Apai nagyapám kedves, halk szavú kereskedő volt. Az első világháború idején az olasz fennsíkon harcolva drótkötélen függő négyes csigasor segítségével kellett egy több száz méter mély szakadék fölött átjutnia. Mikor elrugaszkodott a szikla széléről, a négy csigából három lepattant a drótkötélről, s mire a másik oldalra ért, hullámos, barna haja őszbe csavarodott. A háború után Magyarországon telepedett le. Megnyitotta textiláruházát a pesti Liget téren, hogy ezután soha többé ne is mozduljon ki a fővárosból.

Hedvig nagyanyám – kivel a húszas évek közepén egy bálon ismerkedett meg – szöges ellentéte volt: óbudai német család mindenre nyitott gyermekeként rajongott a művészetekért, s nem kevés tehetséggel írt maga is verseket, novellákat. Megtehette, hiszen dédnagyapámé volt a győri gázgyár, így lánya nem volt rászorítva a munkára. Csípős nyelvét, jól időzítetten pikáns megjegyzéseit dédnagyanyámtól, Omitól örökölte, s ketten együtt végtelen cinizmussal tudtak gúnyolódni a kispolgárokon, önmagukat is beleértve. Nagyszüleim házassága nem a szerelmen alapult, sokkal inkább valamiféle érdekközösségen, amely utóbb igen szilárdnak bizonyult. Nagypapám életének jelentős részét az áruházban töltötte, este már csak újságot olvasott, s szórakozásukat a hétvégi fogadások jelentették. Nagyanyám számtalan szeretőt tartott egészen haláláig. Hogy ezt Nagypapám nem tudta, vagy csupán nem akart tudomást venni róla, örök titok marad már. A húszas évek végén költöztek a kőbányai Nyitra utcába – azóta is ott lakik a Varnus-család.

Apám a két sarokra lévő Gizella kórházban született, s ez a furcsa városrész oly annyira rányomta bélyegét egész életére, hogy még pestinek is csupán csúsztató általánosítással tudnám nevezni, budapestinek pedig semmi esetre sem. Kőbánya – Angyalföldhöz, a Terézvároshoz, és főként a Dohány utcai zsinagóga környékéhez hasonlóan – markáns kerülete volt Pestnek: nem annyira vegyes lakosságú, mint Ferenc vagy József városrésze, avagy a mindent egybemosó külvárosok sokasága, amelyet a korabeli taxisofőrök nemes egyszerűséggel csupán „Rákosborzasztó” névvel illettek. Kőbányán polgári életű iparosok és kereskedők laktak, öntudatos, rátarti népek, igen sok kikeresztelkedett zsidó, akik büszkék voltak rá, hogy Óhegyük a Gellértheggyel egymagasságú, hogy porcelánból épített nagytemplomukat Lechner Ödön tervezte, s hogy e városrész nevének hallatán mind a bor, mind a sörivók szájában összecsordult a nyál az istenek nedűjéért. Apám oly magasztos szerelemmel kötődik Kőbányához, mint talán senki: ismeri minden zugát, s fényképezőgépével megmentette az utókornak az azóta elpusztított ős-Kőbánya megannyi csodáját, és a letűnt civisvilágot.

Mondják: erős gyerekként gyakran verekedett; nem szükségből, sokkal inkább azért, hogy kijelölje saját területének határvonalait. Jó testfelépítésű, vagány srác volt, szemben öccsével, a lágy vonású, lányosan kényes Egonnal, ki fizikuma híján eszével tudta csak megvédeni magát. Gyermekkorukban nem igazán kedvelték egymást: Egon rettegett a testi erőfölénytől, Apám viszont megvetette öccse stréber gyávaságát. A Szent László téri fiúiskolába jártak, a „húgyosiskolába”, amelynek – nevéhez hűen – még az én gyerekkoromban is átható vizeletszaga volt.

Bohém Nagyanyámnak vélhetőleg elege lett a gyermeknevelés nyűgéből, így a két testvért az elemi után az esztergomi ferencesekhez íratta be. Apám életében ez volt a legelső, s azóta is legnagyobb törés: elhagyni saját szűk világát, és a kőbányai lankák, a sörgyár titokzatos pincerendszerei, a Rákosmező fauni idillje és az egykori téglagyár helyén fakadt Guttmann-tó nyugalma után bevonulni a ferenciek zárt, hierarchikus és kegyetlenül hűvös világába. Bár akkoriban az ország legelőkelőbb intézetei közé tartozott („Hercegek és bankárok fiai tanulnak ott!” – bíztatta Nagyanyám Apámat), nevelési módszereiben mégis a késő középkort utánozta: a testi fenyítés és a megszégyenítés mindennapi gyakorlatuk volt.

