LORD BYRON
BEPPO
VERSES ELBESZÉLÉS
FORDITOTTA
KOSZTOLÁNYI
DEZSŐ
TEVAN-KIADÁS
I.
Tudjuk, hogy a farsang komor havában
A
katholikus népség mint mulat
S míg nem jön Húshagyó Kedd, jó világ
van,
Emelkedett, pezsgő a hangulat,
És dáridóznak a
hívek javában,
Szegények és a magas-rangúak,
Tánc,
hejje-hujja járja és örülnek,
S van maszkabál, ricsaj, ivás meg
ünnep.
II.
Mikor az éjjel vad-fekete inget
Terít
az égre (kormos bakacsint)
Kezdődnek a gáláns, finom
idillek,
Még az Álszent se veti meg a csint,
És az
Öröm szilaj lábújjon illeg,
Kuncog, cicáz s ledéren
bekacsint,
Zaj, suttogás hangzik, örömbe párzó
Víg hangcsinálás
és fájó gitárszó.
III.
Járnak színes, török, zsidó
mezekbe
Fényes, bohó ruhákba nincs hiány,
Bohóc
bolondoz, ügyesen rezegve.
Görög, román, yankee és
indián.
Csak a papok ruháját föl ne vedd te,
Másként
válassz, amit szíved kiván,
Ne ingereld a klérust, ettől
óvlak:
Tanács minden szabadgondolkodónak.
IV.
Övezz magadra inkább úti tüskét,
Papos
kabát, gyanús nadrág helyett,
Nehogy ruhádra véletlen
kisüssék,
Hogy gúnyolod vele a szerzetet,
Mivel
leszidnak és megöl a szűkség,
Pokoli módon alád
fűtenek,
S míg nem lakolsz meg duplán szakadatlan
Forralja
csontjaid a szörnyű katlan.
V.
Másként magadra húzhatsz
nagykevélyen
Sipkát, kabátot, minden piperét,
Ami a
Monmouth-Street-en s a Rag Fair-en
Tréfálva, vagy
komolyan int feléd.
Ily tér Itáliába is van, kérem,
De
dallamosabb, kedvesebb a név.
Mert nincs »piazzánk«,
bár mit is csinálunk,
Csak a Covent Garden piazza nálunk.
VI.
Ez ünnepet nevezik Karneválnak,
Mely
azt jelenti: »ég veled, te hús«.
A név talál, mert
mind kötélnek állnak
És sós halat rág a hívő, a
bús.
De mért van ekkor ideje a bálnak,
Rejtély,
csak sejtem mint vén fifikus,
Hogy búcsúul csendül meg a pohár
itt,
Mint hogy barát az indóházba válik.
VII.
Le is kerül asztalról a húsétel,
A
fűszeres szelet, a dús falat,
Mindenki csak sovány halat
ebédel
Negyven napig és nincs lé ezalatt,
Sok
mondja: »juj«, a fájdalom hevével
S
káromkodik (leírni nem szabad),
Mivel megszokta teljes életében
A
lazacot a jó, japáni lében.
VIII.
Ezért ajánlom, hogy vigyen
hamarság
Sauce-t a hajóra, a
»sauce-kedvelő«
Megízesíti a csukát s a harcsát
A
parti boltba fusson el a nő.
(Vagy hogyha otthon van, ízes
habarcsát
Elhozza ám, mert a mérték a fő)
A bőjti
halhoz gombás sauce, ecet kell,
Máskép a koplalástól nem
menekszel.
IX.
Akkor tudniillik, ha vallásod tiszta
S
úgy élsz, mint Rómában a római,
Ha más hited, nem kötelez a
lista,
Bár az Egyház nagy bőjtöt róna ki,
A nő, a
göthös, vagy a kálomista,
Húst is papálhat, ámde a
mai
Szabály szerint elkárhozik bizonnyal,
Ezt állapítsuk meg
némi iszonnyal.
X.
Farsangba legvidámabb volt Velence
És
legvadabbul járta egykoron,
Táncolt, dalolt a boldogság
kegyence
Álarcba, mint valami víg toron.
Mit
rejtett még e gyémántos szelence?
Ne várd tőlem, hogy
mind elsorolom,
Történetem hogy kezdődik sugáros,
Tündökletes-szép
volt a vizi város.
XI.
A női közt ma is van sok csodás
lány,
Ivelt szemöld, tűz-szem, fekete tincs,
Görög
ecset rakott színt ily paráznán,
Újabb piktornak hozzá
színe nincs.
Mint Vénuszok Ticián buja vásznán
(Firenzében
a legszebb - drága kincs)
Álmodva könyökölne ki az esti
Erkélyen,
vagy amint Giorgione festi
XII.
Egy képén, hol báj s hűség
összecsendül.
Ha a Manfrini-palotába vagy
Nézd meg
(kilép a régholt képkeretbül)
S számomra minden
festményt tovahagy
Megfog bizonnyal, vallom íme szentül
Ha
szívedet nem vette meg a fagy:
A piktornak, fiának s
asszonyának
Arcképe; de mily nő! élő imádat!
XIII.
