magukhoz vegyék s a selyemüzlet árván maradt. Ekkor az apa lejött a mesterséges zuhatag mellé épitett kerti házából, teakereskedő fia üzletébe s egész napon át ott üldögélvén, nem szóla senkihez. Mikor pedig este lett, odaszólitá magához Liancsót és ezt mondá neki:

- Édes fiam, a mai napnak nyolc óráját itt töltöttem a te boltodban s figyelmesen nézegettem, hogy te miképpen szorgoskodol a munkában. Ebből a nyolc órából te legalább négyet eltöltöttél evéssel, ivással, nem a teaüzlethez tartozó vendégek fogadásával, tétlen pipálással és pihenéssel. Miután pedig egy nap ebben az európai városrészben huszonnégy órából áll, te még huszonnégy órádnak éppen a felével rendelkezel. A mi tizenkét óra. A kinek mindennap ennyi ideje van, az ráér még egyebet is tenni. Én tehát elhatároztam, hogy meghalt öcséd selyemüzletét nem adom el, hanem rád bizom. Vezesd tovább. Öcséd nagyon ügyesen csinálta a dolgát, az üzletnek jó hirnevet szerzett. Európába való exportunk elsőrendü, hitelünk és becsületünk dettó. Hát már most mi ezt mind eladjuk egy idegennek? Hogy éljen belőle tovább? Olyasvalamiből, melynek minden porcikáját a mi tehetségünk teremtette? Nem, ez a gondolat elviselhetetlen rám nézve. Mit szólsz hozzá?

Liancsó földig hajolt apja előtt és igy szólt:

- Akaratod parancs előttem, óh, atyám! Nem is emlitem azt a csekélységet, hogy mit sem értek a selyemüzlethez, mert bölcseséged bizonyára ezen is segiteni fog...

- Ugy van, fiam, még pedig akképpen, hogy a nyugalom házából ujra visszatérek a munka hajlékába s magam foglak bevezetni a selyemüzlet titkaiba. Azt mondja a bölcs, hogy a fiatalok munkássága az öregek érdeme, a kik dolgozni megtanitották őket. De azt is mondja a bölcs, hogy bolond ember az, a ki korán zsebébe rakja a két kezét, mikor azt még a más zsebébe is rakhatja, a nélkül, hogy ezzel becstelenséget követne el. Előre, föl a selyemüzletbe!

Rövid idő alatt Liancsó annyira belejött a selyemüzletbe, hogy az apja teljesen rábizhatta és ujra visszavonulhatott a nyugalom házába, hol a vizvezetékből csinált mesterséges zuhatag apró malomkerekeket forgatott. És mialatt az öreg a habok zugását hallgatta és játékukat nézegette, a virágos lugas alatt heverészve, Liancsó dupla üzletében keményen dolgozott.

Mind a két üzlet az európaiakra volt fektetve. Miután tehát a föladat az volt, hogy azok a nehezen mozditható európai aranyak átvándoroljanak az ő zsebébe, neki nagyon hozzá kellett simulni azokhoz, a kiket a müveletlen nép fehér ördögöknek nevezett. Fiatal ember lévén, megszerezte magának fiatal angolok barátságát. Megtanult tőlük tenniszt és golfot játszani s a ráksalátát párisi módon elkésziteni. Gyönyörü két almásszürke lovát oly elegánsan tudta végighajtani az európaiak által teremtett parkban, hogy még a fehér dámák közt is közfeltünést keltett. Szorgalmasan járt a francia operett-társulat előadásaira s az európai kaszinó bakkara-asztalánál merész játékával tünt föl. Két kereskedőháza az angol városrész legelőkelőbb utcájában emelkedett s mind a kettőben nagy számmal voltak európaiak is alkalmazva.

Különösen irigyelték tőle a főkönyvvezetőjét, miss Aliszt, egy korán elhunyt angol ezredesnek szegényen maradt árváját, a kit ő egyenesen Londonból hozatott s havi háromszáz frankkal fizetett. Ez a csodaszép angol leány meglehetősen uralkodott Liancsó házánál, s szigoruan tisztességes pozicióját nagy eréllyel föntartotta. A fiatalabb tisztviselők mind bomlottak érte, s miss Alisz minden percben férjhez mehetett volna, csakhogy nem akart. Kétféle függetlenséget ismert, az egyik az, ha maga keresi meg a kenyerét, még ha szegényesen is, másik pedig az, ha gazdagon megy férjhez; de szegényen férjhez menni, ez nem pozició egy tehetséges és még hozzá szép leánynak.

Miss Alisz egyszer benn volt a gazdájánál, referált neki valami tiz levélről és valamennyit aláiratta vele. Liancsó nem igen hallotta, hogy a levelekben miről van szó, de élvezte azt a bájt, mely ennek a leánynak minden porcikájából kiáradott. Mennyire elütő volt az ő fajtájabelitől!

- Mondja csak, miss Alisz, tudna maga szeretni egy kinait? - kérdezte hirtelen.

- Ez nem tartozik a levelezési osztályhoz, - felelt a leány hidegen, pakkolt és kiment.

Liancsó bambán nézett utána és szégyelte, hogy mint okos és higgadt kereskedőember igy elárulta magát, s a leány ilyen fenséges nyugalommal lefőzte. Tudta ő nagyon jól, mit kellene neki mondani, majd nyakába borulna akkor a leány. De hát ezt, a mig az apja élt, nem tehette, nem hódolhat be idegen isteneknek, s nem intéztetheti el házassága ügyét az angol papok által, a hogy azt miss Alisz okvetetlenül megkivánná. Régóta föltette magában, hogy európailag házasodik, mert kénytelen volt elismerni, hogy a kinai leány nagyon alárendelt kis szárnyasállat az európai nő mellett. A miss Alisszal való flörtölés nagyon rosszul ment, mert a leány, a mily nyájasan bánt az alárendeltekkel, épp oly ridegen visszautasitotta a följebbvalókat. A cégtulajdonosra pedig egyszerüen rá sem nézett. Egyszer megint gyöngeség fogta el Liancsót, megfeledkezett magáról és igy szólt a leányhoz:

- Igazán érdekes, miss Alisz, hogy az egész vállalatban maga én velem bánik a legmostohábban.

A leány nyugodtan kezdte összeszedni leveleit, s igy felelt:

- Mister Liancsó, ha ön ezekkel a megjegyzésekkel csak azt akarja elérni, hogy itthagyjam az üzletet, azt könnyen elérheti. Itt van az ön konkurrensének, mister Godemardnak az ajánlata, még nem is feleltem rá. Én nem akarom önt itthagyni, de kénytelen vagyok, ha ez igy megy tovább. Nézze kérem, őszintén megmondom, a dolog igy áll, én szivesen hozzámegyek egy kinaihoz feleségül, ha keresztény hitre tér és ha szeretem, de szeretője még a leggazdagabbnak se leszek, de európainak se. Ugy-e nem haragszik meg, mister Liancsó őszinteségemért, de lássa, ez az egyetlen fegyverem, a mivel védhetem magamat.

A leány olyan érdekes és kedves volt igazi, vagy tettetett fölgerjedésében, hogy Liancsó majdnem a nyakába borult ezzel a kiáltással: "Szeretlek, Alisz és légy a nőm!" De az utolsó pillanatban (ezeknek az átkozott kinaiaknak mindig vannak ilyen szerencsés utolsó pillanataik) mást gondolt és igy szólt:

- Köszönöm, kedves kisasszony őszinte nyilatkozatát, higyje el, hogy mint gazdája, szinte röstellem, hogy visszaéltem a helyzetével, ezentul nem fog megtörténni. Nagyon sajnálnám, ha egy ilyen kitünő tisztviselőt el kellene veszitenem.

Bonyodalmas idők következtek, s Liancsó nem ért rá szivének rejtett hurjaival foglalkozni. Rongyos emberek kezdtek föltünedezni a városban, a metszett szemüektől megszokott sunyiság és a sárgapofáju embereknél megszokott alázatosság kifejezése nélkül. Nagyon is büszkén viselték rongyaikat. Szemtelenül a szeme közé néztek az európaiaknak, s a világért meg nem billentették volna keshedt süvegüket. Megtörtént, hogy az angol főkonzulátus titkára megbotozta kinai inasát. Az ilyesmi gyakori eset volt, de az még soha se fordult elő, a mi most, hogy a kinai egész alázattal kivette a botot a titkár ur kezéből és visszaverte a derék urat, az egész kinai cselédség nagy gaudiumára. A főkonzulátus kinai személyzetéből ez incidens miatt tizenkét embert kellett elbocsátani, pusztán kárörvendezés miatt, mert egyebet nem tettek a szegények. Még feltünőbb volt az az eset, hogy egy előkelő kinai tisztviselőnek a fia egy francia orfeuménekesnő miatt agyonlőtte magát. Nem ez az öngyilkosság volt a feltünő, hanem ennek a következménye. Tudniillik az, hogy három nappal az öngyilkosság után ezt a kis szinésznőt megfojtva találták. Az egész tiencsini sárga és fehér policia összedugta a fejét és kutatást inditott. De semmit se tudtak kisütni.

Egyszer aztán megtalálták a szót, a mi ezeket a látszólagosan összefüggéstelen jelenségeket összefüzte. Ez a szó volt a boxer. Négyszáz millió kinainak az a nevetséges ötlete támadt, hogy hazáját az ő számára alkotta a teremtő. Már a nagy sárga bölcs is megmondta, hogy a házunkat nem a poloskák, hanem a magunk számára épitettük.

*

Ezek a rongyos emberek nem szerepeltek a lapok vezércikkeiben, nem tartottak ünnepélyes nagygyüléseket, látszólag nem törődött velük senki és nem vette észre őket senki. De azért szót fogadott nekik mindenki és félt tőlük mindenki. Mert életünk fonalát a teremtő Visnu sodorja, az igaz, de annak a rongyos boxernek meg egy rossz bicskát adott a kezébe, a mellyel ezt a fonalat bármikor elmetszheti. Igy hát jó lesz vigyázni.

Azt hihette volna az ember, hogy Liancsónál tökéletesebb európai a kinaiak közt már nem található. A mit az európaiak életüknek szebbétételére kitaláltak, annak Liancsó mind birtokában volt. És ime ezek a nagy kereskedő-mágnások voltak az elsők, a kik meg tudták változtatni életüket, mikor a boxerek kezdték a taktust verni a tiencsini tartományban. Ti nem sejtitek, hogy a testi és lelki élvezetek minő Csimborásszója egy kinaira nézve: elmerülni az európaiságban. És micsoda kinszenvedés ebből megint visszakinaisodni. Ezt a két processzust Liancsó végigcsinálta. Az utolsó, a legfájdalmasabb, miss Alisz elbocsátása volt. A leány fürkészőleg nézett a gazdája szeme közé, azaz, hogy csak nézett volna, ha Liancsó makacsul le nem sütötte volna. A kereskedő nem nézett rá és igy szólt:

- Meg vagyok önnel elégedve, kisasszony, s az elbocsájtásnak nem ön az oka. Mind a két üzletem terén uj kisérletek következnek s egyelőre nincs szükségem az ön segitségére. Természetesen önnek egy évi fölmondás jár s ötezer frank végkielégítés. Remélem, hogy nem fog haraggal szivében tőlem elválni.

És Liancsó mindezt el tudta mondani, a nélkül, hogy szemét egyetlenegyszer is miss Aliszra emelte volna.

Lehet, hogy Liancsó, mikor este visszavonult magányos házába, sirdogált egy kicsit, siratta elvesztett barátait és barátnőit. Azután furcsa idők következtek. Előállottak ezek a rongyos boxerek, a kik nem féltek senkitől, mert nem volt mit veszteniök s fölkavarták egy kicsit az országot. A dolog nem ugy sikerült, a hogy ők tervezték, de előbb-utóbb el fogják érni céljukat, az bizonyos. Mert hisz az ország mégis csak az övék.

*

Szurdokhy Olivér gróf és Laborfalvi Zimmermann Oktáv udvari tanácsos a Metropolitán-bank évi közgyülésére utaztak Bécsbe a keleti expressz-vonattal.

A Metropolitán-bank egy nagyon jeles találmány. Az állatok közül a polipot választotta mintaképeül. Irtóztató gyomra Ausztriában van, nyolc kezét erősen kifejlődött szivattyuival Magyarország testébe vágva tartja. Szurdokhy és Zimmermann urak nagyon meg vannak elégedve az állapottal: kitünő fizetés, tantiém, a lehető legkedvezőbb összeköttetések, nagyobb hitelmüveleteknél kitüntetések föl egész a főrendiházi tagságig. Világos, hogy a mit ez a két ur kifejt, az a legnagyobb mértékben közhasznu gazdasági tevékenység, s ők bizonyára még sirjukból is csodálkozva fognak kitekinteni, mert sehol sem fogják emlékszobrukat emelkedni látni.

Ezek az emberek bojkottálják Ausztriát és teremtsék meg a magyar ipart?

Várjunk csak, hiszen a boxerek is szegény, rongyos emberek voltak. Mi van hát a boxerekkel?

Az egyik állomáson nagy tumultus uralkodott. A csendőrök csak nagynehezen tudtak rendben tartani vagy kétszáz erőteljes parasztembert.

- Hová, atyafiak?

- Fiuméba.

- Ahán, Amerikába?

- Oda bizony.

Ime, itt a megoldás. A boxereket egyszerüen exportálják Amerikába.

 

EZERKETTEDIK ÉJ.

ELSŐ FEJEZET.
El, Keletre!

Sápadt arcomat és forró homlokomat a hideg üvegre nyomva, kinézek az ablakon. A Rózsadomb tetejéről szemlélem a havas fővárost. A kémények tizezrei lomha füstöt okádnak az ég felé. A füst lassan terül szét és ráfekszik a háztengerre. S a meg-megszakadó füstfátyolon át a város még hatalmasabbnak, még nagyobbnak tetszik, mint amekkora. Tekintetem végigsiklik a Dunán a Margit-szigettől a Csepel-szigetig, megpihen a Gellért-csucson, a váron, a budai hegyek puszta, havas homlokán, azután ujra átugrik a pesti tornyokra s mikor kifárad a vad vágtatásban, lassan lehunyódik. Mikor ujra kinyitom szemem, először is Gül Baba sirját pillantom meg s ekkor jut eszembe, hogy tulajdonképp min töröm a fejemet.

Szegény ember vagyok, de nem cserélek a kaszinó egyetlen istállótulajdonosával sem, mert nekem is fényes istállóm van. Márvány-jászolok előtt nyugtalan nyihogással dobognak a telivér paripák. És én most kivezetem az istállóból a könnyü novella délceg pegazusát, megnyergelem s kelet felé vágtatok vele. Csattogó aranypatkókkal robog jó kis lovam ismeretlen országok felé és én szövögetem szálait egy történetnek, melynek egy része megtörtént, másik része pedig mese. Szóval ez egy olyan történet lesz, melyben az igazság pecsenyéje le van öntve a hazugság levével, hogy izletesebb legyen. Majd megsegit a magyarok Istene s ha ő megunja, Allah fogja egy kicsit tolni a szekeremet.

Ezelőtt vagy tizenkét esztendővel a porosz és magyar vasuti hatalmasságok elhatározták, hogy Berlin és Konstantinápoly között Budapest érintésével, de Bécs elkerülésével egy direkt expresszvonatot létesitenek. A terv megvalósult, sőt azóta már meg is bukott. Nem jövedelmezett, tehát megszüntették. Ennek a vonalnak volt egy nagy haszna, az, hogy rövidebb volt minden más vonalnál, de volt egy nagy hibája, az, hogy Bécset elkerülte. Ez a hiba megölte. Hja, Béccsel nem lehet tréfálni, ott nem magyarok laknak; a kik ott laknak, azok közel vannak a császárhoz. Igy aztán minden megbukik, a mi nem az ő malmukra hajtja a vizet.

Ennek az uj vonalnak első gyorsvonata nagy ünnepiességek közt robogott végig Európán. Csak meghivott vendégek utaztak rajta, még pedig vasuti igazgatók és ujságirók. Felesleges megjegyezni, hogy én nem mint vasuti igazgató vettem részt a kirándulásban.

Soha életemben kényelmesebben nem utaztam. Az egész vonat két hálókocsiból és egy étkezőből állott. Rendelkezésemre állt egy fülke s mint inas, egy Fürst nevü német vasuti szolga, a ki bármely keleti országban legalább is miniszter lehetett volna. A porosz igazgatók nem is engedték meg neki, hogy civil ruhában settenkedjék, mert akkor mindenki bemutatkozott volna neki. A drinápolyi basával igy is megtörtént, hogy a városnak a társasághoz intézett üdvözlő föliratát Fürst ur markába nyomta s nyájasan kezet szoritott vele. Mindazonáltal Fürst ur nem volt konfidens és soha sem láttam arcán bánatos, lemondó mosolyt játszadozni, mikor reggel belépett a fülkébe, hogy cipőmet tisztogatás céljából kivigye.

Nem szándékozom az utazást részletesen elbeszélni, nem ez a célom és nem ez a novellámnak tárgya. Csak éppen fölhoztam, hogy az olvasó tisztába legyen vele: micsoda alkalomból kerültem én keletre. De még egyet akarok megemliteni. A vasuti igazgatók közt volt többek közt monsieur Nagelmackers, a Compagnie internationale des Waggons-lits igazgatója Brüsszelből, a kinek kedvenc eledele a magyarosan elkészitett, hosszulére eresztett, paprikás borjupörkölt volt. Ő ezt az eledelt be akarta mutatni a belga és porosz vasuti igazgatóknak, azért Budapesten fölfogadott egy magyar szakácsot, s egyik este az étkező-kocsiban borjupörkölt-vacsorát rendezett. A pörkölt kitünő volt, az óvatos szakács a szinét nem annyira paprikával, mint inkább paradicsommal adta meg. A németek mégis oly krákogást vittek véghez tőle, mintha legalább is tüzes vasat nyeltek volna. Némelyiknek még a szeme is könybe lábadt. Eszembe jutott, amit Francois Coppé mondott 1885-ben a Kis pipá-ban elfogyasztott gulyásra. Megkérdezték tőle, hogy izlik? Erre igy felelt:

- Nagyon jól. Ugy érzem, mintha egy macskát fejjel lefelé elnyeltem volna s most valaki a farkánál fogva kihuzná.

A francia költő mondása nagy hirre vergődött s Magyarországon halhatatlan maradt. A porosz vasuti igazgatók a pörkölt által keltett hatásra nem tudtak ilyen hatalmas hasonlatot fölhozni, de hát a Nagelmackers borjupörköltje nem is volt olyan tüzes, mint a Karikás Miskáé.

Konstantinápolyban a vonatot a hatóságok épp oly ünnepélyesen fogadták, mint utközben, Belgrádban, Szófiában és Drinápolyban. A város legelső fogadójában szállásoltak el bennünket, a Péra Palace hotelben, melynek három emelete kőből volt, a negyedik pedig fából. Az én szobám berendezésének legfeltünőbb tárgya egy összecsavargatott hosszu kötél volt, melyhez használati utasitást mellékeltek. Az utasitás azt mondta, hogy ha a fogadóban tüz üt ki, ne keressem a lépcsőt, hanem az ablakon át eresszem le a kötelet és másszam le rajta. Képzelhető, hogy milyen kellemes érzések közt hajtottam mindig álomra fejemet. Szerencsére a kötél kipróbálására nem került a sor.

Körülbelül egy hétig mulattam Konstantinápolyban, mikor a német mérnököknek egy társasága fölszólitott, hogy ránduljak ki velük Kis-Ázsiába. Természetesen két kézzel kaptam az ajánlaton s két nap mulva készen állottam az utazásra.

A társaság egy török állami gőzöst bérelt a kirándulás céljaira. Ez alkalommal láttam először, hogyan fest egy olyan dolog, a min a török állam rajta tartja a kezét. Állami hajót választani, ugy mondták a német mérnökök, azért tanácsos, mert akkor kapunk kiséretül valami alkalmi basát, a ki a kis-ázsiai hatóságok esetleges zaklatásai ellen megvédelmez. A kitüzött időben, reggel hét órakor megjelentünk a kikötőben s az Iszkender nevü török hajóra vitettük magunkat. A befütetlen hajón egy szál embert találtunk, ezt is nagy keresés után a hajó fenekén. Ágyban feküdt és nem tartotta szükségesnek fölkelni, mikor bekopogtattunk hozzá. Kijelentette, hogy ő a hajón a fütő szerény szerepkörét tölti be és nincs tudomása arról, hogy ma kirándulás lesz. Arra a kérdésünkre, hogy hol a kapitány, azt felelte, hogy még tegnap este eltávozott családja és legénysége számára átvenni a heti rizskása porciót, melyből fizetésének egy része áll.

Megkérdeztük, hajlandó-e elmenni, fölkeresni a kapitányt? Azt felelte, megfelelő baksisért nagyon szivesen. Addig az urak csak maradjanak a hajón, tegyék kényelembe magukat s várakozzanak türelemmel. Nem lesz itt hiba, legföljebb később indulnak el, ez pedig nem baj. A nagy sietség több dolgot elrontott, mint a mennyinek használt. Ezzel megérintette a homlokát jobb tenyerével, vagyis köszönt és eltávozott. Ezt a becsületes embert nem is láttuk többet, a minek oka a magunk együgyüsége volt. A baksist ugyanis előre a markába nyomtuk, a mire ő ugy okoskodott, hogyha már egyszer megkapta a borravalót, akkor fölösleges érte fáradni. Mi tehát elhelyezkedtünk az Iszkender födélzetén s néztük a Boszporusznak körülöttünk sürgő életét. A vizről gyönyörü kilátás nyilt a két oldalt terülő városra s én bizony nem sokat törődtem a kirándulással, az előttünk terülő kép oly remek volt, hogy akár napokig szivesen elgyönyörködtem volna benne. Jóformán dél felé járt az idő, mikor egy csónak a gőzhajóhoz faralt s hat ember mászott fel belőle a fedélzetre. Legelől egy kövér, ragyavert török, piszkos fezzel a fején. A német mérnök, a ki a hajót megfogadta, ezzel fogadta az emberséges muzulmánt:

- Maga ugyan jól elbánt velünk. Már régen kint kellene lennünk a Márvány-tengeren, s maga csak most jön! De most már csak hamar füttesse be a hajót és egy-kettőre induljunk.

A török álmos tekintetet vetett a nyers germánra és igy felelt:

- Tudtommal, effendim, neked semmi különös dolgod nincsen Ázsiában. Se neked, se a társaidnak, csak mulatni mentek oda. Hát akkor minek kergetitek magatokat és minek kergettek engem? Eljutunk mi oda nagyon szépen és vissza is kerülünk egészséggel, ha Allah ugy akarja. Különben sem mehetünk addig, a mig a basa meg nem érkezik.

- Hát hol az az istenverte basa, hogy az angyalok csiklandozzák meg a talpát, mikor legédesdedebben szunnyadozik!

- A basa nem jön el addig, a mig kényelmesen meg nem ebédelt. Csak nem bolond, hogy ezzel az ostoba sietséggel elrontsa a nap legkedvesebb perceit! Ha azt akarjátok, hogy nemsokára itt legyen, ajánlom a következőket: Rögtön menjen valaki érte, jelentse neki, hogy feketekávéra a hajón várjátok, s hogy a feketekávén kivül lesz abból az édes italból is, melynek dugója olyan nagyot pukkanik.

A tanács bölcs volt és mi megfogadtuk. Egy fiatal mérnök rögtön a csónakba ült és a basáért evezett, mi pedig a fedélzetre hurcoltunk minden asztalt, s a magunkkal hozott elemózsiából megebédeltünk. Az általunk a kapitányért küldött fütő helyett fogtak egy csónakost, a ki a gépésszel lement a gépházba s a tüzeléshez fogott. Ebédünkben a kapitány is tevékeny részt vett, e mellett azonban a kávé főzését is személyesen elvégezte. Ezt a mesterséget keleten jóformán minden ember érti, még pedig kitünően. Közben meggyőződtem róla, hogy egy és más dologgal még a keleten is gyorsan mozgásba lehet hozni az embereket. És ezek közé tartozik a pukkantós bor is. Mert alig telt bele fél óra, a német mérnök diadalmasan hozta a basát, a ki néhány perc mulva egy kiteritett szőnyegen helyet foglalván, fölváltva itta a feketekávét és a pezsgőt.

A basa egy jóképü, nagyszakállu, kövér, öreg bácsi volt, a ki nem sokat beszélt, hisz valószinüleg nem is értette azt, a mit neki gyaur nyelveken mondtunk, ellenben a szorgalmas pezsgőivástól úgy elkezdett izzadni, hogy ingujjra vetkőzött. A kiséretében levő szolgája, (vagy talán hadsegéde?) koronkint elővett egy törülközőt s megdörgölte az érdemes basa hátát és mellét. A fejéhez nem nyult hozzá, mert akkor a fezt is el kellett volna mozditani helyéből, ez pedig talán születése óta nem történt meg vele. Ezalatt a szurtosképü matrózok valahogy rendbehozták a hajót s az nagy köhögve, prüszkölve elindult a Mármora-tenger felé. A mérnökök összenéztek. A hajó gépezete olyan hangokat adott, melyekből kitetszett, hogy egészsége alaposan meg van támadva. Ha Allah egy kis viharral talál bennünket meglátogatni, akkor valószinüleg hamarabb meglátjuk Mohamed hetedik paradicsomát, mint magunk is terveztük. Pedig egyelőre mégis csak jobb ez a keresztény siralomvölgy, mint a török üdvösség.

Gépünk nyöszörgésének az lett a vége, hogy egyszerre csak megállt. A kapitány botot és kalapácsot fogott s lement a gépházba. A kalapáccsal a gépet, a bottal a személyzetet hozta rendbe. S aztán tovább mentünk. Ilyen kis művészi pauza még több is előfordult, de a gép rövid pihenés után megint rászánta magát a továbbmenésre. Annyi bizonyos, hogy ha gőzösünk kiállt volna versenyezni Mannó Miltiadesszel, a koszorus evezőssel, hát a hirneves vizibajnok alaposan lehuzott volna bennünket.

Konstantinápoly csakhamar eltünt szemünk elől, s mi a kis-ázsiai partok mellett haladva, kiértünk a Márvány-tengerre.

 

MÁSODIK FEJEZET.
Klasszikus földön.

Otthagytam a pezsgőtől zajossá vált társaságot, mely a Fliegende Blätter régi évfolyamainak lájdinánt- és professzor-viccein mulatott. A hajó orrára ültem s az ázsiai partokat nézegettem... Erővel bizonyos meghatottságba akartam magamat ringatni, azzal a gondolattal, hogy csakhamar oly földre fogok lépni, melyen az emberi kultura már magas fokon állott, mikor még Hellász várostalan szigetein is félmeztelen, barbár népek kóboroltak. Hisz Kis-Ázsia tele van óriási városok romjaival, melyek ötezer év előtt élt népek hatalmáról és civilizációjáról beszélnek... A német mérnökök azonban nem engedtek elmélázni a földi nagyság mulandóságán, mert minduntalan odajöttek hozzám, hogy társaságukba belevonjanak. A minek a vége aztán egy nagy disputa lett. Abban az időben kezdődött ugyanis a német tőke keletre özönlése. Nem sokkal azelőtt járt Vilmos német császár Palesztinában és skandináv mitológiai motivumok szerint megalkotott utazó ruhájában, nehéz ércsisakján álló tömör aranysassal felejthetetlen hatást tett a keleti népek fantáziájára. A felséges vigéc kitünő uttörőnek bizonyult a német kereskedelem számára, mely akkor kezdte kiverni az angolokat régen elfoglalt keleti állomásaikból. Németország tele van fiatal tetterővel, mely akkor egyszerre Törökországra vetette magát, hozzáfogva, többek közt, a bagdadi és mekkai vasut épitéséhez is. Mindehhez a németek olyan képet vágtak, mintha az üzlet mellékes volna s ők csupán a haladás önzetlen fáklyavivői volnának. Mindezt el tudnám fogadni, tiltakozásom csupán ott kezdődik, a hol a német ugy viseli magát, mintha az emberi kulturát ő találta volna föl s mintha Berlin és Münkhen létezés dolgában még Babilont és Ninivét is megelőzte volna néhány ezer esztendővel. És ezen vesztünk össze a német mérnökökkel. Nem akarták megengedni, hogy voltak idők, a mikor a németek épp olyan barbárok voltak, mint ma a kalmukok vagy a baskirok... A derék basa szájában egy hosszu csibukkal, igazi keleti nyugalommal hallgatta a mi disputánkat s magában elgondolta: de nagy bolondok ezek, hogy igy zakatolnak a nyelvükkel, a helyett, hogy valahová az árnyékba lehevernének és élveznék az áldott nyugalmat. A basa szemmellátható megvetése és vonzó tunyasága annyira hatott rám, hogy hirtelen abbahagytam a vitatkozást s bármennyire piszkáltak is a németek, nem törődtem vele, hanem hallgatagon és nevetve az orruk alá fujtam szivarom füstjét. Lassanként ők is elhallgattak és csönd szállt a hajóra, mely lassan szelte a vizet a mudániai kikötő felé. Itt voltunk ugyanis partra szállandó, hogy aztán onnan Brusszába, a török birodalom régi fővárosába vasutazzunk.

Ez a Mudánia nyomorult kis fészeknek látszott. Fehér házai az erős keleti napfényben vakítóan ragyogtak s karcsu minaretjeivel a messzeségből egészen jól festett. De a mint közel értünk, láttuk, hogy házainak nagy része düledezik s nemcsak az udvarokat, hanem még a háztetőket is gyom veri föl. Mikor pedig kiszálltunk, szinte a hátunk is borsódzott a szemetes utcáktól és a piszkos udvaroktól. Mikor a parttól még valami száz lépésnyire lehettünk, egy csónak indult felénk. Kapitányunk kijelentette, hogy a basa jön tiszteletét tenni. A hajó megállt, a csónak odasimult hozzá s a hatalmas férfiut föltolták hajónkra. Az emberséges muzulmán arcán a csalódás érzése mutatkozott, mikor a mi saját külön basánkat megpillantotta. Ejha, gondolta magában, itt már nagy üzletet nem igen lehet csinálni. A konkurrencia eléje vágott. Hanem azért szép csöndesen leült a mi basánkkal szemben a szőnyeg végére s nagy kéjjel kezdte a feketekávét és a pezsgőt szürcsölni, miközben tolmács segitségével kikérdezett bennünket, hogy kik vagyunk és mit keresünk e kies tájakon? A beszélgetés egy jó félóráig tartott és ezalatt hajónk ott vesztegelt a kikötő vizén. Végre a mi basánk mondott neki valamit, erre a derék ur nagysóhajtva fölkelt, fájó pillantást vetett a poharakra s intett, hogy kiszállhatunk.

