Varga József

Mag-Szó-Álom...

VERSEK
2001

TARTALOM
Vallomás
Mag-Szó-Álom...
Nem mindegy
Meddig magyar a magyar?!
A vártán
A muravidéki magyarokhoz!
Az új Idők szava
Ha szárnyam lenne...
Görcsös virrasztásban
Láttam
Huhogók
Márciusi dal
Ott, a segesvári rónán...
Mardosó gondok
Verseim






Vallomás

Sokan megkérdezik tőlem, hol születtem?,
Hol van az igazi hazám? - Mit feleljek?! ...

Árpád bősz hadai vertek itten tábort,
a Lendva-hegy leve nyújtott nékik mámort.
Itt öklelt elnyomót Dózsa, parasztbarát,
büszkén vállalva a megtorló szégyenfát.
Kevesen őrzik már hős Zrínyink szellemét;
népe iránt érzett végtelen szerelmét!
Kuruc-labanc átok Vak-moraja zajlik,
sötét pincék mélyén tárogató alszik.
Emlékét védi még a szúette főfa,
a füzes berek alján görnyedő tőfa.

Itt van az én hazám! A Murántúl ölén.
Búzatáblás fénylő égbolt ível fölém.
Boldog eke szántja a gazdag földtestet,
Barázdaszőnyegbe vet most új életet.
A vén Lendva-patak sok gyárkémény őre,
az itt élő népek ringató bölcsője!

Este, ha elhal a zsongító madárdal,
eresz alá bújik az elfáradt nappal,
lábam elé hajlik szunnyadón a vidék:
s lelkembe deríti a megnyugvás hitét!




Mag-Szó-Álom...

(A muravidéki magyarokhoz!)

Őrizzétek a magyarság
évezredes Magját:
lelkünk kertjének sokszínű,
virágdíszes napját,
őseink nomád létének
gazdag rétű honát,
a pillangó-röptű rétek
mézelő aranyát,
a bővérű, kacér fenyők
pikkelyes tobozát,
a békét sugalló bércek
nyugalmas odúját,
a fodros keblű tavaink
csillagarcú habját:
megmaradásunk hő vágyát!

Őrizzétek az ősi Szót
a kegyetlen idő
vasfogú rombolásától,
a múltszakadástól,
a medveének sámáni
szokását feledő
bősz tivornyák nyomásától,
az idegen átkok
és mérgező áramlatok,
vad, gyökérsorvasztó
nézetek rémes-fullasztó
féreg-fonatától;
és álljatok büszke szívvel
a hont védő gátra,
gyepűszegélyű sáncra!

Őrizzétek: Árpád bátor
népének új hazát
adó konok akaratát,
Szent István királyunk
szilárd küldetéstudatát,
a ránk nehezült
évszázadok viharának
megtartó hatalmát,
a végvárak hős harcának
dicső nemzedékét,
Rákóczi szabadságharcát
s édesanyánk ajkán
fakadt magyar szavunk
dallamos varázsát:
a szittya-gondolat Álmát!

Érezzétek és őrizzétek:
a Magot, a Szót, az Álmot;
őseink szép üzenetét:
egy nemzet töretlen hitét,
teremtő jövőnk erejét!




Nem mindegy

Nem mindegy,
hogy sandán túrod a földbe magad,
mint fényt nem igénylő vaksi vakond,
vagy napba törve gátakat rombolsz,
új szellőt váró sudaras nyárfa -
Sorsod ideköt - nem tagadhatod!
Magad, hited, fajod
el nem adhatod!

Nem mindegy,
hogy itt robbant-e világra Dózsát
idéző ősöd paraszti álma,
a zsombéköves bársonybarázdák,
a nyomorgók kétholdas világa -
Sorsod ideköt - nem tagadhatod!
Magad, hited, fajod
el nem adhatod!

Nem mindegy,
hogy hol, mikor, miért és kik ellen
emelsz bátran szót a gyűléseken,
vagy kikért izzadsz, gyötrődsz keményen
gyárak s üzemek acélpörölyén -
Sorsod ideköt - nem tagadhatod!
Magad, hited, fajod
El nem adhatod!

S nem mindegy,
hogy gyáván bújsz meg vélt bástyád mögött,
vagy mily vihar zúg el fejed fölött;
víg jövőt vetsz, vagy bús halált aratsz:
néped szívében sziklakő maradsz -
Sorsod ideköt - nem tagadhatod!
Magad, fajod, hited
El nem adhatod!