Maga a szerelem a földi testbe,
Nem
tódított, varázsolt ideál,
Több nála az igaz való
lefestve,
Igen, ilyen volt e szem és e váll,
Megvenni,
vagy ellopni titkon, este,
Csak erre gondol, aki ide
áll:
Egy régi arc sajog e nőnek arcán,
Mit egyszer láttál s
többé soha aztán.
XIV.
Egy drága nő, kit megpillantasz
ifjan,
Mikor szemed még minden nőre néz
És jaj! a
kedves újra tovaillan,
Egy percre itt van s aztán
elenyész,
Megrajzolod sovárgó álmaidban,
Rózsás
kisérlet, álom az egész
És útját látod messzinek, ködösnek,
Mint
tovatüntét tündér üstökösnek.
XV.
Szóval Giorgione képéhez hasonló
Velence
nője s mostan is ilyen.
Amint az erkélyen van, nézni oly jó
(A
messzeségtől még szebb a szivem.)
Mint Goldoni hősnője lágy,
elomló
Bájjal kacsint az ablak mélyiben;
Igazat
szólva bájos, drága fajta
S mutatja is - de hát a lelke rajta!
XVI.
Mert egy tekintetből lesz mind a
sóhaj,
Csábos kacsintás, vágy, szó és levél,
Mit
Mercurral, az égi hiradóval
Mindjárt a kedves nőhöz
küldenél
S az Isten tudja mennyi »ah«, meg »ó
jaj«,
Pusztán mivel két bús szív összekél
-
Tilos találka, hitves-ágyi szeplő,
Tört szív, sőt tört kobak,
megszöktetett nő.
XVII.
Shakespeare leírta, milyen
Desdemonna,
Csodálatos szép, pusztán híre rosz,
És
mai napig is ilyen a donna,
Akit az ördög kísértésbe
hoz.
Én nem hiszem, hogy az a tény levonna
Bájából,
hogy a férje, a gonosz,
Azóta is csak gyilkol néhanapján
És
immár nem merő gyanú alapján.
XVIII.
Akad ma féltékeny férj (ámde nem
sok),
Reájuk a bölcsesség fénye süt,
Nem olyanok,
mint a kormos Othellok,
Kik tollaságyba fojtják
kedvesük,
Inkább, miként a szép fiú, ki ellóg
Ha
már unott a házassági nyüg;
Ne búsulj, ád majd újat a csodás
ég,
Végy másik asszonyt, vagy vedd el a másét.
XIX.
Láttál-e gondolát már? Ime
lássad,
Leírom a hosszúkás csolnakot:
Bátor remeke
az elgondolásnak,
Könnyed, zömök, az orra faragott,
Az
evezősét hívják »gondolás«-nak,
Sötét
vizén libbenve suhan ott,
Mint egy koporsó, mely ladikba lenne
S
nem tudni, mit beszélsz, csinálsz te benne.
XX.
És siklanak a hosszú, nagy
csatornán,
Sodorva a Rialtot s más hidat,
Éjjel-nappal
lebegve, vagy mogorván
A szinházak körül valami
vad
Gyásszal vigyáznak, lesve holmi tort tán,
De el
ne fogjon a bús áhítat,
Mert az öröm honol ölükbe mélyen,
Mint
temetés után a gyászszekéren.
XXI.
De kezdjük el. Volt ennek néhány
éve,
Harminc, vagy negyven, több vagy kevesebb.
A
Karnevál lángolt dévaj tüzébe,
Sok víg bohóság,
mókaság esett,
Egy hölgy is ott volt, gondját félretéve,
Igaz
nevét hiába keresed:
Engedve a rímnek, a vers urának,
Nevezzük
őt ezennel Laurának.
XXII.
Nem volt öreg, de már ifjú se akkor
S
nem volt, mint mondják: »bizonyos korú«,
Mi
mellesleg nagyon bizonytalan kor,
Titokzatos és
furcsa, szomorú,
Ha firtattam, hogy ifjúság-e, aggkor,
Nem
válaszoltak s rám szállt a ború,
Kérdésem egyszerűen
elfeledték,
Amit furcsának tartottam felettébb.
XXIII.
Hősünk virúlt, bár szebb korát
leélte,
És hódított az emberek között,
A kor
kegyesen bánt mindenha véle,
Még ragyogott, ha
kiöltözködött.
Örülnek a szép nőnek, bármiféle,
Ő
sem ismerte a bút és ködöt,
Szeme mosolygott, tündöklő igézet,
S
a szíve dobbant annak, kire nézett.
XXIV.
Már férje volt: de nálunk a
keresztény
Földön ilyen a hitves, mindahány.
Sosem
sopánkodunk mi az elestén,
Ellenben, hogyha vétkezik a
lány
(És közbe nem tér meg, férjet keresvén)
A bűne
botrány és kínos talány
Mint él meg a szégyenben a
szegényke,
Kivéve, hogyha csak titok a vétke.
XXV.
Ura a kéklő Ádrián vitorláz,
S
a tengeren hoz mindenféle jót,
Majd veszteg-zár alatt nyög, hogy
az orv láz
Ne esse meg (ilyentől magad ódd)
Fönn a
magas padlásszobája formás
Ablakján várja nője a
hajót:
Kereskedő volt, városa Aleppo,
Neve Guiseppe, rövidítve
Beppo.