Egon bácsikám színészi képességeire hagyatkozva gyorsan beteget színlelt, így végérvényesen visszavitték Pestre. Ám Apámra három esztendeig rázárult az ajtó: az öccse általi cserbenhagyást soha nem is bocsájtotta már meg. Az internátuson belül legkevésbé volt szempont az igazság szelleme. Elsődlegesnek azt tekintették a csuhások, hogy minden bűn elnyerje méltó büntetését, és ha hirtelenjében nem akadt bűnbak, attól sem riadtak vissza, hogy egész osztályok lakoljanak. A verés mellett legkedveltebb fegyelmezés a kopaszra borotválás volt, nem szólva a rövidebb távú pellengérre állítás bőséges tárházáról. Nyolcvan személyes hálóteremben aludtak, s az éjjeli bűnök közül leginkább az Egyház által tiltott maszturbálást büntette a papság: ennek kilesésével külön spicliket és figyelőembereket bíztak meg.

Ám mégis ehhez az időszakhoz kötődik Apám első találkozása a zenével: egyik tanára – ki harminc évvel később engem is szolfézsra tanított – Szak Antal Ányos volt, aki fölébresztette benne a muzsika iránti rajongást. Az internátus második emeletén minden teremben zongora volt, így Apám nap mint nap más hangszeren gyakorolhatott kényére-kedvére. Az államosítás egy évvel Apám érettségije előtt következett be, s mivel osztályidegen családból származott, eltávolították Esztergomból: az utolsó évet a kőbányai Szent László Gimnáziumban töltötte el. Érettségije után rendszeresen játszott bárokban és éjszakai jazzklubokban. Rövidre sikeredett első házassága után ismerkedett meg Anyával, ki vidékről látogatott Pestre.

Apám családjával szemben Anya a legegyszerűbb falusi környezetből jött. Kecel, ahol született, disznószagú, randa kis porfészek volt Kalocsától néhány kilométerre, ám nem mentes az ötvenes évek fonák helyzetkomikumától. A falu templomában vasárnap reggel kilenc órakor volt a katolikus mise, tíz órakor a református istentisztelet, tizenegy órakor az evangélikusoké, majd paravánnal eltakarták az oltárt, és elkezdődött a pártgyűlés. Anya a Fényes Szellők utódnemzedékének neveltje volt. Apja a falu cipészmestereként és a helyi iparos könyvtár vezetőjeként befolyásos embernek számított ugyan (mondják: hosszú évekig a helyi apácafőnöknő szeretője volt), ám viszonylag fiatalon bekövetkezett halála után szinte semmit nem hagyott családjára.

Miután minden gyereke Pestre került, Bözse nagyanyám éves beosztással hol az egyiknél, hol a másiknál lakott. Kalocsai népművész volt. Ezen felül – a jóindulaton és a kedvességen kívül – tulajdonképpen semmi máshoz nem is értett. Egész életén keresztül hímezte a tarka-barka virágokat, a kalocsai úri kézimunkák régi kúriákat idéző hosszú szövevényeit, vasárnaponként – amíg ereje volt – templomba járt, és olyan csöndesen húzódott meg ezen a világon, hogy azóta is ezt a csöndet áhítjuk. Kilencvenedik születésnapján – már ágyban fekvő betegként – mindannyian megköszöntöttük, s az azt követő hajnalon karjaink között halt meg – boldogan. Feltéve, ha boldognak nevezhetjük azután is, hogy három gyerekét még életében veszítette el.

Közülük legjobban talán Dodó nagybátyámat siratta, ki kedves, vagány, vidám léhűtő volt. Mikor három héttel negyedik házasságkötése után rájött, hogy egy Rákóczi téri kurvát vett el, hazament, öltönyt húzott, és magára nyitotta a gázcsapot. Ott voltam, amikor megtalálták. Amint szürke dobozba helyezett testét elvitték előttem, néhány perce lezárt szeme a hullaszállítók lendületétől kinyílt, és úgy tűnt, hogy félrefordult fejével rámnéz. Évekig nyomasztott ez az emlék.

