Előszó

Tus és ecset: e kettő teremtette meg a kínai kultúra maradandó és leginkább tanulságos értékeit. Ezekkel írták a verseket, a bölcseleti és történelmi munkákat - az elbeszéléseket is. És ezekkel írták a képeket, a tájat és a figurákat, a magányos fát és a virágot meg a ligetnyi bambuszt. Amit tus és ecset alkotott Kínában, az foglalkoztat engem is, immár ötödfél évtizede.

Az elmúlt húsz év munkáiból válogattam, mindegyik írás a kínai kultúra roppant tárházának egy-egy különös, számunkra jórészt ismeretlen vagy alig ismert, olykor félreismert kincsét igyekszik bemutatni a magyar olvasónak. Nemcsak a kínai embernek, hanem az egész emberiségnek közös kincse ez a kultúra, amelyhez mindig úgy éreztem, erkölcsi kötelességem utat egyengetni. Kalauznak elsőként a nyelvről, továbbá a nyelvbe zárt - olykor a festői nyelvbe írott - világszemléleti sajátságairól szóló írásokat szánom. Ezek is a mienkétől erősen különböző vonásokat sorakoztatnak fel, a kínai kultúrának általánosabb, külső vidékeit feltérképező, de az egészet meghatározó jegyeit. Színekben és részletekben válik gazdagabbá a különbözőségek képe ott, ahol - az általánosságoktól emberközelibb rétegbe szállva - az emberek egymás közötti kapcsolatát, annak is a személyesebbjét, a szerelem kínai természetét rajzolgatom. Más tekintetben lesz érzékletessé a mienkétől eltérő kínai világ képe a középkori kínai buddhizmus történetéből gyűjtött anyagokkal: jelképek és személyes történetek, útirajzok sorából vett foltokkal bővül a kép. Végül a mi világunk és a kínai világ két kapcsolatáról szólok: egy magyar tudós - mesterem - pályaképében és egy - a kínaiaknak idegen - vallás, a zsidóság kínai epizódjáról szóló híradásokban. Középkori költő és természetimádó írásaival zárul a sor: annak jelzéséül, hogy bármilyen távol legyen tőlünk térben is, időben is ez a kultúra, gondolataink s érzéseink nagyon közel kerülhetnek.

Minden bizonnyal a kínai kultúrának a mienkétől eltérő vonásai a legérdekesebbek. Érdekesek a pozitív eltérések is: a korai találmányok, amilyen a selyem, a porcelán, a puskapor, az iránytű, a nyomtatás; Joseph Needham vagy százat sorol fel, köztük olyan kevéssé ismerteket is, mint a kardán-tengely, a kengyel, a szeizmográf. De legalább ilyen meghökkentően érdekesek a negatívumok: nincs személyes isten, nincs népdal és szerelmi líra, képeken nem látni felhőt és aktot, de árnyékot sem, a szerelemben nincs csók. A sor folytatható, de minduntalan föltolul a kérdés: vajon miért? Ez a kihívás rejti az igazi csapdát.

Ha vannak egyáltalán válaszok, azok akkor sem lehetnek leegyszerűsített, iskolás formulák. A legjobb kiteríteni a tényeket. Vagy időrendbe szedve előadni őket. És érjük be mindazzal, amit az effajta térkép színessége vagy az effajta história fordulatossága önmaga magyarázataként nyújtani tud. Az sem kevés.