XXVI.
Mint egy spanyol sötét és furcsa
szerzet,
Napégetett, hatalmas figura,
A bőre durva,
érdes és kicserzett,
Okos, vidám és ideges-fura,
Jó
tengerész, derék nevet is szerzett,
S a nő, bár nem
figyelte az ura,
Erkölcsös és kemény, szigorú jellem,
És úgy
beszélték, majdnem feddhetetlen.
XXVII.
De férje nem tért vissza évek
óta,
Rebesgették, eltünt hajó s hajós,
Fél
hazanézni a merész pilóta,
Suttogta a nép, mert -
szegény - adós,
Fogadtak a fejére - régi nóta -
Nem
jön sosem meg, szónokolt a jós,
Mert sok fogad, titokba azt
remélve,
Hogy vész a tét és győz a véleménye.
XXVIII.
Azt is beszélték, válásuk valóban
Csupa
ború volt, csupa szenvedély,
Megérezték, hogy lángjuk
elhalóban,
Örökre válnak s véget ér a kéj
(Költői
sejtés, melybe sok való van,
Éreztem én is, réveteg,
de mély)
Csak térdepelt az asszony, tudva mit veszt,
S elhagyta
a férj a hű, drága hitvest.
XXIX.
Laura vár és sírdogál kicsinykét,
A
gyásza fájó könnyel elegyül,
Nem is igen tudott már enni
mindég,
És fél aludni éjjel, egyedül,
Remegve nézi
ablakát-kilincsét,
Ha tolvaj jönne, vad kisértetül,
És
egy pót-férjre gondolt szenvedéllyel,
Főkép azért, hogy
védelmezze éjjel.
XXX.
És választott, (mindég a nőcske
választ,
Hiába próbálsz ellenkezni te)
Amig
Beppo-ja nem küld néki választ
S nem dobban az örömtől
a szive,
Egy férfit vett, aki szerelmet áraszt,
Kissé
bolond, nem kétli senkise:
De gazdag gróf, kit sok tisztel, csodál
is,
S a szerelembe roppant liberális.
XXXI.
Táncol, zenél, franciául is ért ő,
De
toszkán nyelvbe gyengébb daliám,
Ami reája egy csöppet se
sértő,
Mert jól alig beszéli talián,
Az operákban
roppant nagy szakértő,
És tudja ebbe-abba, mi hiány
S
egész nézőtér hangolódott búra,
Ha fölkiáltott néha: »seccatura!«
XXXII.
Harsányan éljenzett és erre
félszeg
Arccal lapult a »smokk«-nép maga
is,
A hegedűs félt, hogyha szertenézett
És arra
gondolt, húrja tán hamis.
A primadonna érzett ferde
félszet,
Mert »pisz»-sze nyomban a halálba
visz,
Soprano, basso azt kivánta, bárcsak
Pihenne a mélyben,
mit zöld hinár csap.
XXXIII.
Az improvisator volt mindig álma,
Ő
is rögtönzött néha verseket,
Dalolt és verselt, rímet rímre
váltva,
Festményt adott el, táncba lebegett;
Olasz
ügyesség, ámde itt a pálma
A franciáké
mindenekfelett,
Szóval gavallér, büszke és babéros,
Még inasa
előtt is ő a hérosz.
XXXIV.
Hűsége nagy, habár sok a
szerelme,
Ilyenről álmodik a női vágy,
Ha hébe-hóba
zajganak perelve,
Ő vissza nem vág mindent abba
hágy,
A sziv szelid és bölcs a jámbor elme,
Márványszilárd
és egyben drága lágy,
Remek tipus a régi iskolánkból,
Ki hogyha
hűl a nő, még egyre lángol.
XXXV.
Nem is csoda, hogy ennyi sok erényre
A
nő szivébe a vágy behatolt.
Reménytelen volt Beppo
hazatérte,
Oly mélyen hallgatott, akár a holt,
Egy
szót se irt, nem küldött soha érte,
S az asszony
évekig magába volt.
És akiről nem jő hir soha semmi,
Az már
halott, vagy annak kéne lenni.
XXXVI.
És túl az Alpokon az asszonyoknak
(Az
ég itélje meg, mily nagy e bűn)
Két férjük is van s ebbe
beleszoknak,
Mellettük élnek ők szeretve hűn,
E
tájon van ilyen lovagja soknak
S a többieknek majdnem
fel se tűn.
Ki kezdte ezt el? (Tudja a Teremtő)
Egy új házasság
ez, a száma kettő.
XXXVII.
A lovagot úgy hívták »Cicisbeo«,
De
pórias és durva lett a szó,
Spanyol vidéken a neve
»Cortejo«
Újabban ott is
divatos, való,
S szokás amerre foly a Po s a Teió,
Sőt
tengeren túl is eljuthat, ó,
Csak jaj ne hozzánk, mert mi lenne
végül
A tartásdíjból s házasságtörésbül?
XXXVIII.