A parton meglehetős tömeg lesett bennünket. A hajó érkezése itt még nagyobb esemény, mint Balaton-Füreden. A hány dologtalan ember Mudániában akadt, az mind a parton tátogatta a száját. A hajó személyzete most egyszerre szörnyü szaladgálásba fogott. A kapitány orditozott, ugy, hogyha behunytam a szememet, az az impresszióm volt, hogy kalózok támadtak meg bennünket s itt élet-halálharc készül. A kapitány, ugy látszik, nekünk is, meg a parton ácsorgóknak is imponálni akart, azért csinálta a kiszállást olyan nagy zajjal és körülményességgel. Távozásunk előtt a kapitány még egy jó tanáccsal is szolgált, azzal, hogy még olyan nyájas képü és becsületes külsejü hordárnak se adjuk át a podgyászunkat, hacsak örökre bucsut nem akarunk tőle venni. Erre aztán kiszálltunk és egyenesen a basa házához mentünk, hol revansirozta a feketekávét, de természetesen pezsgő nélkül.

Mialatt a basa árnyékos terraszán, mely előtt szép kis szökőkut locsogott, fogyasztottuk Arábia jeles bogyójának illatos levét, az udvaron egy csomó fegyveres csavargó gyülekezett. Meghuztam a szmokingját Georgios urnak, a ki Mudániában a német kereskedelmi konzul szerepét tölti be s megkérdeztem tőle, hogy mit jelent e gyanus alakoknak csoportosulása. A derék görög aggódó arcom láttára nagyot nevetett s kijelentette, hogy e derék férfiak az anatóliai csendőrség tagjai, a kik vonatunkat kisérni fogják, mivel rablók portyáznak a vidéken.

- Oh, az állapotok most már egészen türhetők, - tette hozzá Georgios ur, - mióta a kormány a főzsiványt nevezte ki a csendőrök parancsnokává, a viszonyok nagyon megjavultak.

Utazásunk tehát egészen kellemesnek igérkezett: ha rablók veszélyeztetik is a vidéket, sebaj, mert a főzsivány a mi pártunkon van.

Azért nagy köszönettel vettem, mikor Schultze mérnök ur egy hatlövetü revolvert csusztatott a markomba, harminc töltéssel.

 

HARMADIK FEJEZET.
Szaif Mohamed első föllépése.

A mudániai basa házánál egyik órát töltöttük a másik után és ugy kezdett festeni a dolog, mintha még hetekig ott akarnánk időzni.

Félrehuztam Georgios urat, a ki, mint emlitettem, német kereskedelmi ügynök és konzul volt Mudániában és megkérdeztem ez időpocsékolásnak az okát. Georgios ur, a helyi viszonyoknak és embereknek alapos ismerője, meg is mondta őszintén:

- Hja, kérem, a basa azt hiszi, hogy a hajójukon hordószámra áll a pezsgő s addig nem ereszti el önöket, mig a nemes italt onnan ki nem szivattyuzza.

Megmondtam a dolgot Schultze urnak, a mi mérnök-vezetőnknek, ez aztán ugy segitett a bajon, hogy a basát meghivta brusszai kirándulásunkra, a mit ő, a minket Konstantinápoly óta kisérő és állandóbb jellegü basa látható boszuságára, nagy örömmel elfogadott.

Igy tehát délután öt óra tájban megindult a karaván a basa házától a vasuti állomásra, még pedig gyalog, mert a fiakker Mudániában nincs még föltalálva. A ki ur, az lóháton vagy a maga kocsiján jár. A basa nagyon rövid időt forditott az uti készülődésekre. Föltette a vasárnapi fezét, egy elefántcsontgombu sétapálcát vett a kezébe, kiadta a parancsot magántitkárának, hogy kövesse őt s ugy a hogy volt, egy szál ingben közénk állott. A meghivást keleti módon ugy értette, hogy attól kezdve mindennel mi tartozunk őt ellátni. Hogy mit értett ő minden alatt, kitünik abból, hogy másnap Brusszában tőlem kért kölcsön fogkefét. Mire én nyugodtan átküldtem neki a körömkefémet, mely jó goromba sörtékből állott. Ilyen ragyogó, fehérfogu basát nem is látott soha Kis-Ázsia, mint a minőhöz nekünk volt szerencsénk másnap reggel Brusszában.

Az állomás felé haladó csapatunk meglehetősen festői és előkelő volt. Előkelőségét a két basának, festőiségét a csendőrök rongyosságának köszönhette. Volt is nagy csődület a kis város utcáin, sokan még a délutáni álmukat is félbeszakitották, csakhogy minket megbámulhassanak.

Az állomásfőnök a sinek közé teritett gyékényen ült egy vaggon árnyékában s e mellett azzal foglalkozott, hogy egy faággal a legyeket hajtotta meztelen lábairól. Rövid idő mulva konstatáltam, hogy a legyek is bizonyára itt született igazi keleti bogarak, mert a szegény állomásfőnöknek háromszor is sujtani kellett az ággal, hogy a légy otthagyja a lábát. Nyilván ebben a munkában izzadt meg ugy, hogy a másik kezével folyton a homlokát kellett törülgetnie. Ilyen nehéz az élete a szegény embernek keleten!

Az állomásfőnök nagy tisztelettel fogadott bennünket. Minden jel arra mutatott, hogy rendkivül boldog, hogy hozzánk szerencséje lehet. Ismétlem: minden jel, a felkelést kivéve. Mert az állomásfőnök mosolygott, hajlongott, kezével hadonászott s töredezett francia nyelven az udvarias szólásformák özönével árasztott el. Csak éppen a fölkeléstől óvakodott s csak éppen lábait betakarni tartotta fölöslegesnek. A következő pillanatban ott ültünk mi is a gyékény körül s feketekávéztunk, miután az állomásfőnök kijelentette, hogy életének legboldogtalanabb napjai közé számitaná, ha elhagynók az ő viskóját a nélkül, hogy földi hüvelyünket némi frissitővel megörvendeztetnők. No, de a leghuzamosabb feketekávénak is vége lesz idővel, s mi végre helyet foglaltunk a keskenyvágányu vicinálison, melyhez képest a debrecen-büdszentmihályi vállalat olyan modern, mint a london-edinburgi vasut, melyen a gyorsvonatot repülő skótnak nevezik, ijesztő sebességénél fogva. Az állomásfőnök, a nélkül hogy helyéből kimozdult volna, elrendezett mindent s rövid félóra mulva utnak indultunk Kis-Ázsia belseje felé. Egész Brusszáig se várost, se falut nem láttunk, de még mivelt földet se. Csak gazos, elhanyagolt legelőt, bokrokat, sziklás, kietlen tájat. A vidék lassankint egészen ellaposodott. Néha egy-egy gémeskut merült föl előttünk, melyhez itatni hajtották a lovakat. Valóságos magyar alföldi kép. Eszembe is jutott rögtön, hogy hajdanában, mikor a török volt az ur Magyarországon, azt a sok magyar rabot, családostól, mind ide telepitették. Azok itt lassan-lassan törökké változtak át. Akkor is az idetelepitett magyarság jutott eszembe, mikor másnap a brusszai bazárban egy zeibek parasztot pillantottam meg, borjuszáju gyolcsingben, melynek széle földig ért. Ezt is csak Magyarországon viselik s a divatot a régi rabmagyarok hozták ide Kis-Ázsiába.

Miközben kis vonatunk pöfékelve haladt a néptelen vidéken, egy német mérnök fölemlitette, hogy Nagy Sándor macedón fejedelem erről a tengerpartról indult ázsiai világhóditó utjára. A másik mérnök azt erősitette, hogy Trója is ezen a vidéken exisztált s Homérosz hatalmas hőseinek lába alatt itt rengett volna a föld, ha ugyan az Iliász nem költemény, hanem történelem volna. A harmadik mérnök pedig fölhivta figyelmünket arra, hogy Brussza történetéhez is füződik egy régi históriai név, a mennyiben Hannibál, a hires kartágói hadvezér, Prusiásnál, a Brusszát megalapitott királynál fejezte be életét. Most kezdtük csakugyan érezni, hogy klasszikus földön járunk, hol azonban csupa rom minden. Romok közt laknak a mai török uralom kezelői is, mert se kaszárnyáik, se hivatalos épületeik föntartására nincsen pénzük. Ez uj romok mellett azután megvannak a régi török romok, meg görög, római, perzsa, asszir, babilóni stb. düledékek. Csodálatos, melankólikus egy világ: rongyos városok és semmi iránt nem érdeklődő nép.

Alig fél órája lehetett, hogy Mudániát elhagytuk, mikor kinézve az ablakon, látom, hogy egy lovas ember vágtat el mellettünk, maga után vezetve egy fölnyergelt lovat. A masináig haladt, ott rákiáltott a gépészre, mire a vonat megállt. Néhány perc mulva láttuk a lovas embert visszavágtatni Mudánia felé, de már ekkor a másik lovon is ült valaki. Eltelik öt perc, eltelik tiz perc, tizenöt perc, a vonat nem mozdul. Végre leszállunk, a masinához megyünk s a gépen nyugodtan cigarettázó embert megkérdezzük, hogy mi az oka veszteglésünknek? A fütő nyugodtan azt felelte, hogy a lokomotiv-vezető öccse ért utól bennünket lóháton s jelentette neki, hogy időközben Mudániában fia született, mire a derék gépmester csapot, papot és vonatot feledve, visszavágtatott családjához. Megkérdeztük, hogy mennyi idő mulva jöhet vissza? Erre azonban a fütő nem tudott érdemleges választ adni. Az én német mérnök barátaim azonban, ugy látszik, nem értik a tréfát, ha az az ő rovásukra megy. Nem voltak hajlandók megvárni a lokomotiv-vezető visszatérését, hanem egyikük egy kék bluzt huzott föl, föllépett a gépre s kijelentette, hogy ő vezeti tovább a vonatot, mely elhatározását mi zajos hurrá-kiáltásokkal üdvözöltük. Igy aztán csekély félórai időveszteséggel tovább haladtunk.

Öreg este volt, mikor Brusszába, a török birodalom régi fővárosába megérkeztünk. A dervisek kilenc órát üvöltöttek a mecsetek tornyairól. Az állomáson két rossz örmény fiakker várakozott, ezekre fölraktuk podgyászunkat, mi pedig gyalog bevonultunk a városba. A kisérő csendőrök mindegyike kapott egy piasztert borravalóul s megengedtük nekik, hogy tőlünk visszatérhetnek Mudániába.

A társaság az Arany Oroszlánhoz cimzett fogadóba szállt. Csak nekem nem jutott szoba, azért átadtam podgyászomat egy sihedernek azzal az utasitással, hogy vezessen a legközelebbi tisztességes hotelbe. Nem is kellett messze menni, megérkeztünk egy meglehetősen omlatag külsejü épülethez, melynek földszintjét kávéház foglalta el, a mely tele volt roppant zajjal diskuráló fekete örményekkel. Mikor beléptem, a zaj lecsillapult és minden szem felém fordult. Egy kis pupos ember elém járult és bemutatta magát, hogy ő a tulajdonos és biztositott róla, hogy kitünő szobát fogok kapni. Ő maga át is vette podgyászomat és fölkisért egy elsőemeleti elég tágas szobába, melybe vagy ötször annyi butor elfért volna, mint a mennyi volt. Meghagytam, hogy vacsorára a kávéházban teritsenek, valami friss hust süssenek s pár perc mulva már lent voltam, hogy a közönséget egy kicsit tanulmányozzam. A vacsorához sört rendeltem, a mihez minden különös parancs nélkül egy üveg szódavizet mellékeltek. Ugy látszik, ez a brusszai spriccer.

A hushoz kenyér helyett valami lángosfélét adtak, tökéletesen olyat, a minőt mi eszünk odahaza. A vacsora különben elég rossz volt s mikor egy török fontot átadtam a korcsmárosnak fizetség céljából, egész éremgyüjteményt adott vissza aprópénz gyanánt. Még római ezüstpénzt is találtam közte.

Féltizenegy óra tájban visszavonultam szobámba. Hála a fáradtságnak, hamar elaludtam. Éjfél lehetett, mikor hirtelen fölébredtem. Tompa nyöszörgés, sóhajtozás, elfojtott jajgatás ütötte meg a fülemet. Kezembe vettem revolveremet és a hang után kimentem a folyosóra, természetesen égő gyertyával. A ház teljesen csöndes volt. A hang egy vendégszobából jött. Haboztam, hogy benyissak-e, vagy előbb a szolgák közül fölébresszek valakit? Lehet, hogy itt megöltek valakit s én egy vérében fetrengő, haldokló embert fogok találni. Zavaromban mégis azt tettem, a mi legkevésbbé lett volna tanácsos, tudniillik benyitottam a szobába, a honnan a jajgatás hallatszott. No, de ebből se lett baj.

A szoba asztalán egyetlen petróleumlámpás égett, de világát nem vetette semmiféle rettenetes látványra. Az ágyban egy cserkesz öltözetü, negyven-negyvenöt éves, erőteljes, nagy szakállas férfiu rángatódzott, a gyomrát nyomogatta s a verejték gyöngyözött homlokáról. Ennek az embernek gyomorgörcse lehetett. A mint engem meglátott, összetette a kezét és törökül mondott valamit, roppant könyörgő hangon, körülbelül azt, hogy az Isten áldjon meg emberséges embertársam, segits rajtam, mert meghalok. Jelekkel és szavakkal megmagyaráztam neki, hogy türelem, orvosért szaladok, legyen szives addig életben maradni. Ezzel lesiettem az emeletről.

Csakhamar rájöttem, hogy ha valakit itt meg akarok találni, az összes szobákba be kell zörgetnem, tán akad valaki, a ki kijön és megkérdezi, hogy mi bajom, mit alkalmatlankodom?

Végre az egyik félreeső szobában találtam egy élő lényt. Többféle nyelven történt makogás után kiderült, hogy ő a háziszolga. Megkértem, hogy menjen el orvosért és hozza el a beteg cserkesznek. Azt felelte, hogy el is megy, de majd reggel. Figyelmeztettem rá, hogy reggelre az az ember meg is halhat. Az atyafi vállat vont és azt felelte rá: Az se az én bajom lesz. Dühbe jöttem, az egyik kezembe öt ezüst piasztert fogtam, a másikkal pedig a revolvert az orra alá toltam. Ennek a hatása alatt megjuhászodott.

- Jól van, effendim, de azt kikötöm, hogy te eljösz velem az orvoshoz, nehogy a kóborló tevehajtsárok agyonüssenek.

Mit volt mit tennem, elkisértem. A hotel-szolga egy örmény orvoshoz vezetett, a ki végtelen dühbe jött, mikor megmondtam neki, hogy beteghez akarom vinni.

- Azt hiszi az ur, - kiabált, miközben föl s alá szaladgált a szobájában, - hogy mi is a pácienseink cselédei vagyunk, mint az európai orvosok? S ön egészen komolyan azt hiszi, uram, hogy én éjnek-éjszakáján szaladok meggyógyitani azt a cserkesz fickót? Ne legyek boldog a másvilágon, ha megteszem. És ha maga a brusszai basa fetrengene, kinok közt orditozva, Krisztoforosz Kárámiosz még akkor se mozgatná a füle botját se. Menjen a pokolba uraságod!

A dolog vége az lett, hogy egy tizfrankos arany és a már föntebb emlitett revolver segitségével Kárámiosz urat is meggyőztem álláspontja helytelenségéről. Szerencse, hogy tulvilági boldogságára olyan csekély sulyt fektetett.

A beszélgetés utolsó hullámai ezek voltak:

- Csak az ön kedvéért teszem meg, uram. Európai embernek mindent, idevalónak semmit. Még azt találja mondani, hogy nem vagyok civilizált ember. Azt tetszik mondani, hogy az a cserkesz jómódu embernek látszik? Jó, jó, majd meglássuk, mit lehet tenni. Az ön leirásából azt következtetem, hogy gyomor- vagy bélgörcsei vannak. Helyes, az erre való orvosságot mindjárt el is viszem magammal.

Nemsokára ott álltunk a beteg ágya mellett. Holmi morfium-injekciókkal és más narkotikus szerekkel Kárámiosz azonnal segitett a bajon. A doktor észrevette, hogy csakugyan gazdag emberrel van dolga s ez okból roppant hemzsegni kezdett a beteg körül. Levetkeztette, száraz lepedőkkel megdörgölte, megmosdatta és friss feketekávét főzött neki. Én a háziszolgát utasitottam, hogy maradjon reggelig a beteg mellett s vissza akartam vonulni. De a cserkesz mennydörgő hangon utánam kiáltott:

- Effendim! Ülj le ide az ágyam szélére, fontos dolgom van még veled.

(Megjegyzem, hogy a következő jelenet a doktor ur tolmácsi közvetitésével folyt le.)

- Effendim, - folytatta a cserkesz - te megmentetted az életemet. Ne tiltakozzál, ha nem mentél volna szolgáért és orvosért, én, Szaif Mohamed ben Züliázán talán nyomorultul elvesztem volna. Én tehát neked hálával, életemmel tartozom s azért kérlek, ne hagyj el igy, hanem látogass meg engem Jülgüzben, légy vendégem saját hajlékomban, hogy viszonozhassam kedves és értékes szolgálataidat. Majd ha érezted barátságom melegségét, majd ha megkóstoltad szakácsaim izletes alkotásait, majd ha megizlelted pálmafáim legfrissebb gyümölcsét, sátraim szellős hüvösségét s jól érezted magadat árnyas fáim alatt, honnan a vizesés zugását hallgatandjuk: akkor én is boldog leszek, mert már egy kis csekély mértékben visszafizettem szivességedet.

- Szaif Mohamed! Kevés az, a mit én éretted cselekedtem, helyemben azt minden becsületes ember megtette volna. A sors éppen engem választott ki s ide állitott, hogy orvosért mehessek. Én arra kérlek téged, hogy először is adj borravalót ennek a becsületes szolgának, a ki engem az orvoshoz elvezetett, azután fizesd meg jól az emberséges Kárámiosz effendit, a doktort, a ki nem habozott éjnek-éjszakáján vágtatva sietni betegágyadhoz...

(Megjegyzem, hogy a gazember egy hálás pillantást vetett rám, mikor minden alapot nélkülöző szavaimat hallotta.)

- És mi légyen a te jutalmad, barátom, testvérem?

- Az, hogy segitettem egy becsületes embertársamon. Más jutalom nekem nem kell.

Szaif Mohamed arca elkomorodott. Megfogta kezemet s remegő hangon igy szólt:

- Allah nagy és hatalmas s te el fogod nyerni jutalmadat. Nagyon kérlek téged, kedves testvérem, ird le nekem frank nyelven, hogy mi a neved, foglalkozásod és hogy a világ mely részében lakol. Elkövetkezend számomra az örömök napja és azt akarom, hogy akkor minden testvéremnek része legyen az én örömömben. Akkor majd gondolni fogok rád is. Oh, oly szentül hiszem e napnak eljövetelét, mint azt, hogy halhatatlan lelkem át fog menni az Al Sirát borotvaéles hidján és megtalálja boldogságát a másvilágon, a tubafa árnyékában.

Szaif Mohamed oly extázisba jött, hogy engem se eresztett el reggelig. Mindenféle cserkesz-mohamedán formulák szerint örök testvériséget esküdtünk egymásnak. Többek közt megmetszette a karomat és ivott a véremből! Kedves egészségére! De már én nem viszonoztam. Nem szoktam ilyen szőrös pohárból inni.

 

IV. FEJEZET.
Szaif Mohamed második föllépése.

Brusszai mulatásom nem sokáig tartott. Pár nap mulva visszafordultunk, s azon tul időmet Konstantinápoly tanulmányozásának szenteltem. Egy szép napon pedig felültem egy osztrák gőzhajóra s Görögországot körülevezve, Trieszten keresztül hazatértem.

Szaif Mohamed ben Züliázánról természetesen teljesen elfelejtkeztem. Hogy egy török embernek gyomorgörcse legyen s véletlenül én legyek az, a ki neki orvost hoz bajában: oly mindennapi közönséges esemény, hogy igazán nem csoda, ha elmosódik az ember emlékezetéből. Egy tavaszi éjszakán egyszerre egészen váratlanul a becsületes cserkesszel álmodtam és fölébredvén, eltünődtem: ugyan mit jelenthet ez az álom, hisz azóta, vagyis körülbelül hat év óta, sohse gondoltam az emberséges cserkeszre.

Nem sokáig kellett törni a fejemet, mert még aznap beállitott hozzám a levélhordó s egy ötpecsétes levelet nyujtott át s mindjárt ki is jelentette, hogy Törökországból jön.

A levelet Szaif Mohamed ben Züliázán irta török nyelven, cifra betükkel, de mellékelve volt hozzá a levélnek francia forditása is. Ámulattal forgattam kezemben a cifra paksamétát, mely jóformán meseországból érkezett és szóról-szóra a következőképp hangzott:

Szeretett testvérem!

Kedves barátom és megmentőm!

A Mindenható Istenhez alázattal könyörgök, hogy ezen pár sor irásom erőd teljességében, szépséged tetőpontján, épséged csonkittatlanságában és egészséged tökéletességében találjon.

Mert ha nem ugy volna s izenetem halovány orcával, reszkető térdekkel, vagy meghajlott termettel találna, ugy szomoruság váltaná föl Szaif Mohamed ben Züliázán vidámságát s nem találná örömét sem az áldott napfényben, sem a virágok illatozásában, sem egyéb barátainak támogatásában.

Ezt mondja neked Szaif Mohamed és a hogy mondja, ugy érzi is.

Ezek után pedig halld meg emberséges embertársam, barátom és megmentőm, halld meg és örülj neki, hogy Allah kegyelme nem kerülte ki Szaif Mohamedet, a te barátodat és testvéredet.

Soha sem panaszkodtam az élet viszontagságai ellen. Allah mindig ellátott annyival, a mennyire nekem, családomnak, cselédeimnek és barátaimnak szükségük volt. Asztalunkat bőségesen megáldotta azzal, a mivel éhségünket elüzzük s ha házunk előtt a gesztenyefa alatt megállott a szegény ember s kezét Szaif Mohamed háza felé nyujtotta, Szaif Mohamed gondoskodott, mert gondoskodhatott, hogy ez a kinyujtott marék üresen ne maradjon.

Igy tehát még azoknak is jutott minálunk, a kik idegenül állottak házunkkal szemben, a miből gondolhatod, hogy a szegénység a mi házunk tájékát messze elkerülte.

Ugy tanultam a meséből, hogy a gazdagság tündére olyan istennő, a ki szivesebben felkeresi a jómódu házakat, mint a szegényekét. Ugy látszik, a mesének igaza van, mert ha meghallgatod azt, a mit én tenéked ime elbeszélendő leszek, látni fogod a gazdagság tündérének ilyetén szokását.

Barátom, testvérem, megmentőm, figyelj rám és örvendezz az örvendezőkkel!

Tudnod kell, hogy a mi családunk egyike ama nemes cserkesz családoknak, melyek a Kaukázus égbenyuló bérceit vallják hazájuknak. E helyen a mi családunk fejedelmi rangban áll s nagy területek néptörzsei fölött fejedelmi jogot gyakorol. Igy vala ez azokban a boldog időkben, a mikor a Kaukázusban annak őslakója, a cserkesz volt az ur és igy tartott egész addig, mig északról a nagy sikságról el nem jöttek a fehér cár katonái, hogy kivévén kezünkből kardjainkat, belőlük rabláncot kovácsoljanak tagjainkra.

Sok volt a moszkó vitéz és kevés volt az igazhitü cserkesz harcos. Ha megöltünk ezret, jött tizezer. Ha megöltünk tizezret, jött százezer. És mi már teljesen elfogyatkoztunk, mikor ők még mindig százezrével hemzsegtek határainkon s öldököltek bennünket. Elesett Samyl, a legnagyob hős, a legnagyobb fejedelem és vele meghalt a szabad Cserkeszország. A kik megmaradtak, vagy igába nyujtották a nyakukat, vagy otthagyták Cserkeszországot és kivándoroltak Törökországba, hol továbbra is a padisahnak uralma alatt élnek.

A mi családunk kétfelé szakadt. Két testvérből állott akkoron. Az egyik ott maradt a Kaukázusban, s lett belőle muszka, a másik a szultántól nagy földterületet kapván, Kis-Ázsiába vándorolt, a hova akkor nagyon sokan települtek a hazátlan cserkesz vitézek közül.

Ez, a ki hazát cserélt, hogy hazát találjon, az én nagyapám.

A másik, a ki őseink honában, a Kaukázusban maradt, csöndesen viselte magát elődeink fejedelmi birtokán. Nem állt be katonának a fehér cár népeket leigázó hadseregébe. A fehér cár udvarának fényét sem emelte fejedelmi nevével, melyet áhitatos tisztelettel emlegettek mindig azon a vidéken, melyre az Elborus hótakart bérce néz alá. Otthon maradt törzsének szerény hegyi falujában és jószágán dolgozott szorgalommal. Arcának hulló verejtéke megtermékenyitette földjét, mely dus gyümölcsöket hozott. De családjának törzsfája elszáradt. Az asszonyok az orosz világ számára nem adtak gyermeket. És igy történt, hogy egy langyos estén, mikor meleg fürdő után éppen előkészületet tevék, hogy Allah asztali áldásaiban részesitsem magam, egy porral boritott lovasember áll meg jülgüzi házam előtt s leereszkedvén paripájáról, mély meghajlással igy szólit:

- Nemde, te vagy az a Szaif Mohamed ben Züliázán, kinek elődei elhagyván a Kaukázust, ezen a vidéken kerestek boldogabb és szabadabb hazát?

- Én vagyok, - feleltem, miközben csodálkozva néztem az idegenre.

- Ebben az esetben, oh uram, Szaif Mohamed ben Züliázán, légy üdvöz általam, a ki vagyok Irdisz Csermügdzsi ben Züliázán első fegyverhordozója és érkezem Ogulból, mely fekszik a nagy vizesés mellett és a te családodnak ősi fészke.

- Légy üdvöz, jámbor és hiv szolgám! Messze utat tettél és bizonyára fontos hirt hoztál nekem. Nem kérdezem, mi légyen az, öröme vagy szomorusága lesz-e belőle szivemnek, de azt látom, hogy paripád lába remeg a fáradtságtól és hallom, hogy hangod fátyolozott a kimerültségtől. Menj tehát, jámbor és hiv szolgám, ime cselédeim készen várnak, hogy megfürösszenek, tagjaidat megdörgöljék és éhségedet csillapitsák. Ha mindezzel elkészültél, akkor jer, és jelentsd hireidet, melyeket az én atyámfiaitól hoztál.

És miután a kaukázusi hirnök megfürdött, megpihent, megvacsorált, ujra elém lépett és igy szólt:

- Szaif Mohamed, egy szomoru és egy örvendetes hirt jelentek neked. Családodnak az a része, mely orosz földön maradt, kiszáradt, mint a beteg fa, elpusztult, kihalt. Neked többé a Kaukázusban atyádfiai nincsenek. Ez a szomoru hir. A jó hir pedig az, hogy mindaz a vagyon, állat, föld, erdő, rét, kert, a mit atyádfiai fölhalmoztak, végrendelet utján, melyet az oroszok is helybenhagytak, téged illet. Tudd meg, oh Szaif Mohamed ben Züliázán, hogy ha eddig szegény ember voltál, ezentul gazdag ember lész, ha pedig gazdag ember voltál, ezentul még gazdagabb lész. Olyan gazdag, hogy reggeltől estélig mindig az aranyaidat számlálhatod, bele is fáradhatsz, de nem készülhetsz el vele. Áldás legyen rajtad és örökségeden, Szaif Mohamed!

Sohse hallottam semmit a Kaukázusban maradt rokonaimról, még az apám életében volt némi összeköttetés köztünk és ő közöttük, de én már nem érintkeztem velük, se üzenetek, se levelek utján. Annak idején nagyapáink haraggal váltak el. Családunknak dél felé huzódó ága a szabad cserkeszre nézve gyalázatnak tartotta muszka uralom alatt maradni, ama vérengzések után, melyeket az orosz hóhérok népünk közt elkövettek. De azért némi vékony összeköttetés volt köztük, mely azonban az én életemben teljesen megszakadt. Azért nem kis bámulattal hallottam a messziről jött hirhozó érdekes beszédjét, mert az soha még álmomban se jutott eszembe, hogy valaha én fogom örökölni oroszországi atyámfiai birtokát. Allah nagy és hatalmas és igazságos: átokkal verte meg azokat, a kik az orosz bakók földjén maradtak.

A tele hold fölkapaszkodott az ég tetejére, meg onnan visszaereszkedett a szélére és én még mindig ott ültem házam előtt, illatos dohányt füstölve és hallgatva a hirhozó beszédjét. Régi, hü szolgája volt családom utolsó sarjadékának, részletesen elmondta, hogyan élt, hogyan halt meg és micsoda vagyont hagyott hátra. Azt is elmondta a hüséges cseléd, hogy Oroszország nem a régi többé. Maguk a sápadt képü moszkók is megunták a hóhérok uralmát és szabadságért küzdenek. Még a katonák is, még a tengerészek is fegyvert fogtak, hogy szabaddá tegyék az egész orosz birodalmat, minden nemzeteivel egyetemben.

Uram, testvérem és barátom! Megmentőm! Nem tudom, hogy élsz távoli hazádban, Madzsarisztánországban, nem tudom, hogy szegény vagy-e vagy gazdag, boldog vagy-e vagy boldogtalan, de azt tudom, hogy nagy adóssággal tartozom neked és most Allah megadta a módot, hogy azt letörlesszem. Ezt az örömet csak azért adta nekem, hogy azt megosszam veled. Méltatlan volnék az ő kegyelmére, ha nem igy cselekedném. Ha legrosszabb kutyámnak csontot vetek, megnyalja érte a kezemet. Tehát tudja, mi a hála. Én is tudom. A szerencsét, a mely engem ért, meg kell osztanom veled, másképp az utolsó itélet napján, mikor az angyal trombitaszavára megmozdulnak a halottak, hogy Allah szine előtt megjelenjenek: csak egy elátkozott ember csontjai porladnának továbbra is a férges földben és ez nem volna más, mint Szaif Mohamed ben Züliázán. S a Koritó tavának fehér lótuszvirágában álmodozó s a föltámadás napját, a testemmel való ujra egyesülést áhitó halhatatlan lelkem hiába várná régi hüvelyét, az ott rothadna továbbra is a szennyes földben.