Meddig magyar a magyar?!

A megsértett énem szól hozzátok,
A sárba kényszerített Magam,
Kik itt éltek már több évszázada,
S szigetté tett a történelem.
Anyánk szép nyelvét ne feledjétek,
Csábítsanak idegen hatások,
Pogányos-kötésű Dózsa-fajta
Rokon, légy erős, szikla-smaragd!...
Csak tollam hegyére billent bánatos szavam:
Meddig marad itt igazán magyar a magyar?!

Nézzétek a rét magányos tölgyét!
Kelet viharos szelét állja,
Bár törzsét pusztító féreg járja.
Ágai derűs égbe nyúlnak,
Gyér lombja között szégyenek múlnak.
Mégis dacol az idővel, gőggel,
Apró csemetéket nevel, gonddal,
Büszke, tudatos tölgyifjakat!...
Csak tollam hegyére billent bánatos szavam:
Meddig marad itt igazán magyar a magyar?!

A vadon rendjét ne rontsátok meg
Emberalkotta csáb célokért!
A farkas fiait nem kutyának
Szüli, hű, talpnyaló szukának.
Élj jogoddal Árpád-ivadék!
Nem látod, hogy gyérül a Maradék?
Szükség van rád e gigászi rendben;
Légy bátor, konok, s ne hagyd magad!...
Csak tollam hegyére billent bánatos szavam:
Meddig marad itt igazán magyar a magyar?!




A vártán

A végek harca mindenkor kemény,
hiába fűti azt mély szenvedély;
        nemtörődöm-átok
        itt a szellemre ül -
vad közöny-hullámok;
s a jellem görcsösül.

Nincsenek már bátor "kalóz-álmok",
emlékőrző sirálykiáltások;
        az ingovány alja
        fagyos telet érlel,
        eszméim Holnapja
        vajúdik a dérrel.

Borzolja szőrét a pénzszagú gond,
Szelíd szívek helyett börze-porond...
        Adjatok levegőt,
        ködoszlató fényt
        álom-üzérkedők;
        megnyugtató reményt!




A muravidéki magyarokhoz!

E vidéken a vad vihar
Dúlta bőszült táncát,
De kiállta a zord idő
Életfojtó láncát!

Vállalnod kell jó hűséggel
Ősöd konok hitét,
Hogy szívedben és lelkedben
Őrizhesd örökét!

Védened kell történelmünk,
Te késői utód,
Széppé szőve otthonunkat,
Gondosan, mint a pók!

Mura menti kis falvaknak
Szorgos kezű népe,
Magyarok és nem magyarok,
Jó barát lesz végre!

Összekovácsolt titeket
A rabhatalmú múlt,
Gyűlölet és ártó szándék
Már békévé simul!

Itt kell élned, hű magyarom,
A Lendva-hegy tövén,
Hol az élet újra éled
Gazdag jövő ölén!




Az új Idők szava

Az új Idők szól hozzátok.
Hallgassátok!
Olvasszátok ki fületekből az ólmot,
Az új Idők szól hozzátok;
Hallgassátok!

Vazul-szemetek napfényre vágyik,
bátor szívetek társakra vágyik,
gyászos világotok örömre vágyik,
Szorongó létetek békére vágyik.

        Sötét útvesztőbe kényszerít a magány:
        a szeretet nélküli magány,
        a melegség-hiányú magány,
        a farkas-üvöltésű magány,
        a lázas-vérfagyasztó magány,
        a kínos-önemésztő magány,
        a gondolat-dermesztő magány,
        az értelem-gyengítő magány,
        az érzelem-bénító magány,
        a sorsunkat megölő magány.

A kialvó tűzre friss olajat öntsetek,
Teremtsetek gazdagabb fényforrást!
Vessétek Prométheusz-láncát:
        a bűnre,
           gyalázatra,
              mocsokra;

a bitangoló szolgaságra,
a kolduló barátok botjára,

a szegénység bő tarisznyájára,
a gazdagok koronájára.

az embertelenségre!

A Napba-nézők harcos seregét várjuk,
a fáraó-sírba zárt szeleket várjuk,
a bátor kísértetek szellemét várjuk,
a ködolvasztók lávatengerét várjuk,
a "mózeskosár-dalnok" énekét várjuk,
az olajillat égi jelét várjuk!

        Várjuk:
           megcsonkított létünkkel,
              mételyezett vérünkkel,
                 meggyalázott énünkkel,
                    lobogó szellemünkkel,
                       rég elvesztett hitünkkel!