Ellenben én úgy vélem mindhiába
Hódít
a kedves és szűz hajadon,
A férjes nőnek még nagyobb
a bája,
Ki tête-à-tête
beszélget szabadon,
Ez nem vonatkozik épp Angliára,
Csak
általánosságba mondhatom,
Mert ismeri az életet és abban
Könnyen
mozog és sokkal szabadabban.
XXXIX.
Kétségtelen, hogy bimbó a
Kisasszony,
Félénk balog, ügyetlen, csupa láz,
Riadt
talán, hogy téged megriasszon,
Pirul, vihog, duzzog és
kacarász,
Mindig Mamáját keresi panaszlón,
Mit
szól ez, az, s mit szól hozzá a ház,
A kis gyerekszoba nyelvén
beszél csak
És érzik rajta a vaj- és kenyér-szag.
XL.
A »Cavalier Servente« tiszte
volna
A figyelem s ő a nő bábuja,
A jobb körökbe
számfeletti szolga,
Ki úgy simul a nőhöz, mint ruha.
A
hölgy parancsol néki, száz a dolga,
Állása éppen nem
sine cura,
Kocsi, inas, gondola jár eszében,
Keztyű, legyező,
sál, gallér kezében.
XLI.
Bevallom, nékem kedves Olaszország,
A
bűn, a láz, a mámoros igék,
Mert kedvelem, Nap a te fényes
orcád
S ágak közt ringnak a venyigék,
A kép,
akárcsak egy díszlet ragyog rád,
Mit daljátékba néz a
kandi nép,
Tánccal zárult az első felvonása
Egy szöllőben, mely
Frankföld talmi mása.
XLII.
Szeretek őszi estén lóra ülni,
Csak
ne felejtse otthon az inas
A köpenyemet a szíjába gyűrni,
Mivel
az égbolt már nem nyárias,
Megállani, zöld útaknak
örülni,
Szekér inog, remeg a kocsi-kas,
Piros
gerezddel áldva, tompa zajban, -
Jaj, Angliába trágya, por, ganaj
van.
XLIII.
Szeretek szárnyast enni a ligetbe,
Mikor
a nap bukik a vízbe le,
És hajnalt várni, mely nem ködbe
lengve,
Hunyorg, mint részeg ember bús szeme,
De
csupa égbolt, könnyű, tiszta, lenge,
Szépséggel és
verőfénynyel tele,
Nem gyertyaként ég vaksi, rút ezüstbe,
Mint
ott, hol füstöl London kormos üstje.
XLIV.
Szeretlek én, olasz nyelv korcs
latinja,
Mely olvatag, mint nő száján a csók
S
zeng, mintha lágy atlaszra lenne írva,
Édes Délről
regélnek mind a szók,
Símán suhannak a lelkünkbe,
mintha
Mindegyik szótag álom volna, bók,
Nem mint a
mi füttyös és durva nyelvünk,
Mit köpni, nyögni kell s torkunkba
nyelnünk.
XLV.
Szeretem a nőt is (bocsáss meg nékem),
A
póri nőt, kinek az arca bronz
És sortűz alszik fekete szemében
S
tekintetétől boldogan borongsz,
A büszke delnőt, kinek
fényes-ében
Hajzatja s lankadt mélabúja vonz.
A
szíve száján, a szeme sötét folt,
Lágy, mint az égalj s égő, mint
ez égbolt.
XLVI.
Olasz Paradicsomba olasz Éva!
Te
ihletted meg egykor Raphaelt,
Ki karjaidban halt meg és a
néma
Ég szólalt meg, hogy álma szárnyra kelt,
De
jaj hiába izzok, égek én ma
És ég a szó, a
koldus árva nyelv,
Nem festheti le méltókép az arcod.
Amig e
földtekén Canova alkot.
XLVII.
»Szeretem Angliát bár sok
hibája,
Mondtam Calais-nél s nem feledtem el,
Szeretek
éjszakázni is, hiába,
Szeretem a kormányt (mint hű
kebel),
Sajtószabadságunkat is, mi drága,
A Habeas
Corpust (ez fölemel):
A parlamentünk zegzúgos vitáit,
Ha nem
nyúlnak hosszúra, mint idáig.
XLVIII.
Szeretem az adót, ha nem nagyon sok,
A
szén tüzét, ha lángoló a szén,
Egy jó pohár sört, habzót, frisset,
olcsót,
S a marhasültet, de nem feketén,
A tiszta,
szép időt, de nem a loncsot,
Egy évből ily két szót
szeretek én:
Hát éljen a Király, Herceg s a Papság!
Szóval
mindenkit szeretek manapság.
XLIX.
Új seregünket s a vén tengerészt
is,
Adósságomat és az államét,
Hetvenkedésünk -
adjuk a merészt is -
A csődöt és minden
csetepatét,
Fagyos nőink - én jó vagyok e részt is
Bús
égaljunkat - elbájol a lét
És elragad az új angol dicsőség,
Ó
csak ne lenne kormánypárti hős-nép.
L.
De Laurára térjünk - mert e
csélcsap
Kalandozás bizony öreg hiba,
Unok repülni,
ahova a szél csap,
Az olvasó se hagyja
annyiba,
Megkérdi még, az úr miért beszél csak,
S
mit is akar hát, kész a galiba.