De mindez nem fog bekövetkezni, testvérem és barátom, mert én lerovom hálatartozásomat és megosztom veled örömömet. Együtt fogjuk fölkeresni az én uj birtokomat, őseim hazáját, együtt vándorlunk a csörgedező patakok partján és én mindent megosztok veled testvériesen, a mi ott az enyém leszen. Ha tetszik, egyedül jössz, ha tetszik, elhozod magaddal családodat, átveszed tőlem a kaukázusi birtokot s életed hátralevő részét a virágos völgyek ölén, a hatalmas hegyek árnyékában, ott fogod tölteni. Ha el nem fogadod azt, a mit önként és szivesen adok, elhomályositod földi napjaim fényét, megkeserited legjobb falatomat.

Ha majdan halhatatlan lelkem átjut az Alsirát borotva élénél keskenyebb hidján s Allah szine előtt számadást tészen földi létéről, nyugodtan mondhatja: Háládatlan pedig nem valék soha. De hogy állok meg Allah fölséges szine előtt, ha te nem hallgatsz könyörgésemre és nem követed meghivásom szavát? Akkor rosszabb leszek a kutyámnál, mely egész életében csak a csontot kapta, melyről lerágtam a hust, és mégis hálásan megnyalta érte a kezemet.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Önök persze most azt hiszik, hogy itt egy gyönyörü kaukázusi leirás következik. Hogy én Jókai festékes ládájából elcsent szinekkel ecsetelem, hogyan csaptam fel kaukázusi földesurnak, hogyan vettem birtokomba tizezer kecskét, kétezer lovat és kétszáz cserkesz-rabnőt? (Eh, hogy az ilyen dolgokat is csak akkor kinálják az embernek, mikor ötvenedik esztendeje felé baktat!) Nem, kérem, én nem utaztam el a Kaukázusba s gazdag cserkesz helyett vagyok szegény magyar, a kinek egyetlen ingatlana az a sirgödör, melybe majd lefektetik.

 

VIDÁM KÉPEK EGY LEZÁRT KORBÓL


EGY KÉPVISELŐ NAPLÓJÁBÓL.*

Mikor megválasztottak képviselőnek, anyósom a következő táviratot küldte:

Elveim föntartásával gratulálok

a mama.

Megvallom, a hideg borzongatta végig a hátamat, mikor a mama elveire figyelmeztetett. A mamának ugyanis minden tekintetben furcsa elvei voltak, világos, hogy a politikában is egészen különleges álláspontra helyezkedik. Neki például az volt a meggyőződése, hogy a leányát boldogtalanná teszem s ennek ellenkezőjéről se én, se a lánya, se a kedves unokák vidám serege nem tudta meggyőzni. Neki például az volt az elve, hogy iróember nem lehet jó férj, hogy az irók megcsalják a feleségüket s minél magasabbra lépnek a hir létráján, annál jobban elszakadnak családjuktól és végre egészen megszünik bennük az érzék a családi élet iránt. Sokkal jobb lett volna, ha a leánya egy előkelő hivatalnokhoz, vagy egy gazdag kereskedőhöz ment volna nőül. Az iró eo ipso rendetlen, lump, garázda, csapodár ember. Eleinte disputáltam a mamával, de aztán eszembe jutott, hogy elvégre nekem nem az a föladatom, hogy a mamát tegyem boldoggá, hanem a leányát - s ennek az ötletemnek köszönhetem, hogy hosszu évek óta boldogan és megelégedetten élünk s a házi békét semmi és senki köztünk megzavarni nem tudja.

A távirat után három nappal megérkezett a mama, két darab tisztitott pulykával, egy halom friss, tepertős pogácsával s egy közönséges tizkrajcáros irkával, melyet oly vészjóslóan lobogtatott felém, hogy az első falat pogácsa már a torkomon akadt.

- Mi az, mamus? - kérdém gyöngéden.

- A maga bünlajstroma.

- Ugyan? Erre csakugyan kiváncsi vagyok.

- Mondhatom, hogy az angyalok a mennyországban nem vezethetik oly pontosan a konduit-listáját, mint én.

- Köszönöm.

- Mit?

- Hogy felteszi rólam, hogy nem az ördögök, hanem az angyalok vezetik rólam a konduit-listát.

- Semmi tréfa, édesem. Ez nagyon komoly dolog.

- Hát lássuk. Ezennel helyet foglaltam a vádlottak padján. Lássuk, mi van a feketekönyvben. Elég vékony különben az én bünlajstromomnak. Még lehet üdvözülni.

A mama elővette az irkát.

- Tudja mi ez? Egy év a maga nyilvános szerepléseiből, az ujságokból kivágva és gondosan az irkába ragasztva.

- Mi az ördög? Erre kiváncsi vagyok.

- Kérem, kérem, csak türelem. Ez a lajstrom hiven elmondja, hány napot és estét töltött ön a házon kivül.

- No, erre kíváncsi vagyok.

- Kezdődik az esztendő január hatodikán, a Petőfi-Társaság évi lakomáján, a hol maga felköszöntőt mondott az uj tagokra.

- Nem tagadom.

- Rá szombaton a Pósa-asztal halpaprikás-estélyt rendezett, melyen maga a hölgyeket köszöntötte fel.

- Elismerem.

- Rá pár napra vacsorával egybekötött Kisfaludy-estély volt, az uj tagválasztások megbeszélésére.

- Ez is igaz.

- Mindjárt másnap éjjel óriás verekedés volt az orfeum-kávéházban...

- Bocsánat, ebben már nem vettem részt.

- Azt nem is mondom. De ott volt.

- Tagadom.

- Hiába, itt meg van irva, hogy a verekedésben résztvett s letartóztatott fiatalemberek egyike magához fordult személyazonosságának igazolása végett s csak miután maga igazolta, bocsátották szabadon...

- Tagadom. Koholmány az egész. Csak azért iródott, hogy engem kompromittáljanak. Egy irótársam irta, a kinek a Magyar Szinházban előadott darabját a sárga földig levágtam.

(Energikus hangon beszéltem, de megvallom, hogy erősen szurkoltam. A feleségem csak egy napilapot szokott olvasni, azt, a melynek én rendes vasárnapi tárcairója lévén, kollegiális érzületből elhallgat mindent, a mi rám nézve kellemetlen. De a mama az összes lapokat végigturja s mindent kiböngész, a mi rám vonatkozik. Jó lesz megakasztani a dolgot.)

Fölugrottam.

- A mama eljárása rosszhiszemü, mert kritika nélkül összeszed rólam mindent. Ezért jött fel?

- Nem azért jöttem fel. A képviselőségéről akarok beszélni. Mert maga csak azért lett képviselő, hogy még több titulusa legyen a lumpolásra.

Becsapta az irkát és nagyot ütött rá.

- Ember, hát még többet akar lumpolni?

- De mama, ez nem lumpolás, ez közéleti tevékenység.

- Közéleti tevékenység! Mióta beszél maga virágnyelven?

- Értse meg, hogy nálunk mindent vacsorákon döntenek el. Ugy az irodalmi, mint a müvészeti és politikai kérdéseket. Ott folyik a korteskedés, ott csinálják a hangulatot, ott szövetkeznek a jóbarátok. Én pedig benne lévén minden mozgalomban, minden körben és minden társaságban, hát benne kell lennem minden vacsorában is.

A mama gunyosan mosolygott.

- Tudom, hogy maga nem ostoba ember. Bizonyos voltam benne, hogy szépen indokolni tudja, hogy miért él igy. De igy él, az bizonyos, s ez a baj.

- Édes mama, kérdezze meg a leányát, hogy baj-e? Ha ő is azt mondja, hogy baj - akkor nincs más hátra, mint az elválás. Vagy kellek igy, a hogy vagyok, vagy váljunk el. Az iró nem kanári, hogy kalickába dugva is tudjon énekelni.

- De nem is bagoly, hogy örökké éjszakázzon.

- Maga elfelejti, hogy ez idő alatt halhatatlan müveket is alkottam.

- A halhatatlanság megállapitását bizza a hálás utókorra.

- No, ha az is olyan igazságtalan lesz, mint maga, akkor még a tehén-utcát se fogják a nevemre elkeresztelni.

A mama homlokán a türelmetlenség ráncai jelentek meg.

- Hisz disputálni tud fényesen. A legnehezebb helyzetekből ki tudja magát vágni és a legfogasabb kérdésekre meg tud felelni. Ebben nincs hiba... De térjünk át a képviselőségre.

Fölugrottam.

- A tárgyalás a vádlott távolléte miatt elhalasztatik. Kezüket csókolom.

Csak mondtam, de nem csókoltam meg. Dühösen távoztam hazulról. De a mamával folytatott párbeszédem szeget ütött a fejembe. A feleségem tényleg nagyon okos asszony, a ki belátja, hogy egy iró nem élhet olyan polgári életet, mint egy hentes. Szabadságomban abszolute nem korlátoz és gyakori elmaradásaimért soha még egy szemrehányó tekintetet se kaptam. Mi lesz most, ha a képviselőség következtében kénytelen leszek még tovább fesziteni a hurt, világosabban szólva, még többet vacsorálni házon kivül? Igaz, hogy az asszonyt erre már kellőképpen előkészitettem, s ő nem mutatta, hogy ez rosszul esik neki. De lehet, hogy magában azt hiszi, hogy csak kifogásokkal dolgozom, s noha képviselő vagyok, este egészen nyugodtan otthon maradhatnék. (A mi igaz is.)

Itt valamit ki kell találni az asszony megnyugtatására, kétségeinek teljes eloszlatására.

Hopp, megvan! Itt vannak a bizottsági ülések. Végigfutottam rajtuk. Megállapodtam a horvát regnikoláris deputációban, mert ebben két idegen szó van, a mi az asszonynak imponál.

Délben beadtam neki.

- Tudja mi történt ma?

- Mi?

- A Ház megválasztott a horvát regnikoláris deputációba.

- Mibe?

- Regnikoláris deputációba.

- Mi az?

- Az a Háznak legfontosabb bizottsága, mely a horvát-magyar kiegyezést csinálja.

- Hát még nem egyeztek ki?

- Ugy látszik nem.

S komoran hozzátettem:

- Sok vesződségünk lesz még ezzel, a mig dülőre visszük a dolgot.

A szegény asszony fölkelt s megsimogatta homlokomat, mintha az az összes horvát-magyar kérdések forrongó katlana lett volna.

A bevezetés megvolt, most már nem kellett egyéb, mint egy kellően hamisitott cédula, mely meg is jött két nap mulva s hangzott ilyeténképpen:

A horvát regnikoláris deputáció e hónap huszonkettedikén este kilenc órakor a képviselőház I-ső számu termében ülést tart, melyre t. Tag ur meghivatik.

Savanyu arccal vettem át és mutattam az asszonynak.

- Este kilenckor? Ilyet se láttam még.

- Épp ez a kellemetlen ebben a bizottságban. A horvát képviselők ugyanis este érkeznek meg Zágrábból s rögtön ülést kell tartanunk, hogy ők reggel mindjárt visszamehessenek.

- Szegény fiam, - szólt a jó asszony s megcsókolta a horvát-magyar ügyektől teljesen idegen homlokomat.

A horvát regnikoláris deputáció gyönyörüen dolgozott. Néha két ülést is tartott hetenkint s én elértem azt a hallatlan rekordot, hogy a feleségem sajnálkozott rajtam, mikor este elmentem hazulról.

De ennyi hazugság nem maradhatott büntetlenül. Nem is maradt.

Feleségemmel utaztunk a kolozsvári Rákóczi-ünnepre s az étkező-kocsiban együtt vacsoráltunk F. A. báróval, a Ház alelnökével.

Mit sem sejtve, vidáman csevegtünk, mikor egyszerre az asszony elkezdi:

- Én részemről bele volnék nyugodva a politikába, csak az uramat a horvát bizottságból kieresztenék.

E pillanatban F. fölsikoltott. Tudniillik a tyukszemére tapostam. De akkor a szabadelvü párt fölfogása nem volt még olyan gyors, ma már a zsebkendő-nyelvet is érti, akkor a lábjeleket se értette. Elámulva szólt az asszonyhoz:

- Miféle horvát bizottságot tetszik gondolni?

- Mi is az? - kérdi az asszony tőlem.

- A regnikoláris deputáció - mondám kinos hördüléssel s F. lábát keresve, ugy rugtam meg egy velem szemben, F. mellett ülő urat, hogy az ijedtében egy szilvát magostul lenyelt s egy félóráig fuldoklott tőle.

- Vagy ugy? - szólt F. pokoli gunnyal.

- Tudod, - mondám nagy sietve, - ez az a bizottság, mely mindig éjjel tartja az üléseit.

- És milyen gyakran! És a horvát-magyar kiegyezés még mindig késik - sopánkodott az asszony.

Láttam, hogy F. azonnal harsogó kacajra fakad. Vonásai már vonaglottak, mint távoli villámlás, mely a közeledő vihart jelenti.

Mit csináljak?

Fölálltam és meghuztam a vészféket. Arra való a vészfék, hogy az ember elejét vegye valami szerencsétlenségnek. És én elejét vettem. Az a kis stróf megéri ezt nekem.

Hanem a horvát regnikoláris bizottságból is kiléptem.

 

ÖRÖMÜNNEPÜNK.

Három hónapi alkotmányos harcot szerencsésen végigküzdöttem, megfordultam nyolc vármegyében, mondtam százötven szónoklatot. Huszonöt éjszakát végigtáncoltam, ötszáz ember egészségére üritettem poharat. Gyüléseztem harminc fok meleg szobában és minusz tizenöt fok hidegben a szabadban és semmi bajom nem történt, még csak a hajam szála sem görbült meg, még csak náthát sem kaptam, még csak be se rekedtem, jobban éreztem magamat, mint valaha.

És egyszerre tönkrementem örömünnepünk következtében. Azt mondják, hogy a tulságos öröm kártékonyan hat az egészségre. Vannak emberek, a kik mikor megtudták, hogy megütötték a főnyereményt, utána rögtön a guta őket ütötte meg. Olyan képviselőt is ösmertem, a kit a fölött való örömében, hogy megválasztották, féloldali gutaütés érte. Sőt irót is tudok olyat, a ki mikor legjobb barátjának frenetikus szinpadi bukásáról értesült, örömében elájult, mert tessék megjegyezni, hogy nekünk iróknak az ilyen negativ örömeink az igazi örömök. Ezek után senki se csodálná, ha kijelenteném, hogy a mi örömünnepünk az én egészségemre is kártékonyan hatott, de több történt ennél: a mi örömünnepünk a balesetek egész tömegét zuditotta nyakamra.

El fogom mondani a történetét.

A keresztfiamat megválasztották képviselőnek. A keresztfiamat ne ugy tessék elképzelni, hogy harminc esztendő előtt egy rózsaszinü pólyába burkolt csecsemővel meghatva állottam egy imádságba merült pap előtt és a kis fiu nevében kijelentettem, hogy ellen fogok állni az ördög incselkedéseinek. Az én keresztfiamat ugy tessék képzelni, hogy gummirádleres fogaton, szalon kabátban és sárga cipőben ő maga jelent meg a házamnál, hogy keresztelőjére elvigyem. A régi rossz időkben még mezitláb keresztelték meg az embereket, ma a szertartás előkelőbb és sárga-cipőben jelennek meg a keresztelőn. Én sem egy kis névtelent vezettem be az egyház virágzó berkeibe, hanem Móricot vezettem be az Elemérek világába. Keresztfiam különben nagyon derék fiu volt, adósságait maga fizette, váltóaláirást nem kért, hivatalát pontosan végezte, premierjeimen dühösen tapsolt és a pisszegőket lelkesen inzultálta. Nem is okozott nekem mindaddig bajt, mig meg nem választották képviselőnek.

Az intéző-bizottság átkozott rossz kerületet adott neki és én a fiut figyelmeztettem rá. A mire ő nyugodtan azt felelte:

- Kedves keresztapám, a közpályát bukáson kell kezdeni; a fő, hogy az ember neve forgalomba jőjjön.

- Csakhogy ez a forgalom csekély haszonnal jár!

- Azután, tetszik tudni, az ördög nem alszik, hátha megválasztanak képviselőnek?

És a fiu kétezer forinttal, egy bársonygalléros télikabáttal és egy puha kalappal elment egy kerületbe, a melynek legnagyobb része tótokból állott s a mely emberemlékezet óta a legelszántabb mamelukokat választotta meg. Egyizben én is ott jártam, hogy segitsek neki és mondhatom, hogy nagy szónoklati sikereket arattam, mert a tótok közt a sikernek egyetlen titka: a főszolgabirót szidni. Ez pedig nem nehéz mesterség.

A kerületből való visszatérésem után nem tudom, hogy ott mi történt, de nagy meglepetésemre azt olvastam az ujságban, hogy Szebeni Elemért óriási többséggel megválasztották. Mikor Budapesten legelőször találkoztunk, a fiu már messziről szervusz öreggel üdvözölt, holott azelőtt mindig mélyen tisztelt és kedves keresztapám voltam. Rögtön jelentette is, hogy egy nagybátyja, a ki huzamosabb idő óta haragban volt vele, megbocsátott neki, kifizette összes választási költségeit, megigérte neki, hogy vagyonában részesiteni fogja és - megkérte, hogy járjon ki neki egy kis királyi tanácsosságot.

Most már ugy-e, világos, hogy kerültem én a keresztfiam révén összeköttetésbe azzal a kerülettel, melynek örömünnepe engem teljesen tönkretett?

A választások után két héttel egy száztagu küldöttség jött Budapestre, hogy Elemért és engem a kerület győzelmi torára meghivjon.

Vasutra ültünk tehát és elmentünk Kisbürgözdre.

A kerület első állomásán kocsira ültünk s lovas legények kiséretében haladtunk tovább. A lovas legények mindegyike pisztollyal volt fölfegyverkezve s e pisztolyt minden öt percben elsütötték. A fülem mellett közvetetlenül legalább husz pisztolylövés történt, mert tudniillik a legény az én tiszteletemre és nem a maga örömére sütögette a pisztolyt. Még szerencséről beszélhetek, hogy a husz lövés közül csak egyetlen egy érte a szememet, még pedig oly szerencsésen, hogy látásomnak semmi baja sem történt, ellenben a szemem pillája leperzselődött. Szó nélkül bekötöttem zsebkendővel és haladtunk tovább. De csakhamar bekötöttem a másik szememet is, mert ugy vettem észre, hogy a legénynek az az ambiciója, hogy az is megemlegesse a mai örömünnepet. Csak mikor az első faluban megállottunk s a pisztolydurrogás megszünt, akkor vettem le a kötelékeket a szememről.

- Nincs valami orvos a faluban? - kérdém a birót.

- De igen, kérem, a Weisz doktor itthon van.

- Hivja rögtön a faluházához.

Tiz perc mulva megjelent Weisz doktor.

- Nézze, doktor ur, milyen baleset történt a szememmel, legyen szives segiteni rajtam.

Az ifju ember szerényen meghajolt s mondá:

- Kérem, én még csak harmadéves orvosnövendék vagyok s nagyon csekély gyakorlatom van, mert Budapesten inkább a statisztikai hivatalban szoktam dolgozni.

- De azért a szememre csak tud valamit?

- Kérem, a szem tekintetében éppen semmi prakszisom nincs, hanem ha tetszik, kimoshatom és beköthetem.

- Jó, hát próbálja meg.

Weisz doktor nagy óvatossággal hozzáfogott a mütéthez s aztán egy tiszta kendővel a szememet szépen bekötötte. Munka közben elmondta, hogy miért hivják őt itt doktor urnak.

A faluban ugyanis évtizedek óta csak egy pár betegség szokott előfordulni s annak a betegségnek a gyógyitását ő az apjától megtanulta.

- Hát az apja doktor? - kérdem.

- Nem kérem, vegyeskereskedő. De a falusiak minden bajukban hozzá szoktak tanácsért fordulni. Ezekben a bajokban én is tudok segiteni a helybeli embereken s ezért becsülnek annyira, hogy (különben is tudván, hogy az orvosi egyetemre járok) doktor urnak cimeznek.

Később volt alkalmam megismerni a gyógyitással egybekötött vegyeskereskedőt, a ki szintén megnézte a szememet és a fia eljárását helybenhagyta, a mire mi magunk mellé véve a választók egy csoportját, a következő faluba indultunk. A következő falu volt Kisbürgözd, a kerület központja. Ezek már tótok voltak, festői viseletben, nemzeti zászlókkal, nagy pántlikás kalapokkal s kijöttek elénk egészen a falu határáig. A falu határán a kőkereszt alatt ünnepies beszéddel fogadtak bennünket, a mire én magyarul, keresztfiam pedig tótul, válaszoltunk. A nép egyikünk beszédét sem értette, a mi nagyon megnyugtató volt mindkettőnkre nézve. Itt átültünk a község négylovas kocsijára és sebes vágtatva, hegyen-völgyön keresztül elindultunk a falu felé. A falu végén, azt hiszem, a mezei csőszök kara fogadott, mert mindegyiknél puska volt, melyet mint afféle kitanult katonák, egyszerre sütöttek el. A mi négy lovunk egyszerre fölágaskodott, a könnyü kocsin egy nagyot rántott és mi, keresztfiammal együtt, kifordultunk. Ő azonnal talpra ugrott, én nem. Ugy éreztem, mintha lábamat kitörtem volna. Fölsegitettek egy másik kocsira és lassu lépésben bementünk a községházához. A községházánál elhelyeztek egy divánra s megkérdeztem a jegyzőt, van-e orvos a községben?

- Van kérem, azt azonnal elhivatom.

- Megálljon, - szólt a keresztfiam, - nem hivatjuk el azt az orvost.

- Miért?

- Ez az ember volt legádázabb ellenkortesünk, ha ide merne jönni, a nép zugolódnék, esetleg agyonverné az orvost, de talán minket is.

- Hiába beszélsz, a lábam el van törve és annak orvos kell.

Ekkor megszólalt a biró:

- Van itt kérem egy balpárti orvos.

- Miféle orvos?

- A baromorvos.

- Baromorvost csak nem hivatok magamhoz?

A mire a biró megjegyezte:

- Kérem, azelőtt emberorvos volt, rosszul ment a dolga, hát beállt marhaorvosnak. Letette a vizsgát is.

- Nohát, hivják el.

Csakhamar megjelent Szentesi állatorvos, a ki nem kis zavarba jött, mikor megtudta, hogy ilyen minőségben egy országgyülési képviselőn kell segitenie. Mindazonáltal kellő szakértelemmel megnézte a lábamat, kijelentette, hogy csekély ficamodással van dolgunk, de okvetlenül szükséges, hogy a láb helyrehuzassék.

- Hát huzza kérem helyre.

Szentesi ur levetette a kabátját, fölgyürte az inge ujját és nekirugaszkodott, miközben igy figyelmeztetett:

- Ha nagyon fáj, tessék szólni, én marhalábakhoz vagyok szokva.

A következő pillanatban a jegyzői szoba plafonján millió csillag jelent meg szemem előtt. Nagyot orditottam és ki nem ficamodott lábammal erőteljes rugással illettem az állatorvost, a ki azonban föl se vette, ugy látszik a marhák még erősebben meg szokták rugni. Kijelentette, hogy a lábam visszazökkent a régi kerékvágásba, erőteljesen befáslizta és megvallotta, hogy ilyen sikerült operációra a legöregebb Dollingerek sem emlékeznek. Én örültem a dolognak, a lábam kevésbbé, mert pokolian fájt s ez nekem nagyon fájt.

A lakomán mindazonáltal megjelentem, az állatorvos és a keresztfiam támogatásával. A hangulat lelkes volt, a muzsika szólt, beszédeket mondtunk s a községek küldöttségei egymásután elénk járulva tisztelegtek és megigérték, hogy ezentul a kerület soha mamelukot választani nem fog. Még az ortodox zsidók küldöttsége is részt vett a banketten, nem evett ugyan semmit, csupán a bort és a hust szolgáltatta és szónokuk kijelentette, hogy ők mindig hivei voltak a magyar állameszmének és a korlátlan pálinkamérésnek. Eddig a kormánypártra szavaztak ugyan, de miután most már az ellenzék van többségben a kerületben, ők nem haboznak korábbi tévedésüket férfiasan bevallani.

Nemsokára visszavonultam a jegyző házához, lábamnak pihenésre lévén szüksége. A keresztfiam természetesen a nép között maradt s megindult a mulatság.

Nekem azonban aggodalmaim támadtak, hogy talán az emberláb és a borjuláb közt alkotott az Isten némi különbséget, pláne a kirántott borjuláb és a helyre rántott emberláb közt. S igy lassankint az a gondolat érlelődött meg bennem, hogy Szentesi barátom talán nem egészen jól végezte a munkáját.

Elhivattam tehát a községházához s négyszemközt igy szóltam hozzá:

- Lelkére venné ön, ha én esetleg sántán kerülnék vissza a fővárosba?

- Mit akar ezzel mondani?

- Vallja be őszintén, föltétlen biztos ön lábrántása sikerében?

Egy darabig habozott, hogy mit feleljen, azután igy szólt:

- Nem vagyok föltétlenül biztos.

- Tehát mit tanácsol?

- Azt, hogy a legelső vonattal térjen vissza a fővárosba s mutassa meg a lábát egy specialistának. Csak egy a baj. Ön roppant kinokat szenvedne kocsin, de erről is intézkedhetünk. Ült már uraságod bivalyszekéren?

- Soha életemben.

- Higyje el, hogy manapság az expressz-vonatok és kormányozhatatlan léghajók korában nem utolsó mulatság bivaly-szekéren utazni. A szekeret megrakjuk szénával, ön a szénán helyet foglal; a szekér szépen ballagva megindul és önt a vasuti állomásra szállitja. Beleegyezik?

- S mennyi ideig tart az ut a legközelebbi vasutállomásig?

- Huszonnégy óra alatt oda ér.

- Huszonnégy óra? Szent Isten, hisz ennyi idő alatt Párisba eljutok!

- Ja, kérem, ha a kérdés igy van föltéve, hogy mit akar inkább: huszonnégy óráig bivalyon utazni, vagy egész életében sántitani? akkor azt hiszem, inkább az előbbit választja. Különben, hogy ne unja magát, én szivesen elkisérem ebben az utjában.

Mit volt mit tennem, elfogadtam a tervet. A bivalyos szekér pompás széna-ággyal csakhamar ott állt a községháza előtt. Engem elhelyeztek, szépen betakargattak s az állatorvossal elindultunk. Két béres ült a bakon, mindegyik vasvillával fölfegyverkezve, a mi a bivalyok nógatására szolgált.

Az órák és a bivalyok lassan másztak előre. Szerencsére az idő enyhe volt s az unalmon kivül semmi más kellemetlen oldalát az utazásnak nem éreztem. Hogy az utat rövidebben befejezzük, egy kormánypárti községen mentünk keresztül, hová estefelé értünk. Itt a főkocsma előtt megálltunk itatni s ez volt a vesztünk. A két béresünk ugyanis, a ki jócskán beszedett a győzelmi ünnep borából, elkezdett enyelegni a falubeliekkel. Az enyelgés pár perc mulva hangos veszekedéssé fajult. Tiz perc mulva már az egyik béresünket leteperték. Egy félóra mulva pedig bivalyaink a gazdátlan szekérrel száguldottak vissza oda, a honnan jöttünk, mi pedig az istállóba szorulva el voltunk szánva, hogy életre-halálra védelmezzük magunkat. A bivaly ugyanis nagyon szelid állat, a mig dühbe nem hozzák. Lassu, mint a csiga, ha rendes kedvében van, de ha felbőszül, gyors, mint a nyul és bősz, mint a tigris. A támadó tömeg bivalyainkat is inzultálta s ezek szilajan elragadták a szekeret és visszavágtattak Kisbürgözdre, mialatt az állatorvos engem behuzott az istállóba, hol védelmi állapotba helyeztük magunkat. Összes fegyverünk egy sétapálca, egy borotva, egy pisztoly, egy furkós bot, néhány vasvilla volt. Kint a nép tanakodott, hogy ránk törje-e az ajtót, mire az állatorvos kiszólt, hogy ha ezt megcselekszik, fölgyujtjuk az istállót. Erre megjelent a korcsmáros s kérve-kérte az embereket, hogy menjenek haza nyugodtan, mert most ugyis a baloldali emberek vannak többségben az országban s a ki egy baloldali emberhez hozzá mer nyulni, azt fölakasztják.

Erre némileg meghökkentek az emberek és egy deputációt küldtek az istálló ajtajához. A deputáció szónoka igy szólt:

- Miféle emberek az urak? Azok-e, a kiknek a béresek mondták?

- Azok. Az egyik állatorvos, a másik országgyülési képviselő!

- Mi járatban vannak?

- Semmi keresetünk maguknál, csak keresztülutazunk a faluban.

- Miféle urak lehetnek, a kik bivalyos szekéren járnak?

- A képviselő urnak el van törve a lába, azért szállitjuk igy a vasuti állomásra.

Csend. Az emberek tanakodnak.

- Hát nagyságos képviselő ur, mi nem bántjuk az urakat, de egy kérésünket teljesitsék.

- Micsodát?

- Adunk bivaly-szekeret, hogy az utat folytathassák, megkövetjük szépen az urakat, hogy ne haragudjanak és cserébe csak azt kérjük, hogy vegyenek be minket is a baloldalba.

Odasugtam az állatorvosnak:

- Hisz ezek egész kezelhető emberek.

Kinyitottam az istálló-ajtót és a két béres támogatásával megjelentem a nép előtt s miután a homályba körülnézve konstatáltam, hogy meglehetős nagy tömeg van jelen, messzehalló hangon igy szóltam:

- Eddigi büneik meg vannak bocsájtva. Ezennel kijelentem, hogy mától kezdve Kosztolány község lakói a baloldalhoz tartoznak. Irják össze a neveket s küldjék be országgyülési képviselőjüknek s kérjék meg őt, hogy hirdesse ki a kerületben, hogy kigyelmetek is a jó utra tértek.

Folytattam volna még a szónoklatot, de vágtató négylovas kocsin egy csomó lovaslegénnyel Szebeni Elemér, keresztfiam érkezett meg. Mikor ugyanis a bivalyok az üres szekérrel haza érkeztek, az egész nép allarmirozódott, hogy mivelünk mi történt s Elemér, a derék fiu azonnal nyomozásunkra indult. A korcsmába érkezve, leugráltak a lóról, s csak nagy nehezen lehetett a kisbürgözdieket megakadályozni, hogy szét ne verjék a kosztolányiakat. Én néhány szóval üdvözöltem Elemért és figyelmeztettem a kosztolányiakat, hogy ime itt a képviselő ur, most már tüstént beléphetnek a baloldalba. A kosztolányiak ennek annyira megörültek, hogy Elemér költségén azonnal csapra vertek néhány hordó bort és a győzelmi lakoma itt is megkezdődött. A kisbiró rögtön elszaladt, hogy a mozsarakat, melyek két hét előtt még a jobboldalnak puffogtak, a mi tiszteletünkre megtöltse s bár számomra nyájas szobát, kitünő ágyat készitettek, egész éjjel nem tudtam aludni, mert a kisbirón a mozsarazási düh teljes erejével kitört s egész éjjel durrogtatta immár pártunk mozsarait. A mulatság hajnalban nagy verekedéssel ért véget, a mely szerencsére nem öltött veszedelmes alakot, mert a csendőrség is megérkezett.