Értékeljétek az Idők szavát:
        ajkatok igazát,
        szemetek tiszta fényét,
        szívetek nemes igéjét!




Ha szárnyam lenne...

Ó, ha szárnyam lenne,
járnám a világot,
minden szegény házba
hintenék virágot;
éltető fényt lopnék
a szép napkorongtól,
megóvnám a Földet
gyilkos atomkortól!

Megvalósítanám
a milliók álmát,
az elnyomott népek
rég óhajtott vágyát;
kenyérhez juttatnám
az éhező embert,
tenger fenekére
vetnék minden fegyvert!

Hódító útjára
indulna a béke,
megszelídülne az
élőlények mérge;
boldogság virulna
a nagy földi tájon,
s vidám kacaj szállna
erdőn, mezőn, lápon!





Görcsös virrasztásban

Hihetetlen!
Az oly sokszor hangoztatott szómag
rávetődik agysejtjeim táblájára:
P U S Z T U L J A T O K !
A kábulat durva vasbilincse
gúzslítja a szabad szellemáradást,
a sokszínű valóságkép-formálást.

Elbűvölten nézem
a rám meredő torz betűk
sorvasztó sugárzását.

Nem!
Ez nem lehet igaz,
hiszen józan vagyok.
Tudom,
mennyi még 2x2.
Velem nem történnek csodák.
Inni sem ittam annyit,
hogy rémeket lássak...
M Á R !

Mit rejt magában e szó?
Kit fenyegetnek?
Az üzenet kikhez szól?!
A múlt sakktábláján furcsa figurák;
új pozíciót keresnek -
k ö v e t e l n e k .
A csillagfényben fürödtek eddig;
most a kereszt jegyét élvezik.

Birkatürelmet bégető gyalázat
tapsol térdet hajtva
a cirkusz porondjára lépett
kétes szereplőknek.
Ismerős alakok tolmácsolják a drámát,
játsszák:
a mi   T R A G É D I Á N K A T .
A pőre bábjellemkomikum varázsa
lesöpri az avult világ
porbavont értékeit,
a kósza divatelv bearanyozni látszik
a szorongó gondok
kongó sivárságát:
holnapunk kenyéradagolását.

M E G Ö L I
az égő szívek dübörgő lázongását,
a vöröslő tűzhelyek izzó parazsát,
a feszülő érzelmek tomboló vágyát,
a pöröllyé görcsült öklök zuhanását...

Fénytompító kardélre simul
a nyelv uralkodó ereje,
a szószövet hazug palettáján
kéjes, sunyi alázat remeg:
élők és holtak ördögi násza ez!

Az elnyomás fuvoláján síri hang,
s fásultan rezdül a bús lélekharang.




Láttam

láttam az éjjelt nappallá érni
láttam a létet szürkévé válni
láttam az eget lángokba forrni
láttam a felhőt toronnyá nőni
        láttam:
                békevágyat
                   boldogságot
                      összeomlást
                         kínzó-vádat
láttam az EMBERT magasan szállni
láttam az EMBERT kevélyen járni

láttam az erdőt vadonná érni
láttam a mezőt üszkössé válni
láttam a hegyet magasba törni
láttam a folyót tengerré nőni
        láttam:
                szolgaságot
                   embervásárt
                      vérgyalázást
                          igazságot
láttam a VILÁGOK változását
láttam a VILÁGOK elmúlását

láttam a konkolyt kenyérré érni
láttam a gyávát bátorrá válni
láttam az erényt bitófán égni
láttam a törpét nagyúrrá nőni
        láttam:
megújulást
                   bérgyilkolást
                      örömlázat
                         krisztus-áldást
láttam amíg a NAPBA nézhettem
láttam míg VAKKÁ nem tették létem!
                




Huhogók

A szócsatornák rozsdás erei
fényes eszméktől csiszolódnak,
a visszaverődés sugarai
kényes, vájt fülekbe torlódnak.

Az előcsahosok agyarai
máról-holnapra így puhulnak,
a volt-igény-védők jegyesei
politikai sírba hullnak.

Az alkotás tépett virágai
most tavaszi szirmot bontanak,
lantos dalnokok feszült húrjai
új ezüsthangokat zsongatnak.

Ügyes kengyelfutók vádszavai
zajongva nyitnak álom-utat;
és a jövő mózes-bajnokai
balgán tagadnak erényt, múltat!




