CÍMLAP

Bakura Sándor [et al.]

"Otthon a könny is édes"

TARTALOM, BEVEZETÉS



Tartalom

Bevezetés

I. Dupka György: Sztálini terrorakciók Kárpátalján
A kollektív büntetés forgatókönyve
Egy átfogó akció előjátéka
Mozgósítás szovjetunióbeli munkára
Perdöntő dokumentumok
  1. A 4. Ukrán Front katonai tanácsának határozata
  2. Petrov hadseregtábornok elvtársnak, a 4. Ukrán Front főparancsnokának
  3. Voronovnak, az NKVD Hadifoglyok és Internáltak Ügyeivel Foglalkozó Főparancsnokság (HIÜFF) helyettes vezetőjének
  4. Krivenkónak, az SZSZKSZ NKVD HIÜFF főnökének, Moszkva
  5. Krivenkónak, az SZSZKSZ NKVD HIÜFF főnökének
  6. A 4. Ukrán Front lágerhálózata 1945. január 7-re
  7. Voronovnak, az SZSZKSZ NKVD HIÜFF főnökhelyettesének
  8. Jermilov kapitánynak, a 2. sz. HGH parancsnokának
  9. Petrov altábornagynak, az SZSZKSZ NKVD HIÜFF vezetőjének, Moszkva
Meghurcolt magyarok visszaemlékezéseiből
Donbászi munkaszolgálaton, 1947-1955
Szolyvai Emlékpark: a kárpát-medencei magyarság kegyhelye
Kárpótlás, rehabilitáció
Emlékművet a sztálinizmus magyar áldozatainak!
A Szolyvai Emlékparkbizottság
A meghurcoltatásokra emlékeztető dátumok
Az elhurcolással, koncepciós perekkel, a második világháború áldozataival kapcsolatos kutatómunka publikációja

II. Molnár D. Erzsébet: A kárpátaljai németek elhurcolása a szovjet rendszer kiépítésének idején
A városparancsnokság 2. számú parancsa
Ekschnit Margit, Várpalánka

III. Bakura Sándor: A polgári lakosság internálása Huszton
A német származású magyarok
Weinrauch (született: Dán) Ilona

IV. Tóth Zsuzsanna: Donbász
Ismeretlen szerző verse, 1947
A deportálás második hulláma

V. Kovács Erzsébet, Kovács Elemér: Utak a gyökerekhez
Hogy az unokák se felejtsék el
A polgári lakosság internálása malenykij robotra a Szovjetunióba
Lesz-e Kárpátalján német újjászületés?
Donbász - "otthon a könny is édes"
Kelet felé visz a vonat
Hatvan év múltán
Néhány szomorú számadat
A velünk élő történelem
A múltat végképp eltörölni?
Jelenidő, Európa-láz
A Sátán szeme


Bevezetés

A korabeli levéltári dokumentumokat olvasva, a túlélők szavait hallgatva lelki szemeim előtt látom 1944 őszét, amikor falvainkban, városainkban riadalmat keltő plakátok jelentek meg, megperdültek a dobok, és... fejünkre olvasták származásunkat, mondván: bűnös nemzet fiai-lányai vagyunk. És jött Szolyva - az újkori Golgota. Aztán a Kárpátok hágóin át végeláthatatlan sorok kígyóztak térdig érő hóban, majd marhavagonokba préselve vitt az ítélet nélkül, ártatlanul elhurcolt tízezrek útja Szolyváról Sztarij Szamborba, Novij Szamborba, Lembergbe, Kijeven át Donbászra, Luhanszkba, Boriszovba, Orsára, Vityebszkbe, Krasznouralszkba, Tobolszkba, Kazanyba, Kolimára... Bűnük az volt, hogy magyarnak, németnek születtek.

Mit tudnak minderről a mai húsz-, harminc-, negyvenévesek? De van-e egyáltalán jogunk ezt számon kérni tőlük?

Immár két-három emberöltő választja el őket az 1944 őszén bekövetkező tragikus napoktól, a tilalmat parancsoló tabuktól, a megfélemlítéstől, és persze a jól működő íratlan szabályoktól is: amiről nem beszélünk, az nincs, az nem történt meg. A közelmúltig sem beszélni, sem írni, de még suttogni sem mertek a kommunizmus emberellenes bűneiről és bűntetteiről.