Én másnap ugyancsak bivaly-szekéren folytattam nagyszabásu utazásomat s miután utam többi részében baleset nem történt, az elbeszélést be is fejezem. Csak a teljesség és az állatorvos reputációja kedvéért megjegyzem, hogy lábam helyreránditása kitünően sikerült, s csak gratulálok a kisbürgözdi marháknak, hogy egy ilyen kiváló szakképzett állatorvos kezelése alatt állanak.

 

KÉPEK ÉS ALAKOK.

Egy éjjel, lent a kerületben, megkopogtatják az ablakomat. Zsadony Pál volt a zörgető, egyike leghübb, legfanatikusabb káplárainknak, a ki éjjel-nappal résen állt s mindig tudta, hogy mi történik a kerületben.

Rögtön beeresztettem.

- Mi baj, Pali?

- Baj még tán nincs, de készül.

- Hol készül?

- Helyben.

- Mi az?

- Titkos összejövetel. Vagy tán tud róla a nagyságos ur?

- Arról, hogy most, ebben az órában választói összejövetel volna?

- Arrul.

- Nem tudok.

- No lám!

S a szeme baljóslatuan megvillant.

- Hát maga honnan tudja?

- A kovács komám is hivatalos. Attól tudom. Azt kérdezte, hogy mi ügyben? Azt felelték, hogy gondolhatja, hogy éjnek-éjszakáján, titokban nem a pásztorválasztás ügyeiben fáradnak. Azt kérdezte, hogy a nagyságos ur tud-e róla? Azt mondták: A nagyságos urnak minden nagy dolog a fejében van, hát minden kis dologgal nem fárasztjuk. A komám gondolt egyet, aztán azt mondta, hogy elmegy. Aztán gondolt még egyet és elmondta nekem a dolgot. Hát én ugy suba alatt utána jártam. Nagyságos ur, együtt vannak, most főzik a taplót...

- Hol?

- Gergely István házánál.

- Na, Zsadony barátom, akkor nyugodtan a másik oldalamra fordulok és alszom tovább. Gergely István házánál nem történik árulás. Ha ott együtt vannak, csak jóban törhetik a fejüket.

- Nagyságos ur, Isten látja lelkemet, én ugy bizom Gergely Istvánban, mint tulajdon magamban - máskor; de választáskor nem bizom benne se, magamba se. Az Isten áldja meg, jőjjön oda! Ezzel minden bajt elhárithatunk.

A hangja remegett a belső indulattól. A kezét összekulcsolta és könyörgőleg tekintett rám. Megsajnáltam.

- No jó, gyerünk!

Három perc alatt felöltözködtem s a csikorgó hidegben gyalogoltunk Gergely István jó messze fekvő háza felé.

Az udvar néptelen, kihalt volt. A kutyák is elfeküdtek valahová az istállóba. Erősen megkopogtattuk az ajtót és Zsadonynyal együtt beléptünk Gergely István jól ismert nagy nappalijába.

Az asztalon petróleumlámpás égett, végig rajta boroskancsók és poharak voltak. Köröskörül legjobb gazdaembereim ültek.

- Jó estét adjon Isten.

- Fogadj' Isten.

Mind fölkeltek (lehettek vagy harmincan) és levették a süvegüket.

- No, Pista bácsi, az áldóját! Maga borra hivja a jó embereit, aztán engem meg kifelejt?

Az öreg magyar arcán nagy zavar látszott. De a többién is. Végre Gergely István megszólalt:

- Nem borrul van itt szó, nagyságos ur, hanem azért adjuk meg a módját.

Töltött nekem is, koccintottunk, mindnyájan ittunk.

- Hát miről van szó? Tán nem olyan titkos dolog, hogy a képviselőjük ne tudhatná?

Hallgatás.

- Vagy az? Nem szivesen látnak? Fölösleges vagyok? Itt hagyjam a házát, Pista bácsi?

Az öreg nagyot sóhajtott s kemény öklével megfenyegette Zsadonyt.

- Hej, fattyu, jól ügyeltél, de nagyot hibáztál... Most már vége. Elrontottad a dolgunkat... mert igy mindent meg kell vallani a nagyságos urnak.

- Meg bizony, Pista bácsi. Ezt föltétlenül megkivánom.

Az öreg tele töltötte poharamat. Koccintottunk, ittunk.

- Emberek, - szólt az öreg körülnézve, - ide figyeljen mindenki, ugy mondom-e, a hogy van, a hogy mindnyájan gondoltuk.

Egy kis pauzát tartott.

- Hát, nagyságos ur, tetszik tudni, ugy van a dolog, hogy a nagyságos ur védelmez bennünket oda fönt, mi meg védelmezzük a nagyságos urat ide lent. Ennek, könyörgöm, sok csinja-binja van. Erről beszélgettünk. Nagyon emlegették, hogy lesz ellenpárti jelölt. Hát kérem, szükséges megbeszélni, hogy az ide be ne tehesse a lábát. Szükséges, hogy legyen asszony, a ki söprüvel megy rá, legény, a ki kővel hajigálja, zászlaját letépi... Mert különben itt ragad köztünk és szétküldheti az embereit, hogy a veszendő lelkeket megvásárolják... Odáig nem engedhetjük a dolgot, mert mi, könyörgöm, fehér zászlóval, tisztán akarjuk a városunkat bevinni a választásra...

Mindenki helyeslőleg bólintott.

- Értem a kigyelmed szózatját, Pista bácsi, csak azt nem értem, hogy miért titkolták el előttem a dolgot?

Az öreg sodorintott a bajuszán.

- Ki tudja, mi lesz ebbül a dologbul? Emberhalál? Tüzeset? Tömlöc? Akasztófa? Minden lehet. De akármi lesz is, a mi bajunk legyen, ne a nagyságos uré. Ugy is minden bajunk, panaszunk a nagyságos ur vállán van - itt hadd igazitsuk el mi a sorsát. A nagyságos ur nem tud róla semmit, nem felelős semmiért... Azaz, most már vége, mert mindent megtudott.

Azzal odafordult Zsadony Palihoz, a ki szájtátva hallgatta a leleplezést és elkeseredetten rászólt:

- Látod, kölyök, mit rontottál nagy buzgóságodban.

A legény földhöz vágta a süvegét s elkiáltotta magát:

- Vágjon pofon, Pista bácsi, megérdemlem.

... Meghatottan köszöntem meg a hü szivek gondoskodását s néhány pohár bor, néhány vidám nóta után az ülést és az ügyet befejezettnek nyilvánitottam - a mibe most már mindenki belenyugodott.

*

Ellenkép.

Van hazánknak egy kies vidéke, mely szépségeivel igen kietlen kerületet ölel körül.

E kerület számára hiába haltak meg a hősök, a vértanuk, hiába alkottak a nemzet nagy jogászelméi - ők mindezzel nem törődnek, hanem mikor a legszebb alkotmányos jog gyakorlására kerül a sor, a legtöbbet igérőnek egyszerüen eladták magukat.

Még jó, hogy nyilvános árverésen nem csinálták.

Valának pedig ezek a derék üzletemberek éppen százhatvanan, ennyiből állván a kerület összes választóinak száma.

A kerületnek, vagyis a százhatvan választónak ára már több választáson keresztül huszonötezer forint volt. Prix fix. Alku kizárva.

Ekkor támadt köztük egy még jobb üzletember, a ki gondosan kiválogatott a százhatvanból nyolcvankét embert, azokat gyülésbe hivta, ajtót, ablakot berakott és igy szólt:

- Uraim! Ahhoz, hogy valakit e kerület képviselőjének megválasszunk, nem kell százhatvan ember, elég a felénél eggyel több, de vegyünk kettővel többet, nyolcvankét választót. A kerületet ne százhatvanan, hanem nyolcvanketten adjuk el, éppen kétszer annyi pénz esik ránk, mint eddig. (Hosszantartó élénk helyeslés. Szónokot minden oldalról üdvözlik.)

A párt tehát nem a 67-es, hanem a 82-es alapon óriási lelkesedéssel megalakult. A kinullázott 78-asok egy ideig tomboltak és dühöngtek, de aztán belefáradtak, belátván azt a matematikai igazságot, hogy 82 több, mint 78.

1901-ben már ezen az uj alapon történt a választás s attól kezdve a 78-asok teljesen elzüllöttek, semmi életjelt nem adtak magukról.

A mostani választáson már ugy állt a dolog, hogy ez a nyolcvankét ember egyhangulag fog választani.

És ekkor közbelépett a harmadik üzletember, a ki a vállalatot sprengolta.

Hogyan?

A kölcsönös viszontbiztositó-részvénytársaság (mint bünszövetkezet) hatalmát és uralmát annyira biztosra vette, hogy semmi különös előkészületeket nem tett.

Egyszerüen konstatálta, hogy a többségből Romániába kivándorolt négy ember, marad tehát hetvennyolc, a kisebbségből elhunyt három ember, maradt azoknak hetvenöt. Ez három szótöbbség. Az igazgatóság a felmentvényt megkapja, a mindenkori miniszterelnök is megkapja az üdvözlő sürgönyt, melyben üdvözlik, mint az igaz szabadelvüség bajnokát és fölszólitják az obstrukció sárkányának eltiprására stb. stb. Aztán, mint a cigánybanda, hajnalban fölosztják a jövedelmet s az államrend öt évre meg van mentve.

Ekkor jött a harmadik üzletember, a ki Port-Arturt bevette és Stösszel urat kibuktatta.

Ez az ur a kisebbség hetvenöt emberét összeszedte s a helyett, hogy a kisebbség jogairól beszélt volna nekik, igért mindegyiknek száz pengő forintokat, ha rá szavaznak.

Természetes, hogy az eltiport, elértéktelenedett kisebbség zajos éljenzéssel fogadta ezt a bolond embert, a ki koponyánként száz pengőt fizet azért, hogy megbukjék.

A többség közderültséggel fogadta az erőlködést.

Eljött a választás napja. A többség bevonult a hetvennyolc emberével és leszavazott.

Azután bevonult a kisebbség és - leszavazott egymásután hetvenkilenc ember.

Mi történt?

Semmi rendkivüli dolog. A harmadik üzletember egyszerüen kiment Romániába, összeszedte a négy kivándoroltat, haza hozta s az eddigi kisebbséggel leszavaztatta.

Igy győzött egy szótöbbséggel.

A régi párt pedig, mint a leforrázott macska, elsompolygott.

*

Januárius elején a függetlenségi pártkör kártyaszobájába beront Pallay titkár. Egy alsósparti volt ott összesen. Három volt képviselő játszott, a kiknek akkor még nem volt kerületük s egy hirlapiró kibicelt.

A titkár igy szólt:

- Uraim, hagyják abba egy percre a játékot, s foglalkozzanak a k...-i küldöttséggel.

- Mi a baja a küldöttségnek?

- Az elnök ur nem adott jelöltet nekik, mert az egy ősmameluk kerület s nem akad vállalkozó.

- Bizony oda nem.

- De az emberek esküdöznek, hogy a győzelem biztos.

- Ösmerjük ezeket az esküdözéseket. Ne zavarja a partit!

A titkár odaszólt a hirlapirónak:

- Jóska, gyere ki legalább te.

- Minek?

- Egy félórát csevegsz velük, megvigasztalod őket s aztán mennek.

Az ujságiró (csinos, fekete képü, erőteljes fiatalember) engedett a titkár kérésének s kiment. Végig parolázta az atyafiakat, aztán leült közéjük. Öt perc mulva egy gazda megszólalt:

- Hát a nagyságos ur hol lép föl?

- Sehol.

- Hát miért nem tetszik föllépni?

- Szegény ember vagyok én ahhoz.

A küldöttség összenézett.

- Valami pénze csak van?

- Ötszáz forintom.

Megint összenéztek az emberek.

- Hát kérem... tessék azzal hozzánk jönni. Ha ugy látja, hogy hiába minden, vissza tetszik jönni s egy krajcárjába se kerül.

Az ujságiró fölkelt s föl s alá járkált.

- Mikor utaznak haza?

- Még ma este. Tessék velünk jönni.

- Bundám sincs.

- Adunk mi, könyörgöm, bundát, kucsmát, nem lesz semmi hiba.

Pallay már ott volt, s egy csomagot nyujtott át, melyben benne voltak a függetlenségi párt összes proklamációi.

- Eredj Jóska, ezek derék emberek, - sugta oda a habozónak - ez az Isten ujja, meglásd, nem bánod meg.

- Ándungod van?

- Az van.

- Megyek. Polgártársak, a vasuti állomáson este kilenckor találkozunk.

Aztán ment összeszedni az ötszáz forintot, melyről azt mondta, hogy megvan.

Tegnap találkoztam vele. Ma ő is képviselő. Ha akkor este ő is bent ült volna az alsós-partiban, nem volna képviselő.

*

Péternek megigértem, hogy ha baj lesz, elmegyek mellette korteskedni.

Péter kemény legény. Nem fél az ördögtől se, de a legkisebb ellenjelölt is izgatja. Vasnyugalmu ember, de választások alatt ideges, mint egy primadonna. Természetes tehát, hogy megkaptam a táviratot, mely jelentette, hogy baj van, gyere tüstént.

A vasuti állomáson, a hol várt (Nansen sarki utazónál jobban felöltözködve) rögtön interpelláltam:

- Nos Péter, mi baj?

Titokzatos arcot vágott.

- Majd mindent elmondok.

- Van már ellenjelölted?

- Van öt.

- Öt? Az annyi, mintha egy se volna.

- Nono.

- Volt már ellened gyülés?

- Még nem.

- Te pedig már bejártad a kerületet?

- Tövirül-hegyire.

- Akkor vissza is fordulhatok.

- Ne tedd pajtás, mert végem van. Kiplakatiroztalak, ugy várnak már, mint a Messiást.

- No jó, hát egy-két közeli faluba elmegyek.

Péter szeme megvillant. Hiszen csak kezd el - gondolá - nem szabadulsz ki a körmeim közül. (Ugy is lett.)

A vasuti állomásról tiz szánnal vonultunk be a legközelebbi faluba. A mi szánunkba négy csikó volt befogva. (Harmadszor vannak hámban - szólt biztatólag a kocsis, egy marcona legény, a ki mellett még egy ember ült, nemzeti szin pántlikás kalapban, zászlóval.)

Négy ember fogta a lovainkat, mig a vonat tova nem robogott.

- Péter, nem lesz baj ezzel a négy sárkánnyal? Ugy be vagyunk pólyázva, hogy még ugrani se tudunk.

- Szánból kifordulni nem nagy veszedelem. Hisz nézd-e, olyan alacsony, hogy a kezeddel eléred a havat.

- Az igaz, azért fogadni mernék, hogy már sokan törték ki a nyakukat szánból való kifordulás után.

Péter vállat vont. Most már a markában voltam, hát nem sokat törődött velem. Intett s a táltosok elindultak.

- Tudod - szólt Péter engesztelőleg - el kellett fogadni ezt a négy lovat, mert a tulajdonosa a legelső gazda itt a faluban. Direkt a választásokra nevelte ezt a négy csikót. Arról nem tehet, hogy két évvel hamarább feloszlatták a Házat.

A kocsis, a ki észrevette aggodalmaimat, hátra fordult:

- Megvan annak a módja, nagyságos ur. Ezek a csikók már két óra óta be vannak fogva s addig fárasztottam őket, hogy most már olyanok, mint a kezes bárány.

Ez némileg megnyugtatott. Az első község határán néhány lovas legény fogadott, a mi csikóink ugráltak egy kicsit a zászlóktól, de baj nem történt.

Rövid tartózkodás után tovább mentünk.

- Most jövünk a legjobb községembe. Itt megebédelünk. Nagy parádé lesz.

A község határán itt is bandérium várt, dikció is volt, de baj nem történt. Mikor azonban a falu végére értünk, valami sövény mögül irtóztató pukkanás hallatszott... A mozsár! Az ünnepélyek réme! A régi görög hősök és államférfiak azért éltek olyan sokáig, mert a mozsárágyu még akkor nem volt föltalálva. A mozsár az, mely az embert öreg napjaira egy kis gyógyithatatlan sántasággal ellátja - s még ez a kedvezőbb eset, mert az ember a nyakát is kitörheti, vagy agyrázkódást is kaphat. Vannak vidékek, a hol a mozsarazást a legkisebb ünnepélyeken sem engedik el. Egyszer emléktáblát helyeztünk el egy szegény lirai költő szülőházába. Itt is dörgették az ágyut reggeltől estig, Kuropatkin a liaojangi csatát megnyerte volna ennyi puskaporral.

A mi négy csikónk irtóztatót ugrott a mozsárszóra. A kocsis és a zászlós belekapott a gyeplőbe - hiába. A lovak balra át-ot csináltak, s az árkon keresztül neki a sik mezőnek, vad vágtatással. Ekkor dördült a második lövés. Mintha ujabb korbáccsal vágtak volna a lovak közé. A lovasok utánunk eredtek, de nem értek utól.

- Isten veled, Péter - mondám meghatottan.

- Áldásom rád, de nem tudnál kiugrani?

- Ebben a nehéz botosban?

- Akkor én se hagylak.

Egyelőre nem volt semmi baj. A sik mezőn haladtunk, mint a villám. Egyszer csak a zászlós ember elorditja: A malomároknak megyünk! S azzal kivetette magát a szánból.

- Megállj! - kiáltott Péter - ne ugorjunk, de maradjunk le a szánról.

- Helyes!

Éppen le akartunk ereszkedni, mikor a szán egy fatörzsön nagyot zökkent és fölfordult. Három ölnyire elröpültünk s eltüntünk az ölmagas hóban, a lovak pedig a szánnal tovavágtattak. Azonnal fölkeltem. Semmi bajom se volt. A hó, mint a pehely fölfogott.

- Péter!

- Itt vagyok. Élsz?

- Élek. Semmi bajom.

- Hála Isten! Nekem se. No, ugy-e, megmondtam?

Azzal ő is kibujt a hóból, elővett egy üvegkulacsot, tele jóféle szilvóriummal, jót huztunk belőle s körülnéztünk a havas mezőn. A lovas legények ezalatt odaérkeztek s a kocsisunk fölkapott egy lóra, hogy a táltosok után menjen, melyek időközben megállottak a malomároknál.

Persze más kocsin vonultunk be a faluba, hol nagy örömujongással fogadtak bennünket.

A négyes cugot persze lefujtuk s két vén lovon mentünk tovább. Ezeket ugyan egy torpedó-robbanással se lehetett volna a sodrukból kihozni.

Mielőtt elindultunk, körülnéztem, a négy ló tulajdonosát s a kocsisunkat keresve.

Mind a ketten ott lappangtak hátul.

- Hát gazduram - szóltam, megszoritva a kezét - köszönöm a szivességét.

- Nincs mit uram, röstellem a dolgot. Persze, erre a bolond mozsárra nem gondoltunk.

- Épp azért nincs oka röstelkedni. Komisz gebék volnának, ha a durrogástól nem szaladtak volna meg.

A kocsis is előkerült. Mivel a lovak hurcolták egy kicsit, föl volt horzsolva az arca s a vér már odafagyott, de föl se vette.

- Kocsis, fogja, itt van két pengő.

Fölvetette a fejét.

- Köszönöm, de nem fogadom el.

- Miért?

- Nem szolgáltam meg.

- Miért?

- Csuffá vagyok téve, hogy hazánk jelesét kiforditottam.

(Hazánk jelesét? Ez művelt, olvasott kocsis.)

- Nem ugy van, barátom. Én magának négy pengőt szántam, de mivel fölforditott, büntetésből... érti? büntetésből csak kettőt adok.

- Büntetésből? Igy már elfogadom.

És nagy grandezzával zsebre tette a két pengőt.

- És most - folytattam dagadó kebellel - mondja meg nekem, honnan tudja, hogy én hazánk jelese vagyok?

- Ugy olvastam, könyörgöm, a falról.

- A falról?

- Igenis, a falról, a kire papirossal volt ráragasztva.

Péter zavartan köhögött.

- Kiplakatiroztam, hogy jössz és a plakát egyes kifejezései megragadták a nép figyelmét.

... Elolvastam a plakátot. Hát kérem, Shakspere nagy iró, de mennyivel nagyobb volna, ha eljött volna egy magyar választásra korteskedni.

*

1905 január 1-én, közvetlen a Ház feloszlatása előtt egy fiatalember jött hozzám s protekciómat kérte.

- Hogy kérhet ön protekciót egy képviselőtől, a ki csak három napig lesz még képviselő? Egy nagyságos urtól, a kiről csillagászati pontossággal ki lehet számitani, hogy január 3-ikán délelőtt tizenegy órakor megszünik nagyságos ur lenni és tekintetes ur lesz!

- De kérem, az összeköttetései csak megmaradnak.

- Megmaradnak - a magam számára. A más számára nem igen lehet ezt érvényesiteni, ha az ember nem képviselő.

- De a képviselő ur ujra meg lesz választva.

- Lesz? A lesz-re nem ád az uj báró semmit. Vagy ha ád, Tisza Istvánnak ád.

- Talán mégis adhatna valahová ajánlólevelet?

- Nem lehet. Az összes nagyurakkal hadilábon állok. Ugy érzem magamat, mint egy sündisznó: mindenfelé a tüskéimet mutatom.

- De Vojnics István bárót csak ismeri?

- Hogyne! A régi, jó időkben én is kaptam tőle cukrot és likőrt.

- Hát adjon hozzá egy ajánlólevelet.

- Mi az ördögnek?

- Tetszik tudni, Vojnics ur a vezetője a kormánypárti választási irodának, a hol három pengő napidijjal egész csomó fiatalember dolgozik. Oda szeretnék bejutni.

- Magának nagyon bizarr ötletei vannak. Csak nem gondolja, hogy Vojnics az én ajánlatomra fölveszi? Azt hiszi, spiclinek küldöm oda a kormánypárti titkok kiszimatolására.

Ravasz mosoly jelent meg az ifju arcán.

- Hát akkor egy kontralevél megirására kérem.

- Mi az a kontralevél?

- Intézzen hozzám levelet, melyben leszid és tudtomra adja, hogy ezennel el vagyok csapva a Kossuth-párti választási irodából, mivel ott nem átallottam Tisza Istvánt dicsérni.

- Minek magának ez a levél?

Még ravaszabb mosoly jelent meg az ifju arcán.

- Ezzel a levéllel aztán elmegyek Vojnicshoz...

- És?

- És megkérem, hogy mint a kormánypártiság vértanuját, alkalmazzon.

Ránéztem.

- Most már tudom, hogy milyen levelet irok Vojnicshoz.

- Hát megirja?

- Meg. Még pedig a következőt: Tisztelt uram, itt küldök egy perfid fickót, a ki jó pénzért minden gazságra hajlandó... Jó lesz?

Az ifju savanyu arcot vágott.

- De hisz Vojnics kilök, ha ilyen levéllel megyek hozzá...

- Az bizonyos.

- Hát azt akarja, hogy kilökjön?

- Azt.

- Ajánlom magamat.

- Jó napot.

 

AZ ÉN DETEKTIVEM.

- A debreceni darabontverés idejéből. -

Ha törvény előtt állnék és a biró azt kérdezné: Volt-e már büntetve? Lesütném kék szememet s elhaló hangon rebegném: Voltam.

Megnyugtathatom azonban tisztelőimet, hogy ezek a büntetések olyan természetüek voltak, melyek miatt egyetlen kaszinó sem golyózna ki. A közhatalommal is több izben összeütközésbe jöttem, mikor mint diák az önálló vámterület mellett vagy a véderőjavaslat ellen tüntettem, mely alkalmakkor a rendőrség részéről ugynevezett előállitásban s aztán tizenöt forint pénzbüntetésben részesültem.

Multamnak tehát vannak foltjai, de vigasztal az a tudat, hogy a nap a legelső égitest és neki is vannak foltjai. Eddigi pályámon csupán a detektivek nem játszottak még nagyobb szerepet. Csak egy izben volt szerencsém egy titkos rendőrhöz, a ki reggel kihuzott az ágyból azzal a paranccsal, hogy egy párbajtárgyaláson azonnal megjelenjek. Azóta se magán- se közdetektiv személyem iránt nem érdeklődött. Egészen a legutóbbi napokig.

A mult héten Debrecenben jártam, mert ellenállhatatlan vágy szállt meg, hogy egy isteni tiszteletet hallgassak végig abban a nevezetes református templomban, melyben az április 14-iki határozatot kihirdették. Debrecen város közepén áll ez a templom, két tornyát mint két kezet az ég felé, esküre emelve, mintha ma is azt hirdetné: Istenemre, ez a nemzet akkor nem tehetett másképp. Elmult bátor korszakok lehelete suhan végig lelkemen, valahányszor a templom előtt elmegyek. S szinte a porban mászó gyáva hangyának érzem magam, mikor a nagyokra és merészekre gondolok...

De nem arról akarok beszélni, a mi lelkemben forr, csak érinteni akartam, hogy miért mentem le Debrecenbe. Megérkezve a pályaudvarra, katonaság, rendőrség, csendőrség mindenfelé. Hamarjában azt hittem, hogy talán Moszkvába kerültem, ha az ifjuság éljenzése föl nem világositott volna, hogy magyar városban járok. Fölültem egy kocsira és mikor megmondtam a kocsisnak, hogy az Angol királyné-hoz hajtson, azt veszem észre, hogy egy jóképü uriember fölkapaszkodik a bakra. Bizonyosan valami ismerőse a kocsisnak, gondolám és nem törődtem vele. Mikor a vendéglőben elhelyezkedtem, lementem a kávéházba egy csésze teát inni. A jóképü ismeretlen a kapu alatt állt és aztán bejött utánam a kávéházba. Innen elmentem egy családhoz, melynek fejét aznap tartóztatták le. Mikor e családnak a lakását elhagytam, a jóképü ismeretlen ott állt a kapu előtt s követte lépteimet. Most kezdett csak elmémben világosság gyuladni: ez az ember detektiv. S azzal van megbizva, hogy lépteimet kövesse.

Nem tagadom, hogy büszkeség dagasztotta keblemet. A törvénytelen hatalom fél az én látogatásom káros következményeitől. Attól tart, hogy a lázadás üszkét hurcolom szét Debrecen városában. És ezért nyomomba uszitja egyik kopóját, hogy aztán majd legyen kit szembesiteni velem, ha tagadni mernék. Visszafordultam és egyenesen a jóképü ismeretlenhez léptem.

- Uraságod detektiv?

Meglepetve nézett rám s némi habozás után igy felelt:

- Az vagyok.

- És meg van bizva ugy-e bár, hogy engem szemmel tartson?

- Ugy van; remélem, képviselő urnak semmi kifogása sincsen ellene.

- Oh, dehogy, sőt megtisztelve érzem magamat. S igérem, hogy önt nehéz kötelessége teljesitésében támogatni fogom.

- Oh, a képviselő ur nagyon kegyes. Köszönöm szives jóindulatát. Tessék elhinni, hogy sokan félreismerik a mi mesterségünket. Pedig hát nincs abban semmi.

Ezzel hátat forditottam a detektivnek és önérzetes lépésekkel megindultam a Hungária-kávéház felé. Ott egy csomó jóbarátom közt helyet foglaltam, a kik ostromoltak, hogy mondjak véleményt a debreceni eseményről. Körülnéztem, a detektivem nem volt ott. Odahivom a pincért s figyelmeztettem rá, hogy kint az ajtó előtt, a hideg esőben egy detektiv áll, hivja csak be s mondja meg neki, hogy vendégemül tekintem. Az asztalnál feszült figyelemmel várták, hogy mi fog történni? Nem történt semmi rendkivüli, a detektiv bejött, illedelmesen köszönt, leült egy távoli asztalhoz, teát rendelt rummal, belefacsart egy fél citromot, kért a pincértől egy virzsiniát s ugy tett, mintha a debreceni lapokba mélyedne. Én megvártam, hogy teáját megigya s akkor odaüzentem, hogy jőjjön közelebb, hogy minden szavamat hallhassa. Mert nem akarom, hogy a kormánybiztosnak hamis tudósitást adjon.

A detektiv szót fogadott és a szomszéd asztalnál foglalt helyet. És olyan arccal nézett rám, mintha azt mondaná: Ime, ez egy derék ember, vegyetek példát tőle. Igy kell támogatni a hatósági közegeket.

Hogy én ott miképpen nyilatkoztam a felsőbbségről, az nem tartozik a dologhoz. Az tény, hogy az asztaltársaság élénken helyeselte s a detektivemen is a megelégedettség kifejezése jelent meg. E pillanatban bizonyosra vettem, hogy ő is ellenzéki ember. Miután kifizettem a költségeket, tovább mentem egy másik társasághoz, mely a Dréher-sörcsarnokban várakozott rám. A detektiv mindenütt nyomomban. Bejött a sörcsarnokba, a szomszéd asztalhoz ült, rám nézett és egy fejbiccentéssel jeleztem, hogy az anyagiak terén itt is rendelkezésére állok. Mire ő egy kelettengeri héringet hozatott sok hagymával és megivott rá két pohár sört. Mikor innen tovább haladtunk, detektivem rokonszenvét már annyira birtam, hogy ő segitette föl a téli kabátomat. Most a Bika-kávéházba mentem, a hol egy szerkesztővel volt találkozóm. Itt egy pohár konyakot hajtottam föl, detektivem három pohár szilvóriumot ivott, természetesen az én költségemre. Közben odakint megfagyott s a gyalogut nagyon sikos lett. Ugy, hogy detektivem odalépett hozzám, karjait az enyimbe akasztotta, hogy el ne essem s mint két jóbarát haladtunk végig a kövezeten. Pár lépésnyire Bakonyi Samu képviselővel találkoztam, a ki nem tudván, ki az ismeretlen, bemutatkozott neki. A mire ő szeretetreméltó mosollyal megmondta a nevét. Ugy hivták, hogy Grün Antal.

- Fontos dologban akarok veled beszélni - szólt Bakonyi Samu.

- Csak beszélj bátran, ez az ur detektiv.

Bakonyi elhülve tekintett rám.

- Detektiv?

- Igen - feleltem büszke hangnyomattal - a személyem körüli detektiv. Már ugy megszoktam, hogy egy lépést se tudok nélküle tenni. Igazán nem tudom, hogy élhettem eddig detektiv nélkül. Ha én eszem, ő eszik, ha én iszom, ő iszik, ha rágyujtok, ő rágyujt. Fölsegiti a kabátomat, támogat a sikos gyaloguton. Helyesli politikai nézeteimet. Velem van és értem lelkesül, mig a kormánybiztos azt nem mondja: Na, Grün, hát mi történt? Akkor Grün Antal hivatalos közeggé válik, megfagy benne a barátság, sőt megfagy benne a szilvórium és a kelettengeri héring és könyörtelenül leleplez.