Nagyon komoly arányokat
felöltő
Veszély ez ám, melytől remeg a költő.
LI.
Lennék csak a könnyű vers
koszorúsa!
Hogy szállanék a Parnassusra, fent,
Hol
ihletetten ül az égi Múzsa
És verseket költ,
szűz-szeplőtelent.
Oly szép mesét firkálnék (mint a
rúzsa),
Szírt, görögöt és asszirt, annyi
szent.
Nyugati érzés-lével meglocsolni
És kész a fínum
napkeleti holmi.
LII.
De névtelen vagyok, silány
tanítvány,
(Letört világfi, tönkremenni kész)
És
rímül azt veszem, könyvem kinyitván,
Amit a Walker
Lexicon idéz.
Ha nem lelek, akad helyette hitvány
És
nem törődöm, mit mond az itész:
A versem majdnem a prózába
billen,
De versdivat van - s kötelez az illem.
LIII.
A gróf s Laura így egymásba botlott
És
mint szokott, tartott ez a viszony.
Hat évig éltek együtt, mint ki
boldog
És olykor hajba is kaptak, bizony.
De ez nem
hágy a lelken semmi foltot,
Hát el ne fogjon téged az
iszony,
Mindenki összehorgol kedvesével,
A csőcselék, főúr,
nincs kivétel.
LIV.
Nagyjába boldogul élt
mindakettő,
Törvénytelen volt bár szívük frigye,
A
nőt szerette a férj, kincse lett ő,
Egyik se volt új
csókok irigye,
A pletyka nem szólt, pusztán a merengő
Jámbor
sivított: »az ördög vigye!«
Nem vitte őket el: mivel
az ördög
Sok mindent eltűr és nevetve dörmög.
LV.
Oly ifjak voltak: Ó, ifjuság nélkül
Mi
lenne a földön a szerelem,
Hozzá öröm, kedély, erő jön
ékül,
Szív, lélek, amely ritka idelenn.
De jaj
szegény öregnek, aki vénül,
Tapasztalat, mult mind
érvénytelen,
Ez fáj az aggok együgyű szívének,
Ezért olyan
féltékenyek a vének.
LVI.
A Karnevál lángolt, mint fényes álom,
De
ezt megírtam már egy szakba fönt,
Laura készült, kedves
ideálom,
Mint amikor meghívják néha önt
És
résztvesz egy londoni maszkabálon,
Hol táncolók közt
víg muzsika döng.
De itt már hat hete, hogy zene harsant
S
»kendőzött arccal« hódított a farsang.
LVII.
Mikor selyemmel,
édes-puha-langgyal,
Kiöltözött szép volt a nőnk
nagyon,
Friss, mint új vendéglő fölött az Angyal,
Avagy
a címkép új divatlapon,
Mely színnel ékes és divatkalanddal,
S
selyempapír takarja hallgatón,
Nehogy odább goromba
nyomdafesték
Mázolja el betűkkel égi testét.
LVIII.
A Ridotto-ba mentek: - ez a csarnok,
Hol
vacsorázik és táncol a nép.
Nevéből is a bál zúgása harsog,
De
ez a versemnek nem fontos ép.
Vauxhall (kicsinyben), ámde itt a
zsarnok
Eső nem ömlött a terembe még.
A társaság
»vegyes« (ez azt jelenti,
Hogy nem méltó itt
figyelemre senki).
LIX.
Akkor »vegyes« tudniillik a
közönség,
Ha magadon s pár híveden kívül,
Nem lelsz
urat, kit hódolón köszönts még,
Csak népet, mit nem
áll az orr, a fül,
És sérti az előkelők özönjét,
Hogy
sertepertél s a téren kiül.
Pár ember a Világ, a többi
nincsen,
Hogy mért, magam sem tudnám, bizonyisten.
LX.
Így Angliában: amikor a
dibdáb
Piperkőc-fajta élt s uralkodott,
Azóta tán
elleste más a titkát,
Majmolja a majmot. Jaj
átkozott
Sors, hogy e tipus egyre-egyre ritkább!
Adieu
divat szájhőse, him kokott!
Minden múló s elpusztúl sanyarúan
A
szerelembe, fagyba, háborúban.
LXI.
Az északi Thor vert Napoleonra,
Ki
jégpöröllyel zúzta szét, piha.
A bősz elem, mint cethalászt
s a lomha
Kezdőt a francia grammatika,
Szerencse,
nem hitt benned bizakodva.
De Fortuna - nem tudlak
szidni ma.
Minél inkább gondolkozom felőled,
Annál inkább
Istennő lesz belőled.
LXII.
Mert az övé jelen, múlt és jövendő,
A
sorsjáték, a házassági frigy,
Nem mondhatom, hogy eddig is kegyelt
ő,
De nem vagyok se boszús, sem irígy,
Még nem
végeztünk s csókja az kelendő,
És multamért tán
kárpótol imígy.
Az Istennőt nem is zavarom ám én,
Csak majd ha
azt mondom szavára ámén.
LXIII.
