Soha nem szerettem volna a humanizmuson kívül semmiféle egyéb mozgalom élharcosa lenni. Ezért nem is írok többet a magyarországi buzik emberi jogairól. Ám nem tudom megállni, hogy ne tegyem közzé Eörsi István öt esztendeje írt ragyogó cikkét – bizonnyal megbocsájt érte nékem: „Néhány hete a Népszabadságban ama vágyálmomnak adtam félénken hangot, hogy bárcsak ne alapjogainkért kellene megint tüntetnünk, hanem állatvédelmi célzattal, vagy mondjuk azért, hogy a homoszexuális szerelmespárok is köthessenek házasságot. A Pesti Hírlap november 5-i számában Seszták Ágnes válaszára méltatott. Azóta csóválom a fejemet álmélkodva. Mielőtt elárulnám, miért felelek – szándékomat megmásítva – erre a cikkre, leszögezem, hogy nem mozgat személyes sérelem. Rólam Seszták Ágnes három tényt állapított meg, cikke első mondatának elején: »Az írók kissé idősecske fenegyereke, Allen Ginsberg nagy barátja és a pápa őszinte csodálója, Eörsi István«: ennek a jellemzésnek minden szava ellenőrizhetően igaz! Ginsberg már kissé rosszabbul járt, őt ugyanis a cikk szerzője »meglehetősen kiélt arcú mester«-nek nevezi. Mivel azonban jelentős költő, ilyetén elintézése nem újság nálunk – Adyt is kiéltnek, erkölcstelennek nevezték, költészetét szifiliszével diszkreditálták –, emiatt sem csóválom a fejemet.

Fejemet a szóban forgó eszmefuttatás utolsó bekezdése késztette horizontális mozgásra oda-vissza, oda-vissza, hogy már szinte szédülök bele. Azért írom ezt itt, mert azt remélem, hogyha sikerül megfogalmaznom elképedésem okait, akkor jobb célokra tartalékolhatom kinetikus energiáimat.

Íme a sesztáki szöveg: »Az idősödő költő-fenegyerek ne tüntessen a homoszexuálisok házassága érdekében, mert akkor én is ott menetelek a felvonulók között. Csakhogy az én jelszavam az lesz, hogy: férfiak! Ne higgyetek ennek a férfinek! Higgyétek el inkább nékem, hogy már évszázadok óta bizonyosság az, hogy még mindég vélünk a legjobb!«

Zavarba ejtő észjárás: összefüggéstelen és minden részletében végiggondolatlan, mégis nehezen cáfolható, mert szilánkjai szétszóródnak minden irányba. Ha külön-külön veszem szemügyre őket, az én okfejtésem is szétesik. Mégis vállalnom kell ezt a kockázatot szemközt ezzel a különlegesen fejlett »ős patkány«-nyal, ahogyan József Attila nevezi köztudomásúlag a meg nem gondolt gondolatot.

Ha mondjuk azért tüntetnék, hogy különféle bőrszínű férfiak és nők házasságra léphessenek egymással, akkor vádolhatna-e valaki azzal, hogy meg akarom fosztani az azonos bőrszínűeket az összeházasodás jogától? Ilyen logikai képtelenségre még a faji elkülönítés legelvakultabb szószólói sem vetemedtek. Ha a homoszexuálisok házassága érdekében tüntetek, akkor ezzel ugyebár nem azt akarom elérni, hogy a heteroszexuálisok ne léphessenek frigyre. Seszták Ágnes mégis megjelenik a tüntetésen, és azt kiabálja: hogy: férfiak! Tessék a nőket elvenni! A heteroszexuálisoknak én sem tanácsolok mást – magam is elkövettem háromszor ezt a merényletet a női nem ellen – de csak nem kívánja a cikk írónője, hogy homoszexuálisok kérjék meg a kezét?