Grün Antal kebeldetektivem zavart mosollyal hallgatta előadásomat, mig Bakonyi Samu harsogó kacajra fakadt.

- Én tisztelem, becsülöm Grün Antal urat, de előtte még sem nyilatkozhatom.

Ránéztem Grünre.

- Édes Grün ur, tudja, hogy én méltányolom az ön munkásságát, mondhatni fiui szeretettel csüngök az ön személyén, de ebben a pillanatban arra kell önt kérnem, hogy vonuljon félre egy pillanatra.

Grün ur egy pillanatig gondolkozott.

- Megtehetem, - felelt nyugodtan, - mert nekem elég annyit tudni, hogy uraságod Bakonyi képviselő urral fontos dolgokat beszélt meg négyszemközt. Azt, hogy mit beszéltek, ugy sem tudhatom meg.

- Ön okos ember, Grün ur s nagyrabecsülésem e pillanatban csak fokozódott ön iránt.

Grün ur vagy harminc lépésre visszavonult, Bakonyi pedig elmondta a mondani valóját. Azután tovább haladtunk én és a detektiv. Bementem a szinházba, a hol a Fehér Anna premierje volt. Detektivemnek is váltottam egy jó jegyet. S az előadás annyira érdekelte, hogy megkért: maradjunk ott végig. Mely óhajának én eleget tettem. Nem állhatok utjában annak, hogy a detektivek müvelődni óhajtanak.

Mikor a szinházból kijöttünk, éreztem, hogy detektivem megragadja a kezemet.

- Képviselő ur, egy kis baj van.

- Micsoda?

- Rosszul vagyok. Tetszik tudni, szivelhájasodásban szenvedek és a sok járás-kelés elfullaszt. Tetszik hallani, hogy hörög a mellem?

- Csakugyan hallom. Talán orvost hivassak?

- Nem szükséges, de valamire kérném. Menjen haza a fogadóba és feküdjék le.

- Köszönöm, nekem nincs semmi bajom.

- Tudom, de ha ön lefekszik, akkor én is lefekhetem.

Gondolkoztam egy darabig.

- Nem lehet, Grün ur. A legjobb akarat mellett sem lehet. Még föl kell mennem a függetlenségi kör báljára, de igérem, hogy ha akkor még mindig rosszul érzi magát, hazamegyek és lefekszem.

- Hát akkor arra kérem, hogy legalább kocsin járjunk.

- Kérem, nagyon szivesen.

Odafüttyentettem egy fiákkert, fölsegitettem a kocsiba a detektivemet s ugy mentünk a Bika-szállóba. Ő lent maradt a kocsiban, én meg fölmentem a bálba. De nagyon rosszkedvü és szórakozott lehettem, mert Burger Péter dr. megkérdezte, hogy mi bajom?

- Képzeld, a detektivem kibetegedett mellőlem. Most ugy érzem magam, mintha az órámat vagy a tárcámat vesztettem volna el.

- Hát hol hagytad?

- Lent van a kocsiban. Ugyan, nézd meg és segits rajta.

Péter lesietett, kicsit szabaddá tette a detektiv nyakát, adott neki egy pohár vizet, megtörülte a homlokát, mire Grün ur jobban lett s azt üzente föl, hogy tessék sietni, mert ő családapa és nagyon szeretne már lefeküdni.

Nem tudom, hogy mások milyen viszonyban vannak a detektivükkel, de azt hiszem, hogy egy uri ember nem hagyhatja cserben a titkos rendőrjét, mikor látja, hogy az bajban van. Rövid félórai mulatozás után lejöttem, beleültem a kocsiba, részvéttel tudakozódtam Grün ur egészségének állapotáról s aztán hazatértünk az Angol királyné-ba. Mielőtt kiszálltam a kocsiból, Grün ur gyönge hangon igy szólt:

- Most itthon tetszik maradni?

- Itthon maradok.

- Becsületszavára?

- Na hallja, Grün ur, hát igy ismer engem? Láthatta, hogy milyen előzékeny voltam ön iránt, mikor még egészséges volt. Hát csak nem gondolja, hogy cserben hagyom, mikor beteg?

- Az igaz. Bár mindig ilyen gentlemanekkel volna dolgom.

- Azt hiszem az ön óhajához az összes hazai tolvajok és betörők melegen csatlakoznak.

Kiszálltam a kocsiból és ki akartam fizetni, mire Grün ur megszólalt:

- Tessék neki egy forinttal többet adni.

- Miért?

- Mert a kocsit megtartom most magamnak, hogy a kormánybiztoshoz vigyen, a kinek uraságodról referálni fogok.

- Helyes Grün ur, itt az egy forint, csak aztán mártson be jól, nehogy azt mondják, hogy hiába eszi a hatalom kenyerét.

Grün ur azonban, ugy látszik, nem mártott be elég jól, mert másnap már fölöslegesnek tartották mellém rendelni. Pedig mikor reggel fölkeltem, első dolgom volt a rendőrkapitányságra telefonálni és kérni Grün Antal detektiv urat, hogy siessen, mert azonnal távozom hazulról. Azt felelték vissza, hogy uraságod mehet nyugodtan, hiszen minden gyerek tudja Debrecenben, hogy előtte való nap kinél járt és igy fölösleges arra egy külön detektivet alkalmazni.

Igy aztán egyedül maradtam és szabadon konspirálhattam.

 

VÁLASZTÁSI KIS LEXIKON.

Alak. A választásoknál nagy szerepet játszik az alak, a külső megjelenés, a figura. Sok öles termetü, domboru mellü, nagy bajuszu tökfilkót megválasztottak már és sok okos ember elbukott, csak azért, mert jelentéktelen alakja, esetleg gyönge hangja volt. Fenyő Sándor és Dienes Márton soha Magyarországon szerephez nem jutottak volna, ha impozáns alakjuk nem lett volna. Az első még hozzá szemtelen is volt, a második inkább nagyképü.

Általános. Lásd titkos.

Biztos. Ez a szó a képviselőválasztások alkalmával nagy szerepet játszik. Minden jelöltet biztos kerülettel biztatnak kortesei. Van neki aztán fokozata is: t. m. b. több, mint bizonyos. Az ilyen több, mint bizonyos jelöltek rendesen egypár száz szóval kisebbségben szoktak maradni.

Curia. Minden választásnak, a mely nem egészen törvényes alapon folyik, végső állomása, Post equitem sedet atra Curia. A jelöltek, mielőtt a kerületekbe mennek, gondosan tanulmányozzák a kuriai biráskodásról szóló törvényt. De lent aztán, a küzdelem zajában, csapot, papot feledve, a legtöbb helyen a régi mód szerint vigan folyik a vesztegetés. Ismeretes, hogy a kis választókerületekben valóságos szövetkezetek állanak fönn a jelölt megzsarolására. Ezeket a kuriai biráskodás sem szüntette meg.

Demokrata. Erről két jó definició van. Az első: demokrata az, a ki mindenkit lenéz, a ki fölötte áll. A második: a demokrata célja lerombolni a régi kastélyokat, hogy köveiből magának háromemeletes sarokházat épitsen. Mindenki demokratának vallja magát nálunk és senki sem az.

Ellenjelölt. Ez olyan fogalom, mint a kártyában a kontra. Ez a rém, a mely álmainkat zavarja, ez a falat, a mely torkunkon akad, mindenkinek meg tudunk bocsátani, csak az ellenjelöltnek nem, minden hiba iránt elnézők vagyunk, csak az ellenjelölt hibáit látjuk óriás nagyoknak, sokkal nagyobbnak, mint a mekkorák. Ha az ellenjelölt arcán egy szál szeplő van, akkor a kortesversek már ragyásnak és fekélyesnek nevezik. Ha az ellenjelölt kopasz, akkor neve: billiárdgolyó fejü. Ha az ellenjelöltnek hosszu haja van, akkor szőrös majom, a ki az állatkertből szabadult ki.

Felfüggesztés. Ezzel a választási elnök szokott élni, mikor a szavazás alatt a pártja rosszul áll s szavazók összeszedése vagy vásárlása céljából időre van szükség.

Folytonossági hiány. Lásd lyuk.

Gazember. Ez az a szó, melynek választások alkalmával semmi sértő jellege nincs. Választási hadjárat alatt ugyanis a becsület föl van függesztve. A ki máskor egy görbe tekintettől ugrál, toporzékol és provokál, az a választások alatt hidegen mosolyog, mikor gazembernek nevezik, szóban vagy irásban, a plakátokon.

Haza. Szent fogalom, oltár, imádság, szeretetünkben összeolvad édesanyánk képével - de a választásokon ez is közhellyé válik.

Itatás. Az öreg kuriai birák, a kik se enni, se inni nem tudnak, kárörvendve gondolnak arra, hogy a tőlük való félelem mennyire meggátolja az itatást. Minő csalódás! A sör, bor, pálinka csak ugy folyik, mint azelőtt, kivéve, hogy ártatlan cimeket találnak ki a tisztelt választók itatására. A jelöltnek nevenapja van, ötszáz embert hiv meg az udvarára és csapra üt tiz hektoliter bort. A Kuria előtt be fogja bizonyitani, hogy ez szokásos, sőt a szokásosnál kisebb mulatság volt, mert ő máskor a nevenapján ezer embert szokott meghivni, és husz hektoliter bort szokott csapra ütni. Választáskor még az antialkoholisták is isznak - elveik föntartásával. Még Burger Péter is iszik, az antialkoholizmus debreceni apostola, kinek sok évi fáradozása alatt Debrecen szőlővel beültetett területe vagy négyszáz holddal gyarapodott.

Jelölt. Halála előtt mindenki jelölt, mondá a görög bölcs. Ha szétnézünk hazánk térein, látjuk, hogy a görög bölcsnek igaza van. Jelölt az, a ki egy bizonyos kerületben megesküszik, hogy csak ő van hivatva annak a kerületnek a képét viselni. Utazik, éjszakázik, dikciózik, iszik, paroláz, fizet és végül - megbukik.

Vannak pénzes jelöltek, a kik a mandátummal bizonyos diszt akarnak maguknak szerezni. Vannak pénztelen jelöltek, a kik hitelbe csináltatnak zászlót és tollat és egy kétszáz forintos szövetkezeti kölcsön segitségével utaznak le a kerületbe, számitva arra, hogy puszta agitációval megszerzik a mandátumot. Ez utóbbi a demagógia fegyvereit hivja segitségül. Vannak kalandorok, a kik rossz társaságban fuldokolva, szabad levegő után kapkodva, szabók és takarékpénztárak által üldözve töltik napjaikat s a kik egy mandátummal akarják magukat egyszerre a felszinre lökni. Ezek szimatolva járnak kerületről-kerületre és sokszor nem is a megválasztás a céljuk, hanem az, hogy miután telelármáznak egy kerületet, busás pénzért visszalépjenek.

Vannak jelöltek, a kik ki sem mozdulnak egy pesti kávéházból, csak a lapokban forgatják a nevüket, pénzért vagy ingyért, a hogy lehet. Ezek megelégszenek ezzel a kis reklámmal, a mely ismerőseik körében figyelmet és érdeklődést szokott kelteni. Vannak jelöltek, a kik tisztán üzleti szempontból törekesznek mandátumra, hogy az ügyvédi iroda vagy egyéb üzlet fölvirágozzék. Sőt vannak olyan jelöltek is, a kik erkölcsi tőkét és értéket visznek a küzdelembe, a kiknek megválasztásából ugy a kerületnek, mint az országnak csak haszna lehet. Az ilyen embernek azonban az a szerencsétlensége szokott lenni, hogy mivel csak tisztességes fegyverrel küzd, valami svihák könnyen megbuktatja. Minden falu végére táblákat kellene kitenni:

Óvakodjunk a svihákoktól! A ki a népet megveszi, az magát is eladja!

Kortes. Magyar találmány. Nem utasithatjuk vissza, mert nem osztrák ipartermék. Van, a ki kortes becsületes fanatizmusból, van, a ki kortes üzletből. A kortes öt esztendőn keresztül alszik, mint a medve: de mikor az első zászló megjelenik, megrázkódik, kimegy a napra, kidörzsöli a szemét és elkiáltja magát: Éljen szeretett jelöltünk! Szeretett jelöltünk neki az, a ki megfizeti. Mindegy, hogy milyen párti, fődolog, hogy fizessen. Ez az ugynevezett professzionátus kortes, a ki egy választáson annyit keres, hogy öt esztendeig megint nyugodtan és munka nélkül alhatik. Mert a szerencsétlen jelölt pénzének javát nem a fölséges nép kapja ám, hanem a kortes. Vannak Jánus-képü kortesek, a kik mind a két félt szolgálják jó pénzért s ha az egyik jobbat fizet, a másikat elárulják. De a magyar kerületekben vannak olyan kortesek, a kik még a magukéból is költenek, csakhogy jelöltjüket diadalra vigyék. Éjjel-nappal talpon vannak, semmi fáradságot nem röstelnek s bámulatos szivóssággal, lelkesedéssel, komolysággal csinálják a dolgukat, melynek egyetlen jutalma a győzelem, az az igazi, benső, nagy öröm, a mit jelöltje győzelmén érez. Kész csendőrrel, katonasággal szembeszállni s életét bármely pillanatban kockára tenni az ügyért, melyet ő szentnek tart s melynek győzelmétől a haza sorsának jobbrafordulását reméli. Kortesutjaimban a magyar vidékeken sok ilyennel ismerkedtem meg s mindig nagyrabecsültem őket, mert ez valamely párt szolgálatában hatalmas és legyőzhetetlen hadsereget alkot.

Korcsma. Az a hely, a hol sokkal kevesebb bort mérnek, mint a mennyit a jelölt kifizet. A választás tulajdonképpen a korcsmai intézmény fölvirágzását jelenti. Ilyenkor senki sem kritizál, csak iszik s a korcsmáros minden dohos, ecetes, pimpós és hamisitott borán könnyüszerrel tuladhat.

Lobogó. Lásd: Zászló.

Lyuk. Lásd: Folytonossági hiány.

Lány. Választásokon csak mint fehérruhás szokott előfordulni, rendesen virágot tart a kezében és az üdvözlő beszéd elmondása közben elpityeredik.

Meggyőződés. Ez a választásokon csak annyiban játszik szerepet, hogy minden jelölt meg van győződve arról, hogy neki a képviselőházban helye van.

Nép. A névtelen milliók tömege, a mely most egyszerre olyan kedves az urak előtt, a kik megharagusznak, ha parasztnak nevezi őket valaki.

Osztrák. Az a népfaj, a melyet most legtöbbet emlegetnek hazánkban, kivánván neki: áldja meg az Isten, mint a suhai malmot, a melybe tudvalevően egy nyáron hétszer ütött bele az istennyila.

Önjelölt. Olyan ur, a ki a kutyának se kell, se pártnak, se kerületnek, mégis mindegyiknek a nyakára megy. Van neki naponkint jól felkötözött bajusza és rokonszenves baritonhangja. És van neki egy tőkepénzese, a ki megigérte neki, hogy hozzáadja a leányát feleségül, ha valahol megválasztják, de mivel a gaz tőkepénzes előleget nem hajlandó adni, a baritonhang és a fölfelé sodort bajusz pedig nem elég az üdvösségre, az önjelölt, dacára szivós szemtelenségének, megválasztatlanul marad.

Pénz. Gabányi Árpád müvész barátomnak van egy halhatatlan mondása, a mely igy szól: Minek is van pénz s ha már van: miért nincs? Ennek az igazságát sokan keservesen érzik a választáskor, mert mióta törvénybe van iktatva bizonyos költség, még az ingyenkerületek is pénzbe kerülhetnek. Ha valaki rászán a választásra háromezer forintot s ezt szépen elkölti, akkor a kortesek azt mondják: csak kétezer forint kell még s a győzelem biztos! Ekkor már bent van ötezer forint erejéig. Most a kortesek azt mondják: Mit akar? Ötezer forintért megbukni vagy hétezerért megválasztatni? A jelölt természetesen az utóbbit választja s elkölt hétezer forintot és csinál még háromezer forint adósságot. Igy éppen hétezer forinttal költött többet, mint a mennyit rászánt. A pénzzel a választáson nagyon óvatosnak kell lenni. Jól meg kell nézni, hogy hova rakja a jelölt, hogy gyümölcsöző befektetés legyen, mert néhol, ha egy kis pénzt mutatnak, a kortesek nekivaditják a népet s akkor nincs megállás a költekezés lejtőjén.

Rákóczi-induló. A választások hatalmas indulója. Édesen csendül a jelölt fülébe, akár a rezesbanda fujja, akár a háromtagu malacbanda huzza; diadalmi mámor fogja el a lelkeket s a jelölt ur legyőzhetetlennek érzi magát.

Svihák. Lásd: Önjelölt.

Számla. Ez a választások után a fekete leves, az angolkeserü, a melyet azonban magyarok nyelnek le. A főszámla-benyujtók természetesen a korcsmárosok, a kiknek a krétája ezuttal nem duplán, hanem triplán fog.

Titkos. Lásd: Általános.

Vesztegetés. Mindig volt és mindig lesz és mindenütt lesz a világon. A tavalyi választáson már visszafelé sült el, mert a jelölt megvásárolta a választókat s azok az ő pénzén az ellenjelöltre szavaztak. Kiváncsiak vagyunk rá, hogy milyen törvényekkel lehet meggátolni a vesztegetést. Már a régi Görögországban is vesztegették a választókat s vesztegetik a szabad Amerikában is. Mindig voltak megvásárolható képviselők és megvásárolható választók.

Zászló. Lásd: Lobogó.

Pótkötet.

Halál. Azt mondja a klasszikus költő, hogy a halál egyformán elgázolja a királyok kastélyait és a szegények kunyhóit. A klasszikus költő, a ki ezt irta, magyar választást nem látott. Mert akkor verséhez utóiratban hozzátette volna, hogy a Mors Imperátor csupán a követválasztásokkal szemben áll tehetetlenül. A halál mindennek véget vet, csak a szavazati jognak nem. A holt ember megszünik hazafi, családapa, szobrász, suszter, kalaposinas lenni, csak szavazópolgárnak marad meg. Nem eszik, nem iszik és nem szeret többé, - de szavaz. A monda szerint Csaba vitéz meghalt vitézei a tejuton robognak vissza a másvilágról az itt maradt küzdő magyarok segitségére. Ez jut eszembe, valahányszor látom, hogy kies hazánkban hogy térnek vissza a halottak leszavazni egy képviselőjelöltre. Csakhogy, fájdalom, ezek a modern korszakban visszatérő halottak majdnem mindig a hatalmon levő pártra szavaznak. És nem ingyen! Van-e még egy ilyen demokratikus ország a világon, a hol a szavazati jog a halottakra is ki volna terjesztve? Nincs, nem is lesz, de ne is legyen. Akkor már mégis csak jobb, ha az élőkre kiterjesztjük.

 

TÖRTÉNETEK A BARDÓCZI ZÚGBÓL


A BARDÓCZI ZÚG ŐSZE.

I.

1849-et irtunk. November közepére járt az idő. A bardóczi zúgban az idén korán beállott a hideg.

Mi ez a bardóczi zúg?

Ez a felső vidék egyik könnyelmüségéről és jókedvéről hires vármegyéjének legszebb völgye. A völgy délről északra huzódik, északi végén berekeszti egy magas sziklahegy, melyet ugy hivnak, hogy Bardócz. Erről a hegyről zuhog le egy hővizü patak, ezt is ugy hivják, hogy Bardócz. A sziklahegy alatt, a völgy kezdeténél, a patak két oldalán áll két község, ezeknek a nevei is Bardócz, még pedig Kis- és Nagy-Bardócz. A két falu és végig, a mi a völgyben feküdt, a Bardóczy családé volt.

Valami tündéri jelleget adott ennek a völgynek az, hogy a patakja vize melegebb volt más patakokénál. Mikor más böcsületes patak a környéken befagyott, ez a Bardócz elkezdett füstölögni, jelezvén, hogy fázik, de mégsem öltözködik téli jégruhájába, mint elpuhultabb testvérei. Mikor azonban a nagy orosz sikságokon összegyült téli viharok áttörtek a magyar hegygerincen s ráfeküdtek e kies, virágos, melegpárás völgyre, akkor a patak-Bardócz is beadta derekát, jónak látta befagyni. Ilyenkor a völgy-záró szikla-Bardóczot már öles hó födte, melyből felkerekedett néha egy nagy darab s végig nyargalt a völgyön. Erre másutt azt mondja a paraszt ember, hogy hózivatar s meleg állatjai mellé bevonul a kuckóba. De a bardóczi tót nem azt mondta rá, hanem azt, hogy mulat a Bardóczy Balázs lelke... A Bardóczy Balázs lelkéről pedig tudni kell, hogy ott lakott a sziklahegy barlangjaiban, mivelhogy teste ott halt meg és temetetlen maradt... Mivelhogy agyonverték a lengyelek, kiknek asszonyai körül kóválygott, mint a farkas a nyáj körül. De hát ez régen volt, ne bolygassuk, másról lészen itt szó.

Mondtam már, hogy abban az imént emlitett nevezetes esztendőben a bardóczi völgyre is korábban szakadt a hideg, mint más esztendőkben. A virágok egyszerre lehullottak, a fák hirtelen elfonnyadtak. A Bardócz-patak vize is szokatlanul megfogyatkozott, nem csörtetett zajosan, összehuzódott.

Miért?

Talán ez a völgy is kapott valamit az ország atmoszférájából. 1849-et irtunk, minek kell magyarázni, hogy milyen volt ennek végefelé az ország atmoszférája? Kihült, megdermedt itt minden. A föld véres csataterek páráit lehelte. A szél fagyos lett a maga játékától, mely bitófa köteleinek lengetéséből állott... Szinezzem tovább? Hát az én nyomorult tollam nélkül nem tudnátok reá emlékezni? Hiszem, hogy tudtok.

A kis-bardóczi kastélyban lakott Bardóczy Tamás, a hires, nevezetes Bardóczy-had legtehetősebb tagja. A patak tulsó felén, Nagy-Bardóczon, a régi nemesi kuriában lakott Bardóczy Jób. Ez már szegényebb sorsban élt. Végig a völgyön, a pataknak hol egyik, hol másik oldalán kisebb-nagyobb uri házakban csupa atyafiság lakott, kik közül mindegyik azt a Bardóczyt vallotta irányadónak, a kivel a viz egyik oldalán élt. Ez tán már századok óta igy volt. A két fő Bardóczy különben unokatestvéri viszonyban állott egymással.

Bardóczy Tamás nagyapja testőr volt Bécsben s azóta ennek az ágnak a nevelését, gondolkodását a ragyogó császári udvar irányitotta. A tulsó partiak ezzel szemben a kuruc politikát képviselték. A vármegyénél, országgyülésen szemben állottak egymással.

Hej, a forradalom erősen közéjük csapott. A Jób-rokonság persze Kossuthtal tartott, a Tamás-atyafiság, különösen Tamás, bolondoknak bélyegezte őket, a kik pusztulásba viszik a nemzetet. De becsületes faj volt mindakettő s mikor az ország veszedelmei nagyobbodtak, a bardóczi-zúg házai jobb- és balparton egyaránt lassanként kiürültek, a fegyverbiró fiatalság elment honvédnek. Elment Jóbnak két fia is s az öreg kuruc maga maradt kuriájában. Tamást nem érte ilyen baj, neki fia nem volt, az egyik lánya Pardubicban, a másik Prágában volt férjnél.

Bardóczy Tamás ebből a félreeső zugból, töredékes hirek alakjában, melyeket csak lassan tudott egységes képpé és történetté kiegésziteni, végignézte a nagy, nemzeti tragédiát. Nem akadályozott meg semmit, de nem is segitett semmit. Lelke nyugalma nem volt zavartalan. Nem tudta magával elhitetni, hogy a helyes uton jár. De sokszor mégis az a benyomása volt, hogy az az okos, a mit ő cselekszik s a csöndes meglapulás biztositja a nemzet létét, nem a merész előretörés. De voltak neki rettenetes napjai is, a mikor mintha egy rossz álomból ébredt volna fel. Igy mikor meglátogatta őt az a hirhedt magyar gróf, a ki a muszka behivását aláirta s felszólitotta őt, hogy szintén irja alá. Az öreg olyat ugrott, mintha vipera csipte volna meg.

- Hát ilyennek hisztek ti engem? Mit tettem én, hogy erre rászolgáltam? Hisz az, hogy nem tartok a forradalommal, még nem jelent annyit, hogy idegen hadakat szólitok be az ország eltiprására.

A szó szoros értelmében kiverte a látogatót kastélyából.

 

II.

Mult az idő s fagyos pára lebegett a völgyben. Bardóczy Tamás elhatározta, hogy lenéz a völgybe. Jóformán napok óta elzárkózva élt a világtól és semmi bizonyosat nem tudott. Kinos érzések gyötörték a szivét. A kastély szépsége, kényelme, puhasága bántotta. Ugy érezte magát, mintha máséban ülne. Csengetett és ki akarta adni a parancsot, hogy fogjanak be, akkor az inas megszólalt:

- Méltóságos uram, itt van Ábris.

Bardóczy kiment a virágokkal körülrakott üveges verandára, s intett az inasnak, hogy vezesse be Ábrist. Egy napégette arcu, öreg zsidó lépett be, hosszu száru csizmáján hét vármegye odaszáradt sarával. Nyaka köré vastag kendő volt csavarva, süvegét és botját már odakinn letette valahol. Ez az Ábris volt Bardóczy Tamás ur mindenese, boltosa, liferánsa, de különösen hirvivője. Egylovas kocsiján messze földet bejárt, adott, vett, üzleteket csinált. Ábris mély meghajlással üdvözölte a nagy urat, a ki egy régi öblös karosszékbe beletemetkezett, s rövid várakozás után megszólalt, még pedig tótul:

- No Ábris, mit hoztál?

- Hát bizony méltóságos uram, vége a revoluciónak.

- Ezt már tudom. A pap kapott levelet Eperjesről.

- Azt mondják, hogy az orosz császár Bécsbe jött látogatóba, most ott nagy mulatságok vannak. A két császár tizezer orosz gárdalovas fölött szemlét tart a glacisn.

- Az szép ám csak Ábris, láttam magam is efféléket boldogult urfi koromban. No még!

- Komárom nem adta meg magát, csak ugy, hogy a katonák mind utlevelet kaptak. Haynau tábornok dolgait hallotta már a méltóságos ur?

- Azt irták róla, hogy kemény legény...

Az öreg zsidó kabátja ujját végighuzta a homlokán és halkan megszólalt:

- Azt irták róla? Jól irták. De hát én elmondhatok méltóságos urnak mindent, ugy-e bár? A hogy olvastam, a hogy hallottam?

- Persze Ábris, mint máskor. Mit töprengesz? Mitől félsz? Mintha nem mernél valamit kimondani.

Az öreg Ábris hol a jobb, hol a bal lábára nehezedett és egyre sürübben törülgette a homlokát.

- Tetszik tudni, méltóságos uram, én nem láttam azt, a miről beszélek, hát nem tudom, hogy igez-e?

- De te máskor nem tépelődtél ennyit.

- Máskor? Az egészen más volt. Tetszett hallani, hogy mi történt Pozsonyban, Pesten, Aradon?

- Igen, igen, ott is elesett még néhány ember, sokat be is börtönöztek.

A zsidó megint pauzát tartott. Azután egész csöndes hangon folytatta:

- Batthyány grófot, a minisztert, agyonlőtték Pesten. Előbb a hóhért küldték rá, hogy akassza föl a kaszárnya-udvaron. De Batthyány késsel beleszurt a nyakába, nem lehetett rá kötelet tenni. A profoz bekötötte a nyakát kendővel, aztán hajnalban kivitték az udvarra s ott a katonák agyonlőtték...

Mély csend ült a verandán.

- Nem lehet ez, Ábris, - szólt a nagyur, - tudod-e te, ki ez a Batthyány? A legnagyobb mágnások közé tartozik az országban. Ezzel tán csak nem lehet elvégezni ugy, mint egy jött-ment csavargóval?

Az öreg zsidó vállat vont s lassan mormogva folytatta elbeszélését:

- Aradon fölakasztottak kilenc magyar generálist s agyonlőttek négyet...

Tamás ur megrázkódott. Ugy vonaglott a teste, mint mikor valaki rosszat álmodik s nem tud fölébredni. Végre nagyot ütött az asztalra.

- Katonákat? Nem lehet, Ábris, ezt te nem érted. Hallottam már, de nem tudom elhinni.

- Eperjesen ki van ragasztva a falakra. Hoztam is egyet belőle. Egyebet is hoztam. Bécsi lapokat. Nem tagadják.

Ezzel a belső zsebébe nyult és egy paksamétát tett Tamás ur elé, a ki eltakart szemmel mozdulatlanul ült a karosszékben. Az öreg várt egy darabig, aztán mélyen meghajolt és halkan elsompolygott.

 

III.

Bardóczy Tamás sokáig nem tudott kimozdulni a helyéből. Ha föl akart állni, a lába reszketett. Ha menni próbált, forgott vele a világ. Vörös fénybe borult előtte minden. Dühösen megverte a csengetyüt, a cselédek berohantak.

- Friss vizet! A kis kocsimat!

Néhány perc mulva már lefelé gördült a kastélyból a faluba vezető uton. A bakon, mint rendesen, a parádés kocsisa és a huszárja ültek. Az utszéli kőkereszt alatt egy fiatal, erőteljes parasztlegény üldögélt, a ki látván az uraság hintóját közeledni, már messziről illedelmesen fölállt.

- Megállj, Pista! - szólt Bardóczy kocsisára. A huszár és a kocsis összenéztek: ez se történt még meg.

- Ugy-e te a Móczik Stefkó fia vagy? - szólt Bardóczy a legényhez.

- Igenis, nagyuram.

- Honvéd voltál?

- Igenis, nagyuram.

- Mi bajod esett?

- Fél karomat otthagytam a branyiszkói csatában.

- Miből élsz?

- A magam nyomoruságából, a mások jószivüségéből.

- Hallod-e, fiu, mától kezdve szerszámpucoló vagy parádés lovaim mellett. Hallod, Pista? Még ma fölviszed, ruhát szabatsz neki és helyet csinálsz a számára. Megértetted?

- Igenis, nagyuram.