De visszatérni újra: a tatárba,
Mesém
kisiklik újjaim közül,
Mindég magától ballag más határba,
S
én szolgálok neki bús eszközül,
De belekezdtem, üljünk a
batárba,
A cél felé, ki hisz, az üdvözül,
Ha
általrágtam magamat e versen,
Majd irhatok szabad mértékbe,
nyersen.
LXIV.
A Ridottoba mentek (mulatóhely,
Hová
holnap magam is elmegyek,
Mert mélakórom így altatható el,
Mely
fekszi lelkem, mint a bús hegyek,
S találgatom, kié ez a bohó
fej
A maszk mögött és osztagok »Kegyed«:
Igy
oszladoz a bánat s felvidulva
Mást kezdek el megint, félóra
mulva.)
LXV.
Laura most a víg tömegbe
rebben,
Mosollyal és mű-jókedvvel fizet,
Fennen
beszél, suttog még édesebben,
Itt hajbókol, ott
boldogít tizet,
Melege van - s nincs semmi csoda ebben -
Babája
hoz friss citromosvizet,
Körötte nők, néz szánakozva
rájuk,
Sajnálja őket, oly rosz a ruhájuk.
LXVI.
E haj hamis, - az festett s mint a
spárga,
A harmadik - micsoda ronda konty.
A
negyedik - sápadt, nagyon az árva,
Az ötödik -
kültelki, kis poronty.
A hatodik - fehér ruhája sárga,
A
hetedik - ruhája cifra rongy,
A nyolcadik - de tollam
visszadöbben!
Mint Banquo szellemei, egyre többen.
LXVII.
Most a közönséget szemléli hosszan,
S
a férfi a szemét ráemeli.
Sugdosva dicsérik őt, meg se
moccan
Hallgatja, zsongó álmokkal teli,
A nők
tekintete ijedve koccan,
Mert tetszik ám, varázsos és
deli,
Igen, igen: cudar a férfi népség,
Őnéki mindig imponál a
szépség.
LXVIII.
Mi engem illet, semmikép sem értem,
A
céda nőt - de hagyjuk a vitát,
Botrány kutatni, hogy miért, miért
nem,
Minden maradjon itt a régi hát.
De verné csak
komoly talár a térdem
Úgy prédikálnék, nézne a világ
S
beszédem Wilberforce-ok és Romilly-k
Idézgetnék, mi illik és nem
illik.
LXIX.
Míg Laura pillantgatott, mosolygott
És
csacsogott, csicsergett és szavalt,
A nők figyelték irígyen a
boldog
Seregletet s a forró diadalt,
Pípes hirnek
álltak katonasort ott
Hallgatták a szavát, akár a
dalt,
Főkép egy férfi, aki csupa láng volt
S szokatlan
áhítattal egyre lángolt.
LXX.
Ez egy tőrök volt, színe, mint a
kávé,
Nőnk látta s nem volt nála boldogabb,
Mert a
török így szól a nőhöz, ávé,
Bár hozzá otthon csöppet
sem lovag,
Értéke annyi ott mint a kutyáké,
Adják-veszik,
akár csak a lovat:
Négy törvényes hitves - sok van belőlük -
S
tetszésszerinti számba szeretőjük.
LXXI.
Elfátyolozva élnek ők, bezárva
És
férfi nélkül, fogságuk örök,
Nem is lakoznak vígan e
bazárba,
Amint hiszik az északibb körök,
Elkókad
itt az orcájuk, az árva,
S mert nem szeret csevegni a
török,
Semmit se tesznek - mindegyik eretnek -
Csak fürdenek,
szoptatnak és szeretnek.
LXXII.
Nem olvasnak, nem írnak, mind
tudatlan
Vershez se értenek a kicsikék,
Az élc, a
gúny, színvonaluk alatt van,
És nincs regény, szinház
és semmi kép,
A hárem alszik álmos kábulatban,
Nem
él köztük tudós harisnya - »kék«,
A néplélek nem
fuvolázza: »Ime
Mily megható e verssor anda ríme.«
LXXIII.
Nincs ósdi rímelő itt, nyegle, balga,
Ki
a hírnévre pécéz szüntelen,
S bár nem akadt horgán se hal, se
alga,
Tovább halász sekély vízekbe lenn,
»Potykák
Tritonja«, ki feszít hivalgva,
Középszerű, üres
és szemtelen,
Visszhang visszhangja, fruskáknak
bohóca,
Kölyök-poéta - őrült bice-bóca!
LXXIV.
Nagyképű bölcs sincs, ki kaján
örömből
Biccent: Ez jó! (nem jó egyáltalán)
S
mint éji légy az új lángnál zörömböl
És karikáz a
lámpások falán.
Hamis a gáncs, bók, mely belőle föltör,
Ha
hírt zabál, még éhesebb talán.
Nyelvet nem ért és fordít, darabot
szab,
Izzadt-unalmast, bárcsak lenne rosszabb.
LXXV.
Utáljuk az írót, ki minden író
S
tintás papir-kényszerzubbonyba jár,
Finom, okos, gondos mindent
kibíró,
Nem is tudod, mit szólj hozzája már,
Torkold
le őt és légy fölötte bíró,
Mert többet ér ő nála a
szamár.
