Siklós Péter:

Budapesttől a világ végi völgyig
Lénárd Sándor regényes életútja


FELVINCZI TAKÁCS ZOLTÁN:
DHAMMÓ
LÉNÁRD JENŐ KÖNYVE
(Budapest, Lampel R. 1911, 1913.)
A keleti népek bölcseletének nagy eredményei közkinccsé váltak már javarészben a Nyugaton is. Beolvadtak világnézetünkbe anélkül, hogy forrásaikat ismernők. Ázsia nagy szellemeit a koncentrációnak, az egyéni megérző képességnek csodálatos >ereje végtelenül egyszerű és egyenes úton vezette sokszor oda, hova a képzeleti tevékenységet el nem ismerő nyugati tudományosság csak gazdag felszerelés igénybevételével juthatott. Kelet s Nyugat vezető szellemei tehát sokszor értek el különböző módon azonos eredményt. Az intuitív keresés azonban gyorsabban futotta meg a maga pályáját s ez az oka annak, hogy bennünk, nagyszerű pozitív eredményeinkre büszke nyugatiakban, csak most ébredt fel az igazi készség arra, hogy Gotamo Buddhó tanítását magunkévá tegyük.
A buddhizmus aránylag nehezen terjedt a Nyugaton. Szociális szempontból nem látszott alkalmazhatónak. A nálunk uralkodó vallások szellemének megfelelő érzelmi alapról ítélve kárhozatos pesszimizmusnak tűnt fel. A létjogosultságot egyedül biztosító aktivitás, az egyéni erők kihasználásának elve áthidalhatatlannak tetsző ellentétben áll a nibbánam (nirvána) gondolatával. Természetbölcseletünk legfejlettebb stádiuma azonban mégis megfelel a buddhista világnézet egyik sarkalatos tételének, mely szerint a világot az unitás, az egységesség szempontjából, nem pedig a dolgok sajátos alakulása szempontjából kell, hogy vizsgáljuk.
E néhány megjegyzés után talán világosabban hangzik, ha azt mondom, hogy Lénárd Jenő könyve elsősorban azt tartalmazza ami a buddhizmusban egyetemes értéknek nevezhető.
Szerző a gyakorlati élet embere s azok közül a nálunk sajnos fölötte ritkán jelentkező hasznos ideálisták közül való, kik távoli nagy eredmények érdekében nagy befektetésekkel dolgoznak.
Aki a Dhammót figyelmesen olvassa, szerzője tevékenységét egyébként is ismeri, arra a megállapításra kell hogy jusson, hogy voltaképen e tekintélyes kötetek sem egyebek mint nagyobbszabású befektetések.
Nem szeretném, ha félreértenének. Nem aféle gradus ad Parnassumok, amilyenek tudományos vagy hivatalos életünkben, vagy ami nálunk tipikus - a kettő összekorcsosulásában gyakoriak s ennélfogva már hitelüket is vesztették. Épp oly kevéssé szeretném azt a látszatot kelteni, hogy Lénárd Jenő könyvét nem tartom teljes eredménynek a maga nemében. Ellenkezőleg: a Dhammó méltatásához nem elég leszögeznünk, hogy e könyv a buddhizmusnak első összefoglaló, komoly igényeket kielégítő magyar nyelvű ismertetése. Nem elég ennyit mondanunk már azért sem, mert a mű leszűrt eredményeket tartalmaz s emiatt hosszú életre hivatott; általános értékelésre tarthat számot. Különös elismerésre érdemes azonban főleg azért, mert egyéni jellege van s ami nekünk magyaroknak igen fontos, bizonyos turáni szempontok tekintetbevételével sajátos kulturális törekvéseinknek tesz szolgálatot.
Magának a tannak ismertetése szempontjából kitűnőnek tartom a könyvet nemcsak elvi álláspontja, hanem terjedelme és áttekinthetősége miatt is. Az előbbit a szerző a legpontosabban körül írja azzal, hogy: "a 'buddhizmus', melyet e könyv ismertet, nem valamely különös szekta, egyház vagy iskola buddhizmusa. Amennyire csak az exegézis és az eredeti szövegekre való közvetett és közvetlen visszatérés megengedte, a Buddhó buddhizmusát tárgyalja...". A két tekintélyes kötetnek a Buddhó tanítását ismertető része tehát csak azokat a legmagasabb felismeréseket tartalmazza, amelyek legkevésbé számíthatnak arra, hogy nagy tömegekben visszhangot keltsenek.
Némi felekezeti színezet - az is a munka hasznára - csak ott vehető észre, hol szerző a kínai ch'an (ismertebb japán nevén zen) szekta szellemében állapítja meg, hogy a Buddhó-gondolat, mely szerint a világ nem valamely állandó anyag, hanem egy folytonosan változó, önmagában meg nem álló folyamat kifejezése, minden egyes individuum öntudatában érzékelhetővé válhat. S hogy e törvényszerűséget mindenki csak saját erejéből találhatja meg, csak intuició útján fedezheti fel. A hozzávezető irányt az úgynevezett nyolcrétű út, illetőleg annak utolsó állomása, a meditáció jelzi.