A hintó tovagördült, hideg szél fütyölt végig a völgyön s lassan-lassan lehütötte Bardóczy izzó homlokát. Egy óra mulva hazatért s a várnagy jelentette, hogy a csekmői dombon két lovaszsandár alakja tünt föl, a kik valószinüleg idetartanak. Bardóczy e hirre összehuzta szemöldökét, ugy hogy egy mély árok képződött rajta. Ezek a kedves vendégek nagyon jókor jönnek. Mi az ördögöt keresnek itt? Talán honvédeket szimatolnak. Bardóczy előszólitotta az öreg várnagyot és utasitásokat adott neki. Látni lehetett, hogy egyszerre cselédek szaladnak mindenfelé s a külső udvarok kapuit lecsukják. Bardóczyt az ebédlőben már a helybeli plébános várta, a ki magányában rendes ebéd- és kártyapartnere szokott lenni.

A két lovaszsandár, nyakig fegyverben, kényelmes lépésben közeledett. Az egyik, egy vén káplár, már régi fogdmeg lehetett, a másik még fiatal közkatona volt. Csehország látta őket születni s most Magyarországra küldték őket, hogy Libussa száraz kosztja után kissé fölhizlalják magukat. Káplár ur Petek tanitotta az ifjú Paholeket:

- Szerencséről beszélhetsz Paholek, hogy idekerültél, mert itt jó dolgod lesz. Szép ország, gazdag vármegye, jó, szelid nép. Egyik helyen szeretnek bennünket, másik helyen félnek tőlünk, a mi mindegy, mert mindegyikből az következik, hogy adnak. Itt kevesebb az ember, több jut egyre. Még a káposzta-levélbe is hust takarnak és ugy főzik meg. Hej, otthon minálunk mennyi ember törte magát, hogy ide tegyék át. Minek együk a magunkét, mikor a másét enni jobban esik? Tiz év mulva minden zsandár egy kis vagyonkával mehet vissza... Látod azt a kastélyt ott fönn a hegyen? Oda megyünk. Nagy ur lakik benne, azé minden, a mit itt látsz. Ő az a hires, nevezetes Bardóczy uraság, nem rebellis, jó ember, sok jó falatot ettem már ott. Ott nekünk külön teritenek és finom ebédet adnak. Aztán micsoda bort adnak hozzá. Otthon minálunk a zsandárkapitány asztalára is csak ünnepnap kerül olyan bor.

Igy ömlengett Petek, a vén zsandár-káplár s hangja tele volt sóvárgással, mikor az ország által neki nyujtott jó falatokat emlegette. Az éhes faj akkor kezdett hozzátelepedni az asztalhoz, hogy a sok-sok évig tartó nagy lakomához hozzáfogjon. A kivégzések után még föl se törölték a vért, már hallatszott a fogak csattogása s a sirok férgei alighanem türelmesebb bestiák.

Az ut egy nehéz vaskapunak vitt neki, melynek sarkai massziv kőoszlopokba voltak beléeresztve. A kapu zárva volt. A zsandárok leszálltak a lóról. Rövid zörgetés után megjelent egy bőrdolmányos alak s megkérdezte, hogy mit akarnak.

- Levelet hoztunk Bardóczy Tamás ur számára Eperjesről.

- Adják át, majd beviszem.

- Majd személyesen.

- Nem lehet. Nem ereszthetek be senkit a kapun.

- Máskor nem igy volt, - jegyezte meg a káplár.

- Most igy van, - felelt flegmatikusan a bőrdolmányos alak.

A káplár nem tehetett egyebet, előkeritette nagy bőrtáskáját, átadta a levelet a kapusnak, a ki szó nélkül ott hagyta őket.

- Igy, - szólt Petek káplár, - én már ösmerem a járást, most mi a tiszttartó házához kerülünk.

Lóra ültek s a nagy kőkerités mellett vezető uton elindultak. A hány kaput utközben találtak, mindenütt zörgettek, csöngettek, kiabáltak, de hiába, egy lélek se mutatkozott. Petek boszusan ráncolta homlokát. Csudálja a dolgot, mert a méltóságos ur nagyon szereti a zsandárokat. Talán nincs idehaza? A tiszttartó udvarába vezető kapu is zárva volt. A kopogtatásra odajött ugyan egy suhanc, nagyot bámult az ijesztőn fölfegyverzett alakokra, de Petek több nyelven ismételt fölszólitásaira, hogy nyisson kaput, egyáltalán nem reflektált. Mintha nem is hallotta volna. E közben egy huszár érkezett oda, a ki átadta a méltóságos ur üzenetét, mely abból állott, hogy átvette a levelet és majd felel reá. Elmehetnek.

Petek boszusan rágta szürkülő bajuszát, de bizony kénytelen volt Paholek pajtásával együtt a falu korcsmájában a magával hozott száraz sajtot ebédelni. Az ilyen esetek életének legkellemetlenebb és legkinosabb pillanatai közé tartoztak. Szégyenletesnek tartotta, hogy mint közszemély egy meghóditott országban a magáét egye.

 

IV.

Az ebéd elég bus volt a kastélyban, pedig a gömbölyü plébánosnak nem sok talentuma volt a szomoruságra. De már belenézett az Ábris bácsi által hozott nyomtatványokba s torkára forrt a szó is, meg az étel is. Ezekről a dolgokról beszélgetni nem mertek, közömbös dolgokról beszélni nem tudtak, igy hát hallgattak. Végre a pap talált egy témát.

- Ugyan a keresztünk dolga mennyiben lehet, méltóságos uram? - kérdezte Bardóczyt.

- A kereszt? Épp azt bolygatja a megyefőnök is a levélben, a melyet a zsandár hozott.

- A megyefőnök? - szólt a pap meghökkenve és elbámulva. - Mi cimen avatkozik bele?

- Ugy látszik, meg kell tanulnunk, tisztelendő atyám, hogy a megyefőnöknek az ilyen beavatkozásra nem kell semmiféle cim.

(A beszélgetés magyarázata ez: A bardóczi katolikus templom keresztjét a vihar levetette és összetörte, a torony tetejét is lerombolván. Mindezt Bardóczy Tamás mint patrónus megcsináltatta, még hozzá a keresztet külföldön valami elsőrendü mesternél. A keresztföltételt valami nagy ünnepséggel akarták megcsinálni, ezt tárgyalta levelében a nyáron kinevezett megyefőnök, hogy ez milyen jó alkalom lesz az egész vármegye összehozására. Az uj elemek megösmerkedésére a régiekkel. A vármegye példát fog nyujtani az egész országnak, hogy kell kibékülni, az uj korszakba belenyugodni s a nemzetet a romok közül a munka ösvényére vezetni, stb. stb. Igy szólt a megyefőnök levele.)

Bardóczy a haragtól sötétvörös ábrázattal nézett a papra.

- És ilyesmibe belevonni két ilyen házat!

- Miféle két házat? - szólt a pap.

- Még azt is kérdi? - szólt szinte hörögve Tamás, - hát az Isten házát, meg a Bardóczy Tamás házát. A történtek után ilyesmire én nem vagyok kapható. Rám ne számitsanak. Szaladjanak a kasznárért!

A kasznár nem sok idő mulva ott termett.

- Mondja csak, kasznár úr, hol lehet most a mi templomkeresztünk?

- A boroszlói értesités szerint holnap érkezik minden szükséges fölszereléssel együtt Eperjesre.

- Holnap? Akkor holnap reggel bemegyünk Eperjesre. Nyolc órakor a négyes cug itt álljon a kapum előtt.

- Ugy lesz, méltóságos uram.

 

A KERESZT.

I.

1849. késő őszén Eperjes városa zajos, élénk életet élt. Ezt azonban nem valami belső vidámságnak, vagy szerencsés eseményeknek köszönhette, hanem annak, hogy a ritka és érdekes vendégeknek egész tömege látogatta meg minduntalan.

A rendes egyhangu vidéki város életét tarkitó elemek a katonák voltak, még pedig orosz és osztrák katonák egyaránt. Fényes és szokatlan alakoktól hemzsegtek az utcák, meg a korcsmák, s a kereskedők, meg egyéb üzletemberek kezüket dörzsölve, hangosan adtak kifejezést megelégedettségüknek. Már jobban nem is mehetett a dolguk. Eperjes fő országutjára esett a bevonuló, majd visszatérő orosz hadaknak s erre a nagy orosz birodalomnak mindenféle katonája áthaladt. A remek testőrezredektől kezdve, le a piszkos kozákokig. Hires generálisok, sőt nagyhercegek is tanyát ütöttek egy-két napra a városban s olyankor még nagyobb volt a lótás-futás és a csoportosulás.

Bardóczy Tamás régen nem járt már megyéje székvárosában s a cselédség ugyancsak elbámult, mikor az ur kiadta a parancsot, hogy négy lovat fogjanak be a hintóba. Ebből mindjárt gondolták, hogy a méltóságos ur legalább is Eperjesre megy. De mielőtt a bardóczi zúgot elhagyta, jónak látta átmenni a túlsó partra Jóbhoz. Maga se tudta volna megmondani, hogy micsoda hang parancsolta neki, hogy menjen át. Ha szivét megkopogtatta, rájött, hogy tulajdonképpen szánalmat érez a rebellis Bardóczy iránt, a kinek másfél esztendeig szövögetett délibábos, magyar világa egyszerre rombadőlt. Azután szeretett volna tudni valamit Jób két fiáról, a kik a honvédhadseregben szolgáltak, s még ez ideig nem kerültek elő... A megrenditő hirek a kivégzésekről is közelebb hozták őt unokaöccséhez. Bardóczy Tamás nemes természet volt és semmi elégtételt nem érzett a fölött, hogy a közdolgokban az ő pesszimisztikus jóslatai beteljesednek. Ő tele szájjal szidta a rebelliseket, a mig jól ment a dolguk, de a mint kezdett rosszra fordulni, abban a mértékben csöndesedett s végre egészen elhallgatott. Hisz itt nem egyeseknek, hanem az országnak a bukásáról volt szó.

Mikor Jób a Tamás négylovas hintóját udvarába befordulni látta, lesietett eléje az udvarra. Egyszerüen kezet fogtak egymással.

- Hallottál mindent? - kérdezte Tamás.

- Arad?

- Az.

- Hallottam.

Elhallgattak és nem tudtak többet visszatérni erre a tárgyra. Végre megint Tamás szólalt meg:

- Eperjesre megyek, egy kis dolgom van. Mit tudsz a fiaidról?

Jób arcára mintha egy sötét felhő ereszkedett volna.

- Semmi ujat. Annyi bizonyos, hogy mikor a hadjárat véget ért, ők életben voltak. De hát ha nem pusztultak el, miért nem jönnek haza? Mi tartja őket vissza? Börtön, besorozás?

- Ne szóljak a megyefőnöknek, hogy hivatalosan nézessen utánuk?

Jób egyszerre fölvetette a fejét s keményen nézett a bátyja szeme közé.

- Nem! - felelt szilárd hangon.

Tamás zavarba jött, földre szegezte tekintetét s igy szólt:

- Nincs abban semmi. Nem kegyet, vagy kedvezést könyörgünk tőle, csak megbizzuk őt, vagy valami más hivatalos közeget, hogy nézzen utána, mi lett a te két fiaddal?

- Nem akarom! - felelt rá ujra Jób s többet erről a tárgyról se beszélgettek. Ujra kezet fogtak, Bardóczy Tamás fölült a hintójába, melyet a négy pihent paripa sebesen ragadott tova. Valamelyik községben egy zsandár, a ki nem tudta, hogy miféle nagy urat röpit ez a négy táltos, megállitotta a kocsit és Bardóczytól az irásait kérte. Tamás elámulva nézett a cseh fickóra, a ki csak töredezetten beszélt németül.

- Mit akar maga tulajdonképpen?

- Látni akarom azt az irást, a melyben az urnak meg van engedve, hogy a faluból kimozduljon.

- Nekem nincsen ilyen irásom. Micsoda szamárság ez? Kend nyilván nem tudja, hogy kivel vau dolga.

- Már pedig a nélkül az ur nem megy tovább, - felelt a zsandár szemtelen nevetéssel.

Bardóczynak eszébe jutott, hogy kapott ő Eperjesről, a megyefőnöktől többféle paksamétát, a melyeket sohasem bontott föl. Bizonyosan azok közt lesz ez a nevezetes utazási engedély is. Megfékezte haragját, elvégre ez a vigyorgó fickó sokkal kisebb pont, semhogy egy Bardóczy vele összeütközhetnék. Kifogták az egyik lovat, huszárját ráültette s hazaküldte a tiszttartójához, azzal a meghagyással, hogy Bardóczy iróasztalán keresse meg ezt az irást és küldje utána. Ő meg azalatt betért a Tarnayak kuriájára, a mely ebben a faluban volt. A zsandár odaposztolta magát a kapu elé s hüségesen őrizte a nagy urat. Bardóczyt már később mulattatta az a gondolat, hogy őt, a ki majdnem a legnagyobb ur volt a vármegyében, egy ilyen ágrólszakadt alak ugy őrizze, mint egy zsiványt. Még tán az se bosszantotta volna, ha láncra veri. Ugy érezte, hogy rászolgált mindenféle komiszkodásra.

Az utlevél egy óra mulva megérkezett s Bardóczy tovább haladt.

 

II.

Eperjesen nagy dolgok vártak rá. Az Oroszországba hazavonuló Olga huszárezred hajnalban a városba érkezett és ott megpihent. Gyönyörü egy regiment volt, nem látszottak meg rajta a háboru fáradalmai. A hiányzókat azonban nem a harc, hanem a kolera sodorta ki közülök. Harcban csak kétszer volt részük: Vácnál és Jászfényszarunál. E két helyen huszárjaink tisztességes kaszabolást vittek véghez köztük s a lovagias orosz tisztek tele voltak a magyar lovasság dicséretével. De ezek a veszteségek alig jöttek számba a kolera pusztitása mellett. Tavasszal ezren jöttek le, csupa fehér lovon és most hatszázan tértek haza, mindenféle szinü paripán. Lovaik sem állották ki a meleg alföldi klimát. Fegyelmezettségükön látszott, hogy elitje az orosz hadseregnek. Az Olga-huszároknál a közlegények tisztességesebben viselték magukat, mint a kozákezredek és a gyalogezredek tisztjei.

Az utcák tele voltak Olga-huszárokkal, a kik ötös csoportokban egy-egy altiszt felügyelete alatt sétáltak. Fővártájuk a Griff-fogadóban volt, mely előtt két legény állott strázsát. Itt lakott az ezredes is. Az ezred zenekara, dacára a hideg időnek, kint a sétatéren játszott, de egyszerü, falusi tót népen kivül bizony nem csalt oda senkit. Urat alig lehetett az utcán látni. A társadalmi viszonyok meglehetős ziláltak voltak itt is, s az átvonuló nagy vihar után még nem tudtak visszatérni a rendes kerékvágásba. Társasélet alig volt. A legtöbb ház ablaka le volt függönyözve s minden eperjesi polgár, a ki arra haladt, tudta e házak speciális történetét. Ennek a háznak a lakója Kossuthtal elbujdosott, ezé elesett a háboruban, ezé börtönben sinylődik. Oh, e függönyök nem szinpadi, hanem igazi tragédiákat rejtettek... Bardóczy Tamásnak egy ősi kuriája volt a főpiacon. Ide szokott szállni, ha dolga volt a székvárosban. Rendesen csak egy öreg, nyugalmazott uradalmi inspektor lakott benne. Várszerü, nagy terjedelmü, komor épület volt, melynek alapjait már a tizenötödik században lerakták. Bardóczy egyenesen idetartott. Sallangos, szép négy lovát mindenütt megbámulták az utcán, főképp az Olga-huszárok, de legkülönösebben a hozzáértő orosz tisztek, a kiknek majd kiugrott a szemük, mikor a jól gondozott, nemesvérü paripákat meglátták. A háboru nagy strapái után az ezredes lovai sem voltak jobb állapotban, mint máskor a leghanyagabb közlegényéi.

Mikor Bardóczy kuriájának öblös kapui alá behajtott, Torma inspektor sietett eléje levett kalappal.

- Ugy látom, méltóságos ur is megkapta az értesitést.

- Miről?

- Arról, hogy megérkezett a kereszt. Nincs másfél órája, hogy behajtottak az udvarra. Három szekéren hozták Boroszlóból. Magát a keresztet négy ló huzta.

- Lerakodtak már?

- Nem, méltóságos uram, még minden a szekereken van. Parancs nélkül nem is mertem volna hozzáfogni a lerakodáshoz. Éppen lovas-legényt akartam Bardóczra küldeni.

- Hagyjon inspektor ur mindent ugy, a hogy van a szekereken, - vágott Bardóczy a fecsegő vén ember szavába.

- De, könyörgöm, a szekerek holnap visszaindulnak Boroszlóba.

- Ugy? Akkor dobáljanak le mindent a szekerekről a földre, csak ott, a hol van, az udvarban.

- Igenis, méltóságos uram.

Bardóczy fölment a szobájába, s nagy léptekkel kezdett föl s alá sétálni. Erősen gondolkodott, hogy mitévő legyen? Ez a kereszthistória nagyon nyugtalanitotta. El volt tökélve, hogy az uj uralommal nem lép semmiféle összeköttetésbe. De nyiltan és határozottan ujjat huzni még sem akart vele. A düh és utálat forrott benne, mikor látta, hogy minő gyáva bosszuállással rohanják meg a nemzetet azok, a kiket csak egy idegen hatalom tudott kihuzni a bajból és a szégyenből. Vérző sebet ejtett nemzeti büszkeségén, mikor látta, hogy mint kóbor, sátoros cigányokkal akarnak elbánni az ezeréves nemzettel... De hát kiálljon most ő, egyedül és ezt odakiáltsa nekik? Eddig visszavonult és most belekapjon a sors kegyetlen kerekébe, mely már a legerősebbeket vérbe gázolta? Nem, ezt nem teheti. Ez nagyobb hiba volna, mint azoké, a kik a szabadság csalóka délibábja után futottak. Bardóczy széles melle zihált, ujjai ökölbe szorultak... Mintha egy hang azt sugta volna neki odabent: vén bolond, bár te is futottál volna ez után a délibáb után, legalább most nyugodt volna a lelkiismereted és becsülhetnéd önmagadat.

A vaspántos tölgyfaajtón halk kopogtatás hallatszott.

- Szabad!

Az inspektor lépett be.

- Méltóságos uram, a megyefőnök ur ő méltósága ideküldötte a huszárját, megkérdezni, hogy meddig tetszik itt maradni a városban?

- Mondja meg neki, hogy már nem vagyok a városban. Inspektor ur pedig figyelje meg jól a következő parancsomat: egész házanépével együtt rögtön kiköltözködik a Kelecsényi pusztára az ispánhoz. A mint a keresztet a hozzávalóval együtt lerakták s a szekerek eltávoztak, a háznak is ki kell ürülnie. Nekem pedig azonnal adjon egy kapukulcsot. Megértette?

Torma remegő ajkkal megszólalt:

- Kiteszi innen méltóságod a szürömet?

- Ne féljen, öreg, két hét mulva visszatérhetnek ugy, a hogy voltak. Ne törje a fejét semmin, de intézkedjék, hogy parancsom pontosan teljesedjék.

Az öreg eltávozott. Pár perc mulva Bardóczy is elhagyta a házat.

 

III.

Bardóczy Tamás gyalog haladt a város vége felé. Már határozott terve volt arra vonatkozólag, hogyan fogja az ő bardóczi keresztünnepét elsinkófálni.

Valami keserü érzés rágta a lelkét: ime ő, a ki lenézte a titánok harcát, most vakondok módjára küzd az elnyomó hatalom ellen.

A külváros egyik kis zöldsalugáteres házába bekopogtatott s ott valami szolgálótól megkérdezte, itthon van-e Szikray Balázs uram? Azt nyervén feleletül, hogy itthon, föllépegetett a tornácra. Egy jól táplált, iparos külsejü, rokonszenves képü magyar sietett eléje, s mély tisztelettel üdvözölte. Ez az ember nevezetes alak volt a régi világban, a nemesi restaurációk idejében. Hires kortese és vezére a maradi párt seregeinek, jobbkeze a pénzes főuraknak, kik háttérben óhajtottak maradni, semmitől vissza nem rettenő, mindenre vállalkozó, agyafurt néptribun, a ki életében összesen husz percig nem dolgozott, de mindig urasan élt. A megyei küzdelmekben Bardóczy Tamás nem egyszer müködött vele együtt és mindig jó barátok voltak. Nemes Szikray Balázsnak megvillant a szeme, mikor nagynevü patrónusát meglátta. Szentül meg volt győződve, hogy valami restaurációs ügyben kopogtat be hozzá, mely bőségesen fogja ereszteni a mennyei mannát a szegény emberek számára. Miután a szokott kérdéseket, melyek Bardóczy ur egészségét érintették, lemorzsolta (s a melyekre Bardóczy Tamás ur nem tartotta szükségesnek fölvilágositásokat adni), rátért a tárgyra, hogy minek köszönheti a szerencsét? Tamás egyenesen nekivágott a tárgynak.

- Mit tud, Szikray uram, Krenyóról?

E név hallatára Szikray uram arcára baljóslatu borulat vonult. Krenyó ugyanis a skridnóvidéki tót nemesség atyaistene volt, kicsiben affajta alak, mint Szikray uram, de a kortes-hierarkiában alacsonyabb rangot viselt. Bardóczy igazgatta Szikrayt, Szikray igazgatta Krenyót. Bardóczy jobbkeze Szikray volt, Szikray jobbkeze Krenyó. Bardóczy fizetett, Szikray intézkedett, Krenyó cselekedett. Bardóczyt megválasztották és nagy ember volt, Szikrayt megverték és nemes ember volt, Krenyót becsukták és gazember volt. És mindegyik szépen megélt ebből. Ha tehát Bardóczy Tamás Krenyó iránt érdeklődött, ez Szikray előtt annyit jelentett, hogy a méltóságos ur ezuttal őt mellőzni óhajtja. Innen a sötét boru arculatján.

- Hát Krenyóra van szükség? Nem ajánlom méltóságodnak, mert egészen zsivány lett belőle. Tetszik tudni, mit csinált? Sok pénzt kapott Sz. gróftól, hogy alakitson egy császári szabad csapatot, mikor aztán a csapat együtt volt, az egészet levezette az Alföldre és átadta Kossuthnak. Mikor hazajött és ezért fülön csipték, irással bebizonyitotta, hogy a magyarok őt becsukták és föl akarták akasztani. Még jutalmat is kapott a gazember. Én azt hiszem, hogy a némettel tartó uraságok kastélyainak kirablásában is van része.

Bardóczy félbeszakitotta:

- Szikray uram, keritse nekem elő Krenyót. Okvetlenül szükségem van rá.

- Valami választási munka? - bátorkodott megkérdezni Szikray.

- Oh dehogy, annak vége van, Szikray uram. Nem választunk mi többet kukoricacsőszt se. Azután meg tudhatná kigyelmed, hogy ilyesmibe nem fordulok Krenyóhoz, mikor itt van az én Szikray Balázsom. Egészen más dologról van szó, a mit senki elintézni nem tud, csak Krenyó.

- Az már más. Hiszen nem is hinném, hogy méltóságos ur a régi hüséges embereit cserben hagyná.

- Annyira nem hagyom cserben, Szikray uram, hogy ide kvártélyozom magamat és itt várom be Krenyót. Küldjön le egy legényt a piacra a kocsimért, az is idejön.

Szikray uram nemsokára bocsánatot kért Bardóczytól, s magányosan hagyta őt a kis nemesi portán. Ő maga elment Krenyót fölkeresni, még pedig paraszt szekeret bérelt és azon ment el, ki az északon álló hegyek felé.

Másnap hajnalban tért vissza s magával hozott egy ezüstgombos, magyar ruhába öltözködött, de borotvált arcu és befont haju, alacsony tót embert. A parancs szerint a méltóságos urat azonnal fölkeltették s Krenyó belépett hozzá. Szikray nem volt jelen a beszélgetésen, de nagy bámulattal konstatálta, hogy a nagyur kezet fogott a vén zsivánnyal. Eltörhette rajta az eszét, hogy ez miképp történhetett? Vajjon a Bardóczyak sülyedtek-e, vagy a Krenyók emelkedtek ennyire. A négyszemközti állapot félóráig tarthatott. Akkor Krenyó elment, a nélkül, hogy egy pohár pálinkát megivott volna Szikray portáján. Bardóczy is befogatott s a várost megkerülve, hazament Bardóczra, mély töprengések közt hagyva hátra Szikray uramat. Ugyan mi sülhet ki abból, ha egy nagy ur, meg egy zsivány igy összedugják a fejüket?

Ötödnap Szikray uram lement a város piacára friss hireket hallani. Hát hallott is. Előttevaló éjjel, alig, hogy az orosz katonák kihuzták a lábukat a városból, kirabolták Bardóczy Tamás eperjesi házát. Kisült, hogy a zsiványok este négy szekérrel bevonultak az udvarra, odabent éjfélig rakodtak s aztán rablott zsákmányukkal minden akadály nélkül eltávoztak.

Még a bardóczi templom keresztjét is elvitték a hozzátartozó holmikkal együtt.

Petek zsandár vitte, a megyefőnök megbizásából, tajtékos lovon Bardóczra a hirt. A buzgó cseh fickó, nagy megelégedésére, kitünő ebédet és két ezüstpengőt kapott.

- Mit kapok majd akkor, - dörmögé magában, - ha örömhirt hozok a méltóságos urnak?

 

KRENYÓ.

I.

Bardóczy Tamás kastélyának valamelyik mellékkapujánál, mely az alsóbbrendü cselédek udvarába vezetett, egy este bezörgetett valaki. Mindenki hallotta a zörgetést, de senki se sietett kaput nyitni, mert tudta, hogy a ki ezen a kapun kopogtat, az nagy ur nem lehet, csak magukfajta szegény ember, vagy még náluk is elesettebb alak: koldus. De mivel a zaj nem szünt, egy cseléd megkönyörült az ismeretlenen és kiment megnézni, hogy ki az. Báránybőr süveges, fakó szürös, hosszu csizmás, általában kopott külsejü parasztember állott a kapuban. A jól táplált urasági cseléd hangjában megrezdülő fennhéjázással és bizonyos türelmetlenséggel szólt rá az atyafira:

- Hallja kend, ezen a kapun nem szokás ilyen gorombán dörömbölni.

- Szeliden kezdtem, édes öcsém, de ha nem halljátok.

- Meghalljuk, ha akarjuk, ha nem halljuk, tudhatja kend, hogy talán nem akarjuk, - vágta oda hetykén a legény és be akarta csapni az ajtót. De a zörgető hamar oda dugta a furkósbotját és nem engedte.

- Csak ne olyan hirtelen öcsém, még nem végeztem el a mondókámat.

- Mi közöm nekem a kend mondókájához?

- Neked semmi, de van a gazdádnak, azért csak eressz be, hogy elintézzem a méltóságos urral a dolgomat.

A szolgalegény habozott egy darabig, de aztán mégis ajtót nyitott. Oda bent az udvarban a cselédház előtt igás kocsisok álltak és várták a vendéget. Mivel már bejutott, hát nagy immel-ámmal szóba álltak vele, hanggal és mozdulatokkal jelezvén a távolságot, mely őket a jövevénytől elválasztotta. Őket, a kik a biztos urasági kenyeret ettek, a keritésen kivül lakó falusi néptől, mely bizonytalan kenyérért nehéz munkát végzett. A szót egy öregebb, régi cseléd vitte, a ki értette a módját.

- Először is ki légyen kend?

- Krenyó a nevem, Skridnóról való vagyok...

A vén cseléd vállat vont.

- Ettől ugyan nem lettünk okosabbak. Soh'se hallottam a hirét.

- Nem baj. Elég, ha a méltóságos ur hallotta.

- A méltóságos ur? Ki hiszi ezt el kendnek?

Krenyó nem haragudott meg e kételkedésre. Világéletében szokva volt ahhoz, hogy ne higyjenek neki. Talán akkor bámult volna nagyot, ha egy szavára elhitték volna azt, a mit állit.

- Megpróbálhatjuk, - felelt szeliden.

- Hogyan?

- Menjen be kend a méltóságos urhoz és mondja meg neki, hogy itt van a vén Krenyó Skridnóról. Ha nem ösmer, majd vissza üzeni: dobjátok ki! Ha pedig ösmer, akkor vagy beereszt magához, vagy legalább is azt üzeni: adjatok neki szállást, meg meleg vacsorát, a többit majd meglássuk.

A vén Krenyó oly nyugodt biztossággal beszélt, hogy megingatta a cselédek hitét, s többé nem tartották lehetetlennek, hogy kegyelmes gazdájuk ilyen ágról szakadt alakokkal ismeretségben áll. Tanácskoztak, a minek eredménye az lett, hogy Krenyót bejelentették a huszárnak, a huszár a kulcsárnak, a kulcsár a tiszttartónak, ez meg Bardóczy Tamásnak.

Az üzenet visszafelé rövidebb utat tett meg, mert átugrotta a tiszttartót és a kulcsárt. Bardóczy ugyanis kinyitotta a tornácra nyiló ajtót és kikiáltott egyenesen a huszárnak:

- Vezesd Krenyót tüstént az ebédlőbe!

Hát ebben a kastélyban nem fordultak elő nevezetes események, de bárminő nagy dolog fordult volna elő, akkora föltünést nem keltett volna, mint ez a parancs. A kocsisok csak most nézték meg igazán Krenyót, hogy vajjon a sárosi tót ember egyszerü gunyájában nem valami herceg rejtőzik-e? A vén kocsis, a ki eddig a beszélgetést vitte, jónak látta a huszár mögé szegődő Krenyót azzal köszönteni, hogy Isten áldja meg, Krenyó ur, a mivel nyilván enyhiteni akarta eddigi fenhéjázó magatartását. Krenyó is meglehetősen kihuzta magát, mikor a huszár érte jött, s a javára megváltozott helyzetet azzal jelezte, hogy tüstént fejébe nyomta a süveget, melyet eddig alázatosan a kezében tartott. De azért megtett annyit, mert Krenyó nem volt büszke ember, hogy a kocsis köszönésére egy leereszkedő kézlegyintéssel válaszolt.

 

II.

A cselédek közt nagy föltünést keltett Krenyó kérése, hogy jelentsék be a méltóságos urnak; de ennél még jobban elképedtek a nagy ur rendeletén, hogy a jámbor embert minden ceremónia nélkül vezessék be hozzá. Bizony, ilyen esetet a Bardóczy család krónikái aligha tudnak fölmutatni. Járhattak mezitlábas vagy patkós csizmáju parasztok a Bardóczyak fényes termeiben, de csak ugy néplázadások alkalmával, a mi minden husz-harminc esztendőben előfordult egyszer, olyankor, a mikor a nép nagyon éhezett és ennek folytán elgyöngülvén, nehezebbnek találta az urak igáját. Ma már ilyesmi nem fordulhat elő, mert ha a népnek nincs mit enni, kimegy Amerikába... Amerika az a biztositó-szelep, melyen át a veszedelmes gőz a kazánból eltávozik.