Márciusi dal

Zátonyra siklatott béklyós gondolat,
érzelemriasztó tavaszgondolat.
Márciusi szél: harcos, vidám, bohó,
forró katlan, szellemizzasztó kohó;
áradó folyók titkot hordó öble,
terjeszkedő erdők rejtelmes völgye -

Márciusi szó: forradalmak fészke,
szabadságunk megidézett eszménye,
féltett üstökösünk szikrázó fénye,
lelkünk vára, szilárdbástyájú mélye;
járja be Európa ösvényeit,
a szunnyadó tanyák alvó kertjeit -

Márciusi dal: küldd el hozzánk ismét
a virágzó remény új üzenetét!
Kábító csókod hajnalmagvú tüze
a galádságerőt végleg elűzze;
csillagkoronájú pezsdítő lángod
száguldja be e megdermedt világot!




Ott, a segesvári rónán...

Ott, a segesvári rónán,
Fejéregyház közelében,
A Sárpatak füzes partján...
Ott tűnt el a forradalmak
Lánglelkű hősi költője.

Az Ispánkút mélye hallgat,
Őrzi a vad történelmet:
Petőfi békében alhat,
S mint a tordai hasadék,
Híres magyar legenda lett.

A teste porlad itt csupán,
A nagyromán pusztaságon,
Saslelke égmagasan száll.
Szelleme világot bejár:
S mint szabad-madár dalol.

Szabadságot hirdet újra,
Elnyomott népek tavaszát,
S harci dalát bátran fújja
Csaba és Árpád népének:
Kurucos ősi himnuszát.

Ott, a segesvári rónán,
Fejéregyház közelében,
A Sárpatak füzes partján...
Ott tűnt el a forradalmak
lánglelkű hősi költője.




Mardosó gondok

Botor gondolatok
süllyesztő sodrában
hánykolódik vésztől
terhes lélekvesztőnk.
Vulkánkitörések
izzó kohógátja
rémesen gyűrűzi
zsugorodó erőnk
gyenge patakzását.
Páncélba bújtatott
kéjvágyó zsoldosok
marakodnak balgán
gazdag koncra várva
népünk értékein:
Nemzetvédő vértünk
egyre kopok, romlik!

Az ősi erényből
szőtt fonalvásznunkat
vicsorgó fogú vad
vérebek szaggatják,
tépik foszladozó
szövetünk rostjait.
Az álnok ellenség
mézesmadzag csele
lebeg már mindenre
kényes orrunk előtt,
és mi sután, önként
vetjük magunkat az
előre megásott
átkos sírgödörbe;
jövőnket sorvasztó
kétes versengésbe!

Hiába int dicső
múltunk józanságra,
füleinkbe forró
ólomláva ömlik,
agyunkat a gyáva
kábaközöny bokros
csápja ostromolja,
elűzi a tiszta
szellem bilincsbontó
erejét. Lelkünk mély
rekeszében gonosz
sátáni tivornyák
gyűlnek, árulkodó
jegyei tombolnak:
s a béke szigetén
vészes ködök ülnek!

Borgőzös katonák
véres hereharcok
s kéjgazdag bűntanyák
lakomáján dőzsöl,
lelketlen fúriák
pusztítják létkertünk.
Hervadásnak indult
szűz ágyásaiban
új eszmék sarjadnak
bővülő értékkel.
Boldogan keressük
a megmaradásunk
csodás megoldását,
egységünk alapját:
s vágyaink talaján
remény virágzik már!

De fiatal törzsünk
épülő belsejét
mérges féreg rágja.
Kiszívja éltető
nedvünk irigy-önző
gőggel a bomlasztás
élesfogú szúja.
Egységünk oltárán
hamvasztó máglya ég,
oszlik a közös cél!
S a sárba merevült
gúzslított rendszerünk
kiáltó sikolya
eget ostromolva
őrzi görcsös hittel
őseink örökét!




Verseim

Verseimet nem én írom
Gondolataimat
sem irányítom
Mondataimat nem én alkotom
Meglátásaimat
sem én rajzolom

Bennem a Muravidék
dús szépsége díszlik
Verseimben Muravidék
Nép-kacaja izzik
Verseimben a gyermekek
szelíd szíve dobog
verseimben a melegség
fénye tüzel
lobog

Verseimet szürke varjak
s fürge szöcskék szabják
mókusok fák telek nyarak
törvényei varrják
Verseimben Örökember
örök élet él
Verseimben él az ember
él még...
és remél