Apám és anyai Nagyanyám nem voltak jó viszonyban egymással, de így volt ez Anyával és Hedvig nagyanyámmal is, ki folyamatosan azt éreztette menyével, hogy alsóbbrendű betolakodó. Ő viszont évtizedeken keresztül foggal-körömmel harcolt azért, hogy egyenrangú tagja lehessen a családnak. A hetvenes évek közepéig együtt laktunk, nemcsak nagyszüleimmel, de Egon nagybátyámmal és annak feleségével is.

Egon gyermekkori jellemhibái később jelentősen javultak, s hosszú ideig ő számított a vasalt nadrágnak családunkban. Sakkmesterként a Sakkszövetség egyik vezetője lett, sok könyve jelent meg, és már a hatvanas években oly szabadon utazgathatott a nagyvilágban, mint az akkori Magyarországon kevesen. Nagypolgári életet élt, hétről-hétre kártyapartikat adott, élvezte az életet, és sok nője volt. Ha nem volt otthon, mindég belopóztam szobájába, amely távoli, egzotikus világnak tűnt.

Megszületésemtől kezdődően Anya minden függetlenedési mozgalmát Hedvig nagyanyám tiporta el. Mindkét fiát erősen hatalmában tartotta, és azok feleségeinek nem sok esélye volt mellette, hiszen nem hivatalos státuszuk alig volt több a szobacicusnál. Anya programozó matematikus lett, sokat volt a munkahelyén, s mivel kocsmazongorista Apám is éjjel dolgozott, első éveimben inkább az ő szülei neveltek.

Iskola után a sok ezer kötetes családi könyvtárban olvasgattam, amelyet Anya Thomas Mannt istenítő ízlése bővített ki. Nagypapám minden vasárnap múzeumokba és a Kerepesi temetőbe vitt engem, melyet jobban ismertem, mint saját kertünket. Egy alkalommal – a Zsidótemető buja televényei között – Nagypapa eltűnt. Néhány pillanat múlva nevetéstől rázkódó keze nyúlt ki a sírok közül: beleesett egy gazzal belepett, exhumált sírgödörbe. Jó ómen volt: ezután még húsz évig élt.

Délutánonként Hedvig nagyanyámmal voltam, ki öreg, és cseppet sem jóindulatú barátnőivel pletykálkodott, majd két traccsparti között házasságokat szervezett – utóbb úgy tűnt, nem is tehetségtelenül. Egyetlen ismerős hölgy rohant vissza hozzá zokogva az esküvő után: Gézája csak az ágyban vallotta be néki, hogy évek óta viszonya van a pappal, aki összeadta őket.

Hatévesen beleszerettem a zenébe, és ettől kezdve minden nyaramat Pécelen töltöttem, ahol Apám egykori zongoratanárnője, az akkor hetvenöt éves Németh Emma lakott. Ő nyitotta fel a szememet, hogy észrevegyem a nagyvilágot. Negyvenévesen ment férjhez és korán megözvegyült. Nem volt gyereke, nem gyügyögött vélem, hanem felnőttként beszélgettünk az életről, a zenéről és az irodalomról. Hatalmas, már-már viktoriánus házban lakott egy égerfákkal teli kert mélyén. Szalonja zsúfolva volt fényképekkel, régi levelekkel, ódon emléktárgyakkal. Fiatal korában Párisban élt, és néha ellátogatott Debussy-hez, ki apja régi barátja volt. A születés és a szellem kiváltságosainak világához tartozván európéer lett Emi néniből, bérelt széke volt a Nagyoperában, s irodalmi szalonokba járt. Ismerte Anatole France-ot, ki egyszer csokrot küldetett néki egy hangversenye után. Ódivatúan öltözött, hatalmas, virágos selyemkalapokat hordott, és elpusztíthatatlanul elevennek látszott.