Aztán itt van az indoklás, a végső poén: »...még mindég vélünk a legjobb!« Ami engem illet, én rábólintanék erre, nem vagyok biszexuális, sajnos, sajnos, mert így eleve le kell mondanom az emberiség egyik feléről, a másik fele pedig rólam mond le, iszonyú sors. Csakhogy nem vagyunk egyformák. A sesztáki kacér élc egy másik viccet juttatott eszembe, Samuel Beckettét. Estragon nem hiszi el, hogy ellopták a cipőjét, mert az ő cipője kicsi. Kicsi néked, de nem néki – válaszolja Vlagyimir. A nőkkel a legjobb, de csak a heteroszexuális férfiaknak; meg persze a leszbikus nőknek. Szókratész például, aki az emberiség morális értékrendjében előkelőbb helyet foglal el, mint honi buzifalóink, talán akkor is Alkibiadészbe szeretett volna bele, ha eljön a tüntetésemre, és meglátja ott a kiabáló cikkírónőt. Szerelmének erkölcsi emelkedettségét nem kell részleteznem, hiszen Seszták Ágnes is olvasta nyilván Pláto beszámolóját erről A lakomában. Hadd emlékeztessem Arisztofanész szép meséjére is, mely ugyanebben a műben olvasható. Ősidőben az emberek kétfejűek és kéttestűek voltak, háttal nőtt össze két férfi vagy két nő, vagy egy férfi meg egy nő. Zeusz kettévágta őket, és most mindenki keresi sóváran a saját egykori felét. »Mikor pedig rátalál valaki a maga másik felére – akár a fiú szerető, akár a többiek –, csodálatos mámorba ragadja őket a barátság, az összetartozás érzése és a szerelem, s nem akarnak elválni egymástól, úgyszólván egy pillanatra sem.« Ezzel szemben miként hangzik Seszták Ágnes tézise? »...a legrosszabbul sikerült szexuális együttlét férfi és nő között még mindég nagyobb perspektívát hordoz magában, mint egy lángoló viszony két férfi között, vagy egy szerelmes összetapadás a leszbikusoknál.« Sappho szerelmes versei, Michelangelo Dávidja, Shakespeare szonettjei nem érnek tehát annyit, mint a legrosszabb heteroszexuális numera.

Azért merek történelmi példákhoz folyamodni, mert Seszták Ágnes is évszázados bizonyosságokról értekezik. Közben azonban fel sem ötlik benne, hogy a nemi erkölcs – és főként ennek taburendszere – történelmi és társadalmi tényezőktől függ. Pedig csak a nagymamájára kellene gondolnia, aki feltételezésem szerint szintén nem lelkesedne az aranyos poénért, mely szerint »még mindég vélünk a legjobb!« Vagy távolabbi példával élve: a régi Rómában a homoszexualitás normálisnak számított. Vergilius kizárólag, Horatius és Catullus pedig fele részben fiúkat szeretett, Cicero rabszolga-titkárának csókjairól dalolt. »Ellenségeimnek azt kívánom, hogy asszonyokat szeressenek, barátaimnak, hogy fiúkat« – írta Propertius, a költő. Másrészt viszont csak az aktív szerepet védte a morál; gyalázatnak számított, ha szabad férfi passzív szerepet vállalt a szerelmi aktusban. A rabszolga fiúkat szexuális szolgálatra is kötelezte a jog és az erkölcs, de halálos bűnnek tekintették, ha urukkal hálva ők funkcionáltak férfiként. A nőket is megvetették, ha – mint Seneca írja – »lovagolnak« a férfiakon, vagyis ha a férfiak fölé kerekednek.

Ezekkel a kiragadott példákkal csak azt óhajtanám érzékeltetni, hogy az abszolút igénnyel fellépő normák a szexualitás és a szerelem birodalmában sem állják meg a helyüket. A fiú szeretői intézmény a görögöknél azért fejlődhetett ki, mert a görög értelmiség virága szexualitását szellemi kisugárzással akarta új dimenziókba emelni, és az akkori társadalom csak kivételes esetekben tette lehetővé a nők számára, hogy partnerei legyenek ennek a lelki-szellemi szükségletnek. A testi és a szellemi vágyaknak ez az együttese hozta létre Európában az emberi kultúra egyik legnagyobb vívmányát, az individuális szerelmet. De a fiú szeretői intézmény nem épülhetett volna ki, ha a férfiak jelentős részében nem szunnyadt volna eleve a lehetőség homoerotikus vonzalomra. A két keresztény évezred idején kriminalizálódott a szexualitás, és csak az szolgált mentségéül, ha a szaporodás szolgálatába állították. Márpedig a homoszexualitás ab ovo nem irányulhat erre. Ma már nem számít bűnnek a vallásos lakosság körében sem az örömszerzés vágya a különneműek között. A homoszexuális hajlamot ezért más bűnben kellett elmarasztalni. Kitalálták tehát, hogy természetellenes, fertőző lelki kór. Az Amerikai Pszichiátriai Egyesület 1974-ben mondta ki, hogy a homoszexualitás nem lelki betegség. Ha viszont nem betegség, akkor úgy kell bánni a homoszexuálisokkal, mint a többi állampolgárral. Ugyanazokra a jogokra tarthatnak igényt, mint a többiek.