Ki gondolta volna azt még a nyolcvanas évek végén, hogy a Szovjetunió is a nagy diktatúrák sorsára jut?! A birodalom összeomlása utána a görcsös hallgatást, a fájdalmasan homályos foltokat történészek sora derítette fel. A konferenciák sorozatára jellemző kibeszélések célja az volt, hogy tisztán láttassa történelmünknek ezt a sokakat sújtó és nemzedékeket némaságra kárhoztató sötét korszakát, hogy kimondja az elhallgatott igazságokat, hogy fejet hajtson a vétlen áldozatok előtt, és hogy visszaadja a túlélők és hozzátartozóik belső békéjét.

Bizonyára nem véletlen, hogy a közelmúlt tragikus eseményeinek feltárása, az azzal való szembenézés a kárpát-medencei magyarság körében éppen itt, Kárpátalján kezdődött el. Ebben közrejátszott az utolsó szovjet pártfőtitkár, Mihail Gorbacsov nevével fémjelzett glasznoszty, amely arra biztatott történészeket, újságírókat, a megélt események szemtanúit, hogy bátran nézzenek szembe a múlttal, tárják fel az elkövetett bűnöket, hibákat.

Így, visszagondolva, már jól látszik: a múlt század nyolcvanas éveinek végén a kárpátaljai magyarság körében elemi erővel tört fel az igény: tisztázni kell, mi történt 1944 gyászos őszén! Ki a felelős ezekért a gaztettekért? Természetesen nyomban jelentkezett az az igény is, hogy a mártírhalált halt testvéreinknek minden településen állítsunk emlékművet, s követeljük az ártatlanul meghurcoltak rehabilitálását. Jellemző a mozgalom erősségére, hogy néhány éven belül a kárpátaljai magyar falvak többségében - több mint 90 településről van szó - már álltak az emlékművek, rajtuk a lágerekbe odahaltak nevével. Szolyván pedig, az egykori gyűjtőtábor temetőjének helyén felépült az emlékpark, mely mostanra kárpát-medencei jelentőségű zarándokhellyé vált.

A kezdetek óta húsz év telt el. Azóta igen sok visszaemlékezés látott napvilágot, a témával kapcsolatban számos konferenciát szerveztünk, kötetbe rendezve sikerült kiadni az 1944-es tragikus eseményekkel kapcsolatos dokumentumok egy részét, kis füzetben megjelentek a lágerversek. A beregszászi magyar főiskola diákjai több száz túlélővel, és a túlélők hozzátartozóival készítettek mélyinterjút, folyik a hatalmas anyag feldolgozása.

Másfél évvel ezelőtt örömmel vettük a Magyarországi Németek Pécs-Baranyai Nemzetiségi Köre felkérését, hogy vegyünk részt abban a munkában, amely a német gyökerekkel rendelkező polgári személyek Szovjetunióba való elhurcolása történetének felderítésére irányult. Még szimpatikusabbá tette számunkra a kutatást az a cél, hogy a munkába mind több fiatalt vonjunk be. Nekünk, mai ötveneseknek-hatvanasoknak a Gulag-táborokból, a Donyec-medencéből szerencsésen hazatért nagyapák, édesapák még meséltek ottani élményeikről, ám a mai fiatal generáció tagjainak mindez már csak történelem. Nem kötődik hozzá semmiféle személyes élmény... Hacsak nem biztatjuk őket arra, hogy alaposan kérdezzék ki a lágereket megjártakat ottani életükről, szenvedéseikről. Még nagyobb elánnal fogtak fiataljaink a munkához, amikor megtudták, hogy hamarosan elutazhatnak a megpróbáltatások helyszínére, tájékozódhatnak, hírt hozhatnak onnan.

Így került sor idén nyáron a Magyarországi Németek Pécs-Baranyai Nemzetiségi Köre szervezésében a Donyec-medencei utazásra. A 23 fős csapatnak három kárpátaljai résztvevője is volt. Közel harminc helyszín, helybeli szakemberekkel, történészekkel való beszélgetés, múzeumok, emlékhelyek felkeresése. Igencsak tanulságos út volt. Míg a Donyec- medencében található városok lakói folyamatos Európa-lázban égnek, a mostanra többnyire bezárt szénbányák körül kiépült bányászkolóniák lakói minden komfortot nélkülöző apró házakban tengődnek. Miközben a múzeumok alig leleplezetlenül a letűnt szovjet érát dicsőítik, az egyszerű emberek közül egyre többen szembesülnek azzal a ténnyel, hogy a második világháborús károk felszámolásában a helyi lakosokon kívül több százezer hadifogoly és erőszakkal idehurcolt polgári személy vett részt. Köztük nemcsak férfiak, de nők is. Ezzel a kötettel valamennyiük hősiességének és hűségének szeretnénk emléket állítani.