Ennek a fejtegetésnek sincs azonban szembeszökő szektárius jellege, mert mint a könyvben valamivel fennebb olvassuk: "a tudomány is éppenséggel nem az indukciónak és dedukciónak, hanem egyes genialis képviselői intuiciójának köszöni létezését, leghatalmasabb fejlődését".
A buddhista bölcseletnek (a buddhizmus nem vallás, azaz hit a szó nyugati értelmében) sarktétele a négy alapigazság: a szenvedésről, a szenvedés keletkezéséről, a szenvedés megszüntetéséről és a szenvedés megszüntetéséhez vezető útról. E négy tétel szolgált alapul a könyv beosztásához. Szerző, mint jeleztem is, különös áttekinthetőséggel fejtette ki a törvény - dhammó - egész anyagát e négy nagy kategória keretében. Az első három alapigazság tárgyalása az első kötetre, a negyediké a másodikra jutott. E négy főrész azután világosan tagozódik kisebb fejezetekre, melyekben a Tathágató (Buddhó az üdvözült) tanítása világnézetünknek és logikai érzékünknek megfelelően illeszkedik a tudományos kutatás pozitiv eredményei közé.
Érthető, hogy szerző e kedvező eredménnyel járó szembeállítást különös feladatának tekinti és nyomatékos módon hajtja végre. A reális élet követelményei iránti józan érzéke is arra hajtja, hogy a buddhizmust érzelmi kinövéseitől és egyes szektáinak terméketlen szellemi tornáitól mentesen vigye be a köztudatba. Lénárd Jenő mint üzletember hivatásának magaslatán áll és fejlett szociális érzékénél fogva legnagyobb agilitású és szervezőtehetségű embereink közül való. Könyvében sem tagadja meg magát. Igyekszik mindig azt nyujtani aminek az alkotásra hivatott természet közvetlenül veheti hasznát.
Úgy hiszem helyesen értelmezem intencíóját, ha azt látom benne, hogy a buddhizmust mindenekfölött úgy fogja fel mint azt a nagy szellemi erőt, mely értelmi jellegénél elsősorban hivatott arra, hogy a modern ember életfilozófiájába jótékony boldogító egységet vigyen. Az egységes világnézetnek, a harmónikus tettekhez segítő erőknek hiányát pedig a mai zavaros állapotok, a szabadjukra bocsátott ragadozó imperialisztikus szenvedélyek tombolása közt különösen érezzük. Elismerés illeti tehát már ezért is azt, ki a nemtelen és megsemmisítő hadakozás közepett a magasabb szempontok győzelemrejutásának útját egyengeti olyan módon, mely az abszolut intellektualitás alapján álló embertől semmi megalkuvást sem követel.
Lénárd emellett Buddhó bölcseletének az eredeti szellemben, sőt formában való tökéletes visszaadását is szem előtt tartja. Könyve a Gótamó tanítását legtisztább formájában őrző déli buddhizmus elveit tartalmazza. E tan gyakorlatilag ma már csak kis területen, főként Ceylon-szigetén érvényesül. Kánonjainak összessége Hinayanam (kis hajó) név alatt ismeretes, ellentétben az északi buddhizmus tanítását magában foglaló Mahayanammal, vagyis nagy hajóval. A tulajdonnevek és speciális bölcseleti kifejezések helyesírásában sem követi a Mahayanam kanonikus nyelvének a szanszkritnak, hanem a Hinayanam páli nyelvének szabályait.
A mű bevezető része s függelékei a buddhizmus történetére, elterjedésére, irodalmára, a tudományokhoz való viszonyára, a buddhista modernizmusra, a páli nyelvre stb. vonatkozó tudnivalókat tartalmazzák. Az első kötet első fejezete Kőrösi Csoma Sándornak, a buddhizmus első magyar kutatójának emlékét idézi fel. A második kötet egy Stein Aurélról szóló fejezettel, tehát szintén magyar ember érdemeinek méltatásával kezdődik.
Nem véletlen, hogy Ázsia belsejének és a buddhizmus emlékeinek e két alapvető munkát végzett búvára közülünk turániak közül került ki, mert turáni volt maga a Dhammó felismerője, Gótamó Buddhó is, ki származására való tekintettel a Sakya Muni nevet kapta. (Sakya, szákát, szkithát, Muni bölcset jelent.) Lénárd szépen emlékszik meg erről s felkelti bennünk a vágyat arra, hogy kimerítő munkát is olvashassunk ama turáni népekről melyeknek bölcseleti alkotása magasan túlszárnyalt mindent amit a görög-római ókor termelt. Szükséges ezt minél gyakrabban s minél nyomatékosabban hangoztatnunk, mert létfenntartásunk érdekében szükségünk van a nálunk rendszeresen gyöngített turáni öntudat minden cseppjére. Aki az ébresztő szerepét vállalja, életmentő munkát végez. Előkészíti a talajt bizonyos kulturális értékek a jövendő beözönlése számára. Azok pedig nagy kincseink lesznek, mert onnan jönnek, ahol a magyarság született.

in Nyugat, 1914, jún.16 (Figyelő)