Mielőtt a tornácról a szobába léptek volna, Krenyó a botját, szürét, süvegét lerakta a földre. Még a csizmáját is le akarta huzni, de az akasztófáravaló huszár megállitotta őt azzal, hogy hagyja kend, hiszen a lába még tán piszkosabb, mint a csizmája. A nagy ur egy égő üveggolyó alatt ült, a mely a padlásról lógott le. Az öreg tót bámész tekintettel nézett körül, nem igen látott ő még ilyen ragyogó szobát, náluk az Isten is egyszerübb házban lakik. Csak akkor tért magához, mikor a nagy karosszékben ülő méltóságos ur rákiáltott:

- Mi bajod, Krenyó?

- Nekem, könyörgöm, semmi.

- Hát kinek?

- A lelkemnek.

- A csudát? Hát az nem a te bajod?

- Az én bajom, méltóságos ur, de nem olyan bajom, mintha a lábam fájna, vagy a száraz köhögés fojtogatna. A testem egészséges, de a lelkem beteg.

Mindezt sunyi alázatossággal mondta, s a befejező mondatnál olyat sóhajtott, hogy még az égő üveggolyóban is meglebbent a láthatatlan láng. Bardóczy el nem tudta képzelni, hogy mi köze neki a Krenyó beteg lelkéhez, s bár meg volt győződve róla, hogy az öreg csak pénzért jött, mégis kezdte érdekelni a dolog. Bebocsátani bebocsátotta magához, nem mintha különös összeköttetésük folytán Krenyó markában érezte volna magát, hanem mert - hejh, Bardóczy lelkében csodálatos változások mentek végbe: Sok nagy embert látott ő ma gazembernek és sok eddig észre nem vett kis emberben talált tiszteletre méltó tulajdonságokat.

- Pénzért jöttél, Krenyó? - ezzel a kérdéssel fordult hirtelen a nagy ur az öreghez.

Krenyó a váratlan kérdésre megrázkódott és ravasz két szemét Bardóczyra szegezte. Itt, ebben a tündérvárban a vár ura kérdi ezt tőle, nyomorult koldustól. Mit feleljen rá? Ád-e, ha azt feleli, azért jöttem, vagy kidobja? Most légy eszeden, Skridnó gyöngye, mert ha nem pénzért jöttél is, azért nem árt, ha kapsz. Senki se halt még bele abba, hogy pénzt kapott.

Krenyó hol a jobb lábára nehezedett, hol a balra, a mi azt jelentette, hogy izgatott és erősen gondolkozik. Végre, rövid szünet után megszólalt:

- Még a pénznél is nagyobb dologban járok, méltóságos uram. Átok van rajtam - azóta.

- Mióta te?

- Azóta, hogy abban a kis éjjeli hurcolkodásban részt vettem.

- Ugyan, Krenyó, hiszen nem cselekedtél te azzal rosszat. Nem volt az rablás.

- Hát akkor miért ád véres tejet a tehenem?

- Valami rossz füvet talált lelegelni.

- De a tehéncsorda együtt legelt ám vele, és csak az enyim tejel véresen. Aztán meg miért rázza a forró hideg a legkisebbik fiamat? Sohse volt a kölyöknek semmi baja. Aztán meg miért jelent meg álmomban a meghalt édes anyám és miért fenyegetett meg a fölemelt jobb kezével? Mikor abból a hurcolkodásból haza mentem, azt beszélte a feleségem, hogy azon az éjszakán bagoly szállott a kéményünkre és tizenháromszor huhogott. Reszketve lessük, hogy ki hal meg közülünk? Mert ez azt jelenti.

- De mondom neked, Krenyó, hogy semmi olyast nem tettél, a mi Isten törvényébe ütközik.

- Nagy jó uram, méltóságos uram, de én nem tudtam ám, hogy abba a holmiba kereszt is van. Az, a mit én akkor elloptam és a kelecsényi pusztán eldugtam, nem a méltóságos uré volt, hanem a bardóczi templomé. Vagyis az Istené. Én rá tettem a bünös kezemet a keresztre, és megfosztottam tőle az Isten házának a tornyát. Bünbe estem és bünhődöm érte.

Bardóczy szeretett volna mosolyogni, de látván a paraszt arcán mutatkozó komoly gyötrelmet, nem tette, hanem szeliden szólt:

- Nézd, öreg, ha te bünös vagy, mennyivel bünösebb vagyok én! Ha kettőnk közül valaki megbünhődik, elkárhozik, az csak én lehetek...

Krenyó megcsóválta a fejét, s lemondással telt, majdnem megtört hangon igy felelt:

- Nem lehet az, méltóságos ur. Sok rugást kaptam, sok tömlöcöt ültem más helyett. Ha mi ketten elkövettünk egy dolgot, azért nem Bardóczy Tamást, hanem csak a vén Krenyót vonhatják felelősségre. A menyország se lehet más, mint a milyen a föld, nem lehet, hogy ott másképpen mérjenek, mint idelent...

- Szamár vagy, Krenyó, ha azt hiszed, hogy én négy lovon megyek a másvilágra s előttem kinyitják a főkaput, te pedig valahol a cselédek kapuján osonsz be. Bizony mondom neked, Krenyó, hogy a férgek esznek meg mind a kettőnket, egyformán...

De a méltóságos ur valami nagy szomoruságot érzett szivében, mikor látta, hogy a földi nyomoruság és igazságtalanság még a tulvilági hitét is megrenditette ennek a nyomorultnak. Megmagyarázta Krenyónak, hogy a kereszttől nem fosztották meg a bardóczi templomot, hanem csak elhalasztották a kereszt föltevését jobb időre. Hogy miért lopatta el vele a keresztet, azt fölöslegesnek tartotta neki megmagyarázni, ezeket a motivumokat Krenyó ugy sem értette volna meg. A vén Krenyó a nagy ur szavait figyelmesen hallgatta, de megnyugvás nem mutatkozott rajta. Hiába, Bardóczy Tamás nagy ur volt és nem tudta megtalálni azt az intim hangot, a mely a nép szivének ajtaját megnyitja. Végre is türelmét kezdte vesziteni, s véget vetett a jelenetnek, elő kiáltotta a huszárt, s kiadta a rendeletet: helyezzék el Krenyót a cselédházban, adjanak neki bőséges vacsorát. Majd reggelre jut eszébe valami, a mivel Krenyó megrendült lelki egyensulyát helyreállitsa.

 

III.

Nem kellett reggelig várni, megjelent a helybeli plébános, a kinek, mint mindenbe beavatott férfiunak, Bardóczy azon melegiben elmondta Krenyó látogatását és különös lelkifurdalásait. A pap, nem hiába foglalkozik örökké a szegény emberekkel, ennek a dolognak is hamar megtalálta a nyitját.

- Üzenje meg Krenyónak, méltóságos uram, hogy jőjjön el hozzám reggel nyolc órakor gyónni. Kimosok én a lelkéből minden aggodalmat. Boldogan fog innen hazamenni.

- Azt magyarázza meg neki különösen, szent atyám, hogy a másvilágon a méltóságos urak számára nincs külön pokol, a hol enyhébb a tüz és szelidebbek az ördögök, és nincs külön menyország, a hol nagyobbak a gyönyörüségek, hanem egyforma sors vár mindnyájunkra.

- Tessék csak rám bizni, nem először vállalkozom erre a föladatra.

Még egyszer fölhivták Krenyót, s a plébános megmondta neki, hogy ha azt hiszi, hogy nincs rendben a dolga a jó Istennel: ott a gyónás, ezzel segithet magán.

A vén Krenyón mintha ijedtség látszott volna. Egy darabig hallgatott, azután halkan megszólalt:

- Nem vagyok méltó tisztelendő ur...

- Dehogy nem, fiam. A legnagyobb bünös is meggyónhatik, mielőtt akasztani viszik.

- Aztán meg - folytatta nagy ravaszul a vén ember, - nekem csak egy dologban van bajom és ezért mindent elmondjak, terhelvén vele a jó Istent és a tisztelendő urat?

A pap önkénytelenül is elmosolyodott.

- Nem, fiam, nem kell mindent elmondani, csak azt az egy dolgot, csak a mi eszedbe jut. De ha mindent meggyónsz, az se baj.

A vén bünös az eszmét örömmel elfogadta s elhatározására döntő befolyást gyakorolt az a körülmény, hogy annál a papnál gyónhatott, a kinek a templomkeresztjét elemelte. Szóval, joga volt ahhoz, hogy nem csak a jó Isten, hanem a maga nevében is megbocsásson és föloldozást adjon. Az urak mégis csak okos emberek, hát még a papok!

 

BARDÓCZY JÓB FIAI.

I.

Bardóczy Jób és felesége szomoru vacsorájukboz ültek. Régóta szomoru volt a vacsorája ennek a balparti, a kuruc, a szegény Bardóczynak, a tulsó parti Tamás unokaöccsének. Azóta, a mióta két fia látszólag nyomtalanul eltünt a forradalom viharában. Ez a Jób nem kastélyban, hanem egy tágas, vastagfalu, szilárdan épitett, bolthajtásos nemesi kuriában lakott. Neki is volt mit apritania a tejbe, csak Tamás mellett nevezték őt szegénynek, mert hát mégis jóval kevesebbje volt. Megtartotta az ősi birtokot, de nem gyarapitotta. Arcának kemény vonásai dacosságra és erőre mutattak, az öregség még nem tudta megtörni szemeinek fiatalos fényét. Dölyfös volt, szeretett nagy hangon beszélni, cselédeit goromba tónusban dirigálta, de bántani nem bántott senkit. Mert, s ezt nem sejtette senki, széles, domboru mellében lágy sziv dobogott. Nem gyáva, hanem érzékeny sziv. Érezte ezt Jób, nemcsak érezte, hanem röstelte is, s nyers külsővel akarta elrejteni.

Ez a puha sziv okozta, hogy vacsoráik olyan szomoruak voltak. Jób nem panaszkodott, nem siránkozott, még csak nem is emlegette soha a fiait, de majdnem meghasadt a szive, mikor felesége bánatos arcára tekintett. Néha hirtelen megszólitotta az asszonyt, s mikor az rátekintett, látta, hogy a szemei tele vannak könnyel. Jób elfordult, s nem kezdett beszélgetést, mert tudta, hogy az asszony most két fiára gondol. Ilyenkor megreszketett benne a lélek, mert mindig attól félt, hogy egyszer csak az asszony neki támad, s számon kéri tőle a két fiut. Mert ha a két balparti Bardóczy fiu eltünt, ez a Bardóczy Jób nevelésének a következménye. Az ő elveit és tanitásait végrehajtani mentek el ismeretlen csataterekre... Mi lesz, ha nem térnek onnan vissza? Mi lesz ebből a sápadt asszonyból? Erre a gondolatra a gyönge sziv erősen összeszorult odabenn, Jób eltolta a boros kancsót, s fölhajtott egy kupa friss hideg vizet csillapitónak. Keserves egy falatozás volt ez, egyiknek se izlett semmi, s az inas majdnem érintetlenül vitte ki a legjobb ételeket.

Egy ilyen nyomasztó bánatu vacsora után (odakint üvöltött a szél, s hópelyhek kavarodtak a levegőben) a legény bejelentette a gazdának, hogy Torma inspektor van itt Eperjesről és a nagyságos urral akar beszélni. Bardóczyné, mint ilyenkor illik, visszavonult a maga szobájába, s az inas bevezette az öreg Tormát, a ki mint tudjuk, Bardóczy Tamás eperjesi házának fölügyelője volt.

Ez a Torma soh' se járt Bardóczy Jób házában, a gazda tehát nem csekély kiváncsisággal fordult a belépő felé, a kit különben ismert. Mielőtt azonban a rendes köszönésen kivül a beszélgetést megeresztették volna, Jób, mint illik, friss korsó bort és tiszta kupát tétetett Torma elé, azután töltött pipával is megkinálta. Torma ivott, rágyujtott, az ilyesmit visszautasitani lehetetlen, de eközben meglátszott rajta, hogy nagyon izgatott és jobban szeretne mindjárt beszélni. Végre elérkezettnek látta az időt és megszólalt:

- Köszönöm a nagyságos urnak hozzám való szivességét... Nevezetes dologban jövök... A nagyságos ur két fia Eperjesen van.

Jób urnak egy pillanatra elállott a lélekzete, azután nagyot horkantva tört ki belőle.

- Az én két fiam? - kérdezte.

- Az.

- Nem értem. Hát akkor mért nincsenek itt? Ha tudniillik élnek!

Az inspektor nem nézett Bardóczy szeme közé, összeráncolta a homlokát, mintha erősen gondolkoznék azon, hogy mit mondjon? Végre igy szólt:

- Históriája van annak, nagyságos uram... Legjobb lesz, ha elmondom ugy, a hogy van.

- Az Isten áldja meg, kedves Torma ur, csak mondjon el minél gyorsabban mindent.

- Igyekszem, könyörgöm. Az a baj, hogy az urfiakat a honvédekkel besorozták osztrák katonának, és most masiroznak Gácsország felé...

Hosszu, mély sóhajtás szállott el Bardóczy Jób ajkáról: a megkönnyebbülés sóhajtása. Csak ez! Hát most már biztos, hogy élnek a fattyuk! Nincs most már semmi baj. Hogy megenyhültek a kemény vonások, micsoda derü sugárzott végig ez arcon, micsoda melegséget érzett egyszerre ott benn a szive tájékán. Az asztalhoz lépett, tele töltötte Torma uram kupáját borral, azután a magáét is csordultig s egy hajtásra kiitta. Talán hónapok óta az első jóizü csepp. Torma uram is kénytelen-kelletlen kiitta a borát, de látszott rajta, hogy jobban szeretne beszélni, s hogy egyáltalán nem örül annak, hogy Bardóczynak jó kedvet szerzett.

- Még nincs vége, nagyságos uram. Délután érkezett egy csapat honvéd a városba, egy regement cserepár őrizete alatt. A marhavásártéri kaszárnyába szállásolták őket, de a város mindjárt megtudta, hogy kik vannak itt. Nem csak azt beszélték, hogy honvédeket visznek idegen rabságba, hanem azt is, hogy a mi fiaink közül sokan volnának közöttük, a kik Kassán állottak be. Nemsokára biztosat tudtunk, mert valamelyik idevaló honvédgyerek szerét ejtette, hogy kiszökött, ez aztán töviről-hegyire elmondott mindent. Ez hozott ide engem, még pedig lóhalálában.

- Lóhalálában? Hát valami külön bajuk van a fiuknak?

- Már csak elmondom nagyságos uram, a hogy van, hiszen azért jöttem.

- Az Isten áldja meg Torma, ne cifrázza.

- Hát kérem ugy van a dolog, hogy Bardóczy Miklós urfit holnap reggel a front előtt megbotozzák, mert arcul vágta a cseh káplárját.

Bardóczy halálsápadt lett és megfogódzott az asztalba, hogy el ne essék. A mint nagy csontos ujjaival belemarkolt az asztalba, minden remegett azon. A tányérok, az evőszerek, a poharak, melyekből majdnem kiloccsant a bor. Hát még hogy remegett az a puha sziv odabent, a hatalmas mellkas alatt! Percekig tartott, mig meg tudta fékezni a lelkén átviharzó indulatot. Hörögve, elfulladtan tört ki belőle a hang, mikor végre megszólalt:

- Gyerünk Torma!

- Bardóczy Tamás urhoz, nagyságos uram? - kérdezte az inspektor.

- Nem, a fiaimhoz. Mert a másik, Gábor is ott van ugy-e?

- Ott, könyörgöm, de annak nincs semmi baja, - sietett kijelenteni a jó öreg Torma, kinek szive összefacsarodott, mikor Bardóczy Jób fájdalmát látta.

Bardóczy Jób szinte mennydörgő léptekkel járt föl s alá a tágas szobában. A dölyfös vér forrott benne arra a gondolatra, hogy a fiára ilyen megszégyenités vár. Arcáról eltünt a sápadtság, valami félelmes lilaszinnek engedve helyet. Homlokerei kidagadtak és melle zihált. Az öreg Torma megrettenve nézett reá. Jób ur fölszakitotta az ajtót és kikiáltott a tornácra:

- Pista, szaladj az istállóba, nyergeljétek föl azonnal Villámot és vezessétek ide!

- Mit akar cselekedni, nagyságos uram? - kérdezte szorongva Torma.

Felelet helyett Bardóczy Jób odalépett egy rézveretü nehéz sublóthoz, fölrántotta a fiókját és két pisztolyt vett elő belőle. Gyönyörüen munkált, finom öldöklő fegyverek voltak. Gondosan megvizsgálta és zsebre tette a mordályokat. Aztán megállt Torma előtt és rekedten igy szólt:

- Soha Bardóczyt botütés nem ért, ezer év óta semmiféle nagy urtól ilyen megszégyenitésben nem volt részünk. De nem is lesz, arra esküszöm. Inkább halva lássam a kölykömet.

- Meg akarja ölni a fiát? - kérdezte rémülten Torma.

- Megteszi ő maga, ő is Bardóczy.

Elfordult s ujra elkezdett föl s alá rohanni. Az öreg Torma pedig minden köszönés nélkül kiosont, fölült az udvarban egy fához kötött lovára és átnyargalt Bardóczy Tamáshoz. Utközben kirázta a hideg.

 

II.

Bardóczy Jób indulata olyan hatással volt az öreg Tormára, mint a sarkantyu. Azért Tamás ur kastélyában öt minuta alatt elmondott mindent, még azt is, hogy Jób ur hogy fogadta a vészhirt és mit szándékozott cselekedni. Bardóczy Tamás is meghorkant, mint a vadkan, mely váratlanul ellenséget pillant meg. Ő benne is föllobbant a nemes vér indulata s a családi dölyf, de hamar magához tért, s egy pillanat mulva már futottak a cselédek megnyergelni a gazdag Bardóczy legjobb hátaslovát, ezt a hét országra szóló sárkányt. Csak ezen fogja utolérni Bardóczy Jóbot. Ha ezt az apai szeretet kergeti, a másikat hajtja a Bardóczy büszkeség, mely nem türhet a néven semmiféle szégyent... Tamás ur azonban fegyverek helyett egy földberagasztott vasszekrényből ezer darab körmöci aranyat csusztatott a zsebébe...

A pjedori hágón a Villám futása meglassudott, a boldogtalan állat elveszitette az egyik patkóját: az uri paripa pedig ezt ugy érzi, mintha a csizmáját huzták volna le, nem szereti s nem tud igy futni. Bardóczy Jób elorditotta magát, s megcselekedte azt, a mit sohase tett: megütötte Villámot. A ló a nemes ember az állatok közt, gentleman, a kinek családfája van; nemes ember tudja ezt, megbecsüli a lovát és a szerint jár el. Villámot annyira meglepte ez a komisz és szokatlan bánásmód, hogy megtántorodott és lassu ügetésbe ment át. Jób ur eldobta lovagló-vesszőjét, szégyelvén, hogy annyira megfeledkezett magáról hüséges paripájával szemben és sarkantyuját használta, de hiába. A ló nagyokat fujt, dobálta magáról a fehér tajtékot, de nem ment gyorsabban.

Ebben a kétségbeesett helyzetben érte őt utól Bardóczy Tamás jó angol-arabs lován. Tamás minden teketória nélkül belekapott Jób kantárszárába, szembe fordult vele és igy szólt:

- Megbolondultál? Meg akarod ölni a fiadat?

- Eh, itt nincs szó a fiamról, itt a Bardóczy fiuról van szó, a kit meg akarok menteni a szégyentől.

- Igazad van Jób, csakhogy akkor nekem épp annyi közöm van hozzá, mint neked. Itt vagyunk a predméri csárdánál, gyere be, majd megbeszéljük a dolgot.

 

A PREDMÉRI CSÁRDÁBAN.

I.

Mikor Bardóczy Tamás kivágtatott kastélya udvarából, az ott maradt emberek: Torma, eperjesi inspektor, a tiszttartó, s még néhány kisebbrendü gazdatiszt, egymásra néztek. Mi lesz most? Hova vezet utja a nagy urnak? Csupán Bardóczy Jóbot akarja utolérni, vagy Eperjesre száguld a hatalmasokhoz, megmenteni a fiut? Mi az ő kötelességük ilyen körülmények között? Erre a kérdésre nehéz volt megfelelni, mert Bardóczy elszoktatta őket attól, hogy a dolgaiba beleavatkozzanak. De mint hüséges emberek azt is érezték, hogy ilyen rendkivüli körülmények között nem hagyhatják magukra az urukat. Éjnek évadján vágtat tova a téli hidegben, hijjával jóformán minden szükséges dolognak. A tiszttartó tehát rögtön intézkedett, hogy egy tágas hintóba befogjanak négy lovat, urának ruhát, bundát, fehérnemüt, csizmát pakkolt, aztán felült a hintóra Tormával és két gazdasági irnokkal, s vágtatva indultak meg az eperjesi uton. A tiszttartó biztosra vette, hogy ura nem haragszik meg ezért, és nem fogja tolakodásnak venni.

A predméri csárda egy dombtetőn állott, a hol a szekerek rendesen meg szoktak állni, hogy a lovak egy kicsit kifujják magukat. Megállottak tehát ők is a hintóval, főképp azért, hogy megtudják: mikor haladt erre a két lovas?

Az első, a mit az udvarban megláttak, a két ló volt. Az egyiket jártatta egy legény, a másikat patkolta valami hirtelen előkeritett cigánykovács. A csárda nagy ivójában szepesi gyolcsosok, egypár drótos és üveges tót és két zsandár melegedtek. A két Bardóczy a korcsmáros belső szobájában tanakodott. A tiszttartó bekopogtatott urához, s jelentette, hogy itt van Tormával és hozott magával minden szükségeset.

- Hozza be Tormát, és üljön le, - szólt Tamás ur.

A két Bardóczy elborult ábrázattal, ziháló mellel ült ott, mintha csak az imént hagyták volna abba az egymással való dulakodást. Mi türés, tagadás, csakugyan verekedtek egy kicsit, egypár keserü szót vágtak egymás fejéhez. Jób félig kábult volt a gonosz hir első perceitől fogva. A sebes lovaglás a fagyos éjszakában se téritette magához. Engedte magát vezetni, mikor Tamás karon ragadta és bevonszolta őt a csárda alacsony, hitvány faggyugyertyával rosszul világitott szobájába.

Tamás eleinte keményen rászólt az öccsére, s ez visszafelelgetett. Ez olyan általános kuruc-labanc disputa volt. De Jób lassan-lassan engedett hangja élességéből, mert puha szivét meghatotta az, hogy Tamás ily szeretettel sietett fia segitségére. Hagyta hát őt beszélni és nem felelgetett vissza. Erre aztán Tamás is enyhébben kezdte adogatni a szót. Végre Jób odaállt eléje, összefonta a karját és csöndes hangon igy szólt:

- Hagyjuk ezt abba bátyám! Hogy melyikünknek van igaza, azt nem mi döntjük el és nem most döntjük el. Beszéljünk magunkról, ez ide tartozik. Én azt mondom neked bátyám, fordulj vissza és eredj haza, a mig nem késő. Most akarsz belekapni a kerekekbe, mikor már a legerősebbek le vannak teritve? Nem szükséges, hogy valamennyi Bardóczy el legyen gázolva. Te mocsoktalanul állasz a hatalmasok előtt, maradj is mindig annak. A milyen rosszul tetted, hogy nem tartottál velünk, olyan rosszul tennéd, ha most kezdenél velünk egy követ fujni. Nagy ur vagy, még nagyobb lész. Csak a kezedet kell kinyujtanod és Bardóczy Tamás gróf lesz a neved. Csak egy utat kell tenned Bécsbe és megkapod a legnagyobb rendjelet, a minőt valaha európai udvarok osztogattak. Minden vágyadat teljesitheted, mert semmit sem tagadhatnak meg tőled, hiszen olyan nevet viszel oda nekik, mely már ott ragyogott Mátyás király udvarában... Eredj vissza, bátyám a kastélyodba, hagyj engem a magam utján. Ha nem volnának a világon ilyen Bardóczyak, mint én, talán te se volnál olyan kedves odafenn...

Jób elhallgatott. Tamás mereven nézett maga elé: öccsének minden szava mint éles tőr furódott beléje. Két karját az asztalra tette és ráhajtotta homlokát. Mikor megint fölemelte a fejét, mind a két szeme véres volt. Talán sirt? Merően belenézett öccse becsületes szemébe. Nem, nem. Jób őt nem akarta kinozni. Ez az ember komolyan rá akarta őt beszélni, hogy forduljon vissza.

Jób érezte, hogy ő valami nagy katasztrófa felé megy, s nem akarta ebbe magával rántani a nagy Bardóczyt, a főoszlopot is. Jób nem tudta, mi vár rá még ezen az éjszakán. Talán belepusztul ő is, meg a két fia is abba, a mi jön. Nem bánta, nem sajnálta az áldozatot. Lehet, hogy az élet akkor a legszebb, mikor az ember egy utolsó nagy pillanatban oda dobhatja egy gigántikus áldozati oltárra, melyen már ezrek vére füstölög. És Tamás szivébe irigység lopózott, mikor igy Jóbra tekintett. És a bolond emberek még őt merik a gazdag Bardóczynak nevezni, e mellett a tiszta lelkü Jób mellett. Mennyivel gazdagabb, emberibb az öccsének az élete, mint az övé, ott fent a kastély hideg s zárkózott magasságában, hol mindenki csak hazug alázattal közeledik feléje... Megfogta Jób kezét és lehajtotta rá égő orcáját. Mintha bocsánatot akart volna kérni tőle, hogy az élet keserüségeiből olyan sok jutott Jóbnak és majdnem semmi neki.

Ekkor jelentették, hogy a tiszttartóék itt vannak.

 

II.

- Mennyi honvédet hoztak a városba? - ezt kérdezte Tamás Tormától.

Az öreg hebegett és megvallotta, hogy ezt elfelejtette megkérdezni.

- Mennyi katonaság kiséri őket?

Torma bevallotta, hogy ezt sem tudja.

- Hát mennyi német katonaság lehet összesen Eperjesen? - kérdezte most már bosszusan Bardóczy Tamás.

- Ez könyörgöm, mindennap változik. Mert egyre jönnek-mennek.

- Egy szóval, ezt se tudja.

- Én nem tudom, méltóságos uram, de van itt valaki, a ki pontosan megfelelhet mindenre.

- Ki az?

- Petek zsandár-káplárt láttam az ivóban.

- Küldje be!

Pár perc mulva Petek káplár katonás stellungban ott állott a Bardóczyak előtt. A furfangos káplár már igen jól ismerte a viszonyokat és tudta, hogy Bardóczynak éppen ugy elmondhat mindent, mint a tulajdon kapitányának. És igen jól tudta, hogy a nagy urral való érintkezése neki mindig szépen hoz a konyhájára, azért igyekezett őt pontosan és terjedelmesen kiszolgálni. Igy aztán természetesen arról az érdekes hirről sem felejtkezett meg, hogy Kolowrat Rudolf gróf generális ma este, vacsora tájban, Eperjesre érkezett, s most még bizonyára együtt ül a Griff-fogadóban, a tiszt urakkal, a kik nagy lakomával várták.

Ugy látszik, Bardóczy Tamás eleget tudott, mert a hir hallatára egy aranyat adott Peteknek és elbocsátotta. Azután odafordult Tormához és a tiszttartóhoz s igy szólt:

- Kocsin jöttek?

- Azon, méltóságos ur.

- Rögtön vágtassanak be Eperjesre, s a föld alól is keritsék elő azt a káplárt, a kit az öcsém megvert. Ha meglesz, egyikük vigye a házamba, másikuk pedig a Griff előtt várjon meg engem. Nem, nem jó lesz, maguk menjenek lóháton a mi két lovunkkal, majd mi megyünk kocsin Jóbbal. Az a fő, hogy gyorsan járjanak. Fogja Torma, itt van ötszáz arany, birják rá minden áron a káplárt, tagadja el, hogy az öcsém őt megütötte. Mondja, hogy részeg volt és nem emlékszik rá, mondjon akármit. És adjanak neki annyi pénzt, a mennyit csak kér. Én azalatt Kolowrat grófot fogom fölkeresni. Megértettek?

- Meg, méltóságos uram... Más ruhát nem parancsol? Mert hoztunk a kocsin.

- Nem, jó lesz ebben a vadász-ruhában is. Mehetnek!

A két ember sietve elkotródott, a behallatszó lódobogás elárulta, hogy a parancs szerint utrakeltek. Ekkor Tamás ur öccséhez fordult és igy szólt:

- Mikor a magyar testőrségnél szolgáltam Bécsben, ez a Kolowrat az arcière-testőrségnél volt és legjobb barátaim közé tartozott. No, csak ne nézz rám olyan furcsán, ez nem kunyorálás a felsőbbség előtt, hanem egy kis közbenjárás, a melyet egy jóbarátomtól kérek, a ki az egész forradalom alatt különben is Olaszországban tartózkodott és Radetzky mellett harcolt... Ősrégi család, kifogástalan uri ember és vitéz katona. Nem válik szégyenünkre, ha kérünk tőle valamit. Ő épp ugy föl fog háborodni ezen a büntetésen, mint mi. Rendben van?

Jób lehajtotta a fejét és nem szólt semmit. Se igent, se nemet.

- Na hát akkor gyerünk!

 

III.

Sürün esett a hó, mikor a Bardóczyak ugy éjfél tájban a Griff-fogadó elé hajtattak. Az első emeleti ablaksor fényesen ki volt világitva, a mi mutatta, hogy a tiszturak még mulatnak. Az öreg Torma fülére huzott báránybőr bekecsben, a kapusarokba bujva várta a gazdáját. Mikor a hintót meglátta, előlépett.

- No, Torma, hogy végzett? - kérdezte Tamás ur.

- Szerencsésen megcsiptük a fickót. Azt mondja, egy szó sem igaz az egész históriából, a honvéd ur egy ujjal sem nyult hozzá. Sőt nemcsak ő mondja ezt, hanem valamennyi cserepár, a ki ott állt, mikor ez a dolog történt... vagyis nem történt. Készek megesküdni a jungbunzlaui Nepomuki Jánosra, hogy ez az igazság. Különben pedig a káplárnak adtam kétszáz körmöci sárga csikót, a tanuknak pedig koponyánkint ötöt. A káplár ott van a méltóságos ur kuriáján, a hol a tiszttartó ur vigyáz rá.

- Jól van Torma. Maga továbbra is itt marad a kapuban, s ha leizenek, elmegy a káplárért.