»Nem bírod elviselni a másságot, tehát kirekesztő vagy« – írja metsző gúnnyal Seszták Ágnes. Fejem horizontális mozgása váratlanul vertikálisra vált át. Vagyis bólintok. Aki nem bírja elviselni a másságot, az valóban kirekesztő. Nem szeretni a másságot: magánügy. De aki a másságot elviselni sem bírja, az erőszakkal tisztítaná meg tőle a társadalmat. Hadd éljek a szerzőnő példájával: azt állítja, hogy Balczó »ki tudja, miért, nem szereti a buzikat«, és aki emiatt leszólja Balczót, az »nem bírja elviselni, hogy Balczó más«. Csakhogy Balczó nem érzelmeivel szegül a homoszexuális férfiak ellen, hanem ki akarja kergetni őket a hazájukból. Nem a más megjelölés illik tehát rá, hanem a jogfosztó jelző. A jogfosztó is más persze, mint a nem jogfosztó, de mássága, mivel tagadja az emberi jogokat, per definitionem nem formálhat igényt emberjogi védelemre. (Itt szeretném megjegyezni még, hogy a »nem szereti a buzikat«-szerű megfogalmazás is félrevezető. Én sem szeretem a buzikat, csakhogy én a nem-buzikat sem szeretem. Embereket szeretek, függetlenül szexuális hajlamaiktól.)

Mielőtt visszatérnék a tüntetésre, hadd idézzem fel a »meglehetősen kiélt arcú mesternek«, Allen Ginsbergnek az esetét. Ő egy San Francisco-i kávéházban 1954 valamelyik hajnalán házasságot kötött Peter Orlovskyval. »Megesküdtünk egymásnak, hogy ő birtokolhat engem, a szellememet és mindazt, amit tudok, és a testemet, és én birtokolhatom őt, és mindazt, amit tud és teljes testét; és hogy átadjuk egymásnak magunkat, hogy tulajdonságunkként birtokolhassuk egymást, míg el nem érünk együtt a misztikus x-ig, ahol napfényre bukkan a két egymásba olvadt, elmerült lélek. Megértettük, hogyha erotikus vágyunk (és különösképpen az enyém) elcsendesül a kielégülésnek, nem pedig a visszautasításnak a következtében, akkor csökken a sóvárgás, a kapaszkodás, a birtoklás, az emésztődés és a fogság; és hogy végül felszabadultan lehetünk együtt a mennyben. Arra esküdtünk meg tehát, hogy egyikünk sem hajlandó mennybe menni a másik nélkül.« Szerelmük harminc évig tartott, és a szeretet soha sem szűnt meg köztük.

Ha nem a sajtószabadságért kellene tüntetni manapság, akkor bizony a homoszexuális párok jogaiért is kimennék az utcára. Tegyük fel, hogy egyikük meghal harminc, vagy akárhány közösen eltöltött év után. Miért legyen élettársa eleve kizárva az örökségből? Miért kelljen öregkorára elhagyni esetleg a lakást is, amelyben életét leélte? És miért ne élvezzék együtt, amíg élnek, azt a megbecsülést, melyet mindenkinek előlegez egy demokratikus társadalom? Az előlegezett bizalmat persze eljátszhatják, de csak úgy, mint akárki más.

Egyszóval szívesen tüntetnék ilyen célokért, és ha meglátnám a tömegben Seszták Ágnest, nem csóválnám a fejemet álmélkodva, hanem megszólítanám, mielőtt még kiabálni kezdene: »Ne féljen, kedves Ágnes, senkit sem akarok lebeszélni a női nemről, nyugodjon meg: jut is, marad is.« ”

 

Hátra Kezdőlap Előre