A hetyke golyhó inkább alkot és él,
Ő bűzölög és
füstöl, mint a mécsbél.
LXXVI.
Van több belőle, ismerünk
néhányat,
Világfiak, a lelkük lágy szirom,
S-t,
R-s, M-re s a többi úri ványadt,
Az ő eszük nem jár a
papiron,
Mert ihletést nekik a társaság ad,
»Akarnék«
úr s a cukros »Nem-Bírom«,
Én nem haragszom erre a sok
úrra,
Csak járjanak a nőkhöz téa-zsúrra.
LXXVII.
A moszlim nő nem tudja, hogy mily nép
ez,
Sohase látott ily boldogtalant,
Ha egy
kerülne pusztán a szeméhez,
Oly furcsa lenne néki,
mint harang
Török toronyba. Ember tervez. Isten végez,
De
úgy hiszem elkelne itt alant
Egy hittéritő író, aki már ma
E
nőknek az új versről prédikálna.
LXXVIII.
A vegytan nem fejleszt számukra gázat,
A
bölcselet nekik köd, semmi más,
Nincs kölcsönkönyvtáruk - ugye
gyalázat? -
Se illemtan, se káté, mely
vitás
Erkölcsünket lebirja, hogyha lázad,
És nincs
évente képkiállitás,
A csillagászatért csöppet se égnek
Számtant
sose bifláznak (hála égnek.)
LXXIX.
Hogy miért adok hálát ezért, ne
kérdezd,
Mint sejtheted, meg van rá az okom;
S
mivel talán önérzetedbe sért, ezt
Elhallgatom, kérlek,
ne vedd zokon.
Le is nyelem a szatirát, az érdest,
Pedig
ha vénülsz, drága, jó rokon,
Inkább nevetsz, mint gúnyolsz és
utána
A szájadon mélyebb a bánat árnya.
LXXX.
Ó Ártatlanság és Derű! Víz és
Tej!
Boldog napokba boldog keverék,
A század telve
bűnnel, és öléssel
S a szörnyű Ember már nem e
derék
Itallal oltja szomját. Ám azért hely
Akad
tinektek a szivembe még:
Saturn korát vágyom áhítva vissza,
Míg
szám a brandy cukros nedvit issza.
LXXXI.
A törökünk még Laurára nézett,
Nem
mint muzulmán, inkább, mint gyaúr,
Mint hogyha szólna: »Hadd
szedem a mézet,
Várj, drága hölgy, bájad szivembe
szúr«.
Az ily tekintettől a nőcske részeg,
De
Lauránkon nem lett mégse úr.
Már sok tüzet látott, erkölcse
mintás,
És meg se kottyant e pogány kacsintás.
LXXXII.
Pitymalni kezdett, ép percent a
hajnal.
Bölcsen teszi ekkor a hölgy-csapat,
Mely
táncba szédült-forgott vad robajjal
S a hosszú torna
multán lankatag,
Ha készülődik, hazamenni halkkal,
S
elpályázik, míg föl nem tűn a nap,
Mert hogyha a lámpát, gyertyát
lebírja,
Az arcokat is elsápasztja pírja.
LXXXIII.
Résztvettem bálokon, estélyeken hűn,
S
dacolva hősen álltam a sarat,
Bámultam a szép hölgyet (ugy-e nem
bűn?),
Ki az idénybe győztesen maradt.
Ezret
láttam, ki a bálakba feltűn,
S ma is csinos és diadalt
arat,
De egy van csak, kinek (ha húny a csillag)
Rózsái tánc
után is egyre nyílnak.
LXXXIV.
Nem mondom el, ki volt ez Auróra.
Bár
lelkemet sosem bűvölte meg.
Több, mint Isten patentje, pontos
óra,
Egy drága nő, kit nézni szeretek.
Mért
haragudjon hát egy szíre-szóra?
Ha látni vágyod rózsás
szépemet.
Ismerd fel az arcáról - ezt ajánlom -
A londoni, vagy
a párisi bálon.
LXXXV.
Laura, az okos sietve ment el,
Hogy
meg ne lepje a vad fényözön,
Hisz hét órája, háromezer
ember
Közt vígadott, illő, hogy elköszön,
A gróf a
sálját tartja, komplimenttel,
Kiérnek és ott járnak a
közön.
De merre van az adta gondolása,
Pont most siet a
túloldalra, lássa.
LXXXVI.
Mint kocsisaink, mert itt szintén
folyton
Tolong a nép és öklel és tipog,
Káromkodás
záporzik, zúgva fojtón,
Ordítozás és számtalan
szitok.
Nálunk a poszt áll a Bow-Streeten, otthon,
Itt
őr siet hozzád, mihelyt hívod:
De egyre káromkodnak, mint a
kocsmán,
Szavak cafatja röpköd itt is, ocsmány.
LXXXVII.
Reátaláltak a csónakra végül
S
a nyájas áron lágyan ring tova,
Beszélnek a táncokról és
zenérül,
A táncosokról s egy-két tétova
Kis
botránykáról: a hölgy elfehérül,
(Ép házukhoz simult a
gondola)
Remegve látja, a Grófhoz simulván,
Előtte áll megint a
bús Muzulmán.