A másik nő ki lenyűgözött, két esztendővel később Kistétényi Melinda volt. Mindent tudott a muzsikáról. Egy olyan zenei világban, ahol negyedművelt és nyolcadtehetségű sarlatánokat szembezseniztek, Melinda maga volt Isten Földre tévedt hangja. Vasárnapról-vasárnapra ott remegtem mellette az Angolkisasszonyok Váci utcai templomában, hogy segédkezhessek néki a hangszínek kapcsolgatásában, és alig vártam az áldoztatás perceit, mikor is Melinda barokk stílusban improvizálni kezdett. Sokáig úgy gondoltam, hogy csupán emlékeim szépítik oly magasztossá azoknak a kis rögtönzéseknek az emlékét. De most, amikor előkerülnek az egykori magnókazetták, elsápadok. Ez a nő tényleg az Isten jelenése! A nagymise után a pesti Belvárosban sétálgattunk, szecessziós házakat nézegettünk, fáradhatatlanul nyüzsgő barátunknál, Medgyes Bélánál uzsonnáztunk, és sokat, rengeteget nevettünk. Melinda a hatvanas évek elején ment hozzá Szabó Alberthez, a kitűnő divattervezőhöz, (esküvőjükön Kodály tanúskodott, ki rajongott Melindáért), ám a házasság mások intrikái miatt nem tartott sokáig. E sorok leírásakor boldogabb vagyok véle kapcsolatban, mint valaha: öregségükre ismét összetalálkoztak, és 1998 nyarán újból házasságot kötöttek. Több mint ötven esztendeig tanítva a Zeneakadémia szolfézs tanszakán, ő írta be minden idők talán legmulatságosabb bejegyzését egy – azóta közismertté vált – muzsikus indexébe az egyes mellé: „Ám sokat fejlődött!”

Tizennégy éves voltam, mikor öcsém, Ádám megszületett: Afrikában már az apja is lehettem volna. Az ő életének legmeghatározóbb korszaka családunk Kanadában eltöltött évei voltak. Reménytelenül éles eszű, briliáns retorikájú, visszafogottan szabadelvű fiú lett belőle. Ismervén saját életutamat, nem irigylem érte.

Életem legszebb évei a kőbányai Szent László templomhoz kötnek, ahol a dicséretre méltó és érdemes Bárdos Ferenc plébános védenceként előbb a nagyhírű kórus tagja, később orgonistája lettem. Ide köt emléke első szerelmemnek is: kedvesem Varsányi Erika, a templom karnagyának lánya volt. Apja – kivel furcsán ambivalens viszonyom alakult ki – nem nézte jó szemmel kapcsolatunkat: gyanítom, osztályidegennek érzett lánya mellett. E közösség mégis hihetetlen erőt adott nékem önmegvalósításomhoz.

Erika estéről-estére elindult otthonról a zeneakadémiai hangversenyre, húsz perccel később pedig már a kórus próbatermében szerelmeskedtünk. Végtelen szerencsénkre a Bartók Rádió akkoriban még szinte minden este helyszíni közvetítést adott a koncertekről, így egy kisrádió bekapcsolásával elkerülhettük a lebukást. A Tisztviselő-telepen laktak. Apja és anyja vasárnaponként Esztergomba kirándultak, s ekkor az egész délután a miénk volt: akkoriban még ezt hívták biztonságos szexnek. Mikor közeledett hazaérkezésük ideje, kimentem a házuktól egy saroknyira lévő telefonfülkéhez és (akkoriban még hárompercenként egy forintért) addig beszélgettünk egymással, ameddig zordon apósjelöltem föl nem tűnt a sarkon.

Első nyilvános hangversenyem akkoriban volt az Üllői úti Szent Kereszt templomban. Valószínűleg soha később nem éreztem át annyira a muzsikán belüli szellemi összekapcsolódást, mint akkor és ott – Erikával. Vasárnap esténként a pesti Ferenciek templomában bújtam el a karzaton, s miközben a magyar orgonisták doyenjének, Gergely Ferencnek orgonálását hallgattam, titokban egymásra mosolyodtunk Erikával, kit anyja kísért el a misére. Az angyalian szelíd, öreg orgonista – kitől oly sokat tanultam az évek során – soha nem tudta meg, hogy vasárnap esti izgatott látogatásaim nem csupán az ő művészetének szóltak.

Erikához hasonlóan csak egy lányt tudtam szeretni életemben: francia feleségemet, kivel talán minden kapcsolatom legszenvedélyesebbikét szeretkeztem-harcoltam végig. Soha, senki nem tudatosította bennem nála erősebben, hogy a férfi és a nő közötti viszony legalján a féktelen önzés, az egymás melletti folyamatos elbeszélés, és a rettenetes magány lappang. S bár sok nőszeretőm volt utána is, a másik nemhez fűződő utópiám véle zárult le véglegesen.

Oly sok kaland, csalódás és érzelmi számkivetettség után találkoztam Gáborral: ha ez korábban történik – ismerve mindkettőnk jellemét – éretlenül és meggondolatlanul vágtunk volna bele abba, amiről most már mindketten hisszük, hogy hitelét a Sorstól halálunkig kapta.

 

Hátra Kezdőlap