Ezzel a két Bardóczy felment a fogadóba. Tamás ur a folyosón megfogott egy fiatal tisztet, megmondta neki a nevét, uri foglalkozását és egykori testőr-mivoltát, s megkérte az ifju sarkantyupöngetőt, mondja meg Kolowrat grófnak, hogy szeretne vele egy pillanatra négyszemközt beszélni. A bécsi nevelésü tisztnek, a ki Kolowrat kiséretéhez tartozott, jó szimatja volt: megérezte a nagy urat és a régi katonát. Meghajtotta magát és szó nélkül teljesitette Bardóczy kérését. Pár perc mulva kinyilt valahol nagy robajjal egy ajtó, s ott termett előttük egy magas termetü, napbarnitott, markáns arcu, rendjelekkel gazdagon megrakott tábornok, a ki minden teketória nélkül megölelte Bardóczy Tamást, s mind a kettőjüket bevezette a szobájába, a hol Tamás bemutatta Jóbot.

A két ember először is a régen megszokott barátság tüzét szitotta fel, különböző kérdésekkel, melyek a régmultra, s aztán az egészség mostani állapotára vonatkoztak. Közben több izben megrázták egymás kezét és megveregették egymás hátát. Végre a tábornok elhallgatott és kérdőleg nézett Bardóczyra.

Bardóczy Tamás előadta, hogy a két Bardóczy-diák hogyan keveredett a honvédek közé, hogyan sorozták be őket ő felsége hadseregébe, elmondta, hogy állitólag mi történt ma az egyik fiuval Eperjesen, hogy mit cselekedett, és ezért most hajnalban micsoda büntetés vár rá. Mivel ez a dolog nem történt meg és az egész nem egyéb nyilvánvaló tévedésnél, régi barátságuk nevében arra kéri a tábornokot, ne engedje megesni ezt a szégyent a Bardóczyakon. Ha a fiu vétett a fegyelem ellen, feleselt a káplárjával, ezért talán nem szolgált rá erre a szigoru büntetésre, mellyel őt, Bardóczy Tamást is, a ki oly sokáig viselte a császár portopéjét, mélyen sértik.

A tábornok összevont szemöldökkel végighallgatta Bardóczy előadását, miközben több izben lopva ránézett a másik Bardóczyra, a ki földre szegzett tekintettel némán ült ott. Mikor Tamás befejezte, csöngetett s besiető adjutánsát rögtön elküldte a honvédszállitmányt kisérő század parancsnokáért. Tamás ur megkérdezte a grófot, hogy a káplárt ne hivassák-e ide tanuságtétel végett, de a gróf ezt fölöslegesnek nyilvánitotta. A teljes diszben érkező századparancsnok már irásban kapta meg a rendeletet, mely a büntetést megsemmisitette...

Mikor ujra maguk maradtak, a tábornok bizalmasan Tamás vállára tette a kezét és igy szólt:

- Édes cimborám, örülök, ha némi szolgálatot tehettem nektek... Mi Olaszországban irtottuk a botbüntetést... Radetzky sohse szabott ki ilyesmit... én nem tudom megérteni, hogy itt, nálatok, most minden szabad volna? No, de valld be, hogy nemcsak ezért jöttetek... Ismétlem, hogy teljesen rendelkezésedre állok... A dolog könnyü lesz. Nos, megcsináljuk?

Tamás ur bámulva nézett bajtársára.

- A két könnyelmü fickó kiszabaditását értem... Csak nem engeditek őket egy ronda polyák garnizonban tengődni? Brr!

Bardóczy Jób heves mozdulattal fölkelt, s (először!) így szólt:

- Nem, tábornok ur, nagyon köszönöm... kérem, ne foglalkozzék többet a két fiuval. Nem kell nekik most más semmi... Ezt a keserü poharat mindnyájunknak fenékig kell üriteni...

A tábornok éles tekintetet vetett Jóbra, mintha azt mondaná: Hej, büszke fajzat, hát nem vagy még megtörve! Aztán vállat vont és elbucsuztak.

A kapuban jelentette Torma, hogy a transzport kapitánya, a kit a generális ide rendelt, ugyancsak káromkodott és szidta a káplárt.

- Alighanem ő kapja a huszonöt botot, - tette hozzá.

- Adjanak a nyavalyásnak még ötven aranyat.

- Igenis.

*

Szürkületkor, a fagyos szélben, mely söpörte a havat, a szuronyok közé fogott honvéd-transzport elhagyta a várost s az északi hegyek felé vette utját. Köztük didergett a két fiatal Bardóczy is.

Ugyanekkor az ellenkező végen egy négylovas hintó hagyta el a várost s délfelé robogott. Ebben ült a két vén Bardóczy.

Pedig egymást átölelve melegedhettek volna!

Dacos vér, bolond vér, magyar vér, nem kell neked igy elpusztulni?

 

A BREBÓI PAP.

Vasárnap délután kisütött a nap és sugarai végig ragyogtak a bardóczi völgyön. Bardóczy Tamás és a nála ebédelő plébános épp a feketekávéval végeztek. A mint az utolsó cseppet lenyelték, hintóba ültek, mert már korábban elhatározták, hogy ma egy nagyot fognak kocsikázni. Le, a hrucsói dombig, hogy onnan élvezzék a páratlan kilátást.

A nagyur rókatorkos bundába bujt s a huszár selyem tapintásu, meleg pokrócokba csomagolta őt a melléje helyezkedő pappal együtt. Sebes ügetéssel indultak végig a völgyön, hol a tél elejének hideg lehelete már elsorvasztott mindent. A mint a falvakon keresztül haladtak, a nép illedelmes köszönéssel fogadta őket. A kocsmákból mindenütt muzsikaszó hallatszott ki, a legények mulattak.

A völgyön végighaladva az utolsó faluba, Brebóra érkeztek. Itt megtörtént velük az a baleset, hogy a kocsis belehajtott valami rejtett kátyuba, a hintó zökkent és a kereke eltörött. Mérgesen szállott ki Tamás ur és szemlét tartott a szenvedett kár fölött. Bizony ezen továbbmenni nem lehet, vagy kocsit kell kölcsön kérni, vagy a falubeli bognárhoz kell küldeni, hogy eszkábálja össze.

- Részeg gazember, - szólt a nagyur a kocsisához fordulva, - a ki már kora délután be vagy pálinkázva; eredj és keress valami mesterembert, a ki megreparálja a kocsit. De hát mi mit csináljunk most, szentatyám? Ez talán megtart egy óra hosszat is. Ebben a faluban véletlenül ur se lakik, kocsmába pedig nem ülhetünk be a duhaj legények közé.

A pap ránézett a kegyurára, s lassan megszólalt:

- A mi a kocsmát illeti, méltóságos uram, oda nyugodtan beülhetnénk.

- Miért?

- Mert nem mulat ott senki. Ebben a faluban nem szól a muzsika egy esztendő óta.

- Egy esztendő óta?

- Igenis, a mióta a legényei elmentek katonának.

- De hisz a háboru véget ért.

- Igenis, de a legények nem jöttek vissza.

Erre Bardóczy nem szólt semmit. Egy darabig csöndesen haladtak ösztönszerüleg a templom felé s akkor végre megszólalt a pap:

- Méltóságos uram, gyerünk be a plébánoshoz. Ott megvárhatjuk, a mig a hintóval elkészülnek.

Bardóczy beleegyezett. Eszébe se jutott, hogy kinek a háza felé irányitja ő most lépteit. Nagy ur létére keveset szokott kicsiny emberek dolgaival foglalkozni s hamar megfeledkezett róluk. Igy hát most se sejtette, hogy a brebói plébános az a nevezetes papja a bardóczi völgynek, a ki a hiveivel elment a honvédtáborba és mint tábori lelkész szolgálta a forradalmat. Azt regélték róla, hogy az isaszegi ütközetben ő maga vezetett egy szuronyrohamot s bátor példaadásával valósággal fanatizálta a honvédeket. Csatatereken segitett hordani a sebesülteket s a legsürübb golyózáporban imádkozott a haldoklók fölött.

Hivei szerették is, mint az apjukat, de emellett tekintélye is volt. Érezték, hogy ebben az emberben meglehetős akaraterő lakik. Tudták, hogy ha parancsol, hát nem veszi tréfára a dolgot s képes hamar odasuhintani a füle közé a szófogadatlanoknak. Ez a fölfogás a papról a hitéletre is igen kedvező hatást gyakorolt. Ez a falu volt a legbecsületesebb és a legvallásosabb az egész bardóczi völgyben. Bizony nem is árt, ha a papról fölteszik, hogy alkalomadtán egy egészséges pofonnal is képes hiveit az erény ösvényére terelni.

A nagyur és udvari papja végigkocogtak a plébánia tornácán. A kicsiny udvarban, mely nyáron virágos lehetett, nem mozdult meg senki. A házajtó előtt egy szemmel láthatólag vén kuvasz hevert, de bizony ez se kelt föl, csak a félszemével lustán rájuk pillantott, a nélkül, hogy a fejét is fölemelte volna. Ugy látszik, az idegeneket megbizható külsejüeknek találta s ezért jobbnak látta megmaradni kényelmes helyzetében. Avagy talán már kanonoki stallumban élt a plébánia háziállatai közül s ezért derogált neki minden munka. Denikve a nagyur és papja kénytelen volt átlépni rajta, hogy a házba bejuthasson.

Egy pillanatra eszükbe jutott, hogy talán nincs is idehaza senki, de mikor az előszobában egy ajtót megkopogtattak, egy erőteljes férfihang megszólalt odabent: Szabad! Beléptek.

Egy fiatal, kellemes arcu pap ugrott föl látásukra valami vastag könyv mellől. Ez Csorba Miklós volt, a brebói pap. Szép fekete szemei és magas homloka arcát igen kellemessé tették s ezt a hatást az az egypár megmaradt himlőhely sem rontotta el. Udvariasan meghajolt és hellyel kinálta a jövevényeket. Látszott rajta, hogy meg van lepve, de zavarban egyáltalán nincs. Üdvözlés után csak annyit kérdezett vendégeitől, hogy tekintettel a hideg időre, nem szolgálhat-e egy kis fenyőpálinkával? S mikor igenlő válasz után ezt eléjük tette, a társalgás folytatásaként megkérdezte, hogy miképpen kerültek az ő hajlékába? A bardóczi plébános elmondta az esetet, mialatt a nagyur rágyujtott egy magával hozott szivarra s a papokat is megkinálta, de csak az udvari pap gyujtott rá.

- Mondja csak, plébános ur, - kérdezte Tamás ur, - hova lettek a brebói legények?

A plébános arcán mintha egy felhő suhant volna keresztül.

- Egy részük elesett, méltóságos uram, - felelt, - más részüket besorozták osztrák katonának, a harmadik rész meg elszéledt, nem jön haza, hogy ezt a besorozást elkerülje.

- Hányan lehetnek? - folytatta a nagyur.

- Bizony azok, a kik innen a faluból hiányoznak, lehetnek vagy harmincan. Köztük házas emberek is.

- Ugy? - felelt Tamás ur elgondolkozva s fölhajtott egy kupica pálinkát.

Egy darabig csönd volt a szobában. Odakint az alkony árnyai kezdtek borongani s a föltámadt szél mozgatta a fák száraz ágait. Innen a szobából ugy látszott, mintha onnan kivülről csontvázak integettek volna be. A csöndet Tamás ur szakitotta meg.

- Fölkérem a plébános urat, hogy irja össze és küldje meg nekem, hogy a távollevők itthon maradt családtagjai közül kik szorulnak segitségre?

A brebói pap mintha bámulva nézett volna a nagyurra. Mintha azt mondta volna magában: Mi ütött a hires pecsovicsba? De nem felelt semmit a fölszólitásra. A nagyur folytatta a témát:

- Megteszi, tisztelendő ur?

- Bajos lesz, méltóságos uram, mert a mi baj van ezen a téren, azt a magunk erejéből is el tudjuk intézni. Nem kértünk alamizsnát még senkitől se.

- De hát én nem vagyok idegen, ennek az egyháznak is patrónusa volnék, vagy micsoda?

- Nem ugy értettem, méltóságos uram, - folytatta a pap nagyon nyugodt hangon, - de hát minek alkalmatlankodjunk ilyen csekélységgel méltóságodnak... Nem érdemes a figyelmére... Nem éri meg a fáradtságot...

A nagyur ajkába harapott. Valami hidegség futott végig rajta. Ugy érezte, hogy ez a büszke pap ő tőle nem akarja elfogadni a segitséget. Mintha az orra alá akarná dörgölni: Mi megtettük kötelességünket, mi, szegény koldusok s neked most jut eszedbe leereszkedni hozzánk, nyomorult alamizsnát vetve oda? A gőgös vér elkezdett lüktetni benne és kidagasztotta homlokereit. De a vén labanc mégse tudott dühbe jönni, mert volt érzéke a nobilis dolgok iránt s valami azt sugta benne, hogy ez a papocska férfiasan viseli magát.

- Vallja be, plébános ur, hogy maga segiti a megszorultakat, - szólt hirtelen.

A pap megint csak igen nyugodt hangon igy felelt:

- Én is megteszem, a mi tőlem telik.

Ekkor egy tehenes-féle cselédalak lépett a szobába s nagy hangon jelentette:

- Azt üzeni a kovács, hogy nem csinálja meg a hintót.

A brebói pap fölugrott és kituszkolta a cselédet, a kivel együtt ő is kiment. Pár perc mulva visszajött s mintegy mentegetődzve igy szólt:

- Ne vegye rossz néven, méltóságos uram, de tetszik tudni, vasárnap van s ezt minálunk nagyon szigoruan megtartják.

A nagyur nem szólt reá semmit. A szobában egészen sötét lett s a pap gyertyát gyujtott. Tamás ur belemeredt a gyertya lobogó lángjába s hallgatta, a mint a két pap egyházi dolgairól beszélgetett. Egyszer aztán a brebói pap odafordult hozzá és igy szólt:

- A hazamenetellel nem lesz baj, méltóságos uram, intézkedtem, hogy méltóságod lovait az én rossz kocsimba befogják. El méltóztatik fogadni?

- El! - felelt a nagyur s ujra hallgatásba merült. Valami különös érzés volt benne, mintha ő itt roppant idegen volna s kergetnék ki a faluból. Mikor jelentették, hogy be van fogva, kezet szoritott a plébánossal s papjával hazafelé indult. Robogtak végig a falun. A kovácsmühelyből hosszu fénysáv vetődött ki az utcára s odabent ugy verték az üllőt, hogy a szikraeső szanaszét pattogott.

- Megállj! - rikoltott a nagyur, - ez annak a kovácsnak a mühelye?

- Ez azé a bitangé, - felelt hátra keserüen a nagyur kocsisa.

- De hisz ez dolgozik!

A kocsis dühösen visszafelelt:

- Dolgozik valami parasztnak, de nem nekünk. Megmondta.

- Mit mondott meg?

- Azt mondta, hogy hordassa ki őt a bardóczi nagyur a hat gyerekével együtt a határból és kergesse világgá, de száradjon le a karja, ha ő dolgozik neki. Majd kiégett a szemem, az istenfáját...

- Hallgass! - szakitotta félbe a nagyur, mély, rekedt hangon fölháborodott cselédjét, - hajts!

A kocsis dühösen a lovak közé vágott s a kocsi mint a villám robogott tova. A plébános hallotta maga mellett fujtatni a nagy urat, belehuzta magát a bundákba s nem mert szólni egy szót se. Az éles szél jól megfujta őket s egyszer csak a nagyur csöndes, nyugodt hangon megszólalt:

- Papom, alszik?

- Nem, méltóságos uram.

- Ez a mai kirándulás megvigasztalt. A mig ennek a nemzetnek ilyen papjai és ilyen kovácsai lesznek, addig nincs veszve semmi. Most már aludjék tovább.

 

A HRUCSÓI DOMB.

I.

A bardóczi völgy alsó, vagyis déli végét egy nem éppen tulságosan magas hegy zárta el, melynek tetejéről észak felé végig lehetett látni a kies völgyön, dél felé pedig messze sikságba veszett a tekintet. Ez volt Nagy-Magyarország.

A hegy pedig a hrucsói domb, az a fal, a mely a bardóczi völgy falvait a nagy világtól elzárta. A bardóczi völgyből a domb tetejére szép, fehér szerpentin-ut vezetett föl. A tetőn egy kápolna romjai állottak. Mohos kövei közt gyikok tanyáztak. A rom körül bozót terült, alacsony, elnyomorodott cselédfajzatja a növényvilágnak. Csak egy öreg, talán több százados hársfa állt ott magányosan, mint egy rég elpusztult erdő utolsó, büszke mohikánja. A fa alatt a kápolnarom köveiből padot raktak.

A padtól nem messze egy keresztfa állott, rendkivül primitiv pléh-Krisztussal. Ez a keresztfa arról volt hires, hogy ha a rajta levő fölirást bizonyos pauzával olvasta el az ember, hát ugy festett a dolog, mintha kissé erélyesen szólitaná meg a vándort. A keresztfán ugyanis ez a fölirás diszelgett:

UTAS, MEGÁLLJ, AZ ISTENEDET           
IMÁDD, KI ÉRTED ESÉK ÁLDOZATUL.

A főszolgabiró nem egyszer magyarázta a brebóiaknak, kiknek határához ez a domb tartozott, hogy az ő keresztfájuk káromkodik, hát tegyenek rá másik fölirást, vagy állitsanak uj keresztet.

A jó falusiak tudomásul vették a főszolgabíró előterjesztését, de nem változtattak rajta. A keresztfa már a legöregebb emberek emlékezetében is igy állt, hát minek nyuljanak hozzá? Az ilyen szent dolgokat, ha még oly egyszerüek is, nem kell bolygatni. Hány ezer fáradt ember imádsága vagy köszönése füződik ehhez a keresztfához. Már az ő nagyapjuk, nagyanyjuk is imádkozott a kereszt alatt. Az a viharmosta, porlepte Megváltó régóta nézi már és ösmeri az erre vonuló embereket: ez adja meg az értékét, mert ez fokozza iránta a tiszteletet. Ha majd elkorhad és kidönti a zivatar, állitanak helyette ujat. Addig nem nyulnak hozzá. Keresztfát kiásni épp annyi, mint a sirban nyugvó halottat megbolygatni: szentségtelen cselekedet, mely nem hozhat jót a falura.

Az utszéli keresztfa iránt a tiszteletet az is fokozta, hogy belevonták egy másik legenda körébe. Ez a másik legenda abból a magányos hársfából áradt ki és ugy szólt, hogy ez a fa azért nem pusztult ki, mert egy éjjel alatta tanyázott az a bujdosó fejedelem, a kinek ebben az országban hét vármegyére terjedő birtoka volt és mégis hazátlanul halt meg, tul az Operencián, messze török földön. A hatalmas erdő, mely ezt a hegyet elboritotta, elpusztult, csak az az egy szál fa maradt meg emlékül, hogy mutassa a helyet, hol a fejedelem álomra hajtotta fejét. És mielőtt lepihent volna, ugy tartja a néphit, ez alá a keresztfa alá térdelt és buzgón imádkozott.

Oh, csodálatos, hogy az egyszerü népben milyen hüséges lélek lakik. Sohse felejti el azt, a kiről az a hite, hogy szerette a népet. Nem a drága mauzoleumokban nyugosznak a halhatatlanok; a halhatatlanok a nép szivébe vannak eltemetve.

 

II.

Két nevezetessége volt tehát a hrucsói dombnak: a Rákóczi fája és a feszület.

E kettő alatt, de leginkább a padon szokott az utasember odafönt megpihenni s talán egyet fohászkodni, mielőtt lefelé indul. Ez a fohász körülbelül igy hangozhatott: Uram Istenem, ha már szerencsésen fölsegitettél, add, hogy alulra is baj nélkül megérkezzem! Ez a durva mivü, falusi feszület valószinüleg megelégedett a hasonlóan alkotott primitiv imádságokkal is. E tekintetben nem lehetett elkényeztetve. Sohse állottak meg alatta kiváló egyházi alakok, tanult férfiak, tudói kenetteljes, ékes imádságoknak. Csak nehézjárásu, fáradt parasztok sóhajtásai suhantak el mellette.

De tán épp ezért több őszinteséget tapasztalt. Szegény apámnak volt az az elve, hogy a betanult imádság nyomán nem fakad áhitat a lélekben. Ezért édes jó anyám nagy keservére a Miatyánkon kivül semmiféle imára nem akart bennünket megtanitani. Nagynehezen koncedált egy, lefekvés előtt elmondandó imádságot. Mert az éjszaka hosszu, sötét és tele van rejtelmekkel.

Lehet, hogy nem volt igaza. Lehet, hogy akármilyen sablonszerü imádságot rebeg valaki, megkönnyebbülést érez. Lehet, hogy a jól ismert szavak mint büvös varázsigék, bizonyos képzeteket teremtenek lelkében, valami szép világ kapuját nyitják meg előtte. S ez neki megujhodás, fölfrissülés. Azért én azt hiszem, hogy a kik imádkozni tudnak, azok boldogabbak, mint azok, a kik nem tudnak imádkozni. Mert az élet számos tépelődéseinek közepette könnyebben át-átsiklanak, mint azok, a kiknek ajka zárva marad.

Mi az imádság és hogyan imádkozik az ember?

Érdemes erről elmélkedni.

Sok év előtt egy veszedelmes kalandon mentem keresztül. Talán a legveszedelmesebben egész életemben. Messzinából hajón utaztam Nápolyba, éjjel, viharos tengeren. És utközben a hajó kigyuladt. Rozoga alkotásu, kócos személyzetü, tipikusan rendetlen olasz hajó volt, tele harmadosztályu, szegény utasokkal. A helyzetet sulyositotta az, hogy volt a hajón száz lázadó sziciliai kénbányász, a kiket harminc karabiniéri szállitott a nápolyi börtönökbe. A hajón igen könnyen pánik törhetett volna ki, az utasok, köztük sok asszony és gyerek, nagy hajlamot mutattak fejük elvesztésére. Szerencsére a kapitány elszánt fickó volt, a ki egy irgalmatlan nagy revolverrel fölfegyverkezve, élére állott a csendőröknek s mindenkit halállal fenyegetett, a ki pisszenni mer.

Egypár órai kinos feszültség után a tüzet, a mely nem volt nagy, szerencsésen eloltották. Soha igazán számot adni arról nem tudtam magamnak, hogy ezen az éjszakán hogy viselkedtem. Ha valaki azt állitotta volna, hogy háromszor a tengerbe akartam ugrani s csak ő tartott ettől vissza: habozás nélkül elhittem volna neki.

Ugy látszik, az izgatottság oly fokra hágott bennem, hogy jóformán önkivületi állapotban voltam. Egyes jelenetekre azonban emlékszem. Igy tudom azt, hogy a fedélzeten egy Madonna-képet helyeztek el, mindenki égő gyertyát fogott a kezébe és ez előtt a Madonna-kép előtt letérdelve imádkozott.

Mikor véget ért a veszedelem, a kapitány végigjárta a hajót, kijelentette, hogy vége minden bajnak és mehet mindenki lefeküdni. Ekkor aztán a Madonna-képet visszavitték a helyére, előléptek a muzsikások s reggelig folyt a mulatság, a vidám tarantella. Egy öreg pap pedig odalépett hozzám és igy szólt:

- Én nem tudom, uram, hogy ön hivő-e, vagy pedig hitetlen? Azt azonban láttam, hogy ön a veszedelem pillanatában buzgón imádkozott és meg vagyok győződve róla, hogy ezt a mai éjszakát soha elfelejteni nem fogja. Ön tehát ma éjjel megtanult imádkozni és bizonyos, hogy ezentul mindig Istenhez fog fordulni, valahányszor életét veszedelem fenyegeti. Azért tehát engedje meg, hogy a mai nap emlékére önnek egy Krisztus-fejet adjak ajándékba.

Ezzel csuhájának valamelyik öblös zsebéből elővett egy kerek medaillont, melynek értéktelen pléhanyagába egy nagyon szép, majdnem vöröshaju Krisztus volt foglalva. Elfogadtam az ajándékot, melynek becsét a különös körülmények rendkivül fokozták. Meglepett ennek a földhözragadt, sziciliai kámzsás barátnak felém forditott figyelme, mely azt bizonyitotta, hogy ilyen nehéz pillanatokban, a mikor igazán minden szentnek maga felé hajlott a keze, csodálatraméltó objektivitást tudott tanusitani. De még inkább meglepett az a kijelentése, hogy én imádkoztam. Nem tudtam róla semmit. Akárhogy erőltettem az eszemet, a legközelebb mult pillanatokban semmi olyasmit nem tettem, a mi imádsághoz hasonlitott volna.

Mégis lehet, hogy imádkoztam.

Ha a sziv kinos remegése egy eddig soha komolyan el nem gondolt, döntő pillanat várása miatt imádság; ha a gondolatok könyörtelen, kegyetlen koncentrálódása a halál eszméje körül imádság; ha elmult életem képeinek villámszerü, zürzavaros elvonulása szemem előtt imádság; ha a hozzám legközelebb állók kedves alakjának átvillanása lelkemen imádság: akkor én imádkoztam. Egy kimondhatatlan káosz forrott bennem.

A félelem, a bucsu szeretteimtől, a remény, hogy nincs veszve semmi, az elhagyottság kinja alkották ezt a káoszt. Ki tudná megmondani, ki tudna arra emlékezni, hogy ily körülmények között hova, merre csapongott én bennem az elme, a gondolat? Vajjon levert a földre, hol a sziciliai parasztok fetrengtek? Vagy fölszállt velem a viharfelhők közé, honnan láthatatlan sirályok vad vijjogása hallatszott? Ezekre a kérdésekre nem tudok megfelelni.

... Türelem, most jön a hrucsói dombnak a története. Ez még eddig csak az imádságnak a monografiája volt.

 

III.

A hol az emberek nem gondoskodnak emlékről, oda a természet maga állit valamit, a mi az illető helyet jellegzetessé teszi.

Igy megcselekedte azt, hogy a Rákóczi fája a hrucsói domb tetején életben maradt. Ez már maga nevezetes ponttá avatta ezt a helyet, de ez még nem volt elég.

A hrucsói dombhoz egyéb dolog is füződött. Ha később fogtam volna hozzá ezekhez a bardóczi történetekhez, talán már nem lettem volna képes kideriteni ennek a históriának a keletkezését. Mert sokszor talál az ember egy legendát, valami sötét völgyben, valami fantasztikus alaku sziklatetőn, de se tudós, se poéta nem tudja kideriteni, hogy az hogyan és miképpen keletkezett. A hrucsói domb legendája azonban tisztán áll előttem.

A brebói Králik Ádámné hajnalra kelvén kenyeret sütni, frissiben elbeszélte a szomszédasszonyának, hogy ő mit álmodott.

Azt álmodta, hogy vasárnap délután fölment a hrucsói dombra, a honnan a falubeliek egyik oldalon a bardóczi völgyben, másik oldalon a nagy világban szét szoktak tekinteni. Semmiféle kiváló szándék őt nem vezette, hacsak az nem, hogy egy kis száraz ágat szed a bozótosban, téli tüzelőre.

A mint a dombnak nagyvilági oldalán letekintett a távolságba, könny szökött a szemébe, mert eszébe jutott, hogy az ő édes, jó ura ezen ereszkedett le, elmenvén nagy Magyarországra, a forradalomba.

És a milyen buzgó asszony, tüstént letérdepelt a feszület elé, imádkozván, vajha ugyanazon az uton látná visszatérni az ő kedves urát.

Fölszáritván könnyeit, hazafelé indult a száraz ágköteggel. Még a falu végéig se ért, mikor szalad eléje Bugyik Pál fia, jelentvén neki, hogy egy olyanféle ember ül a tornácon, mintha az ő ura volna. Az asszony ledobta fejéről a fát, lélekszakadva rohant haza, hát uramfia, ott látja az ő hites urát az ajtó küszöbe előtt üldögélni. Erre aztán örömében fölébredt.

A Králik Ádámné álmának a hire persze elterjedt az egész faluban. Mindenki törte rajta a fejét, hogy mit jelenthet? De a nagytekintélyü, rendes álomfejtők se tudtak valami okos megállapodásra jutni. Hanem a következő vasárnapon Králikné fogta a két porontyát és fölment velük a hrucsói dombtetőre. Mikor egypár asszony és leány ezt megtudta, nagy kendőt kötött magára és utána ballagott. Odafönt aztán összejöttek és egészen alkonyatig lestek arra le délfelé s minden közeledő szekérben meg gyalogutasban a brebói elmaradottakat várták.

Erre az első kirándulásra alig egy hét telt el és ime a hrucsói dombon, onnan Nagy-Magyarország felől lassu léptekkel közeledett egy vándor, a kit csak akkor ismertek föl, mikor már közel jött: nem volt más, mint a jóravaló, becsületes Králik Ádám.

És ezzel megkezdődött a fantázia szines, aranyos szálaival szőtt legenda, mely ragyogóvá tette a kopár hegytetőt s mely óriásilag megnövelte az ütött-kopott keresztfa méreteit és hatalmát. A brebói elaludt, elcsüggedt szivekbe friss vért vitt a föltámadt reménység. Oh, Istenem, vissza fognak még térni az eltüntek, örüljetek és várakozzatok ti árvák és özvegyek! Csak a hrucsói dombra kiállva, kell értük sóvárogni.

Hirneves nagy székesegyházak, dómok és bazilikák márványfalai, aranykupolái alatt nem suhogott soha becsületesebb és őszintébb imádság, mint emez olcsó pléh-Krisztus durva teste körül. Ünnepi délutánokon, bármily kegyetlenül fujt is a kárpáti szél, vékony rongyaikba burkolózva ott állottak a hrucsói dombon a brebói elhagyottak s égő tekintetüket dél felé szegezték mindaddig, mig a táj vak homályba nem bukott. Nem verték a mellüket, nem igen sürün vetették a keresztet, csak elnéztek a messzeségbe, fájó, sóvár, erős vágyakozással. Ez volt az imádságuk.

Ez a völgyzáró hrucsói domb legendája. Igy keletkeznek a hires bucsujáró helyek.

Oh reménység, legnagyobb ajándéka az Istennek, csak te ne hagyj el bennünket soha.


Jegyzet

* Azt mondják, hogy az 1910. évi junius havában lezajlott képviselőválasztásokkal egy korszakot zártunk le. Azt a korszakot, mely 1848-ban a népképviseleti rendszert inaugurálta. A legközelebbi képviselőválasztás uj alapon, az általános szavazati jog jegyében fog megtörténni. Ugy hiszem tehát, hogy az eddigi képviselőválasztásokról írt tréfáim kortörténeti érdekességgel birnak, épp ugy, mint Jókai rajzai a régi restaurációs világról. Épp azért nem tartottam fölöslegesnek összegyüjtött munkáimban fölvenni eddig még nem közölt követválasztási történeteimet. Az ilyen jelentéktelennek látszó dolgokon keresztül néha a történetiró igen komoly dolgokat lát meg s megitélheti, megfigyelheti a kor lelkét, megláthatja mozgató erőit s hasznos tanulságokat szürhet le. [VISSZA]