LXXXVIII.
»Uram« szólt zordan a Gróf s
hangja ingott
»Ittléte oly váratlan és
merész,
Hogy meg kell kérdenem, miféle indok
Vezette.
Azt kell hinni, tévedés.
Remélem az, de hagyjuk el az
undok
Bókot, az érdekébe kérem és
Ha most se
érti meg, tüstént megérti.«
»Dehogy is
tévedés,« felelt a férfi.
LXXXIX.
»E hölgy a feleségem!«
A fehérnép
Ilyenkor sápadoz, az angol az
Elájul,
vagy mindent dühöngve széttép,
De nem heves és nem vad
az olasz.
Ők szentjeiket hívják, a szegénykék,
S
mikor ocsúdnak, csitul a panasz.
Fűzőt se tépnek föl és nincs
üvegcse,
Só, repülőzsír, gyógyszer, szesz se, csepp se.
XC.
És szólt a nő - no mit? Kukkot se
mondott
A Gróf behívta most az idegent,
És nem
kezelte már, mint a bolondot!
»Ezt megbeszéljük,
kérem, idebent«
Szólt: »látni tetszik, mennyi nép
tolong ott,
És tudja, hogy a botrány, mit jelent,
Mert
a tömeg kajánkodik örökkön,
Csak arra les, hogy untalan röhögjön.«
XCI.
Bementek, kávét kértek: jött
azonnal,
Kereszténynek, töröknek szent ital,
Mit
mindakettő más-más módon forral.
Most Laura begyessen
rárivall:
»Pogányul hogy hivtak?« szól sunyi
orral:
»Szakállad is mily óriási, jaj!
Hüh,
hogy maradhattál el ily sokáig
Rózsákba jártál, hűtelen, bokáig.«
XCII.
»Hát igazán török vagy
életem, nézd?
Csíptél új asszonyt, csapodár
legény?
Evésnél nem használnak sohasem kést?
Remek
egy sál - ugyi ez az enyém?
És mért nem eszi a török a
sertést?
Hát évekig se néztél én felém.
Jézus
segíts! Az orcád jaj de sárga!
Beh hóka lettél! Csak nem ment a
májra?«
XCIII.
»Ez a szakáll nem áll neked jól,
lelkem,
Beppo, nyírasd le, még pedig hamar:
Miért
viseled? Ó majdnem elfeledtem -
Úgy-e hűs
itten, a szél foga mar?
Milyen vagyok? No ha ily
öltözetben
Meglát a nép, még botrányt is
kavar.
Maradj. Ilyet se ért meg az, kit nő szült.
Hajad rövid s
- ó szentatyám - megőszült.
XCIV.
Hogy mit felelt Beppo, talán lerójja
Más
krónikás. A tenger roncsa lett
Vitorlása hol állt hajdanta
Trója,
Rabszolgának vitték el, éhezett,
Verték,
amíg kalózok orv hajója
A szomszédos öbölbe
érkezett,
Majd renegadonak, beállt kalóznak,
S barátjai ő véle
elhajóztak.
XCV.
Aztán megtollasult s a vágya
kínzón
Égette lelkét, látni otthonát,
Azt hitte,
tartozik még ezzel itthon
És nem rabol a tengeren
tovább,
Oly egyedül volt olykor, mint Robinson,
Hát
egy hajót bérelt föl, jókorát:
Dohányvivő remek, spanyol
dereglyét,
S tizenkét evezővel fölszerelték.
XCVI.
Volt pénze is (a jó ég tudja
honnan)
Fölvitte a hajóra hallgatag,
És megszökött,
veszéllyel küzdve, nyomban,
Szerinte Isten
védte ezalatt.
Egy árva szót se mernék szólni, hogy van
Ez
a dolog. De a hajó haladt,
A sziklafoknál három nap botorkált,
De
azután szél nyomta a vitorlát.
XCVII.
Szigetre értek, itt a sok cókmókot
S
magát egy más hajóra tette ő,
És lett belőle egy bús,
elfogódott,
Öreg, török arany-kereskedő.
De végül
mégis csak kikászolódott,
Nem lőtt rá a nép, a
pereskedő
Velencében kiszállt - szilárd az elve -
Nejét, hitét
és házát követelve.
XCVIII.
Nejét átvette szépen s újra
bölcsen
Megkeresztelkedik, (jutalmat ád)
A Gróf
térdnadrágját elkérte kölcsön,
Lerúgta a bolondos
maskarát,
Hogy visszatérte ünnepi színt öltsön,
Dús
lakomára hívta a barát,
Gyakran nevették évelődve aztán -
De
kötve hinném, fele se igaz tán.
XCIX.
Zaj-baj után az aggkorára írnak
Maradt
aranyja s a terefere.
A nő miatt még sok bús napra virradt,
A
Gróffal is volt néhanap pere.
De fogyatékán ez a kis
papirlap,
Mesénk lepergett, végezzünk
vele,
Históriánk, ha megkezdjük, kinyúlik,
De vége van, nem
késik, ami múlik.